Lk 15, 1-3.11-32 – Nagyböjt 4. vasárnapja

2016.03.06. vasárnap: NAGYBÖJT 4. VASÁRNAPJA

Isten népe az ígéret földjére lépve húsvétot ünnepel

Olvasmány (Józs 5,9a.10-12)

Ekkor azt mondta az Úr Józsuénak: ,,Ma vettem le rólatok Egyiptom gyalázatát.’’ Ezért hívják ezt a helyet Gilgálnak mind a mai napig. Miközben Izrael fiai Gilgálban tartózkodtak, a hónap tizennegyedik napján, estefelé, Jerikó mezőségén elkészítették a pászkát és másnap az ország terméséből ettek kovásztalan kenyeret és ugyanazon a napon árpadarát. Miután pedig ettek a föld terméséből, megszűnt a manna és Izrael fiai nem éltek többé ezzel az eledellel, hanem Kánaán földjének azévi terméséből ettek.

Szentlecke (2Kor 5,17-21)

Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek. Mindez pedig Istentől van, aki Krisztus által kiengesztelt minket önmagával, és nekünk adta a kiengesztelés szolgálatát. Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világgal, úgyhogy nem számította be bűneinket, és ránkbízta a kiengesztelés igéjét. Mi tehát Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel! Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őáltala.

Evangélium (Lk 15,1-3.11-32)

Vámosok és bűnösök is mentek hozzá, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: ,,Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik.’’ Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik: Azután így szólt: ,,Egy embernek volt két fia. A fiatalabb azt mondta apjának: ,,Apám! Add ki nekem az örökség rám eső részét!'' Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott léha élettel eltékozolta vagyonát. Miután mindent elpazarolt, nagy éhínség támadt azon a vidéken, és nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához, aki kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a disznókat. Szeretett volna jóllakni a disznók eledelével, de abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt, és azt mondta: ,,Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!'' Föl is kerekedett, és elment apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. A fiú így szólt hozzá: ,,Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.'' Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: ,,Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután hozzátok elő a hízlalt borjút, vágjátok le, együnk és vigadjunk, mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.'' Aztán elkezdtek vigadozni. Az időseb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazatérőben a házhoz közeledett, meghallotta a zeneszót és táncot. Odahívott egyet a szolgák közül, és megkérdezte, hogy mi történt. Az így válaszolt neki: ,,Megjött az öcséd, és apád levágta a hízlalt borjút, mivel egészségben kapta őt vissza.'' Erre az megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta apjának: ,,Lásd, hány esztendeje szolgálok neked, soha meg nem szegtem parancsodat, mégsem adtál nekem soha egy kecskét sem, hogy mulathassak barátaimmal. De amikor megjött ez a te fiad, aki a vagyonodat parázna nőkre költötte, levágattad neki a hízlalt borjút.'' Ő azonban azt mondta neki: ,,Fiam! te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd. De vigadozni és örvendezni kellett, mert ez az öcséd meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.''’’

Vasárnapi beszéd

„Fiam, te mindig itt vagy velem. Mindenem a tiéd. De hát most örülnünk kellett – a szónak nem a kényszer értelmében, vagy a muszáj értelmében, hanem egy természetes, belső késztetés alapján – hiszen elveszett, de megkerült, halott volt, és életre támadt. Hát mi mást is tettünk volna a szívünkből kiindulva, mint hogy örüljük és örvendezzünk e fölött?” Arról szeretnék most beszélni, amit az apa elmond az idősebbik fiúnak, és azt mondja „Fiam, te mindig itt vagy velem, mindenem a tiéd, és mindig is te, és a te öcséd is az én fiaim lesztek.”

Erről szeretnék most beszélni, és azzal hadd kezdjem, hogy nem tudom, nem furcsa-e ez, hogy azt mondja ez az apa ennek az idősebbik fiúnak, hogy „Te mindig itt vagy velem.” Most ez annyira vigasztaló? Hát a fiú is tudja, hogy mindig itt van, hát éppen ez a baja, hogy mindig itt van, és még ez se volt elég ahhoz, hogy egy hizlalt borjút, vagy egy gödölyét, vagy egy bárányt, vagy valamit kapott volna. Hogy nemde talán az van a mi világunkban, hogy az apa nem mondta pont jól. Hogy az lett volna a jó, hogyha az apa a következőt mondja „Fiam, én mindig itt vagyok veled. Hát én mindig itt vagyok veled. Hát te mindig számíthatsz rám, te mindig kapaszkodhatsz belém, engem te mindig elérhetsz. Te mindig tudhatod, hogy nincs az a baj, az a nehézség, amikor én ne lennék ott.” Igen ám, de nem véletlen, hogy ez a mondat így hangzik el, a mondatnak ez az első része, hogy „Fiam, te mindig itt vagy VELEM.” Miért is?

A mai történetben két fiúról hallunk. Tulajdonképpen azt lehetne mondani, hogy ahogyan ez a két fiú az apával van, éppenséggel a legjobb kifejezés rájuk, hogy fiúk. Már nem kisfiúk, és nem gyerekek, de még nem is felnőttek, a kettő között vannak. És a kettő között még a gyermekvilágnak ezt az elevenségét őrzik, ahol ők a kisfiúk, ők a kicsik és a gyámoltalanok, de közben akkor ők számíthatnak az erős és nagy apára, és ezért annak a Mennyei Atyának mégis csak úgy kellett volna mondani, hogy „Fiam, én mindig itt vagyok veled. Hát mindig.” De hogy ez a Mennyei Atya felnőtt számba veszi a fiait, ezért aztán a vagyonát is szétosztja köztük, és azt mondja nekik „Fiam, te tudod, hogy te mindig velem vagy?” Mi a különbség?

Mikor a gyermeki hitvilággal élünk, akkor azt várjuk, és ennek a tapasztalatát kérjük, az élet viharai között, mélypontokon, nehézségekben, hogy Isten mutassa meg magát, és bizonyuljon olyan Istennek, aki bebizonyítja nekünk, hogy mindig velünk van. Amikor bebizonyította Isten, hogy mindig velünk van, akkor azt mondjuk „Na igen, van tehát gondviselés.” De ebben a történetben ez fordítva van, és ez nem véletlen, mert az apa nem csak emberszámba veszi a fiait, hanem felnőttként néz rájuk, és azt mondja „Tulajdonképpen akkor fogod megérteni, hogy miért tettem ezt az öcséddel, ha fölfogod, mit jelent az, hogy te mindig velem vagy.” Mert gyerekként azt megértetted, mit jelent neked, hogy én veled vagyok. De mikor fordítva van?

Újból és újból szeretem idézni Hamvas Bélának ezt a mondatát, aki azt mondja „Hát ha az igazság el is hagy engem, az az ő dolga. Én az igazságot el nem hagyom, mert az meg az én dolgom.” Mikor valakiben tudatosul az, hogy én mindig Istennel vagyok, akkor ez azt jelenti, hogy újból és újból megvannak azok az áldott helyzetek és pillanatok, nem azok, amikor kérem Istent, hogy hadd tapasztaljam meg a segítségét, gondviselését, legyen kibe kapaszkodni, hanem azt mondom „Uram, van egy kis szabadidőm, csináljak-e most valamit? Uram, akarsz-e most belém kapaszkodni? Uram, kéne-e egy kicsit az én segítségem, vagy nem? Uram, el akarnál-e küldeni ide vagy oda? Van-e most valami sürgős dolog? Most pont ráérek.” Vagy „Uram, most egyáltalán nem érek rá, de ha valami fontos dolog van, azért szóljál nekem.” Tulajdonképpen a fordulat a hitünkben a gyerekkorból a felnőtt korba, mikor nem ezzel a gyermeki naivitással és persze reménységgel, és ahogy idősödünk, egyre több reményvesztett tapasztalattal próbálunk még hinni Istenben, aki gondviselő Isten, és aki azt mondja nekem „Hát fiam, velem vagy.”, és akkor azt mondjuk „Jó, jó, hát ezt, ezt szoktad mondani, de már van legalább öt élményem, amikor ezt nem éltem meg egyáltalán, amikor nagy bajban voltam, és úgy éreztem, egyedül vagyok.”

Az első gondolat így szól. Ez az apa már nem egyszerűen csak fiúnak nézi ezt a két férfit, hanem férfinek, felnőttnek, és azt mondja „Ha te tudni akarod, hogy én ki vagyok, és hogy miért tettem ezt az öcséddel, akkor ha megérzed, megsejted azt, mit jelent az, hogy te mindig velem vagy, akkor fogod ezt érteni. És akkor tudsz velünk együtt örülni és ünnepelni.” Mert különben ez az ünneplés állandóan aggodalomba, kétségekbe és félelmekbe fog fordulni. „Tényleg velem vagy? Tényleg gondviselő Isten vagy?” Ez az első.

Aztán a második. Azt mondja „Te mindig velem vagy.” és azután „Mindenem a tiéd.” Itt megint érzünk valami, valami nem harmónikusat. Mert hát, hát de a fiúnak a gondolata érthető „Soha nem adtál nekem egy gödölyét, hogy együtt mulattam volna a barátaimmal. – Mindenem a tiéd.” Két történetet hadd hozzak ide. Az egyik, azt már elmondtam, a másikat viszont nem, de valahogy muszáj azzal kezdenem, amit már egyszer elmondtam. Picit úgy, mint ahogy az apa azt mondja, hogy „De hát mindenem a tiéd.”, hogy szóval…

Az a 16 éves kassai diáklány, akit a nővérével elhurcolnak Auschwitzba 1944-ben. Kopaszra borotválják a fejüket, és ott van a 16 éves lány, aki a családban a művész, és ott van a 18 éves lány, aki a családban a szép. Ott állnak kopaszon egymás mellett, és a szép, a 18 éves megkérdezi a 16 éveset, és azt kérdi tőle, hogy „Te hugi, hogy nézek ki?”, és a húgának az első gondolata, hogy hát, hát erre semmi olyat nem lehet mondani, amibe egy picit is kapaszkodni lehetne, hát szörnyű. S akkor az jut eszébe, ha azt mondja, hogy „szörnyű téged kopaszon látni”, az nem fogja segíteni a nővérének az életét, ezért ezt nem mondhatja, de hazudni se akar. Egyszer csak, ahogy nézi a nővérének az arcát, azt mondja „Te, hát milyen érdekes, hogy ameddig volt az a gyönyörű nagy hajad, addig nem is vettem észre, hogy milyen gyönyörű a szemed.” De még van valami, amit itt érdemes kihangsúlyozni. Mert ez a fiatalabbik lány nem csak azt látta a nővérénél, hogy most nem a haját nézem, hanem a szemét, hanem azt mondja „Ott, abban a pillanatban valamit megértettem. Ez pedig az, hogy én itt rab vagyok. De annyira nem vagyok rab, hogy szabadon ne dönthetném el, hogy mit mondok a nővéremnek. Mert a nővéremnek azt mondhatom, ebben a helyzetben is, ahol úgy tűnik, hogy nincs is szabadságom, hogy mégis csak annyi szabadságom mindig is van, és lesz is, hogy eldönthessem, hogy mit mondok a nővéremnek.” Ez az, amikor ez a fiatalabbik testvér rájön arra, hogy mit jelent, ami a tékozló fiú történetében így hangzik, hogy „Hát mindenem a tiéd.” Hogy az a szabadság, amit te keresel, az a gazdagság, vagy az a vagyon, az ott van nálad. És ezt én már nem adhatom neked, mert ezt vagy te fölismered, és akkor egyszer csak megérted, hogy ez van.”

Valahogy, amikor a gyermek hitvilágában vagyunk, mit tartunk a sajátunkénak? Azt, amikor valami ünnepnapon, vagy amikor éppen apunak jó kedve van, vagy anyu kapott valami plusz pénzt, és akkor hoz egy ajándékot, és akkor azt mondja „Ferikém, ezt neked vettem.” Akkor megfogom, és azt mondom „Ez az, ez most az enyém!” De hogy a felnőtt hitvilágunkban egyszer csak, egyszer csak jön egy fordulat, és ez a fordulat úgy írható le, hogy rácsodálkozok valamire, hogy „Hát hiszen ez az enyém. Hát hiszen ez elvehetetlenül az enyém. Hiszen ezt már régen megkaptam.” Milyen érdekes, nem tudom föltűnt-e, hogy a történet elején azt mondja a történetíró Lukács evangélista, hogy mikor a fiatalabbik fiú azt mondta „Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét!”, akkor ő szétosztotta a vagyonát. Ez azt jelenti, hogy az idősebbik fiú is egészen pontosan megkapta azt, ami az ő öröksége, csak nem fedezte föl, hogy mi az öröksége.

A másik történet, amit még nem mondtam el. Egy fiatalember lelkesülten odamegy a bölcshöz, és azt mondja „Jaj, te bölcs, te mester! Én azért jövök hozzád, mert én meg akarom találni a bölcsek kövét. Légy szíves segíts nekem, hogy a bölcsek kövét megtalálhassam!” Erre a bölcs bólint, és azt mondja „Rendben van. Adok neked egy láncot, fémből van. Ezzel a lánccal kell, a láncot hozzáütnöd a kövekhez, és amelyik kőtől ez a lánc arannyá változik, az a bölcsek köve.” A fiú egész életén keresztül megy a lánccal, és mindig úgy tűnik, van egy kő, talán ez az, ráüt a lánccal, és semmi. És már idős ember, már öreg, és egyszer csak megkérdi őt a fia, aki már szintén benne van a korban „Apám, hát te miért csináltad ezt egész életedben, hogy lánccal odaütöttél ezekre a kövekre?” És akkor azt mondja az apa „Hát, most már bevallhatom neked, azt mondta nekem ez a bölcs, hogy hát járjak el így, és amelyik kőre ha ráütök, és arannyá változik a lánc, az a bölcsek köve, de… nem vettem észre semmit.” Erre a fiú megnézi a láncot, és azt mondja „Apa, hát hiszen ez a lánc aranyból van.” A második, amikor egyszer csak fölismerjük azt, hogy mit jelent, hogy az Isten azt mondja „Mindenem a tiéd.”

Aztán a harmadik. Ami tulajdonképpen ott van a történetben újból és újból elmondva. Amikor megsejtjük azt, hogy mit jelent, hogy „Én mindig is a fia leszek, mindig is a lánya leszek, mindig is a gyermeke leszek.” Hogy ez a fiatalabb fiú megy az apukájához, és azt mondja „Hát apám, apám!” Mert az még rendben van, hogy ő az apám, de hát sajnos én már nem lehetek a fia, mert ilyet és ilyet tettem. S ahogy az apa újból és újból elmondja neki gesztusokkal és szavakkal, hogy „De te a fiam vagy.” Miért is? Mert hogy ez megváltoztathatatlan. Hogy mindig is a fiam maradsz, és mindig is a fiam leszel. Hogy ez nem tud megváltozni.

De nagy dolog, mikor rácsodálkozunk arra, hogy nem csak azt tudjuk, hogy Isten a Mennyei Atyánk, hanem hogy mi mindig és örök érvényűen, és visszavonhatatlanul, és fölbonthatatlanul az ő fiai és lányai, gyermekei vagyunk.

Erich Fromm a következő nagyon érdekes gondolatot mondta „A legtöbb ember azt gondolja, ő tud szeretni, csak az igazit kéne már végre megtalálni.” Jön egy fordulat, azt mondjuk „Ájjáj-jájjáj! Lehet, hogy ez a szeretet, amiről azt gondoltam, hát ez magától értetődő, nem is olyan könnyű. S hogy az igazit meg már megtaláltam.” De nagy dolog rácsodálkozni arra, hogy elvehetetlenül és megmásíthatatlanul Isten gyermekei vagyunk, és hogy ez akkor is úgy van, hogyha valami olyasmit teszünk, ami még nekünk is fáj. Attól az még fáj, de közben milyen érdekes, ahogy az apa újból és újból ebben a történetben elmondja, hogy „Hát a te öcséd elveszett, de megkerült. Hát ő a te öcséd.”

Zárásképpen egy élményemet hadd osszam meg veletek. Mert délelőtt jött hozzám valaki, aki rendszeresen föl szokott keresni, hogy segítsek neki, és akkor megvolt ez a rész, és akkor azt mondja „Ferenc atya! Én magát azért szeretem, mert maga félig ember.” Hát ez nagyon jól esett, hogy félig ember vagyok. Szóval a harmadik gondolat így szól. De nagy dolog, nem csak azt mondjuk, hogy Isten így, és Isten úgy, Isten a Mennyei Atya, s a Jó Pásztor, és a többi, hanem rácsodálkozunk, hogy ebből az következik, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul mi kik vagyunk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli