Jn 8, 1-11 – Nagyböjt 5. vasárnapja

2016.03.13. vasárnap: NAGYBÖJT 5. VASÁRNAPJA

A régi dolgokat ne emlegessétek, mert én újat cselekszem

Olvasmány (Iz 43,16-21)

Így szól az Úr, aki utat készített a tengerben, és a hatalmas vizekben ösvényt; aki kihozott kocsit és lovat, hadsereget és hőst, akik együtt fekszenek, nem kelnek fel többé, kialudtak, mint a mécsbél, és elhamvadtak: ,,Ne gondoljatok a régi dolgokra, és az elmúltakra ne figyeljetek! Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok? Igen, utat készítek a sivatagban, és a pusztában folyókat. Dicsőít majd engem a mező vadja, a sakálok és a struccmadarak, mert vizet adtam a sivatagban, folyókat a pusztában, hogy megitassam népemet, az én választottamat. A nép, melyet magamnak formáltam, dicséretemet hirdeti majd.

Szentlecke (Fil 3,8-14)

Sőt, mindent veszteségnek tartok Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének mindent fölülmúló voltáért. Őérte mindent veszni hagytam, és szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerjem, s hogy én őbenne legyek, nem a saját megigazulásom alapján, amely a törvényből származik, hanem az által a megigazulás által, amely Krisztus hitéből való, vagyis amely az Istentől van a hit révén. Krisztust akarom megismerni, és feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való részvételt hozzá hasonulva a halálban, hogy eljuthassak a halálból való feltámadásra. Nem mintha már kezemben tartanám, vagy már tökéletes lennék, de törekszem rá, hogy magamhoz ragadjam, mert Krisztus is magához ragadott engem. Testvérek, nem képzelem magamról, hogy már magamhoz ragadtam, de egyet igen: felejtem, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van. Így futok a cél felé, annak a hivatásnak jutalmáért, amelyet Isten felülről adott Krisztus Jézusban.

Evangélium (Jn 8,1-11)

Jézus pedig kiment az Olajfák hegyére. Korán reggel ismét megjelent a templomban, ahol az egész nép köréje sereglett. Leült, és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok odavittek hozzá egy asszonyt, akit házasságtörésen értek. Középre állították, és azt mondták neki: ,,Mester! Ezt az asszonyt házasságtörésen kapták. Mózes a törvényben azt parancsolta nekünk, hogy az ilyeneket meg kell kövezni. Te ugyan mit mondasz?’’ Ezt természetesen azért mondták, hogy próbára tegyék, és hogy bevádolhassák. Jézus azonban lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor azok tovább faggatták őt, fölegyenesedett, és azt mondta nekik: ,,Aki közületek bűn nélkül van, az vessen rá először követ.’’ Aztán újra lehajolt, és írt a földre. Azok pedig ennek hallatára egymás után elmentek, kezdve a vénektől, s ő egyedül maradt a középen álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett, és azt mondta neki: ,,Asszony, hol vannak ők? Senki sem ítélt el téged?’’ Az így felelt: ,,Senki, Uram!’’ Jézus ekkor azt mondta neki: ,,Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!’’

Vasárnapi beszéd

A mai történetben kiemelhetünk három jelenséget. Az első az, amikor Jézus ott van már a templomban, és azt mondja a szentíró „És akkor tanította őket.” Talán esetleg némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy azzal kezdődik itt ez a történet, most abból a szempontból, amiből szeretnénk szólni, hogy Jézusból árad a szó, és tanít, és mondja, és tanít, és beszél, és történet, és példabeszéd, és megmagyarázza. Hát tudjuk milyen az, az evangélium tanúsága szerint, mikor úgy mondja és mondja, és… ez az egyik.

Aztán a másik. Amikor odahozzák az asszonyt, és aztán ott vannak a farizeusok, a nép vénei, a többiek, nem akarom ragozni, és fölteszik neki a kérdést, hogy „Mózes a törvényben azt mondja, meg kell kövezni, te mit mondasz?” Akkor tulajdonképpen egyetlen mondat hangzik el. „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van.

És utána megint, megint, megint megy tovább a történet, és aztán csak két mondat hangzik el. „Hol vannak a vádlóid? – Nincsenek, elmentek. – Akkor én sem ítéllek el. Menj, és többé ne vétkezzél.” Egy-egy mondat, de annak az egy-egy mondatnak hallatlan súlya, sűrűsége, tartalma van. Nem kell oda több mondat, csak az az egy. De az az egy mondat nagyon kell.

Aztán, amiről ma szeretnék beszélni, nem az, amikor Jézusból árad a szó, nem is az, amikor elmondja azokat a nagyon fontos mondatokat, vagy szavakat, hanem amikor hallgat. Amikor csöndben van. Mert a mai történetben tulajdonképpen újból és újból megjelenik a csönd, és a csönd a kinyilatkoztatás része. Ami a csöndben történik, az nagyon sokat elmond és kifejez Istenből. Valaki erre azt mondta, a zeneműben a csönd a zene része. De kivehetjük belőle a csöndet, és akkor mi lesz vele? A zeneműben a csönd a zene része. A kinyilatkoztatás része az, amikor Jézus nem beszél. Mert amikor nem beszél, akkor is megtörténik az, ahogyan Isten magát megmutatja, és föltárja, és átadja. Például hogyan?

Az első gondolat így szól. Ezekben a csöndekben a mai evangéliumban például az volt a kezdő mondat. „Jézus azokban a napokban, ezekben az időkben kiment az Olajfák hegyére.” Semmi mást nem tudunk, de el tudjuk képzelni azt, amit rendszeresen tett, hogy egyszer csak kivonta magát az emberek gyűrűjéből azért, hogy egyedül legyen. A mai történet ezzel kezdődik, hogy Jézus kimegy az Olajfák hegyére, föltehetően hogy egyedül legyen a csöndben. Aztán mikor kora hajnalban jelenik meg a templomban, el tudom képzelni, nem azzal kezdte kora hajnalban, hogy „Gyertek ide, most már akkor beszélni akarok!”, hanem megszületett annak az ideje nyilván ott a csöndben, az érlelődésben, amikor egyszer csak elkezdett beszélni.

Aztán mikor kérdezik őt, akkor is csöndben van, és rajzolgat, vagy írogat a porba, és ott csönd van. A csöndet megszakítja a mondat, majd pedig megint csönd van. Az első gondolat így szól, a kinyilatkoztatásnak része az a csönd, amit Jézus tart, az a csönd, amivel Jézus kifejez valamit, és ez mindig elvisz bennünket a szavak előtti világhoz. Márpedig a szavak előtti világban három dologgal fejezzük ki magunkat. Nyilván sok mindennel, de most három csoportot szeretnék említeni, ami a kinyilatkoztatás része, és nem hangzik el egyetlen betű sem.

Az első, ahogyan érzünk. Az érzéseink és az érzelmeink, az, ahogyan a szívünkben valami szavak nélkül is létrejön, az a kinyilatkoztatás része. Néha kapunk róla hírt. Mikor például Lázár, Jézusnak a barátja meghal, és meghallja ezt a hírt a testvérektől, és akkor azt mondja a szentíró „Jézus szíve mélyéig megrendült.” Nem mondta azt, hogy „Megrendültem.”, lehetett rajta látni. Szíve mélyéig megrendült. Mikor nem akarják, hogy szombaton egy nyomorult embert gyógyítson, akkor egyszer csak látni rajta, hogy dühös lesz. Hogy haragszik azokra az emberekre, akikből kiveszett az a jó szándék, hogy egy beteg gyógyuljon meg.

Az első legősibb nyelvünk, ami a szentírásban is ott van, mert Jézus életében ott van, az a kinyilatkoztatás, ahogyan Jézus érez. Amit érez, és amit átél, és ami megjelenik rajta és benne anélkül, hogy bármit is mondana. Az a kinyilatkoztatás része.

Aztán a második csoport, amikor nem csak az érzés, nem csak az érzelem, vagy nem csak valami élmény tükröződik Jézusnak az arcán, hanem amikor megérint bennünket. Ahogyan fogja, és megkeni nyállal az ujját, és aztán annak a vak embernek a szemét. Ahogyan a kicsi gyerekeket magához öleli, ahogyan engedi, hogy őt megérintse az az asszony, és olajjal kenje be a lábát. Jézus nem ódzkodik az érintéstől, vagy az öleléstől, és mindez szavak nélkül a kinyilatkoztatás része.

Aztán a harmadik nagy csoport, ahogyan Jézus föltárja Istent anélkül, hogy beszélne, miközben csönd van, ez az, ahogyan cselekszik, a cselekvése. Az is mindig elgondolkodtató, hogy amikor Jézusnak a szavait próbáljuk érteni, és értelmezni, akkor nem egyszer egészen ellentétes következtetésekre tudunk jutni, hogy most ezt mondta, vagy azt mondta. Ezt most így értsük, vagy úgy értsük, most ez volt a fontos, vagy az volt a lényeges. Hogyha Jézus szavait a cselekvéseinek az összefüggésébe ágyazzuk, az sokkal egyértelműbb és világos, hogy ki is Jézus. Nehezebb megmondanunk, ha a szavait próbáljuk elemezni, és sokkal könnyebb, ha megnézzük, mit csinált. És egymás után tesszük a tetteit, és megmondhatjuk, hogy Jézus nagyon-nagyon egyértelműen ki, vagy hogy milyen, miközben a szavakkal annyi nehézségünk tud támadni. Ezért nagyon fontosak a szavak, és éppen Jézus szavainak az értelmezéséhez talán a legnagyobb segítség, az amit ő csinál. Mert az a kinyilatkoztatásnak része anélkül, hogy egyetlen szót is szólna.

Aztán a második gondolat. Maradva természetesen itt a csönd és a kinyilatkoztatás témájánál, összefüggésénél, hogy van olyan valami az Isten országában, ami nem tud megszületni kizárólag a csöndben. A beszédben nem tud megszületni, csak a csöndben tud megszületni.

Emlékszem, talán mondhatom a nevét, hát nyilvánosan mondta ő ezt el. Egy pap testvérem, Kuklai Tóni bácsi, Pilinszky Jánosnak nagy szakértője. Ült vagy nyolc évet börtönben ’56 után. Akkor lehelyezték büntetésből egy pici faluba, Köröm nevezetű falu, 300 lakos. Aztán egyszer csak megjelent ott két fiatalember, hogy megtéríti az öreg papot. Arra jutottak, hogy az a szekta, aminek ő a tagjai, hát tulajdonképpen a Tóni bácsit is szívesen befogadná, mert nincs messze Isten országától. És aztán ahogy bekopogtak, úgy el is kezdték mondani a maguk szövegét. Tóni bácsi nem mondott erre semmit, csak a következőt kérte tőlük. Azt mondja „Aj, látom én, itt tele vagytok lendülettel, meg térítő szándékkal, meg szent hevülettel. Hát gyertek akkor le, sétáljunk le a Sajó partjára. Kicsit ücsörögjünk ott a Sajó partján, nézzük, ahogy ottan folyik a víz, engedjük meg, hadd folyjon a víz, aztán majd utána ráértek engem megtéríteni.” Egy órát ültette őket a Sajó partján. Ott az egy óra csöndben újból meg újból el akarták kezdeni mondani, s akkor Tóni bácsi mindig mondta „Nyugi, nyugi, hát nem látjátok most a pillangót? Hát szagoljatok bele a levegőbe!” Ahogy eltelt az egy óra, emberien tudtak egymással szót érteni. De ahhoz kellett egy óra csönd. Az az egy óra csönd kellett ahhoz, hogy ott már a szó olyan legyen, hogy ott ember az emberrel képes legyen szót érteni. Hogy a szavak ne kardot jelentsenek, meg bárdot, meg bunkót, meg ki tudja micsodát.

Van, ami a csöndben születik meg, és van olyan szó, ami csak a csöndben érlelődik meg. A csöndben tud megnőni, a csöndben tudja a maga gyümölcsét megteremni. Talán emlékeztek erre, jött egyszer hozzám egy asszony. Arra nem emlékeztek, de már a történetre igen, mert mi ketten voltunk csak ott. Egy előadás előtt azt mondja „Jaj, Feri atya, úgy örülök. Meg akarom magát ajándékozni egy történettel. Akkor elmondja, hogy ő volt 50 éves, az apja meg 75, és nem akarom hosszan mondani, csak a lényegét. Az apja nagyon beteg lett, bekerült a kórházba, és ez az 50 éves lánya egyszer csak azt élte át, hogy az hogy lehet, hogy az én apám soha nem mondta nekem, hogy „Büszke vagyok rád.” Dühös lett az apjára akkor is, hogyha haldoklott, és azt mondta „Nem halhat meg az apám úgy, hogy nem mondja, hogy miért vagyok rád büszke. Én ezt nem engedem meg.” Bement hozzá, és azt mondja „Apa, mondd meg nekem, büszke vagy te rám?” És most jön az, amiért ezt elkezdtem mondani. Mert az apja 70 percet hallgatott, 70 perc csönd. 70 perc után ránézett a lányára, azt mondja „Nem gondoltam, hogy ez olyan fontos.” Erre azt mondta a lánya „Apa, ez nagyon fontos.” Az apja újabb 20 percet hallgatott. 90 perc után tudta elkezdeni mondani, hogy miért büszke a lányára. A halála előtt nem sokkal azt mondja a lányának „Te lányom, én úgy köszönöm neked, hogy elmondhattam, hogy miért vagyok rád büszke.” De hogy az apában megérlelődjön a szó, az amit nagyon érdemes volt elmondani, ami még azt is megkönnyítette neki, hogy innen el tudjon menni, ahhoz neki kellett 90 perc csönd. Tulajdonképpen ami újból és újból csodálattal tölt el, hogy a lánya ezt kibírta, hogy 90 percet tudtak egymás közelségében hallgatni. Hogy nem szólalt meg 30 perc után, hogy „Jó, akkor most már ne mondd!”, vagy „Most akkor mire gondolsz? Most akkor hol tartasz? Most miért nem lehet ezt mondani?” Hogy kibírta ezt a csöndet.

Valahogy úgy van ez, ahogyan tavasszal elkezdenek a tulipánhagymából először a levelek kijönni, hogy hát abból a hagymából csak ott a föld alatt a sötétben jön meg az, hogy szülessen valami gyönyörű, az a napfényben nem születik meg, az a sötétben születik meg. Ahogy Pilinszky János mondja „Kendő alatt letakarva, ahogyan megkel a tészta, ott, valahogy a titok alatt az ismeretlen sötétben.” Hogy az, arra rá kell borítani a kendőt. Néha ránk borul a csönd, de éppen azért, hogy ott a kendő alatt valami megkeljen. Aztán levesszük a kendőt, egyszer csak elhagyjuk a csöndet, és ott van valami megkelt, valami megszületett.

A második gondolat tehát így szól, hogy van, van az a szó, és van az a tett, és van az az érintés, és van az az érzés, ami a csöndben fogan, és a csöndben születik meg, és ott növekszik, és a gyümölcsét ott érleli meg, sehol máshol nem. Aztán azt is tudjuk, hogy nem csak az a szó és az a beszéd van, ami a csöndben érlelődik, hanem itt van például ez a történet, hogy Jézus hallgat, és hallgat, és el tudom képzelni az asszonyt, hogy ahogyan egyszer csak a vádlók elkezdtek elmenni, hogyan csöndesedett ott el az a tér. Hiszen ahogy mentek el, és távolodott a lépéseiknek a zaja, egyre kevesebben voltak, és hogyan jelent meg Jézusnak a csöndje, s hogyan ölelte őket körül, hogy aztán ebben a csöndben valami tényleg el tudjon hangozni. Van az, így mondhatnánk, van az a sugallat az Istentől, ami csak a suttogásban hallható. Isten azt kiabálni sosem fogja, nem fogja ordítani, nem fogja kiabálni. Nem fogjuk megkapni email-ben, vagy SMS-ben, nem fog ez megtörténni. Az, abban a csöndben hallható csak, ahogyan Isten azt a sugallatot suttogja. De közben arra nekünk szükségünk van, az nekünk fontos.

Ezért az emberi természetnek nem könnyű ez. Szoktuk azt mondani, elmegyünk, akkor tartunk egy kis csöndet. Azt gondoljuk, hogy amikor nem beszélünk, és mondjuk csöndet tartunk, akkor rögtön a csönd érkezik meg. De természetesen ez nem így van, hanem amikor elkezdjük a csöndet tartani, tehát a külső zajtól valahogy próbáljuk magunkat ment maradni, akkor az történik, hogy a belső hangzavar fölerősödik. Hát egészen kínzóvá tud lenni a belső hangzavar, ami nem egyszer egy zűrzavar is. Akkor azt mondjuk „Na jó, köszönöm szépen, nekem ebből elég.” Nem egyszer a csöndben olyan hangok erősödnek föl, hogy azt mondjuk „Aha, ezért olyan fontos nekem a zaj, mert ezt a belső hangot nem bírom elviselni. Ez a belső kiáltás, vagy ez a belső fájdalom, ezt nem kérem. Ezért kell nekem az, hogy ne legyen csönd az életemben.”

A következő gondolat így szól, hogy micsoda bátorság az, ahogyan az asszony ott középen, most hát magunk között szólva, az asszony úgy körbe nézhetett volna, valamikor mondjuk félidőben, és azt mondhatta volna, hogy „Hát akkor én is lelépek.” Most már itt a többség elment, hát tulajdonképpen miért marad? Hát miért maradt ott? Nem Jézus az ítélkezés fóruma, hát mit várt Jézustól? És éppen ez a gyönyörű, hogy ott állt ez az asszony, és azt mondja „Én most itt maradok, amíg teljes csönd nem lesz.” El tudom képzelni, hogy mi minden zajongott benne, míg aztán ott tényleg csönd nem lett.

Aztán a záró gondolat. Amikor Jézus nem válaszol, és aztán miután válaszol, és megint csöndet tart, hogy ebben a csöndben azok a nép vénei, az írástudók, meg a farizeusok tulajdonképpen kikerülhetetlenül elkezdenek saját magukkal találkozni. Hogy nem egyszer ez a csönd, amit az Isten átad nekünk, nem azért van, mert Ő nem akar velünk találkozni. Milyen sokszor mondjuk ezt, hogy Isten nem szól, és Isten hallgat, és csönd van, és ránk borul a csönd. Ez a csönd nem egyszer azért van, hogy mi saját magunkkal tudjunk találkozni. Mert hogy megpróbáljuk – elnézést a kifejezésért – az istenkapcsolatunkat fönntartani okosba’. Amikor úgy okosban akarjuk az istenkapcsolatot fönntartani, az úgy megy, hogy magunkat kihagyjuk belőle. Hogy úgy szeretnénk vele kapcsolatban lenni, hogy magunkkal ne kelljen.

A záró gondolat így szól, hogy amikor Jézus ott írogat a porba, és rajzolgat, egyszer csak ezek a vádlók, akik tele voltak beszéddel, és ha Jézus válaszolt volna, mondták is volna bőven, ebben a csöndben egyszer csak elkezdtek maguk felé talán kérdéseket föltenni. „Mi az, hogy bűn nélkül vagyok? Akkor ez most… hogy is vagyok én? Vagy most akkor most mi is történt? Mit kéne akkor most tennem?” Ebben a csöndben már nem tudtak nem magukkal találkozni.

De nagy dolog azt a csöndet úgy tudnunk értelmezni, amiről nem egyszer úgy beszélünk, hogy Isten hallgat, hogy ez azért van, hogy saját magammal tudjak végre találkozni. Azért, mert Ő ott van, én nem vagyok ott. Az indulatom lehet, hogy ott van, a fájdalmam lehet, hogy ott van, a sérelmem lehet, hogy ott van, és a panaszom is ott van, de én, én nem vagyok ott.

Itt van ez a mai evangélium, Jézus az Olajfák hegyén kezdi a csöndben, és aztán ott a templomban is talán valami csönddel kezdődik. Aztán egy fontos mondat előtt is csönd van, és aztán utána is csönd van, s aztán ahogy befejeződik az evangélium fölolvasása, hogy akkor is jó, hogy van egy pici csönd, és hogy most is legyen az.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli