Út az ideáktól a valóságig: hogyan teljesülhetnek a vágyaink? - A személyiségfejlődés lehetőségei a társkapcsolatban 2.

2016.04.19.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat! Remélem, el tudtok rendeződni.

Bevezető – Ismétlés

Könyörtelen mérték, túlzó kritikusság. Ez az a séma, amiről beszélünk, és azt is nagyon jól tudjuk, hogy azért érdemes erről a 18 negatív sémáról szót ejteni, mert hogy nem úgy vagyunk ebben a pillanatban sem, ahogyan ültök itt a helyeteken, hogy pontosan a valóságnak megfelelően legyünk képesek érzékelni azt, hogy most mi történik, hogy mi kik vagyunk, hogy a többiek hogyan hatnak ránk, hogy mi jó és mi nem. Hogy az érzéseink, a gondolataink, a szelektált emlékeink és a fizikai állapotaink is általában sohasem csak mindig erre a pillanatra vonatkoznak, hanem meglévő élettapasztalatok különböző rétegei itt őrződnek bennünk. Ezért, miután nehéz volna azt állítani, hogy létezik olyan ember, aki egyetlen sémában sem érintett, ezért nagy valószínűséggel most is, ahogy itt ülünk, az is, ahogyan érzünk, a fizikai állapotunk van, és amilyen gondolatok kapcsolódnak hozzá, és amilyen emlékekkel most éppen itt ülünk, mert azt mondjuk „Még csak a bevezetőt mondja, ezt úgyis mondta már, nem érdekes.” Ahogy ezek az emlékek most mennek bennünk, ezek is már tulajdonképpen múltbéli történések lenyomatán keresztül, azokat föltárva jellegeznek meg bennünket. Sajnálom. (01:40)

Ezért érdemes akkor beszélni a sémákról, mert a sémák minduntalan belepofátlankodnak az életünkbe. És, és, és… De most amiről kifejezetten szeretnénk beszélni, hogyan tudjuk a szenvedély tüzét a kiégés helyett ébren tartani és fölszítani tartós társkapcsolatban. Ez a nagy témánk, és így beszéltünk arról, hogy na, na, nem csak értéseink vannak, gondolataink, emlékeink, és nem csak fizikai állapotaink, amelyek a sémákban kifejezésre jutnak, hanem vannak vágyaink, és ezek a vágyak minimum három rétegben őrződnek bennünk. (02:25)

A vágyak korszakai

Az első, legkorábbi rétege a vágyainknak, és annak, ami a vágyban mindig ott van, hogy teljesedjen be, elégüljön ki. (1) Csecsemőkor, magzati kor, csecsemőkor, pici gyerekkor. Ott van a vágyak világának egy kész világa és lenyomata bennünk. (02:45)

(2) Aztán persze voltunk 4-5-6-7 évesek, ödipális korszak. Ott is nagyon erőteljesen jelennek meg a vágyaink. Ráadásul ott már kisfiúként és kislányként is vágyakozunk. Itt (1) még inkább csak emberi vágyaink vannak. Na de itt (2) már „Anya, legyél az enyém! Apa, látod, milyen csoda vagyok?” És akkor te, aki átéled magadat, mint egy kis sellőt, odamész a kis uszonyoddal. „Apa, na, hát csak jobb vagyok, mint anya, nem? Anya már ráncos, de nekem gyönyörű pikkelyeim vannak.” Tehát itt már a vágyaknak nagyon sajátosan, kisfiúként és kislányként is megvan a világa. (03:40)

(3) Aztán persze fejlődünk tovább, és vagyunk 10 és 12 és 14 évesek, de a vágynak ebből az életkorból is rengeteg lenyomatát hordozzuk magunkban. Ott vannak ezek a rétegek, és jön egy harmadik korszak. Persze a közbeül… milyen… azt akartam, hogy a közbeülsők is. Tehát a közbelsők, vagy közbeülsők, szóval még hozhatnánk sok széket. Az egyszerűség kedvéért mondjuk ezt a három korszakot, mert ezek kiemelkedők. Ott van a harmadik korszak, a serdőlőkor. Most hogy a serdülőkor mikor kezdődik? Ha a szüleinket kérdezzük, akkor 9-10 éves korban, mert akkor már elvesztik a fonalat. Hányszor hallottam szülőket „Óh, na serdül! – Hány éves? – Nyolc már múlt.” Nem, még nem serdül, csak a szülő már nem tudja, mit kezdjen a gyerekével. Aztán ráadásul a mai kutatási eredményekről tudjuk, hogy mondjuk akkor legyen 13-14, most csak úgy mondtam. Hogyha te 12,5-et, akkor mindegy nekem. De ma már a serdülőkor jellegzetességeit képesek vagyunk 30 éves korunkig is húzni. Ez azt jelenti, eléggé elhúzódó serdülőkorral számíthatunk, és ebbe aztán már rengeteg vágyakozás belefér. Nagyon sok vágyakozást őrzünk aztán 30 fölött is ebből a korszakból, és itt aztán még inkább megvannak a vágyaink férfiként és nőként is, már nem csak kisfiúként és kislányként, és nem csak emberként. Na most. (05:05)

(4 – a jelen széke – szerk.) Ezek a vágyak rétegekben, dgg-dgg-dgg, itt vannak bennünk, és most itt ültök 31 évesen… ugye? „Igen.” Jó, 32, legyen reális. Tehát itt ülünk 32, 42, 52, 62 évesen, és az az illúziónk, hogy természetesen mi a jelenben vagyunk, a jelenben éljük át ezeket a vágyakat, itt vagyunk most is, ezt átéljük. Csak annyit szeretnénk, hogy valaki szeressen, vagy nézzen ránk, vagy érintsen meg bennünket, csak egy öleléssel, csak egy pillantással, csak valami gesztussal, valami emberi dologra. Nem, itt vagyok 40-50 évesen. (05:45)

Képzeljétek, ma kaptam egy tortát. Engem is meglepett. Rá van írva, gyönyörű torta, rá van írva „Nagy szeretettel Feri atyának, aki 71 nap múlva lesz 50 éves.” Ez aztán a meglepetés! Még sose kaptam a születésnapom előtt 71 nappal tortát. És ezt, ez szépen meg van csinálva marcipánból. Na szóval. Azt mondjuk, hogy na, itt vagyok akkor 71 nappal az 50. születésnapom előtt, és itt és most, most erre így és így vágyok. Ha-ha-ha! Csak közben, most hogyha errefelé (oldalra fordul – szerk.) néznék, én… Hülyéskedek. Jó, errefelé néznék, azt mondom, a jelenben vágyakozom, itt vannak a gondolatok, érzések, emlékek, fizikai állapotok. Csak hát nem látom, hogy itt vannak (a jelen széke „mögé” igazítja az előző életkorok székeit – szerk.) a serdülőkori, ifjúkori összes élményeim, vágyaim, a kielégült és kielégületlen vágyaim, beteljesült és beteljesületlen szükségleteim ott vannak mind bennem. Ott az ödipális korszakból, csecsemőkorból, és aztán itt még a magzati kor, ezt mind hordozom magammal. (06:55)

Most arról beszélünk, hogy itt (4), a jelenben hogy tudnak beteljesedni a vágyaim, miközben a vágyaimat itt és most élem meg, azt hiszem, hogy most, ebben a pillanatban vágyakozom így, és… ahogy a szeretetmohóságtól szenvedő ember szokta mondani, akit szeretek idézni, mert a nyomorúsága mély érzelmi hullámokat kelt bennem „Én csak egy kis szeretetre vágyom.” És ezzel legszívesebben megfojtaná a társát. A vágyával. Bekebelezné, mert ő csak egy kis szeretetre vágyik. Tehát itt (4) érzem magam a jelenben, azt gondolom itt vagyok, én csak a vágyam beteljesed… teljesen emberi, normális, 50 éves vagyok, és közben (a mögé felsorakozott székekre mutat – szerk.) krrrr, én ezt nem, nem látom, hogy ez mind itt van bennem. Amit én gondolok arról, hogy na hogy kellene, onnan (3-2-1) is táplálkozik, és onnan is, és onnan is, és onnan is. (07:50)

Ezért olyan nehéz hosszútávú kapcsolatban tartósan, elégedetten lenni. Mert egyszer csak szól belőlem a csecsemő, és azt mondja, hogy „Neked semmit nem kell csinálni, azt tudod? Nem, nem, semmit. Elég, ha vagyok. M-mm, ez nagyon jó, elég, ha vagy.” Mert egy csecsemőnek elég, ha van. De én (1) szólok neki (4) „Feri, elég, ha vagy. Semmit nem kell csinálnod, te vagy! És akkor… na én ezt még nem tudom, de te már tudod, hogy a szakirodalomban ott van: feltétel nélküli szeretet. Cupp! Az nagyszerű! Annyira jó, hogy amit én itt átélek, hogy engem feltétel nélkül szeressenek, ne kelljen semmit csinálni, hogy te azt ott (4) már tudod, hogy ez tényleg így van. Jaj, most még jobban megnyugodtam. Itt (1) vagyok öt naposan, nekem semmit nem kell csinálni. Jaj, de jó! És akkor majd úgy teljesednek be a vágyaim a társkapcsolatban, hogy nem csinálok semmit, és akkor úgy minden beteljesedik.” (08:50)

A feltétel nélküli szeretetnek rengeteg feltétele van

Tudjátok, egy olyan érdekes gondolatra jutottam néhány nappal ezelőtt. Mindig elcsodálkozom, hogy ezt most… miért nem jutott ez eszembe már 20 éve? Hogy tényleg igaz ez, hogy vágyunk arra, hogy feltétel nélkül fogadjanak el, és szeressenek bennünket, de ez a vágyunk csecsemőkorból jön, csak úgy mondom. Onnan (1), onnan, azért olyan erős, mert ott ez az életben maradás föltétele. Hát ha nekünk ott produkálni kell magunkat, most képzeld el. Mit csináljak öt évesen (naposan – szerk.)? Harmonikázzak, vagy mi legyen? Rajzolgassak? Nem tudok még semmit, csak vagyok. Hogy… kétség kívül fontos ez, hogy elfogadás, és szeretet föltétel nélkül, de itt (4) felnőttként már tudom, hogy a feltétel nélküli szeretetnek rengeteg föltétele van. Ezt így lehetne egyszerűen mondani. (09:45)

Hogy mert egy tartós társkapcsolatban élek – na most csak úgy mondom, én nem, na, most a nevetekben mondom – hogy ezért tudom, már a kölcsönös neurotikus allergiának összes prüszkölését ismerve, taknyom-nyálam már összefolyt, ezt hívják házasságnak. Ezért én tudom, hogy így 20 év után föltétel nélkül elfogadni és szeretni a férjem vagy a feleségem, irgalmatlan nagy emberi teljesítmény. Ezért a föltétel nélküli szeretetnek a részemről rengeteg föltétele van. Vissza kéne találnom a nagylelkűségemhez, azután a jóhiszeműségemhez, jóindulatomhoz, jóakaratomhoz, jobbító szándékomhoz. Vissza kéne térnem a nagyvonalúságomhoz, bőkezűségemhez, nagylelkűségemhez. A megértésemhez, együttérzésemhez, és aztán ahhoz, hogy átéljem, hogy felőled hogy van az élet, különben nem tudlak feltétel nélkül elfogadni és szeretni. Ezt itt 50 évesen már tudom. (10:55)

Tehát a föltétel nélküli szeretetet igeneljük úgy, mint egy csecsemő, felnőttként pedig rájövünk, hogy ahhoz, hogy azt tudjuk csinálni, érett személyiségnek kellene lennünk, és még akkor se sikerül, csak néha összejön. Nem úgy van? Néha összejön. Itt mondanék valamit… most nem férek el (az oldalra fordított székek előtt – szerk.). Látjátok, az élet annyira nehéz, hogy itt, itt, ugye valaki iderakta ezeket a székeket, akkor csak így, így… nem… nehogy lezuhanjak. Hogy… na, jó, itt (a székek mögött – szerk.) a sok tér, én meg ott megyek, na. Ahh, Feri! (11:30)

A feltétel nélküli szeretethez hősiességre van szükség

Ezért nem véletlen, hogy itt, mondjuk akkor már 10-20-30-40 év házasság után, egészen világos nekem… Most nem magamról beszélek, hanem hát nekünk. Na, ezt most már tudjuk. Hát MI? Hát mi tudjuk, itt a Dürerben! Hogy… ahhoz, hogy én miközben vágyom arra, hogy fogadj el, és szeress engem föltétel nélkül, aközben megértem, hogy ehhez énnekem – és most jön, amit akarok mondani – ehhez tulajdonképpen néha hősiességre lesz szükségem, hősiességre. Hogy hősiesség nélkül nem tudlak elfogadni és szeretni föltétel nélkül, egyszerűen nem fog menni. Ha csak úgy összeszedem magam „Na jó, jó, jó!” Tudjátok, na jól van, focizgatunk egy kicsit – úgy nem. (12:25)

Ez a hősiesség nem fog bennünket hőssé avatni, de néha hősiességre van szükségünk. A hősiességet mondhatjuk így, hogy önmagunk felülmúlásának a képessége. Miért van szükségünk hősiességre? Azért, mert a társkapcsolat… (Egészségedre! Hú, ez olyan mélyről jött. Tényleg. Te voltál? Nem? Gyógyulj meg!) Miért van szükségünk hősiességre? Azért, mert a társkapcsolat természete szerint föltárja az emberi élet drámai természetét. Az élet drámai. Nem tragikus, de drámai, és nem egy komédia, de néha nagyokat lehet kacagni. Az életnek drámai természete van. A társkapcsolatban pedig, egy hosszú távú kapcsolatban lehetetlen, hogy az élet drámai mélységeivel ne találkozzunk. Fogunk vele találkozni, mindenképp, törvényszerűen. (13:35)

Itt akkor egy válaszút elé érünk. Vagy a hősiesség felé indulunk, s akkor megéljük az élet drámaiságát. Nem tagadjuk, nem kicsinyítjük, nem bagatellizáljuk. S akkor egyszer csak valahogy lehetővé válik annak a feszültségnek az elhordása, hogy egyszerre akarom, hogy föltétel nélkül fogadj el és szeress, és közben megtapasztalom magamat olyannak, aki erre nem képes. De én azért erre vágyom, tehát azért te add meg nekem, és ennek a drámaiságában élek. Akkor elismerem, hogy ezt neked se kell tudni, de közben itt van bennem a vágy. „Akkor ez most hogyan lesz? Mondjak le az egészről, mindenről?” Nagyra tartom a hősiességet a társkapcsolatban. Szerintem előbb-utóbb olyan nehézségek elé fogunk, fogtok állni, amelyek csak hősiességgel vihetők aztán tovább, szerintem máshogy nem – akkor, ha elégedettek is akarunk lenni. Ha csak úgy húzzuk, akkor nem kell hozzá hősiesség, akkor úgy pffrrr, na, valahogy úgy végig toljuk. Tudjátok, sírig. Na, amíg a sír el nem választ, pfff! Hát, én ezt nem kívánom senkinek. Életre szólóan ezt a hősies gesztust meg tudjuk tenni, ami önmagunk fölülmúlása, ez igen. (15:05)

Hát ez egy elég komoly bevezető volt, ugye? De már egy hete ezen töprengek, hogy zzzsss. Jó, elrakom itt a jelenbéli széket (4), és visszajövök ide a struktúránkhoz. (1) Vágy. De most a vágy mögött ezt az egész sort képzeljétek ide, egész sor: csecsemő kor, ödipális korszak, serdülő kor, itt van, itt van az összes vágy. (2) A második lépésben átélem azt, hogy nem teljesedik. Hogy azt szerettem volna, hogy föltétel nélkül szeress, és most is azt mondtad, hogy „Ne is haragudj! Hát azért muszáj, hogy mossál fogat. Fogmosás nélkül meginog bennem a föltétel nélküli szeretet. Távolságot tartva el tudlak fogadni, de… szívesen veszek neked fogkrémet. Vannak már nagyon jók a piacon. Anélkül nehéz lesz téged szeretnem.” Tehát itt átélem, hogy a vágyam nem teljesedik be. Nem, nem teljesedik be, és kudarc, és az élet drámaisága itt megjelenik. Szomorú leszek, vagy összezuhanok, kétségbe esek, elkeseredek, csalódott leszek, hiányaim, fájdalmaim – ez történik itt. És ha tovább megyek (3), akkor egyszer csak átélem, hogy a vágyaim hogyan tudnak mégis csak beteljesedni. De nem úgy pont, mint ahogy csecsemőkorban, nem pont úgy, mint az ödipális korszakban, nem pont úgy, mint serdülőkorban, hanem itt és most, 50 évesen. Az az egész sor hogyan teljesedik be mégis? És amiket itt (3) mondok, az nem recept. Nem úgy van, hogy „most akkor így”, hanem „például így”, vagy „valahogy így”, vagy „akár így is”. Tehát így fogadjátok kérlek, amiket erről a székről mondok. Mert lehet, hogy neked ez a beteljesedés, na, valahogy máshogy, de mégis megéled azt, hogy rendben van, rendben van így. Oké. Na most! Gyerünk! Annyira munkás ez az előadás, szóval. (17:30)

A személyiségfejlődés lehetőségei a társkapcsolatban (ismétlés)

Ott tartottunk, az ismétlés, hogy mi az, amiről beszéltünk.

1.       Szavak nélkül.

2.       Találja ki!

3.       Legyen kedve hozzá!

4.       Vággyal teremtve.

5.       Mindenhatónak lenni.

6.       Elég, ha vagyok.

7.       Nem tudok neki ellenállni.

8.       Spontán.

9.       A pillanat varázsából ihletve.

10.   Történjen meg!

11.   Az igazira találva. (Ugye akkor ez 11, ez volt, és…) (17:55)

12. Egy személyben minden.

Emlékszem, erről még volt szó. Itt volt, hogy az egész és a teljes nem ugyanaz. Egy személyben legyen meg minden, minden, minden. És akkor itt rájöttem, ugye ezzel fejeztük be, hogy nem csak úgy van, hogy az egész, és akkor, akkor így, hanem hogy az életnek van egy magassága, meg mélysége. Ezért egy személlyel való igazán mély, meghitt viszonyomban nem csak így (horizontálisan – szerk.) lesz egyre több minden, hanem egyszer csak valami elmélyül köztünk és bennünk. Ahogy elmélyül bennünk az élet, akkor azt tudom mondani „Jó, hát nem olyan nagy baj, ha nincs itt egy szék se. Na, hát nincs, akkor nincs.” De most belenézek valakinek a szemébe, és az úgy rendben van. Hmm. És akkor, jöjjön az új téma. Hogy… háhá, haha, öhöm. Itt az van… (18:55)

A személyiségfejlődés lehetőségei a társkapcsolatban (folytatás)

13. Legyen tökéletes!

(1) Hát csecsemőként a tökéletesség az életben maradásnak egy sajátos záloga. Ugye, mert mondjuk néha éhes vagyok, néha viszont szomjas. Néha tisztába kell tenni, néha meg kell nyugtatni, néha büfiztetni kell. Amikor jön a fogam, akkor valahogy meg kell, meg kell valahogy gyógyítgatni engem, de én még nem tudom, hogy jön a fogam, mert én ezt nem látom, csak azt, hogy nagyon fáj, akkor csoda kell. Csoda, hogy ezt mégis valahogy kibírjam. Az nagyon, nagyon nehéz, mikor jön a fogam. Néha csikar a gyomrom, jajaj-jajjaj, és én nem tudok magamért semmit se tenni. Tehát tulajdonképpen egy tökéletes valaki kell, aki orvos, gyógytornász, szociális munkás, pedagógus, pap, de legalábbis lelkész. Mind-mind egy személyben kérem, és legyen az a neve, hogy „Anya”, így, erre gondolok. Tehát legyen tökéletes, mert különben mondjuk ha orvosilag nem jó, akkor ha fáj a hasam, baj van. Hát muszáj, hogy orvos is legyen. Jó. Na, itt (1) ez a vágyam, hogy legyen tökéletes. (20:00)

Itt (2) mármost a feleségemről beszélek. Mikor még egyéni beszélgetéseket folytattam, jött hozzám valaki, akivel a házastársi nehézségéről beszéltem, egy hölgy, és jött, és már láttam, hogy milyen sápadt, és beesett az arca, és valahogy kibukott belőlem, hogy „Mi van?” (legyint – szerk.) „Férjed?” (mutat oldalra – szerk.) „De mi a baj vele? – Hogy van.” Ezt mondta, és még a beszélgetést el se kezdtük. Még nem ültünk le, ez még a folyosón megtörtént. Tehát itt sanyarúan rájövök, hogy iszonyatosan tökéletlen, és ebből levezetem, hogy nem lehet vele élni, szörnyű és kibírhatatlan, elviselhetetlen, neurotikus allergia – nem is folytatom. (21:00)

(3) Hogyan teljesedik be az a vágyam, hogy „Legyen tökéletes!” Hát hogy, hogyan lehetséges ez? De ne úgy, mint csecsemőkorban, tí-dí-dí, hanem hogy? Hmm. Muszáj elolvasnom, mert nem tudom egyébként. Az egyik, hogy (sír egy baba – szerk.) Látjátok, amikor egy korszak tudatosul. Valaki megéli, hogy „Áááhh, ez is én voltam egykor.” Most érzi, hogy valami vágya nagyon szorongatja. Nem tudja, hogy beteljesedik-e. Szóval, legyen tökéletes. (21:45)

Akkor itt (3) mi történik? Rájövök, hogy sose lesz az. Egyszer csak elkezdenek bennem tudatosulni az értékei. Ettől még nem lesz tökéletes, de rácsodálkozom értékekre, és az értékekre való rácsodálkozásom kezd el is mélyülni. Milyen nagy dolog, mikor azt mondom „Olyan, olyan egy szerencsés pasinak érzem magam. Hogy az én feleségemben újból és újból a legnehezebb helyzetekben is van valami olyan, olyan gondoskodó, meg törődő. Hogy tényleg, össze tudtunk veszni iszonyatosan, ordítoztunk, csapkodtuk, minden, eltelt két óra, írt nekem egy email-t.” Első emeletről a földszintre. Így csinálják az ismerőseim. Ha összevesznek, és érzik azt, hogy már nem tudják a beszédben való kommunikációval a helyzetet rendezni, email-eznek. Nagyon jól bejött nekik. Az az érdekes, hogy a nőnek is. A nő tudományos munkatárs. Tehát ő nagyon szeret email-ezni, és akkor az emeletről kap egy email-t a férje, hogy „Kész a vacsora.” És akkor itt (3) vagyok, és azt élem meg, hogy… Tulajdonképpen ez, ez… Hát sokkal nagyobb lenne a valószínűsége, hogy ez ne így legyen. Hogy egy ilyen ordibálás, csapkodás, őrület után a feleségem azt mondja „Jól van, akkor egyél mackósajtot, mit érdekel engem! Egyél, ott van abban a kis kör alakú dobozban. Egyed, mit érdekel engem!” De nem, hogy ír egy email-t, „Macisajt a dobozban.” (23:40)

Akkor egyszer csak a feleségemnek valami tulajdonsága, valami erénye elkezd bennem elmélyülni, és átélem, hogy ez egészen másképpen is lehetne. „Mikor megélem, hogy ez másképp is lehetne, hogy én például ezt nem bírom csinálni, mert mikor összeveszünk, én látni se bírom. Hogy ilyenkor mindig ő ír email-t, én soha. Ezt mindig ő csinálja. Hogy tulajdonképpen ez milyen jól esik nekem.” Ilyenkor elkezdek hálás lenni. És mikor elkezdek hálás lenni, egyszer csak azt mondom „Nem, a feleségem nem tökéletes, de amikor ezt csinálja… Senki mással nem cserélnék. Ezt annyira jól csinálja, és én ezt nem tudom csinálni, és ő csinálja, és… na. Nem kell nekem más nő, csak ne ordítana annyira.” (24:45)

Jó vagy úgy, ahogy vagy.

Jó, ez a másik. Legyen tökéletes! Ugye, a csecsemőkori vágyunk (1), az van bennünk, hogy, hogy… „Hát én úgy vagyok jó, ahogy vagyok.” Ugye, ezt, ezt akarom, hogy mondd nekem, hogy „Úgy vagy jó, ahogy vagy.” Mikor szoktunk ettől félni? Akkor, hogyha azt mondom neked, hogy „Úgy vagy jó, ahogy vagy.”, már nem fogsz változni. Nem szeretjük ezt a mondatot mondani. Egyszer kiejtem a számon, hogy „Te úgy vagy jó, ahogy vagy.”, ú, te jó ég! Hát azt utálom, hogy késik. Most azt mondtam neki, hogy „Úgy vagy jó, ahogy vagy.”? Itt (3) rájövök, hogy a mondatot mondhatom másképpen is. Így mondom: „Jó vagy úgy, ahogy vagy.” Nem „Úgy vagy jó, ahogy vagy.”, hanem „Jó vagy úgy, ahogy vagy.” És ha egy picit fejlődnél, akkor „Jó vagy úgy, ahogy most vagy.” És aztán két év múlva „Na így aztán nagyon jó vagy, ahogy most vagy.” (25:55)

De nagy dolog, hogyha ezt most magam felé fordítom, és azt mondom, a gyermeki vágyam az, hogy azt mondd nekem „Feri, jó vagy úgy, ahogy vagy.”, nem, fordítva, ugye, hogy „Úgy vagy jó, ahogy vagy.” De hogy el fogadom, hogy nem azt mondod, hogy „Úgy vagy jó Feri, ahogy vagy.”, hanem hogy „Jó vagy úgy, ahogy vagy. De azért egy kicsit fejlődhetnél.” És ez teljesen oké. (26:20)

John Gottman amerikai családterapeuta, ugye minden alkalommal idézgetem őt, azt mondja, hogy egy kapcsolatnak kezdenek beharangozni, amikor mind a két fél kölcsönösen azt gondolja, hogy a létrejött nehéz helyzetért a társa a felelős. Ez egy tünete annak, hogy a kapcsolat nagy bajban van. De nagy dolog azt mondani, hogy képes vagyok fölismerni a saját tökéletlenségemet, és ez már a tökéletesség egyik háhhh, jó iránya. Oké. Mhh, hát igen, igen, igen. Most a tökéletesség… (27:15)

A boldogság nem állapot és cél, hanem folyamat és irány.

Csak nagyon gyorsan hadd hozzam ide azt, amiről beszéltünk talán fél évvel ezelőtt. Emlékeztek Carl Rogers. Annyira bírom, mikor valaki zseniális dolgokat mond még az előtt, hogy számokkal bizonyítható kutatási eredmények lennének. Na, Rogers egy csomó ilyesmit csinált, sőt a fő művében azt írja le, ott a művének a végén – ez a Valakivé válni – azt mondja, hogy a pszichológusoknak abba kellene hagyni a számolgatást, és végre fölfedezni, hogy emberekkel van dolguk. Ezért Carl Rogers egy csomó mindent még nem számolt ki, és zseniálisan látta, hogy miről van szó. Emlékeztek, ezért azt mondta, ezt a két dolgot hadd idézzem föl. Az egyik az volt: „A boldogság nem egy állapot, hanem egy folyamat.” és „A boldogság nem cél, hanem irány.” A tökéletesség nem egy állapot, hanem egy folyamatban levés, ahogyan tökéletesedünk. És nem egy cél, amit nekem most el kellene érnem, amit számon kérek magamon „És miért nem vagyok így?”, vagy főleg a feleségemen, hanem egy irány. Egy irány, ami felé kétség kívül én akarok menni. A boldogság, vagy a tökéletesedés nem cél, és nem állapot, amit számon kérek rajtad, hanem folyamat, és irány. (28:40)

Itt (3), itt ezt tudom. Itt. Ott (1) azt mondom „Nem, az legyen állapot itt és most, és már történjen is meg!” De itt azt mondom „Nem.” Olyan… idén a 35. jegyespár jegyesoktatásával foglalkozom, pedig még csak április van, még lesz több. Volt már olyan velem, 21 éve csinálom a jegyes… nem t’om, mi ez, csoportokat. Oktatás… ezt nem szeretem, hülyeség. Én, én oktassak valakit, hogy hogyan legyen jegyes? Hogy… elgondolkoztam azon, hogy mikor fiatal ember voltam, mondjuk 30 éves, az első jegyeseket néztem, ott gusztáltam őket, meg szagolgattam őket. Ugye itt vagyok még fiatalon. Akkor az volt bennem, hogy „Hú, hú, ú, azért ezzel a nővel nem. Úúúú!” És akkor „Jaj, de jó, hogy nem én ülök itt, ööhhhh!” De hát attól én még tudom őt esketni, mindegy, ők tudják… És akkor, ahogy nézegettem, úgy többször, olyan 3-4 évenként elkezdtem nézni „Tulajdonképpen én mi alapján választanék párt?” Hát ez nagyon foglalkoztat ez a kérdés. Annyi ilyesmit láttam, hogy ő ebbe szeretett bele, abba, hogy énnekem mi lenne a fontos? És hogy az, amit most 50 évesen nézek, tényleg, egy kicsit körbe is nézek. Amit most néznék, mm-hmm, na, amit most néznék, az köszönő viszonyban sincs azzal, amit 30 évesen gondoltam. (30:30)

Egy nagyon érdekes élményem volt. Egyszer egy férfi meg egy nő, voltak jegyes csoportban, beszélgettek, és a nőnek nagyon pontos elvárásai voltak. A pontos alatt azt értem, hogy pontosan tudta, hogy mit hogyan kellene a férjének, a leendőnek, és ezt számon is kérte rajta, mert közeledett az esküvő. Ott, egyszer csak a férfi kifakadt, ráülök a kék (1) székre. Úgy kifakadt, azt mondja „Na jól van már nekem! Hát elég ez! Hát miért akarod te azt, hogy én már készen legyek? Hadd ne kelljen már készen lennem 27, vagy 42 évesen. Nem vagyok készen.” Aztán később olvastam a szakirodalomban, hogy ahogy most megyünk a 2010… nem t’omhány felé, nagyon sok nőnek a fantáziájában a „kész férfi” modellje szerepel. Tehát azt, hogy milyen férfivel szeretnék élni? Nem egy olyan valakivel, aki majd készül, és készebb, és készebb, és készebb, és ezt ráadásul együtt fogjuk csinálni, hanem legyen kész. Hát… „Most hát azért akárkihez nem megyek. Legyen készen!” (32:00)

Készáru

Erről eszembe jut egy élménye. Megrázó. Voltunk egy egyházi nem t’om, valami fesztiválon. Vannak egyházi fesztiválok? Nem tudom. És egy magas rangú püspök sétálgatott ott a sorok között. A magas rangú püspök mellett volt egy nem magas rangú pap, és ő előre valahogyan ott próbálta a helyzetet valahogyan csiszolgatni, és készre. A mi sátrunknál azt csináltuk, hogy a gyerekek, mint ahogy most a futáson is, kézműveskedtek. Ajj! És akkor tésztából csináltak nyakláncot. Édesek! És jött ez a nem túl magas rangú pap, és mögötte jött a nagyon magas rangú pap, és akkor ez a nem túl magas rangú pap, ahogyan próbálta a helyzetet rögtön úgy készre csinálni, odaállt. Én ott álltam, és éppen néztem, hogy készül egy nyaklánc, és ő azt mondja „Szerbusz Ferenc atya! Bíboros úr mindjárt jön!” Jaj! (a szája elé teszi a kezét – szerk.) „Tehát ez a magas rangú pap mindjárt jön.” S akkor azt mondja „Van valami készáru?” De ezt olyan gyorsan, egyben mondta, hogy „készáru”, nem is értettem. Tudod, „készáru…”. „Készáru, készáru…?” Gyerekkorotokban játszottatok azzal, hogy szavakat mondtatok nagyon gyorsan, és teljesen elvesztette a jelentését. Ugye „bárányfelhőbárányfelhőbárányfelhőbárányfelhőbárányfelhő”. Megvan ez, hogy már azt se tudjuk, mi ez? (33:40)

Na, és ez a pap azt mondj „Készáruvan?” „Készárukészáru… mi az, hogy készáru? Készáru, kiszáru, kiszáru, beszáru…” Úgy hirtelen fölfogtam, hogy arra gondol, hogy a gyerekek azért ülnek itt, hogy nem tudom én, ez a tervgazdaságban a kommunista szombaton, amit most egyházi fesztiválnak hívunk, ők itt kész árukat készítenek különböző színű tésztákból pont azért, hogy azután természetesen egy főpap egy gyerekek által elkészített… nyakláncot ételből készáruként megkapjon. Úgy elképzeltem mondjuk egy mellkereszt mellé egy ilyen… szerintem jól mutat, de… S ahogy tudatosult bennem, hogy mit jelent ez a szó, hogy készáru, kicsit úgy fölszívtam magam. (34:50)

Tényleg, van ez így velem, mint ahogy a Terézvárosi templomban, emlékszem, hogy ott nem készárut készítettünk, hanem például farsangoztunk, és ott nagyokat táncoltunk. Egyszer csak ahogy táncolok ott, nagyon hevesen, a fiatal terézvárosi hölgy rám néz, azt mondja „Feri atya, de szenvedélyes!” És akkor én meg úgy kihúztam magam „Azt már nem! Nananana! Hét év papnövendékség után én aztán nem! Én mértékletes! Arany közép…” Ja, az itt van. „Arany közép… csak úgy… így.” (Méltósággal vonul – szerk.) Ilyen egy jó pap. Jön-megy. (gerjed a mikrofon, megáldja a hangszórót – szerk.) Láttátok? Így, mértékletes. Annyira jól esik. Keveset vagyok ilyen, tudjátok? Na! S akkor rájöttem, hazamentem, „Hát engem mindenre fölkészítetek, csak az biztos, hogy nem került elő erényként, hogy legyek szenvedélyes. Hát a hét év alatt énnekem biztos egyetlen pap se mondta, hogy <<Egy jó pap szenvedélyes!>> Van, amit… hát nem, erről nem esett szó. Nem, kimért, megfontolt, higgadt, böööölcs.” Hát hogy legyek 29 évesen „bööölcs”? Nem tudok „bööölcs lenni 29 vesen. De azért én elvártam magamtól, de nem tudok az lenni. S akkor arra gondoltam, hogy „Hahh, egy valami hasonlót hallottam én a papnevelő intézetben.” Egy idős papa – papa? Apu! – egy idős pap kétség kívül azt mondta egyszer, hogy „Na, azért a jó pap olyan, mint egy vizsla. Mikor szagot fog, nem ereszti.” Úgy valahogy rajta van az evangelizálás témáján. Szagot fog. Ezt tudom társítani a szenvedélyességhez, mást nem annyira. Szóval. (37:30)

Mikor egyszer csak hallottam ezt, hogy „készáru”, akkor az összes szenvedélyességem föltört belőlem, és azt találtam mondani „Ennél az asztalnál nincs készáru! Itt gyerekek vannak, egyik se kész áru, azután vannak mindenféle tészták, nem készáru, van hozzá madzag, nem készáru. Nem, itt készáru nincs!” Ezért nem hordanak a püspökök ételből készült nyakláncot. Tehát nincs készáru. Nem, a férj nem készáru, a feleség nem készáru, készül. Ez jó, ez egy jó nyelvjáték. Feleségem eddig kéé… most szül. Na jó. Ennél rosszabb már nem tudok lenni. De lehet, egyébként tudjátok, ez a jó hír mindig. Azt gondolod, ez ennél rosszabb nem lehet…, de igen. Ezért most se vagyunk rosszul. (38:45)

Jó, tehát itt volt… „Legyen tökéletes!”, ehh. Nem cél, nem állapot, irány és folyamat. Onnan vesztettem el a fonalat, hogy most már 50 évesen teljesen mást keresnék, mint 30 évesen. 30 évesen egy csomó kész dolgot kerestem én is. Kész, legyen ilyen, és olyan, és amolyan. Ezek már mind passzoljanak, mint… „Két kicsi legó”. Úgy, tik-tik-tik-tik. Ezzel kapcsolatban megosztanám egy örömhíremet. Ma már több lego van, mint ember, tehát a lego-k győzelemre állnak. Vagy lesz… Na jó, ezt most nem folytatom, oké. (39:40)

Hogy? Valamit akartam mondani, csak nem tudom, mit. 50 éves? Készáru? „70 és fél nap múlva.” Szóval. Hogy most már például a következő jutna eszembe. Nem, egyáltalán nem kell késznek lennie. Mondjuk hogyha látom valakin azt a nyitottságot és rugalmasságot, hogy képes közléseket befogadni. Ha látok nyitottságot és rugalmasságot, hogy amikor egy nem is olyan könnyű helyzetben vagyunk, képes közléseket befogadni. Hogy egy visszajelzést képes nem elutasítani, hanem azon elgondolkozni. Hogy egy helyzet, amikor mind a kettőnknek nehéz, akkor ő ott képes néha váltani. Most már sokkal inkább látom, hogyha ezek megvannak… nem kell, hogy kész legyen, egyáltalán nem. Irány, folyamat. ÉS ahogy az irányban és a folyamatban ott rejlik a tökéletesség, amit keresünk. Hmm. Na. Igen, egész kedvet csináltam magamnak ehhez. Következő. Azt mondja, hogy. (41:25)

14. Feltétel nélkül.

Na, hát ezt már itt kiragoztam. Nézem az órám. Ajj, be… arra gondoltam, befejezem ma. Feltétel nélkül. Igen. Óh! Eskettem néhány hete… is. Olyan érdekes gondolataim támadtak. Ugye akkor olyan nagyon, még a virágzás előtti tavasz volt, éppen úgy kezdtek, kezdtek… Jaj, hát a cseresznye! Néztétek a cseresznyefát? Ajj, jaj, most a nagy szél miatt már minden elment. Úgy sajnálom. Lett volna egy kicsi szélcsend. Mhh. A cseresznye, jaj! Szóval. (42:10)

Egy pici mag.

Eszembe jutott egy pici mag. Hogy egy milyen… hogy egy kicsi magban is mekkora bölcsesség van. Ez a föltétel nélküliséghez mondom, föltétel nélkül szeretni. Hogy például egy kicsi mag, hát pedig mi sokkal bonyolultabbak vagyunk, meg minden, de hogy egy kicsi mag milyen zseniálisan alkalmazkodik a környezetéhez. Megérzi, mikor van elég meleg, mikor süt a nap, hogy vannak azok a körülmények, hogy úgy elinduljon, megérzi a január végét, február elejét, már ott mocorog. Alkalmazkodik ahhoz, hogy most süt, és most esik, és egyszer csak 20 fok lett. Dgg-dgg-dgg. Lenyűgöző, hogy egy pici magocska milyen zseniálisan képes alkalmazkodni. És hogyha nem, kicsit, kicsit hidegebb van, akkor még marad. „Nem süt. Pihizek még. Még most se süt.” Zseniális. Egy pici mag alkalmazkodik az időjáráshoz, a csapadékhoz, a meleghez, a napfényhez, ásványi kincsekhez, és a többihez, nyomelemekhez. (43:30)

Aztán egy pici mag nem csak alkalmazkodik, hanem igazodik. Mégpedig igazodik a saját természetéhez. Zseniálisan igazodik a saját természetéhez. Pontosan tudja, hogy mi a dolga, hogy mit kell csinálnia. És azt pontosan mindig teszi az alkalmazkodással összefüggésben, és kezdi kibontakoztatni saját magát. Bele van írva valami, valaminek a törvénye, valami szabálya és rendje, és ő ehhez igazodik, és egyáltalán nem érzi azt, hogy mekkora baj, hogy ő ehhez igazodik. Ehhez a belső mértékhez és világhoz, ami ott van a leglényegében, ott van legbelül benne. Hajj, de szép ez! Egy pici mag ezt megcsinálja. Igazodik a belső lényegéhez, és közben alkalmazkodik a körülményekhez. (44:15)

Közben mit csinál egy pici mag? Hát nézitek ti a természetet? Ugye! Ugye, légyszi’, légyszi’! Hogy napról napra, hétről hétre mindig különböző helyeken vannak fák és bokrok, és cserjék, és virágok. Nézem, hogy mi történik velük 2-3 naponként. Megvan a növény, amit kaptam tőletek, megvan. Oszlopos tiszafa. Gyönyörűen növekszik. Áhh! Jól érzi magát, gyökeret eresztett nálam. Elneveztem Marge-nak, mert úgy néz ki, mint Marge-nak a haja, így áll fölfelé. Minden hét… tényleg, minden héten megöntözöm, köszöni, jól van. Nézegetem ezt a Marge-ot. Hogy.. hát szóval…! Nem csak igazodik és alkalmazkodik, hanem mi az, amit még csinál? Kifejezi magát. Gyönyörűen kifejezi magát. A tulipán kifejezi magát, vahh, mutatja magát, megmutatja magát, nem rejtőzködik. Mhh. A vadszőlő elkezdett nálam futni. Stty-stty! Kapaszkodik, ckk-ckk-ckk. (45:30)

Ezt a hármat, hogy igazodás, alkalmazkodás és – mi volt a harmadik? – önmaga kifejezése, rugalmasan csinálja. Rugalmasan, ott van hova kapaszkodni, igen, na, ha egy kicsit innen süt a nap, akkor megy arrafelé. Na, onnan nagy a szél, jó, akkor egy picit meghajlik, hahh, kevésbé éri. Lenyűgöz engem, hogy ez a pici magocska ezt mind meg tudja csinálni. Igazodik, alkalmazkodik, kifejezi magát, és mindezt rugalmasan. Le vagyok nyűgözve. Az mekkora szám, hogy én egy pici magban ezt látom, hogy ezt ő mind tudja. Hát ha ezt mind tudja, érdemes elültetni. És akkor elkezdem nevelni, és törődök, és gondoskodok, és ápolgatom, és öntözgetem, háhh. Tavasszal azért adok neki egy kis tápot. Képzeljük el, hogy a pici mag a férjem, vagy a feleségem. Hmm. „Na gyere, te! Na!” (46:40)

Ferencsik János karmester bokra.

Van egy történetem. Azt fogjátok mondani, hogy talán ilyen nincs is, de képzeljétek el, nem akárkitől hallottam. Egy olyan valakitől, aki növényélettan tanszéknek a tanszékvezetője. Azért akkor már tud balamit. Azt mondja, hogy Ferencsik János karmesterhez járt, és ápolta, gondozta a kertjét. Ferencsik János – biztos hallottátok a nevét – nagyon szeretett a kertjében lenni, és amikor egy koncertről megjött, akkor a következő rítusa volt. Mindig kiment a kertjébe, akármikor is érkezett haza, és volt ott egy bokor, hehh, és ő ezt a bokrot mindig átölelte. Átölelte, nagyon szerette, egy igazi jó sűrű bokor volt, jó, gyönyörű zöld, mindig friss hajtás… Egyszerűen szeretgette ezt a bokrot, és valahogy ez jó volt neki is, meg jó volt a bokornak is. Több, mint 10 éven keresztül csinálta, mindig megjött a koncertről, kiment a kertbe, átölelte a bokrot, kicsit úgy együtt volt a bokorral. Ferencsik János meghalt, a bokor egy hét múlva elkezdett elszáradni, néhány hét múlva elpusztult. (48:10)

Egy bokorra így hatunk. Mert mindaz, ami bennünk van, az hat arra a növényre. Azt mondja ez a… hát tudós ember. Azt mondja, ez engem nagyon izgatott, mert én a saját szememmel láttam, hogy így volt. Elkezdtem picit utána kutatni, utánanézni, szakirodalom, minden felé, és ténylegesen úgy van, hogy hatunk arra a növényre, hatunk, hát kisugárzásunk van, hát tudjuk. Most semmi, nem t’om mit, nem kell idehozni, egyszerűen a szó szoros értelmében kisugárzásunk van, és hatunk. Azt mondja, hogy nagy valószínűséggel az történt, hogy ez a bokor megszokta az ölelést. Hozzá tartozott az egyensúlyához. Nem csak öntözést kapott és tápot, és meleget, és napfényt, hanem ölelést is. És ahogy nem kapott ölelést, áhh, thíí. Jó, értitek, megyek. Bárcsak én érteném! Következő. Mhhh, igen! (49:30)

15. Erőfeszítés nélkül.

Ugye, a pici baba „Neki ne kelljen semmit csinálni, erőfeszítés ne legyen benne, menjen magától, erőfeszítés nélkül!” Itt (2) rájövök, hogy nem megy erőfeszítés nélkül. Egyszer valaki olyan dühösen azt mondja nekem „Feri, mikor meghallom ezt, hogy önismereti MUNKA, na akkor fölmegy az összes pulzusom. Ez egy annyira hülye kif… önismereti munka. Egész nap melózunk, és mikor befejezem a munkát, hazamegyek a feleségemhez önismereti munkát végezni. Hagyjatok már ezzel!” Persze, mondhatjuk, hogy nem munka, hanem kaland, meg felfedezés, meg minden – munka. Dög nehéz néha, és dög fárasztó, néha fölemelő, átjáró, fölszabadító, gyógyító, minden, de munka. (50:20)

Saját bor.

Itt (1) az történik, az volt a vágyam, csecsemőkortól kezdve, hogy hát munka nélkül, erőfeszítés nélkül legyen, a vágyaimmal teremtsen. És itt (3) rájövök, rájövök én magam, hogyha beleteszem magam, jobban ízlik. Nem tudom, hogy vannak-e ismerőseitek, amikor valamikor, ez a megkattanás sokakra jellemző, hogy 40 éves kor körül rájönnek, hogy ők szőlőt fognak termeszteni. Ez ugye ismerős nektek. E mögött van egy sandán, de kimondott gondolatuk, hogy abból lesz bor. És a mi szerencsétlenségünkre lesz is. Akkor jól járunk, hogyha ezek a nagyszerűen tehetséges, ámde mindenféle tapasztalat nélküli borászok a borukat ajándékba adják, mert így tulajdonképpen szabad fölhasználásra nyílik lehetőségünk. Ámde amikor meghívnak mondjuk Balatoncsicsóra, és akkor „Saját termés!” Hú, ezt ne, csak ezt ne! Ezért egy igazán rutinos Balatonfelvidéki kirándulásra érkező ember mindenképp egy kis tokajival érkezik. Hogy azért ha, ha minden kötél szakad, azért pfff, és akkor azzal a kis tokajival azt az iszonyatos saját termést valahogy le lehet öblíteni. (51:55)

Megvan ez az élményetek? És mindenki, úgy tudjátok, úgy beesik… és ahogy a házigazda, akinek a bora, ő csinálta. Persze nem tudunk bort csinálni, ez már az emberi gőg. Hogy csinálsz bort? Hát a szőlőt meg tudod metszeni, le tudod permetezni, le tudod szedni, meg tudod… Na de bort nem tudsz csinálni. Mikor egy háziasszony azt mondja, hogy „Sütök. – Ne hülyéskedj! Te 600 fokosra fölmelegíted a kezed, és akkor így…?” Hát nem tudunk sütni, hát a sütőbe be tudjuk tenni, és a sütő meg nagyon, tök forró. Nem tudunk sütni. „Bort csináltam. – Azt a betyárja! Komolyan? De hogy? Benned erjedt, vagy hogy csináltad?” S amikor ez a kedves házigazda látja a mi hihetetlen fanyar arcunkat, akkor történik a fordulat, mert tölt még egyet, és azt mondja „Ez nem ám pancsolt. Ez nem pancsolt. Nincs benne semmi.” Na pontosan ezt érezni. (53:20)

Na most biztos, hogy harmincan vérig sértődtetek. Szóval mit akarok ezzel mondani? Hogy még, még azt az elviselhetetlen anyagot is, amit azt mondod nagy büszkén, hogy te csináltad, hogy egész más, mert te csináltad. Hogy itt (1) az van benned, hogy ne kelljen semmit se csinálni, erőfeszítés nélkül legyen. S itt (3) azt mondod, hogy „Hú! Én dolgoztam meg érte, én készítettem, én, én, én, én.” (53:55)

Óceán érzés vs. flow.

Tudjátok, a flow kutatások most már egyértelműen bizonyították, ennek az élettanát is elkezdték kutatni. Tudjátok, hogy mikor vagyunk áramlás élmény, mikor önfeledten jól vagyunk. Hogy ez mindig összefügg a saját erőfeszítéseinkkel. Nem akkor vagyunk flow-ban, amikor ott fekszünk a tengerparton. Akkor legföljebb óceán-érzéseink vannak. Az más, akkor ott elfeküdtünk, és ssss-hhhh, egy vagyok, ssss-hhh, ez iszonyú jó, csak nem flow. A flow, amikor éppenséggel valamit hatékonyan csinálsz, beveted magad, a képességeid mennek, de közben ezekre szinte nem is figyelsz, megy, és közben csinálod, és megvan a kockázat, és na, az flow. Tudjátok, hogy a flow, amikor átéljük ezt az áramlásélményt, az, ez az, ez az, ez kell nekem, ez az áramlásélmény, hogy abban mindig van stressz is. A flow nem stresszmentes állapot. Az óceán-érzés, mikor fekszel a parton, és két kilóméteres körzetben nincs medúza, az óceán-érzés, és akkor ssss-hhhh. Iszonyú jó, hhhh, hhhh, ez jó, de ez az óceán-érzés. A flownál cccc-tttt, nem 42 a pulzus, 70. Szóval, még az élettapasztalatainkból is tudjuk, hogy az, amit annyira keresünk, ez az önfeledt boldogság, amiben átéljük a saját hatékonyságunkat, hogy „Élünk, élünk!”, az tulajdonképpen valami erőfeszítésnek is az eredménye. (56:00)

Akkor itt csak gyorsan, mondom azt, amit már tudtok. Ugye, emlékeztek, hogy már a patkányok is megcsinálnak egészen egyszerű dolgokat azért, mert bár nem kapnak jutalmat érte, ha nem csinálják meg, nem kapnak érte büntetést. Akkor miért csinálja a patkány? A patkány azért csinálja, mert már a patkány is átéli, hogyha valamit meg tud csinálni, az neki jól esik. Egy önjutalmazó rendszer működik bennünk, és mikor a patkány megcsinálja, büntetés és jutalom nélkül jól van a kis patkány teste. Na. És a… hát de az van neki, nem? (56:45)

És az emberszabású majmok pedig, emlékeztek is erre, három lépésből álló bonyolult folyamatot képesek megcsinálni jutalom és büntetés nélkül, és ezt megismétlik. Újabb dolog, rájönnek egy egyszerű zár kinyitásának a nyitjára azok a majmócák, és jól vannak tőle. És a ketrecben megcsinálják akkor is, ha nem kapnak érte… Na, mit? Tudtam, hogy ezt mondjátok. Valami mást mondjatok! „Banánt. – Mogyorót. – Madártejet.” Nem kapnak érte madártejet, akkor is megcsinálják. Azért, mert az ő majom agyuk ilyenkor hrrr-hrrr, és a majom teste jól van. Na ezt a szót is lehetne hosszan mondani, és elvesztenénk az értelmét. Majomtestmajomtestmajomtestmajomtestmajomtest. Ugye, hogy már eltűnt? Ugye, neked már rég. Jó, hát nem mindenki olyan tökéletes, mint te. (57:55)

Jó, nem ragozom, hogy mennyire, tulajdonképpen ahhoz a vágyhoz, hogy jól legyünk, ahhoz itt (3), ebben a székben megéljük, hogyha benne van az erőfeszítésünk, még jobb is. Ott az a csecsemőkori, és magzati, és minden, hogy ez anélkül nem lehet. Ez nem mond ellent annak, hogy néha annyira jó, mikor fekszem az ágyamban, így, mindjárt. Ahhh! És reggel van, és a férjem minden reggel, miközben én még csak ott vagyok, csipás szem, kócos haj, büdös test… Jó, hát nem büdös, csak tudjátok… Ismeritek a… ja, ismeritek ezt? Mi az, kicsi, barna, (…, büdös, … - szerk.) és a fa tövében van? Nem az, izzadt mókus. Pont kihagytam a büdöset, ez lett volna a lényege. Látszik, hogy késő van. De tényleg, ezt pont kihagytam belőle. Ettől lett volna jó, de így aztán… (59:15)

Hol tartok? Igen, ja, hogy fekszem, nőként fekszem. Igen. Mondtam nektek múltkor, nagy derültséget keltettem, mikor azt mondtam „Na, képzeljük el, hogy egy férfi vagyok.” Na, és ez történt, így elkezdtem… Jó, hát nem könnyű elképzelni ezt tényleg. Hát itt fekszek – ezt azért mondom, mert van egy ilyen ismerős párom. Hát úgy párom, nem, értitek. Ott az történik, az történik, hogy minden reggel a férfi beviszi az izzadt mókusnak, be, a kávét, úgy melegen, ahogy szereti, mellette három cukor helyett három kis tablettácska, nehogy elhízzon. És ez nagyon rock’n’roll, ott feküdni, és megkapni. Áhhh, háhh! Én ezért várom, hogy a robotizálás most már haladjon. S akkor én mondjuk 70 éves papként fölkelek, nem kelek föl, fölébredek, és akkor uaaaaammmm, jön R2D2, muaaaaaaa, s akkor tud is beszélni, már van benne magyar program, és mondja „Teja. – De nekem cukorral hozd, te R2D2, ne szórakozz. Most hova szacharinozzak, te?” Jó, gyerünk a dolgok elejére, mert elveszek teljesen a fogyókúrában. (61:20)

16. Tudatosság nélkül.

Prrr-mrhh. Ugye, ha már gondolkodni kell, mert tudatosan, meg minden, az már nem jó, itt (3) mire találok rá? Azt mondom, hogy a tudatosságban az is benne van, és tulajdonképpen a tudatosság legszebb tulajdonságát szeretném kiemelni, ami számomra a legszebb benne. Az nem az, hogy valami bölcsesség, meg valami tisztán látás, meg valami előre látás, lényeg látás, folyamat orientáltság, rendszerszemlélet, gondolkozásmód. Ejjj! Szerintem a tudatosságnak nem ez a legszebb része. (62:00)

Ti mit szerettek a tudatosságban, mit csipáztok benne? A jelenlét. Ó, ez ma nagyon megy. Az a jelenlét. Ez jó, jó, jó, köszönöm. Nekem a tudatosságban a leg-leg-legvonzóbb a világosság. Hogy világos van, hogy utálom a sötétet, utálom. És hogy a tudatosságban ott van a fény. És hogy nem tudom, hogyha visszagondolunk a gyerekkorunkra, hogy rendben van, hogy valaki hangolódjon rám, és legyen tökéletes, és adjon meg mindent, és nekem csak lenni kell, ez nagyon jó. De azért egy gyerek mégis csak ahhoz képest, amilyen világosság egy felnőttben tud lenni, azért sötétben van. Mikor megszületünk, még a világot is feje tetejére állítva látjuk. Mekkora kiszolgáltatottság azért a magzati lét is, meg a pici gyerekkor. (63:15)

Akárhányszor erre gondolok, hogy melyik életszakaszban szeretnék élni, én soha többet nem akarnék gyerek lenni, soha. Nincs benne elég világosság. A gyerekkorból annyi élményem van, hogy nem értem, és nem tudom, és fáj, és nem tudok vele mit csinálni. Nekem ebből sok élményem van. Lehet, hogy nektek nem. Akkor… ami nektek jól esik. Ha van valami, amit szeretek itt, hogy nagyobb a fény. Főleg, ha ti is vesztek Snoopy-s plakátot, ami foszforeszkál. Nekem ott van a kis hálószobámban. Fhhh! Tehát ha leoltom a világosságot, fhhh!, látom még a lábujjaimat is, fhhh!. Ez a hold, foszforeszkál. Fhhh! Igen, most hirtelen az jutott eszembe, hogy nevettél, hogy nem tudom, 71 nap múlva leszek 50 éves? Furcsa… Jó, hó, gyerünk, menjünk, menjünk, menjünk, mert, mert rövid az élet. Következő. (64:30)

17. Konfliktus nélkül.

Gond nélkül, áhh, ez a jó. Konfliktus ne legyen, gond ne legyen. Itt (2) átéljük, hogy szokták mondani? A házasság egy arra a célra létrejött intézmény, hogy megoldjunk olyan problémákat, amelyek házasság nélkül nem is lennének. Hát itt átéljük, hogy csurig a gond, szügyig a probléma, ebben gázolunk, veszünk el benne. Itt (3) meg, egyszer csak, hogy „Igen, gond, probléma, áhh!” (csörög egy telefon – szerk.) Vedd föl nyugodtan! Nem zavar. Ahh! Azt mondja, hogy… most nézem. (65:35)

Hogyan viszonyulunk a konfliktusban egymáshoz?

Első gondolat. Ahogy észlelek házastársi konfliktusokat, ott újból és újból azt állapítom meg, hogy nem maga a konfliktus az igazi nagy probléma, hanem az, ahogyan a konfliktushoz viszonyulunk. Ennél van egy még érdekesebb dolog. Nem csak az az igazi nagy nehézségünk, ahogy a konfliktushoz viszonyulunk, hanem ahogy a konfliktusban egymáshoz. Nem egyszer a párterápia semmi mást nem tesz, mint azt mondja „Hát én ezzel a konfliktussal nem tudok mit kezdeni. Itt van egy kifelé forduló nő, egy extravertált nő, csacsog, csetel, mondjátok még, email-ezik, SMS-ezik, telefonál, na, és néha még beszél is. (66:45)

Tehát ezt, ezt ő mind csinálja, és van neki egy férje, kamionos. (tekeri a kormánykereket – szerk.) Ez. Hát most hazamegy… „Nehéz ügy.” Igen, nehéz ügy. Hát erről beszélünk, hogy nehéz ügy, nehéz ügy. Most a világ legzseniálisabb párterápiája is, mit csináljon velük? Hát mit csináljon egy befelé forduló férfivel? Mit csináljon vele? Hát nem, nem olvas Mikszáth Kálmánt, meg Móricz Zsigmondot. Néhány egyszerű szóval megvan: tehát olajszint, lóerő, vám. Ez, ez, és ezzel ő nagyon jól megvan. A világ legzseniálisabb terapeutája se tud ezzel mit csinálni, hogy ő egy befelé forduló, ő meg egy kifelé forduló. Hát ezért nem is érdemes elmenni a terápiára. A terapeuta mit csinál? Képessé teheti őket arra, vagy ezt a képességet fölelevenítheti bennük, hogy ehhez a kérdéshez, hogy azt mondják „Nem te vagy az igazi. Rájöttem, hogy veled nem lehet élni. Egyszerűen be nem áll a szád, kibírhatatlan vagy. Komolyan mondom, már alig várom, hogy üljek benn a kamionban, és vvvvv (tekeri a kormánykereket – szerk.). Komolyan mondom, úgy örülök, hogy ezek dízelek, mert olyan morognak vvvvvv, olyan vrrrmmmm, az annyira, hogy nem benzines pff-pff-pff-pff. Hát nem lehet veled élni.” És mit mond a nő? „Velem nem lehet élni? Hát, ha egy hirdetőoszlop feküdne mellettem, az közlékenyebb lenne. Hát azon legalább havonta van valami új infó. Hát de te? Semmi! Három szó: vám, motorolaj, ennyi. Hát néha legalább cseréld már le a vakolatot!” (68:55)

Akkor a terápia hatalmas eredménye nem az, hogy ő befelé forduló lesz, ő meg kifelé, mert akkor ugyanaz lenne a probléma, ugye. A terapeuta rágyúrt, és hirtelen rájött, hogy most megfordultak, és ugyanott tartanak négy év munka után, és már nem lehet visszacsinálni. Hanem… hanem, hogy azt mondják „Hát tulajdonképpen rájöttem, hogy mindig is tudtam, hogy ilyen vagy. Hát itt meg akartam őrülni ettől, azt gondoltam, elrontottam, hogy nem te vagy az igazi, hogy nem lehet veled élni, és teljesen, nem t’om, hol volt a szemem, mikor beléd szerettem. Akkor most eljutottam oda, hogy nem, ez tulajdonképpen ez mind rendben van. Néha őrjítő, de…” S akkor a férj azt mondja, hogy „Hát tulajdonképpen én meg szeretlek, mert te vagy a feleségem. Hát én emlékszem, hogy mennyire jól esett nekem, hogy a randin te az összes szorongató helyzetből kihoztál minket. Mert én ettem, te beszéltél, ittam, te beszéltél, én elmentem a WC-re, és… Ilyenkor egy picit mindig elvesztettem a fonalat, de kétség kívül aztán rájöttem, mert azért érteni értem, csak nem mondom.” (70:15)

Megváltozik a gondhoz, a problémához, a konfliktushoz fűződő viszony. De ez hogy szokott megváltozni? Hogy megváltozik a viszonyom, a megértésem és az együttérzésem a társammal. Hogy megélem, hogy összetartozunk. Hát most nagyon egyszerűen szólva, ez hozza a változást. A nő ugyanaz marad, meg a pasi is, de a problémához, és a problémában az egymáshoz fűződő viszony radikálisan megváltozik. Ez a gyógyulás, nem az, hogy „Változz meg, mert így…!” Nem változunk meg. Legföljebb persze irány, és folyamat, és alakulunk, és formálódunk. De parancsszóra nem változunk, én még parancsszóra soha. Hahh, híí! De most be kell fejezni. (71:10)

Már csak néhány pont maradt, és akkor utána azt tervezem, hogy most már ellépünk a társkapcsolat, meg szenvedély, meg minden… Szeretnék visszatérni, ahogy ezt befejezem a következő alkalommal a kiégéshez, mert azért csak onnan indultunk el. Hogy akkor a kiégésnek a folyamatát is végérvényesen leírnánk, és akkor be tudnánk fejezni, az is ú, de fontos, mert pont a közepénél vagyunk. Köszönöm a figyelmet. (taps – szerk.) (71:45)

Lejegyezte: vinkozoli