A kiégés 13.

2016.01.05.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

(gerjed a mikrofon – szerk.)

Most eszembe jutott erről egy történet. Csak azt nem tudom… Most ilyen családiasan vagyunk, még én is elbizonytalanodtam, hogy leszünk-e ma vagy nem. A legkomolyabban. Fölmentem a honlapunkra, és az volt kiírva, hogy előreláthatóan nincs új program. Csak szoktam már ilyenkor lenni, úgyhogy csak valahogy így, az ősrutinosok vagytok itt. Valamit majd kitalálunk, hogy ez egy sajátos alkalom legyen, de semmiképp sem lesz olyan alkalom, hogy ne mondanék valami újat, mert az rettenetes. (00:45)

Mondogattam-e nektek múltkorában ezt a húsvéti történetet a ministráns kisfiúról, aki nagyon unta a ministrálást? Nem mondogattam? Mert erről a hatalmas izéről (gerjedés – szerk.) jutott eszembe, hogy húsvét volt, és az atya – nem én, most nem virágnyelven beszélek. Nem én, hanem egy pap… egy rendes, amilyen, amilyen, na, amilyen… amolyan rendes. Tehát ezt nem… Tessék? „Olyan reverendás.” Olyan reverendásan is rendes. Na, tartotta a húsvéti nagymisét, Nagyszombat, de nagyon mondta. Nagyon mondta, és nagyon jól mondta egyébként. Nagyon, tehát öröm volt hallgatni, ááá, na, mondta, mondta, mondta, és volt ott egy egyébként nagyon jóra való ministráns kisfiú, aki elkezdett unatkozni. Ezt én nagyon meg tudtam érteni, nagyon, nagyon, igen. Szóval… És ahogy unatkozott, tulajdonképpen egy önstabilizáló módszerhez folyamodott. Ez pedig, az észrevétlennek tűnő cselekvés általi feszültségoldás, illetve jó értelemben vett feszültség fokozás. Ugye az unalomnak a terhét hogy vegye le? Elkezdett hintázni. Ezt nevezhetnénk feszültségfokozásnak az unalommal szemben, és én vele szemben voltam, és láttam, hogy ennek nem lesz jó vége. Én is rögtön már kétfelé irányítottam a figyelmemet, és ő látni valóan ezt a feszültség fokozást a rettenetes unalmában egyre komolyabban vette, és komolyan vette, és komolyan vette, és… Igen ám, de azért Nagyszombaton már azért késő este van olyankor, 9 óra, már 10 órába hajlott az idő. Puff, hátraesett. Na de akkora puffanással, mint amit most hallottatok. Ugyanis hát jó élesre be volt hangosítva minden, márvány padló, és ő a fém székkel a márványpadlóra úgy puff, hátraesett. Ez volt a legihletettebb pillanat, ahogyan éppen az atya akarta fölrakni az í-re a pontot, és akkor jött ez az irgalmatlan durranás. Dühödten hátranézett, és most jön az egész, ami miatt elmondtam. A kisfiú a következőt csinálta. (Integet a kezével, hogy nem ő volt – szerk.) Hogy ő nem, nem is érti, miért szegeződnek a tekintetek őrá, és miért nem folytatjuk a liturgiát, hiszen azért vagyunk itt mindannyian, mert éppen ünneplünk. Na, ez jutott eszembe erről. (03:35)

Aztán arra is gondoltam, mert ahogy beszélgettem a múltkori alkalom végén valamelyiketekkel, olyan kedvesen mondtad, nehogy kritikának vegyem, azt mondtad „Na, Feri! Ma nem sok újat vettünk.” Azért egy kicsit szíven ütött. De azért, mert legalább öt új pontot vettünk, csak nem mondtam úgy, hogy 6. pont, 7., 8., pedig azok új dolgok voltak. Úgyhogy elhatároztam, hogy ma tik-tik-tik, megszámozva is el fogom mondani. (04:10)

Ismétlés – Könyörtelen mérték, hiperkritikusság

Mert hogy hol tartunk? Könyörtelen mérték, túlzó kritikusság. Semmit nem akarok erről mondani. Csak annyit, hogy ez egy séma, egy belső világ. Egy olyan belső világ, ami nem a realitást képes tükrözni, vagy nem a realitáshoz kapcsol bennünket, hanem sokkal inkább már egy megélt, valamikor való realitáshoz, és az arra való gyermekkori válaszunknak a világába visz bennünket vissza. (04:40)

Azért ez érthető volt még, ugye? Nem, nem! Még január van, ugye, még nagyon… de hidd el, én se filozófusokat olvastam Karácsonykor. De azt szoktam mondani, te ha én értem, biztos, hogy te is érted. Hát lehetetlen, hogy ne. Megnéztem a Csillagok Háborúját, meg. Valaki sóhajtott. Nem? Most ebbe nem merülnék bele. Tessék? „Spoiler, ezt ne mondd el!” Ja, ja, ezért, mert még most előtte vagy. „Igen.” Jó. Na volt benne egy nagyon érdekes jelenet, hát azért ez csak kikívánkozik belőlem, tudod, mikor ott állt a…, és vele szemben a… Jó, nem, ezt nem csinálom. Nem, tényleg, őrjítő lenne. Hát… Snoopy film megvolt? Snoopy és Charlie Brown. Azt elmondhatom, ó, azt már kinőtted. Te már a Csillagok Háborújánál tartasz. Pusszancs! Szóval. (05:50)

Amikor egy sémáról beszélünk, akkor arról beszélünk, hogy van bennünk egy hiedelemrendszer, és a hiedelemrendszernek van négy eleme: gondolatok, érzések, az ezekhez kapcsolódó emlékek. Nem az összes emlék innen, onnan, amonnan. Már ehhez a gondolati és érzelmi világhoz kapcsolódó emlékek, hozzájuk tartozó fizikai állapotok. Na mármost! Könyörtelen mérték, túlzó kritikusság. (06:20)

Van bennünk egy hiedelemvilág. Hogyan fejezhetnénk ki jól a realitás torzulását magunkban? Úgy, hogy képzeljük el, van egy hőmérőt. A hőmérő százalékokat mér, hogy valamit milyen minőségben tudtál megcsinálni. 1%, 10%, 20, 30, 40, 95, 98, 99, 100%. Hogyan torzul a könyörtelen mérték, túlzó kritikusság sémával élő emberben ez a mérték, vagy mérce? Úgy, hogy ahol az van, hogy 10%, nála az van, hogy nulla. 20%-nál nulla, 30-nál nulla, 40-nél nulla, 50-nél nulla, 99-nél nulla. A 100-nál pedig nem az van, hogy 100, hanem „elégséges”, a minimum. A 100-nál nála ez szerepel, hogy „a minimum”. Vagyis már a mérték, a mérce is torzult, és ezért kritikus vagyok saját magammal, és kritikus vagyok a környezetemmel. Ráadásul, ha le akarom írni ennek a sémának a velejét, és ahh, mondtam, hogy nem ismétlek annyit, de most belecsúsztam, de most mindjárt fölfüggesztem. Ez az, hogy ezért aztán minden, ami tökéletlen, gyarló, az szerethetetlen. És ezért ő megpróbál tökéletesnek lenni, megpróbál akarva-akaratlanul, hiszen itt nem elvárásoknak megfelelésről van szó, hanem egy belső ideálról, eszményekről, már belső. Megpróbál tökéletes lenni, de nem egyszerűen csak valamiféle jó érzésből irányul a tökéletesre, vagy a teljesre. És közben, ahogyan irányul rá, és az erőfeszítést teszi, közben jól is van. (08:10)

Hát hiszen… hát már az jól esik, hogy tudom, hogy van Csillagok Háborúja VII. Ugye, még nem láttam, de tudom, hogy van, és majd meg fogom nézni, és tggg. (Meglátott egy StarWars Yoda plüss figurát – szerk.) Kérem! Szabad nekem ezt? Karira kaptad? „Igen.” Tied? „Tőlünk…” Ja, tényleg. Szabad? (beteszi az ingzsebébe – szerk.) Szóljatok, ha olyasmit teszek, ami vissza… hogy is mondjam, visszafordíthatatlan bántalmazásnak tűnik. Még ez így jó? (kilóg Yoda feje a zsebéből – szerk.) Legalább legyen itt valaki, akivel az erő van. Úgy bejglitől elnehezült hassal. Szóval. Az a jó, hogy ez a világhálón is ott van ám, tehát… Jé! Őszül hátul a Yoda. Ez nem tűnt föl. Tudtátok? Ja te tudtad. „900 éves.” Ma nézted. Ja 900 éves. Hát, szabad neki, ez reális. (09:30)

Tehát mindenre, amit úgy él meg ebben a sémában élő valaki, hogy nem tökéletes, az számára szerethetetlen és elfogadhatatlan. És miközben törekszik a tökéletesre, aközben az úton járás nem okoz neki örömöt, hanem folyamatosan idő nyomás, teljesítmény szorítás alatt él. Ami nem volna törvényszerű, hogy miközben úgy is mondhatnám, hogy kezdünk a célegyenesbe fordulni az olimpia kapcsán, ugye. Na de egy olyan sportoló, aki utál edzeni? Hát az szerintem az maga a borzalom. Az olyan, mint a halálcsillagban élni. Jó. Szóval. Az egyszerűen szörnyű. Vagyis… (10:20)

Aki ebben a sémában van, a folyamat szörnyű számára, mert van benne egy HA, és ez a HA sosem teljesedik be. A HA ezt fejezi ki: „Na HA sikerülne tökéletesnek lennem, vagy sikerülne tökéletesre megcsinálnom, akkor talán szeretnének, akkor talán jó lenne. Akkor talán megnyugodhatnék. Akkor talán pihenhetnék, na talán akkor boldog lennék. Akkor talán elfogadnának. Akkor talán lenne egy jó karácsonyom, de idén is lecsúsztam egy csomó mindenről. Nem véletlen, hogy nem tudtam megnézni a Csillagok Háborúját. Hát hogy tudtam volna megnézni? Hát tulajdonképpen a két ünnep között jutottam el egyáltalán az ablakpucolásig. Igen, igen, a csuda egye meg, úgy sütött a nap, hát egyszerűen azt nem lehetett kibírni, tehát muszáj volt pucolni az ablakot. Muszáj, hát a gyerekek mondták „Anya, játsszál!”, de hogy játszanék már koszos ablakok mögött? Hát az embernek van tartása.” Szóval. (11:20)

A kiégés

Így jutottunk el oda, hogy lehet bennünk egy késztetés maximalizmusra és perfekcionizmusra. Így máris ott vagyunk a kiégésre való nem is tudom, hogy fejezzem be ezt a mondatot, mondjuk veszélyeztetettség. És akkor beszéltünk a kiégésnek négy lépéséről eddig. (11:45)

1. A bizonyítani akarástól a bizonyításkényszerig

Első lépés, hogy nagyon érdemes volna fölfedeznünk azt, hogy a jóra való, vagy a tökéletesre, vagy az igazra, vagy a szépre való törekvésünk mikor válik egy szabad belső késztetésből, ami egy önjutalmazó rendszernek is a része, kényszerré. Mert belül egyszer csak kényszerré válik. Mindig jön egy pont, egy helyzetben valami, ami kiváltja azt, hogy már nem szabad vagyok, hanem kényszeredett. Ez volt az első lépés. Tehát a törekvésemben elvesztem a szabadságot és valami kényszert élek meg, miközben a kényszerítő erő belül van, és nem kívül. Tehát te kedvesen kérsz tőlem valamit, egyáltalán nem kényszerítesz. De én élek meg belül egy olyan erőt, s az nem Yoda, le is takarom, bocsi, de hát biztos bírja, aminek nem tudok ellenállni. (12:50)

2. Fokozott erőfeszítés

Ezért kezdetét veszi egy folyamat, második lépés. Na hát pfff-pfff, teljesség, tökéletesség. Mit csinálok? Fokozott erőfeszítéseket teszek. A fokozott erőfeszítéseknek mi az ára? El kell kezdenem magamat elhanyagolni. (13:05)

3. A személyes igények elhanyagolása

Honnan tudok időt, energiát, figyelmet, mindent venni, elcsenni? Nyilván magamtól. Miután magamat eleve nem értékelem, mert azt gondolom, ha tökéletes lenne, akkor értékelnének majd engem pozitívan, és akkor lennék jól. Ezért azt gondolom, nem egy nagy áldozat magamtól elvenni időt és energiát, jól is járok vele. A fokozott erőfeszítések azonban grrrhh. Hogyha nem állok le velük, figyelve saját magamra, vagy megbecsülve saját magamat, eljövök a harmadik lépésig. Ez pedig a saját szükségletek és igények elhanyagolása. (telefon csörög- szerk.) „Bocsánat!” (közel hajol Yoda-hoz – szerk.) Nem, nem ő volt. (13:50)

Tehát a harmadik lépés a saját szükséglegek elhanyagolása, és innen jön logikusan. Mikor elkezdem elhanyagolni, de mármost folyamatszerűen, időben a saját szükségleteimet, elérkezik a negyedik lépés. Természetesen belső feszültségeim fognak támadni. A belső feszültségek megjelenhetnek a testemben is, fejfájás formájában, alvászavar formájában. Evési rohamaim támadnak. Ugye hát krónikusan elhanyagolom magam, és egyszer csak 11-kor fölébredek, és „Hol a mákos? Hol a mákos?”, és nem bírsz ellenállni. Hrrr-cskkk. Hmm? Megvan neked. Mákosra vagy diósra? „Diósra.” Diós, a diós. Nekem mákosra van meg. Mákos, és utána a kóla. Úgy, úgy. Neked is valami hasonló? Jó. Szóval. (14:55)

4. A személyes igények és a konfliktusok figyelmen kívül hagyása

Elkezdenek elhatalmasodni rajtunk a belső feszültségek. Ez lehet tehát, hogy valami fizikai tünet, lehet belső szorongás, feszültség. És hogyan megyünk tovább még a kiégés felé? Hogy nem azt mondjuk „Ahh, riadót fújt a testem, hogy most már aztán tényleg csináljak valamit magamért, vagy magammal, vagy magamnak. Nem, elkezdek küzdeni a saját tüneteimmel szemben, azokat rosszként értelmezem. A fejfájásra is azt mondom… Reklám. Most tudatosult bennem, nézegettem… nem reklámokat… A reklámban azt hiszem ez volt a fő szöveg, hogy vegye meg ezt és ezt a fejfájás csillapítót, és a szlogen így szól: „Nincs időnk a fejfájásra.” Ez talán ismerős. „Nincs időnk a fejfájásra.” Egyébként zseniális mondat. Hát aki maximalista és perfekcionista, ez hát pontosan így van. Hogy tudják? Ez az! Máris beszedem a két szem gyógyszert. Sőt, most már viszem is magammal, az a tutiság. „Nincs időnk a fejfájásra.” Miközben a fejfájás mit akar elérni? Hogy legyen időm magamra. De én elkezdek a tüneteim ellen küzdeni. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen saját magammal harcolok, magamat kezdem majd most kicsinálni. (16:35)

Az utolsó nagyon fontos, érzésekben, testi tünetekben, egyebekben jelentkező jelzőrendszeremet félreértem és értelmezem. Azt gondolom, hogy ellenem támadt a testem, miközben éppen értem csinál valamit. Éppen értem teszi azt, hogy nem bírok elaludni, értem teszi azt, hogy fölment a vérnyomásom. Jó, nem is ragozom. (17:00)

Így jutottunk el oda, hogy beszéltünk arról, hogy na, ha valaki ebben az útban jól, jól begyakorolta magát, és csináljuk, akkor ez a családi kapcsolatrendszer szempontjából milyen következményekkel jár. Hogy még alaposabban rendszerszemléletben tudjunk gondolkozni, és itt fogom azt csinálni, amit utálni fogtok, hogy nézem a papírom, és pontokat mondok. De nem lesz… lassú, vagy gyors, vagy nem tudom. (17:40)

Vallomás a kiégésről

Mikor 1-2-3-4. lépésben vagyunk – most egy picit lerakom – vallomás. Nem így, így… Aztán később azt mondom, Yoda mondta. Hogy tulajdonképpen, hogy nézem a kiégésnek a lépéseit, és nagyon hálás vagyok az első, egyébként éppen egy mentálhigiénés szakirányú szakképzésen hallottam az életem első előadását a kiégésről, 18 évvel ezelőtt, vagy nem t’om, 17. Hogy nagyon hálás vagyok azért, hogy egyáltalán erről tudhatok, mert azóta egyértelműen látom, hogy tulajdonképpen folyamatosan a kiégés lépésein járkálok én magam is. Ciklikusan, tulajdonképpen mikor kezdjük úgy, hogy mondjuk vége a nyári szünetnek, akkor vagy sehol nem vagyok, csak úgy el… Eszmények, ideálok, teljesítményre törekvés, jóra való törekvés, és a többi. Nem vagyok én kiégve egy kicsit se. Eltelik egy hónap, már belecsúszok oda, hogy nem tudom megkülönböztetni a szabad döntést a kényszerből hozott döntésektől. Ugye belecsúszok, visz a lelkesültség, és ez jó dolog. Rendes ember kérte, nemes ügy, ahh. És ott elcsúszok a nemes ügynél, az betesz nekem. (19:10)

Akkor eltelik néhány hónap. Advent. Hát Adventnél már a második lépésnél szoktam tartani. Rendszeresen 0-1-2. Ugye nem úgy van, hogy ha itt vagyok, akkor mindig itt vagyok, hanem tzzz-mmm-tzz-mmm, így. Hát Adventet hogy lehet tisztességesen megcsinálni? A saját szükségletek… fokozott erőfeszítéseket kell tenni, mert föl kell kelnem 5-kor, az fokozott erőfeszítés, kétség kívül. Nem tudom másnak hívni, mint fokozott erőfeszítés, és ezzel párhuzamosan a saját szükségleteimet háttérbe kell szorítani. Hát mhh-mhh-mmm. Mire elérkezünk Karácsonyig, hmm, hmm, és akkor itt van egy kis szusszanás. Akkor május vége, június eleje, tulajdonképpen néha itt a 4.-nél vagyok, küzdök a saját fáradtságom ellen. Akkor visszajövök ide, ezt csinálom. És utána jön a szabi. Ehh, ez a helyzet. Nem tudom, hogy ez mennyire szívderítő. (20:10)

Kiégés és a család

Az a benyomásom, és erről majd akarnék beszélni, hogy természetesen mindez egy rendszeren belül működik így, és van így. Rendszerszintű nehézségekről is szó van itt, nem csak arról, hogy az én rendszerem nem működik elég hatékonyan. Hanem az a rendszer, amiben én működök, se működik elég megfelelően. A kettőnek az összjátéka pedig sok hasonlóságot mutat azzal, amikor megyünk a kiégés felé, és azt történik, hogy ez egy családon belül is történik. És akkor mondom ezeket a pontokat. Azt fogjátok mondani „Na, ma is mondott 10 pontot, ezért már érdemes volt, érdemes volt.” Ahh, de nem ez a 10 pont, hanem ez a 10 pont (másik papírt vesz elő – szerk.) Yoda, segíts! (21:00)

1. Elkezdenek a hozzánk közel álló személyes idegesíteni

Akikre szükségünk lenne, az idegeinkre mennek. Most a családi kapcsolatrendszerbe ágyazzuk az eddig elmondottakat. És akiknek pedig szüksége volna ránk, fizikailag és érzelmileg már nem érnek el bennünket hatékonyan. Hiszen mi éppen fokozott erőfeszítésekkel már a saját bőrünket is marcangolva hajtunk és nyomjuk. Tehát pont azok nem érnek el, akik joggal akarnának elérni minket, és pont azok kezdenek el nagyon idegesíteni, akik a legjobban szeretnek. (21:40)

Az jutott eszembe egyébként, valamikor Karácsony előtt egy-két nappal, hogy meg kellene csinálnom egy karácsonyi előadást, és akkor Karácsony előtt egy hónappal mindenhova ezzel mennék. „Karácsony pszichodinamikája rendszerszemléletben”. Elmondani, hogy mi is szokott velünk történni úgy 26.-áig. (Aztán, második pont.) (22:05)

2. Biztosítsa a család a munkatempóm föltételeit!

A családomtól elkezdem azt várni, hogy „Hát ki más szeressen, ha nem az asszony? Na! Hát csak ő mondta, nem, hogy szeretlek? Ki mondta? Most rá is nézek. Hát csak te mondtad, nem?” De ne a fekete legyen, a fehér. (a fehér székhez beszél – szerk.) Vagyis az van bennem, „Hát ha valakinek meg kellene értenie azt, hogy én most éppen a családért is mekkora erőfeszítéseket teszek, meg azért, hogy rendes ember maradjak a föld színén, hát az csak a feleségem, nem? Meg hát a gyerekek. Na, hát kik? Karácsonykor lesz ajándék, na, majd akkor hazaérek, otthon leszek, na.” (22:50)

Elkezdem elvárni a családomtól, hogy igazodjék a saját rendszerszintű problémámhoz. Ugyanis minden egyes sémáról úgy is beszélhetnénk, hogy aki egy séma, aktív séma befolyásoltsága alatt él, tulajdonképpen egy rendszerszintű problémában él ő maga. Ez egy rendszerszintű probléma, és a rendszerszintű problémára nem úgy tekintek, mint egy rendszerszintű problémára, hanem úgy, hogy ehhez igazodjon a családi rendszer. Tehát ők legyenek még türelmesebbek. „Amikor hazamegyek, természetesen akkor ne zajongjanak, a gyerekek semmiképp. A felnőttek esetleg egy kicsit, de a gyerekek végképp ne, ne lábatlankodjanak, na. A feleségem álljon a rendelkezésemre, meleg étel ugye, mi más?” Ez elkezdi túlterhelni a családi kapcsolatrendszert, és létrejön az igazságtalanság. Én belül azt gondolom, hogy most valami jót, valami igazat és valami szépet csinálok, és arra törekszem. De közben az összes családtagomnál elkezdenek megerősödni a negatív jogosultságok. Valamit kapniuk kellene tőlem és belőlem, amit én nem adok nekik. Ezért ők egyre inkább jogosulttá válnak arra, hogy benyújtsák a számlát. Én azonban nem így értelmezem a helyzetet. Azt mondom „Hát ki szeressen, ha nem te? Ki hozzon értem áldozatot, ha nem te? A házasság áldozat, döntés. Na, akkor tessék, csináld!” Én így értelmezem, és ezért az el nem ismert negatív jogosultságok a családtagjaimnál rombolóvá válnak, ilyen egyszerű. (24:55)

Az el nem ismert jogosultságaink előszeretettel rombolóvá válnak, és a családtagjaink ha nem látnak rá arra, hogy rendszer szinten mi is történik, a romboló jogosultságaikat beváltják Karikor. Hát mikor? Nem? „Még ott is jó képet vágjak ahhoz, hogy képes voltál most is fölvenni a telefont? Most ehhez vágjak…? Na most betelt a pohár.” 3. pont. (25:25)

3. Hazaviszem a munkát, vagy a fáradtságot

Hazavisszük magunkkal vagy a munkát, vagy a fáradtságot. Nem biztos, hogy a munkát visszük haza, lehet, hogy a fáradtságot. Ez elkezdi megterhelni a rendszert. Következő pont. (25:40)

4. Nincs erőm reagálni a család jelzéseire

Ahh, na ez érdekes. Emlékszem, ezt a gondolatot nem vittem végig egy hónappal ezelőtt. Tényleg, világosan emlékszem, hogy nem mondtam végig. 5 perccel a vége előtt kezdtem el, és nem volt szép. Ez az, hogy tudjátok, minden élő rendszer akkor tud hatékonyan működni, ha a megfelelő energiát megkapja. Hogyan tudunk energia-hatékonyan működni, mikor rengeteg a munkánk? Vagy nagyon sok a kapcsolat, amibe energiát szeretnénk fektetni? A válasz nagyon egyszerű. Már egy sejt is, meg egy élő rendszer is akkor tud hatékonyan működni, hogyha belátjuk, hogy nem tudunk több energiát betenni, egyszerűen nincs honnan. Akkor mit érdemes tenni? Az információáramlást javítani. Mert az információáramlás energiát spórol meg. Hahh? (26:45)

Képzeljük el, hogy én a feleségemnek azt mondom „Te, Brünhilda drága, te! Azt tudom neked mondani, hogy az, hogy én most az utóbbi hetekben nem figyelek rád, ez szörnyű, ez engem is bánt. Ezt nagyon sajnálom, de mármost a főnökömnek megmondtam, december 20.-án le van rakva a munka. S akkor annyira szeretnék olyan sok mindent, úgy… Érted? Mert hát szeretlek.” Ez információ. És ez lehetővé teszi, hogy még most két hétig nem fektetek megfelelő mennyiségű energiát a kettőnk kapcsolatába, ámde a hasznos információ miatt ez a feleség számára elviselhetővé válik. Mert tudom, hogy hogyan éli meg ezt a férjem, hogy mit gondol róla és rólam, és a kapcsolatunkról, és mi fog történni két hét múlva, és három hét múlva. Ezt gyönyörűnek látom, hogy nem tudok több energiát befektetni, de tudok olyan információkat adni, ami ahhoz segít, hogy az a minimális energia befektetés, amit teszek az élő rendszerért, azzal tud hatékonyan működni a rendszer. Ezzel nem élhetek vissza, de ez mégis csak nagyon nagy dolog. (28:15)

Igen ám, de mi történik ilyenkor, amikor a kiégés bekerül a rendszerbe? Az, hogy elkezdek annyira fáradt lenni, sőt annyira ingerült és feszült, hogy az információadáshoz is energiára van szükség, és már ezt az energiát is szeretném megspórolni. Nincs kedvem elkezdeni mondani a feleségemnek, mert tudom, ha elkezdem mondani, először dühös lesz rám. Mert ő először azt fogja hallani, tudjátok, a kommunikáció tartalmát a befogadó fél határozza meg. Tehát én elmondom neki, hogy „Tudod, nagyon szeretlek, és hogy két hét… és utána…” És a feleségemben ez hogy alakul át? „Na, köszönöm! Megint két hét, megint két…, megint én vigyem a sokat. Ugye? Megint kétszer annyi. Megint nem lesz itt, amikor a vásárlás van, a takarítás van, megint nem. És ezt most két mondattal el akarja intézni. Na, köszönöm szépen! Karácsony!” De hogyha én egy bölcs férfi vagyok, hát… na… ezt ne firtassuk. Akkor be tudom fektetni azt az energiát ebbe a helyzetbe, amivel elismerem a feleségem rombolóvá vált jogosultságának a föltárulását, hogy most dühöng. És lehet, hogy kell fél óra, amíg ő kidühöngi magát, kisírja magát, kipanaszkodja magát, és eljut oda, hogy meghallja az üzenetem. Sőt, eljut oda, hogy tulajdonképpen szeret engem. De oda el kell jutni, mert most ott vagyok, hogy legszívesebben ott harapnálak el, ahol a legvastagabb vagy. Hát olyan dühös vagyok rád, az elmondhatatlan. Minden… tavaly is ezt csináltad. Hahh! (30:25)

Ez az, amit múltkor nem fejeztem be. A nehézség az, amikor már azt az energiát is megspóroljuk, ami az információ-áramlásnak a hatékonnyá tételéhez elengedhetetlenül szükséges. Mikor ezt az energiát már megspóroljuk, akkor gmmm, azt hiszem mondják ezt, a veszett fejsze nyele felé haladunk. Ez egy elég jó képzavar. Haladni a veszett fejsze nyele után. Ez, ez betyáros. Mondom a következőt, s akkor remélem jó struktúrávan meglesz a fejetekben. Nem t’om, hogy ez jó-e nektek? Háháá-háháá. (31:10)

5. Pszichés funkciók átadása a házastársnak

A… Csak egy gyors ismétlés. A háttérben azt a kérdést is föltehetjük, hogy a feleségem miért is jött hozzám? Például, mert én egy nagyon becsületes, rendes, megbízható csávó voltam már fiatalon is. Látni való volt, hogy én valamit elvállalok, azt csinálom, végigtolom, becsülettel, tisztességesen. Rám lehet számítani, igényes, amit csinálok, őszinte vagyok, és vahhh. A feleségem belém szeretett. És amikor én nem vagyok fizikailag-érzelmileg elérhető, akkor ő sokkal többet veszít, mint egy társat. Valakit, akire őneki nagyon nagy szüksége volt és lenne. Mert például érzelmileg a biztonságát, ezt a funkciót, hogy ő biztonságban él. Hogy én biztonságban érezzem magam, ezt a férjem látja el nálam. A biztonságérzet megadásának a funkciója nála van. Ugye egy kapcsolatban ezt csináljuk. A kérdés, hogy szabadon csináljuk-e, vagy nem szabadon. (32:25)

Mikor egy férfi és egy nő este egymást megértően beszélget, akkor tulajdonképpen egymásnak saját pszichés funkciókat átadnak jó esetben. Mert jó esetben mi történik? Meg tudom én magamat nyugtatni, eldumcsizok Yodával, iszom egy kis kólát, kis bejgli, na. Megnézem Snoopyt, ahogy foszforeszkál, és megnyugtattam magam. De egy kapcsolatban mi a szép? Hogy a megnyugtatásnak a képességét, lehetőségét, szépségét és értékét, azt rábízom a feleségemre. S akkor ő mond három mondatot, és azt „Na, ezért érdemes kapcsolatban lenni. De jó, hogy nem vagyok egyedül, hogy odabújhattam.” Hát lehet kólát is inni, de milyen szép, ha odabújhatok. Lehet bejglit enni, de milyen szép, amikor megcsókol. Lehet a Yodával diskurálni, de mennyivel jobb nem… nem t’om, na… Karácsonykor, remélem, nem csak bejglit ettetek. De ezt most nem folytatom. Jó. Következő. Aha. (33:45)

6. Szeretnék otthon magánember lenni

Hazamegyek, és szeretnék végre otthon magánember lenni. Magánember. Nekem már ne kelljen jónak lenni itt is, meg figyelmesnek, meg az énközlések. Már torkig vagyok a kommunikációval. Ki határozza meg a tartalmát? Hadd ordítsak! Tulajdonképpen itt létrejön egy 22-es csapdája, mert két lehetőség között választok, egyik rosszabb, mint a másik. Az egyik, hogy azt mondom „Legalább otthon hadd legyek ember! Ember, na!” És akkor… (34:25)

Felejthetetlen, ahogy én panaszkodtam magamban az édesanyámra. Voltam 12-13 éves, és volt egy ilyen fantáziám, hogy az osztálytársamnak az anyukája nekem sokkal jobb lenne. Ez volt a fantáziám, egészen világosan emlékszem is, hogy kiről van szó. Mikor az osztálytársamnál ott buliztunk, meg nem tudom, mit csináltunk, oda jártam enni, arra is világosan emlékszem. Akkor mindig, a szemem sarkából lestem az anyukáját, hogy az én anyukám miért nem ilyen. Miért nem? Mert az ő anyukája egy olyan anyucis anyuci volt, az én anyukám meg egy nem tudom, úri nő. De komolyan. Mindenki ahogy visszaemlékszik, azt mondta „A te édesanyádnak olyan egyenes tartása volt!” Tényleg, az volt neki. De komolyan, nagyon egyenes, egyenes tartása volt. Mégis csak. De én nem bántam volna, ha egy kicsit görbül a háta, és közben engem szeretget. Akkor arra gondoltam, hogy „Ilyen anyukám lenne…!” Estefelé valahogy nem tudom már, mi volt, gondoltam, hogy na, fölugrok a barátomhoz, meg az anyukája is ott van, tehát lesz valami jó kis kaja. Jaj, mégis csak jó, meg egy ilyen anyucis anyuci. Hát…! És nyomtam volna a csöngőt, és képzeljétek el, olyan ordítást hallottam. Ez az anyucis anyuci úgy ordított, át a falon, a zárakon, a biztonsági ajtón, az ajtóüvegen, de úgy ordított, hogy minden szavát ékesen lehetett hallani. Meghűlt bennem nem t’om mi, káromkodott. Nem csúnyán beszélt, úgy káromkodott, hogy az húha. Ez Erdélyben is elmenne. Iszonyat, iszonyat tolta. Arra gondoltam, hogy na, gyorsan becsöngetek, és akkor majd biztos ilyen varázsütés szerűen át fog alakulni. Végül, ahogy hallgattam, azt hiszem, hogy nem fog átalakulni, ez most nem az a helyzet, amikor belépek és átalakul. Kijön, és azt mondja „Mit akarsz itt, te ingyenélő?!! Te, vacsorazabáló!” Így aztán arra jutottam, hogy nem csöngetek be és elmentem. Ott 14 évesen, nem, 13, vagy 12, 12 vagy 13 voltam, egy életre szóló élmény, hogy milyen is tud lenni az a nagyon anyucis anyuci. S akkor egyszer csak hazamentem, és anyám pedig a tartásával… Az én anyám sose üvöltött, tényleg. Egy úrinő? Nem üvölt. „Nem is olyan rossz.” (37:45)

Szóval miért akartam ezt mondani? Mert amikor a kiégésben vagyunk, és ez megjelenik egy tünetként a családban, akkor vagy azt mondom „Én nem üvöltök soha. A gyerekem összes hülye osztálytársával kedves vagyok, és kenyeret kenek nekik, és rárakom a sajtot meg a szalámit, mindenkivel. Na de ha betelik a pohár, szétüvöltöm a házat. Én is ember vagyok, és krrr-hsss! Ugye, ez az egyik verzió. Ez általában nem szokta gyógyítani a… Bár egyébként fontos információkat közlünk ilyenkor. (38:25)

Azt tudjátok? A kiborulásnak az óriási jelentősége, hogy elhallgatott, vagy számunkra sem tudatos információkat közlünk vele. „Ezt mondtam? – Ezt. – Jé, nem is tudtam, hogy ezt gondolom.” Ilyenkor olyanokat mondunk, amiről nem is tudjuk, hogy azt gondoljuk. Hát ezért egy-egy ilyen kiborulás nagyon hasznos a megújulásra. Stimt? (39:00)

Második verzió. Hazamegyek, és azt mondom „Jó, még van mondjuk, mondjuk 3 ATP-m.” (Az adenozin-5'-trifoszfát (ATP) egy többfunkciós nukleotid, amely a sejten belüli energiaátvitel legkisebb „molekuláris pénzegysége”. – szerk. (Wikipédia)) Három. Biológiából érettségiztem, és azóta ez… Ugye, stimmel? „3 ATP. Most ezzel a 3 ATP-vel… Jó, akkor legyen egy segítő beszélgetés. Látom, dühös vagy.” Na, és erre a feleségem sikítva előveszi a mángorlót, amit még az anyjától kapott örökségbe, és felém lendíti, s a következőt mondja „Te nekem itt ne segítőzzél!” Miért nehéz? Mert nem a kiégéssel kezdek valamit, hanem próbálom valahogy túlélni. Akkor vagy azt mondom, jó, hát ha valahol szabad vagyok, akkor itthon. Ez mhh-mhh. Vagy pedig utolsó erőmmel segítő szerepbe helyezem magam. (40:05)

Na most a feleségem mindenkit akar otthon, csak nem egy segítőt. Hát ő három hónapja a férjével nem találkozott. A férfivel nem találkozott, a társával nem találkozott. A barátjával nem tudott egy jóízűt beszélgetni, amikor egy órán keresztül csak úgy fecsegünk. Nem kell semmi fontosat mondani, hanem örülünk, hogy együtt vagyunk. Ezért kerüljük is a fontos témákat, mert annak az élvezetében vagyunk, hogy csak úgy fecsegünk. Hajj, minden férfinak érdemes megtanulnia csak úgy fecsegni. Ezt, ezt… Tehát tulajdonképpen lehet, hogy ez egy jó csoport. Arra jutottam, hogy csinálunk egy ilyen csoportot. Fecsegni tanító csoportot. Fecsegni-csacsogni. Csak úgy. Semmiségekről, apróságokról. Mit szóltok? „Nem, csak komolyan.” Úgy nézel rám, de lehet, hogy félreértelek. Komolyan? Hogy mondod? Ja, az meg nem férfi. Na, ez is egy nagy dilemma. Igen. Fűnyíró… Hát de… mhh, mhh, mhh. Jó, jó. (41:50)

Tehát a másik lehetőség, hogy elkezdek szakmázni otthon, és ettől ugyanúgy borul minden, mert nem erre van szüksége a gyerekeimnek. A gyerekeim nem egy pedagógust várnak haza, aki éppen kitalálja, hogyan motiválja őt egy finommotoros tevékenységre. Mert az jót tesz, 2-3 éves korban a finommotoros tevékenységeknek az aktivitása nagyon hasznos, a személyiségfejlődés későbbi vonatkozásai szempontjából is. Na most! Híí! Következő. (42:35)

7. A környezet azt várja, hogy a családban „ne legyen baj”.

Énbennem van egy rendszerszintű probléma, ugye ez a séma. Létrejön a családban egy rendszerszintű probléma, majd pedig mi egy nagyobb rendszerhez kapcsolódunk, ahol például mi történhet, hogyha én vagyok mondjuk Yoda magyar hangja? Tehát én nagyon jóra törekvő férfi vagyok, nem fecsegek, de képes vagyok nagy empátiával meghallgatni a feleségem. Az oké? Az, az oké. A feleségem pedig, hát a feleségem pedig, hát doktorált pszichológiából, gyakorló therapeuta. Mi vagyunk egy pár. Hű, ez, ez. Mit fog elvárni a környezet tőlünk? Hogy nálunk ne legyen baj. Hát kik csinálják jól, ha nem mi? Ugye? Tehát minél inkább törekszünk a jóra, ez ki is fejeződik bennünk, hogy magas eszmények és ideálok, és nyomjuk és toljuk, annál inkább a környezetünk ezt megerősíti. Azt mondja, „Igen, igen. Hát akkor nálatok biztos nincsen semmi probléma.” Sőt, mi történik ilyenkor? A barátok elkezdenek nekünk vallani. Ismerős ez? „Jaj, te olyan megértő vagy! Te, én nem t’om, te hogy csinálnád ezt? Hát a férjem nem jön haza. Jaj, hát a feleségem…!” S akkor mi még jobban megerősödünk. „Ezt a bizalmat! Ezt nem, nem akárkinek mondják. Tényleg, valahogy már, emlékszem, serdülő koromban is hozzám jöttek. Hú, lehet, hogy én tudok valamit. Nem? Hogy valami, van bennem valami, talán ezt, talán rendkívüli. Hú, erre most rágyúrok még egy kicsit. Lehet, hogy ez az én, az én karizmám.” (karhajlító gyakorlatokat végez – szerk.) „Érzem, ez az én… Ó, hogy a szükségleteimet most még jobban háttérbe szorítom, mert hát mi, mi az én kis nyomorúságom ahhoz képest, amit most megosztott velem a Dezső?” (44:50)

Ebből kialakul egy rendszer, amiben én is vagyok, meg a családom is, mint rendszer van, és már nem csak tőlem, hanem tőlünk mit várnak? Hogy legyünk tökéletesek. Ezt mutatjuk is. Hát törekszünk is rá, és tényleg, nagyon ügyesen tudunk egy csomó dolgot csinálni, amit mások nem. Ez befelé hogyan fog hatni? Nem fogjuk vállalni azokat az információadó konfliktusokat, amelyek nagyon hasznosak lennének számunkra. Se belső konfliktust, se a külső konfliktust, hanem megpróbálunk a saját életrajzunkban élni, és azt mondani, hogy „Tényleg, nálunk nincs baj. Nem csörög a kanál, amikor esszük a gulyáslevest. Mi úgy tudunk enni, így, csörrenés nélkül. A tányérhoz soha nem ütődik a kanál, csak így.” Stty, stty. És ez krónikussá teszi az összes problémánkat. Ezért a jóra törekvés, főleg hogyha ezt ketten is csináljuk, és még kifelé is ez látszik, a környezetből azt váltja ki, hogy tőlünk fognak segítséget kérni, és idealizálnak bennünket. A probléma, hogy mi is magunkat. Hogy nekünk is pont ez a törekvésünk. (46:25)

Ekkor szokott megtörténni, 15 év, 25 év, 35 év házasság, egyszer csak fölrobban valami, és mi összesúgunk. „Hallottad? A Dezsőék válnak. Hát na most ehhez mit szólsz, Móni? Hát hogy pont a Dezsőék? Most magunk között szólva, ha valakire az utolsóként gondoltam volna, az a Dezsőék. Hát pszichológus az asszony. Hát állítólag jó szakember is. Hát a férfi meg, hát micsoda egy aktív, hát osztja a gulyáslevest. Nem eszi, osztja. S ő, ők fogtak…” Hogy mondják? „Padlót fogtak.” Ez az, ezt a két… tehát… „Padlót fogtak, és gyepet rúgtak. Hát ez hihetetlen. Hát…!” És akkor a következő gondolatunk támad. „Jó, hát ha a Dezsőéknek nem sikerült, na akkor nekünk hogy sikerülne? Hát akkor hogy?” Miközben itt az történt, hogy rendszerszintű probléma van az egyes emberben, a családban, és aztán a családot körülvevő nagyobb rendszerben is. Ezek, ahogy összeadódnak… (47:50)

Nem tudom, hogy ez titeket érdekel-e? Egyáltalán. Most belehúzok, jó? Híí, de milyen sokat mondtam már, és még van fél óra. Meg vagyok lepődve. Jól van. Yoda, ezt neked köszönöm. Igen. (48:15)

7. A társam is velem együtt fejlődjön!

Milyen rendszerszintű probléma szokott a kapcsolatban még megjelenni? Hogy én jóra törekvésemben, magas ideáljaim, önmagam felé való eszmények és elvárások, ugyanígy vagyok a feleségemmel, vagy a férjemmel. Azt akarom, hogy ő is fejlődjön. De velem ám, nagy tempóban, huszárosan! (48:40)

Számtalan élményem van, hogy valaki elkezdett mondjuk egy önismereti csoportot, mert azt mondta „Én fejlődök. Vége a tapicskolásnak, a pocsolyában való semmittevésnek, fejlődök. Elmegyek egy pszichodráma csoportba. Hú, az pedig az durva, nagyon. Azt akárki nem megy oda, én oda is elmentem. Ilyen tingli-tangli önismeretecske az semmi. Én ha csinálom, csinálom. Pszichodráma. 200 óra, mit nekem?” Öt alkalom után már… „Te mikor jelentkezel? Neked is… te, most látom csak, hogy ott ülünk a csoportban. Te, van ott egy férfi, aki kiköpött olyan, mint te. Te ide figyelj, Dezső, most látom, azért neked is érdemes volna. Most az a jó, január-február körül is indul egy csoport, hát szerintem te egy kicsit ráhúzhatnál erre az önismeret dologra. Én is így voltam ám, két évig jártam ide, Pálferire. Na de most, hogy dráma csoportba járok a Baják Gáborhoz, meg a Szásziné Fehérvári Anikóhoz, na ez már valami. Tehát azt, hogy itt ücsörgünk, aztán utána elmegyünk, és bedobunk még egy felest, ez nem, nem. Dezső, figyelj, ha én meg tudtam csinálni, te is. Ez egész biztos. Szóval így, így, most, most látom csak, hogy mi zajlik köztünk, Dezső, Dezső. Hát… és tulajdonképpen mi ez? Hát havi egy nap. Egy napocska havonta, enni, ennyi. Hát az nem egy nagy befektetés, nem, nem? Támogatlak, én támogatlak. Nagyon, olyan szép lenne, és akkor megosztanánk az élményeinket.” (50:35)

(Nézi a színpadot maga előtt – szerk.) Ide van ragasztva egy rózsaszín-fehér pötty. Látjátok? Mária rádió kedves hallgatói számára próbálnám leírni a pöttyöt. Egyik fele lilás rózsaszín, a másik fele fehér, és a fehér nagyobb, és tükrözően csillog. (51:05)

8. Elvesztjük az érdeklődésünket a világ felé

Azért is hülyéskedek ezzel, mert amikor a kiégés 5-6-7. lépésében vagyunk, elvesztjük az érdeklődésünket a világ felé. Oly mértékben beszűkülünk, hogy semmi nem érdekel már bennünket. Nem tud semmi meglepni, nem csodálkozunk el semmin, valami szép már nem érint meg bennünket. Nem rendülünk meg, a figyelmünkkel nem… Háhh! Ez már régen nem történik meg. Emlékeztek, Edward De Bono ahogy mondja, hogy azt kutatták, hogy amikor valaki a gondolkozási folyamat során téves következtetésekre jut, akkor milyen általános ismérvei vannak a tévedésnek, hogy téves legyen a végeredmény. Kiderült, hogy három olyan eleme van a gondolkozási tévedésnek, amely minden téves eredményt fölmutató folyamatban benne van. (52:05)

A téves eredményt fölmutató gondolkodási folyamat elemei

1. Szűklátókörűség

Ezt nyugodtan mondhatjuk úgy, hogy beszűkültség. Beszűk… Nem, ez nem csak a látóköröm szűk, én vagyok beszűkülve. Beszűkülten, hát a látóköröm is szűk. Tehát beszűkültség, szűk látókörűség. (52:25)

2. Pillanatnak a fölfogása csak

Így is mondhatnám, hosszú távú gondolkozás hiánya. Perspektíva vesztés, nincsen már hosszú távú gondolkozás.

3. Egy sebzettség, vagy énközpontúság

(52:45)

Tehát hiába agyalok, a szűklátókörűség, a rövid távú gondolkozásmód, és a sebzettség-központúság miatt, ahova a gondolataimban eljutok, az nincs a segítségemre, mert téves következtetésekre jutok. Ezért fölfedezni egy csillogó pöttyöt, azt jelenti, hogy van még bennem élet. Rá tudok csodálkozni, amikor elkezd esni a hó. Most milyen izgalmas, hogy mikor elkezdett esni a hó, hogyan hatott rátok. „Megint ez a rohadt csúszós nyavalya! Lapátolhatom el ezt az átkozott szilárd halmazállapotú vizet.” Hogy úgy mik az első…? Annyira…, de ezt ha hallottátok tőlem… hát tudom, hogy hallottátok, csak nem voltatok itt. (2006.10.24-i előadáson hangzott el – szerk.) (53:45)

Annyira emlékszem, ez volt 19… (ezerkilencszáz… - szerk.) hí, ezt most elmondom így. Nem mintha számítana, de… 1983. Egy hindu szerzetes járt Magyarországon, és engem ez nagyon izgatott, hogy egy hindu szerzetessel, egy mesterrel Szanjászival találkozni. Hát ’83-ban nem is jöhetett be. Bejött valami tök kamu indokkal, turistaként jött, és ott ültünk egy lakótelepi lakásban 12-en. Ez, ez volt, egy… érted, ’83, na. És így volt, valami január volt, és együtt mentünk el valahova, és esett a hó. Egy indiai valaki. Amikor leértünk, hát ez a mester, tudod így lestük, hogy… Ugye, hát voltam 17 éves, hogy mit mond, és egy másik világot… Hát értitek. Tehát mintha Yoda lett volna. És akkor ez a valaki, egyszer csak úgy, mint akinek úgy megszűnik a világ, elkezdett játszani a hóval. Odament, gyúrogatta, dobálgatta, elkezdett bennünket dobálni. Volt, egy 60 éves indiai mester volt. Az az érdekes, ott voltam 17 éves kis kölyök, és rájöttem, na most lett hiteles. Hogy most csinált valami olyasmit, amiért azt mondom, hogy na, elhiszem neki az összes többit is. (55:25)

Most egy jó nagyot köptem. De láttátok, nem? Nem láttátok. Pedig a fények pont mutatták. Egyszer kerültem nehéz helyzetbe, egy ilyen hatalmas nagy ifjúsági találkozó volt. De úgy, hogy úgy kicsapták a fiatalokat a mezőre, és akkor hát ott leültették őket. 2000-en ott ültek, itt állt egy csomó mikrofon így, hogy ott is, ott is. Tehát velem szemben volt a mikrofon, így álltam, és ott kellett beszélni. Ilyen hevesen akkorát köptem, hogy az a fehér habos rész ott megült a kis fémrácson. Nagy dolog a felületi feszültség, és ott ücsörgött. Én pedig éppen hevesen valami misztikus spirituális témáról próbáltam előadást tartani, és velem szemben… egy ilyen fehér bugyorék. Hát én ezt nem bírtam komoly pofával végigcsinálni. Meg kellett állnom, és elmondtam a közönségnek, hogy mi van. Tehát hogy a saját köpetemmel szemezek, és… Ilyen, biztos, hogy én ezt nem akartam, főleg ilyen nagyon magasztos témában, de ez van most na. Erre szokta egy kedves ismerősöm… „Jó, Feri. Elhiszem, hogy így volt, de miért kell elmondani?” Úgy tetszik, ahogy nevettek, tényleg. Olyan sokféleképpen. Én sztereóban hallom. (57:20)

Igen, ez volt a 7-es pont. 8-as… De úgyis látom, nem jegyzeteltek, tehát tökmindegy. Ja, ez volt a 8-as, igen, hogy elvárom, hogy ő is velem együtt fejlődjön. És ha nem, akkor megint folytatódik ugyanaz. „Akkor nem lehetek boldog, ha nem fejlődik velem. Ha nem megy el egy nyomorult önismereti… Jó, jó, jó Dezső, akkor egy kezdő csoportba menj el. Jó, kiegyezünk. Akkor te menj el akkor az Andreához, ott csak rajzolgatni fogtok. Jó, jó, csak azt ne mondd már, hogy az fájni fog. És az csak egy esti 2-3 órás csoport. Hát akkor vállalok mindent aznap este. Mindent, én, lefektetek, fürösztök, pókhálózok, porcicázok, mindent. Sőt, helyetted megvacsorázok… tényleg, neked nem lesz semmi dolgod, semmi dolgod nem lesz. És ott csak rajzolgattok.” Na! Igen. Mhh. na igen. (58:20)

9. Alá-fölé rendelő helyzetbe kerülünk

És akkor annak a nyelvnek, amit ilyenkor megpróbálok, hogy kimentsük magunkat, ennek a szaknyelvnek, hogy „Jó, hát akkor a feleségem nem erre vágyik, de én persze szakmázok.” Kijön valami olyasmi, hogy alá-fölé rendelő helyzetbe kerülünk. Ugye én itt olyan okosan szakmázok. Vagy okosan szakmázok, vagy mint a hülyegyerek, ordítok. Most sarkosan mondtam. De pont az nincs, hogy a társ a társsal beszélne. Mert mikor hazamegyek és azt mondom „Legalább itthon, akkor ’ereszd el a hajam!”, akkor olyan vagyok, mint egy kiskölyök. Ahol az érzelmi impulzust cselekvés követi, a gondolkozás pedig nem ékelődik e két esemény közé. A felnőtteket ez jellemzi úgy 7 éves kortól kezdve. Nem attól felnőttek, hanem akkor kezd kialakulni, hogy érzelmi késztetés, gondolat, cselekvés. De amikor én kihagyom a gondolatot, mert én „itthon vagyok!”, akkor tulajdonképpen mondjuk óvodától lefelé próbálok működni. (59:35)

Amikor meg szakmázok, hát na, hát nyilván nem az apjával akart megházasodni. Bár Hellinger azt mondta, ha egy nő azt mondja „Senkit nem találok olyat, mint az apám, senkit.” Hellinger válasza: „Menj hozzá!” Ez azért jó válasz, mert egy beszűkült látásmódból lehetőséget ad, hogy valahogy teljesen másképp lássuk. Amikor valaki azt mondja „Menjek oda az apámhoz? Hülye vagy?!” Na, nem kell egy éves terápiára járni. Kell adni egy tanácsot, amitől fölháborodik, és azt mondja… (60:25)

Ez volt így a családi kapcsolatrendszer. Most nézem. Híí, még van 12 áldott percünk. Ez hihetetlen. Az időérzékem teljesen megcsalt. Úgy érzem, hogy már annyi energiát fektettem bele ebbe az előadásba. hogy… De hát úgy látszik, hogy nem. Nem t’om, olyan van, hogy Yoda nem erőt ad, hanem erőt visz el? Vagy ez egy próba. Na jó. Igen. Jöjjön az ötös pont, mert azt például még nem volt. Tehát mondhatnám megint a negyediket, de azt meg már elmondtam, tehát ezért talán érdemesebbnek tűnik, ugye? (61:15)

5. Az értékrend megváltozása

Az 5. pont, ugye ez egy folyamat, lépés. Azt mondja, hogy kezd megváltozni az értékrendem. Tulajdonképpen van bennem egy értékrend, sőt ez egy sorrendiséget is tud jelenteni, hogy mi a legfontosabb, mi a második, hogy érdemes élni, mi fontos, és mi lényeges, mi fontos és nem fontos, mi sürgős és mi fontos. Ezt egyébként elég jól, világosan látom. Ezt még, még utolsó erőmmel el is tudom mondani a hozzám segítségért… kérőnek. El, elmondom neki, hogy mi hogy van, azt én nagyon jól tudom. De közben, ahogy élek, elkezd köszönő viszonyban se lenni a saját értékrendemmel. Mert mikor hazamegyek és üvöltök, ez az értékrendemben nem a 4. vagy 5. érték. Mikor elhanyagolom a gyerekeimet, ez sincs az értékrendemben elöl. Mikor nem cselekszem magamért, ez sem van… Na. Csakhogy már elkezdek így élni. Kialakul egy belső konfliktus a saját értékrendemmel kapcsolatban. Hahh! Na most! (62:30)

Itt történik az meg, hogy igen, mindezt tudom, de az erőm arra összpontosul, hogy a pillanatnyi egyensúlyomat fönntartsam. Ez a beszűkültséggel összefüggésben. Már csak megyek… Ha attól tudok, egyáltalán még valahogy úgy élem meg, hogy képes vagyok túlélni ezt az estét, akkor üvöltök. Ez a pillanatnyi egyensúlyozás miatt van. Ezért elkezdek nagyon-nagyon rövidtávú megoldási stratégiákat alkalmazni, a legrövidebb távúakat. Ráadásul ilyenkor könnyen megtörténik az, hogy egyszer csak egy nem törvényszerű, de a helyzetből logikusan következő dilemmába kerülök. „Vagy a saját egyensúlyomért teszek, vagy a kapcsolatért. A kettőért egyszerre már nem megy.” Nem tudok oda is figyelni, meg úgy is mondani, hogy ez jó legyen nekünk, mert ha úgy mondom, úgy érzem, hogy az összes maradék erőm kimegy belőlem. Akkor úgy mondom, hogy nekem jó, ez viszont már fenyegeti a kapcsolatot. Úgy élem meg a helyzetet, hogy most vagy magamért teszek valamit, vagy a kapcsolatért, és VAGY van a kettő között, nincs már IS. Úúú! Azt hiszem, hogy ezt a fájdalmas tapasztalatot mindannyian ismerjük. Na igen. Igen, igen. Ahh! (64:15)

Ilyenkor, emlékeztek, a 3-4. lépésnél szokott az megtörténni, hogy még van energiám ahhoz, hogy azt mondjam „Jó, akkor most Karácsony alatt csinálok két napot, csak alszom. De bejglire se kelek föl.” Ott alszok, sőt, sőt ott van az éjjeli szekrényen. Csak… krr-krr. És így a Snoopy-s pizsamádat leeszed diódarabokkal, és krrr-krrr. Pisilni se mész ki. Ismerős ez, mikor húzod? Nem ismerős? Ilyen normálisak vagytok? Hát minek jártok ti ide? Annyira le vagy pusztulva, hogy „Igen, mármost ki kéne mennem…” De akkor megyek csak ki, amikor már a pisilés elmaradásával járó fájdalom nagyobb, mint a fölkelés keltette fájdalom. Megpróbálod megérezni ezt az utolsó pillanatot. Hát, ha ez nincs meg nektek, akkor ti még nem dolgoztatok elég keményen. Szóval. Na. Tehát a 3-4. lépésnél még csinálunk olyat, hogy halomra próbáljuk aludni magunkat, csak hogy ugye két nap alvás után szédülünk is. Tehát amikor lefeküdtünk aludni, nem szédültünk, csak fáradtak voltunk. Most, hogy fölkeltünk, most szédülünk is. Hát és akkor vagy agyonsportoljuk magunkat, ugye akkor… A harmadik pedig… (Hangos fütyülő, sípoló hang hallatszik – szerk.) Halljátok? „Most már nem.” Na, azért. A harmadik pedig, hogy agyonszórakozzuk magunkat. Ugye, ez a három. (66:20)

„Az áldott hétfő!”

De a 3-4. lépésnél még ehhez van erőnk. Az 5. lépésnél már nem, az 5. lépésnél kezd egy nagyon furcsa dolog történni. ez pedig az, a családi kapcsolatrendszerről ahogy beszéltem, azt mondjuk, tulajdonképpen várjuk a hétfőt, mert ott legalább olyan kiszámíthatóak a dolgok, ott én gyötröm magam, és nem az asszony, azt én szabályozom. Ez egy nagyon érdekes lélektani nyereség, hogy amikor magunkkal kegyetlenek vagyunk, ez azért jobb, mint hogyha te, mert ezt én szabályozom, azt meg te. Az nekem nem olyan jó. Ezért mikor magammal kegyetlen vagyok, akkor mindig annyira vagyok kegyetlen, ahogy énnekem az elfogadható. Ezért a családom elkezd terhemre lenni, és megtörténik a fordulat. Férjként, vagy apaként kezdek kiégni, és azt mondom „Hát tulajdonképpen pénteken mármost hónapok óta abban az illúzióban vagyok, hogy de jó, jön a hétvége. Vasárnap délelőtt pontosan tudom, hogy a hétfő sokkal jobb. Az áldott hétfő! És bemegyek, és ott semmi más nem vár, csak teljesíthetetlenül sok munka. Ez annyira fölszabadító.” Megtörténik ez a fordulat, hogy azt mondod „Már jobb nekem a munkahelyemen, mint otthon.” Ide tartozhatnak a baráti kapcsolataink, mert a baráti kapcsolatainkkal is úgy járunk, mint ahogy az anorexiás ember jár a kedves ismerőseivel. „Hát de figyelj! Hát te csont és bőr vagy!” és az volt az utolsó találkozás vele. Mert nem akarom azt a valakit látni, aki engem szembesít azzal, hogy én csont és bőr vagyok. „Mert mit tudja ő! Hát nem látja, hogy van rajtam 4 kiló? Hülye!” Ez van bennem. „Hát egy ilyen hülyével miért barátkozzak? Na!” (68:35)

Rövidtávú kapcsolat, föllobbanó szerelem - vérpezsdítés

Tehát a legfontosabb emberi kapcsolatainkat elkezdjük elhanyagolni, mert úgy érezzük, hogy a maradék vérünket is kiszívják belőlünk. Igen ám, de valami vérfrissítésre mégis csak szükségünk van. Mit csinálunk ilyenkor? Hát a választ mindannyian tudjátok. (Megsimogatja Yodát – szerk.) Ő is tudja, csak hallgat. „Tudják, nem mondom.” A válasz az, hogy rövidtávú kapcsolatokba bonyolódunk. Hát ilyenkor történik, hogy a pasi az saját értékrendjével egyébként ellentétes módon, egyéjszakás kalandokba keveredik. Maga se gondolta volna, hogy hogyan. A titkárnőjével hét éve tisztességesen dolgoznak együtt, hát… Ilyenkor jönnek az egyéjszakás kalandok, hogy valahonnan jöjjön valami élet, valami, valami pezsdítsen már meg, valami, valami. Hát egy beszűkült, lehetetlenségben vagyok. (69:50)

Ennek lehet egy másfajta változata, akkor nem azt mondom, hogy egyéjszakás kaland, azt mondom, hogy ilyen föllobbanó szerelem. Hirtelen „Hát, hát azért az a műtősfiú! Azt a mellizmát!” És akkor, hirtelen, szinte végzetesnek megélt vágyakozásaim, szerelmi hát…, nem t’om micsodáim lesznek. Végzetes viszonyokba keveredek, majd hazamegyek, és két nap múlva fogom a fejem, hogy „Ez most mi? Hát hív! Hát hülye vagyok én? Hát fölhív. Hát akarta a csuda, de hát hív.” Ez lehet, hogy két hétig is tart, és két hét után mondom azt „Most mit cs…? Ú, hát hülyébb helyzetbe kerültem, mint voltam. Hát már az asszony mindig megkérdi <<Ki hív? Ki hívott?>> Hát ki hívott, ki hívott? Na!” Jó, na, ezt most ne! Szóval. (71:10)

Tehát itt már nem tűzoltásszerű tevékenységeim vannak, hanem tűzoltásszerű nagyon rövid távú, érzelmileg engem tölteni tudó viszonyokba, vagy kapcsolatokba, mondjuk így hogy bonyolódok, vagy zuhanok, vagy ájulok, vagy mit tudom én, hogy keveredek bele. Olyan kapcsolatokba, helyzetekbe, érzelmi zűrzavarba, ami a saját értékrendemmel egyébként általában ellentétes. De ha nem ellentétes, akkor nem ellentétes, attól még bonyolódok. (71:55)

És azt hiszem, hogy ez egy jó végszó. Nagyon köszönöm a figyelmeteket! Kifejezetten emlékszem rá, hogy új dolgokat is mondtam. Ez engem hallatlanul megnyugtat, és ezért szerintem nem fogom teleenni magamat „bájglival”. (taps – szerk.) (72:20)

Lejegyezte: vinkozoli