Jn 13, 31-35 – Húsvét 5. vasárnapja
2016.04.24.
2016.04.24. vasárnap: HÚSVÉT 5. VASÁRNAPJA
Isten feltárta a pogányok előtt a hit kapuját
Olvasmány (ApCsel 14,21-27)
Miután ennek a városnak is hirdették az evangéliumot és sokakat tanítottak, visszafordultak Lisztrába, Ikóniumba és Antióchiába. Útközben megerősítették a tanítványok lelkét, és intették őket, hogy maradjanak meg a hitben. Elmondták, hogy sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába. S miután az egyes egyházakban böjtölve és imádkozva presbitereket rendeltek számukra, az Úrnak ajánlották őket, akiben hittek. Azután átmentek Pizídián, és Pamfíliába jutottak. Miután Pergében is hirdették az Úr igéjét, lementek Attáliába, onnan pedig elhajóztak Antióchiába, ahonnan Isten kegyelmébe ajánlva elindították őket a most elvégzett munkára. Amikor megérkeztek és egybegyűjtötték az egyházat, elbeszélték, milyen nagy dolgokat művelt általuk az Isten, és hogy a hit ajtaját megnyitotta a pogányoknak.
Szentlecke (Jel 21,1-5a)
Ekkor új eget és új földet láttam [Iz 65,17], mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. Láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet [Iz 52,1] Istentől leszállni az égből, mint a férjének felékesített menyasszonyt [Iz 61,10]. Halottam, hogy egy harsány hang a trón felől azt mondta: ,,Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük [Ez 37,26-27]. Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet [Iz 25,8], és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás [Iz 35,10], és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak.’’ A trónon ülő így szólt: ,,Íme, megújítok mindent!’’ [Iz 6,1; 43,19G] És azt mondta nekem: ,,Írd: Ezek az igék hitelesek és igazak.’’
Evangélium (Jn 13,31-35)
Miután (Júdás) kiment, Jézus így szólt: ,,Most dicsőült meg az Emberfia, és Isten megdicsőült benne. Ha Isten megdicsőült benne, Isten is megdicsőíti őt önmagában, hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak kis ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek. Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.’’
Vasárnapi beszéd
Jézus ezt mondja, hogy „Új parancsot adok nektek.” Tulajdonképpen nem az az új parancs, hogy azt mondja „Szeressétek Istent!”, vagy „Szeressétek embertársatokat!”, mert mind a kettő egészen természetes és nyilvánvaló volt már az ószövetségi ember számára is. Igen ám, de aztán megjelenik egy második mondat is, ami nem csak ezen a helyen hangzik el, hanem az evangélisták több helyen is megírják ezt a jézusi szót. Ez pedig így szól: „Szeressétek egymást úgy, ahogyan én szeretlek és szerettelek benneteket!” Tulajdonképpen ami valóban egészen új, nem hogy egészen új, hanem tulajdonképpen fölfoghatatlanul új, hogy elénk álljon valaki, és azt mondja „Szeressél úgy, ahogy én!”
Mondjuk ha ezt bármelyikünk mondaná, tulajdonképpen a józan emberi érzékünkkel is azt mondanánk, hogy „Jól van, pihenj!”, vagy „Jól van, üljél le nyugodtan egy kicsit! Nézzél szembe magaddal, vagy gondolkozzál el, hogy most mit mondtál!” Egyébként a biblikusok ezért azt mondják, hogy ez a jézusi kijelentés, hogy „Szeressetek úgy, ahogyan én szeretek!”, hogy ez olyan fölháborító lenne bárki embertársunktól is, főleg pedig azt, hogy ezt aztán ezrek, tízezrek, százezrek ennyire komolyan vegyék, és hogy vigyék tovább, és azt mondják, hogy igen, ez így van, és hogy ne kérjük ki magunknak, hogy ugyan már, hogy beszélhetsz ilyet, hogy ez indirekt módon Jézus istenségét mutatja. Hogy valahogy azok az emberek ott, a kortársak, a tanítványok, az apostolok megélik, hogy ezt Jézus tényleg mondhatja. Hogy mert az, ahogyan ő szereti az embert, az tényleg más, mint ahogy bármelyikünk tud szeretni.
De közben pedig, és akkor itt tennék egy vesszőt, de közben pedig van itt valami nagyon fontos. Ez pedig az, hogy Jézus amikor azt mondja „Szeressetek úgy, ahogyan én!”, a szeretetnek valamilyen nagyon személyes arcát mutatja meg. Mert persze, hogy… és akkor itt megállnék, és mondanám, hogy hát ha van három dolog, amire hivatkozva talán a legtöbb fájdalmat okoztuk és okozzuk egymásnak, az az, hogy a férfi ránéz a nőre, és azt mondja „Szeretlek.” Hát, és hogy aztán abban mi minden van, meg hogy azt hogyan csinálja?! Arról nem is beszélve, amikor a férfi csinálja ugyanezt. Odaáll a nő elé, még visz egy szál rózsát is, azt mondja „Szeretlek!”, és onnantól kezdve jaj annak a nőnek. Hogy a szeretetre hivatkozva… Te jó ég! És még ki is magyarázzuk, még jól meg is indokoljuk, még megmondjuk, hogy igen, igen, ez az. Aztán a másik, amikor előrántjuk az igazságot, és azt mondjuk „Hát az igazság nevében. Az igazság nevében meg tudjuk mondani, ki jó és ki rossz, és ki igaz, és ki hamis, kinek van igaza, és ki téved.” Aztán a harmadik, aminek a nevében aztán ajjaj, mennyi könny született már ezen a földön. Mikor fölkiáltunk, és azt mondjuk „Isten így akarja.” Hát… Isten valószínű az istenségét bizonyítja, hogy ilyenkor nem kiált egy nagyot. Hogy még ezt is eltűri és elviseli tőlünk, amikor mi fölkiáltunk, hogy „Isten így akarja.”
Miért akartam ezt így egybefogni, ezt a hármat, hogy a szeretetre, az igazságra és Istenre hivatkozva milyen sok könny hullott már ezen a földön? Azért, mert Jézus amikor jön, 2000 évvel ezelőtt hoz egy hallatlan nagy fordulatot. Mert azt mondja „A szeretet személyes. Szeressetek úgy, ahogy én!” Ettől a pillanattól kezdve a szeretet mögé már nem lehet akármit betenni. Egyszerűen azért, mert igazságokat, meg filozófiai kijelentéseket, meg bölcselkedést, meg mindent, értelmezhetünk ezerképpen. De Jézus életét, azt, ahogy az életét odaadja, ezt most hogyan értelmezzük? Úgy, hogy mégse? Vagy úgy, hogy hát… Tehát Jézus személyessé teszi azt, hogy mit jelent szeretni. Hogy bele ne fulladjunk az okoskodásba, az önigazolásba, a magyarázkodásba, hanem egyszerűen ott álljon egy személy, és úgy néha megrázzuk magunkat, mint aki kijózanodik, és azt mondja „Jaj, jaj, jaj! Tényleg, hát hiszen ez a szeretet! Hát ezen már most nincs mit okoskodni.”
És hogy amikor Jézus azt mondja „Én vagyok az út, és én vagyok az igazság.” Megint csak azért, hogy hagyjuk már egymás torkát. Hogy vegyük el a kezünket a másik torkától, meg szemétől, meg nem tudom én miétől. Amikor elkezdjük ezt hevesen mondani, hogy „Nekem van igazam! És ez az igaz, és ez az igazság!” Egyszerűen azért, mert amióta Jézus azt mondta, és ez az új törvény, és az új parancs, hogy „Én vagyok az út és az igazság. Nézzétek meg, hogy az út az Isten és az ember felé vivő út, és az igazság hogyan nyilatkozott meg bennem. Hogy, hogyan jelent meg ezen a földön? Hogy én az igazság nevében fojtogattam volna valakit? Nekem van igazam, ezért bántottam volna valakit? Nem emlékszem rá.” Mikor Jézus ezt mondja „Én vagyok az út és az igazság.”, ettől kezdve tulajdonképpen nem hivatkozhatunk ugyanúgy az igazságra, mint ahogy ennek előtte megtehettük. Hogy ebből aztán bármi következhetett, ami nekünk kényelmes volt.
Végül azzal, ahogy Jézus azt mondja, a mai evangéliumban is erről van szó „Bennem meg fog dicsőülni az Isten.” Hát, melyikünk merne ilyesmit állítani? Mikor Jézus azt mondja „Én és az Atya egy vagyunk. Aki lát engem, látja az Istent is. Látja az Atyát is.” Tulajdonképpen ettől kezdve megint csak Istenre az ember már nem hivatkozhat úgy, mint valami személytelen elvre, vagy igazságra, valami érvre, vagy valami perdöntő bizonyítékra, amiből az következik, hogy mi akármit megtehetnénk az ő nevében. Ami, ami egészen rendkívüli, az az, hogy Jézus azt mondja „Szeressétek egymást úgy, ahogyan én szeretlen benneteket!” És ebben benne van az út, és benne van az igazság, és benne van a szeretet, és benne van az, hogy Isten. Ebben az egyetlen szóban, hogy „úgy”.
Ezért akkor csak tényleg, utalásszerűen négy dolgot hadd hozzak, mert érzem én, hogy hosszú lett a bevezető. Az első így szól, hogy amióta ez így van, amióta Jézus azt mondta, hogy „Szeressétek egymást úgy, ahogyan én szeretlek titeket!”, hogy azóta tulajdonképpen ha csak egy picit is értjük, hogy mi ez, nem tárgyiasíthatjuk, és nem eszköziesíthetjük egymást. Nem mondhatja a férfi azt, hogy „Jaj de jó, megházasodtam! Na ez azért jó, mert végre találtam valakit, aki majd fújja nekem a hátszelet. A feleségem fogja fújni a hátszelet. Ez azt jelenti, hogy nekem csodás életcéljaim vannak, és a feleségem majd bedolgozik nekem.” Hogy a feleség nem egy eszköze az életcéljai megvalósításához. És a nő sem mondhatja már olyan naivan azt, hogy „Jaj de jó! Tegnap megvolt az esküvő! Most már aztán megvan, aki engem boldoggá kell, hogy tegyen.” Hogy senki sem eszköze a másik ember boldogsága érdekében. Nem vagyunk tárgyak és eszközök, és nem tudom, hogyha hajnalban megyünk a metrón, hogy néha belenézünk embertársaink szemébe. Nem t’om, hogy a miénk hogyan néz ki reggel ötkor vagy hatkor, és mint hogyha olyan gépiesen ülnénk ott, és mindenféle fény nélkül ott az emberi szemek csak valahogy bambulnak kifelé. Erre inkább azt mondhatnánk, hogy nem vagyunk gépek, nem valami program fut bennünk, és tenni kell a dolgunkat, a kötelességünket, mint akit beprogramoztak, üres tekintettel és fény nélküli szemmel. Amióta Jézus azt mondta „Szeressétek egymást úgy, ahogy én titeket!”, nem vagyunk eszközök, tudjuk nagyon jól, sem tárgyak, sem valamiféle gép nem vagyunk.
De, és akkor itt jönne a második része minden egyes gondolatnak. De… szabadon mondhatom azt, hogy „Uram, tégy engem a megváltás eszközévé! Kérlek szépen! Annál nagyobb megtiszteltetést el sem tudok képzelni, hogy Te az üdvösség művében eszközként használsz engem.” Milyen nagy dolog, egy kedves ismerősöm, ahogy idősödik, egyre többször mondja, ül valamilyen csoportban, vagy ül valamilyen előadáson, szakértői körben, és akkor látszik, hogy olyan elhivatottan azt mondja. „Használjatok engem! Még élek, még itt van bennem a tudás, egy csomó tapasztalat. Használjatok!” Hogy milyen gyönyörű ez, hogy Jézus óta az embert nem lehet használni, de mi magunk mondhatjuk azt, hogy „Használjatok engem!”.
Aztán a második, hogy nem vagyunk egyszerűen csak valami élőlény. Milyen gyakran halljuk ezt a hivatkozást. „Jaj, hát az ösztöneim eluralkodtak rajtam.” Aztán mások kicsit szofisztikáltabban azt mondják „Na nem csak az ösztön ez, a gének. Atya, hát én már csak ilyen vagyok, a gének.” És aztán akik még jobban belemélyedtek a dologba, ők azt mondják „Hóó, a hormonok játéka, atya, az tréfált meg engem.” És tényleg, ténylegesen vannak gének és ösztönök, és hormonok. Na de azért ezzel együtt mi nem vagyunk egy ilyen leszűkített génbank, meg nem vagyunk valami hormonedény. Hát… nem egyszerűen csak valami élőlények vagyunk, főleg nem állatok. Az ember mindig ember marad. Hallatlan nagy jelentősége van, hogy tudjuk, hogy vannak génjeink, és hormonjaink, és ösztöneink, és ezzel együtt nem vagyunk kizárólag ezek, mindig emberek is vagyunk.
Közben pedig de szép az például, ahogyan Gyökössy Bandi bácsi azt mondja, többször le is írta, a lelkigondozás atyamestere, református lelkész. Azt mondja Istenről, Istennek, hogy „Az én mennyei gazdám.” Hogy „Gazdám, csinálj velem, amit akarsz!” Mondd nekem, hogy mit csináljak, hol ugassak, meg hol nyalogassak! Mondd nekem, hol mit csináljak, és akkor az úgy lesz!” De szép dolog ez, hogy nem lehet ránk így nézni „Hahh, élő lény. Na-na-na-na!” Miközben mi mondhatjuk azt, és milyen szép ez, mikor Jézusról ezt mondjuk „Isten báránya, te elveszed a világ bűneit.” És ezzel nem sértegetjük őt. De nagy dolog, meglátni bennünk ezt az ősi természetet, és azt mondani, senki sem láthat bennünket kevesebbnek, mint ember, de mi mondhatjuk azt, hogy „Gazdám, tégy velem azt, amit akarsz!”
Aztán a harmadik. Milyen sokan vannak, körbenéznek, azt mondják „Na, ember van itt bőven, ember, ember. Akárki, bárki, mindegy hogy ki. Ember, ember. Nem ő, akkor egy másik.” Hogy akár a munkahelyen, vagy bárhol máshol hogyan küzdünk ezzel, hogy ne legyünk egyszerűen csak akárkik, vagy bárkik, vagy senkik. Amióta Jézus azt mondta „Szeressétek egymást úgy, ahogy én titeket!”, azóta nem vagyunk senkik és akárkik, és bárkik, hanem emberek vagyunk. Közben pedig milyen érdekes ez, hogy érezzük azt a nyomást, hogy a családból nem egyszer két üzenet is érkezik. Az egyik azt mondja „Állj be a sorba! Legyél olyan, mint a többiek! Ne ugrálj!” A másik pedig így szól: „Legyél kivételes! Legyél rendkívüli, mert az én fiam vagy! Te legyél egészen csillogó, az én lányom vagy!” Tulajdonképpen két nagyon nyomasztó üzenet, ha kívülről jön.
De amióta Jézus azt mondta „Szeressétek egymást úgy, ahogyan én benneteket!”, azóta az lehet bennünk, hogy azt mondom „Hát, megteszem, ami a dolgom, akkor azt mondom csak, hogy beálltam a sorba, és megtettem azt, ami a kötelességem.” Hogy ahogyan Jézus azt mondja „Hát ha mindenki lement Keresztelő Jánoshoz alámerítkezni, hát beállok én is a sorba. Miért ne állnék be?” Ahol ember az ember volta miatt beállt a sorba, Jézus biztos ott áll. Azt mondja „Ha valakivel is az azonosságomat ki kell fejezni, én biztos, hogy ott vagyok mellette. Ilyen értelemben Jézus minden emberi sorba beáll, és azt mondja „Én is olyan vagyok, mint te.”
Aztán pedig az is milyen izgalmas, mikor elhagyják őt, akkor azt mondja „Na, lehet, hogy mindenki elhagy engem. Az Isten akkor is velem van, és énnekem van egy nagyon sajátos egyedi küldetésem. Ezért jöttem erre a világra, hogy én ezt beteljesítsem.” Hogy mekkora szabadság ez, hogy azt mondhatjuk „Ne mondjátok nekem, hogy álljak be a sorba! De azt se mondjátok, hogy legyek rendkívüli! Hadd legyek csak általánosan olyan, mint a többiek!” Egyszer fölsóhajtott valaki, azt mondja, nekem címezte. „Feri, vedd már észre, hogy a legtöbb ember középszerű! De azt jól csinálja.” De nagy dolog, egyszer csak úgy fújunk egyet, és azt mondjuk „De jó középszerűnek lenni! Annyira jó, hogy nem kell rendkívülinek lenni!” Közben pedig idebent én hallhatom azt a hangot, ami azt mondja „Háá, neked azt találtam ki, hogy tedd ezt.”
Aztán a záró gondolat. Így tulajdonképpen eljutunk oda, hogy fölismerjük, hogy nem egyszerűen csak ez, az, vagy amaz, hanem hogy Isten gyermekei vagyunk. Hogy az embernek az sem elég, hogy őt emberszámba veszik. Hogy az ember az a lény, aki azt óhajtja és vágyja, hogy őt Istennel összefüggésbe hozzák. Ez is de elgondolkodtató, hogy mi az egész kultúránkban azt mondjuk, lelkiismereti szabadság, szólásszabadság, Isten előtti egyenlőség, vallásszabadság, sajtószabadság, választási jog, és az összes többi. És ez miért van így a mi kultúránkban? A válasz nagyon egyszerű. Mert volt egy Jézus nevű személy, aki azt mondta, hogy „Én vagyok az út és az igazság. Én vagyok az élet, és szeressetek úgy, ahogyan én szerettelek benneteket!” Amióta mindaz, ami nekünk igazán fontos, nem csak elv és törvény és szabály, hanem egy személy, ebből fakad a mi egész kultúránk és világunk. Hát de nagy dolog az, hogy fölfedezzük, hogy senki ránk nézve nem mondhatja azt, hogy „Te csak ennyi vagy.”, mi viszont azt mondhatjuk „Uram, hát… tégy velem, ami a te belátásod szerint van!”
És akkor egy utolsó idézetet hadd mondjak, Carl Gustav Jungtól származik, aki a következőt írja egy helyen. „Tulajdonképpen minden szülőnek érdemes volna fölismernie azt, hogy olyan, mint egy bőven termő gyümölcsfa, amin ősszel már megérik a gyümölcs, és lepottyan.” De nagy dolog, hogy Isten megengedte, hogy mint a szőlőtőn a szőlővesszőn keresztül a szőlőszemek, megérjünk, megkapjuk a teljes szabadságunkat, amit csak ember kaphat, és miközben… Aközben azt mondhatjuk mi szőlőszemekként, hogy „Uram, kezedbe ajánlom lelkem.”
(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)
Lejegyezte: vinkozoli