Út az ideáktól a valóságig: hogyan teljesülhetnek a vágyaink? - A személyiségfejlődés lehetőségei a társkapcsolatban 3.

2016.04.26.

Megosztom
Elküldöm

Szerbusztok! Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Bevezetés - Ismétlés

A mai alkalommal szerintem be fogjuk fejezni azt a megközelítésünket, ami onnan vette kezdetét, hogy megpróbáljuk megérteni a könyörtelen mérték, túlzó kritikusság egyik nagyon sajátos belső világát. Ez pedig, hogy azok, akik ezzel a sémával rendelkeznek, könyörtelen mérték, túlzó kritikusság, vagyis a „100% az éppen az elfogadható”, és a „100% alatt minden az meg nulla”. Ez azt jelenti, hogy belül a mérték valamikor elállítódott. Sajna. Ezt nevezzük sémának. Valahol a mérték valamikor elállítódott. Ezért természetesen állandó szorítás, nyomás, idő nyomás, idő szorítás, teljesítmény nyomás, -szorítás, ebben él valaki. Hát nyilván, ha így vagyunk, akkor fokozottan, fokozottan kitettek leszünk arra vonatkozóan, hogy kiégjünk. A kiégés nem jó. (01:10)

Ki tudunk égni természetesen segítő hivatásúként, mint ahogyan a kiégés szakirodalma tulajdonképpen innen veszi a kezdetét körülbelül a ’70-es évektől. Aztán szép lassan rájövünk, hogy egy sokkal általánosabb folyamat az, ahogyan a kiégésben valaki előre jut. Ezért ki lehet égni nagyon sokféle szerepben, nem csak segítőként, hanem anyaként és apaként, nagymamaként. Ki lehet égni mérnökként, informatikusként. Ki lehet égni patikusként… jó, most ebbe nem megyek bele. Hát rengeteg féleképpen ki lehet égni. Főleg pedig nőként és férfiként, férjként és feleségként a társkapcsolatban ki lehet égni. (01:50)

Na, és akkor így jutottunk el oda, hogy hej-haj, hogy tudjuk megőrizni a szenvedély tüzét a kiégés helyett. Aztán most ezt a kört nézzük meg újból és újból. Segítségünkre van a három szék. (Fázol? Csak rajtad maradt a kabát. Nekem is van még egy, szívesen odaadom. Ne! Szóval.) Hogyan tudjuk akkor ezt csinálni? (02:20)

Az első… (gerjed a mikrofon – szerk.) Huhh! Az első, hogy vannak kétség kívül vágyaink. De emlékeztek, ide raktam múltkor egy csomó széket, ide hozhatnánk még egy, még kettő, még három, négy, öt… Vagyis hogy vagy 20 éves, 30, 40, 50, 60, 70, 80, és közben bennünk vannak a személyiségtörténetünk során megélt, és bennünk lenyomatként őrzött vágyakozásaink, mind az összes valahogyan ott van lenyomatként. Ahogy magzatként vágyakoztam, ahogy csecsemőként vágyakoztam, három évesként, ovisként, kisiskolásként, serdülőként, ifjúként, szerelmesként. Ezek a vágyakozások ott vannak mind bennem, de én most mondjuk 40 vagyok, vagy 50, vagy 60. Most itt megélem a vágyakozást a társkapcsolatban, a szerelemben. „Hjaj, mégis csak jó szerelmesnek lenni!” Azt mondta egy kedves ismerősöm, tavasz volt. „Jaj, te Feri, úgy szeretnék szerelmes lenni! Hogy az annyira jó! S akkor szerelmes vagyok, és ssss, uááhhh, és akkor valami megpezsdül, és ajj, olyan jó!” Tehát átéljük azt a vágyat valaki iránt, és nem t’om, elkezdünk szerelmesek lenni, és akkor aztán ha elég ügyesek vagyunk, bele is tudjuk lovalni magunkat. Amikor belelovaltuk magunkat, hát akkor aztán már jön a vágta, és az összes többi. Az élmény, hejj! (03:50)

Mi lesz a második pont? Az, hogy eltelik 2 év, 4 év, 6 év, 8 és 10 év, és egyszer csak megtapasztaljuk azt, de lehet, hogy már 3 nap után. Hát most magunk között szólva, van benned néni könyörtelen mérték, túlzó kritikusság, 2 nap. Neked 2 nap is elég, hogy egyszer csak úgy érezd, hogy volt valami igaz és természetes, valami emberi vágyad, és egyszer csak nem teljesedett be. Pedig a szerelmeddel vagy, mégse teljesedik be. Valami igaz emberi vágy, és nem elégül ki. Igaz, természetes, normális – hahh, és hoppon maradtál. Akkor ilyenkor lehetséges az, hogy valaki 1 hónaponként, 1 évenként, 10 évenként mindig a start mezőre áll, mindig addig csinálod, ameddig beteljesedik, és akkor utána azt mondod „Jó, hát ha nem, akkor keresek valaki mást. Hátha vele megint…” És akkor tavaszról tavaszra leszel szerelmes. Ezt is lehet például. nagyon pezsdítő, csak valahogy olyan stagnáló. Szóval. (05:00)

Arra jutottunk, hogy az mennyire izgalmas, hogy fölismerem azt, hogy itt hiába vagyok 30-40-50-60, a vágyaimban ott van minden megelőző tapasztalat, és ezért itt úgy fáj nekem a vágyam kielégületlensége, beteljesedetlensége, és minden, mintha csecsemő lennék. Mintha egy ötéves kiskölyök lennék, egy hatéves kislány lennék, egy serdülő, aki naivitással éli az életet. Itt (1), ebben a székben, ahogy ott a vágynak egy hallatlan sorát élem meg és hordozom magamban, itt (2) a kudarcnak is egy hallatlan sorát hordozom magamban, és azt mondom „Áhh, hát akkor szörnyű! Hát így nem lehet élni. Akkor vége mindennek. Akkor nem ő az igazi. Hát akkor nem is szeret. Akkor nincsen tovább. Akkor… hahh!” Happy End helyett Unhappy End. Rettenetes vég. És akkor megyek oda megint, és tí-dí, tí-dí, tí-dí,ümmhh. (06:05)

De ami minket igazán izgat, hogy létezik-e olyan, hogy itt (1) van bennem a vágyaim sora, az egész személyiségfejlődésem során hordozott mindenféle élményem, emlékem, és a többi, itt (2) van az összes csalódásom, annak mindenféle fonala, tapasztalata, és hogy képes vagyok egy harmadik lépésre (3), ahol azt élem meg, hogy… Ez tényleg így van, nem teljesedik be a vágyam úgy, mint csecsemőként. Jó, hát egy-egy ihletett pillanatban igen, de az az életnek egy külön ajándéka, és akkor örüljünk neki. Van olyan, hogy csak úgy vagyok, és ennyi. Vagyok, és valaki rám mosolyog, ad két puszit. Na, az egy varázslatos pillanat. Egyszer csak úgy érzem „Na, ez, ez jó. Ez jó.” Értitek, csak vagyok, egy kedd este, így, nincs a kezemben semmi. (elejti a mikrofont – szerk.) Nem én voltam. Nincs a kezemben semmi. Áhh! Szóval. Vagyok, és mégis figyelnek rám, és mégis szeretnek, és mégis szép az élet. Hát ezek kivételes pillanatok. Látjátok, már nem is folytathatom. Így, elsiklik, vagy mit csinál…? Suhan. Nem, igen, ezt a kettőt össze akartam vonni, hogy siklik, meg suhan. Az hogy van együtt? Suklan. Nem tudom. Na, jól van. (07:50)

De képzeljétek el, most erről eszembe jutott egy történet. Na, nem ezért jöttem, még el sem… „Semmi komolyat nem mondott, ’oszt már össze-vissza hadovál.” Hogy van a Szentírásban egy történet, egy evangéliumi történet, amiben tudjátok, hogy jönnek a madarak, és az útfélre, útszélre esett maga… Na! Az útszélre esett magokat fölszedegetik. De más fordításban a magokat a madarak az útszélről, amelyek leestek nem fölszedegetik, hanem fölcsipegetik. Az atya már ilyen nagy rutinnal olvasta, hát már egy csomószor olvasta így is, úgy is, és ilyenkor nem annyira (Egészségedre!) a szöveget olvasta, hanem úgy azért a rutin vitte őt előre. Akkor azt olvasta „És akkor jöttek a madarak, és az útfélre esett magokat fölcseszegették.” Ez lett a szedegették, meg a csipegettékből. Ezek összeházasodtak, és megszületett a gyerekük, a cseszegetés. Szóval. Tehát akkor! (09:00)

Lehetséges-e az, hogy ide (3) elérkezünk, erre a harmadik lépésre, és azt mondjuk, hogy na, tényleg, van egy-egy varázslatos pillanat, mikor valami, valahogy tényleg mintha úgy elégülne ki, teljesedne be, mint hogyha csecsemő lennék, és mégis, vagy mintha ovis kisfiú lennék, vagy egy kislányka, vagy egy serdülő, hogy valahogy pont úgy, pont úgy, pont úgy. Ezek rendkívüli pillanatok, adhatunk értük sok-sok hálát. De aztán mégis csak ez a realitás, és azt mondjuk „Rendben van. Azért a realitáshoz hozzátartozik, hogy pont úgy, mint ahogy csecsemőkorban, már nem. Meg ahogy háromévesen, nem, nyolcévesen, nem, tizenöt évesen, nem, 18, nem, 21, nem, 27, nem, ööö. Hány éves vagy? Annyi, úgyse, úgyse.” De hogy van tovább, és akkor ezen (3) a széken próbáljuk elmondani azt, hogy… „Igen, ott (1) a vágy hosszú sora, itt (2) a csalódás hosszú sora, és akkor mégis csak (3) hogyan történik a vágy beteljesedése. Nem úgy, ahogy, hanem így. Nem úgy, hanem így.” (10:10)

A személyiségfejlődés lehetőségei a társkapcsolatban (ismétlés)

Na, és így akkor beszéltem rengeteg dologról. Mi van itt ebben az egész sorban? Csecsemőkor, ödipális korszak, serdülőkor? Szavak nélkül. Találja ki! Legyen kedve hozzá! Vággyal teremtve! Mindenható vagyok. Elég, ha csak vagyok. Nem tudtam ellenállni. Spontán. A pillanat varázsával. Történjen meg! Az igazira találva. Egy személytől mindent kapjak meg! Legyen tökéletes! Föltétel nélkül szeressen! Erőfeszítés nélkül. Háááhh! Jó kis sor, ugye? Az a vicc, hogy ezt annyira komolyan vesszük, hogy próbálunk tényleg így élni, tényleg. Főleg, ha szerelmesek leszünk. Ha nem vagyunk szerelmesek, akkor általában valami enyhe melankólia vesz rajtunk erőt, és ilyenkor egész reálisak vagyunk. (11:05)

A kutatások szerint, azt tudjátok, az enyhén szomorúságot átélő ember a legreálisabb. csakhogy mi az izgalmas? Az izgalmas az, hogy rendben van, hogyha egy olyan enyhe finom hangulatú szomorúsággal nézek a világba, akkor látom a legreálisabban a dolgokat. Csakhogy nem akkor tudok a legjobban élni. Mert más az, hogy mikor látom a legreálisabban a dolgokat, és az is más, hogy mikor tudok eredményesen élni, vagy mikor megy az, hogy tudjak valakit szeretni. A kutatások szerint rendben van, milyen nagyszerű dolog, képes vagyok enyhe szomorúsággal körbenézni, azt mondom „Na-na-na-na-na! Azért… ennek a nőnek is csak két füle van. Szóval azért ne galippírozd el magad Feri! Ne lovald bele magad, hogy tökéletes. Nincs három füle, nincs, csak kettő, ott árván fityeg az egyik jobb oldalon, a másik bal oldalon. Ennyi. Idővel pedig még meg is nyúlik.” (12:05)

De közben pedig, közben pedig itt van ez a harmadik szék, áhh, és átélem, hogy „De jó lenne, hogyha erőfeszítés nélkül lehetne! Hát az nagyon jó lenne.” Hogyan teljesedik be az a vágyam, hogy legyen, legyen valahogy úgy, hogy mint hogy semmit nem kell érte tennem, de közben ez már úgy nem teljesedik be. Hogyan lesz mégis csak jó? Hogyan lesz még is csak nagyon jó? Hogyan lesz mégis csak áhh, felemelően jó, izgalmasan jó? (12:45)

Flow

És akkor most csak gyors ismétlés, de új szempontokat is hoznék. Emlékeztek, a flow. Hogy a flow-ból tudjuk, hogy a flow akkor ér el bennünket, az áramlás élmény, mikor erőfeszítéseket teszünk, sőt, amikor kockáztatunk. Milyen izgalmas ez! Ezért a flow tulajdonképpen nem óceán érzés, ahogy múltkor mondtuk, hanem egy enyhe stressz állapot. Hoppácska! És mégis az a leg cool-abb! Jó, ezt már mondtam. (13:15)

Transzgenerációs felismerések

A másik. Milyen gyakran tapasztalom azt, ugye itt (1) jönnek a vágyaink, legyek nagyon boldog. Itt (2) átélem, hogy nem megy. Akkor azt mondom, nyilván te vagy a hibás. Ez a legegyszerűbb verziónk, ez a 0.1.0.0001-es verzió. „Biztos te vagy a hibás! Te akkor… ennyi.” Aztán utána magamba nézek, azt mondom „Áááá-dááá, azért valami velem se stimmel.” És most jön a szép része. Hogy amikor elkezdem mondani, hogy „Tulajdonképpen szerintem velem se stimmel valami. Hogy tulajdonképpen nem vagyok rendben.” Ez olyan, mint hogyha elkezdeném szinte végérvényesen tagadni azt, hogy „Hát akkor viszont már nem leszek boldog. Hát akkor hogyan fognak beteljesedni a vágyaim?” Elkezdem beismerni, hogy transzgenerációs csúfos örökségeket hordozok? Az hogy lesz? Hát egy transzgenerációs örökségből hogy vetkőzzek ki? Ahhh! Ezt nem akarom beismerni, mert akkor olyan, mint hogyha azt ismerném el, hogy sose teljesednek be a vágyaim. Mert értitek, itt belül egy nyomor van. Hát nem akarom beismerni. Ismerős ez? Hogy ajj, hogy vannak, akik 20-30-40 évig nem hajlandóak azt mondani magukról, hogy „Nem vagyok teljesen rendben.” Inkább elpusztulnak, csak ki ne mondják azt, hogy „Nem vagyok teljesen rendben.” És ebben még az a félelem is benne van, ha ezt egyszer kimondom magamról, az ítéletet mondtam magam fölött. Na akkor aztán vége mindennek. (15:00)

Most mondom akkor, hogy a beteljesedés hogy tud megtörténni? Amikor valaki itt ki meri mondani, hogy „Igen, tényleg nem vagyok boldog. És hogy most már arra is rájöttem, 2.-4.-7.-8. kapcsolat után, hogy nem csak rajtuk múlott. Ez tuti, hogy nem csak rajtuk múlott. Hogy minden kapcsolatban volt egy valami, ami mindig ott volt. Én.” Most ha ez a 8 mind gallyra ment, elkezdhetem gyanítani a számok törvénye alapján, hogy lehet összefüggés az én jelenlétem és a boldogtalanság között. Ez egy hülye fölismerés, utálom úgy, ahogy van. Akkor azt mondom „Rendben van, rendben van.” És itt akkor elkezdek dolgozni azon, hogy „Jó, most akkor hogy volt az apámmal? Mit csinált velem az apám? Mit nem csinált velem az apám? Hogy voltam az anyámmal, mit csinált velem, mit nem csinált, mit nem kaptam meg?” Akkor az élet elkezd még jobban fájni. Ilyenkor, ha van bátorságunk, ez a nagy dolog, mert akkor itt (2) ülünk, és azt mondjuk „Egyre messzebb vagyok ettől (1), de sajnos egyre messzebb vagyok attól (3) is.” Ez az élményünk. Hogy elkezdjük valahogy elismerni azt, hogy nem véletlenül nem teljesedik be, nem véletlenül nem vagyok jól. Nem véletlenül nem úgy van, ahogy annyira vágynám, csecsemőkori, gyerekkori vágyakozástól. (16:40)

Akkor, ahogy elkezdem ezt a folyamatot csinálni, mondjuk önismereti munka… Melós. Akkor eltelik egy pár hónap, és még rosszabbul leszek. Prr! Mert egy csomó minden, amit eddig kizártam, azt most magamhoz közel engedem. Hát hogyne lennék rosszabbul? Hát eddig csináltam egy jó egyensúlyt. Ebben az egyensúlyban nem voltam jól, de tudtam élni. Hahh! Nagy dolog, nem? Valaki életképes, munkaképes, még kapcsolatai is vannak. De ezt azon az áron csinálom, hogy a nyomorúságaimat távol tartom magamtól. Most itt azt mondom „Na, jól van, akkor közel engedem. Prr! Rám szakad az egész miskulancia! Hát persze, hogy rosszul vagyok. Akkor az az érzésem, hogy ez (1) már nagyon messze van, éppen most ismerem el, hogy ez már így nem lesz. Hát már nem lesz. Ez (3) meg hol van? Távcsővel nem látom. (17:40)

Ahogy akkor elkezdek a szüleimről gondolkozni, és akkor följön a haragom, a gyűlöletem, az indulatom, a keserűségem, a bosszúszomjam, a tiltakozásom. Egyszer csak fizikai tüneteim lesznek. Az embernek mindig vannak fizikai tünetei, nem? De nem a szokásosak. Hahh! Itt (2) kezdem egyre rosszabbul érezni magam, és egyszer csak rájövök, nem tudom megérteni magam, ha nem látom, hogy az apámmal mit csinált az ő apja. Apámmal mit csinált az ő anyja. A nagyszüleim mit csináltak a szüleimmel, és mit csináltak velem? Még olyat is láttam, egy-egy bonyolult családtörténetnél, hogy három nemzedéket nem is volt elég nézni, kellett négy nemzedéket nézni. Itt akkor igen, mert akkor a nagyapám azért csinálta az apámmal azt, ami nekem rossz volt, mert a dédapám azt csinálta a nagyapámmal, hogy. Ebbe bele tudunk egy kicsit zavarodni persze, nem érdemes az egész életet így leélni, de néhány évet szánhatunk rá. De hát néhány év az nem sok. Hát hogy? Hát mire az adatokat összegyűjtöd, letelt a néhány év. (18:50)

Akkor egyszer csak történik valami, amit Böszörményi-Nagy Iván így mond, hogy amikor erőfeszítést teszünk abba, hogy itt mi egy szál magunkban, a dédunokák megértsünk három nemzedéket, plusz a sajátunkat. Beletettük a fájdalmat, a szomorúságot, az erőfeszítést. Hogy ezzel elkezdünk jogosultságokat nyerni az életre. Ezt nagyon fölemelőnek tartom. Mindenki, aki nekiáll, hogy nem csak a saját életét bogozza, hanem megértse az apját, az anyját, a nagyszüleit, a dédszüleit, hogy hogyan volt velük. Sőt, esetleg azt, hogy hogyan volt egy nemzedékkel. Aki ebbe időt és energiát fektet, elkezdi megerősíteni magát a létezésben. Egyszer csak akkor átjövök ide (3), valahogy nem is tudom, úgy ide kerülök, és magam se tudom, hogy, rátalálok az emberi méltóságomra, ami akkor is van, hogyha akármilyen transzgenerációs örökséget hurcolok. Egyszer csak valahogy megerősödök a létezésben, valahogy egyre nagyobb lesz a tudatosságnak a fénye. Hogy úgy érzem, egyszer csak sajátosan, hogy „Azért valamennyi szabadságom mégis csak van.” Itt (2) már majdnem azt gondoltam, hogy nincs, hogy mindig csak ismételni fogok valami szörnyű dolgot. Itt (3) rájövök, hogy nem, uahh, ehh! (20:25)

Ezzel az erőfeszítéssel, amit itt (2) teszünk, elkezdünk ebbe (3) az irányba menni, és valahogyan mi magunk azt éljük meg, hogy jogunk van lenni. Egyszer csak rátalálunk arra, hogy tényleg van értelme az életünknek. Ezt gyönyörűnek látom. Hmm. Hehh! Jól van, ezt már mondtam, ennyi. Ahh, egy történet ide zárásként, ez hogy ez a vágyunk, hogy erőfeszítés nélkül. (21:00)

Renoir és Matisse – A fájdalom elmúlik, és a szépség megmarad.

Mhh. Renoir volt az idős mester. Tudjátok, hogy valami olyan betegsége volt, nem tudom, hogy ez valami izomsorvadás, vagy ín, vagy… Olyan fájdalmakat élt át, hogy ahhoz nem volt ereje idős korában, hogy az ecsetet megfogja. Nem tudta a kezében tartani az ecsetet, úgy fájtak az ízületei. Ezért azt kérte ott a családtagjaitól, akik törődtek meg gondoskodtak róla, hogy kössék az ecsetet a kezéhez. Ha nem kötik oda, nem tud festeni. Akkor odakötötték a kezéhez az ecsetet, de attól még nagyon fájt a keze, csak tudott festeni. Akkor így, odakötözött ecsettel csinálta az élet… Csinálta? Milyen hülye kifejezés! Hát alkotta meg az életművének a záró darabjait, gyönyörű képek. Nem látszik rajtuk semmi a szenvedésből. Akkor festett, és meglátogatta őt Matisse. Nem voltak igazából mester és tanítvány, de azért mégis csak Matisse, hát azért na, hát úgy nézett rá, hogy hej-haj. Látta azt a kínszenvedést, és annak a döbbenetes különbségét, hogy azt a szenvedést az arcán a festőnek, Renoirnak, és közben azt a szépséget, ami megjelent a vásznon. Így nézte ezt a kettőt, és akkor azt mondja Renoirnak. „Te, rakd már le az ecsetet! Nem bírom nézni az arcod. Hát ez a szenvedés, ami rajtad van, ez egyszerűen szörnyű!” És akkor Renoir ránézett Matisse-ra, azt mondja „Te, te ennyire fiatal vagy még, hogy te nem tudod, hogy a fájdalom elmúlik, és a szépség megmarad?” (22:55)

Tudatosság nélkül.

Ezen az úton, ebben a folyamatban tulajdonképpen, ahogy, ahogy azt a fájdalmat vállaljuk, ami az erőfeszítéssel együtt jár, hogy merünk kockáztatni, bátorság az életre, elkezdünk valamit vállani a saját történetünkből. Ezért valahogy elkezdjük vállalni a… hahh! Hogy egyszer csak valahogy jutalomként megkapjuk a szépséget. De nem is értjük, hogy, van abban valami kegyelemszerű. Jó. Következő. Ez volt a „Tudatosság nélkül.” (23:25)

De nagy dolog, hogy itt átéljük, hogy hát… Mikor önismereti munkát végzünk, Popper Péter szokta volt mondani annak idején, hogy „Hát igen, sokszor történt az meg velem, hogy valaki eljött hozzám, mert nagyon ramatyul volt. Itt elkezdtünk beszélgetni, és akkor eltelt egy hónap, vagy fél év, és végül ugyanolyan rosszul volt, csak tudta, mi a baja.” Ez nem hangzik túl jól, ugye? Ezért ugye itt, hogy „Tudatosság nélkül.” Van a között különbség, hogy most valamit látok vagy valamit tudok, vagy valamit elolvastam, egy információt befogadtam, és a tudatosság között. Az alapvető különbség a világosság, ahogy erről beszéltünk múltkor, és az, hogy ha csak annyi történik velem, hogy azt mondom „Ja, most már tudom. Ez ezért volt. Attól még ugyanolyan rosszul vagyok.” A tudatosságnál azonban nem egyszerűen csak egy valamit megértettem, aminek semmi következménye a többire. (24:35)

A tudatosságban egyszer csak valami, akár egy egészen kicsi információ, egy egészen kis emberi gesztus az egész rendszerre hatást gyakorol, és ezt át is élem. Mikor tudatos vagyok, akkor nem külön egy-egy dolgot látok, egy-egy dolgot értettem meg, egy-egy dolgot érzek, hanem egyszer csak azt élem meg, tudjátok, mikor így az utolsó darabot úgy berakod, és így krrr, ránézel. Most nem csak az történt, hogy egy darab a helyére került, hanem ezzel kész lett az egész kép. A tudatosságban mindig van valami kis megvilágosodás élményünk. Valahogy, ahogy ezt a pici darabot megértettük, megláttuk, megéreztük, megtörtént, egyszer csak az egész, az egészet látjuk, valahogy egyben van. Ugye érthető, amit mondok? Ahh! Jól van. Olyan szép a színed. Tényleg, ezt, ezt már az előbb is akartam mondani, csak gondoltam, hogy ez egy előadás, és nem… De… (25:40)

Én egy igazi nő vagyok, nekem gondolatból van kevés.

Jött hozzám egy hölgy. Olyan sokat tanultam már tőletek, hogy az hihetetlen. Jött hozzám egy hölgy, beszélt 55 percet, és hát… hát ezzel semmi baj. Hallgattam, hallgattam, hallgattam, hallgattam, ezt most elmondhatnám még. Hallgattam, hallgattam, hallgattam, hallgattam. S akkor egyszer csak letelt az 55 perc, rám nézett, nézte az óráját. „Ú, Feri! 4 perc van.” És akkor tudta, hogy én egy olyan segítő vagyok, aki nem segít. Mert hogy tanácsokat nem adok, meg ilyesmi. Ez… az ingemmel megőrülök. Engedjétek… (leteszi a mikrofont, megigazítja az ingét – szerk.) Férfi vagyok, és egy dolgot tudok egyszerre csinálni. Most tűrök. Na, és akkor ránézett az órájára, azt mondja „Hú, Feri! 4 perc van. Most azonnal abbahagyom, azonnal abbahagyom. Mondjál nekem erre valamit!” És akkor, már ahogy kimondta, tudta, hogy én erre azt szoktam mondani „Most mit is?” Azt mondta „Nehogy azt mondd, hogy <<Látom, milyen szomorú vagy. Érzékelem, hogy össze vagy zavarodva.>>! Nekem nehogy! Ide figyelj, Feri! Nekem mondjál egy gondolatot!” És utána a következőképpen folytatta. „Mert Feri, én egy igazi nő vagyok. Én napi 24 órában érzek. Nekem gondolatból van kevés.” (27:25)

Nyilván ez egy sajátosan önkritikus megközelítés volt, mert általában az érzésekhez gondolatok is kapcsolódnak, csak mondjuk olyan gondolat, ami tudjátok, mint a puzzle-nak az utolsó eleme, hogy úgy berakod, és pkkkk. Jaj, mint amikor a bűvös kockán klikk, és akkor az egész összeáll, és akkor nézed. De érdekes, hogy tulajdonképpen az egyik részét látom, látom, hogy… meg még ugye hát a három dimenzió miatt az alsót is látom. Tehát két oldalát látom, hogy az kijött. Nem látom, hogy hátul kijött-e, de tudom. Na ez a tudatosság, amikor tudom, hogy hátul is rendben van. És itt is, látni nem látom, de tudom, hogy az egész rendben van. Pedig én azt akartam, ez a vége itt, ez most bekerüljön. De ezzel az egész rendben lett. (28:15)

Akkor rájöttem, hogy milyen izgalmas ez, hogy ő tulajdonképpen azt a gondolatot kereste, amitől az egész, az egész valahogy összeáll. Valamit, egy olyan fonalat, amire ráfűzi az összes érzését, az összes történést, és azt tudja mondani „Áhh! Akkor értem. Ja jól van, na így, így lehet élni.” Nekünk férfiaknak fordítva van. Gondolat, gondolat, gondolat, gondolat, dggg-dgggg, pici mozgó-gozgó-guggy-guggy-guggy, és akkor egyszer csak valami, nem t’om, kicsit kevesebb a férfi nemi hormon, és úgy hirtelen olyan… Nem t’om, úgy elfog bennünket némi kis szeretet. Na, ritkán, tehát csak úgy, úgy… És úgy hirtelen nekünk attól úgy helyreáll minden. Rájövünk „Tényleg, hát szeretem! Most mit, mit? Most mit izé…? Hát szeretem!” S akkor megnyugszok. Jó, na, tehát tudatosság. Igen, eegeeen, eeee. (29:15)

Vágy és kielégülés

Utolsó, ide a tudatossághoz. Ezt csak, az élményemet akarnám elmondani nektek, hogy… Hahh! Mhh! Elmondtuk itt a vágyak hosszú sorát a személyiségfejlődés során. Miért is mondtuk ezt? Azért, mert tudjuk, hogy amikor szerelmesek leszünk, akkor a vágyakozásainkat is, sőt a szexualitásunkat, sőt az erotikus kultúránkat is átjárja ez az egész sor. Ezért kezdtük el mondani ugye ezt, hogy „Spontán. Nem tudok ellenállni. A pillanat varázsa. Leveszel a lábamról. Csak úgy megtörténik.” Zseee-zseee, zsáb-zsáb-zsáb. Zseb-zseb, zsub-zsub! Ugye ezért kezdtük el mondani, hogy valahogy… És eee, naahhh. Vagyis. (30:10)

Nem csak a szeretet alap tapasztalatát hozzuk pici gyerekkortól kezdve, egymásra épülő rétegekként, és akkor mondjuk azt, hogy „Szeress feltétel nélkül! Nekem ne kelljen semmit se csinálni.” Hanem a vágyakozásnak és a kielégülésnek is az alap élményeit hozzuk magzati kortól kezdve. Hogy milyen az, hogy vágy és kielégülés. Most tudatosan nem is azt mondom, hogy beteljesedés. Vágy és kielégülés, hogy az hogyan megy, hogyan megy a vágy és a kielégülés, hogy az hogyan megy. A legmélyebb rétegeinkben, ott a kezdeti tapasztalatokban elég vágyakozni, és jön a kielégülés. Jön a vágy, és kielégülés, vágy és kielégülés. Történik magáról, egyszer csak megjelenik anya, és máris jól laktam, jön, és már jó, és már nem fáj a pocim, és már el is altatott. Vágy és kielégülés, megy, magától egymásra hangolódunk. Persze az anyám hulla fáradt, csak azt én nem érzem. Mert én ebben a világban vagyok, hogy van a vágy és kielégülés, ez így jó. Hahh! Hogy ennek az alap élménye, mikor 30-40-50-60 éves vagyok, ugyanúgy hat rám, csak nem tudatos. És mert nem tudatos, ezért aztán idealizáljuk a társunkat, és elvárások formájában azt kérjük tőle, hogy hát szóval… „Nekem elég legyen vágyakozni, és te elégíts ki!” (31:35)

Vágy és kielégülés, vágy és… tű-rű-rüm. De szép… lenne. Csak nincs így. Néha így van, néha egyszer-egyszer így van. Áldott pillanatok, hálaadás, kész. Általában meg nem így van. Általában meg meló, és munka, és csináljuk, és tudatosság, és… Hogy nem tudom, ti hogy vagytok ezzel. Amikor megértettem ezt, hogy valahogy összeállt bennem, hogy „Te jó ég! Milyen egyszerű ez!” Hogy nem csak az a szeretet alap élménye, a vágy és a kielégülés alap tapasztalatait is hozzuk, és itt vannak bennünk rétegekként. Ez kihat a szerelem miatt a társkapcsolatra, és ezért egy teljesen irreális világban tudunk létezni. Ahhoz kapcsoljuk az elvárásainkat, és aztán ehhez kapcsolódnak a gondolataink. Akkor nem te vagy az igazi, akkor már nem is szeretsz engem, akkor ez, már megszűnt a kémia. Hát tudjátok, a kémia nem szűnik meg. Amíg szénatomok vannak, addig… Jó, következő. Ez volt. (32:45)

Konfliktus és gond nélkül.

Hahh! Ne legyen konfliktus, ne legyen gond, csak úgy. Ú, ú! Na most. Mhh! Ehh! Mhh! Ccc, hogy… igen, kinn maradt a nyelvem, éreztem, hogy úgy… Hogy… ehh. (33:15)

Pánikroham

Múlt alkalommal fölidéztem nektek a pánikrohamot? Nem? Nem. Semmi pánikrohamunk nem volt, csak így ücsörögtünk nagy nyugodtan, 70-es pulzussal? Azért akarom mondani a pánikrohamot, mert a pánikroham egyrészt a mi kultúránkban nagy valószínűséggel lesz neked is. Hát a többségnek már volt, és akinek nem volt, neked is lesz. És hogy ez most miért érdekes? Ugye, hogy „Ne legyen gond, vagy ne legyen baj, mert akkor a jó.” És ha már van gond, és van baj, akkor már nem te vagy az igazi, akkor már nem érdemes folytatni, és kell keresni valakit, akivel nincsen gond. Ugye, hát ez a… Hogy mikor valakinek elkezd erősebben verni a szíve, tudu-tudu-tudu, érzi ezt, érzi, hogy a vérnyomás, kicsit meleged lesz, vagy éppen elkezdel picit fázni, kezdődik egy pánikroham. De nem tudod, hogy ez pánikroham, hanem csak úgy hahh-hahh-hahh. Egyszer csak talán elkezded érezni, hogy zsibbad a kezed, elkezded picit kapkodni a levegőt, kezd, mint hogyha a vérnyomásod lemenne vagy föl, ezt nem is tudod, csak úgy picit kezdesz szédelegni. Egy kicsit ilyen bizonytalanná válsz. Igen, mégis csak inkább leizzadsz, de közben, közben jeges az érzés. Itt van ez a fekete szék, itt kezd kijönni a pánikroham. Ez egy gond, ugye, ez egy nehézség. Hát erre mondhatjuk, ez egy gond, ez egy nehézség, ez egy baj. Gmmm-mmm. (34:50)

Mikor szokott elhatalmasodni rajtunk a pánikroham? Akkor, ha a másodlagos érzések és gondolatok, amelyeket a gondhoz, a bajhoz, a fizikai állapotunkhoz fűzünk, azok katasztrofizáló gondolatok. Vagyis mikor ezt megélem, nem attól vagyok igazán rosszul, amit most fizikai tünetekként észlelek, hanem attól, hogy van bennem valaki, aki viszonyul ehhez a helyzethez, amit most megélek. Azt mondom „Hííí! Ebből nagy baj lesz! Gmmm! Érzem, hogy zsibbad a bal kezem! Éritek, a bal!! Infarktus!” Hát ha valakinek volt pánikrohama, tudjátok, egy picit se vicces. Tehát az olyan, hogy elkezdesz egyre rosszabbul lenni. De miért leszel egyre rosszabbul? Azért mert jönnek a gondolatok, ahogyan viszonyulsz a saját helyzetedhez. „Ez tuti infarktus!” Elkezded görcsösen megfigyelni magad. „Hogy van a szívemmel?” Hát értitek. Most úgy megállnánk egy picit. Kezdd érezni a szíved. Mindegyikünk úgy érezné, hogy elkezd erősebben verni, és blll-blll. Ennek következtében, hogy elkezdünk ijedni attól, ami velünk van, tényleg elkezdjük ilyen szaporábban venni, kapkodjuk a levegőt, és ettől a folyamat még rosszabb lesz. (36:20)

Végül eljutunk oda, hogy ilyen rémülten nyúlunk a mobilhoz. „Miért is kapcsoltam ki? Hogy lehettem ilyen hülye? Lehet, hogy már a mentőt se tudom, ügyeletet se bírom kihívni!” Ezek itt vannak. És kihívod az ügyeletet „Jöjjenek, jöjjenek! Végem van!” Ha te olyan izé vagy, ilyen sportoló, akkor beülsz az autóba. Azt mondod „Inkább én megyek az intenzívre, majd…” Tényleg, úgy át… és akkor van egy fantáziád, hogy az autón át, a kapun át, áttöröd a kaput, és csak ott leszel rosszul, mert te egy hős vagy. Hirtelen már be is visznek, és már műtenek is. És közben ez egy nyomorult pánikroham. Mitől leszel rosszul? Nem attól, ami itt van. Mert ugyanis hogyha megtanulod, hogy ez egy pánikroham, akkor a másodlagos gondolatok és érzések, ahogyan viszonyulsz a saját nyomorúságodhoz, teljesen másmilyenek lesznek. Mert az történik, „Ó, kezd picit elsötétedni? Kezdek izzadni? Kezdem tapasztalni, hogy erősebben ver a szívem? Ahh! 47-dik pánikrohamom kezdődik. Hát, az utóbbi hetekben pedig nem is volt. Milyen érdekes! Biztos kicsit túlterheltem magam. Na, mit is csináljak? Ja, hát tudom én. Megvan a szakirodalom. El is olvastam.” Nem elég, hogy megvan, értitek. (37:40)

„Atya, megvan a könyve! – Ú, gratulálok!” Hát ez olyan kedves. Ez pont olyan, valaki jön, bejön a sekrestyébe. „Én a piaristáknál végeztem. – Hát, én nem ott végeztem. Most mi lesz?” Hát most mit számít, hogy valaki hol végzett? Hát kutyát se érdekli. Szóval. Hát de most ez érdekel? Jól van, jól van, na. Szóval. (38:10)

Ezt a példát azért tartom jónak, mert ha megtanulom, hogy ez a gond, ez tényleg gond, hát most ezzel itt törődni kell. Nem vehetem semmibe, mert akkor krrr. De hogyha elkezdek félni a gondtól, a bajtól, a zűrtől, a nehézségtől, na akkor lesz igazán rossz. Ezért megtanulom, hogy a gond az nem akkora baj. Normális a krízis, normális a válság. Az ugyanaz, csak az egyik magyarul van. Hogy ez mind rendben van. És ezért a másodlagos gondolataim, és másodlagos érzéseim, amelyeket a gondhoz, a bajhoz kötök – most így mondom, direkt egy picit sarkosan – tulajdonképpen tudatos gondolatok már, és a tudatossághoz kapcsolódó érzések. Ahhoz kapcsolódó emlékek, hogy nekem volt már 46 ilyen, mindegyikből kijöttem, mert először átéltem a nagy bajt, azóta tudom mi van, tehát mármost 45:1 nekem. Pánikroham:Feri - 1:45. Hahh! Hát ezért! És így jutok el a harmadik lépésig. (39:30)

Gond nélkül. – Mi ennek az ára?

Ugye itt (1) az van, hogy hát akkor jó egy párkapcsolat, a szerelem tüze és az összes többi, ha gond nélkül megy. Nincs baj, nincs gond. Nálunk hogy szokták ezt mondani? Ez körülbelül olyan, mint hogy a piaristáknál végeztem. „Atya, mi még soha nem emeltük föl a hangunkat.” Persze, mert a zongorát csapdosták egymáshoz. Kicsire nem adtak, hogy bevezessék. Az miért dicsőség, hogy nem emelte föl a hangját? Ilyenkor mindig az a kérdésem „Igen, és ki mit fizetett ezért? Mi ennek az ára? Nagyon szép, ez egy teljesítmény, igen. És mennyibe került?” Ha egy kapcsolatban soha nem emeled föl…, nincs egy „Aaaaj!”, nincs egy valami. Nem is a társadra kell dühösnek lenni, egyszer csak úgy ki… Azt akkor ki hogyan fizeti meg? A gyomrod, a beled? Vagy ki, a szíved, ki, ki fizetett érte? Az intimitás fizetett érte? Akkor már nincsen szenvedély, vagy ki, mi? Mit fizettél érte? Mrhhh. Szóval. (40:45)

Itt (1) az volt bennünk, haa, ne legyen gond, baj, semmi zűr, és akkor jó, akkor az igazi az így, így. Itt (2) rájövök, hogy nemhogy van gond, meg baj, hanem „Néha jó is?” Ugye, most már azt nézem, hogy egyáltalán néha jó-e. S akkor ide (3) akkor érek el, mikor rájövök, hogy az, amire ott (1) vágytam, hogy tulajdonképpen megélhessem azt, hogy valakihez tartozom, valahogy olyan elszakíthatatlanul, megmásíthatatlanul, olyan fölbonthatatlanul, valami, olyan nagyon-nagyon. Hát azért akartam, hogy ne legyen baj, mert akkor ez kérdőjeleződik meg. A bajjal az volt a baj, hogy azt fűztem hozzá, hogy akkor vége, hogy akkor elrontottam, hogy akkor nem te vagy az igazi, hogy akkor… És itt (3) rájövök, hogy hát gonddal, bajjal együtt is minden rendben van. Hát rendben van. (41:40)

„Hú, anyám, de ronda vagy!”

Olyan, hát, nem tudom. Persze, picit olyan naivul hangzik, én tudom, de néha, néha valahogy az egyszerű dolgok sokkal, sokkal többet jelentenek, mint az okosságok. Nem tudom, ezzel hogy vagytok. Mikor úgy nagyon kritikus leszek az egyházzal, ide (2) is ülök, jó fekete. De tényleg, a saját egyházam, én is benne vagyok, meg minden, tehát akkor magammal is, de szóval néha azt mondom „Ú, te jó ég! Szóval ezt, ezt már ne! Hát hogy lehetek én ebben az egyházban pap? Hát rosszul vagyok magunktól.” Szoktam ilyet gondolni. Az érzéseket ne, ne is firtassuk. Nagyon rosszul tudok néha lenni. „Hát hogy tudjuk ezt ennyire rosszul csinálni?!” Na, ilyenkor már kezdek jobban lenni, mikor megjön a haragom. „Ez szörnyű!! Ez szörnyű! Mit csinálunk?!” Na, ilyen szokott lenni. És akkor ide úgy szoktam eljutni… (42:45)

Egyszer voltam egy lelkigyakorlaton, egy idős pap bácsi végtelenül egyszerű dolgokat mondott. Nem mondom, hogy annyira lekötött… De valahogy úgy vagyok ezzel, mint az őrláng, tudjátok, hogy úgy a figyelemnek mégis csak egy halvány szálacskáját fönn szoktam tartani akkor is, ha unom, mert hátha mégis csak Yoda mester egyszer csak föltámad valakiből. Azt sose tudhatjuk. Itt egyszer csak megjelent Yoda mester, és akkor azt mondja ez a pap bácsi. „Hát tudom, maguk fiatalok.” Most ez régen volt, na. „Hát maguk nagyon kritikusak az egyházzal. Értem én ezt. Hát az egyház tudják, már elég öreg. 2000 év, elég ráncos. Hát az anyjukat is csak nem utálják meg már, mert ráncos. Attól, hogy öreg, meg már megcsúnyult, meg úgy van egy olyan nem szép múltja is, hát attól még a maguk anyja.” Na, ez az egyszerűség nekem jót tett. Néha akkor előveszem ezt a gondolatot. „Hú, anyám, de ronda vagy!” Hát ezt szoktam ilyenkor mondani. Hát de ez fölszabadító, nem? Nem kell az, hogy „Nem, nem, nem! Azok nem is ráncok, azok csak izé…” Hát miért, szebb az, így ilyen agyon plasztikáz…, ilyen plasztik-rémként? Hát nézzétek meg Barbra Streisandot! Hát szebb az? Ne nézzétek meg! Látom ám, furcsán néztek rám. Tényleg, egyszer beültem egy vígjátékra, de horror film volt, mert a Barbra Streisand volt plasztika után. Úúú! Na jól van. Következő. Ezt nevezi az… jó, gyerünk, nem, nem, sehogy nem nevezi. Megyek tovább. (44:50)

Pszichoterapeuta – Vállt vállnak vetve dolgozunk.

Egy olyan szépet tanultam egy pszichoterapeutától. Ez a témánk, „Ne legyen gond, ne legyen baj, ne legyen, mert akkor az nagyon nagy baj.” S akkor oda eljutok, hogyha gond van, az nem akkora baj. Ha baj van, az nem akkora gond. Hogy azzal még pont az nem vész el, ami miatt azt gondoltam, hogy a gond szörnyűség, vagy a baj elfogadhatatlan. Hogy az nem történik meg. Ez a terapeuta a következőt mondta. „Tudják, úgy tanultam a terápiás beszélgetést annak idején, hogy hát van a terapeuta, s akkor…” (egymással szemben lerak két széket – szerk.) Mondjuk itt a terapeuta, egy sötét figura, nem tudni, mi van a fejében, csak bólogat. Akkor van a kliens, jön valami bajjal, s akkor ülünk egymással szemben, és ő mondja, és én hallgatom, és… Na, akkor finomodott a dolog, akkor megtanultam, ugye mégse ennyire szemben egymással, aztán egy picit túl, túl, olyan, nagyon… valakinek ez sok, egyszerűen ennyire szemben lenni egy másik emberrel. (kicsit kifordítja a széket – szerk.) Na, kicsit, kicsit így. És akkor rám is tud nézni, meg el is tud fordulni, meg így valahogy nagyobb lesz a tér. Nem kell, nem kell mindig belém ütköznie. Tehát hogy tud akkor velem lenni, de tud egy picit másfele is lenni. Hogy talán ez, ez a jó, így. (46:15)

Akkor azt mondja, most elmúlt már 70 éves, azt mondja. „Most már nem így csinálom. Már rájöttem, érdemesebb úgy csinálni – csak most nem hozom a széket, mert fáj a lábam, azt mondja, hogy… Lerakok egy asztalt, és akkor azt csináljuk, hogy… így. S a következő kifejezést használja, nyilván, na. „Vállt vállnak vetve dolgozunk.” Azt mondja, „Tulajdonképpen ő mondja, hogy mi van vele, én itt vagyok mellette, és együtt nézzük, hogy mi van. Együtt nézzük az életét, a történetét, a folyamatot, a fájdalmat, a nyomorúságot, együtt. Vállt vállnak vetve dolgozunk azon, hogy történjen valami jó, így vállt vállnak vetve. Így, tulajdonképpen mi harcostársak vagyunk, így egy felé megyünk, és most rohamozunk.” (47:15)

Milyen izgalmas ez! A baj az itt van. És úgy kezdte el fiatalon, hogy így, egymással szemben. Ugye középen a baj, és akkor kuu-dzsíí-dzsáá-kááá-kúú-csáá-csííí-csááá. Aztán így, hogy na jó, hát akkor csí-tá-tú-tá-tí. És így meg, most már tényleg kezdek a Csillagok háborújába menni, egy olyan szinkron színésznek. És itt pedig nincs csitt-csatt, meg bimm-bumm, hanem hogy… thhh-thhh. Ilyen gyermeki csodálkozás, ilyen egymásra pillantás, cinkosan. Thíí-tháá. Ezt nagyon szépnek tartom. (48:00)

Tőle tanultam azt, hogy amikor valakivel beszélgetek, akkor az lenne egy nagyon fontos pozíció, hogy átélhessük azt, hogy vállt vállnak vetve dolgozunk. Ezzel szemben milyen gyakran történik az, ugye hogy jön valaki, mond valamit, és akkor a segítő, vagy bárki azt mondja „Nem, hát az nem úgy van. Vedd már észre, hogy nem t’om, mit kéne csinálnod!” A férj elmondja a feleségének „Jaj, hát most már… Hát mikor jössz már rá, hogy ez egy csúnya apakomplexus? – Milyen apakomplexus?! Te, anyakomplexusos!” Ugye, puff-puff-puff. Hát ebben nem sok „vállt vállnak vetve” van. Jó. Ujj, összezavartam a székeket. Itt van a baj, ez van itt. (48:50)

Néhány nappal ezelőtt ugráltam, és kiment a térdem. Ezt nem kellett volna. Jaj, már hogy kimenjen a térdem. Ugrálni kell. Most megijedtem, hogy nem húzta-e ki valaki alólam. Mmm-mmm. Igen, a Csillagok háborúja jutott eszembe, valaki… fhhh. Na jó. Ne, áh, remélem, a gyermeki fantáziátok megvan még! Nem? Jaj, most eszembe is jutott. Jaj, előre hozom ezt a pontot. Ezt, assz’em utolsónak írtam. Várjunk csak! Nem, itt van. Na, a „Baj nélkül.” (49:40)

A személyiségfejlődés lehetőségei a társkapcsolatban (folytatás)

18. Baj nélkül.

Tehát konfliktus és gond nélkül. Rendben van. Mondjuk akkor, hogy „baj nélkül”. Előre hozom ezt a pontot, mert ez a történet… Most eszembe jutott. A következőre jutottam, ahogy végig megyek a folyamaton. Itt (3) a következőt mondom. „Tulajdonképpen a baj már megtörtént. Még mielőtt megismerkedtünk volna, a baj már megtörtént. Bajjal ismerkedtünk meg, hoztuk a bajunkat jobbról-balról.” Hogyha itt (3) ülök, rájövök, hogy nem is tudsz úgy jönni, hogy a baj ne legyen veled, és én se tudok úgy jönni, hogy a baj ne legyen velem. A baj már megtörtént. Tehát eleve nem is tudom, baj nélkül? Ilyen nincs is. Mi lesz a bajjal? Ez a kérdés. Mit csinálunk a bajjal? A baj már megtörtént. (50:40)

Fila Béla dogmatika professzorunk emlegette ezt nagyon, én meg emlegetem azóta, hogy Fila Béla dogmatika professzorunk emlegette nagyon, hogy „Az élet akkor kezdődik, amikor az ember a halálos sebet megkapja.” Akkor kezdődik. Na de ez itt (2), ennél a széknél van. Itt, amikor megkapom a halálos sebet, azt gondolom, hogy mindennek vége. Erre meg Isaac Asimov, látjátok, összegyűjtöttem egy csomó idézetet. A nagy író azt mondja „A sakk és az élet nem egyforma.” Ugye, na most ezt tudtátok, én tudom, tudom, szóval nem ez volt most a nagy közlés. Azt mondja. „A sakk előbb-utóbb eljut oda, hogy valaki azt mondja sakk-matt, és akkor vége a meccsnek. Az életnek a sakk-matt után sosincs vége.” Az élet a sakk-matt után is folytatódik. Tulajdonképpen az a kérdés, itt (3) az lesz a kérdés, hogy mit csinálok a sakk-matt után. Mit csinálok az után, hogy fölismertem, hogy sérült vagyok és te is? Hogy őrzöm magamban a vágyak hosszú sorát, és annak a naivitását, és az idealizálást, egy csomó mindent, és közben tök értékes vagyok. Mi van a matt után? Ide mikor ülök, azt mondom „Régen tudom, hogy a sakk-matt után is van élet.” Halálos sebbel lehet jóízűen kacagni. Ezt mind, ezt itt nagyon jól tudom. (52:15)

Eszeveszett mesék

Na ez jutott eszembe. Néztem egy argentin filmet (Eszeveszett mesék / Wild Tales – szerk.). Az argentin film egy groteszk. Groteszk etűdök voltak benne. Volt benne egy lakodalmas jelenet. Lehet, hogy talán láttátok. Láttad, látom az arcodon. Lagzi. Na, a lagzin az történt, ott a lakodalom kellős közepén, hogy egyszer csak ott, mielőtt az a nagy nyitó tánc lett volna a vőlegény és a menyasszony között, höhö-hööö, lebukott a vőlegény. Mert úgy csörgött a telefon, hogy egyszer csak kiderült, hogy a szeretőjét is meghívta a lagziba. És a menyasszony ott, a nyitó tánc előtt szembesült azzal, hogy ez a grrrmm…. Na ezt nevezzük gondnak. Ez itten a baj. Ugye, ez, csak minden, csak a baj, a baj, a baj. Na ez baj. És akkor fölhívta, kiderült, ez így van. Látszott, hogy hát na, a lakodalmán kétségbeesett, most mondjuk így egyszerűen, elindult fölfelé, hogy megöli magát. Megkérdezte a férfit „Így van-e?” Ugye a férfi először…, másodszor… Na, erre a nő elindult fölfelé, föl a ház tetejére. „Megyek, megölöm magam.” Na, ahogy ott fölment, állt már ott kint, egyszer csak megjelent ott a szakács. „Le ne ugorjon! – De, leugrok, mert megcsalt. – Ezért? Hát mással is megtörtént már. Ezért nem érdemes. Biztos van, amiért érdemes, na most ezért nem.” (54:10)

Na, és akkor ugye, egy groteszk film, ugye közben snitt, snitt, látszik, hogy a vőlegény keresi a menyasszonyt. Ugye nem tudja, hogy a tetőn van, csak mi tudjuk, nézők. Így aztán a feszültség fokozódik. Ugye? A mi tudásunk, és a főszereplő nem tudása között egy dramaturgiai feszültség nő. Amikor éppen fölér a tetőre az ifjú, látjuk ám, hogy a menyasszonyt éppen… a szakács… klopfolja. Ezt a Mária rádió kedves hallgatói miatt mondtam ilyen, kicsit olyan… Ez egy abszurd pillanat, és a nő ettől a váratlan szeretkezéstől, vagy ki tudja mi is ez, ne nevezzük sehogy, csak nevezzük meg, hogy mi, valahogy erőre kapott, na. Minden esetre a kontextus megváltozott, kétség kívül. És ahogy megállt a férfi, és hát ez a… Megáll a férfi, ott áll meredten. Most már mind a ketten, ugye most egy:egy. Hát egyik is meglepődött már az élet folyásán, meg a másik is. Akkor a nő úgy leigazítja a ruháját, azt mondja „Ide figyelj te, rohadék! Én úgy kisemmizlek téged, hogy te attól koldulsz. Rád küldöm az összes NAV-ot, az összes ügyvédet. Te akkorát fogsz nyekkenni, hogy egy, egy hajléktalanszállón se végzed, te rohadék, mert téged oda se fognak fölvenni, te! Az utca végén a mocsokban döglesz meg!” Ez így áradt belőle, de menyasszonyi ruhában mondja a vőlegényének. Hát azért ne felejtsük el a kontextust. És ahogy ezt mondja, és mondja, és mondja, olyan jó argentinosan, értitek, tehát vagy tangó, vagy ez. Egyszer csak snitt, látjuk a férfi arcát, aki egyszer csak letérdel, grrrhhh, és egy akkorát hány, amekkorát csak bír. (56:35)

Most nem ezt akartam ám elmondani. De ezt akartam, de ez a fontos előzmény. E nélkül nem érdekes a többi. Mert azt mondhatjuk, hogy na itt baj van már most már bőven. Árad a baj. Igen ám, akkor eltelik néhány perc, most nem részletezem, még, még, még, még. Egyszer csak összezuhan a menyasszonyi torta. Kész, a mentőket kihívják, valaki szívinfarktust kap tényleg. A nő fetreng, két barátnője ölelgeti. A férfinek annyi, tehát kiderül ott az egész násznép előtt, hogy megcsalta, hogy ez volt… Na, szóval elég, na ez a baj. Akkor egyszer csak, ugye az abszurd, a férfi odamegy a nőhöz. Nem lehet tudni, hogy mi történik, hogy ez most még fokozódik-e, és odanyújtja a kezét. A nő nézi, hogy na most mi legyen? Most folytassuk, ne folytassuk? És akkor krrr, odaadja a kezét. S akkor a záró képben elkezdenek táncolni. Ez az a tánc, ami, na, hát egy pici, hogy mondjam, késedelmet szenvedett egy olyan húsz perces intermezzo miatt. (58:00)

Szóval a baj már megtörtént. Most az az izgalmas, hogy itt azt mondom-e, hogy… Na, ha a baj megtörtént, átülök ide, akkor mit csináljak, ha a matt már volt, halálos seb volt, a baj van, lesz is. Háhh. Oké. El is vesztettem az időérzékem. Ez az argentin film ez teljesen… magával ragadott. Valami eszedbe jutott? Következő. Gyerünk, most valami komolyat fogok mondani. Uhh! Igen. (58:50)

19. Legyen megoldás az életemre.

Itt (1) az van… Tulajdonképpen, most magunk között szólva, pici baba vagyok, de hát nem is egy pici baba, ott vagyok mondjuk 5-6 évesen. Azért az anya megoldás az életemre. Minél kisebb vagyok, annál inkább ez igaz, hogy az anya megoldás az életemre. Most egész nem t’om milyen lehetetlen helyzeteket kivéve. hát tényleg megoldás. Vagyis az alap élményem az, hogy ha megvan az igazi, a nagy ő, akkor az megoldás az életemre. Ez az alap élményem, itt van bennem. Ezt megéltem fél évesen, meg még két évesen is. Na öt évesen is volt egy… az óvodában szörnyű volt, és bepisiltem, és jött anya, mindent elrendezett. Háhh. Nem így volt, mert én hét évesen pisiltem be, már iskolás voltam. Jön anya, és el van minden rendezve. (59:50)

Itt (2) pedig, ugye ezzel a vágysorral élek, és egyszer csak megélem azt, hogy már házasok vagyunk, és valahogy nincs elrendezve. Hogy valahogy nem lettél megoldás az életemre. Pedig én… Hát lehet, hogy ezt így nem is mondtam ki, de ott volt bennem. „Legyél megoldás az életemre!” Akkor simuljon ki minden ránc és redő, és… kivéve a lepedő. Azt hiszem… el kell mennem pihenni. Nem, szóval ami…, az az. Jó. Szóval. (60:35)

Minden rendben? – Sosincs minden rendben.

Ott (1) annak a tapasztalatát élem meg, hogy létezik olyan, hogy „Minden oké. Minden rendben van.” Miért lehetséges ez? Azért, mert egy pici baba, de még egy kicsi gyerek is, egy sokkal szűkebb világban él. Ezért amikor kielégült, valami beteljesedett, amikor rendben van, ő sokkal inkább azt éli meg, hogy minden rendben van, mert egy szűkebb világban az a néhány dolog rendben van, és ezért ő joggal éli meg, hogy minden rendben van. Igen ám, de 40-50 évesen, tudjátok, ez már egy ilyen szólás lett nálunk. Megyek be a sekrestyébe, és olyan kedves a sekrestyés… Mindegyik sekrestyés kedves, de ő egy.. még azon túl is egy kedves sekrestyés kedves, és azt mondja. „Na, szia Feri! Minden rendben?” És úgy az elején mindig „Igen, igen, minden rendben.” Hát tudjátok, hát nem egy komoly kérdés, tehát nem, szóval annyira a filozófiai mélységeket nem kell bejárni mise előtt. És akkor mindig mondtam neki „Persze, minden rendben, zöö-zöö-zöö.” S akkor mikor 25.-ször megkérdezte „Szia Feri! Minden rendben?” úgy… „Ide figyelj már! Sosincs minden rendben.” S azóta ő még mindig ugyanezzel a rutinnal kérdez „Na, szia, szia Feri! Minden rendben?” Én meg mindig ezt mondom neki: „Ide figyelj, Robi! Sosincs minden rendben. De attól még megyünk, misézünk, az élet szép. De hogy minden rendben lenne, olyan nincs. Kinél van minden rendben?” De hogy milyen érdekes, maga ez a kérdés, hogy a kultúránkban benne van ez, hogy ezt kérdezzük egymástól, hogy „Na, minden oké?” És erre ilyen átszellemült arccal azt mondjuk, hogy „Igen.” Nem elgondolkodtató? Na, szóval. Sosincs minden rendben, de hogy tee-ree-ree-ree. (62:30)

Itt (1) tehát ez a gyerekkori fantáziánk van, hogy akkor, ha rád találok, megoldódik az életem. Ami valami olyasmi, hogy akkor minden rendben lesz. Ami a csecsemőkori, sokkal szűkebb világnak tulajdonképpen az áthozatala ide. Itt (3) rájövök, hogy nem kell, hogy minden rendben legyen. Hát miért kéne, hogy úgy legyen? Ha annyira jól… Sőt, sőt, hogyha nincs minden rendben, akkor átélhetjük azt, hogy milyen nagy dolog, hogy nem vagyok egyedül. Hogy valakinek mondhatom, valaki meghallgat, vagy valaki átölel, valaki megpuszil, valaki megsimogat. Valaki kimegy, csinál nekem egy kávét, mhh, a gép, mhh. Jó, szóval. Igen, igen. (63:30)

John Gottman – megoldhatatlan problémákkal együtt élni

Nahát, milyen régóta beszéltem John Gottmanről. Ugye John Gottman kutatási eredménye: 14 év alatt, 650 párból 69% mutatott megoldhatatlan problémákat, krónikus, vagy megoldhatatlan problémákat. Akkor John Gottman föltette a kérdést, családterapeuta, most jelent meg egy új könyve gyereknevelésről, tdd-tdd, csak mondom. Min múlik az, hogy valakik megoldhatatlan, vagy krónikus problémákkal együtt élnek, mások meg nem? A válasz így szól. Azok élnek együtt, képesek együtt élni megoldhatatlan problémákkal, akik megtanultak megoldhatatlan problémákkal együtt élni. Ennyi a titka. Nem a megoldhatatlan probléma az, ami miatt nem tudunk együtt élni, hanem az, hogy nem tanultunk meg megoldhatatlan problémákkal együtt élni. (64:40)

Leukémiás kislány utolsó szülinapja

Hát tudjátok, volt egy kislány, ez valós történet. Az… most az élet… (gerjed a mikrofon – szerk.) meg fogunk… (gerjed a mikrofon – szerk.) Na, most már…! Hogy szokták csinálni? A nagymama partvissal így… Nem úgy szokták? Hogy… ez csupa valós történet. Volt egy kislány, volt olyan kb. kilenc éves, leukémiát diagnosztizáltak nála, a legbrutálisabb fajtát. Az orvos megmondta, hogy prrr, a szülőknek megmondta, hogy nincs egy éve se. Hát hogy mindent meg fognak csinálni, amit csak lehet, gyakorlatilag… nem. Eltelt akkor néhány hónap, és jött a kislánynak a születésnapja. Hát az anya iszonyat fájdalmas feszültségben, ambivalens érzések között, hogy hát a kislányomnak születésnapot szervezek, egy buli, egy… na. Hát de közben meg, hogy ez lesz az utolsó. Ennek a feszültségében élt, hogy „Csinálom, de ez az utolsó. De szeretnék úgy örülni, mintha… de nem tudok úgy örülni. Sőt, sőt… miközben szervezem, annál rosszabb. Minél inkább kéne örülnöm, annál rosszabbul vagyok.” Na, de azért megszervezte a kislányának, elhívta az aranyos barátnőit, osztálytársait, minden. (66:10)

Ott ez a kislány, persze hulla sápadtan, de ott játszott önfeledten az osztálytársaival, mert szülinap van. Mert volt lufi, meg volt jó… na, hát mert egy kisgyerek. Nagyon élvezte az egész bulit, és ahogy ment, ment, ment, egyszer csak úgy ránézett az anyjára, aki ott jött-ment, és látja, hogy az anyja sír. Hát nem… értette ezt a kilenc éves kislány. Odament az anyjához, azt mondja „Anya, anya! Ki a leukémiás? Én vagy te?” Az anyja így megállt. „Anya, én vagyok a leukémiás. Hát ha én tudok örülni, akkor te is.” Tssz! Ez a kislány kilenc évesen tudott egy megoldhatatlan valamivel együtt örülni. Az anyukája nem tudta. Tulajdonképpen ghmm-ghmm-ghmm. (67:10)

Martin Seligman – Tudom türtőztetni magam.

Martin Seligman ír egy zseniális történetet arról. Ugye a pozitív pszichológia atyja. Hogy valamin nagyon dühösködött, már akkor volt vagy nem t’om, 50-60 éves, és elég későn született a…, az a… azt hiszem kislánya. Látta a kislány, hogy az apja ott dúl-fúl. De már úgy órák óta ott megy, és akkor ott kinn a kertben is csak ott püföli a rózsatöveket, aztán rugdossa a bukszusokat. Szóval látszott, hogy… És a lány, a kislánya odament az apjához, azt mondja. „Apa, hát ha én gyerekként tudom türtőztetni magam, ahogy te szoktad nekem mondani, akkor te is.” Képzeljétek el, ez az élmény Martin Seligmannél elindított egy gyökeres változást. Ez neki egy megvilágosodás élmény volt, bekerült az utolsó dzzs, darab. Azt mondja, hát pont ez az, hogy mindig lesz valami, amin dühösködhetnék. És a pozitív pszichológiának ez a nagy bummja többek között ebből az élményből fakadt, hogy a kislánya rászólt. Azt mondja „Ti mindig azt mondjátok nekem, hogy türtőztessem magam. Hát ti felnőttként ezt nem csináljátok, hanem itt állandóan csak a rossz részét mondjátok.” Na! Thíí! (68:45)

Nem tudják a felnőttek, hogy kell élni.

Mint ahogy emlékeztek, Csíkszentmihályi Mihály ott állt kisfiúként a pályaudvaron, mikor a II. világháború, már bombáztak ott nem olyan messze tőlük. Akkor az apja azt mondta „Ide figyelj, most már muszáj menni. Most már innen megyünk, eddig lehetett maradni, most megyünk.” Ott áll ez a kisfiú, és akkor azt mondja, hogy „Hát a felnőtteknek fogalmuk sincs, hogy kéne élni.” Hallja a bombázást, és azt mondja, a felnőtteknek gőzük sincs, hogyan érdemes élni, mert ezt csinálják. Milyen izgalmas ugye, éppen beszéltünk a flow-ról egy órával ezelőtt, és ehhez kell egy kisfiú, aki ott áll tizen… nem is tudom, 12 éves volt talán, 11-12 éves, tudom, mert aztán a gimnázium helyett csavargott. Mert azt mondja „Miért tanuljak felnőttektől, mikor ők csinálták a háborút?” Ezt mondta. Nem járt be a gimibe. Azt mondta „Nem, hát egész nyilvánvaló, hogy nem lehet tőlük megtanulni, hogy érdemes élni.” Elindult az utcán, jött-ment, mindenfele kószált. Valahogy föl… döbbenetes. Mikor elment… na, és akkor tudjátok, Carl Gustav Jungnak hallotta egy előadását, és azt mondta „Na ez az!” Akkor elment az USA-ba úgy, hogy nem volt érettségije. Fölvételezett az egyetemre, vagy micsoda, főiskolára érettségi nélkül. Úgy segítettek neki, angolul se tudott jól. Milyen óriási dolog ez, ott van ez a kisfiú, és azt mondja „Hát nem tudják, hogy kell élni. Hát lehetetlen, hogy ennyi legyen csak.” Jaj, hát ez nagyon tetszik nekem. (70:30)

Híí! Itt az idő. Hát ezzel a combvakarással kell hogy befejezzük ezt a mai… Hát ez igazán nem egy fölemelő valami. Inkább akkor így az arcomat megsimogatom így zárásként. Szerbusztok. (taps – szerk.) (70:45)

Lejegyezte: vinkozoli