A kiégés 15.

2016.01.19.

Megosztom
Elküldöm
Szervusztok! Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!
Belecsapunk, mert itt az idő. Csak nyugodtan cuccoljatok le, meg érkezzetek meg. Üdvözöljük a síelőket, akik nincsenek itt, de reméljük, hogy jól vannak! Na szóval! (00:15)

Ismétlés

Könyörtelen mérték, túlzó kritikusság séma

Talán emlékeztek, múltkor ott a „virsliben” beszélgettünk a kiégés témájáról. Az előzményekhez éppen csak néhány mondatot szeretnék fűzni azért, ha valaki éppen most van először, akkor tudja, hogy miről van szó. Vagyis arról beszélünk, hogy létezik egy olyan belső sebzettség világ, ami könyörtelen mérték, túlzó kritikusság címen nevezhető meg. Ennek a világnak a lényege és az alapvető logikája az, hogy belül érzünk egy nagyon erőteljes késztetést arra – most így mondom, nagyon egyszerűen –, hogy maximalisták legyünk és perfekcionisták. Nem elvárásoknak akarunk megfelelni, hanem a valamikor kívülről érkező elvárások már belsővé lettek, ezeket már belső eszményként, ideálként éljük meg, és ezeknek akarunk belső késztetésből megfelelni. Állandó teljesítmény nyomás, idő szorítás alatt élhetjük meg magunkat, és a belső logikánk így szól: „Dupla, vagy semmi. Minden, vagy semmi.” A 99% nálunk nulla, és ha valamit tökéletesen csinálunk, az a minimum. Tehát a 100% = minimum. Közben pedig, ami miatt nem vagyunk jól, az, hogy mindehhez egy föltételes mód kapcsolódik. „Ha tökéletes lennék, tökéletesen csinálnám, és, és, és… na talán akkor szeretnének, talán akkor elfogadnának, talán akkor értékesnek tartanának, és akkor talán én magam is elhinném nekik, hogy tényleg értékes vagyok.” Ami persze nem történik meg. (02:15)

Kiégés

Hát ebből a világból indultunk ki, és így jutottunk el a kiégésig, amit nagyon fontosnak tartok, hogy ezt megint csak hangsúlyozzuk, hogy a kiégésnél messze túl van már a szakirodalom azon, hogy arról beszéljünk, hogy segítő foglalkozásúak veszélyeztetettek a kiégésben, mert bárki emberfia vagy lánya veszélyeztetett a kiégésben. Tehát a kiégés nem válogat. Ki tudunk égni szociális munkásként és feleségként, ki tudunk égni papként és anyaként, számtalan módon ki tudunk égni. Akkor itt erről beszéltünk, hogy van néhány alapvető, általános ismérv. És akkor elkezdtünk egy folyamatot nézni. (03:00) A folyamatnak a lépései (ameddig jutottunk – szerk.): 1. A bizonyítani akarástól a bizonyításkényszerig 2. Fokozott erőfeszítés 3. A személyes igények elhanyagolása 4. A személyes igények és a konfliktusok figyelmen kívül hagyása 5. Az értékrend megváltozása Van bennünk egy jóra, igazra való törekvés. Így is nevezhetnénk, hogy teljesítményre való törekvés, és ez valamikor kényszerré válik bennünk. A második lépés, azért, hogy mégis csak meg tudjunk felelni a saját belső igényességünknek és elvárásunknak, fokozott erőfeszítéseket teszünk. A fokozott erőfeszítések nem vezetnek eredményre, ezért honnan veszünk el még időt és energiát? Saját szükségleteink elhanyagolása következik, majd pedig a saját szükségleteink elhanyagolása már bennünk tartóssá tesz lelki, érzelmi, fizikai túlterheltséget és állapotot, és elkezdünk saját magunkkal küzdeni és harcolni. Vagyis a fizikai, érzelmi, és egyéb jeleinket és jegyeinket rosszul értelmezzük, és azt gondoljuk, mint ahogy a reklám mondja, hogy „Nincs időm a fejfájásra.” Pedig ha most éppen valamire időt kéne szánnom, az én magam vagyok, akinek éppen fáj a feje. Nincs időm a betegségre, pedig most éppen a betegség azt az üzenetet hordozza, hogy most már tényleg valamit másképpen kéne csinálni. Így eljutottunk az ötödik pontig. (04:20)

Kiégés

5. Az értékrend megváltozása

Emlékeztek, az értékrend megváltozása. Az értékrend megváltozása nem elvi megváltozás, nem valami elméleti, vagy teoretikus dolog, hanem nagyon is gyakorlatias. Le is ülök ide. Mi az, hogy az értékrend megváltozik? Megváltozik bennem szinte minden, és azt lehetne mondani, emlékeztek, ezt a címet adtuk ennek a lépésnek, vagy szakasznak, „Hogy mehetett el az ilyen papnak?” Ez volt a címe, és akkor a pap helyett behelyettesíthetünk bármit. „Hogy vállalhatott az ilyen gyereket? – Minek lett ebből apa? – Miért ment el orvosnak? – Miért ment el…” és akkor ide bármit: nővérnek, rendőrnek, taxisnak. A kiégés nem válogat. És akkor hoztuk egymás után a pontokat, hogy ez mit jelent, és így néztük, hogy… (05:25) Itt (1: a kiégett személy) vagyok én, ötödik fázisában a kiégésnek. Akkor ne legyen fehér, mert ez már elég sötét. (A fekete széket veszi elő – szerk.) Itt (2: a másik ember – szerk.) van a jóravaló rendes másik (a fehér szék jelzi – szerk.), aki éppen találkozik velem valamilyen helyzetben, mondjuk anyaként ő a gyerekem, papként ő a hívő ember, orvos vagyok, akkor itt van egy beteg ember, és a többi. És itt (3: az elhivatott segítő – szerk.) van, háhh, az az önmagam, aki nincs kiégve, aki valamikor azt mondta „Nincs is annál szebb, mint papnak lenni. Hát az gyönyörű!” (a sárga szék jelzi – szerk.) (06:05)

Mentálhigiénés költöztető

„Teherszállító kisiparosként dolgozni, nincs is annál szebb.” Ismeritek ezt a kedves embert, jaj, nem… Tudjátok, költöztetett, és akkor azt mondja: Én rá szoktam szólni a munkatársaimra. Mert a munkatársaim, mikor azok, akik költöznek, a következőt mondják. A böhöm nagy háromajtós szekrényt fölvisszük a negyedikre, és azt mondja a férfi, hogy „Akkor ezt a középső szobába tegyék le az ablak mellé!”, és lerakjuk. Utána fél óra múlva azt mondja, hogy „Mégis csak a kisszobába tegyék át, az ajtó mellé!”, akkor általában a munkatársaim itt (1) ülve azt mondják <<Na jól van, most lett elegünk. Döntse már el, hogy azt a rohadt szekrényt hova rakja! Hát ne velünk szórakozzon! Hát mi vagyunk mi? Paprikajancsi?>> (Ezt a szót de rég mondtam ki.) És akkor ő azt mondja: Nem, nem, nem, én itt (3) ülve nem veszítem el a kapcsolatomat azzal a teherszállító kisiparossal, aki azt hivatásszerűen, magas ideálok vezettetve végzi, és a következőt szoktam mondani. „Álljatok csak meg! Tudjátok, ti mi az, hogy költözni? Hogy valaki olyanná válik, mint amikor egy fát, már 20-30-40 éve él ott, gyökerestül kivesznek a termő közegéből, és most éppen csak hogy lerakták őt valahova. Miért kellene tudnia ebben az új világban, hogy hol a helye? Az a normális, hogy nem tudja. És ebben a rettenetesen nehéz élethelyzetben mi vagyunk ott, teherszállító kisiparosok. Mi vagyunk az ország mentálhigiénés alapbázisa. Mi, akik a szekrényeket hozzuk-visszük.” (08:15) Ő itt (3) egy mentálhigiénés fuvaros, annak minden gyönyörűségével, aki el tudja érni azt a belső világot, amiért ő azt mondta, érdemes szombatonként költöztetni. Hogy nem csak a pénzről szól, van itt valami több. De amikor a kiégésben vagyunk, na őt szoktuk elveszteni. Elvesztjük szem elől. Nem tudjuk vele a kapcsolatot fönntartani, és egyszer csak… (08:45) S akkor emlékeztek, csak gyorsan akarom ezt… Nem tudom, hogy gyorsan akarom-e. Most ezt hogy akarom? Az elégséges idő fölhasználásával szeretném mondani. De nem akarok több időt szánni rá, mint amennyit muszáj. Szóval emlékeztek, itt (1) olyan gondolataim támadnak, amik tökéletesen ellentétesek amik itt (3) támadnak. Teljesen ellentétes… (leesik a kis asztalról a kóla – szerk.) A kóla élni akar. „Ne igyál meg!” Küzd a létezéséért. Na, így van a kiégett személy is. (1) Megpusztulok mindjárt. Jön a kliens, a költöző, az akárki, és a gondolataim, ugye egy megváltozott értékrendet kezdenek el tükrözni, azzal (3) szemben álló értékrendet. Nem elviekben gondolom, hogy ez a nagy igazsága az életnek, ezek a gondolatok jutnak eszembe. (09:50)

„Megint egy mise!”

Például: „Most még egy gyónó bejön, meg… fölordítok. Most ha még egy misét kell mondanom 24 óra alatt…” Tudjátok, mikor az 5. vagy 6. misét mondod 24 órán belül, hogy az sok? Egyre nehezebb ahhoz az önmagamhoz találni, aki azt mondja, hogy a szentmisénél nem tudom, hogy tudok-e valami nagyszerűbbet csinálni. Nem biztos, hogy tudok nagyszerűbbet csinálni, de itt (1) nem ezt gondolom, hanem azt gondolom, hogy „Megint egy mise!” Ezt nevezzük az értékrend megváltozásának. (10:35) Itt (1) azt érzem, hogy kimerültem, hogy ordíthatnékom van, hogy elegem van, hogy fáradt vagyok, hogy kimerült vagyok, hogy unom. A hétfő reggeli misét… nem kérem. Azt gondolom, hogyha valaki vasárnap rendesen odatette magát, hétfőn reggel ne kelljen ugyanazzal folytatni úgy, hogy közte csak egy alvás van. Tudjátok, hogy itt (1) az a megélésem, miséztem, lefeküdtem, fölébredtem, misézek. De itt (3) azt mondom, hogy ha… hát hogy szavakkal nem tudom elmondani, hogy mekkora megtiszteltetés, hogy én ezt csinálhatom a méltatlanságom teljes tudatában. De itt (1) más gondolataim és érzéseim lesznek. Itt nem vagyok emelkedett, hanem letört vagyok. Aztán ehhez kapcsolódnak gondolatok, érzések, szelektálom az emlékeket. Itt (1) már azt mondom „Megint egy karácsony! Nyakunkon az ünnepek!” És visszaemlékszem, hogy hogyan szoktam elfáradni Adventben és Nagyböjtben. (11:55)

Megváltozik a motiváció

Azután itt megváltozik a motiváció. Itt (3) azt mondom „Hát ha én… hát szóval, hogyha orvos lehetnék, én ennél többet nem tudok elképzelni. Embereket gyógyítani, háhh! Nem, ez szavakkal elmondhatatlan, hogy az micsoda.” És itt (1) pedig azt mondom „Hol nincsenek betegek? Létezik-e a Földnek olyan pontja, ahol nem léteznek betegek? Egy ilyen világban szeretnék élni, betegtelen világban.” Hát a motiváció is teljesen megváltozik. (12:40)

Megváltozik a cselekvésre való készségem

De ezt nem akarom hosszabban mondani, mert ezt majd még akarom ragozni.

A szociális érzékenységem előjelet vált – férj és feleség

Mert emlékeztek, ott (3) az van „Hát hogy, most látom, hogy a feleségem kivan.” Nem az, hogy ki a feleségem, nem így akartam… hanem hogy nagyon odavan, fáradt, és kimerült. Ha valakire nézek, sose értsétek félre. Na, de tényleg, ilyenkor nézem a feleségem, ugye, és… „Fúj, hát ez, ez…!” És mikor itt (3) vagyok, és nézem a feleségem… na. Beleélhetem magam egy pár percig? Nézem a feleségem, és látom, hogy fáradt, és éppen csak hogy ide tudta vonszolni magát, és kimerült, s tele leszek együttérzéssel, nagyon. Sajnos azonban ennek vége szakad, és átülök ide (1), és azt… „Ha most belekezd, sikítófrászt kapok. Ha elkezdi mondani, hogy <<A gyerek…>>, tehát egy ilyen mondatot elkezd mondani este 10-kor, hogy <<A gyerek…>>. Vagy mikor csak úgy, mondjuk…” Itt (2) a feleség. Azt mondja „Szeretsz még egyáltalán?” (A kiégett személy székében ülve fogja a fejét – szerk.) „Ezt nem, nem!!” Most elmondok… ez egy valódi történet. (14:25) Sok évtizede házasok. De hogyha ti botránkoztató fajta vagytok, akkor fogjátok be a fületeket, mert el fogom mondani a vízilabda EB meccsnek az eredményét is. Huszonvalahány éve házasok, és éppen utaztak vidékről Pestre. A férfi vezette az autót, a nő ült mellette, és elrévedt. Nem eltévedt, csak révedt. A következőt mondja, úgy bele a nagy, a nagy világegyetembe, az univerzumba. Feleség: „Számodra mi az élet értelme?” A férje ránézett, azt mondja „Nem szeretkeznénk inkább?” Ez két külön világ. Arra gondolnék…, ez megtörtént, csak a szeretkezés szó helyett egy másik kifejezést használt. A képzelőtehetségetekre bízom, hogy melyiket. Egy férfiről beszélünk. Szóval. (15:50) Itt, amikor a feleségem abba a pici pihenőidőbe, amíg vezethetem az autót, és nem kell semmit csinálni, csak fa, fa, fa, tó, fa, tó, fa, fa, sáv, sávváltás, előzés, index, fa, tó, fa, fa, sáv, sávváltás, előzés, fa, fa, fa… Ez egy férfinek nagyon jó. Szeretünk így élni, ez megnyugtat bennünket. Ebbe az idillbe föltenni ezt a kérdést, hogy mi az élet értelme? Hát ez övön aluli, és ezt meg is értette a férfi. Ez övön aluli volt. Ja, ja, övön aluli… Jó, szóval. Szóval. (16:40) Itt (1) azt lehetne mondani, hogy ellentéte vagyunk annak az önmagunknak. De az ebben a cifra, hogy mind a kettő mi vagyunk, csak itt (1) ülve, a kiégés 5. lépésénél őt (3) nem érem el, nem érhető el. Megváltozik tehát a motiváció, a gondolkozás, az érzés, az emlékezés, a kapcsolati készség. Nincs erőm együttérzőnek lenni. Nem akarok belegondolni abba, hogy te hogy vagy. Nem, nem… nem, még ahhoz sincs kedvem, hogy ezen elkezdjek gondolkodni, hogy most mi fáj neked. Nem érdekel, mi fáj. Hadd legyek egy kicsit, csak hadd bámuljam a tüzet!” (nyomogatja a tv távirányítóját – szerk.) (17:30) Most megint fogja be a fülét az, aki ezt meg akarja nézni ismétlésben, hogy ki nyerte a Mesterek tornáját snookerben. Snooker, na, hát mégis, ki nyerte volna? Tessék. Van, aki tudja. Aaa, te tudod, jó, jó, kicsit közelebb ülök hozzád. Na szóval. (17:55) Nem tudom elérni ezt (3) az önmagamat, tehát az értékrend megváltozása nem elméleti, hanem gyakorlati. Vagyis egyszerűen erre csodálkozom rá, hogy mintha kifordultam volna magamból. Mintha megváltoztam volna. Nem találom azt (3) az önmagamat, akit továbbra is szeretek. Még tudom, hogy van, szívem szerint olyan lennék, de itt (1) már nem tudom, hogy azt hogyan kell csinálni. Hogy mitől gondolnám megint úgy, ahogy ott (3) vagyok, és hogyan érezném úgy, és hogyan lennék megint motivált, és nem tudom elérni. (18:35)

A kiégés és a társkapcsolat összefüggései

Így, emlékeztek talán, hogy egy párkapcsolati összefüggéssel fejeztük be. Eddig a kiégés és a család témáját boncolgattuk erősen. Most a kiégés és a társkapcsolat (Egészségedre! Te voltál, jó. Akkor is.) Most a kiégés és a társkapcsolat összefüggését szeretném egy picit boncolgatni, párhuzamokat megnézni veletek együtt. Na, ez akkor mit jelent. Kezdem a párhuzamozást. (rendezi a székeket – szerk.) (19:15)
1. Ideálok és eszmények
Ha megváltozik az értékrend, mi van a háttérben? Ugye ha szerelemből házasodunk, akkor ott megjelennek az ideálok, és az eszmények. A szó szoros értelmében, ahogy beszéltünk, ki az, aki fenyegetett a kiégésben? Hát akinek magas ideáljai vannak, vannak eszményei, ezeket számon is akarja magán kérni. Most a szerelemnek mi a belső logikája? Hogy idealizáljuk egymást, eszményítjük egymást, rajongva tekintünk a másikra, és nemde jól esik, mikor én férfiként azt hallom, hogy a feleségem azt mondja… (Szavak nélkül, maga mellé húzza feleségként a férj székét, átöleli, csodálja, odafekszik az „ölébe”, átkarolja. – szerk.) Egy boldog nő miért beszélne? Talán az egyetlen olyan helyzet, amikor nem beszél a nő, mikor úgy érzi, hogy még a beszéd is tönkretenné ezt a varázst. Bár az ő beszéde, de mégis. szóval. (20:50) Idealizáljuk egymást. És férfiként, hogyne esne jól, hogy pont az a nő, az, akibe szerelmes vagyok, akiről azt mondom, hogy életemnek a krrr! Ez egy szakkifejezés volt. Hogy pont ő néz rám rajongó, eszményítő tekintettel? Örül a szagomnak? Na! Hogy amikor elmegyek, fölveszi az izzadt ingemet, hogy velem legyen? Na, hmm? Ezt… Vannak saját élmények. Szóval. (21:35) Megtörténik, magas ideálok, eszményítés. A kultúra ezt nagyon megerősíti. Az igazi. Ugye, az igazi. Igazi, keresem az igazit, és átélem, hogy én az igazi vagyok. Nagyon jól esik ebben fürdőcskézni. Ó, az igazi, az igazi! Nem csak azt akarom, hogy te legyél az igazi, jól esik, hogy valaki úgy néz rám, hogy én vagyok az igazi. Jól esik azt elhinni, hogy ez lehetséges. „Jaj, de szép, de szép, jaj! Mehh! Remélem, ez sokáig tart!” Azt hiszem, hogy nem akarok már mást mondani. Na szóval. (22:15) Megtörténik, magas ideálok, eszmények, és a többi. Mi történik itt? Ezzel együtt a csecsemő-anya kapcsolat elevenné válik. Erről más sokat beszéltünk, csak utalni szeretnék rá. Vagyis ténylegesen úgy tekintek rád, hogy te egy személyben mindent énnekem meg tudsz adni. És te is azért vagy olyan boldog mellettem, mert azt mondod „Találtam egy férfit, aki mindent meg tud nekem adni.” Na, ez az eszményítés, ez az idealizálás. És ez nagyon-nagyon jól esik nekünk, hogy kölcsönösen ezt gondoljuk egymásról. „Jaj, de jó!” Az idealizálást azonban az évek hosszú során át fönntartjuk, az idealizálást olyan értelemben, mint ahogy a kiégésben fenyegetett és veszélyeztetett ember sem kezd el az ideáljaira kérdőjeleket tenni. Például, emlékeztek, ki az, aki fenyegetett a kiégésben? Aki azt tudja mondani… Nagyon jó, hogy vannak ideáljaim, de nem kell őket elérni. Afelé haladok, de elérnem nem kell. Vannak eszményeim, hogy szeretnék orvos lenni, de sosem leszek tökéletes orvos. De nem is kell tökéletes orvosnak lennem, mert az lehetetlen. De ha valaki az eszményítésben, az idealizálásban azt gondolja, hogy a tökéletesség elvárás, amit saját magán számon kell kérni, ő fenyegetett lesz a kiégésben. (23:50) Mi az, amit a társkapcsolatban ipari méretekben csinálunk? Az idealizálást és az eszményítést elvárjuk. Folyamatosan elvárjuk egymástól, és kölcsönösen. Pontosan az történik, ami a kiégésben fenyegetett és veszélyeztetett személyeknél, hogy nem tesszük azt a megkülönböztetést „Igen, szeretném, ha mindig úgy bújnál hozzám, mint az első hónapokban! Na azért nem az elsőkben, mondjuk 5.-től. Úgy bújnál… Mikor megérkezem, azt szeretném, hogy te mindig örülj nekem. Hát mondjuk van is kinek, na.” Ez az idealizálás, és amikor nem ez történik, akkor mi történik az idealizálással? Fönntartom, és elvárások formáját ölti. A kiégett személy is a saját ideáljainak meg akar felelni. Elvárja magától, azt mondja, ez a minimum, és ettől egyre erőtlenebbé válik, mert ez realitásvesztéshez vezet. Az az érdekes, akármilyen furcsán is hangozhat ez, hogyha a szerelem belső logikája mindenféle reflexió nélkül működik egy kapcsolatban, akkor nagy valószínűséggel hatalmas lépésekkel haladunk a kiégés felé. (25:20) Ha te szeretnéd jól csinálni, mondjuk elképzelem, hogy ti, akik itt vagytok, szeretnétek jól csinálni, ugye igényesek vagytok. Akkor még fenyegetettebbé váltok, mert az azt fogja jelenteni, hogy ténylegesen rengeteg időt és energiát próbáltok beletenni azért, hogy ez jó legyen. Háhh! És ez minek az árán fog tudni megtörténni? Hát nyilván, saját magunkat kell elhanyagolni. Hát csak úgy tudok mindig rendelkezésre állni, csak úgy tudok mindig együttérzőnek lenni. Csak úgy tudlak mindig meghallgatni téged. Csak úgy tudom azt mondani, hogy „Legyen úgy mindig, ahogy te akarod.” Hát csak a saját szükségleteim elhanyagolása révén, máshogy nem tudom csinálni. Mert elvárom magamtól és tőled, hogy mi ilyenek legyünk. Nem az eszmény, és nem az ideál az, ami helytelen, hanem az ahhoz fűződő viszonyunk, hogy ezt elvárássá tesszük magunk, vagy a másik felé. (26:25) Ez az első, nagyon lényeges párhuzam. Most nézem a jegyzetem, mert pici logikai menetet írtam föl, és akkor hátha ez számít nektek. Nem t’om, nekem nem t’om, hogy számít-e. Mindegy, én nem vagyok fontos. Aha. (26:45) Ide hoznék még egy párhuzamot. A társkapcsolatban a csecsemő-anya viszony logikájának a fölerősödése és megjelenése miatt, annak minden érzelmi következményével, tulajdonképpen mi lesz az az alapvető stratégia, amit elkezdünk akarva-akaratlanul erőltetni? Ez az, hogy „Változz meg!” De ennek mi az énfelém eső része? Neked azt mondom „Változz meg!”, magamnak meg azt mondom „Én nem tehetek semmit. Hát én jól gondolom el az életet, ezek az ideálok, eszmények rendben vannak, hát én, én akkor lennék jól, ha te végre megint olyan lennél, mint az első évben. (27:35) Tulajdonképpen egymást igyekszünk kölcsönösen megváltoztatni, ami eleve egy kudarcra ítélt vállalkozás. De ennek az énfelém eső része hallatlanul egyértelmű párhuzamokat mutat a kiégés felé menetelő emberével, aki azt mondja „Hát én nem t’om, hogy én min változtathatnék. Hát nem, meg kell…, nyomni kell, csinálni kell. Itt vannak a betegek, itt vannak a hívők, itt vannak a bútorok, nyomni kell, csinálni kell, nincs mese. Hát én min változtathatnék? Nem tudok változtatni. Hát ha a környezetem talán olyan csodálatos módon megváltozna, az lenne a jó. A férjem úgy hirtelen rájönne, hogy háhh, hogy is kéne élnie, az jó lenne. Már rég nem úgy csinálja, de…” Hát ez a következő párhuzam. A kiégetettségben fenyegetett ember lemond a saját cselekvőképességéről. Elveszti a legelején ezt a belső szabadságát és kreativitását, és attól kezdve nyomorultan fut az események után. Egy társkapcsolatban nagyon gyakran ez történik, lemondunk a saját szabad, kreatív megoldásainkról. Na ez…, első pont. (29:00)
2. Nagyon sok erős stresszhelyzet, krónikus stressz
Ugye beszéltünk arról, hogy azért a stresszhelyzeteket, vagy a kiégésben fenyegetett ember tapasztalati világát megnevezhetjük úgy, hogy nagyon sok erős stresszhelyzet, vagy folyton-folyvást fönnálló stressz, ami túl sok. Érzelmi kimerültség, túlterheltség. Ugye ezekről beszéltünk, ez mindig megjelenik. Közben pedig, ahh, ahh, tenni akarás. Hmm? Egy társkapcsolatban eljutunk oda 2-3-4 év után, hogy olyan fönnálló konfliktusaink lesznek, amelyek krónikus stressz forrássá válnak. Hazamegyek, és azt egy hatalmas stressznek élem meg. Emlékeztek erre a fordulatra. (29:55) Egyrészt a családi kapcsolatrendszernél is mondtam, hazamegyek, és azt várom, hogy mindenki szeressen, és biztosítsák a munkához szükséges föltételeket. „Ne maceráljon engem a feleségem. Jószerivel a gyerekek se. Akkor jó egy gyerek, ha nincs szüksége az apjára, és hogyha az apa szükségleteit maximálisan figyelembe veszi.” Tehát akkor jön csak kedvesen, aranyosan, illatosan, babaszaggal, amikor az apjának erre éppen fogékonysága van. Ez nem így szokott lenni. Vagyis a saját családunk elkezd bennünket zavarni. Pont nem látlak téged, ez zavar. (Elvesz egy széket az útból – szerk.) (30:40) Tehát erről beszéltünk, hogy a saját családunk elkezd zavarni, mert úgy érezzük, hogy nem biztosítják a számunkra fontos föltételeket. De itt az történik, hogy a saját férjünk, feleségünk kezd el irritálni. Pulzusszámokat mérnek házastársi konfliktusok esetén. Tudjátok, hogy…? Ezt, na ezt megkérdezem. Tudjátok, hogy hányas pulzusszámig lehet fölmenni egy átlagembernek stressz hatására? A sok az egy jó irány. Ugye hogyha valaki mondjuk egy jó sportoló, sokat sportolt, a pulzusa fölmegy 200-ra. Ugye ezt tudjuk. Egy átlagemberé nem föltétlen megy föl, de egy sportoló 200. Stresszhelyzetben fölmegy 240-re. 240. Nem tudok olyan fizikai erőfeszítést tenni, hogy fölmenne 240-ig a pulzusom, és stressz hatására fölmegy. De az egészben az a trükk, hogy amikor stresszhelyzet hatására emelkedik meg a vérnyomás és a pulzusszám, nem kapok róla visszajelzést. A szervezetem nem ad visszajelzést, ezért úgy érzem, hogy tulajdonképpen minden rendben van. Jó, hát kicsit úgy… kicsit úgy csőlátásom van, szelektív emlékezésem, nem hallok annyira, de ennek nem tulajdonítok nagy jelentőséget. Szóval maga a házastársi kapcsolat válik stressz forrássá, a kapcsolatban ér annyi stressz, és ez nap nap után megtörténik, hogy újból és újból, és újból és újból. (32:45) Kialakulhat kölcsönös neurotikus allergia, amitől pedig megőrülünk. Ugye a kölcsönös neurotikus allergia előbb-utóbb nagy valószínűséggel kialakul. Vagyis akarva-akaratlanul olyasmit csinálsz, ami az én gyerekkori sérülésemet előhívja, és olyankor lemegy nálam a roló. De hogy lesz ebből kölcsönös neurotikus allergia? Hogy az erre adott válaszom pontosan a te gyerekkori sérülésedet teszi aktívvá, amire nálad megy le a roló, és két zombivá válunk, akik harapdálják egymást. Lehet, hogy az egyikünk nem zombi, hanem vámpír. Hát mondjuk kinek mire van gusztusa, tehát egy zombi és egy vámpír, este tízkor. Ez történik velünk, és egyáltalán nem látunk ebből kiutat. Tehát maga a társkapcsolat már-már elviselhetetlennek tűnő konfliktus és stressz forrássá válik. Ez döbbenetes feszültségben van azzal, ahogyan nekiláttuk, hogy ez nagyon jó lesz, és én vagyok a cupp az éjszakában. Hogy én vagyok a csúcs és a coool, vagy cool-csúcs. (34:15) Vagyis létrejön egy olyan világ, ami egyértelműen rengeteg párhuzamot mutat mondjuk egy olyan munkahelyi környezettel, ahova nincs kedvünk már bemenni dolgozni. Ahol úgy érezzük, hogy meg kell felelni, muszáj, belső késztetésből tesszük, de ahol már nincs erőnk, nincs erőnk nekiállni, csak úgy hagyjanak minket békét, csak… Újabb párhuzam. Következő. Áhh-háhh! (34:50)
3. Egyedül nem lehet kiégni – rendszerszintű problémák
Emlékeztek, hogy egyedül nem lehet kiégni. A kiégés mindig egy rendszerszintű probléma is. Amikor egy társkapcsolatban, vagy egy családban megjelenik a kölcsönös neurotikus allergia, az egy rendszerszintű probléma. Tegnap tartottam egy előadást este, szakembereknek, és a következő kérdés merült föl. „Na, akkor mi van, hogyha a nő egyik alapvető szükséglete – ez lehet mondjuk intimitás szükséglet, lehet mondjuk a nő extrovertált, és szeret sokat kommunikálni – gyökeres ellentétben van a férfi intimitás szükségletével, mert a férfi meg introvertált. Hallottatok már ilyesmiről? (35:40) A férfi szöszmötöl a garázsban, gyanúsan nem jön föl. Mit lehet a garázsban ennyit szöszmötölni? A férfi fölér, és azt hallja, hogy a felesége telefonál. Fél óra múlva is… telefonál. Egy újabb fél óra múlva… telefonál. Közben lerakta, de most megint… telefonál. „Most kit hívtál? – Hát hogyhogy kit? Nekem vannak emberi kapcsolataim, veled ellentétben.” Na, szóval, szóval. (36:25) Egy társkapcsolatból kivehetetlenek a rendszerszintű problémák. Nem úgy van, hogyha nagyon ügyesek vagyunk, pont találok egy olyan nőt – hát ebbe még belegondolni is jó – akivel nem lesz egyetlen rendszerszintű problémám se. Tényleg, egy hirdetést adok föl. „Rendszerszintű problémát nélkülöző hölgyek ismeretségét keresem…” (36:55) Éppen a társkapcsolatnak a minősége miatt, hogy ott az egy szoros emberi kapcsolat szokott általában lenni, vágyaink szerint, amiben valami szerelem megjelenik, és a többi. Ez melegágya lesz annak, hogy az elvarratlan szálak, gyerekkori sérülések aktívvá váljanak. Ezért is lehetséges az, milyen érdekes, hogy az értékrend megváltozása nem elméletben, hanem gyakorlatban, hogy a barátainkkal milyen normálisak tudunk lenni, a férjünkkel viszont nem. Olyan nagyvonalúak tudunk lenni a barátnőinkkel, vagy a barátainkkal, s a feleségünk egyetlen rossz mozdulatától fölmegy a vérnyomásunk. Miért? Azért, mert ez itt egy másik kapcsolat mibennünk. Ez itt elevenné tesz egy csomó gyerekkori sérülést. (37:55) Emlékeztek, assz’em talán 7. pont volt, kik fenyegetettek a kiégésben? Azok, akik sok gyógyulatlan, kezeletlen, ápolatlan gyerekkori sérüléssel élnek. Mert a kapcsolat ezeket elevenné fogja tenni akarva-akaratlanul. Sőt, az egészben a csavar az, hogy eleve olyan valakibe leszek szerelmes, akivel a sebeinkben is valahogyan tudunk illeszkedni egymáshoz. Nem tudom, hogy ez derít-e benneteket jókedvre? Tehát mikor kialakulnak a rendszerszintű problémák a társkapcsolatban, ez nem pech, vagy szerencsétlenség, nem kellene felelősöket keresnünk, hogy ki szúrta el, mert ez így természetes. Ez óhatatlanul megtörténik, akarva-akaratlanul így lesz, s ez ugyanígy van… (Egészségedre! Vagy nem t’om, ez mi volt, de…) (39:05) Szerintetek létezik olyan munkahely… Egészségedre! Most, most már tudom, hogy ez trüsszentés volt. De tudod a jó tanácsomat? Ezt, ezt most mint mentálhigiénés szakember szeretném mondani. Hát te olyan jóságosan trüsszentesz, a… Tudjátok, nem érdemes visszafogni. Tehát ezt ne csináljátok, mert több, mint 100 km/h sebességgel indul el a belső tartalom. Tehát hogyha ezt bedugózod, akkor hova tud távozni ez a belső világ? Ne mondjuk, hogy sehova, mert azért ennél leleményesebb az emberi test. Tehát két helyet tudunk ilyenkor megtalálni, homloküreg, arcüreg. Képzeld el, 100 km/h sebességgel ummm. Tehát, hadd jöjjön ki! Ez nem ellenérv a zsebkendővel szemben, tehát lehet úgy is, hogy zsebkendővel kombinálom ezt a megoldást. Tudjátok, ez lehet, hogy furcsán hangzik, de ezt egy orvostól tanultam. Tényleg. „Feri, a te egészséged nekem nem mindegy. Zsebkendő, és hadd szóljon. Szóval. (40:40) Annál a kérdésnél kezdtem el időzni, hogy szerintetek létezik olyan munkahely, amelyben nincsenek rendszerszintű problémák? Létezik olyan egyház? Hát a Katolikus Egyház biztos nem olyan, ezt saját tapasztalatból állíthatom. Ha tudtok olyan felekezetet, amelyben nincsenek rendszerszintű problémák, szóljatok. Nem mennék át oda, csak megnézném. Tényleg, okulásra, hogy ezt hogyan kell csinálni. Vagyis, vagyis az a realitás, hogy az a normális és természetes, hogy egy kapcsolatban, vagy egy munkahelyen rendszerszintű problémák fognak föllépni. Ezért lenne nagy szükség az aktív, kreatív, szabad részünkre, amit éppen a kiégés folyamatában elvesztünk. Hát pont a kreatív, aktív, szabad részünknek kell azt mondani, hogy „Fogd be a szád!”, hogy a teljesítményeknek meg tudjunk felelni. „Azonnal tűnj el innen, mert te most pihenni akarsz! Hát tudod, ki ér rá? Most mi van, rajzolni akarsz? Takarodj innen! Most elmennél két napra pihenni? Hogy? Adventben?” Szóval. (42:00) Rendszerszintű problémák természetszerűen kialakulnak, és elkezdenek bennünket maguk alá temetni, és a társkapcsolatban ez mindenképpen megtörténik. Emlékeztek, a kiégésnél a rendszerszintű problémákat nem tudjuk megfelelően ezekre válaszolni. Ez nem volt egy értelmes mondat. Nem. Hiszen elkezdünk beszűkülni. Szép lassan már csak az itt és most van, a pillanatnyi egyensúlyunkkal tudunk törődni, ennyi marad. Ez pont ellentétben áll azzal, hogy hátralépjek, és rendszerszinten nézzem meg, hogy mi történik, és hogy zajlanak a dolgok? Hát dehogy is! Örülök, hogy életben vagyok. Következő. Ahh, mhh. Hajjaj! Hogy is mondjam ezt? (43:10)
4. Biztonságos társ – szenvedélyes társ
Carl Gustav Jungnak volt egy alap kijelentése. Azt mondta, hogy egy kapcsolatban létezik egy alap konfliktus, ami sosem oldható föl. Nem csak alap igazságok léteznek, hanem alap konfliktusok is, alap dilemmák. Ezek nem oldhatóak föl, mert a létezésünk alapjaihoz tartoznak. (43:35) Például egy kapcsolatban, képzeljük el, hogy egy olyan nő vagyok, most ezt elképzelem. Ehhez kell nekem a narancs színű szék. „Egy olyan nő vagyok, akinek az apja alkoholbeteg. Én nem, kislány koromban nem tudtam mi az, hogy alkoholbeteg, csak azt láttam, hogy apa néha más, mint máskor. Akkor mindig, mindig olyan félelmetes volt és kiszámíthatatlan, nem, nem tudtam, hogy akkor mi fog történni. S akkor néha kiabált is, de ezt én nagyon szégyelltem, és erről nem, nem lehetett beszélni. Anyával se beszéltünk róla, és én azért nem beszéltem róla, tulajdonképpen erről most beszélek először, mert anya szemében láttam, hogy fél. Akkor arra gondoltam, hogy hát akkor kitől kérdezzem meg, ha anya is fél. Akkor nagyon egyedül éreztem magam, és hát próbáltam bújni ilyenkor, elbújtam ahova lehet. De hát aztán volt, hogy nem lehetett elbújni. Hát ha apa kiabált, akkor, akkor nem lehetett hova menni, és akkor néha ott összetört dolgokat. De biztos máshol is így van. Most ebben bizonytalan vagyok, de hát szerintem biztos, biztos másokkal is ez így volt. Hát igen, és tulajdonképpen nem szerettem az iskolából hazamenni. Kértem anyát, hogy hadd legyek napközis. S akkor… Mit tanultam meg kislányként? A bizonytalanságot, a kiszámíthatatlanságot és a félelmet. Miután a szerelem a teljes személyiségemet mozgósítja, hát azt… Ezért a sebzettségeim is mozgósításba lendülnek, és kibe leszek szerelmes? Egy megbízható férfibe, egy kiszámítható férfibe. Egy lelkiismeretes férfibe, aki mhh. Mhh. Mmm.” (45:55) Mi az alap dilemma? Az alap dilemma az, hogy vagy egy szenvedélyes, erotikus viszonyt szeretnék házasságig vinni… Váhh! Ez ilyesmi? Váhh! Ez… ez még semmi, na. De hát ha én egy olyan nőt választok, aki a végzet asszonya, akiért bolondulnak a férfiak, aki ha megjelenik, akkor… Akkor ha én egy ilyen nőbe szeretek bele, hajjaj, mi van a biztonsággal? Akkor jegyet váltottam a félelemre. Hát egy ilyen nő mellett nincs biztonság. Milyen biztonság? Hát az adja a varázsát, hogy tud csábítani. Hogy megbillegteti magát, óóó… Hát én is ebbe szerettem bele. Ez az egyik. (47:10) Az egyik véglet, hogy keresek egy biztonságos férfit, vagy biztonságos nőt. Egy anyát, ANYA, anya, anyaaaa, anyaaa! Tehát férfiként megsérülhetek, relatív elhanyagoltság, szeretetlenség, agresszió a családban. Keresek egy biztonságos nagy anyát, aki vállaljon értem felelősséget, és törődjön, és gondoskodjon, és figyeljen, és hangolódjon rám, és az összes szükségletét hanyagolja el miattam. Az lenne a jó. Őneki ne kelljen enni, ha én vagyok éhes. Az lenne a jó, hogy úgy ne lássam, hogy ez neki fáradtság. Nem? (47:55) Ez egy dilemma. Ha nagyon anyát és apát választok, ott lesz biztonság, és vele unalom. Előbb-utóbb unalom. Túlságosan kiszámítható, túlságosan unalmas. Ha választom a szenvedélyt, a vágyat, akkor lesz is, és vele együtt a félelem. Félelem, aggodalom, kiszámíthatatlanság. Itt az élet kaland, ami nagyszerű, itt meg biztonság, és az is nagyszerű. De egy kapcsolatban nagyon-nagyon művészet, hogy ezt a kettőt mind a ketten szabadon képesek vagyunk adni és venni. Hogy egy olyan nővel éljek, aki tud magas hőfokon szenvedélyes lenni, titokzatos, kiszámíthatatlan, és mint egy tündér, és közben pedig mindig jelen lévő anya, akihez mindig oda lehet bújni. Csak nyökögök egyet, és már ott van. A keblei közé bújtatom az arcom, és azt mondom „Ne mocorogj, csak így…! Most szundizni akarok.” Vagy hogy én legyek egy áhhh! Azt a férfi részét most nem mondom. Hogy mind a kettő, és csak úgy szabadon néha így vagyok és úgy vagyok, és pont úgy, ahogy te szeretnéd. Hát ez lenne a művészet. (49:40) Most ezt a dilemmát kiegészítem valamivel. Ez a dilemma eleve fönnáll a társkapcsolatban, de hogy a kapcsolatunk, házasság, 5 év, 10 év, gyerekek, tulajdonképpen az időnk és energiánk nagy része annak biztosításával és megjelenítésével is eltelik, hogy: ház, lakás, gázszámla, villanyszámla, a gyerek, a bölcsi, az óvoda, a hótaposó. Nincs hó, de hótaposónak lenni kell, mert egy rendes anya gondoskodik. Hótaposó, na. És előszeretettel háttérbe szorul az, hogy férfi és nő, és titok, és szenvedély, és kaland, és ismeretlen, és fölfedezés, és vágy, és akarlak, és gyere ide. Hát hogy? Nincs a gyereknek hótaposója, mi az, hogy gyere ide, meg vetkőzz? Hogy, nem, hát a gyereknek nincs hótaposója. Éppen hogy öltöztetni kéne, nem az, hogy vetkőzz. Sok idő és energia megy el ezzel érthetően. Tehát ez itt egy értékes részünk. Ugye, felelősséget vállalunk. Hát a felelősségbe kevesebb szenvedélyt illik belecsempészni, nem? Hát ha felelősek vagyunk, akkor az a kiszámíthatóság, megbízhatóság. (51:10) Mi lesz ennek a következménye 5-10-15 év múlva? Teljesen természetesen, miközben szeretjük egymást, hmm, ráülök erre a székre, alábbhagy a vágy. A vágy… Alábbhagy a szenvedély, nincs erotikus vonzalom, csak mhh… Egy ajtó, ki van írva a nevünk. Mhh. Halljátok-e a párhuzamokat a kiégéssel? Magas ideálok, nekiálltam. Nincs annál szebb, papnak lenni, orvosnak lenni, teherszállító kisiparosnak lenni. Ott volt a szenvedély, ott volt a szenvedély, a vágy, a krhhh. Kreativitás, ott volt az élet. És akkor magas ideálok, csinálni, csinálni, csinálni… És elmegy a vágy és a szenvedély Kukutyinba, ott időzik. (52:30) Most történik valami, ami az ötödik pontunkkal nagy megegyezéseket mutat. Itt vagyok férfiként, és azt mondom „Elvesztettem a kapcsolatot azzal az élő és eleven részemmel. Nemde, elvesztettem? Hát erről beszéltünk, elvesztettem. Már csak sok, már csak unom, mármost megint, és hagyd abba, és elegem van, és fáradt vagyok, és kimerült vagyok, és nincs ennek értelme, és minek csináljam, már öt éve nem jó.” (53:05) Jaj, van erről egy viccem. Székely asszony, 30 év házasság után váratlanul fogja a seprűnyelet, pff, széttöri az urának a hátán. A székely ember néz: „Asszony, megbolondultál?” Mire azt mondja az asszony „30 év alatt egyszer nem volt jó a szex.” Hát aznap ennyiben maradnak. Másnap reggel kel föl az asszony, ott áll a férfi a másik seprűvel, pff. Ő meg a másik seprű nyelét töri szét az asszony hátán. Az asszony ugyanúgy meglepődik, mint elent a férfi. „Mi van, megvesztél?” Erre a férfi azt mondja „Dehogy is! Honnan tudod te, milyen a jó szex?” (54:00)
6. Az értékrend gyakorlatban változik meg
Szóval, úgy veszem észre… Emlékeztek, ez volt az ötödik pontnak a megnevezése, hogy megváltozik az értékrend. Nem elméletben változik meg, hanem gyakorlatban, és egyszer csak itt vagyok egy társkapcsolatban, 2 éve, 5 éve, 25 éve, 37 éve, és azt mondom „A hűség nagyon fontos. Megbízhatóság, a felelősség. Hát ezekre tettem rá az életem. Orvosként is, férjként és feleségként, anyaként erre tettem rá az életem. Mondhatom, hogy keresztény vagyok, nyilvánvaló. Csak… számomra is érthetetlen módon, de mint hogyha nem is tudnék neki ellenállni, kialakul egy viszony (a sárga széket odahúzza – szerk.) a sárga nővel. (55:25) Amit elkezdünk csinálni, éppenséggel pont ellentétben áll a saját hitvallásommal, azzal, hogy hűség és rendesség, és kapcsolat, és örök érvényű. Tudjátok, hát jegyes csoportokat azzal szoktam kezdeni, mert ez a kötelességem. Na, ha kötelességem, csinálom. Na nem mindig, de most ebben igen. Az a kötelességem, hogy a jegyeseket fölvilágosítsam a szentségi házasság alapjairól. Én, igen. Miután én kiképzést nyertem ebben a témában, különösebb szívfájdalom nélkül teszem ezt meg, már csak azért is, mert saját nyomorúságommal ilyenkor nem kell foglalkoznom, már a házastársi konfliktusokra gondolok, tehát bátran mondhatom, hogy örök érvényű, fölbonthatatlan, hűségre kötelező, gyerekekre nyitott, kölcsönös szeretet kapcsolat. Na! Hát akkor, startpisztoly, pff. És én majd szurkolok. Dehogy is, nem, na, most is azért ugrálok, hogy ne csak szurkoló legyek. (57:00) Én még olyannal, most elm… Körülbelül ezt mondogatom nektek, 1000 párt eskettem, 1000 párt. Ez egy félreérthető, tehát nem… Na, ezer pár-t. Tehát ez nem egy politikai nyilatkozat akart lenni, ezer pártot, vagy… szóval, tehát ezer férfit és ezer nőt, ilyen arányban. Most nehogy valaki félreértse, pont ebben a fölállásban mindig, következetesen. És, és… az ezer párból egyetlen egyszer történt az, hogy amikor elmondtam, hogy „örök érvényű, hűség, fölbonthatatlan, gyerekekre nyitott, kölcsönös szeretet kapcsolat”, egyetlen egy férfi a 2000-ből tette föl a kezét, hogy „Mhh!” Maradandó élmény egyébként, ezt talán el is mondom, hogy mit mondott, mert lehet, hogy titeket is érdekel. Azt mondja, úgy elgondolkozott „Mondjad el még egyszer!” Tényleg, ez volt. És akkor én elmondtam még egyszer, hogy „örök érvényű, hűség, gyerekekre nyitott, fölbonthatatlan, kölcsönös szeretet kapcsolat”. Azt mondta „Aha! Na, a hűség…! Most a következőt képzeltem el. A feleségem meg fog hízni… Várj egy picit Feri, most elgondolom, hogy hol van a határ. Olyan 10 kilóval súlyosabb lesz, mint most, de hájban, akkor valószínű… - egy nagyon tisztességes, egyenes beszédű férfi volt – valószínű, nekem akkor nem fog… (Föláll a színpadon – szerk.) …ni.” Ezt mondta ez a férfi. Nem csak ideállok, és most… Egy mentségem van, hogy ezt nem gyakoroltam, tehát ezt most próbáltam valahogy ezt megjeleníteni. Azt mondta, hogy „Ez fog velem történni. Én ennek a biológiai nemtudásnak nem leszek majd az ura. – mondta ő, ez egy félelem, de benne meggyőződéssé sűrűsödött – Most ha ez így lesz, és én nem fogok vágyat érezni a feleségem iránt, hát én nem állok jót magamért.” (60:05) 2000 emberből egyetlen egy mondott ilyet, s ő tulajdonképpen egy nagyon fontos realitást fejezett ki. A szenvedély, az erotikus vonzalom és vágy csökkenésének a következményeit, és azt, hogy „Akkor mi lesz?” Ahogyan a kiégéssel kapcsolatban…. „Most akkor mi lesz, ha kiégünk? – Hát mit tudom én, hogy mi lesz? Majd, nyomjuk, toljuk, majd…!” Nem így vagyunk? Hát most majd… „Miért ne lenne kedvem hozzá? Hát úgy szeretek orvosnak lenni, papnak lenni, miért, majd csinálom, azt…” Az a fajta idealizálás és bizonyos szempontból naivitás, ami a kiégéssel kapcsolatban is bennünk élhet, ugyanez az idealizálás és naivitás él itt is. Én azóta is olyan becsülettel gondolok erre a férfire, hogy őneki volt ott bátorsága azt mondani, amiben egy csomó realitás van. Most hogy ő ezt jól gondolta, vagy nem, vagy lehet-e valamit tenni, ú, erről szeretnék beszélni, csak el fog menni az idő. Szóval. (61:25) Ott tartok, hogy itt (1) vagyok, és azt mondom: „Hát én vagyok az utolsó, aki azt gondoltam, megcsalom a feleségem. Hát gondoljátok, bármelyikőtök is, hogy én így mentem neki? Hát én szeretem a feleségem. (odahúzza magához a feleség székét – szerk.) Szeretem a feleségem. Hát ha most belegondolok abba a fájdalomba, amit okoztam neki, hát rosszul vagyok tőle. Attól a fájdalomtól rosszul vagyok. Csak, hát…” Ez, ez a folyamat, megint csak azt mondhatnám, nem föltétlen egy konkrét hűtlenséggel, viszonnyal, vagy megcsalással, maga a folyamat ennek az érzelmi, gondolati része megint csak szinte kikerülhetetlenül megtörténik. Megtörténik. Hát ha magas ideálok és eszmények, és akarjuk ezt jól csinálni, hát melyik az a tanár, orvos, vagy pap, aki beleadja szívét-lelkét, és nem fárad el? Hát hol van ez az orvos? Mondjátok meg a nevét, ha van, mindig hozzá fogok fordulni éjjel 4-kor. Hát nem, hát ha én akkor vagyok beteg, akkor…(63:00)
7. Keresem azt a részemet, aki él
Tehát az történik itt is, hogy kiégek férjként, és kiégek feleségként, és a kiégettségre tulajdonképpen van egy sokszor nem tudatos válaszom. Itt ezt szeretném mondani, most ez egy másik szék lesz. Emlékeztek, hogy nem csak arról van szó, hogy egy másik férfire vagy nőre van szükségem, hanem arra, hogy elvesztettem azt a részem, aki tudott szenvedélyes lenni, akit vonzónak talált a másik. Hát az is fáj nekem, hogy a férjem nem talál vonzónak. Hát ez szörnyű, hogy így van. Hol, hova lett az a nő, akire úgy nézett a Dezső? Nem az a probléma csak, hogy a Dezső nem így néz rám, hanem hogy én nem találom magamban azt a nőt, akire a Dezső úgy nézett. Hol van az a férfi, ahh!? Hát csak hazaérek, már fölveszem az izét…, hát már mamuszom is van. 40 éves vagyok, és kaptam Karira most egy mamuszt. Hát ebben a mamuszban nem, hát hogy… hogy legyek Terminátor? Láttatok Terminátoron mamuszt? (64:20) Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy keresem azt a részemet, amikor ez a viszony kialakul, vagy kialakul a vágy és a szenvedély, és az erotikus töltés valaki iránt, aki a harmadik. Tulajdonképpen ezt az elfelejtett részemet keresem, aki él. Mert a… és most picit játszanék ezzel. Mert az van bennem, most vagy végképp kiégek, vagy a szenvedély tüzével valahogy megint az élők sorába fogok kerülni. Ez, ez. Megjelenik egy újabb dilemma, így merül föl. Most vagy végképp ebbe belepusztulok, mert nem tudom, hogy tudnám itt ezt az életet, nem tudom, hogy kell. Hát már az ötödik lépésnél vagyok. Hát már… a belső tartalmaim ellentmondanak a saját lényegemnek. Hát hogy jövök én ebből ki? Tehát a viszony azzal a harmadik személlyel nem csak a harmadik személyről szól, hanem arról a folyamatról, ami párhuzamot mutat a kiégéssel. És közben van bennem egy nem tudatos vágy, hogy egy viszonyon keresztül visszakapjam azt a magam, megint éljen bennem az a valaki, aki él. Mert itt közben teljesen elégek, kiégek, s végem lesz. (65:50) Ezért lehetséges az, ugye fölteszik sokan a kérdést „Na, hát őróla gondoltuk legutoljára. Micsoda? A Kovács Pista megcsalta a Nagy Mariettát? Na hát ezt nem gondoltam volna. Hát azt a nagyszerű nőt?” Vagy: „Ez a rendes pasi? Hát ha ők nem bírták ki, hát akkor…” És itt jön egy téves értelmezés, azt mondjuk „Ja, hát akkor ebből az következik, hogy ennek, egy ilyen tartós kapcsolatnak semmi értelme. Tehát amit a papok mondanak, hogy örök érvényű, hűség, gyerekekre nyitott, kölcsönös szeretet…, hát ez nem működik ma már. Ez ma már nem működik. Működött valamikor, ma nem, nem, tehát ezt el kell felejteni, mert nem így van.” (66:50)
8. Kiégés pedagógusként
Ez nagyon hasonlatos dilemma ahhoz, mint amikor azt mondom, itt (1) vagyok, és azt mondom, pedagógus vagyok. Hát az…, ugye a pedagógus életpálya modellből tudjuk, hogy van három nagyon kritikus korszak. Több is lehet, de három általában van. Az első néhány év. Mikor történik a legtöbb válás? Az első néhány évben. Mert egy rendszerszintű változás történik. Lelkes voltam, még tanultam, jaj de jó, s egyszerűen találkozok a realitással az osztályteremben. Lelkes voltam, jaj de jó, és találkozom az együttélésnek a nehézségeivel, miután gyerek is van az osztályteremben. Mert amíg csak én voltam tanárként, minden jól ment, és olyan… Tényleg, olyan jól el tudtam képzelni, hogy hogyan mondom el a Pitagorasz-tételt. De ahogy a gyerekeknek kell mondani, így egész más. Például én elképzeltem, hogy egy nőt hogy érdemes szeretni. Jaj, én úgy nagyon tudom, fejben. Csak mikor ott van, akkor valahogy mindig úgy közbejön valami. A nő általában, ő van ott, ő mindig útban van nekem, hogy tudjak szeretni egy nőt, ahogy gondoltam. Vagyis az első néhány évben pedagógusként is fölmerül „Most maradjak, vagy szaladjak? Most menjek, vagy maradjak, menjek vagy maradjak? Maradjak, vagy szaladjak? Most menjek, vagy maradjak?” https://www.youtube.com/watch?v=nh-qvGjOcnA Ez egy idézet volt. Ez a dilemma fölmerül pedagógusként. (68:25) Tudjátok, hogy mondják például a pedagógus életpályánál, hogy mikor merül föl a legtöbbeknél ugyanez a dilemma, hogy most menjek, vagy maradjak? Amikor már minden rutinszerűen megy. Ezt mondják a kutatások. Amikor már minden órát négyszer megtartottál, mikor már a negyedik érettségiző csoportod ment ki, amikor már önmagában nincs semmi izgalom, semmi érdekes, semmi kaland, semmi váratlan, semmi új, semmi, csak egyre több a lehetetlen kölyök, de az nem izgalom. Akkor fölmerül nagyon sok pedagógusban, hogy ennek semmi értelme. Tudjátok, hogy melyik a harmadik pont? A harmadik pont az, amikor még van öt év a nyugdíjig. „Na, most… öt évet még nem bírok… ez már most sok. Én már 40 évet toltam, sz’al ez…!” (69:30) Ugye, hogy mondjuk? Kapuzárási pánik. Hogy egyszer csak 50 éves férfiak stty! (Feri idén lesz 50 éves – szerk.) Mit akarok ezzel mondani? Hogy a helyzet így merül föl nagyon sokféle hivatásban, hogy vagy belepusztulok, tehát kiégek, vagy lehet, hogy az egészet hagyom, és csinálok valami mást. Amikor azt mondom, hogy csinálok valami mást, az nem csak arról a másról szól, hanem erről az önmagamról, aki tud lelkesedni valamiért, aki úgy érzi, hogy él, hogy jó reggel fölkelni, hogy van értelme annak, amit csinál. Hogy tud szenvedélyes lenni, hogy van benne lendület és életkedv, és ezt, ezt a valakit keresem. Elvesztettem nyolc év alatt, ahogy tanítottam. De hát ez is én vagyok, nem akarom, hogy elvesszen. (70:30) Szóval pedagógusként, orvosként, bárhogy…, fröccsöntő kisiparosként. A dilemma fölmerülhet úgy, hogy most menjek vagy maradjak. A társkapcsolatban is ugyanez a dilemma. De az értelmezése nem mindegy, hogy azt mondom… Háá! Hííí! Jól van, még van három perc. Hogy tulajdonképpen, mikor elkezdtem a saját értékrendemmel szemben csinálni valamit, akkor mit kerestem? Ezt az izgalmas önmagamat. Ugye milyen érdekes ez, azt mondják, hogy a harmadik féllel való kapcsolatban mi az, ami mindig megjelenik, ami általános ismérv? Az egyik, hogy titok, titokzatos, rejtett, ismeretlen. Ez az, ami egy hosszú távú valamiből egészen ki tud menni. Azután érzelmek. Ez… itt (1) már csak fásultság van. És a harmadik ismérv: erotikus vonzalom. Valami, ami a testemet átjárja. Vagyis élni akarok. (71:50) De ennek a vágynak, hogy élni akarok, ennek az értelmezése nem föltétlenül az, hogy „Igen, akkor ötévenként menni kell, mert az élet ezt kívánja tőlem.” Meg az is lehetséges, és a következő alkalommal akkor szeretném pontokba szedni azt, hogy a kutatások szerint mit csinálnak jól azok a társkapcsolatban élők, akik a szenvedélyt képesek megtartani. Vagyis azt az alap konfliktust, amiről beszéltük, hogy biztonság és szenvedély, hűség és vágy, hogy ezt hosszú távon egy személlyel képesek jól csinálni. Erről szeretnék beszélni a következő alkalommal. De ez már művészet, van benne valami… Úgy is mondhatnám, akkor lehet, hogy ezzel fejezem be, hogy az is lehetséges, hogy az önmagammal való egységet újból és újból egy másik személyen keresztül élem meg. Mindig kell egy másik személy, és akkor rátalálok erre az elfelejtett részemre. Akkor utána megint csinálunk öt év, akkor ezt meg…, biztos utána… hűség…És utána megint egy másik személy, és így. Néha itt vagyok, néha ott vagyok, és így a személyiségemnek a teljességét megélem. Mindig csinálok öt-hatéves folyamatokat, s akkor abban ez is benne van, meg az is, meg ez is, meg az is, meg ez is, meg ez is. (73:20) De az is lehetséges, hogy… most iderakom ezt a széket, nem, ez a szék (egy eddig nem használt szék – szerk.), hogy a személyiségemben alakulok úgy, hogy képes legyek ezt is, azt is, ezt is, azt is, és az nagy művészet. De ez ugyanaz a folyamat, hogy mit kezdek azért, hogy ne égjek ki. Ugyanaz a folyamat. Mit kezdek 20 éves tanárként, 40 éves orvosként. Hogy csinálom azt, hogy maradjon bennem szenvedély, lendület, kedv, de közben kitartás, felelősségérzet, megbízhatóság. Hajj! Nagyon izgalmasnak tartom ezeket a párhuzamokat, nagyon. És talán azt még inkább, hogy majd tudunk arról beszélni, hogy nem könnyű, melós, melós, de realitás az, hogy ne mindig egy másik emberen keresztül csináljuk meg ezt az egységet. Hogy élek, és akkor szép lassan kimegy bennem az élet, akkor megint, megint, munkát váltok, országot váltok, életet váltok, mitt’om mit váltok. Akkor megint van bennem élet, megint váltok… Hanem hogy a személyemen belül meg tudjam ezt csinálni. Hmm, nem lehetetlen, csak melós. Hee, hár megint egy kis munka. (74:45) Na szóval! Jaj, visszakerült a kólám. Óh! Most érzek egy együttérzést a kólával. Lehet, hogy megengedem neki, hogy éljen, nem iszom meg. Köszönöm a figyelmeteket! (taps – szerk.) (75:05)

Lejegyezte: vinkozoli