A kiégés 14.

2016.01.12.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Mindjárt lesz rendesen hang, úgy szokott lenni. Még most ugye ki kell találnunk ezt az új valamit. Ha lehet, az a reflektor ne jöjjön nagyon a szemembe, mert akkor nem látok oda, hanem nem tudom én, följebb vagy lejjebb, vagy valahogy, az ott nagyon sok nekem. Köszönöm szépen. De azért én közben beszélek, de azért nézlek titeket. Hát…! Boldog Új Évet! Tényleg. Jaj. (00:35)

Ismétlés – Könyörtelen mérték, hiperkritikusság – A kiégés

Emlékeztek, ott tartunk, hogy beszélünk a könyörtelen mérték, túlzó kritikusság belső sebzettség- és hiedelemvilágáról, amelyhez gondolatok, érzések, fizikai állapotok és már az ezekhez kapcsolódó szelektált emlékek tartoznak. Úgy is mondhatnánk, egy rendszerszintű realitásvesztésben élünk. Ez a rendszerszintű realitásvesztés, amiben vagyunk, az éppen mi magunk vagyunk. Ez nem egy jó hír. De valami ilyesmiről van szó. Így jutottunk el oda, hogy befelé, befelé, befelé könyörtelen mércéket állítunk, és ezeknek próbálunk megfelelni belső igényességből, belső ideáloknak való elérési vágyból. Nem elvárásoknak akarunk megfelelni. A másik része pedig, kifelé nagyon kritikusak vagyunk. Kritikusak, aztán akár cinikusak, szkeptikusak, és egy csomó szép magyar szót mondhatnánk itt. Na most. (01:45)

Miután ez a könyörtelen mérték, túlzó kritikusság jellemezhet bármelyikünket, ennek kapcsán jutottunk el oda, hogy egy olyan témáról beszéljünk, ami izgalmas lehet ezen a sémán kívül is, túl is. Tehát hogyha kikukázzuk azt, hogy most erről a sémáról akarunk beszélni, akkor azért önmagában is érdemes lehet beszélni a kiégésről. A kiégésnek mi az, ami a legfontosabb talaját adja most számunkra? Hogy arra csodálkoztunk rá, hogy bár a kiégés szakirodalma a segítő foglalkozásúakkal való kutatás kapcsán került elő a ’70-es évek vége, ’80-as évek eleje, azóta ezen régen túl vagyunk, és tudjuk, hogy tulajdonképpen néhány, néhány alapvető egyszerű összetevő bármelyikünket a kiégés világába sodorhat, bármelyikünket. Stressz, stressz, stressz. Érzelmi megterheltség, majd folyamatos túlzott érzelmi túlterheltség. (02:45)

Azután, amiről sokat beszéltünk, a személyiségünknek bizonyos fogékonyságai vagy adottságai mindenre. Például ha magamat nem tartom elég értékesnek, mint ebben a sémában egyébként, és azt gondolom, hogy külső megerősítések révén talán mégiscsak ha tökéletes lennék, akkor szeretnétek. Ez ugye a személyiségemnek a sebzettsége. Tehát van bennem akkor egy belső hajlam arra, hogy én fenyegetett legyek a kiégésben. Ez. (03:15)

Aztán pedig azok a rendszerek, amelyek úgy működnek, hogy megerősítik ezt a hármat, a nagy stresszt, az érzelmi kimerültségre való… háá…, a belső sebzettséget, gyógyulatlan sebeinket megerősítő külső rendszerek, amelyeknek tagjai vagyunk. Például az egyház. Az egy ilyen kiégést megerősítő rendszerként is működő áldott intézmény. Miért mondom ezt? Most én magunkról, a papokról beszélek. Ugye 75 év a nyugdíjkorhatár. Tehát már belegondolni is fáj. De nem azért…! Ugye, most megint itt… „Nem elég elhivatott? Hát na, na, na! Most, most kibújt a szög a zsákból. Az egészet csak úgy tolja?” Éppen az a nehéz, ha valaki elhivatott. Mert ha valaki sose volt az, akkor elmegy kicsit, csinál valami mást. Ugye, akkor mellékállásban papkodik. De hogyha valaki eszmények, ideál, nekiáll, jól akarja csinálni, na ő a veszélyeztetett. Háhá! Ugye az, hogy nekünk nincsen munkaidőnk. Hát nincs, nincs olyan, hogy munkaidő. Ugye mikor arról beszélünk „hazaviszi a kiégésre…”. Na, mondom a négy lépést, ahova eljutottunk, meg az ötödiket. Jó? (04:40)

1. A bizonyítani akarástól a bizonyításkényszerig

Az első lépés, hogy van bennünk… Eszmények, ideálok, bizonyítási vágy, belső késztetés, teljesítmény. Akarjuk, hogy jó legyen, a jót jól akarjuk csinálni, be akarjuk magunkat vetni, dobni. Ghááá! Ez az első. Igen ám, de mert nem vagyunk elég harmonikusak, egészségesek, a rendszer nem igazán bánik velünk kesztyűs kézzel, a sebzettségeink nem gyógyultak meg, most nem ragozom, ezért az történik velünk, hogy egyszer csak a bizonyítási vágyból, ebből kényszer lesz. (05:20)

2. Fokozott erőfeszítés

Második lépés. Kényszer, kényszer… mindegy, csinálni kell. Fokozott erőfeszítéseket teszünk. Máris ott vagyunk, túl sok stressz, túl sok érzelmi megterhelés, túl nagy tempó. Idő szorítás, teljesítmény gzzzss. (05:35)

3. A személyes igények elhanyagolása

Harmadik lépés. Hogyan tudjuk még fokozni, vagy fönntartani a tempót, miközben már megpróbálunk úgy célokat elérni, ami már nem reális? Úgy, hogy a saját szükségleteinket kezdjük elhanyagolni, onnan tudunk már csak elvenni. De ez tulajdonképpen könnyen megy is nekünk. Most lejövök. Azért megy szinte magától értetődően ez, hogy saját magunkat elhanyagoljuk, mert már eleve sokszor a lelkünk struktúrája, ami miatt mi magas, magas ideálok, és bevetjük magunkat, és hivatásszerep és az összes többi, már ebben oda el van rejtve azt, hogy magunkat nem becsüljük. Haa? Hát nem esik nehezünkre magunkat elhanyagolni, vagy nem törődni magunkkal, vagy a saját szükségleteinket lenézni, és másokét sokkal magasabbra tenni. (06:25)

4. A személyes igények és a konfliktusok figyelmen kívül hagyása

Akkor a negyedik lépés. (Visszamegy a színpadra – szerk.) Hú de magasan van, ez szörnyű. A negyedik lépés, hogy ebből aztán már tartóssá váló belső feszültségeink, problémáink származnak, akár betegségek. A gyomrod, a gyomorrontás, a fejfájás. És akkor mit mondasz? Mint a reklám: „Fejfájásra nincs időm.” És ez a legszörnyűségesebb valami, mert a fejem azért fáj, hogy időt hagyjak, adjak magamnak, és azt mondom „Nem, erre nincs idő.” Elkezdünk itt pedig tulajdonképpen, egy hadüzenet nélküli harcot folytatunk már saját magunkkal. Elkezdjük magunkat módszeresen kicsinálni. Ez a negyedik lépés, és tizenkettő van. Nem tudom ezt hogy lehet fokozni, de most megpróbáljuk. (07:15)

5. Az értékrend megváltozása

Mert az ötödik lépés, ahogy ide eljutunk, hogy küzdelmet folytatunk saját magunkkal, eljutunk oda, ezt így neveztük meg, megváltozik az értékrendünk. Na, ezt szeretném egy picit kifejteni. Mi ez, hogy megváltozik az értékrendünk? És most a mikrofont átveszem a másik kezembe, hogy ki ne égjek, a szörnyűséges rutin maga alá ne daráljon. (átvette a másik kezébe a mikrofont – szerk.) És most ez egész más, ó, egész más. (07:40)

Kiégés – 5. Az értékrend megváltozása (alpontok)

Szóval az ötödik lépés az értékrend megváltozása. Itt mondanék legalább tíz pontot. Mert nem egyszerűen csak arról van szó, hogy fölébredek reggel… Carl Gustav Jungnak volt egy története erről. Nem a sajátja. Hát ő mondta, de nem róla szól. Azt mondta, ismert egy protestáns lelkészt, aki ötvenvalahány évesen egyszer csak fölébredt, és azt mondta a feleségének „Drágám, rájöttem, én egy gazember vagyok.”, és otthagyta a lelkészi hivatását. Hogy a gazemberséget hogyan élte meg, ezt nem tudom. Nem erről van szó, hogy egyszer csak rájövök, hogy „Umm!”, hanem arról… és itt mondanám egymás után a dolgokat. (08:25)

1. „Hogy lehetett az ilyenből orvos/tanár/pap?” – „Hogy juthattam el idáig?”

Még él bennem az ideál, az eszmény, hogy miért lettem pap, miért lettem tanár, miért lettem orvos, miért lettem szociális munkás, miért lettem tgg-dgg-dgg, ez még mind él bennem, még bennem van, nem vesztettem el teljesen. De egyszer csak a feszültség úgy néz ki, hogy azt mondom „Hát még úgy nyomokban megvan bennem tulajdonképpen, mikor hát azért mentem el orvosnak, mert hát gyógyítani az embereket. Sőt, életet menteni, hát ezt ki sem merem mondani. Nem, hogy általam valaki, valaki él, vagy meggyógyul, hát ennél magasztosabb, gyönyörűbb dolgot el sem tudok képzelni. Hát beleborzongok, ha ez eszembe jut.” Elnézést, hogy… néha… (hangosabb volt – szerk.) Látom, ezt egy kicsit túl volt a határon. „Hát beleborzongok, erre gondolok, hogy te jó ég, hogy ez én lehetek? Hogy egy nap több embernek így segítek? Beteg volt, egészséges lett, krízis volt, válság, vérzett, és most varasodik?” (09:30)

Mi történik öt év, hat év, nyolc év, kilenc év után? De lehet, hogy már kettő év után, hogyha az orvosin már eléggé alaposan belementél a kiégés folyamatába. Olvastam egy hírt néhány nappal ezelőtt, valaki beesett a vonat alá, nagyon súlyosan roncsolódott a keze, két ujját levitte a vonat. Talán láttátok, most nem mondom melyik hírportál. Úgy nézett ki a keze, mint a Terminátorból Arnold Schwarzeneggeré, amikor épp magát reparálja. És az orvos „Hát jól van, ez, ezt az ujjat már érdemesebb tovább vágni…” Akkor bekötözte, és azt mondta neki, hogy üljön föl a vonatra oszt’ menjen el az ügyeletre, az ügyeletes kórházba, mert ő ennyit tud, hogy ő bekötözte. Menjen, oszt’ akkor… De olyan kézzel, hogyha annak a képét megnézitek, azt mondjátok, hogy hát, hát… na. Hát az a minimum, hogy mentőt hívok hozzá, hogy, hogy… ijesztő. (10:40)

Itt jönne egy klasszikus mondat az ötödik pontnál. Kívülről a következő kérdést tesszük föl. „Hogy mehetett el az ilyen orvosnak? Hogy lehetett az ilyenből tanár? Hogy lehetett az ilyenből pap?” És akkor bizonyára van egy ki… (Egészségedre! Neked is! Még egyszer.) Bizonyára van egy kisebb százalék, aki sosem volt igazán alkalmas arra, hogy hivatásszerűen mások javára végezze azt, amire nem tudom én, megkapta a meghívását. Biztos hogy van ilyen, de a többség nem ilyen, hanem a többség valamikor a kiégés ötödik lépésénél belül annyira beszűkül és torzul, és megváltozik, illetve nem tudja elérni ezt a régi részét, ezt aki… „Hát azért lettem orvos, hogy segítsek.” Azt mondja, hogy „…és mi közöm nekem ehhez? Hát most ne…, most magunk között szólva, ki az a hülye, aki beesik a vonat alá? Na! Most én még nem estem be a vonat alá. Ott jön a vonat, állok két méterre. Most én izé, ugráljak itt körül valakit, aki ennyire felelőtlen? Nem figyel magára? És akkor én még itt az életemet, véremet hajnali háromkor? Hát ne szórakozzunk már!” Na ez az értékrend megváltozása. (12:05)

Egyszer csak egészen másfajta gondolataink támadnak. Itt (1. szék: Az elhivatott segítő székében  – szerk.) azok a gondolataink izzítanak bennünket, hogy jót tenni, és hát ennek van értelme, és van… Ajj, ez klassz lesz! És itt (2. szék: A kiégés 5. szakaszában – szerk.) ennek gyökeresen ellentmondó gondolataink lesznek, miközben éppen kötözöm a beteget, azt mondom „Tűnjön már el innen! Mert akkor még két órát tudok aludni. Hát ezért gyorsan elküldöm. Most hogyha meghívom neki a mentőt, akkor visszatelefonálnak, izé, vége az éjszakának. Hát énnekem itt van az ügyelet, másnap 8-kor kezdek a másik kórházban. Hát kinek van erre energiája? Akkor hogy toljak ott még le 12 órát?” Ezek a gondolatok gyökeresen ellentmondanak ezeknek (1) a gondolatoknak, miközben ugyanarról az emberről beszélünk. (12:55)

Néha, mikor ez az orvos kipiheni magát, vagy az a nővér, vagy az a pap, vagy az a szociális munkás, vagy, vagy, vagy, az az apa vagy anya, akkor azt mondja „Hogy juthattam el idáig? Hát megőrültem, megbolondultam?” Tehát mikor fölmerül kívülről ez a kérdés, hogy „Miért ment el az ilyen papnak?”, akkor nagy valószínűséggel azért ment el, mert valamikor itt (1) tudott ülni. És most is van út idefelé, nem tűnt el ez a szék. Csak… ehh. Ugye most nem akarok… Tehát a gondolatok (2-es széken) gyökeres ellentétben állnak ezekkel a gondolatokkal (1-es szék). (13:45)

Ünnepek előtti gyóntatás

Például elmondom a saját gyöngeségem. Ünnepek előtti gyóntatás. Idehozok egy gyónót. (3 – a gyónó széke – szerk.) Ez (1) most jó messze kerül, nem is látom a gyónótól. (beül a gyónó székébe (3) – szerk.). „Jaj, atya! Tulajdonképpen hát nincs nekem bűnöm. Nincs, én csak úgy bejöttem, mert hát Karácsony előtt szoktam gyónni. De bűnöm nincs.” Most amikor itt (1) ülök, azt mondom „Na, most van igazán lehetőség, hogy valaki egy kicsit fejlődjön. Nem? hát milyen nagy dolog föltárni neki most egy világot, amiben ő egyáltalán nem tájékozódik jól.” De ha itt (2) ülök, nem ezt gondolom. „Nincs bűne? Akkor viszont látásra!” Sose mondtam ilyet! Puszi nektek! De ez a gondolat megfogalmazódik bennem. Hát ő azt mondja „Nincs bűnöm.” Én pedig a teológiai eszköztár minden repertoárjával a következőt gondolom. „A bűnbánat, bűnbocsánat szentségének egyik alapja a bűn. Ezt nevezik a szentség anyagának. Hát ha nincs anyag…?” (15:15)

Tehát elkezdenek olyan gondolataim lenni… jó, ezt rakjuk hátra, jó, rakjuk hátra. Mikor megjelenik ez a stressz, túlterheltség, kimerültség, kifáradás, érzelmi túlterheltség, digg-digg-digg, akkor mikor valami olyasmit tesz az a gyónó, ami… akkor nekem nehézségeim lesznek. Egy csomó, csomó gondolatom. Például bejön valaki „Hát, nem is tudom, mikor voltam utoljára.” Mi lesz a gondolatom itt (2), a kiégés 5. fázisánál? „Miért nem köszön?” Hát most bejött valahova, én egy élő ember vagyok. Hát rendben van, hogy pap, tehát tudom, hogy azt nem kell annyira komolyan venni, de hát most itt két ember most találkozik. Az utcán is így van ez? Találkozom valakivel, azt nem, hogy „Szia!”, hanem hogy „Miért azt az inget vetted föl?” Na, nem ragozom ezt tovább, mert érthető, ugye? Tehát egy egészen pici inger innen (3) engem elsodor egészen lehetetlen gondolatokhoz. Amiről, amikor itt (1) ülök, azt mondom, hogy „Ó, jó, jó. Ajj, Feri, Feri! Hát nem köszönt, na hát nem köszönt. Hát… most a gyónás lényegéhez nem tartozik hozzá.” Mert itt (1), na és akkor… szóval. (17:00)

Mert itt (1) ülve tele vagyok együttérzéssel. „Most például ez a gyónó valószínű szorong, mint a gyónók többsége. Egész tuti biztos vagyok benne, hogy szokott köszönni. Hát ha most kint találkoznánk a… nem a gyóntatószobában lennék, akkor tuti köszönne. De most szorong. Most memorizálja a bűneit, ugye, hogy nehogy elfelejtsen valamit. Most már nem maradt neki itt semmi ahhoz, hogy…” Értitek? Tehát itt (1), ha itt ülök, azt mondom, hogy „Nem köszönt? Ó, intő jel, hogy segítenem kell neki.” Nincsen egészen magánál. Valami olyasmit nem csinál, amit teljesen természetesen szokott mindig csinálni. Hát ezt föltételezem, és nyilván így is van. Tehát itt akkor énnekem fokozottan érzékenynek kell lennem, segítenem kell őt, hogy a szorongásából, vagy a szégyenkezéséből ki tudjon jönni. Ezt itt (1) nagyon jól tudom. Csak itt (2) tudom kevésbé. Itt úgy kell előhoznom ezeket a gondolatokat, hogy „Feri, állj meg! Hahó, nyugalom. Nem azért nem köszönt, mert bunkó.” Hát… (18:15)

A kiégettség kultúrája

„Átvágom a torkod, mint a csirkéjét.”

Tudjátok, volt egy ismerősöm… Jé, hirtelen az jutott eszembe, hogy kevesebb gyónóm lesz. Hogy csináljak egy kis szabadidőt magamnak? Most ezért dolgozok itt. Szóval. Egy kedves ismerősöm autóbalesetet szenvedett. Rettenetes állapotba került, azon nyomban tolták be a műtőbe. Hát nem az utcán volt a műtő, tehát odáig azért elvitték rendesen. Most kihagytam egy részt. Bevitték a műtőbe, eszméletlen volt, gondolták az orvosok. Csakhogy ő kívülről eszméletlennek tűnt, de mégis a tudata nem, nem ment el teljesen Kukutyinba. A sebész orvos, aki ott… a következőt mondta. „Na, most elvágom a torkodat, mint a csirkéjét.” És ő pedig ott, ott így… Annyira nem volt eszméleténél, hogy erre azt mondja, hogy ne, vagy hogy legalább ne úgy, mint a csirkéjét. Szóval hogy valahogy beleszóljon a saját torokátvágásába. Mikor megműtötték, túlélte, és jött be hozzá az orvos, aki végezte a műtétet, és mondta „Na, hát tudja László, nem sokat adtunk a maga túléléséért, nem sok esélye volt. – Hát igen, ezt abból is gondoltam, hogy mondta, hogy elvágja a torkom, mint a csirkéjét.” Visszamondta az orvosnak, és képzeljétek el, balhé lett az osztályon. Mert az orvos azt gondolta, hogy valaki beárulta őt, és ment, és kérdezte a többieket. „Most hogy lehetek ennyire szemetek velem, hogy elmondjátok, hogy ezt mondtam a műtőben!” És mindenki váltig állította, hogy nem. Ennek a Lacinak úgy kellett meggyőznie őt, hogy „Értsd meg, senki nem árult el. Nem, én hallottam. – Hát eszméletlen voltál, ne szórakozz! – De hallottam.” (20:35)

Ugye sok ilyen történetet tudunk, hogy kívülről úgy tűnik, hogy eszméletlen, de van hallás, vagy van valamilyen sokszor fokozott érzékelés. Ezt mondjuk, ha elmegyek beteghez, haldokló betegekhez. Hányszor van olyan, azt mondják, hogy „Jaj, hát sajnos nincs eszméleténél.” Sose lehet tudni, hogy ott… Nem egyszer fölnyitja a szemét. Nincs eszméleténél, nem is hall semmit, és azt mondom „Na most keresztet vetek Margit néni. Imádkozni fogok magáért.” S látom, hogy elindul a keze, keresztet akar vetni. Ezt nem egyszer, nem kétszer figyeltem meg, hogy elindul a keze. Sokszor akkor lehanyatlik, vagy éppen csak látom, hogy akarja, dehát egyébként meg mozdulatlan. (21:20)

„Mikor kezdődik az éjféli mise?”

Miért mondom ezt? Azért, mert látjátok, hogy például különböző hivatásterületeken kialakul a kiégettség kultúrája. Tehát például a műtőben a sebészek trágárul beszélnek. Ennek persze más összetevői is vannak, csak úgy mondom. Vagy összejönnek papok, és akkor azért majdnem mindig „Na, a hívek!” S akkor elmondjuk, hogy képzeljétek, mondjuk december 24-én négyszer csöngött a telefon, 6-kor, 7-kor, 8-kor és 9-kor, és mind a négyszer mit kérdeztek? Igen, hánykor kezdődik az éjféli mise. Hát én óránként fölvettem a telefont, kedvesen elmondtam, hogy éjfélkor. Megköszönték, és… Most ha itt (1) vagyok, azt mondom, hogy „Na ja, hát ez azért van, mert hát egyrészt a világegyházban nagyon sok minden történik, tehát nagyon sok mindenkor kezdődött már nagyon sok minden, és hát a magyar gyakorlatban is volt olyan, hogy az akkor kezdődött, mert nem lehetett. Tudjátok, hát aki mondjuk a diktatúra alatt élt, nem lehetett éjfélkor kezdeni, mert nyolckor kellett kezdeni. Meg ő kis faluból jön, ott ugye a pap tartott négy éjféli misét. Hát nyilván nem tudta mindegyiket éjfélkor kezdeni. Hát ez az ő tapasztalata. Tehát akkor kezdek 10-kor egy éjféli misét, 11-kor, 12-kor, és hát… na, Alsóbárkányban már csak éjjel 1-kor kezdett. Hát… tényleg. Az egy jó hely, jó hely. Na, és… (23:00)

Ha itt (1) ülök, azt mondom, nyilvánvaló, hogy tudja, hogy az éjféli mise éjfélkor kezdődik, de valami tapasztalata van neki, ami miatt ezt kérdezi. Hát senki nem gondolja azt, hogy az éjféli mise nem éjfélkor kezdődik, hacsak oka nincs rá. De mikor itt (2) vagyok, ugye mondjuk a kiégettség ötödik lépésénél, azt mondom „Ha most még egyszer valaki föl…” És ahogy kezdem hallani a kérdést „Jaj, Dicsértessék a Jézus…! – Éjfélkor kezdünk.” Legalább ne halljam a kérdést, mert akkor legalább egy kicsit jobb. Jó. Szóval. (23:50)

A különböző területeken kialakul ez, ahogy mondjuk a tanárok a tanáriban, úgy egymásnak ventilálnak. Ügyeletes gyerekekről dggg-ágghhh. Na, jó. Ugyanennek a kultúrája kialakul nők között a férfiakról való beszéd. Kiégett feleségek, összejöttök a cukiban, hát jó, hát az én nagymamám mondta így. Tudom, hogy ti már nem, már régen, az internetkávézóban. Isszátok a kapucsínót, de ugyanazt csináljátok, mint a nagyanyám. Szidta a férjét. És a férfiak is, a nem tudom én mi, a kocsma kultúrájában mondjuk, na. Az se kocsma, romkocsmában, miközben isznak David Bowie üdvösségére, aközben megtárgyalják, hogy „Hát, azért ezek a nők…!” (25:00)

Szóval az első gondolat így szól. Mi az, hogy megváltozik az értékrend? Azt jelenti, hogy kezdek eltávolodni attól a valakitől, aki pap lett, orvos lett, szociális munkás lett, adminisztrátor lett, bármicsoda lett. Alig, alig-alig érem őt el, és itt (2) vagyok, és azzal ellentétes gondolataim vannak, ami miatt egyáltalán csinálom, amit csinálom. Ezekkel gyökeresen ellentétes gondolataim vannak. Amitől elkezdek rosszul lenni, hogy annyira még eszemnél vagyok, hogy erre tudok reflektálni. Hát hogy esténként…, vagy jön egy gyónó, és azt mondja „Jaj, atya! Tudom, hogy nem köszöntem.” És akkor hirtelen úgy elfog egy érzés, hogy na, tényleg, ez milyen emberi. (25:45)

2. Megváltoznak az érzéseim, érzelmeim

A második, mi ez, hogy megváltozik az értékrend, megváltoznak az érzéseim, az érzelmeim. Ugye unottság, fásultság, frusztráltság, brrr, ingerültség, feszültség. Ez, ez van bennem. Itt (1)? Dehogy is! Hát itt tele vagyok vággyal. Gyógyítani egy embert? Tanítani a gyerekeket? Hát azt a pici kis kétéves gyereket a bölcsiben? Hát értitek. Hát ennél magasztosabb dolgot el se tudok képzelni, hogy ilyen pici, kis védtelen, kis kétéves csöppség ott van. Hát, hát értitek! Csak mikor húsz éve 18 kis csöppség van, akkor ahhh. (A kiégés székében. – szerk.) „Na most ha még egyszer kiköpi a cumit, hazamentem, az tuti.” (26:45)

Tehát megváltozik az érzelemvilág. Azok az érzések, amelyek itt (1) hevítenek bennünket, önjutalmazó rendszer részeként átéljük őket, hogy „Jaj, de gyönyörű ez!” Mikor fiatal pap voltam, tulajdonképpen lehet, hogy azért ez betegség, ezt nem t’om. Olyan lelkesült voltam éveken keresztül, hogy nem egyszer hajnalban fölébredtem, és így… robbantam föl. Ezt komolyan. Tehát így… olyan mértékben voltam energetizált, hogy azt el sem tudom mondani. Első években. Volt olyan, hogy… de mindez… annyira tele voltam energiával – hát ennek már nyoma sincs – hogy nem egyszer azt csináltam, hogy beültem hajnali ötkor az autóba, és nyomtam egy ilyen M7-es Velence oda-visszát. Valami, valami… (27:45)

Most ez az érzelemvilág, ami itt (1) hevít, és megláttam egy embert, és „Na, na, híí-háá!” Hát az itt (2) „Megint egy ember! Hát egyszerűen ez sose fogy el. Ez a sor nem fog elfogyni.” Többször éreztem késztetést, hogy gyóntatás közben kinyissam a gyóntatófülke ajtaját, és megnézzem, hányan vannak még. Mert azért érzitek ennek a kiszolgáltatottságát, hogy ti látjátok, hogy mikor jöttök sorra, de nekem gőzöm sincs, hogy meddig ’köll még ott ülnöm. Jó, most biztos… biztos van már, aki ötször megbotránkozott azon, amit beszélek. De inkább beszélek… na, jól van. (28:45)

Tehát megváltozik az érzés- és érzelemvilág. Ami itt (1) olyan természetes volt, önjutalmazó rendszer, maga a folyamat jól esett. Jól esett látni embereket, arra gondolni, hogy majd jönnek. Jól esett arra gondolni, hogy vasárnap misézni fogok. Jól esett arra gondolni, hogy valaki tőlem segítséget kér. Hát már ettől megtisztelve éreztem magam. Volt bennem egy átszellemültség, egy elmélyültség, egy hála azért, hogy ez így. Hahh! Most nézem (2), jól van, jól van. Még 40 perc még, jól van, valahogy az meglesz, ez a 40 perc. Ismerős, ugye? Teljesen más érzések. (29:30)

De még az ötödik lépésnél, csak mindig, mindig hangsúlyozom, még van önreflexió. Még vannak világos pillanataink, helyzetek, egyszer-egyszer megrendülünk. Azt mondjuk „Ú, ez így nincsen jól. Ez így nincs, ez nem. Hát tavaly karácsonykor is ezt csináltam. Hát nem, kevesebb ügyeletet kell vállalnom. Az egész biztos, jövőre kimegy az érettségiző osztályom, nem vállalok érettségiző osztályt. Nem, hát én egy rendes tanár vagyok, de most ebben megőrülök. Nem vállalok!” Ugye, és emlékszünk, bizonyítási vágyból a bizonyítási kényszer, és amikor májusban, amikor már látod, hogy csak két hét van, az iskolaigazgató azt mondja „Jaj, Pannikám! Hát te, hát te, arról beszélünk mi itt a kollégákkal, hogy te hogy ebből az osztályból te mit csináltál! Te Pannikám, hát komolyan, ezt csak te tudod.” S ebben a pillanatban elfelejtem, hogy azt mondtam, hogy „Nincs érettségiző osztály, legalább egy évig nincs, nem, nem, nem!” Azt mondod „Tényleg? Hogy ezt…?” És úgy hirtelen eszedbe jut, hogy jó, hát úgyis lesz egy nyár, nyáron majd kipihened magad, és… Aha! Oké. Tehát. Az érzésvilág megváltozik. Alig tudom elérni ezt (1) a valakit, aki úgy érez, mint. Aztán. (30:55)

3. Megváltoznak az emlékek

Ugye itt (1) azt mondom, hogy ”Hú, hát mikor… jaj, egy csomó jó élményem van. Gyerekekről?” Most mondok egy példát erre. Tartottam egy előadást fiataloknak, de olyan igazi fiatalok voltak, tehát olyan… Sz’al nem úgy mint ti, hanem… (mutatja, hogy kicsik – szerk.) Tehát 19-20 körülbelül. Nyomtam, nyomtam tényleg, ami belefér. Odajött hozzám egy ifjú úr. Látszott, hogy nagyon elgondolkozott. De komolyan, hát most melyik része? Mi az, hogy… „Egy férfi ne, ne, inkább ne gondolkozzon!” Azt mondja „Most ha én jól értettem az előadást, akkor azt akarta mondani, hogy egy-egy döntés előtt érdemes mérlegelnünk, hogy amit tenni fogunk, az erkölcsileg helyes-e vagy nem. Így értette? – Igen, igen, ez volt az egyik gondolat.” Erre azt mondja ez a fiatalember, 20 éves srác. „Ez nagyon érdekes. Én erre még sose gondoltam.” Ez, ez Magyarország, 2015. Most amikor itt (1) vagyok, nem vagyok kiégve, azt mondom „Na, látjátok, ezért érdemes volt. Hát 20 évig élt úgy, hogy nem kötötte össze a saját döntéseit valamiféle erkölcsi világgal. 1 óra 10 percet beszéltem, és ez megtörtént vele? Hát, na, ki a király?” (taps – szerk) (32:55)

De itt (2) nem ezt gondolom, hanem azt, hogy „Na, ezt most hagytam abba. Na, hát ha valamiből elegem van, ebből. Ötven éves leszek fél év múlva, és ezt, ez legyen nekem az életem, hogy egy 20 éves srác azt mondja, hogy <<Jé, akkor majd el fogom dönteni, hogy jó-e vagy nem. Még azt nem döntöttem el, hogy majd jól is akarom, azt nem, csak úgy egyáltalán.>> Na jó, hát szóval… És ezért beszéltem 1 óra 15 percet? Nem, hát akkor inkább netezek, vagy valami.” De most itt (1) nem a gondolkozásról akartam beszélni, hanem az emlékekről. Hogy amikor itt (1) vagyok, azt mondom „Ú, hát ez is sikerült nekem. Ott is volt valami klassz dolog, hát láttam annak az embernek az örömét. Na ott ő gyógyult. Jött vissza, azt mondta <<Doktor úr, nagyon hálás vagyok magának.>>” (Jaj, annyiszor elmondtam nektek, csak eszembe jutott, de most már nem mondom el.) „Nagyon hálás vagyok.” Ezek sorakoznak itt, be vannak tárazva ezek a jó élmények. (34:00)

Feleségként, hogy milyen sokféleképpen láttam a férjemet nagyszerűnek. Megvan ez még? Látom, nincs. Nem ez a pontos kifejezés. Hallom, nincs. Hát mikor fiatal szerelmesként, hát így fölcsapom a kezemet, az összes ujjamra jött gondolkozás nélkül egy élmény, hogy hogyan láttam őt szerelmesen, mikor láttam őt hősnek, mikor gyöngédnek, mikor macinak. Hát maci, hát az kell. Hát legyen, egy férfi tudjon medve lenni. Ugye, ugye! Szóval. És ez ne, na, na, most majdnem azt mondtam, hogy nem a méreten múlik, és ez így is van. Hát nem a méreten múlik. Kis cingár, kis… 52 kiló. „Na gyere, nyuszi!” S akkor ő medve. Miért, a medvebocs se sokkal nehezebb, nem? Szóval. (35:15)

Itt van egy csomó jó emlékem, ezeket a 2-3-4. lépésnél el tudom érni. „Na, van még értelme, tényleg, a diákok ott van…” „Na, tudok én medve lenni.” Itt (2) meg azt mondom „Na jól van. Most megint én gürizzek, persze, csak a…, persze. Legyek medve, igen. Maciiii…., egy ilyen… jól van, hagyjuk. Ezt én már nem csinálom. Egy csomó élményem van arról, hogy nekem kell keccsölni.” Ugye feleségként, vagy férjként keccsölök. Feleségként azt mondom „Persze, otthon vegyek föl magas sarkút! Hülye vagy? Tudod ki vesz…?” Mert akkor még tudsz vágyakozni. Hát akkor… vágyakozzál a Blaha Lujzára! Hát tíz órát tolom magas sarkúban a cégnél, és akkor persze, még combfixet is vegyek föl. Vesz a…” (36:10)

De itt (1) tele vagyok, fiatal feleségként tele vagyok emlékkel, hogy „Hát mi minden jött be az én Dezsőmnél! Hát hú, hú!” Egyik élmény a másik után. „Hát hogy… hogy tudott rám nézni a Dezső, na, na. Hát látszott, hogy üveges a szeme.” Itt (1) tele vagyok ezekkel az emlékekkel, van motiváltság. Itt meg (2)? „Inkább masszírozd meg a talpamat, te medve! Ne szórakozz!” Na, jó, tehát. Torzulnak az emlékek. Itt (1) a pozitív emlékek, újabb erőforrásokat adnak, itt (2) pedig már egészen másfajta emlékeket sorakoztatunk föl. Következő. (37:00)

4. Megváltoznak a testi, fizikai állapotok

Mi az, hogy az értékrend megváltozása? Megváltozik az ehhez kapcsolódó testi, fizikai állapotunk és világunk. Ugye itt (1) ahogy mondtam, tele vagyok energiával, úgy kell valahogy leállítanom magam. Tele vagyok, nézem az időt… „Nem lehet a mise, nem lehet hosszabb, egy óra. Nem lehet, egy óra, annyit bírnak. Hát ők unják, te nem, de ezért… teneked könnyű, te most beszélsz, ők hallgatják. Tudod, te is utálod, ha neked kell hallgatni.” Hát ez grr-mhh. Itt (2) meg „Áhh, na jól van, legyen inkább öt pont, mert akkor biztos, hogy úgy futja, na akkor úgy ki fogja futni a beszéd ideje. Ha csak három pont van, úgy el is unom már, miközben mondom.” (37:50)

De most (1) energetizált vagyok, jól is vagyok. Tehát lábon úgy kihordok egy infarktust, mint a pinty. Ugye, kezdő papként. Ott (2) meg beledöglök, de ugyanaz az infarktus. Tényleg, az megrendítő, hogy mondjuk fiatal pályakezdőként, vagy lelkesen mi mindent… Nem is betegszünk meg. Hát nem betegszünk meg. Hát… hrrrr, toljuk, toljuk. Itt (2) meg már „Ó, ó…!” Ősszel szokott először jönni ez az izé, akkor két hét, láz meg minden, de az pont jó is akkor. Az úgy, olyan október vége, november, az úgy pont jó, mert akkor pont annyira kipihenem magam, akkor a Karit végig tudom tolni. És akkor azért úgy tavasszal meg már várom, hogy a baktériumok fölengedjenek a dermedtségükből, mert akkor megint jó egy picit. Akkor azt akkor Húsvétig akkor ott megint bírom. S akkor Húsvét után, na ott érdemes egy valami balesetet szenvedni, az a legjobb. Egy picit belenyisszantok a kezembe, ahogy a bukszus bokrot metszegetem. (39:00)

Marge nagyon jól van. Igen, igen, ez most ilyen tolvajnyelv. Kaptak tőletek egy gyönyörű oszlopos tiszafát, és elültettem, és növekszik. Növekszik, most téli álmot alszik, nem zavarom, de nagyon jól érzi magát. (39:20)

Na, tehát akkor az… Megváltozik a fizikai állapot. És tényleg olyan, hogy itt (2) azt mondom „Hehh, hát el se tudom képzelni, hogy hogy lehetnék úgy (1). Ezt nem bírom elképzelni. Ez hogy volt? Szerintem soha többet nem leszek úgy. Hát nem leszek úgy, mert csinálom a kampányszerű pihenéseket, meg a tűzoltásszerű sportolást, na ezeket csinálom. Hát de utána csak még, még kimerültebb vagyok. Néha olyan jó, hétvégén bulizok, na akkor rátolom még a vasárnapot is. Hát ez… nem, szóval, pfff, hát ennek semmi köze ahhoz, ahogy ott (1) voltam.” Következő. (40:00)

5. Szociális képesség, kapcsolódás

Itt (1), na ha van valami, és egyébként ez a kiégés szakirodalmának az egyik gyújtópontja, tele vagyok együttérzéssel. Képes vagyok együttérezni, és meg van az energiám arra, hogy szerepet cseréljek veletek. Tehát el tudom képzelni nehézség nélkül, hogy neked gyónóként nem könnyű gyónni. Itt (2) meg azt mondom, hogy „Én is szoktam gyónni. Oszt akkor mi van? Na? Tudok köszönni, tudok. Még én eddig úgy gyóntam, hogy mondtam, hogy Dicsértessék. Na?” De… itt (1) képes vagyok kapcsolódni, kapcsolatban lenni, együttérezni. S ami e mögött van, szerepet cserélni. Milyen lehet neked, milyen lehet felőled, mit élhetsz most te meg. Ugye a lélek nem tesz semmit cél nélkül. Mi volt az a jó szándékú dolog a lelked részéről, aminek én most a jelenségeit látom? Valami célja, valami értelme volt, és én eleve fönn tudom tartani a jóhiszeműségemet, a jóindulatomat, a jóakaratomat, a jóra való törekvésemet. Háá, az öt jó, de csak négyet mondtam. Jóhiszeműség, jóindulat, jóakarat, jóra való törekvés, és jó szándék. Az ötödik. Itt (1) ezeket tudom, ezek vannak bennem, ezek működnek. Nem realitásvesztéssel együtt, csak ezek elérhetőek számomra. Itt (2) pedig magam is meglepődök azon, hogy olyan kritikus vagyok, hogy… Tulajdonképpen ugye az élő fába bele tudnék kötni. (41:55)

Hivatalnok vagyok, jön hozzám az ügyfél, és már ahogy leül, rosszul vagyok tőle. „Kezdje már el! – Tetszik tudni, tehát a bankszámla, tehát a… azt szeretném akkor most megtudni, hogy a CSOK-kal, hogy most akkor a…, most hogy…, hogy akkor az hogy húsz millió? – Nem, hát én ezt föladom. Tehát… Mi az, hogy hogy húsz millió? Nem lehetett elolvasni? Nem tőlem kérd… tájékozódjon már előbb. Mi az, hogy hogy húsz millió? Úgy, hogy tíz meg tíz. Most ezt mondjam el neki?” Itt ez történik. Tehát a kapcsolati készségem mínusz alá süllyed. Nem, mínusz alá nem süllyed. Nulla alá süllyed, mínuszba. Nem akarok kapcsolódni, nem akarok együttérző…, ezt nem akarom. (43:00)

Csak egy párhuzam jutott eszembe. Mikor a férfi és a nő, van sok gyerek, és télvíz idején öltöztetik a gyerekeket, ott az előszobában megy a rajcsúr. Mert a kislány elsírja magát, leveti magát a földre, hogy ő abban a rohadt sálban nem megy el, neki az ezüst színű sál kell. De az ezüst színű sál már a húgán van. Ha elveszem a húgától, akkor ő, akkor nem, és megőrülök, és… És akkor elkezdett a feleség, még úgy puff, belerúgott a férjébe. Úgy jelképesen, szavakkal. „Te meg úgy állsz itt, mint egy nem t’om micsoda!” S akkor a férfi kedvesen ránézett, azt mondja „Most elindulni akarsz, vagy veszekedni?” S erre a nő egyszer csak, ez egy váratlan fordulat, itt egy kicsit magához tért, azt mondja „Veszekedni.” (43:55)

Hát a kiégéssel az a nagy baj, hogy ott dolgozol mondjuk a humán szférában, és nincs kedved kapcsolódni senkihez, de még magadhoz se. Mert magadat is fárasztod, ugye. Mert még a reflexió megvan, hogy ha olyan lennék, szeretném magam, de ilyennek útálom. Tehát magamtól is szeretnék távolságot tartani, útálom ezt a valakit, akivé itt valahogy, nem is tudom, hogy lettem. Nincs együttérzés, kapcsolati készség. „Hagyjanak egyedül, hagyjanak békén!” Ugye, ez. „Egy kis nyugalom. Ennyi. Ne kérdezzen senki! Öt percre szűnjön meg a CSOK! Ne, öt perc!” Jó, következő terület, ahol… (45:00)

6. Kommunikáció

A következő terület, ahol az értékrend gyökeres fordulatot vesz, nem azért, mert elméletben változik meg az értékrendem, hanem a tapasztalati világomban, ahogy gondolkozom, ahogy érzek, ahogy kapcsolódok, az emlékek, a fizikai állapot, a következő a kommunikáció. Itt (1) van időm és energiám arra, hogy úgy kommunikáljak, hogy abból valami jó süljön ki. Énközléseket mondok, a fejemben van az. Mondjuk feleségként, ifjú feleségként az, hogy a férfiakat zanzi-manzi. A férfiakat dicsérni kell. Igen, olyan sápadt lények egyébként, igen, tehát mindenképpen dicsérni kell a férfit. „Ahh, te! Medve!” Nem biztos, hogy sokkal több kell, de azért naponta egy kis medvézés kell. Ezt nevezem zanzi-manzinak. Tehát kell. És van is hozzá kedvem. Azt nézem… „Micsoda hatást gyakorlok én erre az osztályvezetőre! Nem kevés dolog, nem?” Főorvos? És hazajön, és azt mondom neki „Te medve!” Egyszer csak kivirul. Na, na? „Na, na, milyen nő vagyok? Hmm?” Milyen kedvesek vagytok. Szóval. (46:20)

Itt (1) van energiám a kommunikációra energiát szánni. Azon gondolkozni, hogyan kéne mondani, hogy volna érdemes. És amikor hallom, egyszer csak egy előadáson, hogy John Gottman, ugye állandóan őrá hivatkozom, azt mondta, hogy ha azt akarjuk, hogy egy este a nagy univerzum fekete lyukában végződjék, akkor indítsunk durván. A durva nyitás arra a legmegfelelőbb. Tehát hogy hazajön a férjem, akkor rögtön essek neki, hogy „Most kellett megjönni?!” Ez a legjobb. Ebben a pillanatban, ahogy elmondtam három durva mondatot egy beszélgetés, találkozás elején, már csak 10% esélyem van, hogy abból valami jó süljön ki. De hogyha azt akarom, hogy 99%-nál is több esélyem legyen a kudarcos estére, akkor a durva nyitás után el is kell őt árasztanom. Az, az a tutiság. „Örülök, hogy megjöttél, jó. Jó, köszönöm szépen. Hány óra van? Igen, 9 óra 10 perc. Azt mondtad, 7-kor megjössz. Jó, hát ezt köszönöm szépen. A gyerekek már lefeküdtek. Persze, a Marci sírt, hát persze, hogy sírt. Te ígérted meg neki, hogy fogsz olvasni neki. Nem? Én ígértem meg? Nem. Ez az egyetlen dolog, amit csinálsz, körülbelül három hete nem csináltál semmit. Ennyi, ennyi. Hát most egyébként meg egyél. Hát mi érdekel? Én már vacsoráztam. Én már vacsoráztam, ennyi. Most miért nézel?” Ehh. Ebben a pillanatban 1%-nál kevesebb az esélyünk, hogy az az este mondjuk érzelmileg pozitívan záródjék. (48:10)

Itt (1) ezeket pontosan tudjuk, és azt mondjuk „Én hogy nyitnék már én durván egy beszélgetést? Dehogy is.” „Jaj, de jó hogy megjöttél! De izgultam, hú, olyan feszült voltam.” Okos nő vagyok, nem mondom, hogy miért voltam feszült. Ugye, itt van, itt még el…, eljut a gógyiig. „Feszült voltam.” Itt még képes vagyok. „Mi történt veled?” Na, és akkor azt mondja „Semmi.”, és még ettől se borulok ki. Ez nagy szám, ez nagy szám. Tehát a semminél ugye, a semminél nagy szám, nagy szám. Szóval torzul a kommunikáció. Itt (2) nincs erőm megfelelő módon kommunikálni, nincs, nincs. Hát azt mondom, tudjátok, mint az a… Úgy bánt, hogy ugyanazokat mondom, az, az… Na, hát végem van, tehát ez kiégés, kiégés. Már nem jut eszembe semmi új. (49:15)

Emlékeztek arra a párra? Eljöttek hozzám, óriási konfliktusban voltak, és mondták, hogy egyszerűen a kommunikáció megfeneklett. „Hát nem, nem, sehova nem jutunk már. Leülünk, hogy megbeszéljünk valamit, és rosszabb lesz minden.” Na, ez ismerős. És akkor ott, nyílt színen úgy összevesztek… Tényleg, de ezt én nem bántam, mert hozták az anyagot. Tehát sokkal jobban látom, hogy hogyan csinálják, hogyha csinálják, mint hogyha elmondják, hogy csinálják. Így pontosan. Gondoltam, jó, a tapasztalat az tapasztalat. (Nézegeti a két klienst, „pattog a labda”. – szerk.) Eltelt 50 perc. Én nem szólaltam meg, hát ők meg… És kérdeztem „Mikor jöttetek arra rá, hogy ugyanazt csináljátok, amit otthon is, és hogy ennek semmi értelme?” Rám nézett a feleség, azt mondja „Én 5 perc után tudtam.” De nincs erő a változtatásra. S akkor megkérdeztem „Na, te akkor 45 percig csináltál valamit, amiről tudtad, hogy semmi értelme, sehova se visz, és tulajdonképpen pont azért jöttetek el ide, hogy ne ezt csináljátok. Akkor miért csináltad?” Rám nézett, persze itt kicsit kritikusan. „Amikor láttam, hogy te nem csinálsz semmit, akkor azt gondoltam, na jó, akkor legalább nyomatom.” (50:55)

Hát itt (2), a kiégés ötödik lépésénél ez van. Ugyanis amikor megváltozik az értékrend, itt (1) képes vagyok hosszú távon gondolkozni, perspektíváim vannak, céljaim vannak, és vágyaim vannak, motivált vagyok. Ez itt mind van, és azt mondom „75 évig! Ez, na ettől más a papság, mint bármi más, ettől. Na, ki pipál le minket? Hahhaa!” Van távlat. Az 5. lépésnél megszűnik a távlat, pillanat van, pillanat, a mai nap. „Csak az estéig bírjam ki! Ha kibírom úgy, hogy nem fájdul meg a fejem, hát… már többet nem is akarok. Most hazamegyek, a feleségem bárcsak már aludna, ó, ó!” Megyek még egy kört, hogy a gyerekek ne ébredjenek föl, mert akkor muszáj lesz a Csipkerózsikát még egyszer… Megyek, nem, nem akarom a Csipkerózsikát, nem akarom. Nem, mert múltkor kihagytam belőle négy sort, erre a Robinak a szeme fölpattant. <<Apa, apa!>> Nem, én a Csipkerózsikát nem, az tuti, azt nem. Nincs az a pénz, nem, nem. Ha a Hófehérke lenne, hazamennék, de a Csipkerózsikára nem megy… Megőrülök, meg. Magam előtt, becsukom a szemem, és látom az illusztrációt, ahogy Csipk… és akkor dggg, nem, nem, nem.” (52:50)

Melyik pont volt ez? Úgy beleéltem magam ebbe. Az 5-ös. De mi a cím? De komolyan, a szám nekem is megvan. A kapcsolódási készég, ugye ez, ez. És hogy itt ez egy kis… Kommunikáció. Ez az, ez! Haa, hát az első sor, igen. Tehát a kommunikációs készségem elment Kukutyinba. Nem, nem, a kommunikáció egy célt szolgál, a pillanatnyi egyensúlyomat teremtem meg vele, a pillanatnyit. Nem is az, hogy a kapcsolat, meg te, meg a holnap. Nem, pillanatnyi egyensúly. Ventilálok, ordítok, mondom, becsapom, elhallgatok, elmenekülök, mindegy. Öhh, ez. És ehhez kapcsoltam ezt ugye, hogy az időtávlat megszűnik, már csak a pillanat van. A pillanat, vagy a mai nap, vagy még ezt kibírom, és nem tudom, hogy lesz holnap. Bele se gondolok, hogy lesz holnap. Nem, holnap fölkelek, jó, hát tulajdonképpen néztem, megnéztem az Ébredő erőt, hát… Most az Ébredő erőben például hát leginkább R2D2, tényleg, ott… (Áll mozdulatlanul – szerk.) Ha láttátok a filmet, akkor két órán keresztül (áll mozdulatlanul – szerk.), nem volt bekapcsolva. Ez, ehhez tudok én kapcsolódni, egy ilyen bekapcsolatlan robothoz. Na most. (54:30)

7. Motiváltság

Nézem itt, hogy miket írtam, olyan gyöngy betűkkel, szépen fölírtam. Ránézek az órámra. Így elszaladt az idő? Hát pedig, azt fogjátok mondani, hát itt csak süketelt. Az értékrend megváltozása, na igen, igen. Motiváció. Hát itt motivált vagyok, egyértelműen. És én magam, miközben jó orvos vagyok, jó tanár vagyok, jó szakember vagyok, jó, jó… Értsétek magatokra! Én egy jó feleség vagyok, egy jó anya vagyok, de legalábbis elég jó vagyok, elég jó vagyok. Csak itt (2) ebből nem tapasztalok semmit. „Nincs, nincs kedvem anyának lenni, egyszerűen nincs, nincs, nincs. Tehát ha meghallom… Van egy szó a világon, amit soha többet nem akarok hallani. <<Anyaaaa!>> Na ezt…, ezt nem! Az A betűnél rosszul vagyok. Mikor azt hallom, hogy <<Anya, az apa…>>, akkor azt mondom <<Az anya nem az apa!>>” Látom, a groteszk kevésbé jön be nektek. Következő. Igen, ezt mondtam e? (55:55)

8. A cselekvés

Fizikai… Ez egy külön téma lesz, a cselekvés, mert ennek az igazi nagy torzulása később jön létre. Mert itt még a cselekvésemben mhh, mhh. Szóval sokszor a gondolat: katasztrófa; az érzelemvilág: katasztrófa; motiválatlan vagyok, de még csinálni valahogy csinálom. Még ezt lehet mondani, még úgy tolom. Még úgy kívülről csak azt látják, na. „Hát kicsit karikás a szeme Piri néninek. Hát, de nem csoda, nem csoda. Azért az a misztériumjáték az… Piri néni, hát tényleg, tényleg, úgy megöregedett, megöregedett a Piri néni. tényleg, tavaly valahogy olyan…, igen, hát majd hozunk neki bejglit. Lehet, hogy az számít, egy kis mákos. Tényleg, a mákos. Remélem, jól főztem át, s akkor…” Na most. (56:55)

Tehát a cselekvésről ezért nem akarnék, de itt megtörténik az, itt kétirányú. A szakmai tevékenységemben a motiválatlanság miatt például az történik, hogy bemegyek a munkahelyemre, dolgoznom kéne, de már csak a pillanatnyi egyensúly van, az meg nincs. Ezért mit csinálok? „Hó, kinyitom a cuccokat. Láttam, jött 8 email, 8 email. 8 email jött, este néztem meg utoljára, tehát 8-an éjszaka írtak, éjszaka, reggel 8-ig írták ezt a 8 email-t. Megnézem, hány órakor jöttek át. 20:04, 24:06, 03:07, Kovács Dezső 03:07. Tisztelt Hivatal! 03:07.” Most ez után eszemben sincs bármit is csinálni, hanem (Kattingat, netezget – szerk.) „Hosszú Katinka, Kiss László, terrortámadás Isztanbulban, magyar férfi póló válogatott: döntetlen. Hogy is lett ez döntetlen? Bírói túlkapással. Igen, nézem tovább. A CSOK, a CSOK-ról több van, azt nem nyitom ki. Nézem tovább, Saul fia. Igen, soha még magyar film nem, esélyes az Oscar-ra, igen. Nagyon esélyes az Oscar-ra. Miért nyert a Saul fia? Na, ez érdekes, igen, igen, Orbán Viktor beszélt Kiss Lászlóval. Na! Valami érdekesség is van. Most átmegyek a másikra, ott hogy írják.” Megvan? Jó. És az 5. lépésnél vagyunk, van még hét, de az 5. lépésnél ez a hét nincs meg nekünk, ott ezt nem látjuk, csak azt, hogy ez már így rossz, ahogy van. Jó, következő. Hahh, ezt, igen! (59:55)

9. Megrendül a spirituális valóság

A spirituális valóságunk is megrendül. Mert ha itt (1) van valami igazi mélységes erőforrásunk, a spiritualitás. „Hát én nem egyszerűen csak tanár vagyok. Hahó, ébresztő! Ez neme egy munka. hivatás, hivatás. Én már nem leszek, s emberek ezrével élnek a földön, akik abból is táplálkoznak, ami rajtam keresztül érkezett. Nem tőlem, csak rajtam keresztül. Tssz! Ez hivatás. Ha munka lenne, szerintem nem is csinálnám, de ez egy hivatás.” „Hahh! Embereket gyógyítok.” „Télen kátyúzok, az nagy dolog, kátyúzni. Igen, egy csomó autósnak rettenetesek a kátyúk. Most például az Andrássy úton végigkátyúztunk, az valami. Bizony, éjszaka, éjszaka kátyúztunk. Ez hivatás.” (61:05)

Itt (2) viszont „Hahh! Spiritualitás? Pfff-pfff-pfff. Hát a Csillagok háborújánál több nem jut eszembe a spiritualitásról. Úgy érzem magam, mint Luke Skywalker elveszett fénykardja.” Most valaki… Most ha valaki még ez után akarta megnézni, most lelőttem. Ez a legnagyobb poén benne. Tulajdonképpen az Ébredő erő arról szól, hogy Luke Skywalker elveszett fénykardját keresik, és… De édesek vagytok, befogták a fülüket. Nem, kinyithatjátok, most jön a megnyugtató rész. De nem, áá, te már ismersz engem, tudtad, hogy szenyózni akarok. Ugye tudtad? Tudtad. Nem, ilyet sose tennék, főleg veled. De azért nézem, mikor… és akkor gyorsan elmondom. Jó, jó. Tehát spiritualitás krrhhhh! Mint hogyha elzárták volna a csapot, nem érzem a forrást. Sőt, elbizonytalanodok, azt mondom „Hát én emlékszem, én azt gondoltam, hogy azért lettem… Most én… olyan furcsa, most tényleg, most azt gondolom, hogy hülye vagyok. Hát ott (1) azt gondoltam, hogy én a közszférában akarok dolgozni, mert hogy, hogy hát akkor tudok a legtöbbet segíteni, a közszférában. Hát bolond voltam én? Hát hogy tudtam ilyet gondolni? Nem vagyok normális, hát az tuti.” (62:50)

Elvész minden ihletettség, valami, ami a több, valami, a meghívás és hivatás, és tzzz, elérhetetlen. Hehh. És ezzel együtt az önértékelés, önbecsülés megkérdőjeleződik. Hát itt azt mondom… Nem is az, hogy… (1) Egyrészt van bennem a nagyratörő segítő, emlékeztek, a nagyrat… „Hát, kcskk, cskk!” Másrészt, miután a spirituális erőforrások elérhetőek, nem nagyképűsködök, nem azt mondom, hogy „Ki, ha én nem?”, ezt is mondom, de nem ez a lényeg. Tehát ezt is mondom, mert van bennem egy nagyratörő segítő. Hanem azt mondom „Hát micsoda… csatlakozni tudok a nálam nagyobbhoz.” Hoppácska! Hát… Ugye? Megyünk át a hídon, én a kisegér, meg az elefánt. „Hogy dübörgünk!” Ezt élem itt át. Azt, hogy kiválasztott vagyok. hát nem mindenki lesz orvos, anya, nagyi, apa. „Apa, APA – nem mindenki lesz apa, én meg az vagyok, édesapa. Mikor a gyerekem először azt mondta <<Édesapa…!>>, hát bementem a fürdőszobába sírni. Hát sírtam, sírtam. Nem tanítottam neki soha, hogy ÉDESAPA, hát azt se tudom, honnan vette. Hát hogy én ezt megélhettem, hogy ő azt mondja, egy gyerekem, hogy ÉDESAPA, hát bárcsak az egész világ hallotta volna, hogy én ki vagyok! Hahh!” Önértékelés, pozitív önértékelés, önbecsülés. (64:55)

Itt (2) pedig, hát mindez kezd kimenni a lábam alól. Az értékrend megváltozása, a saját értékességemnek a tudata. Tulajdonképpen elkezdek elbizonytalanodni abban, hogy én egyáltalán értékes vagyok-e. Hát ha én egy olyan orvos vagyok, aki a beteget kizavartam a nagy éjszakába, hát akkor mivé lettem? Ha olyan pap vagyok, aki dühbe gurul a gyónótól, akkor mivé változtam, mi vagyok én? „Átálltam a sötét oldalra? Hát nem is vettem észre, mikor csúsztam el oda. Hogy történt ez meg? Én már nem az az (1) ember vagyok.” Ez nem így van, csak ezt (1) az embert nem találom, nem találom, nagyon nehezen érhető el. Oké ez? De itt (2) a beszűkültségben azt mondom „Nem, nem, nem, hát…” (65:50)

Kiégni házastársként

Most nézem az órám. Hú, hát… három perc, most mitévő legyek? Mert akkor elkalandozok egy picit, egy párhuzamot mondanék. Emlékeztek, hogy beszéltünk erről, de hát ma is ezt hoztam. Kiégni feleségként, kiégni férjként. Ez mit jelent? Hogy ugyanezeket a dolgokat élem itt (2) át férjként, vagy feleségként. Azt mondom „Mindent megöl az unalom. Unom, de közben feszült vagyok. Egy pillanat alatt fölpaprikázódok. Motiválatlan vagyok, kedvetlen, a negatív élmények jutnak eszembe. Nincs már jóhiszeműség, csak el ne kezdje mondani, mert tudom, mit fog mondani. Az egész egy kiszámítható és lapos, és nem t’om, én biztos nem erre házasodtam meg.” Ez az a pillanat, emlékeztek, hogy azt mondom, meg kell találnom azt (1) az önmagam. Ezt az önmagamat meg kell találni. „Hát én tudtam szerelmes lenni valamikor! Szenvedélyes! Téptem le róla a pólóját. Én… jó, volt hozzá körmöm, és hrrsss. Azt láttátok volna, a szeme ahogy villant. Hogy egy ilyen nővel lehet? Vadmacskával? Hol van a vadmacska, hol van? Hol van?” (2) „Ja, Mirr-Murr, persze! Anya, a Mirr-Murr… - Nem! Hol vagyok én, a vadmacska? Mi lett velem?” (67:40)

Tulajdonképpen mi történik? Elkezdjük keresni ezt (1) az önmagunkat. A szenvedélyes nőt, a kalandot, a kiszámíthatatlant, a váratlant. Amikor még megvolt a fénykard. Ez a férfiaknál aktuális. És hogyha… „Ez nem, ez ennél alpáribb már nem lehet. Annyira már mindenen…, minden alatt van. Tehát hogy már ezzel próbálja a népszerűséget… Sz’al ez, ez, ez durva! Hát, szóval ez volt az utolsó alkalom, az tuti. S az még szomorúbb, hogy itt ezek a többiek nevetnek. Na jó, hát én hogy kerültem ide? Jó, most már az a jó, mindjárt be… És van képe még imádkozni a végén.” (68:55)

De most azért ezt szeretném valahova kifuttatni. Tessék? Hát tényleg, most csak egy gondolat itt lóg a levegőben, és aztán elenyészik, mint a hajnali köd? Na, na, na, na! Valahova érjünk el! „Száll a 424-es, az én apám fűti.” Na, akkor gyerünk! Tehát, hogy itt egyszer csak tulajdonképpen már nem vagyok értékes, nem vagyok szép, nem vagyok szexi, de nincs meg…, nem találom magam, a szenvedélyes magam, a nő önmagam, a vadmacska önmagam, a szexi önmagam. Ezt már másodszor mondom, nem t’om, ez biztos, ezen majd elgondolkozok este az ágyikómban. Megbeszélem Snoopyval, meg Charlie Brownnal, hogy ez hogy van. Szóval! És elindulok, mert az, az, aki meg tudott őrülni, aki vadul csókolózott a liftben, az a valaki hol van? Hmhh! És ez a folyamat nyilvánvaló párhuzamokat mutat azzal, hogy azt mondom „Nem, hát akkor hagyom. Úgy látszik, hogy nem vagyok orvos. Hát elküldtem a beteget hajnalban, vége, hát abba kell hagyni az orvosságot.” „Hagyom a papságot, hát lát…, hát aki feszült tud lenni egy szorongó gyónóra, az kiállította magáról azt a bizonyítványt, hogy nem alkalmas a hivatására. Hát nem, nem, hogy volna alkalmas? Abba kell hagyni.” Itt mutatja a párhuzamot azzal „Nem, hát akkor ennyi volt a Dezső. Hát tényleg, jó volt vele smárolni, 8 éve, de most… Az élmény szép, az emlék megvan, de hát… Nem, nem találom.” (70:55)

Érzékelhetőek a párhuzamok? Kiégtél feleségként. Rengeteg stressz, érzelmi túlterheltség, rendszerszintű családi problémák, személyiségednek gyógyulatlan elakadásai, és egy kiégett feleség vagy, egy kiégett férj vagy. És tulajdonképpen keresed ezt (1) a valakit, magadat, keresed magadat. Azt, mert ez (1) is vagyok, csak valahol elveszett, nem t’om hol van. De hát élni akarok! Nincs, hát itt (2) nincs bennem élet. Hát persze, a kiégésnek… Hát pont erről van szó, hogy elmegy belőlem az élet, kiégtem. Pislákol… (Egészségedre!) Te pont ebben a drámai…, amikor…. Hát, egy kicsit ez fáj. Na, jól van! Beletrüsszentett a katarzisba, ezt nem…, kicsit fáj. Nem, jól esett. (71:55)

Jó, szóval innen szeretném folytatni, de föltételezhetően… András, segíts nekem! Nem tudom, hogy ezt nekem kell-e hirdetni, de hogy visszamegyünk. Ugye, ott leszünk? Igen, András bólogat. Tehát nem itt leszünk, hanem 40 méterrel odébb, az izgalom miatt. (taps – szerk.) (72:20)

Lejegyezte: vinkozoli