Szenvedély az elköteleződésben 7. - A kiégés füstölgése vagy a szenvedély lobogása.
2016.03.22.
Bevezetés, ismétlés
Folytatnánk akkor a témát. Kiégés, vagy a szenvedély tüze. Tulajdonképpen erről van szó. Néhány mondatban, hogy hogyan jutottunk el idáig. Azt néhány mondatban nem tudom mondani, akkor csak úgy nagyvonalakban, valamit erről. Onnan kezdeném csak, hogy fölfedeztük ezt, hogy a kiégés nem csak a segítő foglalkozásúakat fenyegetheti, veszélyeztetheti, hanem bármilyen szerepünkben lehetséges a kiégés. Férjként, feleségként, apaként, anyaként, nagyszülőként, házastársként is ki tudunk égni. Innen jutottunk el oda, hogy ezt a kérdést akkor föltegyük, hogy most akkor a kiégés útjára lépünk-e, vagy pedig képesek vagyunk a szenvedély tüzét fönntartani? Aztán van egy másik izgalmas megfontolásunk egészen más területről, hogy a legeredményesebb személyeket vizsgálva arra voltak kíváncsiak, hogy van-e valamilyen közös lélektani ismérvük. Az derült ki, hogy igen, van, hogy nem is csak az eredményes, hanem a legeredményesebb személyeknek a vizsgálata során az derült ki, hogy két dolog egyaránt jellemzi őket: a szenvedélyesség és a kitartás. (01:20) Tehát akkor különösen is izgalmas számunkra, és akkor megyek most még beljebb, hogy egy olyan társkapcsolatban, amire most úgy tekintünk, hogy valaki szeretne hosszú távon, tartósan, akár így, hogy örök érvényűen, fölbonthatatlanul, hűségre-, gyerekekre nyitottan, kölcsönös szeretetkapcsolatban lenni, hogy ebben a hosszú távúságban, ebben a kitartóságban hogyan lehetséges a szenvedély tüzét megtartani, megőrizni, fölszítani, áhh, elevenen… Mit csinálni vele? Tartani – de azt a szót már mondtam, és nem akartam szóismétlésbe bocsátkozni. „Éltetni.” Éltetni! Ez jó, ez jó. Igen, tehát akkor egy tartós kapcsolatban hogyan lehet ezt a valamit, amit szenvedélyként neveztünk meg, éltetni. Ez a nagy témánk. (02:10) Így rögtön belekerültünk egy dilemmába, amivel kapcsolatban azt mondtuk, hogy az életünkben nem csak alap igazságok, vagy alap értékek léteznek, hanem kikerülhetetlenül jellemez bennünket ember voltunkból adódóan, hogy alap feszültségek, és alap dilemmák az életünk részei, amelyek nem oldhatók meg, és nem is oldhatók fel, hanem együtt tudunk velük élni. Alap dilemmák és alap feszültségek. (02:40)A szenvedély és a biztonság alap dilemmája a tartós, elkötelezett kapcsolatban
Akkor így jutottunk el oda, hogy na, a ma világában a házastársi kapcsolatok több-kevesebb szerelemmel kezdődnek. Ráadásul idealizáljuk a romantikus szerelmet. És a romantikus szerelemben egyszerre ott van az, (elveszi a székről a jegyzetet – szerk.) a papír nincs benne, az elején legalábbis. (1. – narancs szék – szerk.) Hanem az van benne, hogy áhh, hogy biztonság, hogy megérkezettség, hogy otthon érzés, hogy végre befogad valaki, hogy végre, végre. Áhh! (2. – kék szék – szerk.) Másfelől pedig benne van az, hogy szenvedély, és kaland, és kockáztatás, és kiszámíthatatlanság, és önmagunk felülmúlása, Áhh! Szenvedély! Tehát tulajdonképpen a romantikus szerelemmel együtt, egyáltalán a szerelemmel együtt máris létrehoztuk annak az alap feszültségét és dilemmáját, hogy minél inkább a szerelem ihletettségében itt (1) vagyunk, és azt mondjuk „Biztonság és kiszámíthatóság, és köteleződj el, és legyél hűséges, és legyél tggg-dggg!”, hogy ez hogyan hat a szenvedélyre. Általában mhh-mhh-mhh. (03:55) Hát annál kiszámíthatóbb minden, minél inkább szabályozzuk, minél inkább megmondjuk, hogy legyen, hogy beszélünk egymáshoz, mikor találkozunk, mikor van szex. Azt is szabályozni kell, az a legjobb. Akkor nincs az elutasítástól való félelem, akkor mikor kezdeményezek, mindig azt fogom… rendben van, akkor nem kell ezen aggódni. Nincsen konfliktus, és akkor lehet tudni, hogy szombatonként van szex. Ez egy kicsit kiszámíthatóvá teszi, de biztonságossá, és létrejön ez a nagyon sajátos kifejezés tartalom, hogy „biztonságos szex”. Ami mármost nem úgy van, hogy nemi betegséget nem fogok kapni, és nem úgy van, hogy…, hanem így van. Hogy ezt bevonjuk a biztonság világába. Jaj, ez nagyon megnyugtató, csak szép lassan a szenvedély kezd, hát… Nem… ugye képzavar lenne, ha azt mondanám, hogy elpárologni. Azt nem, de valahogy úgy el, elillan, valahogy úgy elfüstöl. (04:55) Igen ám, de akkor teszünk lépéseket, hogy jó, akkor legyen szenvedély, és legyen kockázat, és legyen ismeretlen, és legyen kaland. Akkor egyszer csak… „Jó, de hát ne, hát de pont azért házasodtunk meg, hogy révbe érjünk.” Hát miféle rév ez? Kedves ismerősöm jut eszembe, a hölgy azt mondta „Feri, az volt a képzetem a házassággal kapcsolatban, hogy hát ez tényleg olyan, hogy hát amíg…” (Egészségedre!) Hát, hogy… ahh, na, ebben volt életerő. A trüsszentésben van valami kiszámíthatatlan. Szóval… tényleg. A szenvedély tüzéhez levegő kell. Hrahhh! Szóval ez a hölgy azt mondta, hogy „Te Feri, mindig ez volt az én fantáziám, hogy hát valahogy itt bolyongok egyedül, mint egy, mint egy nem is tudom mi, egy magára maradt kis tutajocska az élet háborgó viharában, és alig várom, hogy egyszer csak valahogy mellém sodródjon egy másik tutaj, s összekössük a tutajainkat.” Ez egy jó kifejezés, a tutajainkat. „S ahogy összekötöttük a tutajainkat, hogy akkor egyszer csak valahogy, valami, kisüt a nap, és elnyugszik a szél. De pont annyi, kellemes hullámzás van csak, és sodrás, és pont akkor révbe érünk. Hó, mi, akik már majdnem hajótörtünk az élet viharaiban, végre megnyugodhatunk egymás mellett, ahogy a tutajainkat összekötöttük.” Ehh. Mire azt mondta „Rájöttem, hogy ez nincs így. Rájöttem, hogy pont fordítva van.” (06:35)Hogyan hat a szerelem belső logikája a szenvedély ellen?
Ez úgy van, hogy amikor házasságot kötünk, akkor, akkor kezdünk el kievezni. Hogy addig egész jól lavírozunk, meg minden lehet úgy, ahogy mi szeretnénk. De mikor házasságot kötünk, na az aztán a kockázat. A szerelem kockázat, a házasság kockázat, az életre szóló elköteleződés kockázat. Ez a kockázat, krrrr, most mentünk ki a nagy viharba. És akkor, na, tehát itt van feszültség, dilemma. És éppen még a szerelem is, amire úgy gondolunk, hogy révbe érés, s akkor biztonság és megnyugvás, és végre, végre, végre. Tulajdonképpen a szerelem belső logikája is nem egyszer a szenvedély ellen hat. Hmm. Mert birtokolni akarlak, legyél az enyém, muszáj, nélküled nem tudok élni. Akkor pláne. Hát akkor ne ugrálj, ha nélküled nem tudok élni. (07:35)A szerelem ihletettségében megjelenik az anya-gyerek kapcsolat dinamikája.
Akkor így három csoportot neveztünk meg. Ezt nagyon izgalmasnak tartom. Az egyik, hogy a szerelemnek az ihletettségében fölelevenedik bennünk nagyon sok az anya-csecsemő kapcsolatból, és így létrejön egy kör, és ebből a körből, a belső élményvilágból egyszer csak igényeim és elvárásaim lesznek feléd, mégpedig az, hogy „Találd ki szavak nélkül is, hogy mire vágyom, de kedved is legyen megcsinálni azt, amit én nem mondok el, hogy ahhoz lenne nekem kedvem. De te ezt találd ki, és legyen nagyon kedved hozzá, sőt semmi máshoz ne legyen annyira kedved, mint hogy ahhoz, amit én nem mondok el, hogy mi. De ehhez legyen a legnagyobb kedved, és csináld meg anélkül, hogy szólok. Mert ha megcsinálod úgy, hogy szólok, az már nem olyan.” Ez a világ. Tehát a szerelem ihletettségében az anya-csecsemő dinamika elevenné válik. Csecsemőkorban nem tudok még beszélni, de közben van egy alapvető nagyon fontos kapcsolat, vannak vágyaim és szükségleteim, nem tudom őket elmondani, de te mégis kielégíted őket. Na ezt kérem, ez jó lesz így, pont így! Hát ezek az elvárások lesznek a társam felé. Ezért elkezdek rengeteg elvárás, elvárás, elvárás. Hát a rengeteg elvárás nem hat annyira ösztönzően a szenvedélyre. Az se, ha meg akarok neki mind felelni. Tssz! Hehe! Az se. Ez volt az egyik csoport. (09:10)A kapcsolat menjem magától.
A másik csoport, hogy akkor pedig a kapcsolatra vonatkozóan, a szerelem ihletettségéből lesz megint egy csomó képzeletem. Ez pedig az, hogy a kapcsolat menjen magától. Te fogadj el engem, sőt kölcsönösen fogadjuk el feltétel nélkül. Nekem ne kelljen ezért semmit se csinálni. Ne kelljen tudatosnak lenni, és ne legyenek benne konfliktusok. Mert ha már tudatosnak kell lenni, és konfliktusok vannak, és még dolgozni is kell érte, hát az maga az ős bizonyíték arra, hogy nem te vagy az igazi. Ez aztán nagyon negatívan hat a szenvedély fönntartására. Képzeljük el, ott lobog a tűz. Hogy mondtátok? A tűz életben tartása? Nem? Éltetése. Ez szebb. Igen, ez az életben tartás kicsit olyan, hogy fhh-fhh (mellkas pumpálást imitál – szerk.). Ugye, szóval elájult a szerelmem, és most éppen szájba lélegeztetem, ez nem annyira vonzó tényleg. Ez körülbelül annyira nem vonzó, mint a sírig tartó hűség. S ezzel kapcsolatban nem a hűséggel vannak problémáim, hanem ez a sírig tartó, ez, ez nem ízlik. Ugye, tehát hogy valahogy úgy élni, hogy sírig tartó, ez nem. Egy életre szóló, az valami. Tehát hogy volt akkor? Az élet… „A szenvedély éltetése.” De nehezen tanulom ezt meg. Nem t’om, miért állok itt akkor. (10:40) Akkor a szenvedély éltetése. Ugye, és akkor képzeljük el, hogy ott van a… háhh, még azért kicsit lobog az a tűz, s akkor azt mondod „Hozzá nem nyúlok. Nem, mert ha tudatosan rakok rá egy hasábot, az már nem. Magától égjen. Égjen, akkor rá nem fújok, én semmit. Nem, magától. És nézem, ott van egy hasáb, rakhatnék rá, de nem! Menjen oda.” Értitek, körülbelül ennyire irreális ez. Hogy akarom a szenvedélyt, rá nem teszek egy hasábot, meg nem fújom, föl nem szítom, semmi, csak legyen magától. És hamvad el… „Hamvad el…! Horribile dictu! Hamvad el!” De közben a szerelem ihletettségében pontosan azt gondoljuk, hogy magától kellene, magától, magától szítódjék föl, magától legyen még nagyobb, magától ugorjanak rá a hasábok, és magától az ne aludjon el. De közben ne legyen veszélyes se. Értitek, tehát legyen tűz, de ne legyen veszélyes egyáltalán. De azért nyílt legyen, de soha semmit ne veszélyeztessen. Ahh. Jó. (11:55)Magától történjen meg a szenvedély tüzének a beteljesedése a szexualitásban.
Aztán akkor a szexualitásra vonatkozóan is meg lesznek az elképzeléseink. Megint csak a szerelem ihletettségében, aminek a hátterében ott van az anya-csecsemő kapcsolatnak az elevensége. Ez pedig az, hogy hát akkor viszont a szerelem és a szenvedély tüze, és annak az egyesülése és a beteljesedése hogy történjen? Magától. A pillanat ihletettségében, szinte egy ilyen varázslatosan egyszerűen csak történjen meg. Így. Kimondani is jó. Ne legyen benne semmi tudatosság, csak úgy, sodrás, és benne vagyok. És ha ez nem így van, hát akkor már sajnos nem, nem… Tehát az a kályha, amit én rakok meg, az már, az nem. Nem, magától fűtsön be, adjon meleget, ennyi. (12:45)Jelentsen megoldást az életemre.
Ehhez a három csoporthoz, tehát látjátok, elvárásunk támad nagyon sok a társunk felé, azután a kapcsolat felé, azután a szexualitásunk felé, a kapcsolatunk felé, a szexuális értelemben vett intimitásunk felé. És azután pedig van egy negyedik csoport, ez pedig kapcsolódik ahhoz amit mondtam, erre a fiatal feleségre, hogy hát úgy legyen örök érvényű, hogy hát leginkább úgy, hogy akkor az úgy jelentsen megoldást az életemre. Hát azért jó a szerelem, mert akkor találok valakit, és amikor megvan, értitek, mikor megvan, akkor tulajdonképpen az életem megoldódik. Hogy akkor úgy valahogy végérvényesen, valahogy rendben leszek. Az életem akkor úgy meglesz, és hát megvan, akit kerestem, és most már megvan. Megvan, tehát akkor most már biztonság van, és már nyugalom van, és most hát tulajdonképpen az élet neheze ilyenkor már akkor véget ér. Mert hát megvan, hát ő az igazi. Most az igazival vagyok, akkor már… na. Ez a negyedik csoport. Hogy akkor a szerelemtől pedig azt várom, hogy akkor az oldja meg az életem. (14:10) Ahogy egy kedves hölgy mondta, de ezt három alkalmanként el szoktam nektek mondani, hogy „30 éves koromig azt gondoltam, hogy a pasi hozza a boldogságot.” Ez ez. S ha meglesz a pasi, boldog leszek, révbe érek, és az életem meg van oldva. Persze lesznek még nehézségek, de hát azokat együtt, minden nehézség nélkül… Mert egyedül az élet nehéz, de együtt, együtt, na, hát együtt. Hát vállt vállnak vetve, nincs az a nehézség, amin ne tudnánk átmenni, mint kés a vajon. Na. Most elvesztettem a fonalat, mert annyira a késnél voltam, hogy egész megijedtem tőle. Hogy? Ja ez az, hát mert nem mondtam el pont a poént. Ez döbbenetes. Azt hittem, ez velem sosem fog előfordulni, hogy pont a csattanót hagyom ki. De majd erről mondok egy történetet. És akkor 30 évesen ez az ifjú hölgy egyszer csak jött, de nagyon boldognak tűnt, és azt mondja „Rájöttem, hogy nem így van. Nem a pasi hozza a boldogságot, hanem a boldogság hozza a pasit.” Ez egy igazi nagy fordulat. (15:20)Történet a csattanó kihagyásáról
Emlékszem, mikor papnövendék voltam, ez a történet, ami eszembe jutott. Volt egy papnövendék társam, most már hú, doktorált, meg minden, nagyon okos. Ő nagyon okos. De tényleg, tényleg. Hú, most csak… nézem távcsővel. De komolyan, komolyan. Tényleg, komolyan, hát komolyan, vannak okos papok, ez zseniális, hogy vannak. Vannak, vannak. Igen ám, de amilyen okos volt, annyira perfekcionista is. Tehát ő nagyon tökéletesen, minden, és ott voltunk hatodéve már, az volt, hogy úgy kellett tanulnunk beszélni, hogy hát már kint voltunk, tehát élesben. A kés. Élesben. Tehát már ott a mise, akkor ki kellett állni. Akkor még nem vagyunk fölszentelt papok, de már mondani kell. Hahh, ez izgalmas. És ő nagyon, perfekcionista, azt mondja ú, kell bele egy történet. És a történet, és akkor trrr-krrr. És az történt, hogy kiállt, és én ott ministráltam, onnan tudom. Akkor mondta, és föl volt építve, és volt bevezetés, tárgyalás, és a tárgyalásnak… Ment a csúcspont felé, és ment a katarzis, a történet, és… Ahol ott úgy ez a mondat lett volna, hogy „Tehát a boldogság hozza a pasit.”, azt elfelejtette. Elfelejtette a történet csattanóját. Ezt képzeljétek el. Ott állt, és csend, fél perc csönd. Volt, akinek ez nem tűnt föl, voltak elmélyült lelkek, akiket ez egyáltalán nem hozott zavarba. De akik úgy figyeltek, azoknak föltűnt, hogy ez talán nem a beszéd része. Aztán fél perc után, ahogy egyszerűen nem jött… De képzeljétek el, hogy a tudattalan közbeszólt. Nem engedte meg neki, hogy eszébe jusson a saját történetének a csattanója. Hogy ilyen van. Azt mondta, emlékszem, hogy „Ne haragudjatok, itt lenne a csattanó, nem jut eszembe.” És vége lett a beszédnek. Szerintem ez nagyon inspiráló, mert mindenki azon agyalt, hogy mi a csattanó. Ha elmondta volna, kit érdekel? (17:45) Az agyunk így működik, ezt tudjátok? Tehát ha valami olyan, valahogy az agyunk úgy értelmez valamit, hogy ennek most vége, akkor elveszítjük az érdeklődésünket. Ezt tudjátok? Tehát elveszed Brünhildát, s az van benned, hogy na ez a tört… idáig van megírva a történetem, enyém lett Brünhilda. Ja, és akkor az agyam máris jön „És akkor ki nem lett még az enyém?” Mert ez egy befejezett történet. „Én akarom, hogy enyém legyen!” És ott már nincsen utána semmi. Ténylegesen így van. Az agyunk, azt… „Köszönöm szépen, a történet be van fejezve.” Ezért… Volt már olyan élményetek? Ilyet próbálok soha nem csinálni. Nem t’om, ránézek az órámra, és akkor van fél tíz, és azt mondom, hogy „Na, vége. Na még mondok valamit.” Ez nem szokott bejönni, mert már nem figyeltek. Mert már ti ott vagytok, hogy befejezte. Hiába ott valami jó dolog van, ott már kikapcsoltunk. (18:50) Most erről eszembe jutott még egy történet. Semmi köze a témánkhoz. De semmi, de most hagyom, hogy a szenvedély tüze elragadjon. Kockáztassak. Szóval. Öreg pap bácsi mondta a nagy beszédet. Hú, de jó is volt. Mondta, egyszer csak halálos csönd. (némán áll – szerk.) Ezután folytatta, mintha mi se történt volna. Képzeljétek el, hogy lement ez a beszéd, könnyes szemmel egy férfi bement. Azért az nagy dolog, egy férfi, könnyes szemmel. Azt mondja „Atya! Atya, ide járok húsz éve, ilyen beszédet még nem mondott. Ilyet! Az a csönd!” És sírt, és hogy ő most, most tért meg. Erre az atyát elfogta az őszinteség, azt mondja „Fiam, az történt, hogy elmozdult a protézisem, és ennyi időbe tellett, míg helyre haraptam.” Hát, erre mondják azt, hogy Isten mindenből tud valami jót kihozni. (20:30)A szenvedély tüzének a fönntartása a kiégés helyett.
Szóval, most szavamat ne veszítsem, ott tartunk, hogy akkor a szenvedély tüzének a fönntartása a kiégés helyett. Beszéltünk négy csoportról, amelyek ott vannak bennünk éppen a szerelem miatt, visszahozva bennünk annak az eredeti élményvilágát, ami az anya-csecsemő kapcsolat, vagy a tapasztalata, vagy a hiánya, vagy a vágya. Tulajdonképpen tudattalanul hat ránk ez a folyamat, és azt kell mondanunk, hogy általában ez a folyamat inkább a biztonság felé visz bennünket, a kontroll felé, az elvárások felé, efelé visz bennünket inkább, miközben a fejünkben az van, hogy ez nem is így van. „Hát hiszen mi szerelmesek vagyunk!” És eltávolít bennünket a szenvedélytől. Ezért inkább a kitartás felé haladunk, mintsem a szenvedély felé, miközben a fejünkben az van, hogy hát ha valami biztosítja majd a szenvedély örök tüzét, az éppen az, hogy mi szerelmesek voltunk. És nem. S akkor így jutottunk el oda, hogy kezdjünk el beszélni arról, hogy mi az, ami segít a szenvedély fönntartásában. Életben tartás? „Éltetés.” Éltetés. Be kell iratkoznom valami továbbképzésre. Éltetés. Jól van, legyen. Na, akkor ezt most csak gyorsan. (21:55)A szenvedély és a vágy lehetőségei egy tartós, elkötelezett kapcsolatban (ismétlés)
A jó nagyon egyéni
Emlékeztek, itt volt egy nagyon fontos mondat. Ami a szenvedély tüzét fönn tudja tartani valakiknél, szinte mint valami gyógyír elixír, mint valami orvosság az unalom ellen, az a másikakat tönkreteszi, mérgező elegy. Mrrhh, mrrhh. Ezzel azt akarom kifejezni, hogy a szenvedély tüzének a fönntartása egy társkapcsolatban annyira személyes, kapcsolati ügy, hogy ami az egyik párnak bejön, a másikat tönkreteszi. Ami az egyik párt élteti, a másikra olyan fenyegető, hogy esnek szét. Hahh! Tehát valamennyi ön- és kapcsolati ismeretre akkor szükségünk van ahhoz, hogy ne elveket akarjunk megvalósítani. Mint ahogy a gyereknek nem elvekre van szüksége, főleg nem nevelési elvekre, hanem az anyjára. Itt is, hogy a szenvedély tüzét fönn tudjuk tartani, első sorban nem okos dolgokra van szükségünk, hanem arra a figyelemre, meg arra a befektetett energiára, hogy valahogyan kidolgozzuk, valahogy kitaláljuk, valahogy kijátsszuk ebben a kapcsolatban azt, hogy mi az, ami a mi szenvedélyünket fönn tudja tartani úgy, hogy közben nem teszi tönkre azt, hogy elkötelezettek vagyunk, hűségesek vagyunk, és a többi. Ahh, nagyon egyéni. A jó nagyon egyéni. A rossz rettenetesen sematikus, és unalmas – ezt csak úgy közbevetettem. Jó, ezt most csak elsorolom, és utána új… van még néhány új szempont. Remélem. (23:35)Közös kalandok, új elfoglaltságok
Emlékeztek, Honolulu fölfedezése társas utazás során. Ebből a társas utazás a kaland. (23:50)Időszakos „elválások” és távolság
Az elválás idézőjelbe! Na! Megengedem, hogy távol legyél, ugyanis a vágyat a közelség lelohasztja, a távolság fölszítja. Ugye, ha ott vagy, akkor „Hát itt vagy már. Na, jól van akkor.” Hát nem így van? Most, hát, tudjátok, néha így keddenként vége van az alkalomnak, megyek, és hát így el… kezdem átengedni magamat a vágynak egy pizza felé. Mhh. Külön a sajt, aghhh. Borsógurigák, ághcsk-csk-csk. Hát gurigák, nem? Kézzel eszem a pizzát, soha nem követném azt dzzz-zzz, krr-rrr-rrhh. Onnan tudom, hogy gurigák, mert legurulnak mindig az aktuális kis szeletemről. Ezért mikor fölállok a pizzaevés után, mindig ott van néhány borsóguriga. Ezeket is elfogyasztom. Ez a maximalizmusom. Ami borsó itt volt, az az enyém. A székem nem kap belőle. Jó. Időszakos távolságok, mert az fölszítja a vágyat. De akkor, hogyha közeledünk is, értitek. Ezért lehet valakinek ez romboló. „Hé, Feri atya azt mondta, hogy el kell távolodni. Na, megyek is.” Azért mondom, vissza is kell menni, hahó! Ezért nevezzük időszakosnak. Következő. (25:25)Neurotikus egymásra hangolódás
Há, igen, ez tetszett nektek. Rögtön mindenki úgy érezte „Na, ha más nem, ez nekem biztos bejön.” Neurotikus egymásra hangolódás. Ez mindegyikünknek jó lehetőség, hogy valahogy a sebzett részünkkel szenvedélyesen összetartozunk. Sajnos van ilyen. Mond ez neked valamit? „Nem!” Nem, a szomszédomnak mond valamit. A neurotikus egybekapcsolódás. Igen, tehát például nekem van egy fölfokozott félelmem attól, hogy esetleg elhagysz, mert a gyerekkori élményem az, hogy anya néha volt, néha nem. Ezért énbennem van egy fokozott érzékenység. Ezért amikor te normális mértékben távolodsz, hhh-hhh (liheg – szerk.), nekem akkor már nagyon kellesz. Mrrhh. Ezt nem folytatom. Négy. (26:20)Kívül történő fejlődés
Engedélyezése annak, hogy külön világunk is legyen. Hogy legyen közös világunk, és legyen külön világunk, és megengedem, hogy te abban is legyél, és ez nagyon izgalmas számomra, hogy van benned mindig valami ismeretlen, valami titok, valami, ami nem teljesen az enyém. Amiben nem is vagyok én benne. Ez téged jellemez, és ez nagyon érdekes nekem. Hahh! Következő. (26:45)Közös külső ügy, hivatás, hobby vagy elköteleződés
Aminek nekifeszülünk, és együtt valahogy, valahogy hivatásszerűen toljuk. Ahh, az jó. Következő. (27:00)Közös alkotómunka
John Lennon és Yoko Ono. Hát különben nem közös, na. (27:10)A másik ügyének, hivatásának szolgálata
Az is lehet. Akkor én kevesebbet kockáztatok, de az előnyökből részesülök. Na szóval. Következő. (27:20)Közös belső utazás a tudattalan tartalmak világába
Hát ha valami ismeretlen bennünk, akkor az a tudattalan tartalmaink. És mikor valaki szeret a belső világában lenni, föl-fölhozunk ebből valamit. „Komolyan, ez is? Te ilyeneket gondolsz? Hú, te ezt álmodtad? Ez mit jelenthet? Hrrrgsss!” Egyeseknek ez nagyon izgalmas. Közösen fölfedezni a belső tudattalan tartalmakat. És abban mindig szokott lenni valamilyen archaikus rész, még olyan kulturálatlan. Az jót tesz a szenvedélynek, a kulturálatlan részeink. Na. Következő. (28:00)Gyermeki, éretlen részünkhöz való kapcsolódni tudás
A legjobb, ha én is tudok kapcsolódni a gyermeki éretlen részemhez, és te is. Hahh, s akkor a gyerekek rajcsúroznak a hálószobában. Ez a gyermeki rész. Akkor itt történik az, hogy amiről így beszéltem, hogy nagyon félreérthető lehet, azért is mondom, hogy még a gyermek, a tudatosult felelősség előtti világban van. Minden emberi lény úgy születik, hogy létezik neki felelőssége. De az idővel érkezik meg hozzánk, hogy azt elkezdjük tudatosítani, vagy megélni. Ezért a szenvedélyhez hozzá tud járulni az, hogy bent vagyok abban a világban, abban a gyermeki és önfeledt világban, amiben még nem tudatosult a felelősség. Érdekes módon ezt úgy is hívhatjuk, hogy bizalom. S hívjuk is. Valakinél születik öt gyerek, akik nagyon azt mondják „Felelősség, felelősség, felelősség!”, azt mondják „Ez felelőtlen.” Megkérdezzük őket, azt mondják „Hát mi bízunk.” Háhh! Ezért a szenvedély tüzének fönntartásához, ha képesek vagyunk ebben a gyermeki világban is lenni, ami még a felelősség előtt van, ez nagy bizalmat tud majd adni nekünk a társunk felé, folyamatok felé, a kaland felé. Hogy valami történik, nem kiszámítható, nem tudjuk mi lesz a következő pillanatban, következő percben, nem tudjuk, de tudunk bízni. Mindez akkor nem romboló, hogyha ezt gyógyítóan, segítően, biztonságot adóan körbeveszi a felelősségtudatunk világa. Mert ide bármikor visszalépünk, és azt mondjuk, hát egyébként felelősségteljesek vagyunk. (29:50) Emlékeztek, hogy Richard Rohr-nak van ez a zseniális gondolata. Nem maga találta ki, hanem elemezték a hős mítoszokat, a hős legendákat az európai kultúrából, és akkor ő összeszedte, hogy a szerelmesnek a kultikus figurája milyen jellegzetességekkel bír. Akkor azt mondja, hát a szerelmesből is van érett, meg éretlen. Mi jellemzi a szerelmest, mint őstípust? Az jellemzi, hogy átlépi a határokat. Átlépi a családi ház küszöbét. Ugye, ha valakiben csak a felelősségérzet van, és látom, hogy a szüleim egyre gyöngébbek, azt mondom „Hát ne haragudj Brünhilda, de nem vehetlek el. Hát engem már köt a felelősségem a szüleim iránt. Van apukám, anyukám, él még egy nagymamám. Hát ezzel nem lehet vicceskedni, hát egyre gyöngülnek.” Nem meri átlépni ezt a határt, ami a családi háznak a küszöbe. Ez is egy határátlépés. És benn van valamiféle bizalom, hogy a szüleim majd tudnak magukról gondoskodni. Illetve az, hogy amikor majd nem tudnak, akkor tudok magamban bízni, hogy majd akkor jövök én. Hát ez egy bizalom. Ha csak a felelősség van, nem merünk átlépni határokat. Hahh! (31:15) A szerelmes átlép határokat, ez jellemzi. Igen ám, de az érett és az éretlen szerelmes között mi a különbség? Hogy az érett szerelmes átlépi ugyanúgy a határokat, ugyanúgy, tehát átlépi a határokat, mint az éretlen, csak vállalja a következményeit, az éretlen meg nem. Ez a különbség. Tehát a szenvedély tüzének a fönntartásában az, hogy képes vagyok ebben a felelősség előtti gyermeki részemben lenni, ez nagyon tutiság. S akkor tudunk hancúrozni. Hát hancúrozni jó, nem? Na ezt, ezt a szót ismerem. Hancúrozni. Különben… éltetés. Na, megjegyzem a végére. Hancúr! És azért merhetek hancúrozni veled, mert közben meg képes vagyok bármikor a következményeket vállalni, a felelősség világába vissza tudok lépni. És megvan ez a szabad mozgásom, hogy itt (1) is tudok lenni, meg ott (2) is, és itt is, és ott is. Ahh, haha! Oké. (32:25) Fordítva is csinálhatom. Akkor legyen úgy, hogy itt ( 1 – zöld szék – szerk.) van a felelősség (2 – mögé teszi a narancs széket – szerk.), és azért nem nyomasztó ide (1) leülnöm, a felelősség világába, mert körbevesz engem a bizalom. Át tudok ide jönni. Ezért ha valaki csak a felelősséget éli meg, hát akkor ki nem mer lépni az utcára. Hát akkor hogy tud megműteni egy másik embert? Hogy meri kinyitni a száját? Annyira emlékszem, egyszer jött hozzám valaki, és úgy beszélgettünk egy nagyot, nagyon benne voltam. Azt mondja „Te Feri, én ezt el nem tudom képzelni, hogy neked hogy van ehhez bátorságod. Itt emberek jönnek ide, te ezt fölfogtad? Emberek! Az életüket hozzák, te meg csak itt ücsörögsz?” S akkor tényleg elgondolkoztam ezen, hogy micsoda brrrhhh, és arra jutottam, hogy ezzel kapcsolatban rengeteg bizalom van bennem. Tik-tik, sok bizalom, ezért a felelősség nem nyom agyon. De például nem mernék orvos lenni. Mert ott úgy érezném, hogy ez a felelősség túl sok rajtam. Én nem mernék orvos lenni. Nem, nem mernék. Hát sok minden más se mernék lenni. Következő. Áhh! (34:00)Szerepgazdagság kölcsönös megélése
Ugye a szerepgazdagság, hogy tudunk demokratikus szerkezetben lenni, és hierarchikusban. Haha! Meg tudjuk engedni azt, hogy kooperálunk, egyenlőség van, társak vagyunk, szuper. És néha meg te vagy fölül, én meg alul. Prr, aztán csere. Hogy erre képesek vagyunk. Ez, mondjuk a társkapcsolat világában úgy szól, hogy a konyhában te vagy a főnök és azt mondod „Hozd ide azt a lábast!” Én meg „Igenis!” Hát az asszony azt mondta, hozzam a lábast, hozom. „Hozd be a kamrából a diót!” Ugye „Miért pont a diót? Miért a kamrából? Miért most? Miért én?” Ugye, hát ebből, hogy mondjam, nem lesz bejgli. Azt mondtad, hozd ide, tizzzs, megyek, és hozom. Ez nagyon, nagyon izgató, nem? S aztán cserélünk, és a garázsban azt mondom „Hozd oda a 10-40-es olajat!” Erre te pont annyira rémülsz meg, ami engem nagyon… „Na jól van. Kezemben vagy, kis nyuszi. Nem tudod, mi az, hogy 10-40-es olaj.” Na, ott meg én vagyok a főnök, te hozod az olajat. Így, ennyi. (35:20) A szenvedély tüzét úgy tudjuk biztonságosan fönntartani, képesek lehetünk együttműködni, partnernek lenni, társnak lenni, egyenlőnek lenni, és képesek vagyunk tzz-zzz, alá-fölé rendelő helyzetben is lenni. Megint csinálhatnám ezt, hogy itt vagyok, megéljük a demokráciát, szuper jó, és szabadon át tudok menni oda, hogy mondd meg, hogy hogyan legyen, és én… Tessék, rendelkezz velem! És fordítva is van, innen át tudok oda ülni, azt mondom „Na, na, na! Jól van, azért most már azt mondom, hogy nem! Az ugyanannyit ér, mint a te igened. Hoppá, álljunk csak meg!” Na jó. És az, hogy mind a kettőt igyekszünk elsajátítani, ez hoz egy izgalmat. Most nem tudjuk előre megmondani, most itt leszünk, vagy ott leszünk, most ide akarsz lépni, vagy oda akarsz lépni, most ez esik neked jól, vagy az. Lesz egy jó dinamikája annak, hogy… És közben pedig kiszámíthatatlan lesz, de olyan értelemben biztonságos, hogy mind a kettőben mind a ketten jól tudunk lenni. Ezért nem ijedünk meg attól, hogy itt egy állandó valami lesz. Háhh! Következő. (36:35)Különbözőség engedélyezése, sőt tisztelete
Ahh! Túl sok különbözőség ki szokott minket csinálni, de valamennyi különbözőség segít abban, hogy ne csak egymás barátai legyünk. A különbözőségben mindig van valami fenyegető, mert az a világ nekem nem ismerős, azt nem tudom, hogy az hogy van. Nekem az ismeretlen, ismeretlen világ. Gyerekkoromtól kezdve nem is tanultam meg, hogy azzal mit kell csinálni. Benned van egy ilyen művészi érzékenység? Hát azt se tudom, az mi. Hú, ez nagyon… hú, idegen, de nagyon vonzó is. Megyünk tovább. (37:20)Közös titkaink
Nem az, hogy tudom, hogy mit tettél tavaly nyáron. Hogy az életünknek vannak olyan közös eseményei, pillanatai, meghittségben születő… Nem adjuk ki, és összeköt bennünket. Mi tudjuk, hogy te mit szoktál mondani, de ezt csak én tudom. Áhh! Ezt nem részletezem. (37:45)Közös játék és küzdelem
Oh, ezt se részletezem, hogy legyen új téma. Következő. (37:55)A szenvedély és a vágy lehetőségei egy tartós, elkötelezett kapcsolatban ( új pontok)
14. Látványos veszekedések és indulatok
Mrrrhh! Itt azért tennék egy megjegyzést. Van, akiknek például, ahogyan konfrontálódnak egymással, abban van egy szabadságuk. Meg merik engedni, nem érzik, hogy ez fenyegető lenne a kapcsolatra nézve. Tudnak kiabálni „Menj el! Nézzéééjééé!” És ebben valahogy szabad teret engednek a tűznek. Pfff-fff. Ilyenkor fújják. És ha van köztük valami kölcsönös kimondott, vagy kimondatlan megegyezés, hogy ez nem fenyegető rájuk nézve, hogy ez sosem jelenti azt, hogy „Nem szeretlek.”, csak megvan ez, ez fönntartja a szenvedélyt. (38:40) De persze olyan is lehet, hogy valakik a szex helyett veszekednek. Nem ritka. Annyira fontos lehet a szenvedély, vagy hogy történjen legalább valami, hogy ezért nem egyszer veszekedést provokálunk. Akkor olyan is van, csak úgy mondom, hogy veszekedést provokálok a szex helyett. Akkor „Hmm-zsmm-zsmm! Na, jól van, na jól van, még tart a kapcsolat. Akkor jó éjszakát! Nincs még nagy baj, még tudjuk egymást idegesíteni. Tényleg, olvastam egy könyvben, hogyha már jön az unalom és az elhidegülés, akkor már nagy baj van. De még látom, hogy izé, kimentél hányni, akkor jól van.” (39:25)15. A személyesség és a személytelenség közti dilemma
Most ide tartozik az is, hogy… Húú, most hogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy… Majd egy picit beszélek erről. Hogy megint csak megvan egy ősi dilemma, és dinamika, és annak a feszültsége, hogy a személy voltomat helyezem-e előtérbe, vagy pedig magamat személyként átadom valami, vagy valaki másnak. A személyesség, illetve így mondanám, most megint csak kihegyezve, a személytelenség közti dinamika. Most képzeljük el azt az orvost, meg kell műtenie valamelyik barátját. Ha nagyon a személyességet veszi előtérbe, megremeg a keze. Azt mondja „Hát ez itt egy vakbél. Hát mi közöm van nekem ehhez? Ez egy vakbél, egy ilyen kis izé, béldarab. Hát nehogy már ne bánjak el egy béldarabbal. Egy béldarabot úgy metszek el, ahol kell, sitty-sutty. Nem? Hát egy béldarabról beszélünk. Hát mit aggódnék?” De ha azt mondom „Ez a barátom.” Ennél még rosszabb… „A híres hegedűművész! Most műtöm a híres hegedűművészt! Értitek, azt se látom, hol a vakbele.” Hogy az életünk során tulajdonképpen folyamatosan van egy feszültsége annak, hogy a személy voltunkat éljük meg, és azt helyezzük előtérbe, és akkor „Ahh, hát ez akkor…!” Jön az emberi méltóság és tisztelet, és ez gyönyörű szép. De közben pedig mi magunkat is nem egyszer személytelenítjük, a szónak most jó értelmében, nem elveszítve azt, hogy bármikor visszaülök a személy voltomba. A szenvedély tüzét biztonságosan az tudja fönntartani, hogy képes vagyok erre a személyesség és személytelenség közti feszültségnek a kreatív megélésére. (41:20) Mondjuk leülök valakivel beszélgetni egy órán keresztül, mint ahogy nem csinálom, mert… na. Hát ott is magamat egészen háttérbe helyezem. Nagyon tudatosan ott vagyok, bármikor a személy voltomhoz vissza tudok találni, de minden figyelmemmel ott vagyok. Hát nem mindennel, de… főleg ott vagyok, ott vagyok, és ott vagyok, és ott vagyok. De bármikor vissza tudok jönni magamhoz, mert nálam is fontos dolgok történnek. De azért mégis csak ott vagyok kint. Hahh! (41:55) Mikor átadjuk magunkat ügyeknek, ugye éppen talán tegnap, vagy tegnapelőtt reggel hallottátok talán ezt a történetet, két biztonsági őr óriási bátorsággal egy csőre töltött gépkarabéllyal egyik őrt fogva tartó valakit lefegyvereztek. Talán ezt hallottátok, ezt a hírt. Elmondja az egyik, hogy mi történt. Azt mondja, hogy az egyiket túszul ejtette – ez a gépkarabélyos ember – és mentek fölfelé a lépcsőn. Ugye a túsz ment elöl, ő meg csőre töltött fegyverrel. A másik a portásfülkéből, nem tudom, milyen fülkéből, na, hát milyen, biztonsági fülke, valami fülkéből látja ezt, és azt mondja. „Hát hirtelen, mi van nálam?” Fogta a gumibotját, na értitek. Gépkarabéllyal megy az ember, ő meg a gumibotjával utána. Hát most hogyha ő mindenestül a személy voltánál „Hát én egy végtelen érték vagyok, ne haragudjatok. Végtelen érték, én az univerzum egy kitüntetett eseménye vagyok, egy mikro-teosz. Veszélyes dolog, én oda nem nézek! Isten gondviselésére bízok minden személyt.” Ez fogja a gumibotot, megy utána, és azt mondja, hogy kezdtek elérni egy ajtóhoz, aminél pontosan lehetett tudni, hogy ott vége ennek. Tehát vagy odáig ér, vagy nem. Volt három méter, de ugye a lépcsőn, a lépcsőn nem tudsz odaugrani, vagy nem t’om mi, tehát korlátozott az, hogy elérje. „Rájöttem, hogy utolsó pillanat, hogy valamit csináljak.” Halált megvető bátorsággal a gumibotot hozzávágta. Ez, hogy a gumibotot hozzávágta, jött egy zavar, egy pillanat, és akkor így ketten le tudták fegyverezni ezt a valakit, aki egyébként elsütötte a gépkarabélyt. Hát ez egy totál életveszély. Most akkor ezt kérdezném meg, hogy egy felnőtt férfi, ott a kis izé, portásfülkéből veszélyezteti a saját életét teljesen irracionális, abszurd módon utána vág egy gumibotot. Értitek? Most kitüntették mind a kettőt. Hát ilyesmire akkor vagyunk képesek, hogyha magunkat oda tudjuk adni valamilyen ügynek. „Most azt meg fogom menteni. Most mit számít, hogy élek-halok? Hát…” (44:35) Emlékeztek arra, hogy volt egy nagy földrengés. Hát erre nem, mert most nem…, csak a történetre. Kínában volt, és volt egy kisfiú, aki mikor az iskola összeomlott a földrengés miatt, akkor nem volt benn az osztályteremben. Az osztályterem ilyen sátorszerűen hullott össze, ezért bent, ott voltak a túlélő gyerekek. De ez a kisfiú máshol volt az épületben, ő ki tudott jönni, és a saját kezével kezdte a romokat el…, és kiderült, hogy az a látszólag fölösleges munka, ahogy ő a törmeléket ott kaparászta, meg minden, mire egyáltalán ott felnőttek, meg minden segítség jött, az pont segítette a bent lévő gyerekeket, hogy levegőhöz jussanak. Akkor ilyen nemzeti hős lett ebből a kínai kisfiúból. Kérdezték tőle „De hát hogy volt bátorságod? Utórengések voltak ott, a por, a zaj, hogyhogy nem szállt inadba a bátorságod?” Ez a kisfiú, szinte értetlenül azt mondja „Hogyhogy hogy? Hát hogy volt ehhez bátorságom? Hát én voltam a hetes. Hát semmi ilyen információt nem kaptam év elején, hogy földrengés esetén nem vagy hetes, fölfüggesztve.” Tehát ehhez el kell tudnom távolodni attól, hogy én, és a személyem. Most az én és a személy nem ugyanaz, de valahogy ettől a világtól. (46:05) Most a szenvedély tüzének a fönntartása. Jellemez bennünket az a szabadság, hogy tudok személy és személytelen, és személy, és személytelen… de a személytelen sosem azt jelenti, hogy eltűnik a személy voltom, nehogy ezt valaki félre értse. Mit jelent ez? Úgy is mondhatnám, hogy át merem adni magamat a vágynak. Nem egy kis dolog, átadni magam a vágynak. Miközben átadom magam a vágynak, azt sem tudom, mit csinál majd velem. Phú! Hanem nagy szabadság kell ahhoz. Szabad vagyok arra, hogy átadjam magamat a vágynak, de arra is, hogy egyáltalán érezzem, ez a vágy hogy van bennem. Egész pontosan meg tudjam mondani, a vágyamat mi kelti föl, és a vágyamat mi fogja fölerősíteni, és erre átadom magam. Anélkül, hogy aggódnék, félnék, szégyenkeznék, vagy bűntudatom lenne. Hoppácska! (46:55) Éppen a szerelem ihletettségű kapcsolat – most ez… másról szól ez a két szék. Ugye a szerelem ihletettségű kapcsolatban élünk meg rengeteg fenyegetettséget. Ugye, hogy majd valami olyasmit csinálok, nem fogsz engem szeretni, nem leszek elég jó. Ősi félelmeink jelennek meg a szenvedéllyel összefüggésben. Valami olyasmit mondok, ami ellentétes azzal, aminek magamat gondolom. Egyszer csak nem leszek jó ember, nem leszek rendes ember, nem leszek igaz ember. Kiderül, hogy nem vagyok az, akiről gondoltam magamat. Jön a szégyen, a bűntudat, a szorongás és az aggodalom. Ezt akarja a csudaság! Inkább akkor dehogy adom én át magamat a vágynak, hogyha ilyen rettenetes érzések jönnek belőle. „Ú, akkor… ú, mit fog szólni? Zsuaa-zsuaa.” Hahh! (47:50) Egy önfeledt szenvedélyes élethez, és ez nem csak a szexualitásra vonatkozik, egészen nyilvánvalóan fontos, hogy a neurotikus szégyenkezésből, aggodalomból, félelmeinkből és bűntudatunkból kigyógyuljunk, és maradjon az egészséges. Hát képesek legyünk félni, érezzük annak a súlyát, hogy tudunk jót tenni, meg rosszat, de közben ez bekebelez akkor bennünket, akkor ezt csínján, csínján, csínján, csínján. Megvan ez az élmény, ugye? Nem merem magamat átadni a vágynak, s akkor itt egész mélyről jövő félelmek és szorongások, és bűntudatok tudnak bennünk megjelenni. Mhh, nem hangzik jól. Hol a papírom? Következő. Igen. Mhh. (48:45)16. Ketten a külvilággal szemben
Ez is, a külvilág fenyegető, és mi küzdünk a külvilággal, ami fenyegető. Összetartunk. Akkor van fenyegetettség, van izgalom, kiszámíthatatlanság, kaland, van összetartozás. Ehh, következő. (49:00)17. Társunk és magunk önállóságának tisztelete, fölfedezése
Hmm, itt el… Most nézem az órát. Hú. Éltetés? Éltetés, jó. Éltetjük még 20 percig ezt a mai alkalmat. Hogy a szenvedély nem önmagában van, vagy önmagában áll, hanem a személyiségünk összefüggésében van. A személyiségünk pedig, a személyünk pedig ebben a kapcsolatnak az összefüggésében valamilyen, vagy valaki. Ezt miért hozom ide? Azért, mert akik – most így szokták mondani – szexuálpszichológus, szexuálterapeuta, azt szokták mondani pont ők. Olyan, hogy szexuális probléma, szinte nincs is. Nincs, emberi problémák vannak, kapcsolati zavarok vannak, a személyiségnek az elakadásai vannak, amelyek a szexualitás területén nyilatkoznak meg. Ezért most a szenvedélyt szeretném abba az összefüggésbe ágyazni… Mert azt mondjuk, azt hisszük, hogy mondjuk a szex valami technika kérdése? Szó sincs róla. (50:15) Azt tudjátok, hogy melyik a legfontosabb nemi szervünk? Az agyunk. Ha az agyunk… akkor megy! Ha meg pff, akkor nem megy. Tehát akkor a szenvedély ágyazódik a személyiségünk egészébe. Most akkor hadd hozzam ide, miután elmondtam, hogy mennyire bénító tud lenni a vágyra az, hogy átadjam magamat a vágynak? A vágy kifejezésének? Az, hogy a vágy diktál bennem anélkül, hogy bűntudat, szorongás, félelem? Miközben nyitott vagyok arra, hogy észre vegyelek és észleljelek téged, és ha azt mondod, hogy „Nem.”, akkor ez nekem jelentsen valamit. Tehát hogy közben meg bizalmat szavazunk valami folyamatnak. De közben én átadom magamat a vágynak. Képes vagyok nem csak neked átadni magam, és rád figyelni, hanem a vágyamnak. Ahh! (51:05) A romantikus, idealizált szerelemben te vagy a legfontosabb. De a szenvedélyhez át kell adnom magamat a vágyamnak. Hűha! Akkor ez hogy lesz? „Most, jöjjön az a vágy! Krrrss!” Ellent mond annak az idealizált képnek, amit őrzünk arról, hogy mit jelent, hogy szerelmes vagyok, és te az enyém, és én a tied. Ugye, és mindig rád nézek. Ilyenkor ez. Hát ha kihagyom azt a szakaszt, hogy hrzzzs-zzzs-zzs, ez egy szakkifejezés, hrzzzs-zzzs-zzs, ezt fordítsátok le. (51:45)Fritz Riemann – Alap feszültségek – a szorongás alapformái
Fritz Riemann-nak van egy nagyon izgalmas megközelítése. Ő is alap feszültségekről beszél. Azt mondja, itt most ezt mutatom, és hogy ennek mi a következménye a szenvedély kultúrájára. Azt mondja… Áhh, ez a sok szék! (1 – narancs szék elöl – szerk.) Skizoid alkat. Majd mindjárt mondom, mi ez, ha nem tudnátok. Tudjátok, de azért mondom. Itt van (2 – zöld szék hátul – szerk.) a depresszív. (3 – kék szék jobbra – szerk.) Kényszeres. (4 – sárga szék balra – szerk.) Hiszteroid. (52:20)Skizoid alkat
Na most ez mi? Mondom, de most az összefüggésünk szempontjából. Mi van a skizoiddal? A skizoid az az alkat, azt mondja Fritz Riemann „Mindegyikünket jellemez egy-két alapvető – így mondja – egzisztenciális szorongás. olyan mélyről jövő, a személyiségünket alapvetően meghatározó szorongás, ami a személyiségünknek része, sőt a személyiségünket jellemzi is, és valamit alapvetően bennünk kifejez.” Valami alapvető, és nagyon mély szorongás és félelem, és nincs olyan, hogy valakiben ne legyen. A különbség csak az, hogy éppen hol jelenik meg. Ki mitől szorong a szíve – ha nem is a legmélyén, mert a legmélyén nem szorongunk, hanem előtte egyel? Tényleg, a legmélyén nem szorongunk, előtte már lehet. (53:15) Akkor azt mondja, a skizoid az a valaki, aki tulajdonképpen attól fél, hogyha átadja magát, el fogja veszíteni saját magát. Retteg az önátadástól. Ha átadom magam, egyszer csak el fogom veszteni magam, egyszer csak eltűnök, megsemmisülök, végem lesz. Nem, nem engedh… hát ha van valami, amit nem engedhetek meg, az hogy átadjam magamat valami vágynak, és ha az elsodor, akkor mi, hát akkor nem t’om mi lesz. Hova hullok? Meg fogok semmisülni. Átadni egy másik embernek magamat? Átadni a másik ember vágyának? Maga a rettenetes félelmetes valami. Nem. Mi a következménye az erotika kultúrájára nézve, a szexuális vágy kultúrájára nézve? Az, hogy hát beszélhetek nagyon szépen, így a szenvedély fenntartása, meg minden, de énbennem akkor van egy alapvető mély félelem, hogyha átadom magamat a vágynak, ami belül van, átadom magam neked, aki te kívül vagy, elvesztem magam. „Hát ne haragudjatok, ezt nem engedhetem meg magamnak. Ezért énnekem mindig, én mindig a tudatosság, inkább… Nekem muszáj a tudatosság, muszáj határt tartani. Én én vagyok, és te te. Nehéz úgy egyesülni, hogy én azt mondom, hogy nekem mindig meg kell magamat őrizni, különben elvesztem magam. Szó se lehet róla, hogy engem valami elsodorjon, valami magába kaparintson, vagy öleljen. Nem, nem, nem, én tartom magam.” (54:45) Ezért miközben mennénk előre a szexualitásnak, vagy a szenvedélyességnek a világába, énbennem tudattalanul is megjelenik ez a félelem. „Na, na, na, na, na, na! Hát föl fogsz oldódni, te nyomorult, eltűnsz, mint a…” Mi az? A kámfor? Én nem arra gondoltam, hanem a Calcium-Sandoz-ra. Sajnálom, ilyen földhöz ragadt vagyok. Átadom magam a szenvedély tüzében neked, és föloldódok, mint a Calcium-Sandoz. S akkor értitek, még van egy kicsi bennem… Oldottatok már föl Calcium-Sandoz-t? Azért az félelmetes, ha te vagy az. Kívülről nézni röhejes, nem, hogy így tööö-döö-döö, hogy buborékol, meg minden? Mindjárt megiszom, ugye? Na de lennél te a Calcium-Sandoz! És akkor pfff-pfff-pfff, így érzed, hogy fogysz el. Pff-pff. Nem örülsz neki, hogy „Most adom át a lényegemet a víznek. Aha! Huhu-huhú! Pont teljesen bent leszel a vízben, te kis nyomorult Sandozka! (56:00) Ez azt jelenti, hogy persze, rengeteg mindent mondhatunk a fejünkkel, hogy hogyan tudjuk a szenvedélyt fönntartani, de ha én egy skizoid alkat vagyok, éppen minél inkább megyek a beteljesedés felé, önátadás, a saját vágyam, önátadás neked, önátadás a te szenvedélyed vagy vágyad felé, annál inkább élhetek meg egy belső szorongást, és nem is nagyon van a kezemben. Megtörténik velem, ha akarom, ha nem. Ez a személyiségfejlődés elejére utal engem. Úgy, ahogy a szerelemben az anya-csecsemő kapcsolat lett eleven, itt meg a személyiségfejlődésem első kezdeti időszakának az élményei válnak elevenné. Krrr-pff, hmm, hmm, hmm. A megsemmisüléstől való félelem nem egy apró-cseprő félelem. Jó, tzz-tzz, felejtsd már el, vagy ne aggódj! Hát ki az, aki nem aggódik attól, hogy meghal, meg… vége a földi pályafutásnak? Sírig, sírig. Ez az egyik. (57:10)Depresszív alkat
Mi a másik? Kiegészítő párja a depresszív alkat. A depresszív alkat mitől fél, ami meg fog jelenni a szerelem, szexualitás, szenvedély kultúrájában, világában? Mitől fél? Attól, hogy maga legyen. Mert őbenne állandóan ott van, a másik hozza az életet, a másikhoz tartozni, a kapcsolat a legfontosabb. „Nem veszíthetlek el. Tenélküled nem tudok élni, te vagy az én szerelmem, örök hűség, haaa, jaj, ne menj messze, maradj itt, szeress engem, el ne távolodj! Nélküled nem az vagyok, aki vagyok. Legyél velem! Te hozol ki belőlem minden jót, amiről téged ismerlek. Te vagy a legjobb dolog, ami történt az életemben.” Ismerjük ezeket, nem? (57:55) Ha azt lehetne mondani, hogy nagy valószínűséggel a ti zömötök is depresszív. Vagy skizoid, de ez most mindegy, na. Annyira rémülten néztetek rám, hogy… legyetek skizoidok. Most nem tudom, ez jó hír-e nektek, a skizoid aki előbb megsérül. A depresszív később sérül. Igen, tehát aki úgy érzi, hogy ő nagyon sérült, hohó, vagy skizoid vagy, vagy nem ismered magad. Most ezután… Tehát a depresszív, ugye megvan? A depresszív az a valaki, hogy amikor úgy, ugye tudjátok, az a… (58:45) Például, hogy otthon vagy a gyerekekkel, és el… Na jó. Itt vagyok én kislány, haaa, és akkor van apa, van anya, van hugi, és akkor tzz-zzz. Otthon vagyok, és család, és család. És akkor az a képzetem, hogy innen máris átkatapultálom magamat egy férfivel való házasságba. Tehát ezért én a családi fészekből… Szó se lehet, hogy én egyedül éljek, meg ilyen kolesz? Szörnyű! Kolesz nem, én otthon vagyok, otthon vagyok, innen, innen, hogy mondjam, meregetem a szempilláimat. Hát miért, mit meregessek? Azt meregetem. Hát meregethetném a teát is reggel, de nem iszom. És egyszer csak engem valaki észrevesz. „Háát, az én Dezsőm!” Észrevesz, és én – persze könnyes szemmel – átölelve anyát… „Anya, anyaaaa! Mindig szeretlek!” És apát is. „Apaaa! Téged nem annyira.” Ez csak egy magyar családtörténeti epizód. És innen, ebből a családból azon nyomban átlövöm magam a férjemmel való kapcsolatba, és alig várom, hogy gyerekek szülessenek. (Összehuzogatja a székeket – szerk.) Itt vannak a gyerekek, és megkérdezik tőlem, hogy hogy vagyok, akkor azt mondom, hogy a gyerekek most betegek. Akkor még egyszer „Jó, de te hogy vagy?”, akkor azt mondod „Jaj, a férjem annyit dolgozik, alig látom. – Jó, de te hogy vagy? – Jaj, ne is mondd! Szalad az egész lakás, pedig négy nap múlva húsvét, és már nagycsütörtök van. Ez szörnyű. – Jó, de te hogy vagy? – Jaj, hát hogy én hogy vagyok? Hát te ne is mondd! Hát az egyházközségben vállaltam azt, hogy mégis csak én csinálom a húsvéthétfői nyuszitojást. Hó, hát ezzel… - Jó, de te hogy vagy? – Jaj, hát hogy is vagyok? Hát de magamról már annyit mondtam, már nem unalmas?” Szóval ő teljesen benn van a kapcsolat világában. (60:40) Most visszarendezem (a székeket – szerk.), már a színeket elfelejtettem. Most akkor a helyeket nézzük. Most egy pillanatra ugye most kívülről nézem magam, eddig benn voltam. Hogy… de tényleg, hogy… De soha senkit nem akarok bántani. Most ahogy ezt lefestettem, nem, ez most gúnyolódok a depresszív embertársaimon. Dehogy gúnyolódok, hát csak látom, milyenek vagytok. Ezt már… annyira szenyó tudok lenni. Jól van, majd önvizsgálatot tartok, mikor nem vagytok ott. Szóval. (61:20) Ezért a depresszívnek az alap és ős félelme az, hogy egyszer csak mondjuk, már a harmadik gyereket is azért akarta, ugye volt ott négy év. Ha lenne egy harmadik, akkor kiszámolta, hogy akkor 14 évig vele van, mert addig az még úgy legitim, és akkor, akkor 47 éves, onnan már hátha valahogy a nyugdíjig el lehet valahogy lavírozni. Tulajdonképpen ott van benne ez a szorongás, hogy egyszer csak a talpára kell állnia, őneki. Hogy őneki. Hogy a férje nem lesz ott, és az apja se, és az anyja se, és a gyerekek se, és senki, és egyszer csak ő áll majd ott, ott, fölvette egy cég. Már persze diplomája van, hát okos, hát semmi köze ahhoz, okos, van két diplomája, azt megcsinálta. Apa segítette, anya szerette. Ott, és akkor egyszer csak őneki ki kell állnia tök egyedül? „Azt nem, nem, nem, még egy gyereket szülök inkább. Szülni se könnyű, de hát azért… sokkal egyszerűbb, mint prezentálni. Mert a szülésnél ott van az orvos, ott van a bába, tzöö-zöö. Áll, a prezentáción ott állsz tök egyedül egy ilyen izével a kezedben, és itt, és akkor „Látod, remeg a kezem. Nem igaz, nem igaz, és az a baj, ha ennyit remeg a kezem itt, akkor az a kis lézerpötty az így ugrál. Nem, nem, nem, nem, maradok a kapcsolatok védőhálójában.” Prezentáltatok már ilyen remegő kézzel? Na jól van, Feri, már ne…! Szeresd az embereket, légy szíves! Térj vissza az emberszerető jóságodhoz! Szóval. (63:05) A depresszív ősi félelme, hogy önmagává kell válnia. Arról fogalma sincs, hogy az mi. Nem tudja, hogy ő ki. Úgy érzi, hogyha, ha tényleg csak úgy egyedül lenne, az maga a pusztulat, az maga a halál. Egyedül? Hát így mondja a szakirodalom, szociális halál. Egyedül, csak úgy egyedül…? pusztulat. Hmm. Na most. Hogy hat ez akkor a szenvedély világára? Hát hogy adhatnám át magam a vágynak, a szenvedélynek, önmagam kifejezésének, valaminek, hogyha ez esetleg téged sért, vagy bánt, fenyegeti a kapcsolatot? Nem esik neked jól, majd nem fogsz szeretni. Azt mondod, „Húú, hát nem, nem, nem. Minek is adjam át magam? Azt se tudom, ki vagyok. Nem, nem, én neked adom át magam. Én nagyon átadom magam neked.” Hát csak hol van a vágyam? Nem jutok el a saját vágyamig, a saját szenvedélyemig, nem jutok át a saját tzz-zzz, mert nálad vagyok. Azt nézem, hogy mi esik neked jól, és te hogy vagy, és mi, és ott vagyok, de… „Hát a szex? Nem t’om, nekem még nem volt jó soha. Ezt én valamilyen hűségből csinálom, mert, hát ilyen rendességből, rendességből. Szerintem úgy is lehet. Nem? Rendességből. Én szeretem a férjem, és ezért. Nem?” Valahogy nem segítetek a mai előadás során. Mindig csak néztek, néztek olyan követelőzően. Egész ijesztő ám ez. Tehát. (64:50) Ha minél inkább depresszív vagyok, annál inkább nehezen adom át magamat a saját vágyaimnak, és főleg azoknak a vágyaknak, képzeteknek, fantáziáknak, amikhez kapcsolódik valamennyi személytelenség, vagy személytelen, és annak a fenyegetése, hogy „Akkor majd mi lesz utána? Hát egy életet akarunk együtt élni, hát akkor inkább legyen biztonság.” Hát egyszerűen nincs a kettő közös nevezőn, hát túl sok a kockázat benne. Nem éri meg. Plusz még a félelem. Na, még ezt el akarom mondani. Fúú, három perc alatt nagyon durva lesz, de mindegy, majd belehúzunk, aztán nem érdekes, ha nem értitek meg. Azt mondja. (65:35)Kényszeres alkat
Harmadik. Itt ül a kényszeres. Na a kényszer… Hát ő mitől fél? A kényszeres alapvető félelme, hogy a dolgok megváltoznak. Jön valami új, valami váratlan, hát ez eleve a szenvedély ellen van. Eleve a szenvedély számára bvvv-tuk-tuk-tuk, minden. Egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő. Tehát minden legyen kiszámítható, és az a biztonságos. Látni való, ezt nem is kell megindokolni. Minél kényszeresebb valaki, annál inkább „Egyik lépés, a másik lépés, így kell lenni, úgy kell…” És lehet, hogy ő ebben elég jól elvan, csak a társával mi van? Ugye, mert ő így… (66:15) Biztos láttatok néhány romantikus filmet, ami valahogy ennek a dinamikáját karikírozza ki. Ugye, hogy minden kiszámítható, és… És utána ez a valaki lehet, hogy esetleg ehhh… Ezt nem folytatom. Tehát ott van benne ez az ősi egzisztenciális félelem. Hogyha valami megváltozik, az maga a fenyegetettség, az maga a rettenet. Mert az kiszámíthatatlan, azt nem tudom kontrollálni, az nincs a kezemben, abba el fogok veszni. Belehullok a büdös nagy semmibe. Most legalább tudom, hogy mi hogy van. (67:00) Eszembe jutott egy asszony. Képzeljétek, meghalt a férje. Azt mondja (Egészségedre!), azt mondja, hogy „Hát, a rosszal se volt jó.” Ugye, hogy a kapcsolatában nagyon sok nehézség is volt, így fejezte ki. A rossz alatt nem erkölcsi rosszat értett, hanem nehézséget, fájdalmat. Azt mondta „A rosszal se volt jó, de a rossz nélkül még rosszabb.” Ezt mondta. „A rosszal se volt jó, de a rossz nélkül még rosszabb.” (67:45) Hát, megszokás, kiszámíthatóság. Mert ha ez elvész, minden, minden kicsúszik a lábam alól. Hát ha valakinek ez a mély egzisztenciális félelme, hát akkor hogy, hogyan kalandozunk egymással? „Mi az? Fölfedezése a gyermeki tudattalan világunknak? Hülye vagy? Hát hogyan már?” (68:10)Hiszteroid alkat
És aztán, a kettő közti (A kényszeres és a hiszteroid közti – szerk.) feszültség, dilemma, dinamika. Itt a másik végponton pedig a hiszteroid. Hiszteroid az a valaki „Minden változzon, minden alakuljon! Ha megállunk, meghalunk, barátaim. Amíg az ember mozog, addig él.” Abban a pillanatban, ha jön a megszokás, jön az unalom, a mozgás megáll, vége az életnek. Az élet a testnedvek folytonos keringése az emberi szervezetben. Vagy valami ilyesmi. Vagyis változás, folyamat, fejlődés, mindig mozogni, lenni, élni, élni. Különben ő leül, és azt mondja „Akkor ha megáll az élet, meghalok, meghalok.” Menni kell, csinálni kell. Kaland, valami, valamibe belekezdeni, valami dzse-dzse-dzse. (69:05) Hogy hat ez a szenvedélyre? Ez ugye elsőbbikre jól hat. Ugye, tzz-zzz. Hát csak hogyan hat a társamra? Hogy, milyen kapcsolati valami jön ki? Hogy lesz ebből valamiféle olyan kötődés, ami tartja a kapcsolatot? Ő azt mondja „Ne is haragudj, hát téged már ismerlek. Szag: megvan. Forma megvan, bugyi ugyanaz. Most nem t’om, nem t’om, hát legalább valamelyik változzon. Hát ne haragudj, de ez így, ez így engem lelohaszt.” És akkor te mondod „Hát de ne haragudj! Hát de Kiss Rozália vagyok. Hát most a bugyi lehet más, de az összes többi, ne is haragudjál. – Az kevés nekem. Ne haragudjál, az kevés nekem. Az kevés, hát valami, valami, tzz-zzz. Na, legalább valami műköröm, vagy valami. Azt, azt, a műkörmöt. Na, ez, ez már volt.” (70:05) Szóval, hogyha te egyszerűen csak az vagy, aki vagy, az nekem már eleve unalmas. Hát eleve. Megint ugyanaz a nő? Tudjátok, azt mondta nekem egyszer valaki. „Mi volt élete nagy krízise a társkapcsolat elején?” Azt mondja. (Hú, itt az idő. Ugye, be kell fejezni, most, most nem mondhatom azt, hogy vége, mert akkor már nem figyeltek. Rohadtul nincs még vége. Ez annyira, annyira most akarok valamit mondani, hogy… Fúú, szóval e nélkül az egész előadás nulla, semmi.) Azt mondja ez a valaki, hogy „Én úgy vágytam erre, hogy végre otthonról elköltözzek, s akkor legyen egy külön lakásunk, és ott együtt éljek a szerelmemmel. Hát de az volt benne, hogy micsoda változás sorozat, hogy egy másik lakás, egy másik személy, minden más, és berendezzük, és mi leszünk. Úgy a negyedik nap fölébredtem, úgy rád néztem („Rá néztem…” – úgy nekem mondta.) ez nem igaz. Most ettől kezdve mindig itt lesz?” Ezt mondta. Azt mondta, négy nap elég volt neki, hogy megjelenjen ez a félelem, hogy „Ez most, ez így, így lesz?” (71:20) Mint a kisgyerek, tudjátok, mikor mondják, hogy „Iskola lesz. Haaa, te már hét éves vagy, évvesztes. Már mindenki… Kapsz majd irónt.” Mi az, hogy irón? Na, tehát vastag ceruzát. És akkor a gyerek azt mondja „Ez tényleg milyen jó, lesz iskola, és kapok irónt, és akkor egy kis füzetet. Hát ez nagyon jó.” És akkor a negyedik nap odaáll az anyukája elé, megtörtént, azt mondja „Anya, anya, jó volt ez a suli. Akkor mikor van vége?” Hát azt hitte, ez egy jó buli, elmegyünk egy kicsit, aztán jön valami új. És akkor az anyja mondta, 12 év minimum. A kis kampó dobott egy hátast. „Hát ez nem ér! Ugyanabba az osztályba? Ne, máááár! Hát ezeket már mind ismerem.” (72:15) Óh, nagyon köszönöm a figyelmeteket. Magam se tudom, hol tartunk, de… Egy valami biztos, jövő héten folytatjuk. (taps – szerk.) (72:25)Lejegyezte: vinkozoli