Lk 9, 28b-36 – Nagyböjt 2. vasárnapja

2016.02.21. vasárnap: NAGYBÖJT 2. VASÁRNAPJA

Ábrahám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt

Olvasmány (Ter 15,5-12.17-18)

Majd kivezette a szabadba, és azt mondta neki: ,,Nézz fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha tudod!’’ Aztán így folytatta: ,,Éppen ilyen lesz az utódod is.’’ Hitt az Úrnak, s ez igazságul tudatott be neki. Ekkor azt mondta neki az Úr: ,,Én vagyok az Úr, aki kihoztalak a káldeai Úrból, hogy neked adjam ezt a földet birtokul.’’ Ám ő azt válaszolta: ,,Uram, Isten, miből tudhatnám meg, hogy a birtokom lesz?’’ Az Úr erre azt felelte neki: ,,Hozz nekem egy háromesztendős üszőt, egy háromesztendős kecskét, egy háromesztendős kost, továbbá egy gerlét és egy galambot!’’ Ekkor ő elhozta mindezeket, középen kettévágta őket, és lerakta a két darabot egymással szembe; a madarakat azonban nem vágta ketté. A húsokra ragadozó madarak szálltak, de Ábrám elűzte őket. Amikor aztán a nap leszállóban volt, mély álom fogta el Ábrámot, és nagy rettegés és sötétség szállt rá. Amikor a nap lenyugodott, sűrű sötétség lett. És íme, megjelent egy füstölgő kemence és egy tüzes fáklya, s átvonult a húsdarabok között. Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, ezekkel a szavakkal: ,,Utódodnak adom ezt a földet, Egyiptom folyójától egészen a nagy folyóig, az Eufráteszig.

Szentlecke (Fil 3,17 - 4,1)

Legyetek követőim, testvérek, és figyeljetek azokra, akik úgy élnek, ahogy példát adtunk nektek. Mert sokan élnek úgy -- sokszor mondtam nektek, és most is sírva mondom --, mint Krisztus keresztjének ellenségei. Végük a pusztulás, istenük a hasuk, dicsekvésük az, ami a szégyenük, s a figyelmük földi dolgokra irányul. A mi hazánk azonban a mennyekben van, ahonnan mint üdvözítőt várjuk az Úr Jézus Krisztust. Ő átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az ő dicsőséges testéhez, azzal az erővel, amellyel hatalma alá vethet mindent. Azért tehát, szeretett és hőn óhajtott testvéreim, örömöm és koronám, így tartsatok ki az Úrban, szeretteim!

Evangélium (Lk 9,28b-36)

Történt pedig e beszéd után mintegy nyolc nappal, hogy maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és felment a hegyre imádkozni. Miközben imádkozott, arcának színe elváltozott, a ruházata fehér lett és fényben sugárzó. És íme, két férfi beszélgetett vele, Mózes és Illés, akik dicsőségben megjelentek, és beszéltek az ő eltávozásáról, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni. Pétert és a vele lévőket elnyomta az álom. Amikor felébredtek, látták dicsőségét, és a két férfit, akik ott álltak vele. És történt, hogy amikor eltávoztak tőle, Péter ezt mondta Jézusnak: ,,Mester! Jó nekünk itt lenni! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!’’ Nem tudta ugyanis, hogy mit mond. Amíg ezeket mondta, felhő szállt le, és elborította őket. Amint a felhőbe jutottak, félelem fogta el őket. A felhőből szózat hallatszott: ,,Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok’’ [MTörv 18,15; Iz 42,1]. Mikor a szózat elhangzott, Jézus egyedül maradt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem szóltak azokban a napokban mindarról, amit láttak.

Vasárnapi beszéd

Péter, Jakab és János ott vannak a hegyen, és akkor történik valami olyasmi, amire bármelyikünk szívesen mondaná azt „Ha csak egyetlen percét láthatnám és átélhetném, hát az aztán életre szóló lenne.” Megjelenik Mózes, megjelenik Illés? Jézus ragyog a dicsőségében? És aztán ott a haláláról, a föltámadásáról, a jövőről, a megváltásról beszélnek? Hát ebből egy perc egy életre egészen elég. S akkor mi történik Jakabbal, meg Péterrel, meg Jánossal? Alusznak. Aztán mikor fölébrednek, akkor ugye Péter – ahogy mondja a szentíró – azt se tudja, mit mondjon. Ezért akkor azt mondja, hogy „Hát akkor most csináljunk három sátrat! Maradjatok még egy kicsit!” Mire most természetesen, ez mármost az én képzeletem, azt mondja Mózes, meg Illés „Ne haragudjatok, eddig voltunk itt. Kár, hogy aludtatok, mert elég sokat voltunk itt Jézussal. Most már mi megyünk.”

Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni, hogy nem arról van szó a mai evangéliumban, hogy azt kellene mondanunk Péterre, Jakabra, vagy Jánosra, hogy „Jaj, de bűnösök!”, vagy „Jaj, de rosszak!”, vagy „Jaj, de…, jaj de…”, hanem egyszerűen csak azt, hogy akkor alszanak, mikor nem kéne, és hogy akkor éberek, amikor meg lehet, hogy lehetne aludni. Hogy van ez bennünk? És főleg hogy van a Nagyböjttel összefüggésben? Ezért két nagyon egyszerű szót szeretnék idehozni. Az egyik a NEM, a másik meg az IGEN. Hogy mikor igen az alvásra, és mikor nem az alvásra, hogy mikor igen az éberségre, és mikor nem az éberségre. Erről szeretnék most Nagyböjttel összefüggésben szólni.

Rögtön az első gondolat így szól, hogy a nagyböjti időszakban elkezdünk éppenséggel egyfajta gyakorlatozásszerűen is nem egyszer NEM-eket mondani. Azt mondjuk „Nem eszem húst. Pénteken nem eszek húst. Szerdán és pénteken nem eszek húst. Egyáltalán nem eszek húst.” Most a többit nem is ragozom, hogy ezt sem teszem, és azt sem, és nem és nem, és nem és nem. Ennek van két nagyon érdekes következtetése.

Az egyik, tulajdonképpen olyasmire mondunk ilyenkor NEM-et, ami egyébként jó. Sőt, annál inkább érezzük azt, hogy tényleg csinálunk valamit, hogyha olyanra mondunk nemet, ami egyébként jó. Mikor valaki nagyon szeret böngészni a világhálón, és azt mondja „De jó, hogy akkor születtem, amikor már lehet böngészni a világhálón!”, és azt mondod „Nagyböjtben nem böngészek a világhálón.” Akkor ezzel nem azt mondtam, hogy rossz, hanem azt, hogy „Na, az már valami, ha én ezt most egészen Húsvétig nem fogom csinálni.” Ez az egyik.

Tehát elkezdődik egy nagyon érdekes folyamat, hogy nemet mondunk egyébként értékes dolgokra, de legalábbis számunkra értékes dolgokra. Olyasmire, amivel kapcsolatban éppen nem ez merül föl, hogy ez most bűn lenne-e, vagy nem. Mert hát ami bűn, arra nem Nagyböjtben szoktunk nemet mondani. Arra egyébként is azt mondunk, tehát itt valami új dolog történik.

A másik pedig. A mondás így szól, annak az IGEN-je számít sokat, aki tud NEM-et is mondani. Képzeljük el azt a fiatal menyasszonyt, itt az oltár előtt, és ott áll a daliás herceg, és azt mondja „Igen, egy életen át.” A kérdés, hogy a 3,5 milliárd nőnek mit mond. Mert a feleségének azt mondja, igen. És a többieknek? Ez az igen, amit kimond nagy ünnepélyességgel a feleségének, akkor, akkor igazán igen, akkor igazán valami, ha az összes többi nőnek meg azt mondja, hogy „Nem.” Minél inkább azt mondja az összes többi nőnek, hogy NEM, na annak az igennek annál nagyobb lesz az értéke, annál nagyobb lesz a ragyogása. S akkor azt mondjuk „Na ez az IGEN, ez már valami.”

Nem tudom, hogy ti ismeritek-e azt… A férfi berzenkedve mondja egy hosszú házastársi kapcsolat derekán „Ha én egyszer megígértem, hogy megcsinálom a zárat, nem kell félévenként erre figyelmeztetni.” Az első gondolat, hogy Nagyböjtben elkezdünk nemeket mondani. Nem a bűnre mondunk nemet, mert azt egyébként is csináljuk, hanem. És akkor ebből aztán elérkezhetünk egészen addig a világig, amelyek kivételes helyzetek. Mikor nem csak valamire, vagy valakinek mondunk nemet, hanem azzal a nemmel kifejezzük azt, hogy mi milyen emberré akarunk lenni. Csak példaszerűen akarom mondani, mert egyébként erről már esett szó.

Amikor a szenvedélybeteg ember, aki nem tud nemet mondani az alkoholra, egyszer csak szíve mélyéig megrendül, mert az orvos azt mondja neki „Nézze Kovács bácsi, ihat nyugodtan. Akkor még fél évig tud inni, mert meg fog halni.” Erre a Kovács bácsi megrendül, és azt mondja „Te jó ég! Hát ilyen közel nem éreztem a halált még soha. Nem akarok halott ember lenni!” Amikor azt mondja, hogy „Nem akarok ilyen ember lenni, nem akarok még meghalni!”, eljutunk azokig a nemekig, amelyekkel elkezdjük magunkat meghatározni. Amelyek már nem csak, mondjuk így, erény gyakorlatok, vagy valamiféle indíttatás egy mélyebb lelkiség felé, hanem hogy a nem néha nagyon-nagyon sokat tesz ahhoz, hogy meghatározzam azt, hogy milyen ember akarok lenni, és hogyan akarok élni.

Vagy például, eszembe jut az az édesapa, aki azt mondja „Én hullafáradt vagyok, annyit dolgozok. Mikor a gyerekem este azt mondja nyolckor, hogy <<Apa, mesélj!>>, hát én már mindent akarok, csak mesélni nem. Nem akarok már, hulla fáradt vagyok.” És Karácsony előtt, Adventben megy, és nézi, hogy mit vegyen a gyerekének, és látja, Egyperces mesék. „Ez kell!” Már rohan is be, berakja a kosárba, Egyperces mesék, krrrhhh. És nem érkezik még el a pénztárig, s egyszer csak belenyilal valami. Azt mondja „Most annak örülök, hogy a gyerekemnek öt perc helyett egy perces mesét fogok mondani? Mivé lettem?” Akkor fogja a könyvet, és visszarakja a polcra. Azt mondja „Na ezt már nem! Hogy annak örüljek, hogy egy percig mesélhetek a gyerekemnek? Ezt már nem!”

A második gondolat így szól. Eljuthatunk oda, hogy egyszer csak nagyon mélyen megéljük azt, hogy van-e olyan NEM az életünkben, amivel magunkat valahogyan úgy tudjuk kifejezni, hogy azzal meghatározzuk, hogy milyenek akarunk lenni. S így eljutunk a harmadik szempontig.

Ez pedig az, hogy éppenséggel ezeknél a nemeknél, ezeknél a legnehezebb nemeknél általában akkor tudunk igazán kitartóak lenni, hogy annak a nemnek valóban legyen súlya, tartása, sűrűsége, hogy abban mi megálljunk és azt mondjuk „Ha azt mondtam, hogy nem, akkor nem!”, hogyha meg tudjuk mondani, hogy közben pedig mire igen. Nagyon nehéz úgy végigcsinálni egy Nagyböjtöt, mondani négy dologra a nemet, hogyha megkérdezem, hogy „Miért csinálod? – Hát nem, nem tudom, Nagyböjt van.” Ez ahhoz hasonlít, mint amikor valaki bejön gyónni, és azt mondja „Eljöttem a nagyböjti időben gyónni. – Igen, de miért jött el? – Hát bűnöm nincs, de hát nagyböjti idő van.” Ezzel nehéz mit kezdeni.

Vagyis a harmadik gondolat így szól. Hogy általában ezeket a nagyon súlyos, és nagyon fontos nemeket az által tudjuk kimondani, hogy meg tudjuk mondani, hogy mi igen, hogy mire igen, hogy kiért fogom csinálni, vagy miért fogom csinálni. Ez a harmadik gondolat.

Aztán a záró. Itt az igeneknél, ez még a harmadik gondolat második része. Az igeneknél megtörténik valami nagyon hasonló, mint amikor az elején a nemeknél az történt, hogy jó dolgokra mondok nemet. Nem rossz dolgokra, hanem jó dolgokra. S itt történik egy fordulat, és egyszer csak igent kezdek el tudni mondani olyasmire, amire egyébként nem erkölcsi értelemben, de azt mondhatnám, hogy az nem jó. Hát szenvedni nem jó. Nem, áldozatot hozni, az nagyon fájdalmas tud lenni. El tudok kezdeni igent mondani olyasmire, amire egyébként azért nem mondok, mert áldozat, mert fáj, mert szenvedéssel is jár, mert lemondással is jár, mert akkor egyszerűen alakulnom és változnom kell, és közben úgy már megszoktam, amiben vagyok. Ez történik ilyenkor. Tehát elkezdek igent mondani olyasmire, amire egyébként lehet, hogy talán olyan nagyon nem is kellene, de mégis ezt elkezdem tenni.

Így eljutok a negyedik pontig. Ez pedig az, hogy egyszer csak fölismerem azt, hogy létezik olyan igen, amivel magamat ki tudom fejezni. Nem csak valamire, és valakinek mondok igent, hanem az Istennel való kapcsolatomban igent kezdek el mondani egy új valakire. Egy olyan személyre, aki lehetnék, aki lehetek. Elkezdek igent mondani valakire épp azáltal, hogy nemeket mondtam olyasmire, amik nem is rosszak. Hogy igeneket mondtam olyasmire, amire azt mondanám, hogy „Jaj, az fáj, és az szenvedés!” Ennek összefüggésében elkezd bennem kiformálódni egy új személy. Valaki, aki most nem erkölcsi értelemben, de mélyebben elkezdi átrendezni azt, hogy mit is tartok én jónak és rossznak, igennek és nemnek az életemben. Nem erkölcsi szempontból, hanem egy mélyebb szempontból.

Egyszer csak valahogyan elkezd bennem megszületni és kidolgozódni valaki, akiről nagyon egyszerűen a következőt mondhatnám, hogy nem alszik akkor, amikor érdemes ébernek lenni. Hogy tudja nagyon pontosan, mikor érdemes aludni, és mikor érdemes ébernek lenni. Hogy amikor Jézus azt mondja „Tudjátok, az Emberfiának szenvednie kell.” Aki eljut a negyedik pontban az igenig, azt mondja „Tudom, hogy így van, és hogy ez Isten szeretetéről fog szólni.” Ameddig a negyedik nagy igenig el nem jutok, hogy kiformálódik bennem valaki, a krisztusi ember, addig azt mondom „Ments Uram, ez nem történhet meg veled! Hát ez szörnyű lenne. Még talán a hitemet is elveszteném.”

A záró gondolat így szól, hogy de nagy dolog, éppenséggel ebben a folyamatban aztán elérkezni oda, hogy megsejtem azt, hogy sokkal több vagyok, mint amit magamról álmodni is mertem, sokkal több. És hogy erre a sokkal többre igent is mondhatok.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli