Szenvedély az elköteleződésben 5. - A kiégés füstölgése vagy a szenvedély lobogása.

2016.03.01.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntelek benneteket, mindannyiótokat! Isten hozott titeket!Na, hol is tartunk? Azt hiszem, a szenvedély tüzénél. Hogy arról, arról beszélünk, és nyilván érzéseink, gondolataink, minden egyebünk támad a témára vonatkozóan, amit így vetettünk föl egy kérdés kapcsán, hogy „Most akkor a kiégés, vagy a szenvedély tüze?” Mindezt pedig a társkapcsolat összefüggésében próbáljuk megnézni, hogy hogyan lehetséges az, és hozom is akkor rögtön a széket, hogy egy tartós, hosszú távú társkapcsolatban (1 – sárga szék – szerk.), amihez nagyon örömmel kötöm és kapcsolom azt, hogy örök érvényű, fölbonthatatlan, hűség, gyerekekre nyitott, kölcsönös szeretet-kapcsolat, hogy ebben hogyan lehetséges a szenvedély tüzének (2 – fehér szék – szerk.) a fönntartása. Ez hogy lehetséges? Erről lenne akkor a mai alkalommal is szó, csak természetesen sok új dolgot is szeretnék hozni. (01:05)

A szenvedély és a vágy egy tartós, elkötelezett kapcsolatban

Csak annyi ismétlést, hogy természetesen ez a téma, hogy egy kapcsolat, és itt most még azt még jobban hangsúlyoznám, hogy itt (1), hogy tartós kapcsolat, örök érvényű, és a többi, hogy a mi kultúránkban ide a szerelem is kapcsolódik. Hogy általában ma már a szerelmünkkel házasodhatunk meg. És ez a két dolog, hogy tartós, és örök érvényű, hogy ez van bennünk szándékként, és ráadásul a szerelem ihletettségéből is nyerjük azt, ahogyan csillog a szemünk, és azt mondjuk „Hogyhogy meddig? Örökké! Hát mindig! Hogy lehet olyat kérdezni, hogy meddig akarok élni a Brünhildával? Mindig! Hát ez olyan jó, hogy mindig. Hát… na.” Tehát amikor erről beszélünk, hogy örökké, és mindig, és fölbonthatatlanul, és… akkor ez nem egyszerűen csak valami, nem t’om, kívülről jövő szabály, vagy törvény, vagy előírás, vagy nem t’om micsoda. A szerelem logikája ezt diktálja belülről bennünk. És akkor ezzel összefüggésben is itt megjelenhet a döntés, és elköteleződés, és a többi, és ezen a széken (1) éljük meg, hogy „Na, hát ha ez megvan, akkor viszont, akkor aztán tényleg legyen örökké. Tehát akkor aztán biztonság. Na akkor aztán keretek, korlátok, szabályok. Akkor aztán rend legyen. Akkor aztán szabályozzuk úgy, hogy itt ne legyen valami baj.”Ahogyan ez magából a szerelem logikájából is indul, természetes feszültségeink támadnak azzal, hogy (2) kaland, hogy fölfedezés, hogy utazás. (Megvan a hely.) Hogy biztonság helyett kiszámíthatatlanság. Hogy nem tudom, hogy hogyan lesz a következő pillanatban, és ez nagyon izgató is tud lenni, és nagyon érdekes tud lenni. Ahh! Mhh! És a kettő egy föloldhatatlan feszültségben és dilemmában él bennünk, miközben mind a kettőt értékesnek tartjuk. (03:00)

Minél hosszabb ideje tart az „együtt”, annál nagyobb a kockázata a szenvedélynek

Igen ám, de ahogy a szenvedély és a vágy a szerelem ihletettségében a kapcsolat első időszakában természetszerűen itt megélhető volt, így lehetne ezt mondani, hogy minél inkább előrehaladunk az időben, én, meg az én drágám (az ölébe veszi a kék széket – szerk.)… „Ó, na gyere! Jaj…, én veled mindig itt találkozom. Úgy várom már ezeket az alkalmakat. Édes, most egy kicsit más a színed. Hajj, de úgy csillogsz, ki vagy… hát azt nem mondom, hogy pirulva, de… Jaj, de jó megint együtt!” Minél hosszabb ideje tart ez az „együtt”, annál nagyobb a kockázata a szenvedélynek. Hmm. Hmm! Minél többet kockáztatunk a szenvedéllyel. (04:00)Az elején annyi történik, „Ajj, úgy vágyom rád, és szeretnék veled élni, és thööö. Még olyan sokat nem kockáztatunk. Mégpedig azért, mert nekem is megvan az albérletem, meg neked is. Tehát végül is, ha nem jön össze, bár nagyon szeretném… Nehogy félreértsd! Jaj, nehogy félreértsd! Most látom a szemed sarkából, olyan csúnyán nézel. Szeretlek, na! Ne értsd félre! Na jó, jó, gyere, gyere (maga mellé teszi, és átöleli a kék széket – szerk.), így együtt, jó? Hallgasd a végéig, a végéig hadd jussak el!” (Miért lettem itt maszatos?) Hogy… Minél inkább azt mondom, hogy „Hát, hát vágyom rád, és szerelmes vagyok, és már tervezgetem az esküvőt… Egy kicsit furcsa is, hogy férfiként még én is. De, hát azért még nem adtam föl, van egy marhajó albérletem. Volt három nagyon szörnyű, ú, hát az egyik nagyobb gáz volt, mint a másik. Igen, hú, na de ez most nagyon jó, most egyedül vagyok. Hát volt egy társam… azt…, na, most egy kicsit többet keresek, és akkor egyedül ki tudom fizetni, ez tök jó. Tehát még azért ezt nem adom föl, még most nem. Természetesen megvan a bankkártyám is, na. Na, hát… én pénzem, te pénzed. Nagyon szeretjük… persze, hogy szeretjük… Tudod, hogy, na, ne bántódj meg, hát bármikor szívesen veszek neked ajándékot. Hát tudod, már… na, most nem akarom csak úgy sorolgatni.” De minden esetre megvan még az albérletem, vagy a kis lakásom, a kis garzonom, amiért annyit melóztam, és közben benne van az apai örökség, és megvan a bankkártyám, és a munkám, és a barátaim, és mindez megvan. Ezért nem kockáztatok olyan nagyot a szenvedéllyel. De ahogy már nincsen külön bankkártya, csak egy – ami nem így szokott lenni, de most mondjuk így, idealizáljuk ezt – egy bankkártya van, és egy lakás, négy fal van csak, meg egy tető. (06:10)Tudjátok, jött hozzám egy férfiember. Volt négy gyereke már, házas volt tizenkét éve. Lerogyott nálam, azt mondja „Feri, sose gondoltam volna, hogy ide eljutok. De néhány nappal ezelőtt voltam a jogásznál, és megkérdeztem, ha a feleségem el akar válni, mekkorát bukok.” Most, na szóval. Hát minél inkább ott vagyunk, hogy tartós kapcsolat, és már együtt, és mi, és, és, és közös, és… Annál nagyobb lesz ugyanannak a szenvedélynek is a kockázata. Akkor nem csoda, hogy ebből a szempontból még ugyanannyi szenvedélyt sem szívesen vállalunk, mert ugyanannak a szenvedélynek egyre nagyobb a kockázata, mert egyre többet veszthetünk. (07:05)Igen ám, de közben az emberi természetnek mégis csak megvan az a sajátos logikája, hogy igen, egyre többet veszthetünk, de hogyha közben pedig ez a részünk (2), ami fölfedezni akar, a szenvedély, az erotika, és a többi. Hát ha ez… és ha ez itt (1) belül nem tud, nem tud megjelenni, megjelenik kívül (2). Ugye ahogy Esther Perel mondta, azt szokták mondani a kollégáim, hogy a szexuális élet intenzitása az idő előrehaladtával általában a társkapcsolatban csökken. Mire én azt szoktam mondani, hogy nem csökken, csak nem ott éljük meg. (07:40)

A szerelem ihletettségében megjelenik az anya-gyerek kapcsolat dinamikája

Hogy a fantázia, és a vágy, és minden egyéb már sok szempontból kifelé megy. Vagy pedig nem, nem, nem… Jaj, hát akkor benn vagyunk ebben a dilemmában, és azt lehetne mondani, hogy, na. Fölidéztük a múltkori alkalommal, emlékeztek, hogy éppenséggel a szerelem ihletettségétől megjelenik az anya-csecsemő kapcsolat világa és dinamikája. És akkor erről már beszéltünk december 24-e kapcsán, nem akarom elismételni. Tehát ne kelljen szólni, találd ki magadtól, csináld meg, ráadásul saját vágyból és ösztönzésből, és éld azt át, hogy semmi mást nem kívánsz jobban, mint hogy pont azt csinálni, amire én vagyok. Miközben én ezt el se mondom, és te kitalálod magadtól. És hogy ezt megértettük, hogy ez miért érthető. Mert hogy a csecsemő-anya kapcsolat világának pontos tükröződése bennünk felnőttekben, 30-40-50 évesen. (08:50)

A szexualitás és az anya-csecsemő kapcsolat logikája

Ezt aztán párhuzamba hoztuk a szexualitással. Hogy akkor arra nézve milyen következményei vannak az anya-csecsemő kapcsolat dinamikájának és logikájának. Akkor emlékeztek, három dolgot mondtunk. Bennünk van ugyanez a gyermeki és naiv indíttatás, három dolog. Az egyik, hogy úgy jöjjön el a pillanat. Ez a pillanat, szinte úgy előzmény nélkül, és minden nélkül, csak úgy egy pillanat. Hát de milyen pillanat! Ahh, egy varázslatos, magával ragadó pillanat. Jaj, egy olyan pillanat, amire tsssz-uáhhh, jaj, hogy egyszer csak jöjjön el ez a pillanat. A pillanatnak a varázsa és ihletettsége, és heve ragadjon el minket, és spontán módon történjen meg valami, aminek nem tudunk ellenállni. Megvan ez nektek? Tehát hogy jöjjön el a pillanat, aminek a hevében és szenvedélyességében valami elragad minket, spontán módon megtörténik valami, aminek nem tudunk ellenállni. Ez az igazi szex. Az összes többi gagyi kínai másolat. És mi utáljuk a gagyi kínai másolatokat, és ezért, tudjátok, eljárunk úgy, mint az a hölgy, akit emlegettem múltkor. Mondja nekem „Feri, tíz évig vártam arra, hogy a férjem kitalálja, hogy mit szeretnék, és tíz év után rájöttem, hogyha azt szeretném, hogy esetleg megcsinálja, akkor szólok. De akkor is még csak esetleg, de legalább az esélyeim nőnek.” (10:45)Megtörténik az, most akkor a szenvedélynek és a szexualitásnak a világában a társkapcsolatban, éppen a szerelem ihletettségű, hosszú távú társkapcsolatban, hogy az van bennem, hogy várom a pillanatot. Hú, hát most már öt éve, az igaz, de… Miért, az a nő meg tíz évig várt, tehát tulajdonképpen még van öt évem hogy egyszer csak valamikor egy olyan hófúvásos március 1-én, egy olyan furcsán hidegbe forduló, olyan tavaszváró, és mégis télidéző, fagyos márciusi éjjelen elragadjon a pillanat minden varázsával és ihletettségével. És közben máris a fohászaimat az ég felé küldöm, hogy neked is pont akkor jöjjék el ez a pillanat, az a varázslatos és mindent letaroló, és átható, és szenvedélyben összegző pillanat, amelyben átélhetjük a mi varázslatos egyesüléssel kecsegtető, nászba forduló, szenvedélyes indíttatását. Ennek egyszerre kell, hogy történjen, hogy abban a pillanat-varázsban minden gondolkozás nélkül, a spontaneitás hullámaira fölfeküdve egyszer csak megtörténjen az, aminek egyikünk sem tud ellenállni. Kivéve, ha a gyerekek fölsírnak a kisszobában, vagy bejön a kislány, és azt mondja „Kakajót kéreeeek!” Mert akkor oda a pillanat, a varázs, a spontaneitás, az ellenállhatatlan sodrása az eseményeknek. Akkor új… na, tudjátok, mi hangzott itt el? „Újabb tíz év.” Nem csoda, hogy ezt nehezen viseljük, ugye. (12:45)
Kakajót kéjek!
Pedig már megvolt, ott tartottunk, megvolt a pillanat, a varázs, a spontaneitás, a vágy és az együtt, és pont akkor jött a gyerek. Egyébként, ez tényleg megtörtént, jött a kisfiú, lehet, hogy kislány volt. Nem t’om, hát nem az enyém. Hát nekem nem kell ennyire képzettnek lennem ebben, hogy fölismerjem, hogy kisfiú vagy kislány. Jött a kis gyerkőc, ovis volt, és így, egy ilyen ihletettségbe berobbant, s akkor azt mondja „Anya! Kéjek kakajót!” Volt körülbelül három éves, és a nagytestvére, még akkor fönn volt, engedélyezte neki anyukája, hogy rajzolgasson. Rajzolgatott is. Mindjárt én is… Jó, hogy hoztam, ceruza is mindig van nálam. Rajzolgatok, az így, így. Ő a nagytestvér. Ő rajzolgat. S akkor az anya kikészülve, hogy ő ezt már nem… „Mi az, hányszor kelsz már föl? Hányszor?! Harmadszor kelsz föl, ezt csinálod hetek óta, hogy nem vagy képes ottmaradni az ágyadban. Hát hogy könyörögjek már neked, mit csináljak már?” Mit csinál egy teljesen egészséges hároméves kislány vagy kisfiú? Ugye az anonimitás nagyon fontos. Elkezd sírni. Ühhüü-hühhüü! És ez az anyát már nem hatja meg, hiszen újabb tíz évet kell várni. Ugye? Tehát ahhoz képest a kislány sírása eltörpül. (14:30)És tényleg, ebben a történetben úgy történt, hogy minden haragjával, dühével, csalódottságával, kiábrándultságával odament a hűtőszekrényhez. „Jó, akkor lesz kakaó!” Kinyitotta, és nem volt tej. Ez aztán még inkább szíven ütötte, és magából kikelve – ezt maga az anyuka mondta – elkezdte mondani. „Édes fiam, tudod te, hogy mi kell a kakaóhoz? Először is kell egy benga nagy tehén, és a benga nagy tehenet meg kell fejni, aztán pasztőrözik, és akkor zacskózzák.” Látni valóan hát na, na, a tíz év az minden súlyával ránehezedd a tudatára és a jövőképére. És erre a kisfiú, aki lehet, hogy kislány, ténylegesen megijedve már elkezdett zokogni, mert az anyukáját ilyennek még nem látta. Ettől az anya is tényleg észbekapott, és akkor ő is elkezdett zokogni, és hát ez egy szép este Kovácséknál. Egyetlen egy valaki maradt valahogy a jelenben, mondjuk így, a nagylány, aki már hatéves, és már rajzolni tud. Nem csak fészket rajzol. A fészek, az tudjátok ez, minden gyerekrajz így kezdődik, hogy fészek. De ez már nem, itt már alakok vannak. Most rajzolom a kezét, nagyon aranyos, most mosolyog. Fölnézett a jelenetre és azt mondja „Adjál neki vizet!” Ez az egyszerű mondat olyan mellbevágóan kijózanító volt, hogy az édesanya, na tényleg spontán, gondolkozás nélkül, a pillanat ihletettségében odament, kinyitotta a vízcsapod, odaadta a kisfiúnak, aki lehet, hogy kislány. Mire a kisgyerek azt mondta „Köszönöm.” És jóízűen ivott, és elment. Tehát három évesen, félve, az álmából fölébredve nyilván nem cifrázta ezt, hogy tulajdonképpen szomjas. Azt az italt mondta, ami először eszébe jutott. Ez meg a „kakajó” volt. Szóval. (16:40)A szexualitásra vonatkozó mitikus együttállás, tehát hogy a pillanat… Mitikus együttállás, ez jutott eszembe. Ez lehet, hogy túlzás, nem t’om. Hát, ha ti máshogy nevezitek, szabadon nevezzétek el máshogy. „20 év.” Mi? Milyen. „A mitikus az húsz év.” Úúúú! De ezt egy férfi mondta. Nektek is elmondom (a másik oldalon ülőknek – szerk.), hogy mi történik ott. Azt mondja itt egy férfi „A mitikus? Az húsz év.” A mitikus együttállás. Tehát a pillanat varázsa, amikor a szenvedély spontán módon egyszer csak elragad, és csak úgy megtörténik valami, aminek nem tudunk ellenállni. Szóval. (17:35)
Föltétel nélkül szeress!
Ezért volna érdemes most még egy lépést tenni. Hogy itt ezen (1) a széken milyen nehézségeink is várnak még, ami aztán az erotika kultúrájára, illetve arra, hogy a szenvedély és a vágy hogyan tud megmaradni egy tartós, hűség, elkötelezettség, és a többi kapcsolatban. Hogy létrejön itt négy dolog. Aaaj, négy dolog, ami szintén az anya-csecsemő kapcsolat világából jön, és a helyzetünket… 25 év. Még jobban… írjátok a számokat! Nem, nem, a számok nem egzakt kutatások eredményei, hanem az érzelmeinket fejezik ki. (18:20)Ez pedig az, hogy nemde itt éppen az elkötelezett kapcsolatban, ahol azt mondjuk, te vagy az igazi, és neked én vagyok az igazi, és te vagy a nagy Ő, ez azt jelenti, hogy én is egy nagy Ő vagyok, csak ezt nem érzem. De te mondtad, és próbálom elhinni, és létrejött a nagy MI. Hogy gondoljuk el a szeretetet köztünk, éppen a tartós, szerelem ihletettségű, elkötelezett kapcsolatban, ahol oly nagyra tartjuk azt, hogy személynek tartjuk, és látjuk, és személyszámba, emberszámba vesszük egymást? Ez azt jelenti, hogy azt mondjuk, természetesen, föltétel nélkül szeress. Ezt, ezt kérjük. Hát hogy máshogy? És hogyha egy csecsemő azt mondja az édesanyjának szavak nélkül, a létezésével, hogy „Szeress engem azért, mert vagyok!”, akkor ezt joggal teszi. Nagyon nagy probléma lenne, ha egy csecsemőnek a puszta létezésén kívül bármit tennie kéne ahhoz, hogy az anyukája, az apukája, vagy a nagymamája, vagy a bébiszitter, aki mármost aupair, hogy ő azt mondja, hogy „Na jó, ha ez a feltétel teljesül, akkor kapsz enni. Ha ez a feltétel teljesül, na akkor tisztába teszlek.” (19:50)Vagyis az első, ami megnehezíti a helyzetünket abból a szempontból, hogy kilépjünk abból a csecsemőkori naivitástól ihletett, felnőttkori állapotunkból, hogy a pillanat ihletettségére, elsodró módon, spontán történjen meg valami, aminek nem tudunk ellenállni, az az, hogy él bennünk valami ilyesmi, hogy „Hát de a szeretet nem pont az, hogy föltétel nélkül?” És a föltétel nélkül alatt azt értjük, hogy nem kell érte semmit sem tennem. Egy csecsemőnek semmit sem kell tenni, csak lennie. De ahhoz, hogy köztünk létrejöjjön a szenvedélyesség kultúrája hosszú távon, amiben természetszerűen vannak hullámzások, annak nem sok köze van ahhoz, amit egy csecsemő él át, már amennyire tudjuk, és azt üzeni a világnak, hogy „Feltétel nélkül!” Ühhm. (20:50)A csecsemő ebből a szempontból a maga módján nagyon passzív, várja, hogy őt kielégítsék. Ő csak jelzi a szükségletét, a vágyát, és az igényét. Ezt jelzi, és joggal várja, hogy aztán legyen valaki, aki által ő kielégül, és beteljesedik a vágya, és ő köszöni szépen, jól van. De egy tartós társkapcsolatban, felnőttek esetén, a férfi-nő esetén, ha szabad így mondanom, nem ördögtől való az, hogy a passzivitás helyett valamilyen cselekvésre adjuk a fejünket. Ez talán egy picit jobban passzol ahhoz a realitáshoz, hogy felnőttek vagyunk. De egyáltalán hogy elkezdjünk cselekedni, a szenvedély megőrzése, fönntartása, fölszítása, mindenféle hullámzással együtt való biztosítása érdekében, már önmagában a cselekvésről nagyon sokan lebeszélik magukat azzal, hogy „Hát most vagy szeretsz így, vagy nem. Most vagy elfogadsz, vagy nem. Hadd élhessem már azt meg, hogy nekem ne kelljen csinálnom valamit azért, hogy te szeretsz.” (22:15)Ez a szenvedélyesség világára is döntő hatást tud gyakorolni, és azt mondom „Hát ha mármost én elkezdek irányulni arra, hogy a szenvedélyt hogy tudom fönntartani, azt hogy tudom fölpezsdíteni, hogy tudom a vágyakozásomat fölszítani – az már nem olyan.” Emlékeztek, ahogy sokszor mondjuk, hogy „Az már nem olyan. Ha szólni kell, az már nem olyan. Ha mondani kell, az már nem olyan.” Ez visszafog bennünket abban, hogy cselekvőképesen a szenvedélyt és a vágyat ébren tudjuk tartani. Na most… azt mondja. (22:55)
Erőfeszítés nélkül
Ide kapcsolódik, négy ilyen kifejezést így írtam le, tehát az első, hogy ne legyen semmiféle föltétel. „Hát engem föltétel nélkül!” A második, erőfeszítés nélkül. Maradjon fönn a szenvedély és a vágy, az izzás, háhh, erőfeszítés nélkül. Azt tudjátok, egy pici baba mennyi idő alatt sérül meg annyira, hogy már nem tesz erőfeszítést azért, hogy a környezete felé a szükségleteit kifejezze? Hogy már lemond arról, hogy a környezete pozitívan válaszol. Hogy mennyi idő kell egy csecsemőnek ehhez? Ezek a kutatások nagyon megdöbbentő tapasztalatból vették a kezdetüket. Mégpedig, hogy valamikor a ’60-as években hirtelen ugrásszerűen megnőtt azoknak a felnőtteknek a száma, akik krónikus kapcsolati zavarokkal érkeztek különböző segítőkhöz. A segítők tapasztalták ezt az ugrásszerű növekedését a kapcsolati zavarral, problémával élő felnőtteknek, és nem értették, hogy ez miért történik. Egyszer csak rájöttek, hogy ők háborús gyerekek. Akkor döbbentünk rá, hogy a háborús gyerekek, csecsemő kor, kisgyermekkor, hogyha nem kapják meg a szükséges gondoskodást, akkor egy életre szólóan megsérülnek a kötődési képességükben. Ezt a kötődési, kapcsolati képességi zavarukat egy életen keresztül viszik tovább. Erre úgy jöttünk rá a tapasztalatok révén. (25:05)Innen, ebből a kutatási folyamból derült az ki, hogy egy pici csecsemő számára egyetlen hónap elég. Egy hónap alatt vastagon meg lehet sérülni, egy hónap. Hiszen egy pici csecsemő számára nincs idő. Ő nem azt éli meg, hogy „Jó, várok anyára, majd jön.” Ő a jelenben van. Ahogy erről beszéltünk, nincs idő. Ezért van a vágyainkban az, hogy a pillanat, a pillanat ihletettségére, a pillanat, és sodorjon el, és történjen meg. Hmm. Tehát az első, hogy akkor szeress engem föltétel nélkül, amihez azt kapcsolom, hogy ne kelljen csinálnom, vagy cselekednem. Ne kelljen a szenvedélynek, a vágyakozásnak a kultúráját nekem fönntartani, hanem szeress engem úgy, hogy én ezzel nem csinálok semmit. A második, erőfeszítés nélkül történjen meg. Spontán, magától, ellenállhatatlanul sodorjon engem valami a te karjaidba. Mert akkor az igazi, ha semmilyen erőfeszítést nem kell tennem. Akkor az igazi. Ha csak úgy megtörténik velem és bennem, és ez elsodor, és egyszer csak egymáséi leszünk. Hát az erőfeszítés az ki van ilyenkor zárva, az már nem jó. (26:35)
Tudatosság nélkül
A harmadik, ez ne igényeljen semmiféle tudatosságot. Hát ez nem csak, hogy ne legyen erőfeszítéssel, tudatos erőfeszítésnek egyáltalán nincs akkor ilyenkor tere. Ez a csecsemő-anya kapcsolat világából fakadó képzetünk. A szenvedélyre vonatkozóan is. „Ne, hát akkor tudatosság kizárva, erőfeszítés kizárva, föltétel nélkül!” (27:00)
Konfliktus nélkül
És a negyedik. Hehee! Mindez konfliktus nélkül történjen. Tehát a folyamat úgy menjen végig, söpörjön végig, értitek. Tehát hogy elindult, és dráhhhzsákkkrrr, és mindenben teljes harmóniában legyünk. Tehát egy kicsit se legyél lemaradva, de te ne legyél gyorsabb. Tutú-tutú, mint a szívverések, ahogy egymáshoz hangolódnak, vagy ahogy a női ciklusok a munkahelyen. Tudtam, hogy ezen lesz valaki, aki kiakad. De tényleg, vannak kutatási eredményeink erről, hogy ha nők nagyon sokat vannak együtt, még a ciklusok is harmóniába tudnak rendeződni. Puszi. Szóval. (27:55)Itt van bennünk akkor a szerelem ihletettségéből adódó, az anya-csecsemő kapcsolat logikájával párhuzamot mutató négy tünet, ami tulajdonképpen folyton-folyvást lebeszél arról, amiről egyébként nem hogy le kell bennünket beszélni, mert sose akartuk csinálni. Tehát lebeszélni se kell nagyon. Ez, hogy föltétel nélkül, erőfeszítés nélkül, tudatosság nélkül lehessen, és a negyedik így volt, hogy konfliktusok nélkül, és csak tííí-tááá-tííí-túúú. „Jaj, de szép az élet! Másnak.” (28:35)Mindezt miért is akartam így összefoglalni? Hogy miközben lehet, hogy ti bólogattatok azon, hogy „Igen, akkor a szenvedély kultúrája, erotika kultúrája, vágyakozás fölébresztése, fönntartása, még a hullámzásukkal együtt is, igen, igen, igen…” És belül működik egy másik logika. Hát csak úgy az már nem az igazi. Hát az úgy már, az már nem jó. Hát az már nem élvezetes, az már nem, nem. Hol van az attól, ami ahhh? Hát az sehol sincs. Mrrr. Húsz év. (29:10)

Szabad döntés – lemondani 3,5 milliárd nőről

Akkor mit tehetünk? Emlékeztek, de sokat beszéltünk arról, hogy heheheee, hogy a szabad döntéseink nyomán egy csomó nehézségünk támad. Emlékeztek erre? Hogy a szabad döntéseink nyomán három emberből kettőnél folyton-folyvást megjelennek a következő tünetek. „Igaz, hogy én döntöttem Brünhilda mellett, ajj, persze hát én akartam, igen, akartam, akartam, na, akartam. Hát én akartam, én kértem meg a kezét, én vittem őt haza, és én voltam boldog – az elején.” De mint ahogy a kedves ismerősöm ezt mondta „Feri, akkor ez azt jelenti, hogy a többi nőt már nem? – Azt.” Ebből adódóan hiába élek Brünhildával, akit szeretek, közben a gondolataim annál a 3,5 millárd nőnél járhatnak, akikről most lemondtam. Még tulajdonképpen most tudatosul. „Tényleg lemondtam? Ez most komoly? Jó, mondjuk 3 milliárd… zzzsözzzsö, jó, de mondjuk azért a…, azért a Kati, meg a Mari még maradjon. Még őróluk külön elgondolkozom. És azért ez már egy elég nagy gesztus, nem? Tehát én milliárdszámra mondtam nőkre hogy nem, most hogy az… kettőt fönntartok, az nem annyira durva szerintem. Nem, tehát a veszteséghez képest nem annyira durva. Nem, az első szerelmemet azért csakúgy fönn, csak úgy… na, na. Azért a Facebook-on egy kicsit rá-rá szoktam klikkelni. Mi van az én Katimmal? Jó, hát nem az enyém, hát mert persze házas, de azért… Azért csak én voltam az első. Azért az…” Szóval. Na szóval. (31:25)A szabad döntéseink nyomán mi történik meg? Megnőhet a veszteségtudatunk mindazokkal kapcsolatban, akik nem lettek a mieink, most a szónak nem birtoklási értelmében. A döntési folyamatok megnehezednek, megnő a felelősség. Úgy érezzük, ez nagyon fájdalmas, hogy a relatív költségek megemelkednek. Mi az, hogy a relatív költségek megemelkednek? (A kék székhez beszél – szerk.) „Hát most együtt élek, együtt élek veled. Most, most olyat akarok mondani, ami nem fog neked jól esni. De hát ez az igazság. Tudod, egyszer fölébredtem, és akkor arra gondoltam, hogy de drágába vagy nekem. Az a sok lemondás, az áldozatok. Hát én nagyon szeretlek, de 15 éve fizetek érted. Komoly törlesztőm van, hát nem tudom…” (32:30)Ráadásul, képzeljük el, enyém lett a világ legcsodálatosabb nője. Az „enyém lett” alatt nem a birtoklás értelmében való beszédet értem. Együtt élhetek vele, és nekem mondta azt, hogy „Igen.” Hehh. „Hát most akkor, végül is csak az történt, amit én elterveztem. Nem? Tehát azért meglepetés nem ért, mert én választottam, s azt mondtam, legyen az enyém, és akkor enyém lett, és akkor ennyi.” Erre azt mondják a kutatók, ha be is teljesedik az, ami ott volt a vágyamban, három emberből kettő számára a pozitív fordulat megszűnik, nincs pozitív fordulat, mert csak az lett, amit akartam. Ámde a csalódás esélye maximális. Mert ha csak egyszer is nem vagy olyan, amilyennek szeretnélek, akkor már nem vagy olyan, akkor csalódok. Ha olyan vagy, akkor azt mondom, ezt vártam el. „Tehát itt rendkívüli dolog nem történt, hát pont azért vettelek el, mert ilyen vagy. Tehát jónak kell lenned, nyilván, nem? Hát ezért vettelek el. Na, most egy kicsit tudom, hogy bántó, de… azért a mihez tartás végett.” (33:50)

A beteljesedésben elvész a vágy

Most a szenvedély kultúrájával összefüggésben egy új gondolatot hoznék, hogy mi az, ami ilyenkor még megjelenik? Ez pedig az, hogy kétség kívül Brünhilda (az ölébe veszi a kék széket – szerk.) „Háhh! Na.” (Te hogy látod? Mi történt? Meg se szólalsz.) Jó, hát nem szoktunk erről annyira sokat beszélni, de hát, na. Az enyém lett. Ja-ja, úgy spontán, a pillanat varázsa, umm, nem bírtunk ellenállni. Nászéjszaka.” Mi az, amit ilyenkor elvesztünk? „A szüzességet.” Igen, a szüzességet, de a… Igen, látjátok, máshol is zajlik az élet, nem csak ti pezsegtek. Nagyon örülök, hogy együtt rezdülünk, és… Kétség kívül, igen. Kétség kívül, a matéria felől nézve. De mondjuk egy finomabb összefüggésben, hát mit vesztek el a beteljesülés eufórikus pillanataiban? Na? Mhh? A vágyat, mert beteljesedett, ezért elvesztem a vágyat. (35:50)Az van bennem, hát miért, miért az évek, és miért az udvarlás, és miért, és miért, és miért? Hogy beteljesedjen. És ha beteljesedik, hát kimondhatatlan, szavakkal leírhatatlan. Csak közben elvesztettem a vágyat. Hát a beteljesedésben nincs vágy, mert most teljesedett be. Hahh! És most, mikor hazamegyek, pontosan tudom, hogy Brünhilda otthon lesz. „Otthon, biztos, hogy otthon lesz. Igen, igen, mert csütörtökön megy el a barátnőivel, tehát most otthon lesz még ma is, meg még szerdán. Mondjuk szerdán van BL, most próbálom azt, hogy a barátnőivel hátha inkább szerdán, és akkor… hhh, El Clásico.” Szóval ami megnehezíti a vágynak és a szenvedélynek az ébren tartását, az pont az, amire vágytunk, hogy most beteljesedett, és hogy velem vagy, és elérhető vagy, és kéznél vagy, és – a szónak nem birtoklás értelmében, de – az enyém vagy. Közben pedig, emlékeztek, elkezdtük az a folyamatot erősíteni, hogy „De legyél is!” Tehát hogy legyen biztonságos itt nagyon. Tehát elvárások, szabályok, normák, rutin, és az összes többi. Nehogy baj legyen. (kapargatja a kék széket – szerk.) Ja bocs, bocs, bocs! Elragadtattam magam. Szóval. (37:35)

A szeretői viszony

A vágynak és a szenvedélynek a beteljesedés nem tesz jót. Itt van egy nagyon-nagyon nagy piszokság, amit szeretnék megemlíteni. Ez pedig az, hogy a szeretői viszonynál egy olyan fölspannolt érzelmi állapot és lelki helyzet jön létre, amivel ez itt (1), ha most csak a szenvedély szempontjából nézzük, alig-alig vetekedhet. Mert éppen az által, hogy titok, és nem lehet, és kockázat, és ismeretlen, és… itt a szenvedélynek egyszer csak valami nagy ereje jelenik meg. Hát csak éppen, na. Hát csak éppen most fog ez itt (1) tönkre menni. De mikor valaki itt (1) van, és azt mondja „Jó, de hát, de hát már húsz éve várok, ott (2) meg ott van.” Akkor azzal áltathatjuk magunkat, hogy „Ja, hja, ja, ja. Hát azt hiszem, hogy nem a Brünhilda a megfelelő személy. Mert ha ő lenne, akkor ez mind menne, nem? Hát akkor magától, erőfeszítés nélkül, nem kell semmi tudatosság, és… (38:50)

Történet – 500 forint

Van egy gyerekkori élményem. 500 forint volt a legnagyobb pénz, 500 forint, az a lila. Ady volt rajta, ugye? Az, az Ady-s 500. Én szerintem még nem jártam iskolába, mert nem tudtam, most az 500, vagy 200, vagy úgy… Arra emlékszem, de hát akkor úgy volt, hogy az 1. osztályba egyedül jártam. Hát szó se volt, hogy a szüleim elvisznek kocsival, már csak azért se, mert nem volt kocsi. Ugye, ezt tudjátok, ismeritek ezt a történetet, bérmálkozás van a vidéki templomban? Hát lemegy nagyon szépen a bérmálkozás, bérmálkozási ebéd, ott ülnek, és a püspök atya meg úgy, látszik, hogy valami nem esik neki jól. Végül csak kiböki, hogy „Hát ne haragudj plébános atya, de hát azért én még úgy nem voltam bérmálkozáson, hogy nem szólt a harang.” A plébános sóhajt egyet. „Ó, püspök atya, sok oka volt annak. Hát az első rögtön, hogy nincs harang.” (40:00)Szóval hat éves voltam, a szüleim azt mondták „Vigyázz, ott van egy kereszteződés, ott nagyon óvatosan menjél át. Jól nézz körbe. Aztán akkor, szevasz.” Hát így volt, hat évesen simán mentem suliba, és akkor ennyi. Hát mondjuk nem is értem haza időben. Ez volt az ára. Tehát ha egyedül el tudtam menni, akkor egyedül nem is mentem haza. Mert az iskola és az otthon között volt a Városmajor. Na, szerintem ez érthető, ugye? Miért mentem volna haza? Hát ott ment a foci végtelenségig. Akkor értem haza, amikor már sötétedett, és hát ha volt fokhagyma, akkor bekentük a lasztit, és akkor szag után nyomtuk. Ha… Hát megvan ez, nem? Most a férfiakra nézek. Megvan az nem, addig focizni, hogy már nem látjuk a labdát. És akkor van egy pont, hogy már a gólokat se számoljuk, mert a kapus semmit nem lát, csak a hangot hallja, hogy most ott van mögötte a labda. Szóval. (41:10)Ilyen kicsi gyerek voltam, számok semmi, s anyukám – de világosan emlékszem arra, hogy – elküldött a zöldségeshez. Ott volt nálam az 500 forint, az a lila Ady-s. Erre emlékszem, hogy anyukám, nem magyarázta el, hogy az 500 forint az milyen sok pénz, azt mondta, hogy – de akkor volt 1000 forint a fizetés, vagy valami ilyesmi, vagy 1200. Hogy… hát ugye én ’66-os vagyok. Hát most, nem t’om, ’72-ben, ilyesmi. „Nagyon-nagyon vigyázz rá!” – mondta. S akkor mi szokott ilyenkor történni? Ugye annyira, annyira vigyáztam, ott kértem öt kiló krumplit. Tényleg, krumpliért mentem, erre is emlékszem. Krumpli, és akkor azt kiadták, a krumplit, kellett volna fizetni, és akkor prrr. Hát nyilván iszonyat megrémültem, mert az bennem volt, hogy anyukám mondta, hogy nagyon-nagyon vigyázzak rá, s akkor mondtam a zöldséges néninek, hogy „Hát… ezt elvesztettem.” S akkor emlékszem, hogy a zöldséges néni olyan nagyon „Hűűű, mehhh! 500 forintot?!” És ott, a szorult helyzetemben, világosan emlékszem a mondatomra, ez a kisgyereknek, a hatéves kisgyereknek a mondata. Hogy úgy próbáljam valahogy a szorult helyzetből kihozni magam, azt mondtam „Hát nem olyan nagy baj, van otthon másik.” Ezt, ezt mondtam hat évesen. Tudjátok, az a döbbenet, ami kiült a zöldséges néni arcára. Tehát a fél fizetéséről beszéltem így, hogy van otthon másik. Úgy hirtelen „Ki ez a gyerek?” De mondjuk egy volt még otthon, és hónap eleje volt. De ugye nyilván én ehhez nem értettem, mert hat éves voltam. (43:00)Olyan dühös lett rám a zöldséges néni, tehát akkor még működött a szocialista erkölcs, és engem rögtön megnevelt, és azt mondta azonnal menjek haza, és mondjam el anyámnak, hogy mit mondtam itt, a zöldségesnél. Komolyan, ez. És hát én hat éves gyerek voltam, hat évesen velem meg lehetett azt csinálni, hogy azt mondta az osztályfőnök néni, ez így volt. Ott álltunk a Csaba utca sarkán, erre is világosan emlékszem, azt mondta, anyámmal akart beszélni, azt mondta „Feri, menj el ott a sarokra, Csaba utca sarok, nézd meg, ott vagyok-e!” És én hat évesen simán elmentem. De, odamentem. Arra emlékszem, hogy volt bennem kétely, erre világosan emlékszem, hogy megyek… „Tulajdonképpen ez nem, nem, tehát szerintem ilyen nincs. Nem, ezt… - mondtam – szerintem ilyen nincs, de hát mégis csak, az Enikő néni mondta, hát nem. Hát az Enikő néni most azt mondta, menjek, elmegyek. Anyukám is bólintott, tehát akkor elmegyek megnézem. Szerintem hülyeség, de…” (44:05)Na szóval. Azt mondja nekem a zöldséges néni, menjek haza, és mondjam el anyámnak, hogy mit merészeltem mondani, hogy van másik. S akkor elmentem „Anya, anya… elvesztettem az 500 forintot.” Na akkor anyám „Aaaáááá!” Ugye, tehát akkor már még inkább éreztem, hogy baj van, miközben még el se mondtam, hogy mi a legnagyobb baj. S akkor „De azt mondta a zöldséges néni, hogy el kell mondanom, hogy azt mondtam, hogy van másik.” Ez így volt, és akkor anyukám, azért, na, és akkor anyukám megenyhült. Tényleg, szóval ez volt a pont, amin így hirtelen észrevette, hogy én egy gyerek vagyok. Tényleg, nem, hát addig a veszteségnél volt, az 500 forintnál. Emlékszem, leült velem, és elmondta, hogy „Te Ferikém, hát most… Hát kettő volt ebből.” És én csak most nem tudom, tizenkét forint lett volna a krumpli, ez nagyon sok pénz, és ebből élünk, és akkor emlékszem, hat évesen, akkor életemben először akkor a szüleim elkezdték, vagy az anyukám mondta, hogy hogyan van az a pénzzel. Hogy azért, mert nekem az az élményem, hogy anyukám kiveszi a tárcájából, odaadja, és…, hogy azért az nem úgy van, hogy kinyitom a tárcát és benne van. De hat évesen az úgy van. Megvan ez nektek? Ez pontosan úgy van. (45:30)És amikor serdülők leszünk, egyszer csak eszünkbe jut, hogy „Hú, az anyám pénztárcája! Hát azt nehezen tudom elképzelni, hogy kinyitnám, ne volna benne pénz.” Ismerős ez a kisértés? Szerintem ismerős, csak látom a merev arckifejezéseden, hogy most tudatosult, hogy még sosem gyóntad meg. De szokott ilyen lenni. Ugye, most az jutott eszembe, valaki fölállna „Az apámé volt, te…!” Az ugyanaz. Ez a történet onnan és arról jutott eszembe, hogy mikor a szenvedélynek, a vágyakozásnak a kultúrájáról beszélünk, a szexuális szenvedély és vágyakozás kultúrája, hogy akkor elevenen élhet bennünk ez a hatéves kisgyerek, akkor még csak nem is a csecsemő, akiben az van „Hát majd jön. Van másik.” Az úgy magától lesz, magától. Nem kell erőfeszítést tenni, hanem anyukám odaadja, azt megfogom, elviszem, veszek érte krumplit, és jól belakom, és megvan az élvezet. Hogy nem kell hozzá mit tenni, hanem van. (47:10)A szerelem első időszakában tényleg azt éltük meg, hogy van, és ez mindig megerősíti ezt a hiedelmünket. Hát persze, hogy ez így működik. Tehát ennek lennie kell, magától kell lennie, és ez a kulcsszó, magától. „Hát ennek magától kell lennie. Otthon is azt tapasztaltam, hogy anyukám kivette, az ott volt.” Egyébként gyerekként nem úgy van, hogy a szüleink – most ha visszagondolunk, főleg hogyha ti is már gyakorló szülők vagytok. Hát én ugye nem vagyok az, tehát én hiába gondolkozok ezen, nekem nem jön elő semmi. De mondjuk így gyakorló szülőként hogy milyen gyakran hallom, hogy egyszer csak elmerengtek, hogy „Te jó ég! Most, hogy már két gyerekem van, most kezdem megérteni anyámat, hogy miért volt néha ideges, hogy miért tudott kis dolgokon kiborulni. Vagy miért volt neki ez annyira nem t’om mi, hogy. Hogy most, most hogy meg…” Na, ez volt a pillanat ihletettsége. Hogy most éltem ezt meg. (48:15)Már felnőtt nőként is az a gyerekkori élményvilág van bennem, hogy a család magától működik. Hogy az a jó család, meg az a jó társkapcsolat, ami magától működik, pont attól jó, és azzal adja a visszaigazolását annak, hogy megtaláltuk az igazit, hogy magától működik. És ha nem működik magától, az tulajdonképpen már azt mutatja, hogy… „Hol is az a harmadik fél?” Hát hogy baj van a személlyel. Törvényszerűen akkor most derült ki. Hjaj! Szóval. (48:55)

Tudatosság az erotika kultúrájában

A tudatosság, az irányultság, az erőfeszítés a szenvedélynek az erotika kultúrájában való fönntartásáról szól. Ugye, most erről beszélek éppen. Hogy az erotika akkor is létezik, hogyha nincsen szexuális aktus. Az erotika hát ugye, az nem a szexualitásnak a szinonimája. Emlékeztek, hogy Esther Perel azt mondja, hogy az előjáték akkor kezdődik, miután fölébredtünk az előző orgazmusból. A kielégülés után, és másnap reggel kezdődik a következő találkozásunk, szexuális egyesülésünk előjátéka. Hogy amikor az a nő elgondolkozik azon, és elkezd fantáziálni, hogy „Tulajdonképpen mivel okozhatnék örömöt a férjemnek, mivel tudnék esetleg valami meglepetést is okozni? Mit kellene csinálnom ahhoz, hogy lássam a szemében a szenvedélyt, vagy lássam az örömöt, vagy lássam a meglepetést, vagy lássam a vágyat – mit is kellene nekem ehhez csinálni, hogy ez megtörténhessen?” S ezen elkezdek fantáziálni. És itt nem a szexuális aktusról van szó, hanem arról, hogy köztünk van egy kapcsolat, s ebben a kapcsolatban… „Mi az, amire úgy fölkapnád a fejed?” Jó értelemben. „Széthasítalak!” Nem így. Hanem, hogy „Ahh!” (50:35)Akkor képzeljük el, hogy eltervezel valamit, valami meglepetést, ami titok, amit sz…, ami, na. Az lehet, hogy egyszerűen azt mondod „Jó, hát akkor, hát kedvence a tiramisu. Hát a tiramisutól behal. Ezt nem is értem, hogy mit lehet annyira szeretni a tiramisuban, de hát szóval akárhogy, ezen mind… Tulajdonképpen ezen mindig meglepődök. Tehát hozom a tiramisut, és mint az a gyermeki… Úgy elkezd ragyogni a szeme. Hát jó, volt egy időszak, amikor kifejezetten nevetségesnek tartottam, de most, hogyha a szenvedélyről, a vágyról van szó, tulajdonképpen ez a pillantás van legközelebb ahhoz, amit szívesen látnék. Az, ahogyan a tiramisura néz. Ez egy kicsit fájó nekem, most hogy belegondolok. (Feri asztalán van egy üveg madártej – szerk.) A madártej vonzza őt, nem én. (Magához veszi a madártejes üveget – szerk.) Na jó. Megcsinálom, legyen madártej. Nem, hát a tiramisu tiramisu, ne szórakozzunk ezzel. Kinek mi.” (51:45)

A madártej

Akkor elmegyek vásárolni, ezen ötletelek, hogy hogyan legyen, és milyen finom legyen. És miközben csinálom, ez az erotika kultúrájának a része. Mert kapcsolatban vagyok valakivel, és benne vagyok valami vágyakozásban és várakozásban. És hogy ez valódi kultúra legyen, az is bennem van, hogy ahogyan ezt csinálom, még semmi beteljesülés nincs, sőt kockázatom is van. Mert ha nagyon fáradt, akkor lehet, hogy majd ő azt mondja, hogy „Jó, hát a tiramisu, szoktad csinálni.” Ez nagyon fájna, de, de nem adom föl, nem adom föl. Akkor is ez majd valami, de… De hátha meglátom majd a szemében azt a… Azt, azt, és akkor az első pillantás a tiramisu, és arra leszek kíváncsi, hogy akkor utána rám néz-e. Érted? Hogy rám néz-e azzal a pillantással, hogy „Na!” Azzal, azzal a pillantással. (52:50)(Egy néző ránézett a Feri kezében levő madártejes üvegre „azzal” a pillantással – szerk.) De tényleg, most azt látom ilyen két perce, hogy te a madártejet nézed, és az előadás elveszett. Régóta jegyzeteltél, drága. Majd neked elismétlem utána. Úgy látom, hogy… Vágyakozol utána? Te függő vagy. Aaaa, ez nagyon izgalmas. Uööö-uööö-uööö. Ide rakom (az asztalra – szerk.), de azért lássad, jó? Így. Na jó. Mit szeretsz benne? A hab? Úúú, úúú, úúú! Most kezd velem valami történni. Mert az hangzott el, hogy „A habot, de hogy ahogy megeszek két falat habot – ugye, most te nem biztos, hogy te így vagy vele. De most, most, elmondom, hogy én hogy vagyok, és utána visszatérek hozzád – ahogy megeszem a két falat habot, pont olyan nagyon jól hozzáférek a sárgájához, amit akkor úgy tudok kivenni, hogy a kanál két csücskére fölragad egy picike kis habdarab. És ahogyan azt lenyalom, na az az elegy.” Ez a szenvedély kultúrája. És még ki se bontottuk, semmi, itt van bezárva. Látjátok? (54:35)Tehát nem a szexuális aktusról van szó, hogy azon nyomban kielégülés. A mai világnak a logikája éppenséggel ellentétes a szexuális… nem, az erotikus kultúra világával, ahol azt mondom, hogy még ki se bontottuk, és már jól vagyok. És most belegondolni, hogy majd kibontom, kis bűntudatom van azért, hogy lesz ez. Legyen is, ugye? Óh, ez hoz köztünk egy dinamikát. Tehát az örömteli várakozás, az örömteli vágyakozás, hogy elkezdem értéknek látni azt – ugye itt az volt – ne haragudj, néha, na, itt (2) az volt, hogy vágy és szenvedély, itt (1) az volt, hogy biztonság és beteljesedés, és egyszer csak itt (1) elkezdem nagyra értékelni azt, hogy a vágy milyen értékes. Hogy nem csak a beteljesedés értékes, a vágy milyen értékes. Hogy a szenvedély milyen értékes anélkül, hogy beteljesedne, hogy annak van önmagában értéke. Így köztünk, egy tartós kapcsolatban, ahogyan számunkra fontos a szenvedély világa, hogy ez önmagában nagyon értékes. Háhh! (56:00)Ezért, valahogy, ahogy csinálom a madártejet, tulajdonképpen egész jól vagyok, jó, ez jó, jó. És ahogy elképzelem… Jó elképzelni, ahogy a szemedet látom. És tudom, hogy meg fog történni, tudom, tudom, tudom, tudom. Hahhh! Érthető ez egy kicsit? Mert én nem értek hozzá. De most ránézek, hú, 7-8 perc, illetve 13-14. De folytatom még, úgy terveztem. Olyan rémülten néztetek rám. De még nem bontjuk ki. Benne vagy? Nem bontjuk ki. „Van cserecsokim.” Mid van? Csereped? „Csere.” Csere? Mit adsz érte? Csokis? Na ne szórakozz velem! Három! Ez három! Na, várjál, akkor erről mondok valamit. Hogy a… (57:10)Ezért a szenvedély, vagy az erotika kultúrájában egészen más logika érvényesül, mint a mennyiségi kultúra. Mert nem a számok bűvöletében vagyunk. Ahogyan eltelik egy nap, és két nap, és kitalálom, hogy csinálom, és vagy elkezdem hétfőn, hogy az hétvégén lesz, és az hogy lesz, és… Hogy esetleg amikor azt a madártejet behozom, föl is veszek valamit, fölveszek. Keresek egy jó illatot. Hmm? Hát miért ne keresnék egy jó illatot a madártejhez? S amikor odamegyek, és átnyújtom, akkor közel lesz az illat hozzád. Hmm? Ez jó, nem? Az a legjobb, hogy a férfiak ebből semmit nem szoktak észrevenni. Magunk között szólva. Tehát ezt pont úgy lehet csinálni, hogy úgy, na, ez jó. Nőnek lenni jó. Most itt vagyok, most ezt átélem, hogy ez jó, ez jó. Most eszembe jutott, hogy meg fogom mosni a hajam. Azért, mert amikor odanyújtom… Csak azt nem tudom, hogy, azt nem tudom, hogy a két illat hogy hat egymásra. Ó, igen, az már három. Mert a vanília, az három. Igen, akkor a vaníliának is van illata, a hajamnak… (58:45)(Feri imitálja, hogy parfümözi a nyakát -szerk.) Hú, a múltkor kiszívta. Hát úgy volt, úgy volt. Ilyenkor vannak a sálas napok. Hát vannak azok a bizonyos napok, amikor Róza néni megjön Amerikából, és vannak… Ezt hallottátok már? Nem hallottátok, nem, ezt? Hiányzik a kultúrátokból? Így, így, Róza néni megjött Amerikából. Ezek azok a bizonyos napok, és aztán vannak a sálas napok. Persze az is nagyon izgalmas, bemegyek a munkahelyre, azért múltkor az volt persze. Jaj, én itt (2 – a szenvedély székén – szerk.) vagyok. Bementem a munkahelyre, s akkor rám nézett a Kati, látta a sálat, azért villant a szeme. Tulajdonképpen jól esett, hogy irigy. Láttam, hogy irigy. Na ja. Csinálni kell a madártejet, ez a titka, Katikám drága. Nem adják ingyen. (60:00)Szóval. Na most. Még van 10 perc, hát hova, hova, már nem tudok mit mondani. De tudok, van itt annyi gondolat, csak nincs hozzá kedvem. Tényleg, olyan jól elvagyok most ezzel így, a madártej, meg az illatok. (Mutat valaki egy kanalat hozzá – szerk.) Add csak ide, hadd kérjem el. Jaj, hogy ők is, ők is, tudod, mert teljesen szétesik az előadás két részre. (Mutatja a kanalat – szerk.) Ezt vette elő. Értitek. Szóval, na, ilyen egy igazi nő. Olyan, na mondok mindjárt valamit. Az tuti, hogy neked adom, a végén. Nem, ez jó. Na, most már zavarba hoztál. (Átmegy a másik oldalra – szerk.) Nektek most elmondom, hogy mi szólt, hogy „Itt a sál.” Nem, arra nem lesz szükség. Ahogy magamat ismerem, a sál maradhat. Szóval. (61:30)Na, most akkor ide jövök. Olyan szép volt ez. Jaj, csak most, hú, most egy másik történet lesz, de inni viszont iszok, na. Azt nekem is lehet. Azt mondja, hogy… Mhh. Jól esik ám az íze. Különben nem innám. (62:05)

Történet a haldokló barátnőről

Két barátnőről szól ez a valós történet. Hogy… az egyik nagyon beteg lett, és elég hirtelen, és váratlanul. Olyan 60 körül voltak mind a ketten. És hát súlyos beteg lett az egyikük, és teltek a napok, és szinte napról napra egyre-egyre rosszabbul lett. Szóval nagyon, kívülről nagyon láthatóan ment az eltávozás felé. Azt mondja nekem az ő ismerőse, akivel beszélgettem, hogy „Képzeld Feri, az utolsó találkozásunkkor – ez a halála előtt volt két nappal – beszélgettem ott a betegágyánál, de már akkor fájdalmai voltak mindenféle testhelyzetben. Nem, nem tudott már úgy lenni a testével, hogy ne fájjon, pedig már morfint kapott, de hát azzal együtt is, már adagolva, a tapasz, jött már infúzió. Szóval… Akkor úgy csend lett köztünk, mély dolgokról beszélgettünk, egyszer csak úgy rám nézett, mint aki fölébred, azt mondja, hogy <<Te Margit, van nálad rúzs?>> – Ezt mondja a kedves ismerősöm. – Azt mondtam neki: <<Ez alap.>> Most egy haldoklóhoz nem jövök rúzs nélkül. Hát ez alap. – S akkor azt mondja. – <<Te, Margit, rúzsozz ki, mert énnekem már nincs erőm hozzá, csináld meg, légy szíves.>>” S akkor ő megcsinálta, kirúzsozta a száját. Akkor már nem kérdezte, hogy szép-e, meg milyen, hanem csak hogy na. Hát így érdemes. (64:05)Nagymamám, amikor haldoklott, háromnegyed éven keresztül voltam vele úgy, hogy délelőtt voltam én a nagyival, és akkor körülbelül kettőkor elmentem edzeni, és akkor jött anyukám. Anyukám volt háromtól egészen reggelig, én reggel megérkeztem, és reggeltől háromig én, és háromtól reggelig anyulám, és ezt csináltuk háromnegyed évig. Az anyukámnak az utolsó mondata az volt, a nagymamámnak. A nagymamám, tehát úgy anyukám. Szóval a nagymama utolsó mondata az volt, sóhajtott egyet, azt mondja „Úgy ennék egy párat abból a finom eperből!” Sóhajtott egyet, és meghalt. A vágyakozásnak a szépsége és értéke. Hogy milyen mélyen kifejez valamit az ember voltunkból az, hogy rúzsos szájjal halok meg, és hogy az eper ízével megyek át a túlvilágra. Háhh! Az utolsó mondatom, hogy van bennem még vágy. Még azt de megkóstolnám. Áhh! Mhh. (65:35)

Az etika kultúrája

(Nézi a jegyzeteit – szerk.) Hmm-hmm. Áhh. Még akkor egy pár perc. Csak ezután nincs kedvem gyorsan megszólalni. Tehát akkor az erotika kultúrája édes testvére az etika kultúrájának. Hogy éppenséggel akkor engedhetem át magamat a lehető legszabadabban az erotika kultúrájának, ha ezzel párhuzamosan a morális intelligenciám fejlett, és az etika kultúrájában is egyre mélyebb gyökeret eresztek. Akkor tehetem azt meg, hogy „Áhh!”, hogyha közben szilárd talaj van a lábam alatt. Akkor is lesz benne mindig valami titok, valami kockázat, valami félelem, ez lesz benne. De azért engedhetjük ezt meg magunknak, mert morális intelligenciával rendelkezünk. A kettő nem szemben áll egymással, hanem éppen lehetővé teszi, hogy egy szabad ajtót nyissak az erotika kutúrájára azért, mert bejáratos vagyok, és otthonos vagyok az etika világában. A kettő kiegészíti egymást, tartja egymást. (67:15)Ezért nem kell megrémülnöm akkor, ahogyan beviszem a madártejet, és vágy szökken a szemedbe, és hála, és öröm, és valami izgatottság, és látom a vágyadat, ami most még a madártejre vonatkozik, de közben rám pillantottál. Én ezt a pillantást akartam, ezt. És az, ahogyan láttam a szemedben a vágyat, fokozta az én vágyamat. Hát hogyne fokozta volna! És mindezt azért engedhetjük meg annyira szabadon magunknak, mert hogy mély gyökeret eresztettünk az elköteleződésben, meg az erkölcsiségünkben. Ezért ez nem szétzilál bennünket, és nem fenyegető, hanem izgató. A kettő együtt jár, etika és erotika. Meg is erősítik egymást, lehetővé teszik egymást. Háá! Mert ha csak az egyik van, akkor prrr, ha csak a másik van, nem t’om, olyan savanyú lesz az élet, ha csak etika van. Nagyon-nagyon… keserű, azt írd, keserű. Elhamarkodott voltam az elébb, keserű. Ott (2) meg lehet, hogy nagyon édes, csak hát, na. Neked édes, mások meg sírnak, nekik sós. Ugye, amit csinálsz. Mhh. (68:45)Szóval ezek itt kart karba öltve tudnak jól járni. Áhh, valamit akartam mondani, csak tudnám mit. Itt volt a… várjatok, itt szerencsétlenkedek. Ez az. Ezt az egy gondolatot akartam még, hogy ugye ha itt (1) vagyunk, és azt mondom „Brünhilda az enyém.”, az nem hat jól a vágyra, mert az enyém. Hát itt van. De ha megengedem, amiről beszéltünk, hogy szabad legyél, és megélem azt, hogy bármikor mondhatsz nemet, és néha a nem nélkül is távol érezzük magunkat egymástól, hogy a szenvedély hullámzik, de ezt el tudjuk viselni. Nem kérjük számon egymáson azt, hogy most benned miért nincs, vagy miért van? Hanem egyszerűen elfogadjuk, hogy néha természetesen távolodunk egymástól, néha közeledünk, néha így vagyunk, és néha úgy, és ez belefér. Mert hogy egy hosszú távú kapcsolatba ez a hullámzás belefér. A rövidtávúba nem fér bele. A rövidtávúba csak a fönt fér bele, a lent már nem. De egy hosszú távúba belefér ez is, és az is, és így is lehetünk, fönt és lent, és ez belefér. Akkor egyszer csak azt mondom, hogy a vágyamat az kelti föl, hogy elismerem ezt a szabadságot, amivel rendelkezel, amit nem tudok tőled elvenni, és ezért nem tudlak birtokolni, de közben vágyom arra, hogy birtokoljalak. De tudom, hogy nem tudlak. Vágyom rá, de lemondok róla, és közben ezzel szabad teret adok arra, hogy te az enyém legyél. Hogy azt élem meg, hogy akkor leszel csak az enyém, ha nekem adod magad. Sosem leszel az enyém, ha birtokolni akarlak, mert nem lehetsz úgy az enyém. Egyféleképpen lehet valaki az enyém, ha nekem adja magát. És hogy ez fölfokozza a vágyam. Hogy tudok-e úgy lenni melletted és veled, hogy te nekem akard magadat adni? Áhh. Mert vagy így leszel az enyém, vagy sehogy. Hát én meg ezt akarom. Azt akarom, hogy nekem add magad. Ez, ez egy mély vágyam, és ezért szabadon engedlek, mert különben nem leszek… (71:25)Na jól van, puszi nektek! (taps – szerk.)

Lejegyezte: vinkozoli