Jn 20, 19-31 – Húsvét 2. vasárnapja

2016.04.03. vasárnap: HÚSVÉT 2. VASÁRNAPJA

Az Úrban hívők sokasága egyre növekedett

Olvasmány (ApCsel 5,12-16)

Az apostolok keze által pedig sok jel és csoda történt a nép között. Mindnyájan egy szívvel voltak együtt Salamon csarnokában. Mások közül senki sem mert közéjük elegyedni, de a nép nagyra becsülte őket. Az Úrban hívő férfiak és nők sokasága egyre növekedett. A betegeket kivitték az utcákra, hordágyakra és ágyakra rakták őket, hogy amikor Péter arra megy, legalább az árnyéka érje valamelyiküket, s megszabaduljanak betegségeiktől. Sőt, Jeruzsálem szomszédos városainak néptömege is odaáradt, hozták a betegeket és a tisztátalan lelkektől megszállottakat, s ezek mind meggyógyultak.

Szentlecke (Jel 1,9-13.17-19)

Én, János, a ti testvéretek és társatok a szorongatásban, a királyságban és a Jézusban való béketűrésben, a Patmosz nevű szigeten voltam Isten igéjéért és Jézus tanúbizonyságáért. Elragadtatásba estem az Úr napján, és hátam mögött olyan nagy hangot hallottam, mint a harsonáé, amely így szólt: ,,Amit látsz, írd le egy könyvbe, és küldd el a hét egyháznak, amely Ázsiában van, Efezusban, Szmirnában, Pergamonban, Tiatírában, Szárdeszben, Filadelfiában és Laodíceában!’’ Megfordultam, hogy lássam a hangot, amely velem beszélt; és amikor megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, és a hét arany gyertyatartó között az Emberfiához hasonlót, bokáig érő ruhába öltözve, és a mellén arany övvel körülövezve [Dán 7,13; Ez 9,2.11G; Dán 10,5]. Amikor megláttam őt, a lába elé hullottam, mint egy halott. A jobbját rámtette, és azt mondta: ,,Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó [Iz 44,2.6], az élő, bár halott voltam; de íme élek örökkön-örökké; nálam vannak a halál és az alvilág kulcsai. Írd föl tehát, amiket láttál, és amik vannak, és amiknek ezek után kell megtörténniük [Dán 2,29]!

Evangélium (Jn 20,19-31)

Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, be volt zárva a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: ,,Békesség nektek!’’ Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat. Aztán újra szólt hozzájuk: ,,Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.’’ Amikor ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: ,,Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.’’ Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. A többi tanítvány elmondta neki: ,,Láttuk az Urat!’’ Ő azonban így szólt: ,,Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalára nem helyezem, én nem hiszem!’’ Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött a zárt ajtón át, megállt középen, és így szólt: ,,Békesség nektek!’’ Azután azt mondta Tamásnak: ,,Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!’’ Tamás azt felelte: ,,Én Uram és én Istenem!’’ Jézus erre azt mondta neki: ,,Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.’’ Jézus még sok egyéb jelet is művelt tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket pedig azért írták le, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és a hit által az ő nevében életetek legyen.

Vasárnapi beszéd

Föltámadása után Jézus megjelenik a tanítványoknak, az apostoloknak, és rögtön rácsodálkozhatunk arra, hogy tulajdonképpen ez mit is jelent számukra, és mit jelenthet számunkra.

Az első, hogy Jézus azt mondja „Vegyétek a Szentlelket! És miközben tudom, hogy féltek, mert bezártátok az ajtót, aközben tulajdonképpen pontosan azokhoz küldelek benneteket, akik miatt az ajtót bezártátok. Sőt, még azt is mondhatnám, azokhoz küldelek benneteket, akik miatt az ajtót bezártátok, és akikkel a legkevésbé akarnátok találkozni. Most, úgy elsőre pontosan hozzájuk küldelek benneteket.” Hogyha a föltámadt Krisztussal való találkozásunkban a Szentlélek révén nem történik valamiféle fordulat, akkor azt mondjuk, hogy hát ez a legképtelenebb dolog, amivel bennünket meg lehet bízni. Hát éppen miattuk csuktuk be az ajtót, hát pont velük nem akarunk találkozni. Hát éppen, éppen őtőlük félünk, hát éppen magunkat meg akarjuk védeni pont tőlük. Hogyhogy pont hozzájuk mennénk? Hát dehogy megyünk hozzájuk.

Hogyan jön létre ez a fordulat, vagy mit is jelent ez? Most lehet, egy picit majd derülni fogtok rajta, mert egy saját élményemet mondanám el. Mégpedig, ez az élmény itt játszódik le, körülbelül 25 méterre, a plébánián. Mert tudjátok, a szobám az éppenséggel a földszinten van. Hát ez a földszint azért egy olyan magasföldszint, mondjuk tíz lépcsőt kell fölmenni, és az ablakom alatt éppen elmegy a gyalogút. Ezért mikor ide kerültem, mondjuk így hozzátok, vagy amikor ide kerültem a plébániára, akkor hát azt vettem észre, hogy amikor fölállok a szobámban, akkor bárki, aki elmegy az ablak előtt, jól benéz, mit csinál a pap. Nem mondanám, hogy ez nem kezdett el zavarni. Hát nektek jól esne, hogy pont otthon, ahol úgy szeretnétek egy kicsit lenni, meg akkor otthon vagyok, úgy jövök-megyek, hogy hát akkor hadd legyek otthon. De rájöttem, hogy nem tudok otthon lenni, mert abban a pillanatban, ahol körülbelül mondjuk ennél egy picit magasabban vagyok – mert ezt is megnéztem, körülbelül mettől kezdve nem lehet már engem látni. Körülbelül idáig nem lehet. De ha már ennél magasabban vagyok, akkor már lehet. Hát ezt, ez nem emberi, ehhez nekem nincsen kedvem, hogy abban a pillanatban, hogy fölállok, máris, és akkor… na.

Arra gondoltam, legjobb, hogyha lehúzom a rolót. Már hogy ugye veletek szemben lehúzom a rolót. Hát lehúzom én, engem ne nézzetek. Most nem túlzok, körülbelül így voltam egy évig. Lehúztam egy rolót. Hát lehetetlen, hogy ahol én ott vagyok, vagy próbálok lenni, vagy másokkal beszélgetek, hogy ti állandóan ott néztek engem. Aztán, ez már annyira kényelmetlen volt, tényleg volt, hogy olyan, szinte törpejárásban mentem egyik helyről a másikra. Akkor egyszer csak történt egy fordulat. Mert rájöttem, hogy fordítva is lehet. De ez nem az én érdemem. Mert egyszer csak jött valami ihlet, és ezt kellett csak elragadnom. Ez pedig a következő volt. Tulajdonképpen az zavar engem, hogy ti állandóan benéztek az ablakon. hogy jöttötökben-mentetekben. Mi lenne, ha én néznélek titeket? Erre jutottam. Attól kezdve fölhúztam a rolót, és mindig, mikor fölálltam, jól ki is néztem, derekasan. Oda is állok az ablakhoz…

Tudjátok, mi történt? Hogy azt a némi kis zavart elkezdtem rajtatok látni. Ami egy egész éven keresztül engem jellemzett, az ott megjelent. Mert mégis csak, képzeljétek el, hogy azt mondjátok, hát nekem ez itt a legrövidebb út, hogy hazamenjek, hát most nem fogok kerülni. Ugye, nekem akkor itt visz el az út, a pap meg ott áll, és néz. Egy kicsit kellemetlen. És akkor azt vettem észre, hogy egész, egész rendesek vagytok ott, az ablak alatt. Visszahívjátok a kutyát, meg simogatjátok a gyereketeket, szóval egész tisztességes, amit csináltok az ablakom alatt.

Miért akartam elmondani ezt a magam számára is megmosolyogtató történetet saját magammal kapcsolatban? Azért, hogy olyan érdekes, hogy ténylegesen meg tud történni ez a fordulat, olyan sokféle minőségben persze, hogy pont azokat kezdem el nézni, pont azokhoz, pont azokhoz, akikkel kapcsolatban azt mondom „Na, hát pont ti ne nézzetek már állandóan be!”

Ezért az első gondolat így szól. Milyen óriási jelentősége van ennek a belső fordulatnak, ami az által történhet meg, hogy a Szentlélek ad egy jó indíttatást.

Éppenséggel néhány nappal ezelőtt együtt voltam egyetemi lelkészekkel. Az egyetemi lelkészek beszámoltak arról, hogy… és akkor most elkezdem mondani ezt a szöveget, hogy milyen nehéz ma a fiatalokat megszólítani. Tudjátok, mikor hallom ezt a mondatot, az összes hajam szála már az égnek áll. Akkor azt mondja az egyik kedves lelkésztársam „Tudjátok, én tulajdonképpen szenvedtem ezen, hogy hát ott állok én, hát nem jön oda senki.” Hát miért mennének oda? S akkor azt mondta „Veszek egy csocsót.” Vett egy csocsót, és betette a folyosóra. Oda, hogy pont a lelkészi szoba elé. Attól kezdve tulajdonképpen még csak szólni se kellett, hát ha van csocsó, akkor… S azok, akikkel kapcsolatban azt élte meg, hogy „Jaj, jaj, hát nem jönnek, nem lehet őket megszólítani.”, már ott is voltak, és csocsóztak.

A második dolog, még mindig nem az, hogy „én meg pap vagyok, és most beszélek nektek Jézusról”. A második lépés még mindig csak az volt, hogy akkor elkezdte őket kérdezni, hogy azon túl, hogy szerettek csocsózni, egyébként mi van veletek? És csak a harmadik lépés ma az, hogy „Na, és egyébként, esetleg ha titeket érdekel, hogy én most miért is vagyok itt, akkor erről egy pár mondatot szívesen beszélek.” Ez csak a harmadik lépés.

Milyen érdekes ez, hogy az Egyházban – ha szabad ezt a kifejezést használni – ipari méretekben panaszkodunk arról, hogy nem lehet megszólítani ezeket és azokat, és nem figyelnek ránk, és nem törődnek velünk, pedig nálunk van az örömhír. Hát, a legnagyobb jó szándékommal, ha mondom ezt, kissé megmosolyogtató, hogy 2000 év után is valahogy szükségünk van erre a fordulatra, hogy bekopogjon hozzánk Jézus, és ezt mondja „Ne féljetek már, az ég áldjon meg titeket! Békesség veletek! Békesség! Hát éppen azokhoz lépjetek már oda, akiktől féltek, és azt mondjátok, hogy…” Nem akarom ezt hosszabban mondani, ez az első gondolat.

Aztán a másik. Hogyan szól akkor a mi küldetésünk? Nem is csak erről a fordulatról van szó, hogy pont akiktől félnénk, vagy hogy miért nem hallgatnak minket, hogy pont hozzájuk szól. De nem az által szól, hogy mi kezdünk el beszélni, hanem az által, hogy mi kezdünk el meghallgatni. Aztán a második. Azt mondja, „Vegyétek a Szentlelket!” Azért is, mert éppen az itt és mostban látjátok, történtek nagyon fájdalmas dolgok, és ideje van a megbocsájtásnak. Ebben az a gyönyörű, hogy Jézus azt mondja, hogy az életben, az életünkben állandóan lesznek olyan helyzetek, amelyekben az Úr olyan lehetőségeket ad nekünk, amelyek csak ezekben a helyzetekben vannak. Például, valaki megbánt engem. Ebben a pillanatban az Isten lehetőséget biztosít, ebben a pillanatban, hogy megbocsássak, vagy hogy irgalmas legyek. Ez a lehetőség éppen az által áll fönn, hogy velem szemben valaki bűnt követett el, vagy igazságtalan volt, vagy bántott, és a többi.

Hatalmas fordulat ez, hogy az, amiről egyébként azt mondjuk, hogy ez nem jó, az, amiről azt mondjuk, hogy ezt nem lehet csinálni, amire azt mondjuk, hogy „Ez bűn.”, hogy ezek a helyzetek teremtik számunkra az evangélium meghirdetésének a legnagyszerűbb lehetőségeit. Ne mondjuk, hogy ilyen lehetőségeink nincsenek, mert mindig is lesznek. Mert mindig is éppenséggel az élet eléggé meg fog bennünket cincálni, meg ráncigálni, és ezek mind a fejedelmi lehetőségeink, hogy az evangéliumot meghirdessük. De nem az által, hogy valami betanult szöveget elmondunk, hanem az által, hogy az itt és mostban, mint ahogy Jézus éppen azért, mert ott vannak és félnek, és tudják, hogy ez történt, ebben az itt és most-ban mondja „Nahát itt most a Szentlélek abban tud segíteni, hogy a megbocsájtás révén Istennek az arcvonásai a földön meg tudnak jelenni. Ettől kezdve éppen amitől félünk, és amire azt mondjuk, hogy rossz, és azt mondjuk, hogy bűn, mindez óriási lehetőség nekünk.

A harmadik gondolat így szól. Azt mondja „Békesség nektek! Békesség veletek!” Ugye csak egyetlen pici lépés még tovább, hogy Jézus ott áll, kezén a szegek nyoma, és azt mondja „Békesség veletek!” Nem csak annyit jelent, hogy ad nekünk békességet, vagy hogy valami jókívánsággal él, hát ő maga a békesség, ő maga a saját testében, a saját lelkében megteremtette az embertársaival való békességet. Ennek a békességnek itt vannak a kezén, a lábán, meg az oldalán a nyomai. Ez a békesség, és ez a békesség tulajdonképpen maga a személy. A mi békességünk nem egy személytelen békesség, valami, valami érzelmi állapot pusztán, vagy lelkiállapot, vagy valami szép egyensúly és harmónia az emberi lélekben. A keresztény ember békessége a halálon győzelmet aratott, a halálból föltámadt Jézus, aki megmutatja a kezét, az oldalát, és a lábait, és azt mondja „Én vagyok a békesség.” Nem egy elv; nem egy elmélet, nem egy lelkiállapot, hanem egy személy a békesség, amióta Jézus föltámadt a halálból.

Akkor megint csak, néhány nappal ezelőtt találkoztam egy indiai apácával. Egészen sötét bőrű indiai apáca, eljött Magyarországra minket misszionálni. Hát, elég megrendítő. Indiában úgy gondolják, hogy lehetnénk keresztények is. Akkor eljött ez a nővér, és azt mondja „Tudod Feri! – már egész nagyszerűen beszél magyarul – Tudod Feri, úgy volt, mikor én úgy éreztem, nekem küldetésem van, és jönnöm kell, hogy hát azért persze elkezdtem tájékozódni, és akkor rájöttem, hogy én ezzel a sötét bőrömmel most eljövök ide Magyarországra. Hát nem hogy az evangéliumot meghirdetni, hát hogy fognak rám nézni? Eleve különbözök, eleve innen jövök, hát kinek fogok én beszélni, ki fog engem egyáltalán meghallgatni? Akkor elmentem a lelkiatyámhoz – mondja ez az indiai nővér – mondtam neki, hát jól van, én oda megyek, de hát idegen világ, idegen kultúra, idegen emberek, ezzel a sötét arcommal, most ez hogy lesz?” A lelkiatyja nagyon együttérzően, komolyan véve, de a következőt mondta neki „Ide figyelj, tényleg így van, fogalmad sincs, hogy kikhez mész, gőzöd sincs, hogy kik várnak ott, de egy valami biztos, Jézus már ott van.” A nővérben egyszer csak megtörtént a fordulat. Azt mondta „Tényleg, hát hiszen leszállok a gépről, és máris csak azt kell megkeresnem, hogy hol van Jézus. Ha itt van, akkor békesség van. Hogyha megvan Jézus, akkor a békesség megvan, akkor, hát az emberekkel már elboldogulok. A békesség legyen meg.”

A mai evangélium kapcsán azt mondhatjuk, a békesség itt nem egy lelkiállapot, valami érzelmi töltet, vagy harmónia, hanem egy személy, aki megmutatja a kezét, a lábát, és az oldalát. Ezért akkor a záró gondolat meg így szól. Ezért aztán óriási dolog, amikor nem csak az ajtókat nyitjuk meg, hanem megnyílik a szív, és ebben a szívben, bármelyikünkében, egyszer csak ebben a nyitottságban föltárul annak a sírnak az ajtaja, és bennünk föltámad Jézus. Hogy ez a föltámadás nem csak egy egyszeri történelmi esemény, hanem amióta van Isten-ember kapcsolat, és mi ezt keresztény módon, krisztusi módon éljük, ez azt jelenti, hogy teret engedek magamban Jézus föltámadásának. Jézus bennem való föltámadása azt jelenti, hogy egyszer csak, hát meg tudom magam mutatni, hogy képes vagyok egyszer csak odamenni, és azt mondani nektek, hogy „Békesség veletek!”

Hogy van bennem egy alapvető, nem magamról beszélek, hanem mint keresztény emberről. Hogy de nagy dolog, hogy bennem Jézus föl tud támadni, és így egyszer csak a föltámadás, a szónak sajátos értelmében kézzelfogható tapasztalás lesz. Hogy egyrészt úgy van ez, hogy de jó, hogy lehet tapasztalni. Másrészt úgy van, hogy „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.”, és mi állunk a kettő között. Mi vagyunk azok, akiken keresztül a tapasztalás is, és a hit is az embertársainkban el tud mélyülni, mégpedig az által, hogy megnyitunk idebent valamit, és engedjük, hogy bennünk Jézus föltámadjon, és aztán bármiféle zárt szíven keresztül, egyszer csak megjelenjen bárkinél.

 (Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli