A személyiségfejlődés lehetőségei a társkapcsolatban 4.

2016.05.03.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Bevezető – Ismétlés

Áhh! Valahogy ide kell férnem. Hahh! Szerintem a mai alkalommal befejezzük. Mármint ezt a témát, hogy a szenvedély tüzének a fönntartása, vagy pedig a kiégés útja az, ami vár ránk. Annyit most már csak ismétlésként, éppen csak bevezetve azt, hogy miért is beszélünk erről. Mert sémákról beszélünk, vagyis olyan érzésekről, gondolatokról, emlékekről, testi, fizikai állapotokról, amelyek bennünket valamikor gyerekkorban nagyon is jellemeztek az akkori életesemények miatt. És miután ez gyerekkorban számunkra nagyon erőteljes tapasztalatok révén alakult ki, ezek lehetnek egyszerű, nagyon… egyszeri erőteljes tapasztalatok, de lehetnek hosszú ideig fönntartott, újból és újból megélt élmények. Ezeknek a lenyomata természetszerűen bennünk megmarad, és ettől kezdve ez a lenyomat az összes többi tapasztalásunkat, érzékelésünket, érzésünket, gondolatunkat, tzzz, mind befolyásolja. Ezt nevezzük sémának. (01:20)

Az a séma, amiről most beszélünk, könyörtelen mérték, túlzó kritikusság. Itt jelenik az meg, hogy állandóan idő szorítás, teljesítmény nyomás alatt éljük meg magunkat, és az az elképzelésünk – ennek ugye megvan az előtörténete bennünk, hogy miért ez az elképzelésünk – hogy a 99% az nulla, a 100% meg éppen csak hogy jó. Aztán ezzel a mentalitással vagyunk magunkkal, meg másokkal, így aztán elég könnyen ki fogunk égni, az már biztos. (01:55)

Aztán beszéltünk arról, hogy a kiégés az jellemezhet minket nem csak segítő foglalkozásúként, mint ahogy a kiégés szakirodalma innen indult el, hanem apaként, férjként, anyaként, feleségként, nagymamaként, és, és, és, még informatikusként is. Mindenféleképpen a kiégés jellemezhet bennünket. Aztán így kezdtünk el beszélni arról, hogy nem tudatosan, még egy társkapcsolatban is tulajdonképpen megdolgozunk a kiégésünkért. Nem akarjuk, hogy így legyen, de mégis csak ez történik. (02:30)

Különböző életkorok hatásai

Használtuk a három széket. Most ezt ki is veszem. Nem, a feketét benn hagyom. Dezsőnek mennie kell, ő most a kék, a kék szőrű malac. Szóval. Itt beszéltünk arról, hogy na, akkor a vágy tüzének, a szenvedély tüzének a fönntartása. Hogy ide rakhat… hát akkor, na most már… Na, ha már csinálom, csinálom. (Kirak három széket – szerk.) Három szék. Most tulajdonképpen kilenc szék kellene. (1. szék – a vágy – szerk.) Hogy a vágyakozás és a kielégülés alap élményeit is hozzuk csecse… (gerjed a mikrofon – szerk.) Na! Ez a „csecse”, ennél, ennél. Nagyon, úgy látszik, hogy egy erényes hangfalunk van. Tehát a csecsemőőő, na, írd újra magad! Tehát a csecsemőkorból, magzati korból, csecsemőkorból hozott élményünk a vágyból, a vágyról és a kielégülésről. Ennek a tapasztalata bennünk van akkor is, ha 30, 70, 80 évesek vagyunk, ha 81, akkor is. Azután természetesen a többi korszakok is, csak most kiemelek hármat a fontosságuk miatt. Aztán bennünk van az óvodás kor vége, iskolás kor eleje, ödipális korszaknak nevezzük. Mert ott aztán a nemi érésünknek van egy nagy fordulata. Így aztán benne van a vágynak és a kielégülésnek az ebből a korszakból hozott összes tapasztalata. Majd pedig egy nagyon fontos rész megint csak, ez a serdülőkor. A vágynak és a kielégülésnek az összes tapasztalata itt van bennünk. Na és! (04:20)

Veszteség, csalódás

(2. szék – a veszteség – szerk.) Ezt hordozzuk magunkkal, és amikor a jelenben vagyunk, a jelenben egyszer csak megéljük azt, hogy az elején jó volt, de most már nem. Az elején nem bírtam ellenállni neked, hát most nagyon is bírok. Akkor itt jön egy újabb sor, ez pedig a csalódásnak az összes tapasztalata. a csalódásnak, a kudarcnak, a kielégületlenségnek, a magamra maradottságnak az összes élménye – most áthozom ezt (egy további széket az elöl levő 2. szék mögé –szerk.) – csecsemőkortól kezdve. Hát onnan szerezzük az alap élményünket, mi volt az, hogy vágyakoztunk, és nem jött anya. Hát onnan van alap tapasztalatunk. Valamire szükségünk volt, éhesek voltunk, szomjasak voltunk, viszketett a fenekünk, vagy nem t’om mi, nem tudtunk a büfivel mit kezdeni. Nem volt senki, aki segítsen. Tehát a csalódásnak, az elhagyatottságnak, az árulásnak, a veszteségnek, a fájdalmaknak és a kielégületlenségnek az alap élményeit hozzuk csecsemőkorból. Csak azt nem tudom, hogy miért lelkesedek ezért annyira. Úgy elkezdtem mondani, éreztem, hogy nem t’om, ilyen lendületbe jöttem. Ezen majd elgondolkozom, hogy a kielégületlenség miért tűnik számomra ennyire érdekes témának. Na, látjátok, mikor elkezdünk egy előadást, azt gondoljuk biztonságban vagyunk, és egyszer csak a saját előadásunk pofán ver bennünket. Ez aztán! Az önismeret elől nem lehet elbújni. Szóval. (05:50)

Itt van aztán a második. Akkor természetesen, ahogy onnan hoztuk, az ödipális korszakból, az ödipális korszakból is hozzuk annak az összes fájdalmát, hogy anya nem lett a mienk, de még csak egy kicsit se. Hogy apa nem mondta azt, hogy „Elhagyom anyát érted, teee, te kis hercegnő!” Hanem azt mondta „Te vagy az én kis hercegnőm.” Majd rátekintett az édesanyámra, és azt mondta „Na gyere, mrrhh!” Hát ez a kielégületlenségnek, a vágy kudarcba fulladásának egy szörnyűséges élménye öt éves korból. Ezt is magunkkal visszük. (06:25)

Aztán itt van a serdülőkori összes tapasztalatunk erre vonatkozóan. Háá, ugye az volt bennünk a vágy, hú, olyan szeretnék lenni, mint apa. De van egy hasonló vágy: „Semmiképpen nem leszek olyan, mint az apám!” Ez is egy komoly vágy, van, akit egy életen keresztül űz és hajt. És akkor egyszer csak megházasodsz, és ez, ez a vezérmotívumod, hogy „Én nem, én nem fogom úgy elszúrni, mint az apám. Az apám egy morális antitalentum volt.” Ez egy szép kifejezése valaminek, amit csúnyábban is mondhatnánk. De hát ugye a lojalitás nagy dolog, tehát így fogalmazzuk meg. És akkor egyszer csak, ott már van egy kétéves kisgyereked, meg van feleséged, meg az összes többi. És ahogy ott dühöngsz otthon, színtisztán az apádat hallod. Egyszer csak valahogyan, az összes csalódás révén, „Nem sikerült nem olyannak lenni, mint az apám. Uáááhh!” Tehát itt hordozzuk az összes csalódásnak, veszteségnek, kielégületlenségnek az élményeit és tapasztalatait. (07:30)

A vágyak beteljesedése

(3. szék – szerk.) De az a szép, hogy van ez a sárga lábú szék. Mrrr, most nem kezdek el reppelni, de érzek késztetést rá, csak visszafogom magam, de csak a lábam miatt. A (1) vágy, hááá, (2) csalódás, veszteség, kielégületlenség, ohh. De közben pedig van egy harmadik lépés. a harmadik lépés, ez az, ami tulajdonképpen az előadásban is, vagy az alkalmunkon, most az utolsó néhány előadásban, vagy mi ez, alkalom, na, hogy mindig megjelenik. Hogy nem muszáj itt (1) rekedni. Mert van, aki itt (1) reked. Valahogy ennél a gyermeki, vagy csecsemőkori, serdülőkori vágyakozásainál, és a szülei idealizálásánál, és háhh, ennél rekedek. És akkor kell, kell, hogy legyen az igazi, az igazi kell, hogy legyen. De most két éve élek együtt nem tudom én, Dezsővel, és már nem ő az igazi. Már érzem, mert nem érzem. Ugye, de ezt itt (2) mondom. Tehát ha ő lenne az igazi, nem így érezném magam, hogy nem érzem magam úgy, ahogy akkor érezném magam, hogyha ő lenne az igazi. Most már nem érzem így, akkor nem ő az igazi, és akkor újból és újból döntünk a gyerekkori előzetes élményeink mellett, a vágy mellett. „Ez muszáj, hogy ez úgy legyen, ahogy muszáj, muszáj!” (08:45)

S akkor itt (1) hozzuk a sort, majd mindjárt idézem. Ugye, hogy erőfeszítés nélkül, gond nélkül, baj nélkül, csak úgy, a vágyaimmal teremtve, egyszer csak történjen meg, és ahh! Van, aki ehhez ragaszkodik egy életen keresztül, és a csalódásaiban mindig visszaül ide (1), és azt mondja „Kell hogy legyen, kell hogy legyen!” Ezt picit hasonlónak látom, mint amikor múltkor kijavítottatok. Mit mondtam én, hogy ne nevess korán? Erre valaki azt mondta „Az nem, nem az a neve. Ki nevet a végén.” Eszembe jutott Edward de Bono, a gondolkozási típusokról. Van olyan, hogy lényeglátó gondolkozás. De kétség kívül, aki kijavította ezt a megjegyzésemet, hogy nem „Ne nevess korán”, hanem „Ki nevet a végén”, vagy fordítva, én erre nem is emlékszem, létezik olyan, hogy a nehézségekkel, a hibákkal és tévedésekkel számot vető gondolkozásmód. Hát ő abban volt. Jó, ezt… nem tudom, miért mondtam el, csak úgy… talán lehet, hogy ez a sérelem itt (2), ez a hiány, ez a szenvedés, amit itt átéltem, hogy ide adom a lelkem, ti meg… „Ki nevet a végén, atya!” Jól van, majd ezen is gondolkozom, elég sűrű éjszakám lesz. (10:15)

Van, aki itt (1) reked, és azt mondja, hogy „Ez, ez, ez! Muszáj ennek lennie!” És akkor valahogy megpróbálunk újból és újból, szinte azzal a naivitással, a szerelem idealizálásával, a romantikának a fölemelésével és magasztosításával, és mindennel úgy csinálni, mintha ez (2) nem lenne. „Nem, nem, hagyjuk a csalódást, a veszteséget! Csináljunk úgy, mintha nem lenne. Nem, nem, muszáj, hogy, kell, hogy legyen az igazi!” S akkor itt… szoktatok biztos olvasni, hogy 70-80-90 éves emberek mondják, hogy „Keresem az igazit.” Ugye, biztos olvastatok már ilyen cikkeket. Én már olvastam, pedig nem sok ilyen cikket olvasok. Azért nem, mert mindig rákeresek, és akkor már csak célirányosan. Nem, tehát van, aki nagyon itt (1) reked. (10:55)

De aztán hogy… na… mindegy. Gyerünk, tempó, tempó! Mert azt ígértem, hogy befejezem. Nem ígértem, csak azt gyanítottam. És akkor itt (2) van, aki a veszteségnél akad el. Megéli azt, hogy vágyott ő, szerette volna, hogy az legyen, és hogy beteljesedjen, és magától, és… „De hát… na, az élet meg nem ilyen, öcsisajtok, nem ilyen, na. Ezt higgyétek el, én vagyok, na, Lópici Gáspár.” Ő az, vagy valaki más? Most összekev… emelje föl a kezét, aki azt mondja, ez nem a Lópici Gáspár! Hanem? Hát azért a kult… Úgy hívják, ugye? „igen.” Na, na, hát azért az 50 év, az látjátok, nem telt el eredménytelenül. Lópici Gáspár, Lópici Gáspárt ugye… Majdnem összetévesztettem az Oriza Triznyákkal, de aztán… Vagyis, lehet, hogy már 6 évesen, 8 évesen, 18, 28, 35, azt mondod „Most már végérvényesen beláttam, hogy ez az egész sor, hogy vágyakozni, és úgy magától, meg az élet adjon valami jót, és a feltétel nélküli szeretet, meg… Ugyan már, ugyan már! Ne szórakozzunk! Hagyjuk már ezt az egészet! Te voltál házas, vagy én? Na, akkor ne szövegeljél! Minden… Hogy teljesednek be a vágyaink? Tudod, menjél haza! Hülye gyerek! Hogy telj…? Persze, majd te mondod meg, mi, Ferenc atya?! Köszi szépen.” Szóval, van, aki itt reked egy életen át, annál, hogy a csalódás, „Úgyse teljesedik be, hát az egésznek semmi… Semmi teteje nincs ennek az egésznek. Jól van, lehet róla szövegelni, csak nincs így. Jó, hát na, ennyi. Na!” Hát nem szívesen maradok azért itt. (12:55)

Itt (3) van a mi sárga lábú székünk, a szépünk, és azt mondja, hogy… Ezt se fogom folytatni. Hogy létezik az, hogy valahogyan megőrizzük a vágyainkat, valahogyan megőrizzük. Nem mondjuk azt, hogy nem létezik olyan, hogy csak úgy magától, meg föltétel nélkül. Őrizzük ezt a vágyat, csecsemőkorból, blll-lll, de közben őrizzük a fájdalmat, a veszteséget, ez is bennünk van. Közben valahogy ennek az egésznek a dinamikáját kézben tudva tartani, valahogyan háhh, mégis csak élünk. Megéljük azt, hogy valahogy mindez hogyan, hogyan tesz teljesebbé. Hogyan tudunk boldogok lenni azzal együtt, hogy ez (1) is így van, meg ez (2) is így van, hogy tudunk jól lenni ezzel együtt? Ezt látom izgalmasnak. Ugye most csak azt a… lassabban tudok fordulni, be van fáslizva a lábam. Tényleg be van, mert megroppant a térdem, csak úgy csinálok, mintha nem. (13:55)

Hogy… ez volt még itt múltkor, hogy ugye erőfeszítés nélkül. Hallottam egy olyan gyönyörű történetet erről, hogy ugye ez a vágyunk, erőfeszítés nélkül szeressenek, akkor rájövünk, hogy „Ugyan már! Na, hát ez nincsen.” Tele vagyunk elvárásokkal. Majd kérem szépen jön is az előadás. Ezt kértétek. Ugye, hogy így van? Ezt kértétek. Én néztem, fölmentem a honlapra, fölmentem, és azt néztem Kozma-Vízkeleti Dánieltől azt kértétek, hogy „Elvárások a társkapcsolatban”. Na végre, végre megtudjuk, hogy kell azért úgy beletolni az elvárásokat. Az jó is az! Na, jó, erről, mindig, mindenről egy csomó történet jut eszembe, de most fegyelmezem magam. Nem tudom, hogy miért, de ezt teszem. (14:45)

Történet a mozgássérült olimpiai bajnokról

A történet így szól. De most akkor ide (3) ülök. A történet… valóban, hogy egy fiatal nő, egy olyan sportos, belevaló csajszi. 1930-as évek. Elszenved egy nagyon súlyos balesetet. A nagyon súlyos baleset, körülbelül ott a határán lebeg, hogy egyáltalán életben marad-e. Életben marad, azt mondják az orvosok neki, meg a többieknek, hogy mozgássérült marad, nem fog tudni talpra állni. Nem hogy járni, örökre tolószék, kerekesszék, na, kerekesszék. Ez a…, még akkor inkább itt (2) vagyunk. Ugye ott (1) volt a vágy, itt (2) a nehézség. S akkor ő azt mondja, hogy „Hát én nem maradok itt.” És erőnek erejével, miközben az orvosok azt mondják, hogy sosem fog tudni fölállni, föláll. Föláll, és megtanul menni, megtanul járni, valahogy nehezen, és aztán kiegyenesedve. És utána elindul, és azt mondja, hogy trrr-rrr! Elkezd futni. A fejébe veszi, hogy ő elindul az olimpián. Prrrr. Akkor arra gondol, hogy hát mi az, amit ő bírna? 100 méter. „Ugye hát ilyen nyomorultul fussak egy maratont? Nana-nana!” Van ott gógyi, azt mondja… (Egészségedre! Igen. Ez normális.) Hogy ő lefutja a 100 métert, szeretne döntőbe kerülni. Igen ám, de ahogyan megpróbál lemenni a rajtgépbe, kiderül, hogy a sérülései miatt nem tud. Hogy olyan maradandó sérülései vannak, hogy nem bír bemenni a rajtgépbe. Egyszerűen nem tud letérdelni. Lehetetlen, hogy 100 méteren el tudjon indulni, mert nem tud elindulni. (16:50)

A következő gondolata, itt a veszteség, fájdalom, kudarc, csalódás, kielégületlenség. Azt mondja „Jó, hát akkor milyen jó, van 4x100-as váltó, mert ott a 2-3-4. ember állórajtból megy, ott nem kell letérdelni. Azt mondják „Na jó, jó, most már ezt hagyja abba!” De nem hagyja abba, elkezd edzeni, azt mondja „Hát milyen nagyszerű, 4x100, hát abból még olimpiai bajnok is lehetek.” Edz, edz, edz, edz, végül is mindenki őrültnek tartja. Nem baj, ő azért bekerül az olimpiai csapatba. 1936, berlini olimpia, ő a harmadik futó. Az történik, hogy zseniálisan jól futnak, a kanyarban majdnem-majdnem eléri a német csapatnak a harmadik emberét. A németek a legnagyobb favoritok, mindenki már előre kiadja nekik az olimpiai aranyérmet. Vezetnek is, nem éri utol, csak egész jól megközelíti, és a 3-4. váltásnál a német csapat eldobja a botot. Az amerikaiak olimpiai bajnokok lesznek ’36-ban Berlinben, és a harmadik futó ez a fiatal nő, aki annyira sérült, hogy le sem bír térdelni a rajtgépbe, és olimpiai bajnok lesz 4x100-on. „Hát akkor nem térdelek, akkor csak úgy futok.” (18:15)

Tavasz

Tehát lehetséges az, hogy valaki itt (2) reked egy életen keresztül, és mondja, hogy „Ugyan már! Én ismerem az életet. Ne szövegeljen nekem akárki. Mit magyaráznak? Ők megélték volna, amit én.” Ugye ez, bent maradni, ragadni a veszteségben, fájdalomban, kielégületlenségben. De létezik a sárga lábú szék (3). Hogy valahogy be tud teljesedni, valahogy. Úgy nem, úgy teljesen úgy, ahogy csecsemőként, nem, teljesen úgy nem, de valami abból mégis csak. Nem tudom, hogy ti szeretitek-e a tavaszt? Ugye hát ez, jó, ez érdekes, csak a nők reagáltak, a férfi… (mozdulatlanul ül – szerk.) Ezért éltek hosszabban egyébként. Nem csak azért, mert szeretik a tavaszt, hanem mert vannak reakcióitok. Na. Tényleg, na, ezek így vannak, csak ilyen hülyéskedve mondom. (19:15)

Ugye itt (1) az a csecsemőkori vágyunk, most nem rakosgatom a széket, értitek. Hát hogy csak úgy történjen meg, valami jó, és elégüljön ki, és ne kelljen semmit csinálni, és föltétel nélkül. Amikor tavasszal, háhh, hát valami ilyesmi megtörténik, nem? Hogy ölbe tett kézzel nézed, hogy napról-napra látszik, ahogy (2) minden virág elhervad, ezt lehet látni, ezt. Kinyílt a…, tényleg kinyílt a tulipán, rendben van, tízből nyolc kinyílt, annyi neki. Annyi, még a hűvös helyen kettő kókadozik, annak is annyi lesz, ’oszt akkor nézhetem a hülye zöldjét még egy hónapig. Jól van, ez is két hetet virágzott, na, ennyi. Holland tulipán, persze, holland tulipán. Elvirágzik, öcsisajtok, elvirágzik. Na jó, szóval, szóval. Nem t’om hol tartok, ezért… De tudom, tudom, tudom hol. Tessék? A tavasz, a tavasz. „…17 pillanata.” Jó, valaki azt mondja a tavasz 17 pillanatánál. Jó, hát akkor van még 16. Akkor beszéljünk most a hóvirágról, a kis fejecskéjéről. Jó, most ebbe, ezt nem, nem, tényleg, abbahagyom. Azt mondja. (20:45)

Erőfeszítés nélkül. Ez volt, és akkor most már csak… Tudatosság nélkül, konfliktus és gond nélkül, legyen ahh, nem ez, nem ez, ez. Legyen megoldás az életemre. Emlékeztek, itt volt ez a vágy, hogy „Legyen minden rendben.” Minden, minden. Ilyenkor mindig a sekrestyés barátom jut eszembe. „Feri, minden oké?” Ilyenkor a fekete székre átülök. „Sosincs olyan, hogy minden oké. Ébresztő, kis csecsemő! Nincs, hogy minden oké.” Jó. Tehát itt akkor ez volt a vágy, hogy legyen minden, minden rendben. Konfliktus nélkül, legyen megoldás az életemre, jó. Mi az, amiről…? Na, csááá, hhh! Ez a… (21:40)

Legyen megoldás az életemre.

Olyan szépet mond a Viktor Emanuel Frankl. Látjátok, három neve van. Az USA-ban is van egyetlen város, aminek három neve van. Pontosan így van. Ennek semmi köze az előadáshoz, de semmi. Tehát ezért most, most azt mondom, ez maradjon egy fejtörő azoknak, akik nem tudják. De kétség kívül így van. Tehát ha esetleg egy ilyen betelefonálás, hogy maradj talpon, mentek, lehet, hogy emiatt nem zuhantok le. Salt Lake City. Ezt én, én… Lópici Gáspár. Nem t’om, jól érzem ma magam. Persze ebben van némi beszűkültség, mert azon az áron, hogy annyira nem veszlek számításba benneteket. Tehát… Egyébként azt tudjátok, hogy így van? Hogy a boldogság az némi beszűkültséggel együtt jár, azt tudjátok? De, de. Ha nagyon boldogok vagytok, ne hozzatok életre szóló döntéseket. Hát most ez… Kivéve a házasság. De most, jól van, most assz’em, assz’em, most már, tehát ilyen rövid idő alatt ennyi bajt nem zúdítottam még a fejemre. Fél óra alatt ennyiszer csávába kerültem. (23:15)

De tényleg, egyébként úgy van, jegyes csoportokban, hogy mikor olyan nagyon-nagyon parázsként izzó szemmel tekintenek egymásra, hát akkor lehet tudni, hogy öööö-öööö. Ezért van az, és lehet, hogy nem értetek velem egyet, de hát miért kellene velem egyet értenetek, hogy számomra a jegyes csoportba való járásnak most van egy pár föltétele… De ezt szoktam mindig tisztázni. „Mióta ismeritek egymást?” Egy éven belül vagytok… (elhessegeti – szerk.) Naiv korszak, nem tárgyalok. Még kevés volt ebből (2). Hát akkor gyertek, ha már volt csalódás, volt veszteség, volt kielégületlenség, nyomorúság, akkor gyertek. Hát azért valami minimális dolgon menjetek át. Na. Nnna! Nem biztos, hogy ez helyes, de az se biztos, hogy helytelen. Lehet, hogy nem t’om, sok volt a három tea ma. Mert… (24:40)

Viktor Emanuel Franktól kanyarodtam el a Salt Lake Cityig, és a… Hogy ő azt mondja, hogy amikor itt (2) kétségbe esünk, kétségbe esünk, hogy „Nem ő az igazi, nem is úgy szeret, hogy alapvető szükségleteimre nem tud pozitívan válaszolni, hogy hiába mondja, hogy ő az igazi. Nincs is kedve ma velem lenni. Nincs kedve meghallgatni, nincs kedve szeretkezni velem, hát akkor mitől ő az igazi? Na!” És akkor erre Viktor Emanuel Frankl – csak E. betűt szoktak írni, de az Emanuel, na – ő azt mondja. „Minden kétségbeesés mögött valaminek az istenítése rejlik. Ezt mondjuk itt, a lélektan szakemberei úgy mondanák, nem mintha ő nem lenne az, hogy idealizálása, valaminek az idealizálása. Azt mondom, hogy „Ennek muszáj így lennie!” Ez az istenítés. „Muszáj, hogy ez meglegyen! Muszáj, hogy ő adja! Muszáj, hogy ezt tőle kapjam!” Valaminek az istenítése vezet a kétségbeeséshez. Azt mondom, ha ez nincs, ha ez nem történik meg, ha nem szeret, ha elhagy, ha, ha nem kapom meg tőle, ha nem veszi észre, ha nem adja meg, akkor mindennek vége. Ez a mindennek vége, ez egy gyerekkori átélés. Hogy mindennek vége. (26:10)

Ugye, mert itt (1) az a vágyam, hogy minden legyen jó. És hogyha nem úgy szeretsz, vagy nem… akkor meg mindennek vége. Az azt jelenti, hogy ebben (1) a sorban ülsz. Ugye, a gyerekkori vágyadnál, és éppen most élted meg, hogy az nem teljesedik be, nem úgy, ahogy gondoltad. Ilyenkor mondjuk azt, hogy „Mindennek vége.” Hát sosincs mindennek vége. Ugye, erre pedig, tudnám ki mondta – tudom egyébként – Schopenhauer, a nagy filozófus. Tényleg így van. Azt mondja „A legtöbb ember a saját korlátait a világ korlátjainak tartja.” Tehát amikor azt mondom, hogy minden vége, valójában ez azt jelenti, hogy most nagyon beszűkült állapotban vagyok, és hát pontosan eljutottam a magam határaiig és korlátjaiig. Bele is ütköztem, és azt mondtam, hogy hát annak a világnak, amit én itt eddig elgondoltam, meg megéltem, tényleg vége. De nem a mindennek van vége, hanem ennek a szűk világnak, amiben eddig leledzkedtem. Annak tényleg vége van. Ahh, csak ezt így élem meg, hogy mindennek vége. Akkor, tehát… jó, jöjjön a következő. (27:30)

A személyiségfejlődés lehetőségei a társkapcsolatban (folytatás)

20. Végérvényesen

Azt mondja, mert ez kiegészíti az előzőt, hogy „Minden legyen oké, minden legyen rendben. Mindent adjál meg!” Ugye egyszemélyben. Ezt már nem is ragozom. Itt pedig az van, hogy végérvényesen, örökké. És ezt mint hogyha meg is erősítenék mondjuk a házastársi eskünél. Holtomiglan… Hát, ahogyan a kedves ismerősöm mondta, úgy nagyon belehúzott, úgy látszott, mint a székely asszony. Ugye azért az esküt csak úgy mondta, hogy azért csak jól jöjjön ki belőle. Mert azért úgy, kicsit cifrán azt mondja, hogy „S téged el nem hagylak, semmiféle bajban, holtodiglan, holtáiglan.” Ügyes! Ugye, jó, hát ismeritek a viccet. Ugye, mondja a székes asszony „Na apjok! Egyikünk meghó’, én bekőtözök a városba.” Ez olyan. Tehát itt az a vágyunk, hogy akkor örökké, örök érvényűen. Ugye, és a pap is elmondja ezt a jegyescsoport legelején. Nem tudom, mikor mondja el, meg hogy van-e jegyes csoport, de ha ez mind van, akkor elmondja valószínűleg. Hogy hát akkor „örök érvényű”. Azt mondjuk „Na ez az! Óhh, örök érvényűen, maradandóan, végérvényesen rendeződjön el! Örök érvényűen!” Ez itt a vágyunk, örök érvényűen. (29:05)

Akkor itt most visszahozom a három széket. Mi az, hogy örök érvényűség? Hogyha benne vagyunk a csecsemőkori és óvodáskori és serdülőkori dinamikánkban, akkor az… Hát akkor ide (1-es szék mögé, egy magas székre – szerk.) ülök, hű, én vagyok egy grandiózus csecsemő. Az örök érvényűen azt jelenti, hogy nincs is idő perspektívám, nincs, a most van, a most van, a jelen van. Ezért ha valami beteljesedik, akkor azt élem meg, hogy most minden, minden megvan, örök érvényű. Áhh! Erről sokat beszéltünk már, hogy valamikor, az iskoláskor legelején jelenik meg egyáltalán, hogy időben vagyunk képesek gondolkodni. (29:50)

A rácsos ágy

Ezért egy pici csecsemő, nem tudom, hogy nektek van-e élményetek a rácsos ágyban töltött időkről. Egy picit odébb megyek, bár mondjuk inkább itt kéne maradnom. Nekem van. Ahh! Éppen egy hónappal ezelőtt följött egy élményem a rácsos ágyról. Az egyáltalán nem olyan, mint a rácsos süti. Rácsos süti oké, rácsos ágy nagyon nem oké. Szegény édesanyám ikreket szült, pfff. Akinek vannak ikrei, azt szokta volt mondani, hogy ööö-ööö, szóval hogy mrrr-mrr, melós. Hát minden tiszteletem az anyukámé. Szerintem úgy szabadult meg néha tőlünk, a néha az egy blaszfémia. (csörög egy telefon – szerk.) Nekem nem volt olyan kicsi koromban, ilyen kis zenemütyür. Berakott minket a rácsos ágyba. Az az érdekes, hogy a rácsos ágyban eltöltött élményeimben szinte mindig egyedül vagyok. Hát pedig van egy ikertesóm, elvileg őneki is ott kellett lennie egy másik rácsos ágyban. De látni valóan azért az életkori sajátosság, hogy nem, nem, ez az érzékelésem szinte nincs meg, csak az, hogy én egyedül vagyok. Prrr. (31:15)

Tudjátok, mit csináltam? Annyira unatkoztam, majd megőrültem. „Aludj, Ferikém!” Hát… hát nézzetek meg. Ez az „aludj Ferikém”, pont ez. Szóval. Jó, hát akkor az „Aludj Ferikém!”, az annyi volt, hogy ők akkor nem t’om én, dohányoztak a nagyszobában, nem t’om, a többit nem tudom, nézték a… egy szem adót, biztos, már a műsort. Nem, nem az adót, távcsővel a Lakitelek… Hogy… szóval. A rácsos ágybéli élmény… Nem fogom befejezni. De, de, be fogom. Most ez… jó. a rácsos ágybéli élményem az, olyan mozgáshiányom van. Most hirtelen összekötöttem ezt egy másik élményemmel, hogy egy egyszobás lakásban laktunk az Andrássy úton, egy pici szoba, egy ilyen garzonszerű. Tehát kicsi, egy, egy. És két rácsos ágy fért el benne, értitek, azért az megvolt, a rácsos ágy… Anélkül nincs gyereknevelés. Az a családtörténeti sztori, hogy mikor elvittek a nagymamánkhoz, ahol több szoba volt, egy nap alatt tanultunk meg járni. Hát akkor azért indirekt módon arra következtetek, hogy kicsit sok volt az a rácsos ágy. (32:50)

Az az élményem, és világosan emlékszem, hát nem t’om, biztos 1 éves lehettem, 2, hát akkor voltam a rácsos ágyban. Utána már mit, mit, értitek, akkor már szétrágtam. Hogy ott, hogy valahogy ne unatkozzak, pedig ez a nagy mozgáshiány, elkezdtem ezt csinálni (billeg – szerk.). Ugye, a hintázás, a hintázás nem véletlen az. Ugye, csak én nem így hintáztattam, egy kicsit azért szorongatóbb helyzet volt az a sok rács, tehát… (előre-hátra csúszkál a székkel – szerk.) Majd kifizetem. Ezt csináltam egész… Most ez jó érzés egyébként, az a… Tényleg, tényleg, majd próbáljátok ki otthon. De tényleg, hát ne, ne legyetek nyulak! „Nem, nem, nem, a szomszéd mit szól.” Nyugodtan csináljátok csak! Nem t’om, ez egy ilyen alkalom, na. Néha úgy van, hogy így van. És akkor úgy van, és ennyi. Hát miért, ha nagyon elsózod, akkor is megeszed, ha éhes vagy. Szóval. (34:00)

Szavamat ne felejtsem, hogy ezt csináltam, és most mondom, de hogy ez így volt, az döbbenetes. Nem t’om miért nevetek rajta. Talán mert innen, innen (3) nézem már ezt az eseménysort jó esetben. Vagy ez a kiégés 8. lépése, amikor… Tényleg, majd akkor, eljutunk egészen a 8. lépésig a kiégésben. Hát messze vagyunk tőle. Már én közel, csak ti vagytok messze. Hogy ott van az, hogy már komolyan nem tud beszélni, már mindenből valami izé, hülyeséget csinál, vagy tréfálkozik. Aki nagyon kiégett, van így, ugye, hogy már nem, nem, már nem tud ép eszénél lenni, már csak mindenből valamit, egy kicsit úgy stimulálja magát az életre. Jól van, Feri, ez a harmadik témád a ma estére. Szóval. (34:50)

Ott ráztam ezt a rácsos ágyat, hrrrgg-hrrrgg. Jó, hát nálunk szép parketta volt, mert értitek, mégis csak azért az Andrássy úton, azért ott volt a parketta, halszálkásan lerakva, szépen. Na most. Akkor anyukám, a jó édes anyám. Ez a pedagógiai nem annyira telitalálata. Hát ez úgy, valaki elkezd lövöldözni, először csak úgy pmm-pmm-pmm, ugye. Most olvastam, egy gyerek lelőtte a betörő lábát. Hát jó, de állítólag 12-djére találta el a lábát. Tényleg, és utána kiröhögte, azt… hööö. Hát gondolom, a stressz miatt. Édesanyám az nem volt annyira fölkészülve. Hát miért? Mert stewardess volt, annak semmi köze a gyerekneveléshez. Az történt, hogy szólt apámnak. Ugye, ez már bajos. Ugye, hogy egy anya azt mondja, az apám jobban ért hozzá, vagy mi, az… tehát a férjem. Akkor egyszer csak apukám megjelent, ha jól emlékszem, nyolc darab L alakú fémdarabbal, mindegyik fémdarabon 2-2 lyuk. Az apukám, anyukám kérésére a rácsos ágyat lecsavarozta. Azért ez, hogy mondjam, nem olyan… Ugye, ez nem egy óceán érzés itt. És akkor, ugye kis hülyegyerek, ummm-ummm, na. (nem tudta hintáztatni, rázni – szerk.) Hát ezt… tehát még az az élmény sincs meg, hogy legalább értitek. Ez olyan, amikor befagy az egész óceán, és khhhmmm. Hát és akkor még orosz atomtengeralattjáró jöjjön ott kimenteni, ilyen még nem volt. (37:00)

Az idő perspektíva hiánya

Ezt miért mondtam el? Ez kedves! Ez: „Nem tudjuk, de lehet, hogy nem is fontos.” Mindennek fontosnak kell lennie? Nem, néha csak úgy vagyunk, élvezzük az életet. Nem töprengünk azon, hogy ez most fontos-e vagy nem, hanem… Végérvényesen rendeződjön el. Ez a témánk. Örök érvényűen, örökkévalóan. Közben akkor itt van ez a vágyunk, hogy ez a végérvényesség, látjátok, az idő perspektíva hiányából fakad, hogy azt mondjuk, hogy örökké és végérvényesen. Mert hogy ennek így kell, akkor így, csak íg jó, csak így, és ááááá! Hahh! „Hármat kell még aludnod, Borikám. – Hármat aludni?” Ebből az aludni-t érti, a hármat nem. Ugye, de hát ilyenkor azért mégis csak a szeretet miatt bólogat a gyerek. „Hármat, hármat, igen, igen. Az mennyi?” Nehéz elmondani, hogy mi az, hogy három. „Jó, há… na jó, gyerünk. Hát a három az az, 3x24 óra, érted. Most már aludjál. 3x24 óra.” Hehh. (38:20)

Mi történik itt? Hogy élhetjük át azt, hogy nem rekedünk meg abban, hogy a gyermekkori vágyainknak úgy kell beteljesednie, mint ahogy egy gyerek átéli a beteljesedést, és mindig, és akkor az igazi, és akkor a jó, és akkor? De nem rekedünk meg a veszteségnél sem. Annál, hogy lerácsozták… lecsavarozták a rácsos ágyat, hogy nincs, hogy vége, hogy még az sincs, amiről gondoltad, hogy van. Itt is meg lehet rekedni. (38:50)

A harmadik például. Menjünk csak… Viktor Frankl mikor emberekkel beszélgetett, akik nagyon nagy veszteségeket éltek meg, és ugye a nagy veszteség során nem egyszer regrediálódunk. Vagyis éppen az történik a veszteség miatt, vagy a fájdalom miatt, vagy egy nagyon erős érzelmi nyomás miatt, hogy visszacsúszunk a személyiségfejlődésnek valami korai szakaszára. Pont ez a regresszió, vagy regrediálódás. Akkor nem egyszer ezt kérdezte ezektől a klienseitől. Mondták, hogy „Mindennek vége! Most hozom a leletet, rák. Meghalt a férjem, vége mindennek. Elköltöztek a gyerekek, mindennek vége.” A férje csak les nagy szemekkel. Hogy akkor nem egyszer azt kérdezte, hogy „Mhmm, hogy mindennek vége. De mi az a minden, aminek vége van?” S akkor az meg… „Mi az, hát hogyhogy mi az a minden? Hát a minden az, hogy ölelem a pici babát, és ringatom, nem, nem szülök már többet, hát nem szülök már többet. Hát már… a klimaxon túl vagyok, nem szülök többet.” Az is egy veszteség. „Már nem, nem fogom ezt csinálni… a sajátommal.” Hát, ha van olyan, hogy saját. „Hát és akkor már nem is szoptatok – az is egy veszteség – már nem nézem, ahogy nő föl. Olyan édes kis pöttyök, uamm. Hát nem, már pöttyök…, pöttyök persze, pöttyök. Nagy hógolyók. Hidegek, csak elgurulnak otthonról.” (40:35)

A szülők olyanok, mint egy érett gyümölcsfa

Carl Gustav Jungnak volt egy olyan szép gondolata. Azt mondja, érdemes volna tudni a szülőknek, hogy olyanok, mint egy érett gyümölcsfa. Ősszel a termés már magától is leesik. Az a normális. Fogom, hogy megérett a gyümölcs, és tkkk. Eddig kellett ott lennie a fán, most már nem kell ott lennie. (41:00)

Az az érdekes, képzeljétek el, hogy egy kertészmérnöktől hallottam, hogy az a gyümölcs, ami… Van köztetek kertészmérnök, van? Tényleg? Most… bocsássatok meg nekünk, most nagyon… jaj, most, most van a pillanat, értitek, most nem bírok ellenállni, most, most, most. Hogy te hallottad-e, hogy a fán télire fönnmaradt gyümölcsnek van-e valamilyen elnevezése? Nem. Igen, igen, én is így tudom. Jó, most… nem, egy kertészmérnök ismerősömtől hallottam a következőt. (rosszul mozdul a színpadon – szerk.) Uuu-ooo-aaa. Na, tényleg, tényleg, fásli. Jó, rugalmas mullpólya. Igen, hát most mindenféle sváb kifejezésekkel ne illessük ezt a… rugalmas mullpólya. Hogy azt mondja, a télen fönn maradó gyümölcs a fán, ugye hát tudjátok, milyen, hogy fffff-prrrr-krrrr, azt mondja, múmia. Múmia. Hát ha fönn marad a gyümölcs, le kell szedni a múmiákat. Múmia lett belőle. Hú, de micsoda egy zseniális kép. (42:40)

Hogy itt akkor átélem ezt a veszteséget. „Ahh, a gyerekek elmennek, elköltöznek, vége mindennek.” S akkor Frankl azt kérdezi „Na, hát akkor mi az a minden?” És akkor hát ilyenkor mégis csak lesz egy ilyen lelkesül… „Hát a minden, minden az, hogy gyerek, és itt van, és játszik velem, és jön, és szalad, és anya, és palacsinta, és tejbegríz, és áhhh…!” Tegnap kaptam madártejet. Volt rajta hat felhő. Tkk-tkkk. Jó nagy, bárányosak. És akkor Frankl megkérdezi „Jó, de mi az a minden?” És akkor az anya mondja, hogy hát ez a minden, meg az apa is, az a minden, az ez és ez és ez. Akkor Frankl azt kérdezi, hogy „Most látom, hogy nagyon könnyű volt ezekre a dolgokra visszaemlékezni. – Jó, hát persze, hogy könnyű volt, hát itt él bennem. Pont az annyira fáj, hogy az többé nem lesz. – De hát akkor ez azt jelenti, hogy ez ugye már megtörtént? – Hát persze, hogy megtörtént, hát… - Hát ha megtörtént (Egészségedre!), akkor az már elvehetetlen. Ha megtörtént, akkor az már maradandó, az már végérvényesen úgy van. Hát az már megtörtént, hát az már a tied, hát az már a te életed része. Még ha akarnád is, akkor is az életed része. Az már benned van, az megtörtént veled, azt átélted. Maradandó, végérvényes, visszavonhatatlan. – Háhh!” (44:15)

Például elnyerhetjük úgy, itt a harmadik lépésben azt, hogy van a vágy, és van a csalódás, a veszteség és a kielégületlenség, hogy azt mondjuk „Na jó, de nagyon sok minden van az életemben, ami már megtörtént. Maradandó és végérvényes.” Ott (1) azt akartam, hogy örök érvényűen. Itt (2) rájöttem, hogy hát, sok minden azért nem úgy van, mint ahogy gyerekként az örök érvényűséget gondoltam. De hogy valahogy mégis csak van. Nem pont úgy, hanem így. Ugye, ezen a széken (3) ezt éljük meg, nem pont úgy, hanem így. Ahh, jól van. Azt mondja. Igen. Hmm. Hmm. (45:00)

A szeretet örök érvényűségének a megélése

Az jut eszembe, hogy hogyan éljük meg a szeretetet, hogy ugye a kutatók erről beszélnek, hogy a szeretet megélése, hogy észrevesznek bennünket. Mikor termelődnek azok a hormonok, amitől elkezdünk boldogok lenni egy kapcsolatban? Hogy észrevesznek minket, hogy figyelnek ránk, figyelmesek velünk. Hogy megbecsülnek és tisztelnek, és ezt kifejezik. Gondoskodnak és törődnek rólunk, és emberszámba vesznek, személynek tekintenek, nem csak valamilyen szükségletünk kielégítésének az eszközeként tekintenek ránk. Hogyha nézzük ezt a négy alapvető dolgot, hogy tulajdonképpen ebben, ebben mind ott van az, hogy van benne valami cselekvés, valami történés. Hogy megint észreveszlek, és megint észreveszlek, és még mindig észreveszlek. Hogy az örök érvényűség nem az, hogy „Na, egyszer észrevettelek, oszt’ annyi, elégedj meg vele!” Hanem a szeretetnek az a tapasztalata, hogy de jól esik, hogy sokadjára is megkérdezted, hogy hogy vagyok. Ebben valami, elkezdünk megélni valami maradandóságot. (46:15)

Stefánia és Traubisoda

Hogy azt gondolom, hogy ameddig mi együtt vagyunk, addig, addig én részesülhetek abban, hogy amíg te tudsz, vasárnap megfőzöd az ebédet. „Igen, igen, én meg akarom főzni az ebédet.” Mert gyerekkorból hozom azt az élményt a süteményről, hogy elmegyek a cukrászdába, és a sütemény mindig ugyanaz. Hogy megyek, kérem a Dobostortát. Hogy megvan a kedvenc sütim, és mint hogyha ez az örökkévalóságig így lenne, nem érzékelem még, hogy ez egy bolt, amit be lehet zárni, vagy meghalhat a cukrász, és más lehet a Dobos. (46:55)

Hogy például a nagymamám azt csinálta, nagyon aranyos volt, mert mikor mentem hozzá, akkor ő előtte szép lassan, úriasszony módjára lement a Cukiba, ő hívta ezt így, a Cukiba, és vett az unokájának egy darab Stefániát, hozzá 3 deci Traubisodát. Azt berakta a hűtőszekrénybe. Nagymamámnál a hűtőszekrény hőfoka mindig durván hideg volt, uááhhh. Én szerintem akkor lettem buborékfüggő. Tényleg, tényleg. Akkor elmentem a nagymamámhoz, s akkor mindig eljött a pillanat, amikor megkérdezte, de mindig valahogy ugyanúgy, hogy „Süti?” És akkor áhh, süti. És akkor volt egy idő, amikor már őneki nehezére esett fölállni. Mert amíg könnyen ment neki, addig midig kiment, és akkor kis szalvétával, szalvétával, kis villával lerakta, és akkor Stefánia… tyhüpp-tyhüpp-tyhüpp, Traubi, krrr-rrrr. Boldogság receptje. Hogy ennek a rítusa valahogy az örökkévalóságnak az élményét hozta számomra, a rítus. Nem véletlen, hogy milyen nagy ereje van annak, hogy van valamilyen hagyomány, vannak rítusok és rituálék, és évenként visszatérnek, s akkor megint, s akkor megint, és megint, és hogy ezek itt hogyan hozzák meg valahogy az örökkévalóságnak az élményét. Hogy de jó ez! Aztán… na. (48:50)

A sütiről eszembe jutott egy másik süti. Annyira bennem van az, ránézek a Stefániára, és akkor a nagymamám, meg ez az örökké. Ez mindig, amíg a nagymamám van, van Stefánia. Akkor rákos lett a nagymamám, és valahogy neki is annyira fontos volt, hogy ez legyen, hogy mindig… Annyi ereje volt, hogy a pénztárcájából – természetesen mindig mellette volt a női táskája, a női táskában mindig ott volt minden, aminek lennie kell – kivette a megfelelő összeget, és már ő azért odarakta a kisasztalra, hogy amikor megjövök, akkor kedvesen azt mondja, hogy „Menj majd le a Cukiba.” Az esett neki jól, hogyha én ott voltam nála, akkor valamikor leugrottam a cukrászdába, ami hát három perc volt, visszajöttem, és előtte ettem meg. Ez egy rituálé volt, megenni a Stefániát, és meginni a Traubisodát. (49:55)

Terézke

Hogy ez nem csak nekem van így, ezt onnan sejtem, jó, hát lehet, hogy nektek Dobostorta, tehát nem akarok beleavatkozni az életetekbe. Hogy… hogy volt egy kedves ismerősöm, beszéltem róla többször. Most átülök ide (2), a veszteség székbe, mert nem él már. Egy mozgássérült és légzésbénult nő. Hát lánynak mondanám szívem szerint, mert ugye pici volt, és nagyon magatehetetlen, de idősebb volt nálam hat évvel. Éveken keresztül mindig hoztuk-vittük, mentünk, és talán ezt, hogyha régebb óta vagytok, akkor ezt tudjátok. Már nem t’om, hány éve jártam hozzá újból és újból. Fönt feküdt a Baba utcában. Egyszer csak valahogy szóba került, hogy „Te tulajdonképpen, te honnan származol? – Hódmezővásárhelyről. – Hú, hát az nem itt van. Mikor, hogy jöttél el Hódmezővásárhelyről?” Azt mondja, hogy ő egy évesen kapta meg a gyermekbénulást, Heine-Medin, mégpedig azért, mert ott volt egy nem elég jó széria oltás. Ezért ott, a ’60-61-ben történt még egy, én így tudom. Akkor azt mondja, hogy „Hát kezdtem ott nem levegőt kapni, kezdtem megbénulni. Gyorsan a szüleim… helikopterrel hoztak föl Pestre. Én azóta itt vagyok. – Jó, ezt értem. És akkor mikor mész haza? – Hát engem elhoztak egy éves koromban a kórházba, én azóta nem voltam otthon.” Volt akkor több mint 30 éves. (51:40)

Na, tudjátok, ilyenkor engem ilyen harctéri idegesség elfog. Cskkk-csggg, micsodaaa?! Gmm-cskrrr! És akkor összebeszéltem egy barátommal, hogy… Ugye személyautóval nem is lehetett őt szállítani. Tehát kellett hozzá, akkor béreltünk egy Barkast, ha ez megvan még nektek, egy Barkas, kávé színű, mogyoró, nem, mogyoró színű. És akkor, na… Mentünk, toltuk a Barkasszal, folyamatosan kellett pumpálni, tsss-tsss-áhhh. 30 év után el tudott jutni Hódmezővásárhelyre, és akkor otthon aludt. Megvan bennem ez az élmény, ahogy mi ott valami külső szobában leledzkedtünk, és akkor az anyukája odaült az ágya mellé. Ugye a lánya már akkor 31-32, és ameddig csak fönn bírtak maradni, beszélgettek. Hát nem mesét mondtak, hanem beszélgettek. (52:50)

És hogy ezt miért hozom ide? Mert hogy Marikának az édesanyja olyan zseniális sütit tudott csinálni. Terézkének hívták. Nem tudom mi, de az a süti, sz’al, tudjátok! És a barátom, akivel mindig lementünk, aztán minden évben elmentünk Hódmezővásárhelyre, hát tudjátok, már az úton legalább háromszor szóba hoztuk, de ő is, meg én is. „A Terézke!” Tehát bele voltunk zúgva a Terézkébe. Szóval az a süti, de itt van az íze, nem, nem, szóval… (53:30)

És képzeljétek el, hogy szóval itt most már jövök a maradandósághoz (3). Mikor a Marika meghalt, akkor eltemettem, akkor ott voltak a barátaink, meg mozgássérült, kerekesszékes, meg hát valakinek nem is kerekesszékes, magát nem tudta. És akkor utána összeültünk egy kis torra, mondjuk így. Ez a kedves ismerősöm odajön, azt mondja „Te Feri! Hát szóval ez a halál, ez fölfoghatatlan. Hát nem, nem tudom fölfogni, hogy most a Marika nem él már. De ez hogy lehet?” Hát jöttünk ide hetente háromszor, négyszer, ötször. Hát teljesen az életünk része volt, hogy jövünk, és… Hát most akkor egyszer csak nem jövünk ide, és nem jövünk. Emlékszem, sóhajtott, azt mondja „És tudod, mi az, ami a legfölfoghatatlanabb? Hogy nem eszek több Terézkét. Hogy ezután úgy fog menni az életem, hogy nem eszem azt a finomat.” S akkor elkezdtünk arról beszélgetni, hogy lehet, hogy azért egyszer lemennénk mi Hódmezővásárhelyre. Már csak úgy az örökérvényűség miatt, ugye a maradandóság. Egy kicsit… abból a Terézkéből még. Tényleg, most de komolyan, úgy összeszaladt a nyál a számban, ez hihetetlen. Ahogy… áhh, és azóta nem ettem több Terézkét, nem. Azt se tudom, hogy tudja-e valaki a Földön azt csinálni, nem tudom. (55:10)

Akkor itt (3) megélem azt, hogy de hát tulajdonképpen az én életemnek visszavonhatatlanul része a Terézke. Én így fogok üdvözülni. Na, képzeljétek el! Megyek a menyországba, és ott lesz a Marika, az édesanyja, és – ha az Istennek van humora – irgalmatlan sok Terézke. Na, jó. Szóval. Mennyi az idő? Híí! 13 perc. 13! Nem, 12. 12 perc van még. Igen, igen, igen. (55:55)

Vágyunk a rendre. – A szeretet rendetlen is.

Egy másik lélektani szakember azt mondja. Itt (1) hallatlanul vágyunk a rendre. A rendre, az örökérvényűségre olyan értelemben is, akár ahogy mondtam, hogy mindig a Stefánia, és mindig a Traubisoda, és mindig a Terézke, és minden héten, és a vasárnapi ebéd, és ugye, és annak az íze. Valaki elmegy az USA-ba, vagy elmegy Ausztráliába, és akkor 30 év múlva is „Ahh, az az aranysárga húsleves! Áhh! Ájj, itt meg csak a BigMac van. Uááhh! Az aranysárga húsleves.” Látjátok, hogy én mennyire ínyenc vagyok, szóval ezt állan… Körülbelül most jól is laktam, tehát már ételre nem bírok ránézni este, már annyit beszéltem róla. És… de mit akartam mondani? Azt, hogy megvan akkor bennünk az, hogy akkor a rítus, vagy a rituálé. Ott van, mikor elkezdünk rítusokat… Akkor valahogy az örökkévalóságot hozzuk be a rituálékkal. Ez nagyon szép. Azért is van egészséget őrző hatása a rítusoknak. Szóval. (57:10)

A rend, ugye, hogy akkor rend, és az minden évben, és minden látogatáskor, és mindig, mikor ott vagyunk, akkor ez van. Akkor azt mondja ez a lélektani szakember, igen, igen, ez kétség kívül így van, de azért a szeretet rendetlen is. Hogy éppen a szeretetnek az az ismérve, hogy ha a nagymamám már nem tudja meghozni a Stefániát, akkor prr, majd én hozom. Hogy néha olyan események történnek, amit nem lehet ezzel a megszokott renddel, az örökkévalóságnak ezzel a rituális fönntartásával valahogyan képviselni, vagy megélni, vagy megjeleníteni. S akkor valami egész mást csinálunk. (58:00)

Hogy a szeretetnek, és akkor itt (2) átéljük azt, hogy rendetlen. De mi a harmadik lépés? Hogy rájövünk, hogy tulajdonképpen a szeretet nem rendetlen, hanem van benne valami rendkívüli, azon a renden kívüli, azon túlmutató, azt fölülmúló. Hát, ezt… mhh. Valaki erre azt mondta. Tulajdonképpen, amikor rosszat teszünk, az mindig döbbenetesen sematikus. Mindig olyan pföehhh, szóval hogy a rossz valami bődületesen unalmas, mert mindig ehhh-uhhh. A szeretetben mindig van valami, annak a tetteiben mindig van valami nagyon leleményes. Valami itt és most, valami kreatív, valami, áhh, ez, ez, ez, jól van. Hát, én ezt el fogom mondani, és akkor ihaj-csuhaj. Jó, igen, mhh, mhh. Hát, ezt… annyi mindent akartam itt mondani. Én szerintem nem… Mondjam, vagy nem? Nem kell, ugye? Értjük ezt, mit kell ezen… Most ha eddig nem értettük meg, most hova erőlködünk? Ugye, ez a… Csak még annyit, hogy ehh, hehh. Emm. (59:30)

Feszültségek, ellentmondások mentén fejlődünk

Ugye ez a maradandóság, örökérvényűség. A harmadik széken rájövünk valamire. Egy picit szeretném fölidézni nektek Eriksont. Nem a Milton Ericksont, akinek a könyvéből olvasgattuk, hogy beszél a klienseivel, zseniális fordulatok, hanem az Erik Eriksont. Azt mondja, tulajdonképpen az életünk úgy van, úgy fejlődünk, hogy mindig bizonyos feszültségeket, ellentmondásokat élünk át. Akkor azt mondja, hogy… Kezdjük a bizalommal, hát pici gyerekként. Ősbizalom, ahogy szokták mondani. Hát másunk sincsen, na. Hát megyünk, „Anya, anya, anya!” (60:15)

Közben pedig törvényszerűen a magzati korban, csecsemőkorban, egy-két év alatt átéljük a bizalomveszteséget, vagy bizalom… Na, nem bizalomveszteséget, bizalomvesztést. A csalódást, ezt átéljük. Tehát a bizalom és bizalmatlanság élményeit gyűjtjük be az első néhány életévben. Vágyunk rá és beteljesedik. Vágyunk rá, és kielégületlenek maradunk. Bizalom és bizalmatlanság, és bizalom, és bizalmatlanság. Azt mondja, zseniális és széltében-hosszában használják a modelljét, mert valami nagyon lényeget meglátó modell ez. Azt mondja. (60:55)

„A fejlődésnek a kulcsa nem az, hogy megőrizzük ezt a gyermeki bizalmunkat, mert az lehetetlen.” Hát hogy tudnánk megőrizni egy csecsemőkori bizalmat? Úgy, úgy, úgy, ilyen nincsen. Igen ám, de van, aki a bizalomvesztések miatt megsérül, és úgy marad. Ő viszont teljesen el tudja veszteni a bizalmat. Azt mondja. „A fejlődésnek a kulcsa, hogy úgy élem át a bizalomvesztésnek, a kielégületlenségnek, csalódásnak, az árulásnak, az elhagyatottságnak az élményeit, hogy közben, mikor leszek már két éves, akkor vissza tudok térni a bizalmamhoz, miközben tudom, hogy az néha vagy beteljesedik, vagy nem.” Vagy megbízható lesz anya, vagy nem. De képes vagyok magammal hozni innen (1), ebből az életszakaszból valamit, a bizalomnak a képességét. Látjátok, ez már egy érettebb bizalom. Mert úgy kezdtem, hogy „Bízok naivul. Kiszolgáltatott vagyok, és megbízható anyára van szükségem.” Két évesen azt mondom „Bíztam eddig naivul, most már nem naivul bízok, mert tudom, hogy anya néha megbízható, néha-néha meg nem. Ezzel együtt továbbra is fönn tudom tartani a bizalmamat felé.” Vagyis megtanultam mit kezdeni a csalódással és a veszteséggel, beleértve a saját bizalomvesztésemet is, ami tsrrr, nem sodor el. (62:20)

A fejlődésnek az a következő lépése, hogy megtanulok a bizalom, bizalomvesztésnek… ezzel együtt a következő lépésre jutni. S akkor átélem, valamit az önállóságból. Valamit, egyáltalán, hogy mikor a gyerek először kimondja, hogy „Én.”, hogy „Vagyok.” „Anya és én, az nem is egy, nem is, nem is, hanem van különbség köztem, meg anya között.” (62:50)

Kedves ismerősöm azt mondta, hogy „Mikor iskolába mentem, még akkor is úgy voltam vele, hogy az volt a fantáziám, hogy anya tudja, hogy mi történt velem, hogy neki azt nem kell elmondani. S nem értettem, hogy az anyám miért kérdezi meg, hogy <<Na, mi volt, Peti?>> Hát hogyhogy kérdezi? Hát az anyám, hát ő tudja, hogy mi volt velem.” Úgy fogta föl, a kérdésnél már, hogy „Hát hiszen nem, ő már nincs ott.” Hogy nem vagyunk egyek. Azért kérdezi, mert tényleg nem tudja. Ez egy élmény. Valamikor megjelenik ez, hááhhh, vagyok, hogy én, én vagyok. Ezzel szemben átéljük a szégyent, hogy pfff, hogy talán rossz vagyok, vagy talán nem kellene lennem. Hogy talán szerencsétlen vagyok, ügyetlen, béna… (63:40)

Akkor tudunk fejlődni, hogyha ezzel a feszültséggel és ellentmondásossággal együtt tudunk aztán élni. Vagyis ez azt jelenti, hogy akkor is jónak, értékesnek tudjuk – nem tartani magunkat, mert az a fejemben van – megélni magamat. Ugye, az önbecsülés forrása, pozitív érzelmi viszonyban vagyok saját magammal. Az az önbecsülés. Akkor is fönn tudok tartani egy pozitív érzelmi viszonyt magammal, mikor már egyébként van elég sok élményem a szégyenről. Hogy megszégyenülök, hogy megsemmisülök, hogy nagy baj van, és úgy megnyílik a föld, és hogy valahogy végem van és elveszett vagyok, és prrr! Most nem akarom ezt végig mondani, de hogy itt vannak… nyolc lépés. Ha van kedvetek, nézzétek meg. Hogy aztán megéljük a kezdeményezőképességet, az aktivitást és a cselekvőképességet, és mindennek az ellentétét is. A kudarcot, a vereséget, az alkalmatlanság érzését, a tehetetlenséget. (64:45)

Aztán serdülőkorban eljutunk oda, hogy kezdünk magunkra találni. „Ahh, most már ne, édesanyám, nem vagyok olyan, mint apa, nem is leszek.” Identitás szemben az identitás vesztéssel. S akkor jön a következő élményünk. Átéljük ifjúként az intimitásra való képességet. Mert eddig a közelség nagyon a függőséggel volt átszínezett. Hát mert reálisan is, mert én pici voltam, és kiszolgáltatott. Valódi mély intimitás két szabad lény között tud létrejönni. Ugye, mind a kettő szabad autonóm lény, tud a másik nélkül is élni, de úgy dönt, hogy nem fog. Akkor átélem azt, hogy igen, az intimitás. Ezzel szemben pedig az izolációt. Hogy egyedül maradtam, vagy egyedül maradok. Hogy hiába van feleségem, néha azt érzem, hogy egyszerűen nem érti, hogy mi van velem. Hiába mondom, nem. Hát nőként milyen gyakran élitek ezt meg, nem, hogy mondjátok, mondjátok, aztán ha nem lenne barátnőtök, akkor prrr, annyi. És a… jó, na. (66:00)

Itt vannak ezek az ellentétek. Tdd-tdd-tdd. És mi a fejlődés, hogy jutok el ide? Ugye, itt (1) átélem, hogy igen, átélem, hogy nem (2), az ellentétét, a fájdalmát. Itt (2) átélem a veszteséget emiatt, és itt (3) egyszer csak azt mondom, hogy arra is képes vagyok, hogy képes vagyok őrizni az önazonosságomat, és képes vagyok azt el is veszteni. Ez nagy dolog. Nem csak annak a képessége fontos, hogy önazonos legyek, hanem az is például, hogyha megházasodsz, akkor arra adod a fejed, hogy megváltozzon az önazonosságod. Mert ha te azt mondod, nem tudom én, mi van most? Május 3. Azt mondod mondjuk május 7-én, hogy „Én mostantól kezdve feleség vagyok.” Hát május 3-án még nem voltál az. Május 7-én lettél feleség, ez pedig az identitásodnak elég fontos része. Vagyis képes voltál elengedni a meglévő identitást, és egy új önazonosságra jutni. A stabilitásunk, az, hogy valami örök érvényű, abban az is benne van, hogy képes vagyok elengedni azért, hogy valami új szülessen, és közben valami megmarad belőlem. Valamit kétség kívül magammal viszek, de hajlandó vagyok mégis… (67:25)

Ezért van az, az életnek a közepe felé tulajdonképpen a nagy dilemmánk micsoda? Ugye ezek az alap dilemmák az élet közepe felé. Hogy már éltem annyit, hogy azt mondom „Tudom én, milyen az élet.” Mint a kiégett ember, rutinból letolom, és nem tudok már megújulni. Ezzel szemben van a megújulás, vagyis az, hogy 40-50 évesen képes vagyok háhh! Annyira emlékszem tudjátok, lelki atyám, volt akkor 51-52, és beszélgettünk, és látszott, hogy úgy egyszer csak valami, úgy nagyon magánál van, és azt mondja „Te Feri, én még annyira készülök egy nagy dobásra.” Ezt mondta. Aztán azóta csinált ötöt. Van, aki valahogy az élet közepén phúú, úgy megreked, és akkor úgy marad. A másik pedig tsssk-tsssk-tsssk, megújul. (68:30)

Az élet közepén, mikor úgy benne vagyuk, toljuk az életet, a pénzkereset, a gyerekek, a szüleink is betegek már. Ugye, az egy nagyon nehéz korszak. Amikor a gyerekekről még gondoskodni kell, és a szüleinkről meg már gondoskodni kell. Ahh, az nagyon durva. Hát ez pont 40-50 évesen van általában. Pffúúú, olyan nehéz lesz az élet, hogy alig bírjuk. Se idő, se pénz, se energia. Ilyenkor… na. Hát ezzel fogom befejezni. Assz’ongya. (69:05)

Nagykifli, kiskifli

Most egy párt rakok ide, pártot. Nem, nem, nem, pár, pár, párokat, pár-párt. Áhh, most mindent összekeverek. Legyen ő (1) a férfi, legyen ő (2) a nő. Azt mondja, szépen, áhh, na. Hogy… lesimítottam a szoknyáját. Hogy… hát nem, nem, csak úgy pőrén itt. Hogy… Jött hozzám egy pár, ők. A férfi azt mondja „Hát én tulajdonképpen nem tudom, hogy egyáltalán elkezdjem-e mondani. Hogy elkezdjem-e mondani. Már túl vagyunk családterápián, párterápián, önismereti cuccon, ezen-azon, umm.” A feleség nyúzottan azt mondja. „Na hát, ez így van. Nem tudom, hogy tudsz-e valamit, amit a terapeuták nem. Mert ha nem tudsz, akkor… prr.” Hát mit tudom én, mit tudnak a terapeuták. Ezért mondjuk a lélekjelenlétemnél maradtam, nem kezdtem el ezen gondolkodni, hogy a terapeuták mit tudnak. De azon igen, hogy én mit tudhatok. (70:20)

Akkor megkérdeztem tőlük. Figyeljetek, akkor ti biztos egy csomó lélektani dolgot már átbeszéltetek, meg minden, meg a kommunikáció, meg úúú, hát én is unom már az egészet. Hogy… Mondjátok meg, nekem – hát akkor nekem is kell egy szék. Mert én vagyok a pap, értitek, a reverendás fekete alak. Asszonygya, hogy… Egyébként megtaláltam a reverendám, képzeljétek el. Komolyan, mert egy olyan, azt hiszem nyolc évvel ezelőtt odaajándékoztam egy pásztorjátékra, és tényleg, és akkor valami fiatal fölvette a reverendámat, és utána kimosta nagyon kedvesen, és az bekerült egy, szerintem, hát most ha jól emlékszem, egy SPAR-os nejlonzacskóba, és ebben a nejlonzacskóban valahogyan, mint egy fekete lyukban eltűnt. Néhány héttel ezelőtt pakolgattam, mert valamit kerestem, és egyszer csak a kezembe került, ha jól emlékszem, a SPAR-os nejlonzacskó, és kinyitván, a két füle közti résen a reverendám kukucskált kifelé. Tehát megvan a reverendám. Ha valakinek szüksége lenne egy reverendára… Most éppen nem hordom, és a… Nyolc éve nem volt rajtam egyébként. Hát minek az? Hát miért, a római birodalomban vagyunk, hogy ilyen tunikában járkáljak? Azt mondja… Szóval. De tényleg, most, most meg már túl vagyunk az időn. Tehát akkor nem, ha túl vagyunk az időn, nem, rend a lelke mindennek, nem? Örökkévalóságról beszéltünk, mindig kezdjük, befejezzük, vagy csináljam? Jó. De lesz Traubi? Jól van, na. Na és akkor. Na, majd gyorsan, majd összerántom. Úgy nem lesz annyira élvezetes, de megkapjátok. (72:25)

Akkor azt találtam kérdezni tőlük, hogy „Figyeljél…” Na, vagy nem t’om, azt nem mondtam, hogy „Figyeljetek!”, mert figyeltek, na. Mondd azt, ami volt, Feri! Most koncentrálj, mit kérdeztél? Igen. Azt kérdeztem, hogy… De így ült, így… „Van-e olyan élményetek, most is, amire azt mondjátok, hogy ez talán valamiféle spirituális tapasztalat?” Találtak, 1-2-3-4, találtak hármat-négyet, de fejenként. Elmondták, egyik se volt közös. De tényleg, a férfi mondta „Haaa, mikor egyedül kirándulok, nincs is annál jobb.” Látjátok, próbáljuk a pozitív tartalmakat keresni, azt’ csak bebukjuk. A feleség mondta „Haaa, mikor a barátnőimmel együtt csevegek, nincs is annál jobb.” Na, akkor, na ez így ment, nem volt közös élmény a spirituális jelenlegi tapasztalatok között. Hó, láttam, ezek… „Megvan nektek az erőforrás, ez szuper. Van-e még valami közös? – Közös? Közös-közös?” Egyszer csak csitt, láttam a feleségnek megvan, a férjnek is megvan. (73:50)

A pillanat, hát ez az, a pillanat varázsa, egymásra néztek, és pontosan tudták, hogy a másik is ugyanarra gondol. Akkor azt… bennem van, ahogy a férfi „Na most én mondjam, vagy te?” És akkor egyszer csak a feleség, 57 perc után kedves lett. Hát nem, addig boldogtalan volt, és… egyszer csak… Persze lehet boldogtalanul is kedvesnek lenni, de nála ez a kettő együtt ment. És akkor „Na mondd te! Mondd te!” Hát biztos hallani akarta, hogy végre a férfi valami szépet mond. Na, mert az ritka. S akkor a férfi meg lelkesen „Igen, igen, mondom.” (74:30)

S akkor elmondta azt, hogy... Hát tulajdonképpen ez az együttes spirituális élmény, tizenvalahány év házasság után, háhhh. Hajnalban, hajnal, egyikőjük fölébred, valami… hát tudjátok, ez a hajnali… Már 40 fölött a férfiak fölébrednek ám olyankor. És akkor odabújik a férfi a nőhöz, nagykifli, kiskifli. S akkor azt mondja a férfi, hogy „Az a néhány perc, az a félálom, ahogyan én akkor a nagykifli vagyok, és akkor ő a kiskifli, de néha fordítva van, sose lehet pontosan tudni, hogy hogyan.” És akkor a nő azt mondja. „Igen, igen, én is erre gondoltam. Mikor ott félálomban úgy összebújunk, nagykifli, kiskifli, hogy akkor sose vitázunk azon, hogy ki a nagy, ki a kicsi, hanem valahogy mindig úgy bennünk van, hogy na, ha te akarsz a kicsi lenni, legyél te, jó nagynak is lenni. És ez a néhány áldott perc, amíg aztán persze megint visszaalszunk, hogy ilyenkor sosincs szex, mert azzal is csak a baj van. De hát tényleg, azt is mindig elszúrjuk, már szörnyű, az is az összes játszmánk része lett. De a kiskifli-nagykiflit még sose toltuk el, sose szúrtuk el, nem égettük oda, nem zabáltuk föl. És hogy ilyenkor valahogy átéljük, hogy na, hogy mi még tényleg összetartozunk. Mind a ketten ezt átéljük, és eddig még tulajdonképpen annyira varázslatos volt, mert talán ez az egyetlen dolog, amit nem tettünk tönkre, hogy ezért nem is beszéltünk róla, nehogy valahogy bekerüljön a pusztulat világába.” (76:25)

Azért akartam ezzel befejezni, mert ugye ebben ez a két szék, férjestül, feleségestül, három gyerekestül, idegösszeomlásostul, meg minden, tulajdonképpen a harmadik szék. (a férj és a feleség székét egymás mellé félrehúzza – szerk.) Mert itt (1) van a vágy, tudjátok, hogy magától, a pillanat varázsa, ne kelljen semmit csinálni, és fogadj el, és… Itt van ez. Csak úgy történjen meg, és éljem át, és elégüljek ki, és kötődjek, és… Itt (2) van az, hogy „Ugyan már! Azt se tudom, hogy tudunk majd élni.” És itt (3), hajnalban, a kiskifli-nagykifli (Ez is egy ilyen fejtörő, vagy szájtörő, vagy nem t’om, nyelvtörő. Jól van! Már most rögtön kijavítottatok. Tudom, hogy nyelv.) Hogy itt mégis csak valamit átélek abból, hogy azért van abból (1) valami, nem vesztjük el teljesen. Akkor itt (3) átéljük, nincsenek szavak, szavak nélkül, egymás vágyát kitalálva. Hogy valami ebből meg tud maradni. Ezt gyönyörűnek látom. (77:40)

Szó sincs arról, hogy ilyen kiábrándult felnőttként itt (2), a második sornál azt mondjuk „Jó, hát ennek vége. Hagyjuk ezt!” És hogy azt mondta, a férfi és a nő egyaránt ezt mondta, hogy „Tulajdonképpen ezek (3) tartják bennünk a lelket. Hogy ezt meg tudjuk csinálni.” Ezt nagyon szépnek látom. Valamit innen (1) áthozva, megmentve, megőrizve, tudva az összes tapasztalatot, fájdalmat, nyomorúságot, mégis csak itt (3), de nyilván… áhh, más minőségben. (78:15)

Szerbusztok! (taps – szerk.) (78:25)

Lejegyezte: vinkozoli