A személyiségfejlődés lehetőségei a társkapcsolatban 5.

2016.05.10.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Bevezetés - Ismétlés

Örülök, hogy itt vagytok. Kiégés, vagy az élvezet tüze, a szenvedély tüze. Ez itt a nagy témánk. Most nem akarnék sokat ismételni, csak elmondani, hogy mi ez a három szék, és ma biztos befejezzük ezt a témát, az tuti biztos. Sőt, még a kiégés folyamatába is vissza fogunk lépni, visszatérünk. A három szék azt fejezi ki, hogy életünk során – most… aha, – megvannak az alap élményeink, és alap tapasztalataink arról, hogy mit jelent a vágyakozás. A vágyakozás mögött valami szükséglet, valami természetes emberi késztetés, amiből valami érték jön, és aztán ott valami vágy jön, és ennek megtörténik a beteljesedése, vagy kielégülése. Közben pedig a tartós kapcsolat világában vagyunk, hogyan tudunk tartósan elégedetten együtt élni úgy, hogy abban benne legyen a szenvedély is a maga természetes hullámzásával, nem idealizálva. (01:10)

A három szék: vágy, veszteség, beteljesedés

1. A vágy.

Az első széken átéljük a különböző életszakaszainknak, korszakainknak az összes tapasztalatát. Arról, hogy mit jelent a szeretet alap tapasztalata, vagy annak a hiánya, vagy az arra vonatkozó vágy. Akkor ennek ott van a magzati, csecsemőkorból jövő alap sora. Hogy akkor szavak nélkül, találd ki, egyszerűen a vágy elég legyen, és már jöjjön is ez a személy, és magától történjen meg, spontán módon, erőfeszítés nélkül, ne legyen gond és baj. A másiknak ez a jelenléte minden szükségletemre adjon pozitív választ anélkül, hogy kérném, miközben én tudnám is, hogy mire van szükségem, ő ezt jobban tudja, mint én, ezért meg tudja nekem adni, sőt minden magától megtörténik. Nincs se gond, se baj, és ez az egész válasz az életemre örökké valóan. Ez egy pici csecsemő belső világában teljesen rendben van így. Valami ilyesmi a tapasztalatunk a szeretetről és a szeretett személlyel való találkozásról, és annak a beteljesedéséről, hogy vannak szükségleteim, és jön valaki, azt kielégíti, és hogy a vágyaim hogyan elégülnek ki, pllöllöö, ez az. Rendben van, nem ragozom ezt. (02:25) Nyilván erre jönnek a rétegek. A csecsemőkor fontos kor volt. Megemlítettük még az ödipális korszakot, ami éppen a férfi-nő kapcsolat szempontjából jelentőségteljes. Nem bonyolódok bele. Serdülőkor, no pláne. Aztán ifjú kor. Mondjuk a serdülőkor kihúzódik úgyis 30 éves korig, tehát itt is már jóval több tapasztalatot szerzünk, mint annak idején 2-3 röpke év alatt. Most azért ráhúzunk egy 15 évet, így aztán van élményünk arról, hogy mit jelent idealizálni egy ellenkező nemű valakit. Na jól van. (3:00)

2. A veszteség.

Mi történik itt a második széken? A második széken… Ugye a házasság kapcsolatán belül vagyunk, vagyis egy tartós kapcsolat, ahol szeretnénk elégedetten, sokáig lenni. Mi az, ami egészen biztos megtörténik? A csalódás. De most… hát nem ezért jöttetek, hogy…? Hát szépeket mások sokkal jobban mondanak, mint én. Nekem semmi vágyam szépeket mondani. Hát tényleg, nem, semmi, nem, nem. A második lépés mi? Hogy átéljük a csalódásnak, a hiánynak, a veszteségnek, a beteljesületlenségnek, a kielégületlenségnek összes kínját, baját, nyomorúságát, hiányát, fájdalmát, plááhhh. (03:50)

Veszteség című posztgraduális képzés

Amikor Elizabeth Kübler-Ross-hoz… Ő volt az, vagy Verena Kast, vagy egy harmadik szerző. Hirtelen elbizonytalanodtam. De assz’em Verena Kast volt, vagy Elizabeth Kübler-Ross. Ha valaki pontosan tudja, mondja nekem. Azért keverednek bennem, mert mind a ketten gyász, hiány, veszteség – ugye erről írtak könyvet. Emlékszem, hogy ő egyetemi tanár is volt, de hogy ki, azt nem tudom, csak arra emlékszem, hogy egyetem tanár volt. Ment hozzá egy növendéke. Úgy emlékszem, a történetben… Várjunk csak… Verena Kast, vagy Elizabeth Kübler-Ross? Nem tudom. Hogy… látjátok, ez is most egy veszteség, egy hiányérzet, amivel itt küszködök előttetek, és máris érzem valahogy, hogy 3 perc alatt máris valami hiány, és fájdalom, és szomorúság. Már nem úgy néztek rám, érzem. A bizalmi index mármost megcsappant, egy olyan 1/3-dal. Tudom én, tanultam ezt, hogy hogyan érdemes történeteket mondani, csak már én akkor megtanultam, hogy én hogy csinálom, az a baj, nem bírok átállni. Ez a rugalmatlanság most különösen fájdalmasan nyomja a vállaim. Mert ott például megtanultam, ha azt akarjuk, hogy az a történet tényleg jó legyen, és értelmes, és hihető, ha neveket mondunk, az mindig nagyon pontos legyen. Tehát ilyen különböző részletekben nehogy tévedjünk, mert az egész történetnek annyi. Tehát ezért vagyok most bizonytalan, hogy Verena Kast, vagy Elizabeth Kübler-Ross. (05:25) Akkor ment hozzá egy növendéke, és talán diploma előtt, vagy PhD védés… Ugye ezt se tudom, tehát… Most nem tudom, hogy olvastam, vagy a neten láttam, hogy… Na, de a történet lényege, ami most már tök fölösleges és értelmetlen számotokra, hogy nagyon lelkes volt ez a diák, és odament a veszteségkutató nagy szakértőhöz, és azt mondja. „Professzor asszony, tanárnő! Én persze sokkal többet szeretnék, mint egyszerűen csak ötöst kapni, vagy lediplomázni, vagy lePhD-zni.” Van ilyen, hogy lePhD-zek? Nem, nekem is… éreztem, hogy itt van valami probl… FölPhD-zek, vagy kiPhD-zek, bePhD-zek? Keresztül-kasul PhD-zek? Nem, mit csinálunk a PhD-vel? Megvédjük. Ledoktorálunk? Mégis csak le, cunci mókuskáim, mégis csak le. Jó, jó, látszik, hogy a részleteket sokkal jobban őrzitek, mint én. Ezért nincs időtök a lényegre. Nem, van bennem azért egy ilyen piszkos rész, tehát hogy előbb-utóbb a szorongásomat agresszióval oldom, ezt szokjátok meg. (06:45) Szóval akkor odamegy hozzá ez a diák, mindenféle… Miután ledoktorált, és megvédte a doktorátusát. Azt védik? „Igen.” Azt védik? Hú, na de ez nagyon érdekes. Tehát akkor, már akkor doktor, ha megvédi. Akkor ez hogy van, értitek? Nem doktor, de mégis megvédi? Húúú-úúú! Itt valami logikai gubancra találtunk. Valószínű, hogy a szakdolgozatát védi meg, ugye? „Nem, a disszertációját védi meg.” A disszertációját védi meg. Hát, ez a mai előadás szerintem a kutyáké már, ezt már nem bírjuk fölhozni. Jó, tehát. Odament ez a diák, és azt mondja, hogy „Professzor asszony, tanárnő! Én nem, nem csak megvédeni akartam, ledoktorálni, disszertációmat megvédeni, a PhD-mat elérni…” Elérjük? Nem, nem igaz, olyan krit…, az első sor annyira kritikus. Túl képzettek vagytok, aranyaim! Ez a baj. Jó. Akkor odament… Érdekel azért a vége titeket? Vagy most már hagyjam abba, most már menjünk valahogy tovább. (08:00) Akkor azt mondja, hogy „Tulajdonképpen én nem azt akarom, hogy egyszerűen csak a Dr., a PhD, a prrr, hanem… engem ez tényleg érdekel. Hogy én tényleg, tényleg, nekem elhivatottságom, hogy ezzel a témával, hogy veszteség, hogy fájdalom, hogy hiány, hogy gyász, hogy haldoklás, én ezzel tényleg elkötelezetten szeretnék tudni mások javára jól foglalkozni, és érteni.” Akkor megszerette őt Elizabeth Kübler-Ross, vagy Verena Kast, s akkor azt mondta. „Na, akkor kisasszony, egy valamit tudok magának mondani. Érdemes tudnia, hogy az élet beíratta már önt a veszteség című posztgraduális képzésre. Ez a képzése önnek már tart. És hogyha ön tényleg szeretne ehhez érteni, akkor nem a diploma, és nem a PhD, és nem a Dr, és nem a védés, hanem az élete által adott veszteségek, hiányok és fájdalmak, hogyha ezzel megtanul valamit kezdeni, na az lesz a maga igazi nagy doktorija, PhD-je, védése, disszertációja.” Igen. (09:25) Tehát a második szék: hiányok, veszteségek, fájdalmak, és a többi. Egyébként ennek is itt van bennünk egy csomó háttértapasztalata, kétség kívül. (A 2. szék mögé teszi a nagy fekete széket – szerk.) Ezt ide rakom. Arról beszéltünk, hogy milyen könnyű, milyen könnyű itt rekedni, 40-50-60-70-80 évesen is azt mondani, hogy úgy akarom a kapcsolatot, a házasságot, a szerelmet, a beteljesülést, a kielégülést, mint ahogy a csecsemő, mint ahogy az óvodás, mint ahogy a kisiskolás, mint ahogy a serdülő, mint ahogy az ifjú. Ugye, de ebből mi fog következni? Hogy állandóan majd átélem a veszteséget, és akkor azt mondom „Nem, nem, nem, de én mégis hiszek az örök szerelemben.” Ugye, akkor visszaülök (1). Persze az megint veszteség, mert „Örök szerelem, na értitek.” Nézzünk egy hormonszintet három év után, pvvvv, annyi. Hát akkor három évente valahogy mindig átélem ezt, hogy valahogy mégsem úgy van, akkor visszajövök. Van, aki itt (1) reked, na. Mindig valahogy az előző tapasztalatoknál rekedek, azt idealizálom, és arra, azt gondolom, hogy ennek mégis csak valahogy így kéne lennie, és akkor olvassuk mondjuk a Blikkben… Mondjatok még egy ilyet, ez jutott eszembe. „Bors.” Bors-ban! Még egyet! „Kiskegyed”-ban. Hogy „74 éves vagyok, 75-höz közel, rám talált az igazi szerelem.” Na, nagyon szép ez, két évig, és a… (10:50) Itt (2) is itt lehet rekedni, csúnyán. Hát hogyne lehetne itt rekedni. Amikor valaki azt mondja, ugye így (2). „Ugyan már, naiv, naiv Bors olvasók, szánalomra méltó Kiskegyed fogyasztók! Ugyan már, milyen örök? Milyen igazi? Milyen nagy Ő? Milyen nagy MI? Neee már, ugyan, ugyan már!” Ezt mondhatom persze ilyen cinikusan, kritikusan, akkor távolságot tudok tartani a saját csalódásombéli érzésektől. Mondhatom beleveszve, és akkor krrrhhh, akkor vége, akkor sírok, akkor nekem már úgyse adja az élet, és szörnyű, így nincs is értelme. Akkor minek… még egy almát elrágok ma este, de annyi… Annyi, az is csak tolja a gyomorsavat. „Óóóó, hülyeség az egész. Jó, hát lefekszem, de minek? Minek? Úgyis fölébredek, prr, ez a baj, ez a nagy csalódás. Lefekszek, és… hát, mindegy, ez az ébredés, szóval…” Jó, tehát itt reked… itt lehet rekedni. Itt reket, lehetni. Jó. (12:15)

3. A beteljesedés.

De minket ez (3) érdekel. Itt a narancssárga szék. Hogy hogyan lehetséges az, amit így neveztünk meg, hogy a vágyaink, a szeretet-igényünk, a szükségleteink, az értékeink, minden, ami itt van bennünk, hogy szeretnénk, hogy az, az, az, az, az, hogyan tud az beteljesülni? Hogy be tud teljesülni, csak nem úgy (1), hanem így (3). Az „így”-ről beszélünk. Úgy (1) nem tud, így (3) be tud. De ahhoz, hogy így be tudjon, itt a harmadik széken, egy másfajta minőségben, ahhoz bejárjuk ezt az utat. Nagy dolog, ha be tudjuk járni ezt az utat, és az a kérdés, hogy el tudunk-e érni idáig (3). Mert itt akkor tudunk csak ide leülni jóízűen, ha el tudjuk engedni, hogy úgy (1) nem. Pedig bennünk van, és nem is akarjuk azt megtagadni. Nem arról van szó, hogy az egészet akkor tegyük ad acta, és azt mondjuk „Háá, minek ez az idealizálás? Minek a vágy? Minek az, hogy te vagy a legszebb? Ugyan már! Nem, én ilyet nem mondok. Na, én eljutottam ide a harmadik széken ugye…” De ez persze ilyen pszeudo-harmadik szék, hogy… (13:25) Igen, akkor inkább idehozom ezt (másik széket a harmadik szék elé – szerk.) nehogy összezavarjon titeket valami, pszeudo-harmadik szék. Itt van, és azt mondja, hogy „Ó, hát én ezt tudom. Tisztességes, becsületes pasi vagyok, hát én olyat nem mondok, hogy szép vagy. Nem, hát ez a korrekt. Én úgy kezdtem, hogy de gyönyörű anya, de gyönyörű apa, úgy kezdtem, és akkor a második lépés az volt, hogy na, hát nem annyira. Már láttam, hogy megöregednek, meg a többi. Úgyhogy én azóta, most 27 vagyok, én nőnek nem mondom, hogy szép, nem. Hát látom rajta az öregedés jeleit. Most még egész jól kinéz, azt’ utána mi lesz? Ráncos banya, plasztik rém. Ez a kettő. Hagyjuk az idealizálást. A veszteség az reális, azt is elhagytam, tehát itt vagyok most, így. Azt se mondom, hogy szeretlek. Hát na, na, na, na! Végeztetek önismereti munkát, kicsinyeim? Na, akkor hogy mered mondani, hogy szeretsz? Ugyan már, ugyan már! Nem, ez, én csak azt mondom, hogy <<Hello!>> És ez korrekt teljesen. Nem mondtam se többet, se kevesebbet, mint ami korrekt.” Nem ez a harmadik szék, nem, nem ez a harmadik szék. El is viszem innen, nehogy valakit megzavarjon. (15:00) A „Hello” onnan jutott eszembe, hogy Eric Berne papa azt mondta, miután megírta az Emberi játszmák és a Sorskönyv című mértékadó műveit, hogy „Az élet tulajdonképpen egy Hello-val kezdődik. – Ez itt van. Vuááá! – Egy Hello-val záródik. – Vuaaa. – És a kettő között valahogy megpróbáljuk eltölteni az időt.” Nem annyira szívderítő. Van a harmadik szék, és akkor tulajdonképpen azt hiszem, egyetlen pontyunk maradt. (15:30)

Hogy is vagyunk?

A végén akartam, de szerintem most csinálom, mert akkor az egyszerre ismétlés, meg egyszerre halljátok azt, hogy itt ezen (1) a széken, hogy hogyan is vagyunk? Egyszerűen csak elmondom, semmit nem fejtek ki, csak elolvasom ezt. Ez azért jó, elmegy vele két perc, és akkor annyival is kevesebb. (15:50) Szavak nélkül. Ugye, szerelmi kapcsolatban vagyunk, a másik szenvedély… Szavak nélkül. Találja ki. Legyen kedve hozzá. Vágyaimmal teremtve. Mindenható akarok lenni, és elég ha vagyok. Nem tud nekem ellenállni, én se neki. Spontán. A pillanat varázsával. Történjen csak meg. Rátalálva az igazira. Egy személyben minden. Legyen tökéletes. Föltétel nélkül szeressen. És aztán… Erőfeszítés nélkül. Tudatosság nélkül. Konfliktus nélkül. Gond nélkül. Legyen megoldás az életemre. Végérvényesen rendeződjön el. Baj nélkül. Biztonságosan kötődve. (16:30)

A személyiségfejlődés lehetőségei a társkapcsolatban (folytatás)

21. Történjen meg a kielégülés.

Ugye ez. Na. És ami ebből maradt, ez az utolsó, a kielégülés. Hogy ott hogyan vágyunk a kielégülésre, milyen tapasztalatunk van, és akkor itt, a harmadik széken hogy…, mi van. Hogy juthatunk el oda, hogy azt mondjuk, mint ahogy… (16:55) Annyira bennem van. Egy hölgy nem t’om, 30 év házasság után eljött hozzám, csak úgy valamit mondani akart, mit tudom én, nem emlékszem, gyónt. Tényleg, ott hivatalból nem emlékszem. És végül úgy rám nézett, kinézett a ráncai közül, az ötgyerekes anyasága közül, meg a férje közül, meg… Na, ezt a képet ne annyira… És azt mondja „Feri, én egy kielégült nő vagyok.” Ezt mondta. Nem azt mondta, hogy boldog, nem azt, hogy „Úgy örülök az életnek.” Rám nézett és azt mondta, öt gyerek után, férjjel, meg mindennel „Én egy kielégült nő vagyok.” Az a kérdés, ez ott (1) hangzott el, vagy itt (3)? Hát gyanítom, hogy itt (3). És hogy akkor e mögött mi van, vagy mit találhatunk. Na most. (18:05) Szeretnék akkor ebből a világból hozni ezt, azt, amazt. Hogyan… most másra fogom használni a három széket, hogy… akkor össze is keverem őket, nehogy megzavarjon titeket. (Átrendezi a székeket – szerk.) Most töprengtetek, ugye, hogy csinálom azt. Biztos vagyok benne. Na most a kék marad? Marad. Kedves ismerősöm mondta ezt, minden héten el fogom mondani, hogy „Egész hónapban a tökéletességre törekedtem, ezért a lényegre már nem maradt idő.” (18:40)

1. Vágy. – 2. Kapcsolat. – 3. Egy másik személy.

Itt (1) van a szék. Vágy, mögötte egy szükséglet, ugye érték, késztetés, kielégülés. Áhh! De mi van e mögött? Hát van egy kapcsolat (2). Mert nem csak úgy kielégülök, hanem jön valaki, anya, aki kapcsolatban van velem, és lehetővé teszi a kapcsolat révén, hogy én kielégüljek, hogy beteljesedjen egy vágyam, hogy egy szükségletemre valamit mondjon. Tehát az alap élményem tulajdonképpen nem pusztán csak a vágy és kielégülés, vágy és kielégülés, hanem vágy és kielégülés, egy kapcsolat révén. Hát ez az alap élményem. Nem egy… kapcsolaton kívül ez nem történik meg egy pici gyerekkel. Egy kapcsolaton belül történik meg. És a kapcsolat mögött (3) ki, vagy mi van? A szó szoros értelmében mondhatjuk, hogy ki van? Egy másik személy áll itt, vagy van itt. (19:45) Tehát tulajdonképpen az alap élményünk a kielégülésről nem csak az, hogy vágy és kielégülés, hanem vágy és kielégülés egy kapcsolat révén egy másik személy által. Tulajdonképpen ez a vonalunk. A harmadik széken tulajdonképpen pontosan erre a folyamatra találunk rá, vagy találunk vissza. Most mondanék, összegeznék kutatási eredményeket, minden egyebeket. Jé, mint hogyha esett volna ott egy… Csöpög. A klíma. De olyan szép, ahogy átsüt rajta a fény. Nézitek? (Mutatja a kamera a mennyezetről csöpögő klímát – szerk.) (20:30) Amikor pici babák vagyunk, akkor ugye azt gondolhatjuk, olyan naivul, hogy tulajdonképpen ennek a pici babának szükségletei vannak, a szükségletei értékeket fejeznek ki, és van vágya, és akkor kielégülés. Hogy tulajdonképpen igazából az édesanyjára van szüksége. Anya, anya, anya, anya. Mmmm, valójában a helyzet ennél egy picit árnyaltabb. Mert mondhatjuk azt, hogy az anyukájára van szüksége, csakhogy ha nincs itt az anyukája, akkor azt mondhatja, hogy mindegy, ha nem az anya, legyen valaki, mindegy is, hogy valaki, csak legyen velem kapcsolatban, mert különben elpusztulok. Ezért úgy elsőre azt mondhatnánk, hogy egy pici csecsemőnek az anyjára van szüksége, és ez a világ. Ha egy picit jobban belenézünk, azt mondhatjuk, hogy a csecsemő nem válogat. Egy csecsemőnek nem áll módjában válogatni. Egy csecsemő azt mondja, hogy „Mindegy, csak legyen valaki. Legyen az anyám, de ha nem, akkor jöjjön a nagyi, jöjjön apa, jöjjön a gondozó, mindegy, csak jöjjön valaki. De fél napnál tovább ne maradjak így, meg három óránál tovább. Jöjjön valaki!” (22:00) A harmadik széken, mikor eljutunk, tulajdonképpen oda jutunk el, és ez az izgalmas, hogy mikor pici babák vagyunk, akkor szinte mindegy is, hogy ki, csak legyen valaki. Mikor szerelmesek vagyunk, emlékeztek erre a képre, és mondjuk ti vagytok a hormonális bumm idején, akkor megkérdeztem tőletek, hogy meddig akartok együtt élni a szerelmetekkel, akivel átélitek azt, hogy elsöprő vágy, és kielégülés, vagy legalábbis hát annak az ígérete, annak a reménye, annak az izgalma, annak a feszültsége, annak a pezsgése. Meddig akarjátok ezt? Mire szoktátok mondani, hogy „Örökké!!! Hát ezt örökké.” És akkor eljutunk a kapcsolatban a csalódás pontjáig, és ha megkérdezem a hormonális puff idején, hogy „Na, most meddig akarsz élni?” Mikor kialakult már a kölcsönös neurotikus allergia a férjeddel, feleségeddel, és egyszerűen megőrjít a puszta jelenléte. Meddig akarsz vele élni? S akkor „Feri, ne szórakozz velem! Hát elég, elég nehéz vele együtt élni, legalább ne szórakozz velem.” És hogyha úgy meddig akarok, vagy a vágyaim hogy vannak? Azt, hogy: nulla, hát nulla. (23:30) Ezekben a pillanatokban a csalódásnak, a veszteségnek a legmélyén tulajdonképpen történik egy hatalmas esély. Mert ilyenkor ismerem föl, hogy eddig valójában ott voltam, és azt mondtam. „Mikor azt gondoltam, elköteleződtem az én Brünhildám mellett, nye-nye!, valójában az élmény mellett köteleződtem el. Amellett, hogy van érték, és szükséglet, és vágy, és kielégülés. Csak hát egy kapcsolatban voltam, egy kapcsolat, nagyon, ez a kapcsolat volt, és hát tulajdonképpen ez a Brünhildán keresztül ment. De most, hogy nincsen vágy és kielégülés, vagy vágy van, de kielégülés…, aztán már vágy sincs, ez még rosszabb, ugye, mintha nem is élnék. Akkor rájövök, hogy tulajdonképpen én az élményre mondtam igent, a kielégülésre mondtam, hogy ezt egy életen keresztül akarom, annyira jó. (24:35) Erre pontosan akkor jövök rá, amikor nem annyira jó. Mikor nem annyira jó, akkor hirtelen fölmerül, hogy ha nem annyira jó, nincs meg ez a jól begyakorolt valami, akkor mi van a kapcsolattal, és mi van a személlyel? Ezért nagyon sokan azt mondják „Nem, én tulajdonképpen itt (1) vagyok, énnekem ez. Legyen szükséglet, vágy, kielégülés, ennyi. Egy ponton túl, hát ha ez nincs, akkor mit érdekel engem a kapcsolat? Hát főleg aztán a személy meg pláne nem. Hát nem, hát ezért csinálom az egészet, nem? (25:10) Akkor kiderül, hogy tulajdonképpen nem tudunk kapcsolatot fönntartani, a személyt kölcsönösen megbecsülve, szeretve tisztelni. Azért, mert itt (2) valami hibádzik. Ezért végül is egy felnőtt ember jut oda, hogy leül a harmadik székre, és azt mondom. „Kétség kívül természetes szükségleteim vannak, egészen emberi, normális vágyaim. Ezeket nem elégíti ki a feleségem, a férjem. Hát nem lenne egy nagy dolog mondjuk heti egy szex. Szerintem nem egy nagy dolog.” De ezt mondjuk itt (2) mondom. Ott (3) majd mindjárt kiderül, mit mondok. „Most az, hogy elismerje, hogy nekem volt igazam, ez nem egy nagy… Hát nyilvánvaló, hogy nekem volt igazam. Hát a barátnőim is nekem adnak igazat. Tehát akkor egész biztos, hogy nekem van igazam. Megbeszéltük a Cukiban. Most miért? A Cukiban bólogattak, és mondták <<Na, na, hát Dórikám, te vagy a normális, ez egész nyilvánvaló. Hát mi is látjuk, hogy te vagy a normális.>>” (26:20) Tulajdonképpen ezekben a helyzetekben döbbenhetek rá, hogy lehetőségem van egy kapcsolatra, és a kapcsolaton belül, a kapcsolat mögött egy személyre igent mondani. Pont akkor, amikor megszakad az a kör, hogy természetes szükséglet, vágy és kielégülés. Hogy ilyenkor tudok igazán egy személyre igent mondani. Ebben azt tartom érdekesnek, hogy ez az, amit egy csecsemő nem engedhet meg magának. Neki mindenképp kell, hogy legyen valaki. Emlékeztek, mikor itt vagyunk a második széken, sokszor beleszakadva a hiányainkba, akkor azt mondjuk „Mindegy, csak már valaki érjen hozzám. Mindegy, csak már valaki öleljen meg. Mindegy nekem, sose gondoltam volna, hogy nekem lesznek egyéjszakás kalandjaim. Egyszerűen már nem bírtam, egyszerűen már jöjjön valaki, már legyen valami. Hát érezzem már két év után, hogy nő vagyok. Hogy érezzem már, hogy férfi vagyok. Na. Hát ezt már nem lehetett bírni.” (27:25)

Instant pasi

Tudjátok, az a gondolat jutott eszembe, hogy beszélünk ugye egyéjszakás kapcsolatról, vagy egyéjszakás kalandról. Miért nem beszélünk egyéjszakás személyekről? Egyéjszakás személy. Mert hülyén hangzik, nem? Elég hülyén hangzik. „Hát, amikor annyi volt…, tele voltam vággyal és szükséglettel, és éreztem ennek a hiányát és minden, és akkor kerestem egy egyéjszakás személyt, egy ilyen instant pasit, ilyen prr-prrr.” Igen, ilyen instant, be volt csomagolva, rá volt írva, hogy egy éjszaka után kidobandó. Érdemes, a kommunális szemétbe dobják. Mert ne, hát a… Hát most a műanyagba dobjátok, vagy a fémbe, vagy az üvegbe, vagy a papírba, nem? Nem, tehát a kommunális pasit a kommunális hulladékba kell dobni, miután instant föloldódott és… Jó, ezt nem akarnám, ezt, ennek, most ennek a… hogy mondjam, a… igen, tehát azt a részét nem ragoznám. Nem szoktunk egyéjszakás férfiről beszélni, vagy egyéjszakás nőről. Azért, mert tulajdonképpen… Hát mert nem is arról van szó. Gondoljuk mi, hogy hát nem is erről van szó, hanem hogy – most visszatérek – „Hát legyen egy kapcsolat! Valami legyen! Legyen egy kapcsolat. Egy találkozás, egy valami legyen! Legyen, legalább ez legyen!” Hogy… ez (1) meg tudjon történni. Ugye, akkor ez (3) a rész szinte teljesen kimarad, vagy látszólag kimarad. Mondjuk ilyen, látszólag marad ki. Hát mert nyilván egy személlyel találkoztam, csak látszólag kimaradt. Ahh! (29:10)

Majmos kutatás

Hogy van ez csecsemőkorban, vagy csecsemőkortól? Ugye azt tudjátok, egy… Ezt a majmos kutatást hadd idézzem föl nektek. Van a pici majom. A pici majom megfelelően tud kötődni az édesanyjához, csimpaszkodik a szőribe’, ú, az jó, jó. És tudjátok, a szőranya se rossz. Az igazi anya jó, a szőranya se rossz, a drót anya, uáhh. Drót anya nem jó. Mert hogy csimpaszkodok, csimpaszkodok, tüü-düü-düü. Most ahogy csimpaszkodok, van anya. Tulajdonképpen nem csak az történik, hogy ő táplál, meg bele tudok csimpaszkodni (1), hanem van egy kapcsolatom (2), egy olyan lénnyel (3), mint én. Erre van szükségem, nem pusztán csak a vágy kielégülésére van szükségem. Mert tudjuk, egy csecsemőnek az alap szükségleteit egy gondozó kielégíti, de semmilyen emberi viszonyban nincsen vele ezen túl, az a csecsemő úgy nehézség nélkül meghalhat. (30:15) Ebből is látjuk, hogy tulajdonképpen a szükséglet, vágy és kielégülés mögött egy kapcsolatra vágyunk, és egy személyre vágyunk. Már csecsemőkorban is így van ez, és igazán akkor vagyunk jól, hogyha van egy kapcsolat, és van egy személy, akkor kezdünk el hízni. Hogyha zavarok vannak az anya kapcsolatban, akkor általában nagyon könnyen létrejönnek az evési zavarok is. A kicsi gyerek nem talál élvezetet az evésben, és nem eszik semmit, és turkálja, és piszkálja, és nincs étvágya. Élvezhetné, és nem élvezi az ételt. Pedig nem az étellel van a baja, hanem a kapcsolatban van egy zavar, és ott, azzal a személlyel nem találja a hangot. Ezért nem élvezi az evést, nincs kedve még inni se. (31:15) Akkor visszatérek a kismajomhoz, hogy akkor ott van a kismajom, és a kismajom átéli, hogy lehet biztonságosan kötődni, mert van egy kapcsolat az anya majommal, és ott van egy anya majom, Böbe, Böbe a majmóca. És mi történik ezzel a pici majommal, amikor ő maga is anyamajom lesz? Ugye, most azon túl, hogy felnőtt. Azon túl az történik, hogy itt van a kicsinye, na találunk neki egy kicsinyt, kicsiny. Na, itt van a kis kicsinye. (A pulóverét veszi magához, gombócba gyúrva – szerk.) A kis édes. És az anyamajom, miután átélte ezt a sort, hogy vágy, szükséglet, kielégülés egy kapcsolaton belül, egy személytől. Hát személytől, egy hozzá hasonlótól. Ezért amikor ő elkezdi táplálni a pici majmát, na gyere te, te kis bucigolyó! Na, lakjál jól! Akkor mi történik? Beindul egy belső önjutalmazó rendszer. Vagyis az anyamajom, miközben szoptatja a kicsinyét, vagy kurkászik, vagy gondoskodik róla, tulajdonképpen ez neki élvezetet okoz, és termelődnek benne azok a hormonok, amitől jól is van. (32:40) Még a majmoknál is így van, hogy ez a kör nem önmagában áll, hogy vágy és szükséglet, és élvezet és kielégülés, hanem egy kapcsolaton belül egy másik állatra vagy személyre utalódunk. Mi történik ezzel az anyamajommal, hogyha pici korában nem kapott se rendes majmot anyunak, se szőrmajmot, csak egy döbbenetesen hideg drótmajmot? Sérül a kötődési képessége, nem elérhető számára anya, vagy egy fontos majom. Ezért amikor megszületik a kicsinye, mit fog csinálni? (Eldobja a pulóvert – szerk.) Ezt csinálja. Nem törődik a kicsinyével. E mögött mit találunk? Nem okoz neki élvezetet a kicsinyéről való gondoskodás, mert megsérült a kapcsolat (2) és a személyhez (3), vagy a majomhoz fűződő viszony. Nem látott neki… semmi. (33:50) Olvastátok néhány nappal ezelőtt, hogy született Magyarországon kis zsiráf? Olvastátok? Talán egy hete. Született Veszprém, vagy hol? Mondják, aki ilyen nagyon állatos! Assz’em Veszprém. Hogy, hát tényleg, Veszprémben született kis zsiráf, óriási nagy dolog, Magyarországon kis zsiráf. Akkor két hét múlva jön a hír, a kis zsiráf elpusztult. Akkor a hírben ezt lehetett olvasni: „A kis zsiráfot a szülei a kezdetek kezdetétől nem fogadták el. A kis zsiráf két hét múlva meghalt, a kis zsiráf halálla talány az állatkertben. Majd a boncolás fogja kimutatni, miért pusztult el a kis zsiráf.” Nem tudom, miért pusztult el, lehet, hogy majd valamit kimutatnak. De hogy mondjuk miért rendül meg a kis zsiráf immunrendszere, miért lesz fogékony valamilyen fertőzésre, miért gyöngül le? Mert már a kis zsiráf is úgy van, hogy ha anya meg apa azt mondja, hogy „Takarodj innen!”, nem lesz kedvünk enni és élni. Megrendül bennünk ez a tulajdonképpen végtelenül egyszerű, alapvető kör, hogy van egy szükséglet, és van egy vágy, és akarjuk a kielégülést, és az élvezetet okoz nekünk. Hmm. (35:15) Mikor ez az anyamajom választhat aközött, hogy a kicsinyét gondozza, és ez egy önjutalmazó rendszerként neki élvezetet okozzon, mert termelődnek majd benne ezek a hormonok, amelyektől jól van, vagy pedig választhat kábítószerrel átitatott ételt, akkor ez a majom azt mondja „Nekem sokkal nagyobb buli a kábítószer.” És a kábítószeres ételt választja. Egy olyan majom, aki átélhette azt, hogy szükséglet, vágy, élvezet, kielégülés egy kapcsolaton belül az anyamajommal, és ő felnő és anyamajom lesz, nem választja a kábítószeres ételt, hanem az utódnak a gondozását választja, mert az egy önjutalmazó rendszerként neki élvezetet is okoz. (36:20) Ez a rendszer, hogy vágy, szükséglet, élvezet, kapcsolat és személy, ez a rendszer és folyamat minden további nélkül meg tud sérülni. Hogyha megsérül, akkor történik majd hosszabb távon az, hogy nem látunk már személyt, a kapcsolatokat időnként keresünk azért, hogy valahogy a vágy és a kielégülés meglegyen, de nem, nem látjuk ezt se igazán. Ezért rettenetesen kiszolgáltatottak leszünk mindennel kapcsolatban, ami élvezetet okoz. Mert az élvezet nem ágyazódik be ebbe a sorba. Az élvezet egyszer csak elválik a kapcsolattól, és elválik a személytől, és tulajdonképpen nagyon ott vagyunk, hogy szenvedélybetegek legyünk. (37:10)

Zimbardo – Mi a nehézsége ma a férfiaknak?

Ezt tudjátok, mikor Philip… Philip Zimbardo? Philip. Öregszem. Hirtelen elbizonytalanodtam. Ugye Zimbardo foglalkozott azzal, hogy mi a nehézsége ma a férfiaknak. Főleg az USA-ban nézte őket, mert hogy ő is ott él. Nnna. És azt mondta, a fiúkat három dolog sújtja, ami miatt kapcsolatképtelenné válnak, és elvesztik érdeklődésüket a másik nemű személy iránt. Sőt, az történik velük, hogy nem is ismerik föl a nőnek az arcvonásain az érzések változását, nem is tudják értelmezni. Kapcsolati társas analfabétákká lesznek, és ennek a hátterében három dolgot állapított meg, és azt mondta „Megkongatom a vészharangot a férfiakért.” Ami azt jelenti, hogy „Jaj a nőknek!” Ugye, mert ha nincsenek normális pasik, akkor prrr, a nőknek annyi. Hogy… a férfiak magánya, a rengeteg online játék és a pornófüggőség. Azt mondja, ez a három a kissrácokat tönkreteszi. (38:30) Tulajdonképpen ez a két rész (2-3) végérvényesen sérül. Az nem azt jelenti, hogy akkor nem lehet mit csinálni, csak hogy ez sérült lesz, sérült lesz. És ebből a szempontból az online játékoknak a zsenialitása, hogy fölkelti a vágyat, kitalál nekem egy szükségletet, hogy én ezt akarjam csinálni, és tulajdonképpen mindig benne van a jutalom és az élvezet. Akkor kialakul egy önmagában működő kör. Vágy, szükséglet, élvezet, kielégülés. Vágy, szükséglet, élvezet, kie… És ez itt megy, de már nincsen kapcsolat, és nincsen személy, és ebbe hosszú távon beledöglök. Ezt minden további nélkül meg lehet velünk csinálni, vagy ez ki tud alakulni. Hogy ettől a kettőtől (2-3) függetlenné válik ez a kör, hogy vágy, szükséglet, élvezet, kielégülés. Prrr. Hmm. (39:30) Annyira így tud lenni, hogy egy pont után nem is érzek késztetést a kapcsolatra. Vagy ha érzek késztetést, a kapcsolatot tulajdonképpen csak erre a viszonylatra való szempontból tudom értékesnek tartani. Vagyis, hogy a nő lefekszik-e velem. Hogy az az újabb játék vagy tárgy, vagy nem t’om mi, bármi, az elég gyorsan ide elvezet-e. Mert megszűnt ez a viszony (2-3), már ez csak emiatt (1) érdekes. Mhhh. (40:05)

A szenvedélybeteg ember alap problémája.

Ezért most visszaidézem nektek a szenvedélybeteg embernek az alap problematikáját. Ő az a valaki, aki miután itt van, vágy, szükséglet, kielégülés, mindig a következő dilemmában van. „Muszáj nekem az élvezetnek, a rosszullét csillapításának, valamiféle érzelmi jóllétnek egy nívóját folyamatosan fönntartani. Muszáj ezt fönntartanom, különben annyira rosszul leszek, hogy akkor megint muszáj innom. Nem lehet, megint muszáj akkor innom. Megint muszáj akkor ennem, megint muszáj akkor gyűjtenem valamit.” A dilemmája így szól: Mit akarsz? (1) Jól akarod-e érezni magad, tehát mindig nagyon gyorsan jöjjön, vágy-szükséglet-kielégülés, vágy, vágy, vágy, vágy, kielégülés. Vagy pedig a másik szék. (2) Képes vagy-e úgy csinálni, hogy ne jobban érezd magad, hanem jobb helyzetbe kerülj? (41:20) A szenvedélybeteg az a valaki, aki beszűkült ebbe a körbe (1), és azt mondja „Engem egy pont után frankón nem érdekel, hogy jobb helyzetbe kerüljek, csak legyen mit inni.” Ahogy mondják, hogy az alkohol egy zseniális jó oldószer, mert először föloldja a szorongásokat, föloldja a gátlásokat, föloldja a házasságot, majd a májat. Így körülbelül ebben a sorrendben. És tényleg így is van, hogy annyira beszorulhatunk ebbe a körbe, hogy vágy, szükséglet, kielégülés, hogy mikor a feleségem összecuccol, hátán nyolc bőrönd, és azt mondja, hogy „Ez volt az utolsó nap.” – „Jó, hát menjél, ha akarsz.” Már nem érdekes a kapcsolat. Egy valódi szenvedélybeteg a kapcsolatai elvesztésére fütyül. Nem érdekli már. Még amikor, amikor nincs teljesen rosszul, akkor még érdekli. Ha teljesen beszorult ebbe a körbe, fütyül rá. Már nem érdekli, hogy mi van a felségével, a gyerekekkel. Nem érdekli, és ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen személyekig egyáltalán nem lát el, szinte nem is érzékel személyeket. Mert már a kapcsolatot sem tudja sem fönntartani, sem értéknek látni. Annyira beszorul ebbe az egyoldalú körbe. (42:50) Tudjátok, itt, akik a szenvedélybetegekkel foglalkoznak, mondják, hogy két dolog az, ami úgy igazán, igazán számíthat valakinek, aki nagyon beszorult ebbe a körbe. Ő azt mondja, hogy hát „Két dolog tud engem egy picit ebbe (2-3) az irányba vinni, kettő. Az egyik, hogy meg fogok halni, és azt nem akarom.” Annak a félelme, hogy meg fogok halni. Ez tulajdonképpen mit jelent? Most egy picit ha kívül jövünk, azt mondhatjuk, hogy egyszer csak elkezdi a saját értékességét egy kicsit sejteni. Hogy ez az emberi életem valahogy mégis csak érték, és nem, nem volna jó, hogyha megszűnne. A másik, ami egy komolyabb szenvedélybeteget ebbe az irányba tud segíteni, hogy azt mondja, hogy „Olyan súlyosan sérült az emberi méltóságom, hogy szinte megkérdőjeleződött az ember voltom. Ezt átélni, ez mindennél rosszabb volt. Rosszabb volt annál a szenvedésnél, ami akkor történik, amikor nem iszok, és nem elégül ki a vágyam. Az ital után, az étel után, a pornófilm után, a mit tudom én mi után. Ez még annál is rosszabb.” (44:20) Milyen érdekes, hogy amikor valaki kezd gyógyulni, akkor mi az, amire neki óriási szüksége van? Emberi kapcsolatokra. Nem az segít, hogy csapnivaló bort adunk neki. Hát a… a kulcs nem az élvezetnél van. Kérd… annyira nem ott van, hogy képzeljétek el, a következő jutott eszembe. Megkérdeztem egy borász ismerősömet. „Én látom, hogy ott a templom körül emberek isszák a tablettás bort, műanyag palackos szörnyűséget.” Ezek az emberek úgyis alkoholbetegek, arra gondoltam, hogy miért nem isznak legalább valami jó bort. Megkérdeztem ettől a borász ismerősömtől, hogy „Legalább innának jó bort.” Erre a következőt mondta „Feri, ha ők jó borból annyit innának, mint ebből a semmiből, már régen meghaltak volna. Azt a jó bort nem is bírnák.” Hogy ez már egy pont után aztán már még csak nem is az élvezetről szól, hanem valami, valami érzelmi állapotnak a görcsös fönntartásáról. (45:50) Amikor valaki innen el tud kezdeni kijönni, akkor azt mondja. „De nagy dolog, hogy hetente egyszer vagy kétszer le tudok járni egy körbe, ahol olyan emberek vannak, mint én. Hű, ez nagyon nagy segítség, akkor nem vagyok egyedül. Ezek között az emberek között mondjuk van egy, aki megengedte, hogy bármikor fölhívhatom őt, akár hajnalban is, amikor azt gondolom, hogy megőrülök, ha nem elégül ki a vágyam. Megőrülök, megőrülök nélküle. Inni fogok. Most már 30 napja nem ittam, muszáj lemennem, mindegy, lemegyek, lemegyek.” Mi az, ami őt segíti ebben? Hogy van valaki, akit fölhív, és azt mondja „Ide figyelj, meg fogok őrülni.” És itt ül egy másik személy, hajnali háromkor, és azt mondja „Ezt tudom milyen, mert én is átmentem rajta. Tudom. Tudod, mit? Beszélgessünk, és mondd meg, hogy eljött-e az a pont, amikor annyira csillapodott már a vágyad, hogy nem muszáj kielégíteni.” Mi az, ami erősebb lesz annál, hogy muszáj, hogy kielégüljön a vágy? Az, hogy beszélget egy személlyel, aki őt komolyan veszi, és egy emberi kapcsolatban van vele. Ebben a kapcsolatban vele valami történik, ami nem a kielégülés, hanem valami, valami más, ami több lesz itt. S akkor azt tudja mondani egy fél óra után, hogy „Kösz, most már kibírom az éjszakát. Reggel hívhatlak?” (47:25) Nem érdekes ez, hogy egy olyan személyre van szükségem, akit hajnalban is föl tudok hívni, hogy ez mennyire hasonlít anyára, aki ha elkezdek sírni, és sírok azért, hogy jöjjön be hajnalban. S ha bejön hajnalban, akkor rendben van. Ha nem jön be, akkor nagyon-nagyon nincs rendben. Ehhez a körhöz, és milyen…, hogy a gyógyulás innen folytatódik. Nem onnan folytatódik, hogy még finomabb bor, meg még körmönfontabb élvezet, egyáltalán nem. Kapcsolat (2), és egy személy (3), aki annyira komolyan vesz engem, hogy föl lehet őt hívni hajnalban is. Ezt én nagyon szépnek látom. (48:05)

Ha nem biztonságos a kapcsolat, a tárgyak biztosabbnak tűnnek.

A sérülésnél (1) pedig, hogy itt van a sérülés, tudjátok, hogyha nem jön anya, és nem biztonságos a kapcsolat (2), akkor történik az, hogy a gyerek a tárgyak felé fog fordulni. Mert a tárgyak biztosabbnak tűnnek, mint a személyek, a kapcsolat (2) nagyon labilis, a tárgy (1) meg mindig ott van. Ezért elkezdünk a tárgyakhoz kapcsolódni és ragaszkodni, mert azon keresztül valami, valami minimális kielégüléshez jutunk. Ez odáig is elmehet, mikor már felnőttek vagyunk, jobban érdekel minket a tárgy, mint a személy. Jobban érdekel a pénz, mint a személy. Jobban érdekel minket az utazás, mint a személy, jobban érdekel az autó, mint a személy, a lakás, mint a személy. Ez egy sérültségnek a tünete, ami azért jön létre, mert a tárgyakat biztonságosabbnak éltük meg, mint a kapcsolatot, és a kapcsolaton belül valakit. De ha ez a kör egészséges lenne, akkor úgy nőhetnénk föl, hogy amikor 5-6 éves vagyok, és aztán 16-17 éves vagyok, akkor amikor fáj, vagy rossz, vagy a hiányokban vagyok, vagyis ott van a vágy és a kielégülés utáni sóvárgás, hogy ezeket az instabil helyzeteimet egy kapcsolaton keresztül, vagy szerteágazó árnyalt kapcsolatokon keresztül, különböző személyeknél valahogyan meg tudnám élni. Akár úgy, hogy ez kielégül, akár úgy, hogy nem. (49:50) Így kezdünk eljutni a harmadik székig. Hogy amikor biztonságos a kapcsolat az anyával, biztonságosan tudok kötődni a férjemmel, feleségemmel, és a feleségem azt mondja „Te ne haragudj, én most nem akarok, nem csinálok neked vacsorát, hulla fáradt vagyok.” Akkor a harmadik széken az van, hogy ez nem esik jól, mert egy élvezetemnek annyi, bye-bye. De közben a kapcsolat fontossága, és a személyhez való tartozásom miatt… „Na, megint pizza, ennyi.” Rosszabb esetben mhh, böjt. Úgyis van rajtam 6 kiló, na. Hogy ez nem tesz bennünket tönkre, és nem is gondoljuk, hogy tönkretesz bennünket, és nem is félünk attól, hogy tönkretesz bennünket. A szenvedélybeteg azt mondja „Ezt nem lehet kibírni. Muszáj utánatölteni. Akkor is, ha ez a sor itt elvész.” (51:05) A harmadik széknél akkor most egy-két mondat. Ezért valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy „Megtehetnénk azt, hogy az élvezet a szeretet következménye legyen.” Ez azért izgalmas, hogy egy szeretetkapcsolat következménye legyen az élvezet, tulajdonképpen mi az, ami a legjobban esik nekünk hosszú távon? Nem önmagában a kielégülés, hanem az, hogy van egy személy, akit szeretek, akivel egy biztonságos kapcsolatban, kölcsönös szeretetkapcsolatban vagyok, és vele történik meg a kielégülés. Hogy méltán bízok ebben a személyben, mert megbízható, és hűséges, és elkötelezetten szeret engem, és ha itt történik meg a kielégülés, na az a nagy szám. Mert akkor sokkal több történik a kielégülésnél. Akkor megélem ezt a hármat egyben, azért esik annyira jól. Ezért szeretünk nagyon a szerelemhez ragaszkodni, mert a szerelemben a vágy és a kielégülés köre valahogy magába foglalja, magába szippantja ezt, mindenféle ígéretével együtt. Úgy érezzük, hogy „Igen, ez az, ez az! Örökké fog tartani.” Nem, mi az, hogy biztonságos kötődés? Marhaság az egész, a szerelem megoldja, elég szerelmesnek lenni, és itt van ő, Ő.” Ilyenkor vissza, visszaidéződik az, hogy „Na ez az!” Érthetően tudtam ezt elmondani? Kész csoda. (52:50)

Élvezet, öröm, boldogság.

Ezért szívesen mindig megkülönböztetem azt, most megint másra használom a széket, itt (1) van a vágy. Hát a vágy egy csuda jó dolog, és a kielégülés is egy csuda jó dolog. De mikor csak a vágy van, és csak a kielégülés, érdekes módon szép lassan kiüresedünk, vagy kiürülünk. Biztos megvan nektek ez az élményetek, ugye. Hogy mondja a svéd gyerekvers, hogy mi az, amit aztán rengeteget kapott? Bélyeg. Nagyon szerettem gyűjteni a bélyeget, tök izgi volt. Akkor mindig vártam, hogy kapjak, akkor leáztattam. Én gyűjtöttem bélyeget, nagyon tök jó. Le lehet áztatni, akkor látod, akkor gyorsan, és szárítani, és utána nehogy hullámos legyen, be kell préselni, és ki, és berakni a… Iszonyú jó. De hogyha jön valaki, és ad nekem 28 csomag bélyeget, akkor az egésznek vége. Hogyha csak ez a kör van, hogy vágy és kielégülés, akkor az történik velünk, mint a szenvedélybeteggel. Mi történik vele? (54:10) Emelni kell az adagot ugyanahhoz az élményhez. Ez törvényszerűen így van, hiszen az agyam hozzászokik az adaghoz. „Nagyon jó az elején, meg két felessel is hú, iszonyat rajta vagyok azért a bulin, saaaa, két feles, úgy szoktam, úgy szoktam. Szombatonként bulizok. Jó, hát kedden társastáncolok, de… És akkor kedden egy feles elég, de szombaton akkor kettő, és akkor úgy, úgy tudom tolni, lökni, az nagyon, hú, az marha jó. Aha, sz’al kettő elég. Egy ideig. És akkor három, és akkor négy. De én persze nem vagyok szenvedélybeteg, értitek. Hát bírom, döbbenetes, hogy mennyire bírom, ez az izgalmas. Emlékszem, régen még kettőtől is egész rosszul voltam, most négyet simán letolok. Ez a fantasztikus, hogy lehet bírni az italt. Értitek, hogy az milyen iszonyú jó?” Valójában ahhoz, hogy az élményszintemet fönntartsam, az adagokat mindig emelni kell. Ez a szenvedélybetegség egyik tünete. (55:15) Mondjuk ha van három igazán vaskos ismérve a szenvedélybetegnek, akkor ez az egyik, hogy az adagot mindig emelnem kell. Itt akkor belefutottam egy végeláthatatlan körbe, aminek a vége kizárólag a saját pusztulásom tud lenni. Mindig emelem az adagot, akkor előbb-utóbb végem van. Ezért az élvezetet érdemes megkülönböztetni az örömtől (2), hööö, hát az öröm. Az öröm egy finomabb szövésű dolog. Az a szép, hogy örülni akkor is tudok valaminek, vagy valakinek, hogyha éppen nincsen kielégülés, vagy élvezet. De van öröm. Nem véletlen, hogy a szexualitáshoz kapcsoljuk a szexuális élvezet és a szexuális öröm kifejezéseket is. Egészen más szeretkezni valakivel, akit szeretek, és más, hogyha nem, főleg hosszú távon. Hahh. Az öröm más, mint az élvezet. Minél inkább valaki képes az örömre, annál inkább el tudja viselni azt, hogy néha van élvezet, és néha nincs. (56:30) Amikor van egy barátom,a kit föl tudok hívni, akkor éppen, amikor nagyon vágynék a kielégülésre, de ez már káromra lenne, akkor tulajdonképpen lerakom a telefont, és egyszer csak eltölt engem egy hála. Hogy annyira nagy dolog, hogy van egy-két ilyen emberem. Értitek, hogy van két ember, akire számíthatok akkor is, hogyha hajnalban rosszul vagyok. Ezért nagyon hálás tudok lenni. Eltölt valami hála és öröm engem. Éppen akkor, amikor nincsen élvezet. Pont azért, mert hogy nagy bajban vagyok, és itt van. (57:05) És akkor az élvezetet, örömöt, megkülönböztetném a boldogságtól (3). De itt meg különösen is. Tudjátok, ez a megkülönböztetés, hogy boldognak érzem magam, vagy boldog ember vagyok-e. Azt ugye tudjátok, a szenvedélybeteget megkérdezzük, hogy „Mondjátok, hogy ti, hát ti az élvezet nagy tudói vagytok, hogy szerintetek egy olyan valaki, aki most itt (1) ül, körülbelül mondjuk napjában hány százalék egy nap… Na, ehhez kéne a PhD, kár hogy nincs. 24 órának hány százalékában érzi magát boldognak?” Azt tudjátok-e, hogy a szenvedélybeteg ilyenkor azt mondja „Hát szerintem, ahogy a többieket nézem, itt most körbe is nézek, hogy mennyire boldogok, hát szerintem 30-40% biztos, hát de az a minimum. Inkább mondjuk a fele, hát látom őket, mindenki olyan jól van, csak énnekem muszáj inni. Szerintem jól vannak, most is mosolyognak, szerintem jól. Amit legföljebb csak fáradtak, de tök jól néznek ki. Szerintem, szerintem ti egy nap olyan 12 órát vagytok boldogok, hát hogy így nézlek most titeket. Igen, látom, szerénykedtek, nem baj, csak csináljátok.” Gondolja ezt a szenvedélybeteg. (58:30) Ez megtörtént, hogy a körben a terapeuta ott ült a szenvedélybetegekkel együtt, ez egy önsegítő csoport volt, csak a terapeuta is mindig ott ült. Akkor ez volt a kérdés, és az új tag azt válaszolta, amit most én. „Hát egy olyan 40%, napi fél nap érzi egy átlagember boldognak magát. csak én vagyok ilyen szerencsétlen, tehát nem csoda, hogy innom kell.” S akkor erre ott ült egy szenvedélybeteg társa, aki akkor már 20 éve nem ivott, és a következőt mondja. „A helyzet az, hogyha naponta van egy-két boldog pillanatom, az már elég, amikor úgyis érzem magam. Ha naponta van egy-két ilyen pillanat, már hálát adok érte, az már egy örömforrás. Mert olyan is lehetne, hogy egy-két pillanat se lenne. Minden nap egy-két pillanat? Tssz! Bőven elég.” Ha megnézzük, hogy most melyikük él valahogyan teljesebb, vagy emberhez méltóbb életet, akkor érdekes módon az, aki azt mondja „Egy-két pillanattal is megvagyok. Hát nyilván jobb lenne, hogyha napi 8 óra lenne, de egy-két pillanat.” (59:55) (4) És ehhez használom most a negyedik széket. Hogy mindez pedig azért lehetséges, mert az illető azt mondja. „Én tudom, hogy lehetek boldog ember akkor is, ha nem érzem magam mindig boldognak. Ezért én szeretnék arra törekedni, hogy ne mindig jobban érezzem magam, hanem jobb helyzetbe kerüljek, és hogy végül is boldog emberként éljek a Földön. Ami azt jelenti, hogy lesznek vágyaim, amelyek nem elégülnek ki, de ezzel együtt szeretem a vágyaimat, nagyon bírom a kielégülést, az nagyon-nagyon jó. Szó sincs róla, hogy azt, azt nem. Nagyon, tök jó, értitek, tök jó. Egy vacsi, pff, na, még az is, az nagyon jó. És tudom mi az, hogy veszteség, és fájdalom, ezt pontosan tudom, hogy milyen.” Most itt vagyok, és azt mondom. „Ó, boldog embernek lenni, ennél többet nem várok az élettől. Nem is kérek, hmm.” S ha másokat segítek, hogy boldog emberek legyenek, na az aztán! Fúú! Hát az még annál is jobb, hogy én vagyok boldog ember.” (61:05)

Élvezet, kapcsolat, személy

Most megint visszahozom a székeket. Kaotikus, amit csinálok? Nem? Jó, mert én nem tudom, már kezdek belezavarodni. Hogy… mhh. Mit tudom én mármost melyik szín ez! Hogy… ha itt (1) van az élvezet, sokan vannak, akik arra jutnak… Élvezet? Nem kell a négy szék. Élvezet, kapcsolat, személy. Vannak, akik itt (1) vannak, élvezet, élvezet, élvezet, kapcsolat prrr, személy mrrhhh. Ők hosszú távon nagyon rosszul lesznek, ugye ezt tudjuk. (61:55) Van, aki azt mondja, hogy átül ide (összehúzza a 2-3 székeket – szerk.), azt mondja „Kapcsolat és személy. Ezek a nagyon fontosak, tudjátok? Ugye, ezt ti tudjátok, hogy a kapcsolat és a személy. Igen, a személy méltósága, és a kapcsolat. Az élvezet? Jajjaj-jajjaj, jajjaj-jaj! Nem is akarok hozzányúlni. Nem raknád odébb? Úgy nem akarok hozzáérni az élvezethez. Értitek, az embert mindig egy kicsit bemocskolja. Nem így van? Az élvezet mindig kicsit olyan… Élvezet, nem érzitek ennek, hogy máris úgy, úgy valahogy a mételynek a fhúúú, élvezet, fhúúú. Erotika kultúrája, uááhhh! Így, és akkor… (odébb rúgja az 1. széket – szerk.) Ahh, jaj de jó, most nem látom. Az a szerencse, hogy a férfiaknak a perifériás látása gyöngébb, és ezért, most nézek előre, és úgy érzem, hogy sikerült az életemből ezt kiiktatni. Mert hogy a személy és a kapcsolat annyival, annyival fontosabb, hogy érdemes ezt beáldozni. Hát ez egy áldozat, tudjátok, ez egy áldozat, áldozatot kell hozni. Szóval az élet nem arról szól, hogy izé, cseresznyepálinka, meg… pacalpörkölt, értitek. Nem, személy-kapcsolat, ez az élet. Azt (1) nem, nem, jobb is teljesen azt, azt hanyagolni, jobb. Jó? Na, gondoljátok meg, testvéreim.” (63:45) Ugye, ez igazán nagyon ijesztő? Azért ijesztő, mert nem kéne így lenni. Hogy én nem arról beszélek, hogy akkor elkezdjük ezt magasztalni azon az áron, hogy erre (1) azt mondjuk, hogy rossz. Hanem hogy hogyan lehetséges az, hogy az élvezet, a szeretetkapcsolat valakivel, következménye legyen. Hogy hogyan lehetséges az, hogy átadom magamat az élvezetnek, a gyönyörnek egy kapcsolaton belül, egy személlyel, akit annak tartok, és annak tekintek, és közben végigjárom azt az utat, hogy élvezet, de jó, aztán az összes csalódás, fájdalom, kielégületlenség és minden. Végül eljutok, ez a harmadik szék, hogyha a másik sor lenne, hogy „Hú, annyira jó, hogy ez így történik meg! Hogy egy személy, aki nekem annyira fontos, hogy vele vagyok egy kapcsolatban, és élvezzük az életet. Kielégülés, gyönyör, óhh, de ez valami. (65:00) Ezt (1), ezt a széket nem kell odavetnünk, odadobnunk. Éppen azt látom nagy művészetnek, hogy hogyan tudjuk ezt a kettőt (2-3) értékelni, fönntartani, hogy közben ez (1) is megmarad. Ez, ezt tartom izgalmasnak. Tudjátok, a… hát, a nagymamám jut eszembe, de ezt már gyakran mondogattam nektek, hogy hogyan halt meg a nagymamám. Na, most nem a részletet akarom mondani, hogyan, mekkorát fújt, vagy hogy, hanem azt mondta, ez volt az utolsó mondata „Ferikém! Hozzál még abból a finom eperből!” S akkor át is ülök ide (1). S akkor a nagymamám evett abból a finom eperből, értitek, nem az eperből, hanem a finom eperből, amit az unokájától kért. „Ferikém, hoznál nekem, Ferikém, hoznál nekem abból a finom eperből?” Slpp-slpp-slpp-hhhh. Hát így érdemes meghalni. Vagy így érdemes, vagy nem tudom, hogy. Carl Gustav Jung tudjátok, hogy hogyan halt meg? Megint csak nem a fizikai részletek. Hanem volt egy gondozónője, aki ott volt vele napi 24 óra. A gondozónőjének, a gondozónőjének azt mondta „Kedves, abból a finom borból, még hozzál nekem egy keveset!” Ugye, keveset, nem kellett már sokat, egy keveset. Megitta, flp-flp-flp, hhhh. (66:50) Milyen, hát szépnek látom, hogy így kezdjük az életet, ugye csak nem t’om, fekszünk az ágyban, magunkért nem tudunk mit tenni, de van bennünk vágy, és késztetés, és szükséglet, és akkor van egy kapcsolatunk, amiben egy személynek azt tudjuk mondani, hogy „Ooááá, ooááá!” S akkor jön, és… És hogy mennyivel szebb így elmenni, hogy nem egy annyira buli, hogy Hello, és Hello, és a kettő között meg valamit csinálunk az idővel. Hogy ahogy születünk, hogy hát, ránézek… Hííí, egész elment az idő. Azt a betyárját! Gyorsan megnézem, hogy miről kellett volna beszélnem. Ú, a nemjóját, mert ez volt a bevezető. Most… Nem, egyébként nem. Igen. Igen, igen, a… csak hoznék akkor még egy párhuzamot. látom az időt. (67:55)

Játék, játszás, valakivel játszás

Hoznék még egy párhuzamot. Mondjuk a gyerek játszik. Mi okozza az igazi nagy élvezetet? Az igazi nagy élvezetet az okozza, minden gyerek nem egyszerűen a ját… Itt (1) van a játék. A játék, mondjuk a LEGO, az egy játék. Mondjuk Falcon LEGO. Mrr! A gyereknek nagy élvezetet okoz kirakni a Falcon-t, de nagyobb élvezetet okoz neki, hogyha van egy biztonságos kapcsolata egy barátjával, vagy apával, és „Apa, apa, rakjuk ki! Rakjuk ki a csillagrombolót! Rakjuk ki a… rakjuk ki!” Az első a játék, a második a játszás, maga a tevékenység valakivel, és a harmadik, hogy közben ez nem akárkivel van, hanem apával. Az az iszonyat jó, apával focizni. Anyával elmenni vásárolni. El tudok menni egyedül is vásárolni, nem olyan jó. De mikor tudom, hogy tudok szólni anyának, biztosan, hogy ő jöjjön, és jön, az, az a nagy tutiság. (69:20) Ezek meg tudnak sérülni. Nincs apa és anya, már a játszás is bizonytalan, akkor marad a játék, a tárgy. S amikor a tárgy marad, akkor majdnem biztos, hogy boldogtalanok vagyunk. Akkor van az, hogy elkezdjük az adagot emelni, minél több játék, felnőttként pedig minél több az anyagi javakból. Tologatjuk őket egy-két napig, sőt amikor már elhoztuk a boltból, akkor nem érezzük, hogy ez jó. Hogy szinte magunk is meg vagyunk lepődve, hogy amíg a vágynál voltunk, talán még jobb is volt. Most, hogy megvan, most mit csináljak vele? Most itt van, most jól van. (70:05) Játék, játszás, valakivel – anyával, apával, a barátommal, férjemmel, feleségemmel. Játékos szexualitás. Ahh, na. Jó, tirim-taram, tatam-papam, püpüm-türüm. Akkor szerintem most egy alkalom van még év végéig. Már hogy az én évem végéig. Hogy még egyszer… Akkor egész biztos azt fogom csinálni, mert most befejeztem ezt az egészet, hogy a kiégést végigmondom. A kiégésnek ugyanis a hatodik pontjánál vagyunk, és tizenkét pontja van. De van egy jó hírem, hogy a hetediktől tizenkettedik pontig már egyre kevésbé érdekes. Rettenetesen nyomasztó. Hát nem fárasztanálak azzal benneteket, mert ha mondjuk a 8-9. pontnál vagytok, akkor menjetek orvoshoz. Azt már nem kell annyira nagyon megérteni. Ott már élet-halál kérdése a változás. Szóval, de szeretném elmondani akkor egyvégtében, egyhuzamban, hogy is van a folyamat. Tudjátok, az lenne a vezérfonal, hogy ne egyszerűen csak a kiégésről beszéljünk, hanem arról, hogy akkor férjként, feleségként, anyaként, apaként hogyan megy végig a kiégés folyamata. Hogy akkor ez legyen a speciális megközelítésünk, mert akkor ez mégis csak izgalmas. Utána meg phööö, buli. (71:55) (taps – szerk.)

Lejegyezte: vinkozoli