A kiégés folyamata (12 lépés). Összefoglaló.

2016.05.17.

Megosztom
Elküldöm
Mottó: „Az eddigi életemet a tökéletességre törekvés jellemezte, ezért nem maradt időm a lényegre.”
Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!Tényleg így van, ez az utolsó alkalom, most legalábbis velem. De aztán az alkalmak sora nem fejeződik be, mert hogy három szuper jó előadás vár rátok. Szívesen lennék itt, nagyon szívesen meghallgatnám őket. Az a tervem ma, hogy a kiégésnek a támáját összefoglalva az egész folyamatot szeretném elmondani. Ráadásul van bennem egy pici beütés. Ez a beütés arra inspirál, hogy mindegyik pontnál néha még föl is fogok olvasni 3-4 sort. Azért, mert az a tervem, hogy aztán hogyha ezt az előadást vissza akarjátok hallgatni, visszanézitek, akkor egy egész jó listátok legyen, valami legyen kézzel fogható, jó kis anyagotok. Szóval. (00:45)

A kiégés

Gyerekkorban kialakuló negatív sémák

Hogy jutottunk el oda, hogy a kiégésről beszéljünk? Na most, szűk a hely. Máris benn vagyunk a kiégés világában. A beszűkültség. Most ez nem kell nekem. (Egy széket odébb rak – szerk.) Sémákról beszélünk, mégpedig azokról a sémákról, amelyek gyerekkorban alakulnak ki. Ráadásul a gyerekkorban kialakuló negatív sémákról beszélünk. Ezek a sémák úgy alakulnak ki, hogy amikor átéljük őket, akkor az hordoz valamiféle realitást számunkra. De ezek a sémák aztán a személyiségünknek a struktúrájához kezdenek hozzátartozni. Ettől kezdve azok a gondolatok, érzések, azok a szelektív emlékek és az ehhez kapcsolódó fizikai, testi érzetek állandósulnak bennünk, és különböző helyzetekben, minél erősebben hat valakire a séma, annál több helyzetben ezek a gondolatok, érzések, emlékek és fizikai állapotok aktívvá válnak. Vagyis a világnak az észlelése már a sémákon keresztül történik, nem pedig elég szabadon.Ti jól halljátok? Mert én úgy hallom, hogy nagyon visszhangos. Ugye? Szóval. (02:10)

Könyörtelen mérték, hiperkritikusság (KöHi)

Most annál a sémánál kezdtünk el a kiégésről beszélni, ez, látjátok, megvan bennem a remény, hogy ez majd alakul. Annál a sémánál kezdtünk a kiégésről beszélni, amit így neveztünk meg, hogy könyörtelen mérték, hiperkritikusság, KöHi. Aztán ezt a hiper-t kihagytuk, mert minek ez a lehetetlen idegen szó. Tehát könyörtelen mérték, túlzó kritikusság. Ez azt jelenti, hogy könyörtelen mértéket alkalmazok saját magammal szemben, és túlzóan kritikus vagyok másokkal. A könyörtelen mérték önmagammal szemben azt jelenti, hogy a 100% a minimum, és 99%-tól lefelé nulla. Ez a könyörtelen mérték magammal. A túlzó kritikusság pedig nagyon hasonló veled. (03:00)

A kiégés folyamata (12 lépés)

Arról beszéltünk, hogy most akkor a kiégésnek a folyamatát, a 12 lépést nézzük meg úgy, hogy ki tudunk égni nem csak segítőként egy segítő kapcsolatban, nem egy segítő kapcsolatban, általában segítő szerepben, hanem ki tudunk égni férjként, feleségként, anyaként, apaként, bllööllö. Akkor nézzük azt meg, hogy valaki milyen észrevétlenül tud kiégni apaként, férjként, anyaként, feleségként egy újonnan született családban, ez lenne a téma. És akkor. Jaj, na nézzük! Azt is szeretném majd, hogy minden alkalommal kiemeljem, hogy mit lehet csinálni annál a lépésnél, hogy megállítsuk a kiégésnek a folyamatát, és ne a kiégés, hanem a szenvedély tüze, az jellemezzen minket. (03:45)

1. Bizonyítani akarástól a bizonyítási kényszerig

Tudjátok, a könyörtelen mérték, túlzó kritikusság séma is, és általában akik a kiégésben veszélyeztetettek, nem elvárásoknak akarnak megfelelni, ennél rosszabb a helyzet. Magas ideáljaik vannak. Erről nem azt akarom mondani, hogy ne legyenek ideáljaink, hanem hogy elég szabadon viszonyuljunk az ideáljainkhoz. Legyenek ideáljaink, de az ideáljainkhoz való viszony legyen elég szabad. Mert ha nem elég szabad az ideálokhoz való viszony, akkor azt elvárásként támasztjuk magunkkal szemben, meg a környezetünkkel szemben, és azt mondjuk, hogy a tökéletes a minimum. Ezért a mai alkalomnak tulajdonképpen a szalagcíme az is lehetne, hogy „Az eddigi életemet a tökéletességre törekvés jellemezte, ezért nem maradt időm a lényegre.” Mondjuk magamra, vagy arra, hogy valakit szeressek, vagy elég önfeledt legyek, vagy boldog. Erre már akkor nem marad se idő, se energia. (04:55)

Az ideálokhoz fűződő viszonyom nem elég szabad

Az első gondolat tehát így szól, hogyan kezdünk el a kiégés útjára lépni? Hogy vannak ideáljaink. Nagyon is igényesek vagyunk, sőt, sőt, könyörtelen mérték, túlzó kritikusság. Nem egyszerűen csak egy jó feleség szeretnék lenni, és egy nagyszerű anya, jó férj, és egy igazi, igazi nagyszerű apa, hanem miközben erre törekszem, ez teljesen rendben is van, szabadon csinálom. Aközben újból és újból eljön egy pillanat, amikor elvesztem a belső szabadságomat. Attól kezdve, ez a – mondjuk így, hogy – tökéletességre törekvés, vagy ideálok megvalósítása már nem szabadon történik. Tehát nem az ideál a probléma, hanem a hozzá fűződő viszonyom nem elég szabad. (05:40)Nagyon hasonlóan ahhoz, hogy akkor egy párhuzamot hozzak, amit múltkor is említettem nektek, milyen sokan vannak ifjú nők, akik ifjúságukban egyszer csak úgy lerogynak egy sárga lábú székre (egy sárga lábú székre ült le – szerk.), jó, igen, és azt mondják „Nekem most lett elegem az alkalmazkodásból. Elég! Nem fogok állandóan mások kénye-kedvére kiszolgáltatva lenni, hogy <<Így csináld, meg úgy csináld, meg hol a vacsora, meg hol a papucsom?>>, főleg a papucsom hol van, na ebből nekem elegem van. Énnekem kell tudni, hogy hol a te redvás papucsod. Kinek a papucsa, te!? Mi vagy te, kényúr? Majd ennek most lett vége.” És nagyon sokan azt mondják, abbahagyjuk az alkalmazkodást, mert szabadok szeretnénk lenni. (06:35)Sok nőtől hallottam ilyesmit. „Elegem van az alkalmazkodásból, mert szeretnék szabad lenni.” Tulajdonképpen ez a saját helyzetünk félreértése. Mert nem az alkalmazkodás veszi el a szabadságunkat, hanem fordítva van. Nem tudok szabadon alkalmazkodni. Az ifjú hölgyek szocializációja nem egyszer egy afféle alkalmazkodásnak a szocializációja, amelyben azon az áron tanultam meg alkalmazkodni, hogy magamat el kellett árulnom. Az önkifejezésemet és a szabadságomat nem volt szabad megélnem, azért, hogy alkalmazkodjak. Ezért mikor valaki 30-40-50-60 évesen föllázad, és azt mondja „Elegem van az alkalmazkodásból!” valójában nem az alkalmazkodásból van elege, hanem abból a fajta alkalmazkodásból, amit ő megtanult. (07:30)

Elvesztem a szabadságom

Azt mondja, hogy „Nem alkalmazkodom többet.” És ebben az a csavar, hogy rendben van, akkor nem alkalmazkodik többet, de ettől még nem lett szabad, csak nem alkalmazkodik kényszerből. De még ettől szabad nem lett. Pont azt nem tudja elérni, amiért az egészet csinálja, mert az a szabadság. Azt lehetne mondani, mikor azt mondjuk, hogy „Nem fogok alkalmazkodni többet!”, nem szabadabb lettem, hanem függetlenebb. Kétség kívül függetlenebb lettem, mert most már nem hallgatlak meg, vagy az időt nem adom neked, vagy az energiáimat nem fordítom rád. Nagyobb lett a függetlenség. A szabadság szinte egyáltalán nem lett nagyobb. Ugyanezt mondhatjuk a kiegészítő értékéről, amikor valaki fölismeri, hogy ő elég szabadon nem tudja saját magát kifejezni. Hogy azt tanulta meg, hogy meg kell valósítanom saját magamat, és ki kell magamat fejezni. Nem tudom ezt elég szabadon csinálni. Oké. (08:35)Az első gondolat tehát így szólt, hogy azoknak a pontoknak, a pillanatoknak, a helyzeteknek a tűszúrás élességű fölismerése, amikor elvesztem a szabadságom. Azt is mondhatnám, semmi, de semmi probléma nincs abból, az emberi személyiségnek semmi kára, hiánya, problémája nem származik abból, hogyha áldozatot hoz. Hát sőt, hát valaki, aki szabadon ki tudja azt mondani, amit Richard Rohre ferences szerzetes így fogalmazott meg. Mondja, hogy (Egészségedre!), a felnőttség útján egyszer csak a felnőtt férfi ráébred valamire. Ez pedig az, „Nem kell már, hogy az életem rólam szóljon.” (09:25)Emlékeztek, mikor voltam a 30 éves érettségi találkozón, és ott a kedves ismerősöm fölállt, és azt mondja. „A negyedik gyereknél megfordult az ökör.” És én körülbelül pont úgy néztem rá, mint egy ökör, hogy ööö, ez most mi. És azt mondja „Igen, mert a negyedik gyereknél rájöttem, hogy én eddig a saját pecsenyémet sütögettem, és ez nagyon jól esett. És most nagyobb örömet okoz a gyerekeim pecsenyéjét sütögetni, mint a sajátomat, jobban is ízlik.” Ez ezt jelenti, hogy ettől kezdve ő egy sokkal nagyobb szabadsággal tud úgy élni, hogy az élet ne kelljen, hogy róla szóljon, és köszöni szépen, jól van. Áhh. (10:10)De amikor a kiégés felé megyünk, ezt a szabadságunkat veszítjük el. Tehát nem az a probléma, hogy valaki áldozatot hoz, vagy lemond, vagy kompromisszumot köt, hanem az, hogy tartósan, hosszú távon ezt nem tudjuk elég szabadon csinálni. Az első gondolat tehát, az első ponthoz, annak a fölismerése, amikor elvesztem a szabadságomat. Tudjátok, mindenki mást valami más, más… Van egy inger, és amikor azt meghallod, akkor pikk, annyi neked. Például, a férjed azt mondja „Hát ha nem törődsz velem, akkor boldogtalan leszek.” Ja, hát ha boldogtalan leszel, az nagy baj. Ú, hát akkor tényleg, igazad van, akkor napi 24 órában kell rendelkezésre állni, mert különben boldogtalan leszel. Annak a pillanatnak az elcsípése, amikor a szabadságunkat elvesztjük. És akkor nem az alkalmazkodás, az áldozathozatal, vagy a kompromisszum a probléma, hanem a szabadság hiánya. Azt mondja. (11:25)

Mi az, amit ilyenkor tehetek?

A kényszer felismerése. A saját életünk tiszteletben tartása, hogy egyáltalán, nekünk van olyanunk. Hogy szabad, hogy legyen az, hogy saját élet. Egy kapcsolatban, hogy nem kell mindig a MI-ben lenni, hanem szabad, hogy úgy legyen, hogy ÉN meg TE. És hogy egy szabadságban vagyunk abban, hogy néha itt vagyunk, hogy ÉN meg TE, néha ott vagyunk, hogy MI. Néha MI, néha ÉN meg TE, és ebben elég szabadon tudunk jönni-menni. Ahh. (12:05)Emlékeztek, volt itt valami. Ú, nézem az időt. Hííí, jaj! Tényleg? Mrrhh! Hogy… (12:15)

A jó segítő három szerepe

Emlékeztek erre? M-hmm. Itt (1) van a grandiózus segítő. „Majd én megoldom. Nincs az a… Ha napi 24 óra, akkor 24 óra. 25-öt is tolok, ha kell.” Itt (2) van az ember, és itt (3) van a szakértő. Emlékeztek, egy négy hónappal ezelőtt, egy piszok kérdést tettem föl nektek. Hogy amikor valaki elindul a kiégés útján, melyik szerepével van probléma, hogy nem tud magán segíteni? Kétség kívül nem segít magán, szép lassan elkezd rosszul lenni. Melyik szerepével van probléma? A grandiózus segítővel? Az emberrel? A szakértővel? Talán emlékeztek, az volt a trükk, hogy egyikkel sincs problémája. A problémája az, hogy sosem lesz saját magának a kliense. Hogy ide mindig csak másokat ültet be. A gyerekét, az édesanyját, az anyóság, a férjét, a társát, a feleségét, a barátját. Ezt a három kompetenciáját mindig csak másokért használja, és nem használja magáért őket. Nem, a három szék szuper jó, csak ő nem ül ott soha, hogy magáért dolgozna ez a grandiózus segítő, az együttérző ember, és a dolgokat tudó szakértő. Mhh! Ez volt az első. Le is ülök. (14:00)

2. Fokozott erőfeszítés

Elvesztettem a szabadságom, megjelenik egy fokozott terhelés, egész nyilvánvaló. Ilyenkor a fokozott terhelésre hogyan válaszolok? Fokozott erőfeszítéssel, nyilvánvaló. A fokozott erőfeszítés túlterheltséget okoz. De most jön a csavar, ezt a túlterheltséget megmagyarázom magamnak, és azt mondom, hogy ez teljesen rendben van, ez így teljesen oké, teljesen. „Hát ismerem én a szakirodalmat, de hát Magyarországon vagyunk, na. Tehát a szakirodalom zömében mindenféle nyugati országokban született, ahol ugye megengedheti magának a segítő, hogy itt-ott pihen, meg a férj, hogy nem t’om mit csinál. Jó, hát Magyarország, gyerekek, Magyarország. Azért ne… hát itt mindenből gyököt vonunk, hogy mennyi pihenés, meg mennyi szabadidő, meg ilyesmi. Jó, hát szóval azért maradjunk a realitásnál.” (15:00)

Szentségi házasság egy fölszentelt pappal

Ez azt jelenti, hogy az által tesszük elfogadhatóvá a túlterheltséget, hogy azt valamilyen oknál fogva saját magunknak is meg tudjuk magyarázni. Például azt mondjuk, hogy „Hát szóval ez egy nemes ügy, ez nemes ügy.” A nemes ügy a társkapcsolatban hogy szól? Szentségi házasság. Hát annál nemesebb kapcsolat ugye, társkapcsolat, na, na? Szentségi házasság. Hát ennél az lehet mondjuk a… A szentségi házasság úgy, hogy a férfi görögkatolikus pap, na az még egy picit, ott érzek én is egy többletet, hogy tényleg. Szentségi házasság egy fölszentelt pappal, na az, az… az aztán a legnemesebb. (15:50)És most tényleg, most néha úgy van az, hogy csak úgy elkezdek valamiről beszélni, de most eszembe jut, hogy tudjátok, meghívtak néhány évvel ezelőtt görögkatolikus papnék. Ők nők is, de most a „-né” az érdekes. Megkérdeztem tőlük, nézzétek, miért hívtok meg egy latin papot görögkatolikus papné-nőként? Mit vártok tőlem? Kedvesen rám nézett ott az egyik, aki benne volt a konspirációban, hogy engem hívjanak meg. Ott egy egész napot eltöltöttünk, és azt mondja. „Azért Feri, mert te se vagy normális, úgy, mint mi. Nekünk egy nem normális ember kell. Az a helyzet, amiben mi találjuk magunkat, hogy <<Legyél tökéletes feleség, tökéletes anya, tökéletes papnő, tökéletes papné! Mert szentségi házasság egy fölszentelt pappal… Prrr-rrr.>>” Van, akit pusztán ez a tény már kiborít a szabadságából. Hát már nem tud szabad lenni pusztán attól, hogy egy ilyen helyzetbe került. Most mondjuk így elegánsan, az idő szorítása miatt ezt a témát nem bontom ki jobban. Tehát ez a második, fokozott erőfeszítés, amit megindokolunk magunknak, hogy az nemes ügy, az úgy van, az rendes, azt így kell csinálni. Mrrrhhh. Jól van. (17:35)

Mi az, amit lehet tenni? – Delegálás.

Amit lehet tenni, hogy fújok egyet, és édesanyaként a következőt mondom. „Kétség kívül, mikor hallom a gyerekemet sírni, azon nyomban, egyszerűen rögtön mindent le kell rakni. Rögtön, egy másodpercet nem lehet, hogy mindig itt kell, hogy legyen, mindig itt kell, mindig velem kell, napi 24 óra, másfél éve csinálom.” Mi az, ami segít? Hogy ezt a feladatot valakinek egy rövid időre átadja. Azt mondja „Kétség kívül ringatni az apja is tud.” Na, soha nem ringat majd úgy! Le is jövök (A színpadról lejön a közönség közé – szerk.). Tehát most én, mint gyakorló édesanya, ezt tudom. Egy férfi soha úgy nem ringat. Na! „A gyereksírás hangja, az az inger, amikor a szabadságomat elvesztem. Ez az inger.” Ettől a pillanattól kezdve nem vagyok elég szabad. (Visszaül a székre – szerk.) De nagy dolog, ugye így mondja a szakirodalom, hogy valamilyen feladatomat delegálom. Hmm. (18:50)Amikor valaki könyörtelen mérték, túlzó kritikusság nyomása alatt akar jó édesanya lenni, akkor ebbe bele fog fulladni, az teljesen biztos. Ráadásul, ha a szakirodalmat is ismered, annyi neked. Hát annyi neked. Tudjuk jól, mikor valaki valamilyen ilyen lélektani képzésen vesz részt, mi szokott lenni? Elmondják, borderline személyiségzavar. „Pfff. Ú, de jó, nem is nézek semerre, hát most ismerem föl magamban. Tényleg, bennem is vannak hangulati ingadozások, tényleg, tényleg. Néha szeretek valakit, ugyanazt aztán nem szeretem. Úúú, de gáz!” A következő alkalommal mondjuk valami kényszeres személyiségzavar, vagy valami más. „Te jó ég! Hát én… Hát ma is visszamentem megmosni a kezem. Úúú-úúú, most ez is!” Minél jobban ismered ennek a szakirodalmát, hogy hogy kell a gyerekkel, annál nagyobb a nyomás rajtad. Ugye mindenáron a tüneteket, most ezt csinálod, azt csinálod. „Az tuti biztos, hogy ez már… cskkkhhh!” (20:00)Emlékszem, mikor műtötték a térdem, akkor a sebész minden nap föl akarta nyitni, megnézni, hogy jó-e. Tényleg így volt. Mindig megfogta. „Forró. Fölnyitjuk, megnézzük.” A kollégája mondta „Nyugi, nyugi, várjál már egy picit! Nem kell rögtön kaszabolni.” (20:20)Tehát, a második lépés, hogy elképzelhető, hogy legyen a Föld kerekén egy olyan személy, aki nem fogja teljesen elrontani a gyereked. Hogy ez nem, nem elképzelhetetlen. Akik tökéletességre törekvő anyák, másfél-két évig képtelenek a gyereküket még a férjüknek is odaadni. Nem adják oda, három évig, akárhány évig. Nem bírják odaadni. Ez egy kényszer, amit magunknak úgy mondunk el, hogy „Én jó anya akarok lenni.” És akkor, mikor… Jó, hát elmehetnék esetleg egy egész picit, a férjemmel… Csak egy egész picit. Két nagymama vigyázna rá, meg három nagypapa… Hát manapság nem egy olyan nagy szám 3-4 nagypapát begyűjteni, hát de ne már. Egy nagypapa? Hát már régen nem ott tartunk. Tehát már van négy nagypapa, ők strázsát állnak, minden szobában egy nagypapa, hogy… Amerre a gyerek kúszik, ott mindig találkozik egy nagypapával, hát az kell is. És akkor erre a kedves édesanya azt mondja, de ezt hányszor hallottam. Tudjátok, hányszor hallottam, ahogy azt mondja „Jó, hát persze, el tudnék akkor a férjemmel menni, de úgyse bírnék rá figyelni.” Ez a szabadság hiánya. Van egy belső kényszer, nem képes semmilyen feladatot, munkát delegálni. (21:50)Vagy például az a feleség, mikor mondja, hogy „De alig várom, hogy a férjem megjöjjön, mert egyszerűen rá kell ömlesztenem.” Tudjátok, ahogy John Gottman mondja, durva nyitás után elárasztás. Az, mikor egy nő egy durva nyitás után elárasztja a férjét, 1% esélyük marad, hogy abból a beszélgetésből valami lesz. Hát tulajdonképpen kb. két perc alatt agyon tudunk csapni egy estét. (22:20)Megkérdeztem tőle. „Te, az nem volna-e lehetséges, hogy ugye van itt egy, ez egy, akkor egy cunami. Hogy mondjuk ezt darabokra szeded, kis cun-okra, és a…” Tényleg, egy mentségem van, hogy ezekre nem készülök előre. Nem t’om, hogy láttok-e, ha ott (a nézők között – szerk.) vagyok? Csak ha itt (a színpadon – szerk.) vagyok, én nem látlak titeket. Tehát cun-ok, az azt jelenti, hogy vannak nekem cunci barátnőim. És ezért egy csomó érzést, meg ilyen ventilálhatnékot, meg az indulathatnékot, meg mindenfélét ezt-azt elosztogatom a barátnőim felé, miközben nem kell a férjemet kiadni, beszélhetek nyugodtan magamról. Ezért marad az esszencia, ezt nyújtom át. Akkor erre tulajdonképpen ugyanazt a logikát hallom, mint ahogy azt, hogy „A gyereket nem adhatom senkinek oda.” „De nekem ezt a férjemmel kell megbeszélni. Mindent elejétől a végéig, az összes indulatot kizárólag neki.” Mhh. Jól van. Illetve hát, nem tudom, hogy jól van-e. Tehát delegálás. Következő. (23:40)

A félelmeinkkel való szembenézés

Itt irreális félelmek jelennek meg. „Ha a gyerekemet másik kézbe adom, akkor…” Tudjátok, életem egyik legszebb élménye, mikor kereszteléskor ott volt a pici baba, és tartotta az édesanya. Aztán valahogy a kicsi gyerek ott kapálózott, meg nyújtózkodott, odaadta az apjának. Az apja odaadta a keresztanyának, a keresztanya odaadta a keresztapának, majd elkezdték hátra nyomni, a nagyszülőknek. Mondtam nekik, ez iszonyatosan tetszik nekem, hogy a gyerek mindig valaki másnál van. Csak mikor megkenném olajjal, valahogy érjem el. Hogy akkor mindig tolják vissza, és akkor utána aztán nyugodtan kalandozhat az a gyerek. (24:25)Tudjátok, volt egy ilyen, ez valódi, egy archaikus törzsben, hogy a gyereket egy hónapig nem tették le. Egy hónapig nem volt szabad a pici babát lerakni. Na de hát értitek, hogy egy hónapig nem az édesanyja tartotta. Járt a baba kézből kézbe, mindig valakinek odaadták, mindig egy kicsit szeretgette… na. (24:45)Természetesen senki olyan jól nem fogja csinálni, mint te. Na, tehát azért az alapok megmaradnak, ez nyilvánvaló. De a gyereknek koszt is kell ennie, tudjátok. Tehát akkor végül is az apa is azt a kosz mennyiséget majd átadja neki. Jó. Félelmekkel való szembenézés, igen. (25:15)

Különböző megkülönböztetések

Mi sürgős, mi fontos. Mi fontos, mi lényeges. Mi lényeges, mi lényegtelen. (Köhög – szerk.) Mmm, a végemet járom. Tényleg. És ami még… Juj, kéne nekem valami innivaló. Tényleg. (Köhög – szerk.) Azt mondja, hogy… addig mondom tovább. Hogy amit ér… (Kap egy üveg vizet – szerk.) Köszönöm, de én akkor bele fogok nyálazni. Nyugodtan? Az amilázakkal telíthetem ezt a…? Köszönöm, köszönöm. Ha nagyon nem bírom, akkor iszom belőle. Jó. Igen, igen, láttam, nagyon köszi. Jól van. (Köhög – szerk.) (26:10)

A jóhoz fűződő viszony

Ide tartozik még az, hogy megpróbálok reflektálni a jóhoz fűződő viszonyomra. Mert nem csak a rosszhoz fűződő viszonyom lehet problémás, hogy valami rossz szokás, vagy valami rossz dolog eluralkodott rajtam, és az irányít, hanem a jóhoz fűződő viszonyom is lehet problémás. Sőt, tulajdonképpen az a benyomásom, hogy mi úgy általában, többé-kevésbé rendes emberek vagyunk, még engemet is beleértve. Ezért amivel a nagy bajt tesszük, ha teszünk ilyet, az nem a rosszaságunk, hanem a jóhoz való rendezetlen, elvakult viszonyunk. Hogy csak így lehet, csak ez a jó, csak…, és, és. Oké. (27:05)

3. A személyes igények elhanyagolása

A 3. pontban… Ugye a fokozott erőfeszítésekkel nem oldom meg a tökéletesség problémáját, ez nyilvánvaló. Ezért el kell kezdenem elhanyagolni a saját igényeimet. Nyilván innen tudok még plusz időt és energiát szánni a munkámra, az anyaságra, a feleségeskedésre, a férjeskedésre, és a többi. Nem is ragozom ezt. Mi az, amit ilyenkor kezdhetünk és csinálhatunk? (27:35)

Relaxációs technikák

Valamilyen relaxációs technikát megtanulhatnánk. Hogyan tudunk pihenni, regenerálódni viszonylag kevés idő alatt. Aztán. Stressz kezelő technikák elsajátítása. Annyira bennem van ez, jártam pszichoanalízisre. Egyszer telefonáltam a pszichoanalitikusnak, és a felesége vette föl a telefont. Már nem tudom, miért telefonáltam neki. Mondtam, hogy hát adja már nekem legyen szíves az analitikust. Azt mondja „Éppen relaxál. És nagyon nagy dolog, hogy én őt fölhívtam, de amikor a férjem relaxál, akkor relaxál. Legyek szíves 25 perc múlva hívni.” (Kapott Feri egy kicsi és egy nagy üveg kólát – szerk.) Ahh, ahh! Hát ez… nagyon köszi. Úúú, mrrhh! Muszáj innom. Ummmhh. Persze, sokkal tökéletesebbnek tűnnék, ha nem innék, de… (Iszik – szerk.) Szóval. Elrejtem ide, így. (Visszaadja a vizet – szerk.) Nagyon köszönöm. Jó, ha szomjas vagy, gyere nyugodtan. Szívesen adok belőle, a nagy kólából is. Jó. (29:10)

Elkezdjük a munkát hazavinni, a kapcsolatainkba beszűkülni

Tehát, mi az, amit akkor itt tehetek? Fölfedezem azt, hogy elkezdtem hazavinni a munkát. Fölfedezem azt, hogy kezdek bizonyos kapcsolataimba beszűkülni. A gyerekemmel való kapcsolat, anyámmal való kapcsolat, férjemmel való kapcsolat. Szinte kezd kizárólagossá válni. Az összes többi kapcsolat kezd eltörpülni a mellett, hogy „Mi van aaahhh, a gyerekemmel? Hahhh, a férjem boldog-e, vagy nem? Az anyámmal mi van? Főleg az anyámmal mi van?” Aztán. Hmm, hmm. (29:50)

Elkezdek őszinte lenni magammal, megbecsülni a szükségleteimet

Mi az, ami segít? Megpróbálok őszinte lenni saját magammal. Elmondani, hogy tulajdonképpen hol tartok, hogy mi van velem. A saját személyes szükségleteimet elkezdem megbecsülni. Hogy ezek értékes dolgok. (30:10)Képzeljétek el, jött hozzám néhány héttel ezelőtt a víz-, meg csőszerelő. Nem t’om, hogy hívják pontosan, szerelte a vizet, amibe a cső megy. Vízvezeték szerelő. Legyen úgy. Elég sokat szerelt, mert bontani kellett, meg vésni kellett, meg minden. Megcsinálta, volt körülbelül 12 óra. Kérdeztem tőle, hogy „Ah, na, hát most dél van. Na, sok helyre megy még?” Azt mondja „Nem, ma már sehova nem megyek.” Ebben a pillanatban elindultak ezek a gondolatok. „Júú, de könnyű neki! – Ú, szegény, nincsen munkája! – Jaa, most ez hogy is lehet?” Azt mondja „A mai napomat arra szánom, hogy a szerszámaimat rendbe tegyem. Mert ugyanis ha a szerszámaimat nem teszem rendbe, akkor az történik, hogy majd mikor megyek dolgozni, <<Hol van a fogó? Hol van a kalapács? Hol van ez a fúrófej? Hol van a smirgli? Hol van ez…?>>, és akkor elkezdek feszült lenni, és ideges lenni, és dühös lenni. Most déltől semmi mással nem foglalkozom, mint a szerszámaimmal.” A kiégéssel kapcsolatban azt mondhatjuk, a szerszám én magam vagyok, én vagyok a szerszám. (31:35)

Pihenés, örömforrások, napi-heti rend

Ahogy Carl Gustav Jung mondta, nem a módszerek gyógyítanak, hanem az ember. Az, egy élő ember Ezért ha nem vigyázok magamra, nem fogok tudni mások javára lenni. Ahh! Mi az, ami még a harmadik pont? Aha! Pihenés, erőforrás, örömforrások megtalálása. Napi-, heti rend kialakítása. Mikor a harmadik fázisban lévő valakit megkérdezünk, anyát vagy feleséget, hogy „Te, és tulajdonképpen mi az, ami tölt téged?”, akkor nagyon gyakran erre már nem tud válaszolni. Hát mi, mi…? És akkor tudjátok, hogyan szokott kezdődni a mondat? „Hát az töltene, ha… Az jól esne, ha…” (32:30)Napirend, hetirend. Emlékeztek (Egészségedre!), Kuklay Tóni bácsi mit mondott erre? „Hetente egyszer el kell mennem a faluból, különben megőrülök. Havonta egyszer el kell mennem a megyéből, különben megőrülök. És évente egyszer el kell mennem az országból, különben megőrülök.” Ezt csinálta is. Oké. Hmm, hmm. Negyedik. (33:00)

4. A személyes igények és a konfliktusok figyelmen kívül hagyása.

Ha már krónikusan elhanyagoltuk a személyes szükségleteinket, akkor ebből nyilván konfliktusok fognak származni. Belső konfliktusok egészen biztos. Külsők is, de belsők biztos. Például a testünk elkezd jelezni. Hmm. Derekad elkezd fájni, a fejed elkezd fájni, vérnyomásod tööö, vércukor szint dgg-zzz. Kezd elromlani a látásod, cukorbetegség, töö-töö-töö. Egy csomó tünetünk lehet, és hogyan mélyítjük el a rosszullétünket? Úgy, hogy elkezdünk a saját tüneteink ellen harcolni. A testünket nem barátként kezeljük, hanem ellenségként, miközben mi tökéletes anyák, feleségek, apák és a többik akarunk lenni. Ezért elkezdünk a saját testünkkel szemben küzdeni. Erre egyébként nagyon jó módszer számtalan gyógyszer. Nagyon jók. Nincs idő a fejfájásra: gyógyszer. Gyomorpanaszokra gyógyszer, gyógyszer. Az a lényeg, hogy utána ugyanúgy folytathassuk, mint előtte. Mhmm. Igen, igen. Mi az, amit tehetünk? (34:20)

Kampánypihenés. Tombolás. Sportolás.

A figyelmeztető jeleket vehetnénk komolyan. Vagyis a saját nyomorúságunkat vehetnénk komolyan. Megállhatnánk, hogy mit tehetnék akkor most magamért. Aztán ami lehetséges, hogy ilyenkor, tudjátok, még van annyi lélekjelenlétünk, hogy azt mondjuk „Igen, az utóbbi időben tényleg nem tudtam pihenni. Ezért most a hétvége iszonyú jó, mert föl se kelek. Az nagyon jó, és a pizzát meg lehet rendelni.” És akkor négykézláb kikúszol, és persze, hát föl se kelljen állni. És akkor nem t’om, betolják a kulcslyukon, vagy ott a… Így aláfekszel, és…  Kampány, ilyen tűzoltás szerű pihenés. (35:15)De az is lehet, hogy te egy fiatal ember vagy, 27 éves feleség. Na, hát akkor te a hétvégét azzal töltöd, hogy elmész egy iszonyatos jó raftingra, és tolod ezerrel. Sportolás, testkultúra tűzoltás szerűen. És mi a harmadik? Tűzoltásszerű szórakozás. Tehát például „Milyen jó, Gláser András megházasodott, ez remek, mert akkor szombaton lehet orrvérzésig tolni. Az tök jó.” Ez azt jelenti, hogy ami nagy segítség a 4. fázisban, hogy fölismerem, hogy jó dolgokat csinálok csapnivaló módon. Mert nem úgy pihenek, hogy napi rend, heti rend, havi rend, nem úgy sportolok, hogy napi rend, heti rend, havi rend, és nem is úgy nem t’om mit, kapcsolódok ki, hogy napi rend, heti rend, hanem… (36:15)Mint mondjuk finn testvéreink közül néhányan, akik fölszállnak mondjuk a…, na, viking hajóra. Az azért jó, mert nincsen adó a vodkán. Tehát akkor meg lehet azt csinálni, olyan járatok vannak Finnországban, hogy Finnországból Finnországba megyünk, Helsinkiből Helsinkibe. Föl lehet rá szállni pénteken este, vagy szombaton este. Szuper jó, a leg lepukkantabb óriási ilyen komphajók ezek. Ötször annyi idő alatt érnének Tallinba, vagy Stockholmba, ezért arra már nem jók. De arra, hogy ott le lehessen részegedni, arra szuper jók. Ezért halálosan lassan pöfögnek ott, a hideg tenger vizében. Nem is mennek sehova ugye. Pontosan ugyanúgy, mint azok, akik ott isznak az ájulatig. Tudjátok, hogy például a finn ivási szokások egyik fő csapása, hogy „Ha már iszunk, akkor igyunk.” És akkor eszméletvesztés, minden hétvégén eszméletvesztés. Jó. Ehh, ehh, jó. Mi az, ami még segít? (37:45)

Az önmagunk iránti felelősség tudatosítása.

Ahogy a kedves pszichológus ismerősöm mondta. „Feri, ha nem vigyázol magadra, más nem fog.” Ez nem azt jeleni, hogy nem szeretnek mások, de hogy a saját felelősségemet saját magamért nem tudom lerakni, illetve azt a felelősséget, amit én kaptam saját magam élete felé, azt más nem tudja viselni, csak én. És ha én lemondok róla, akkor annyi nekem. Mhh, mhh. Igen. Jó. Mrrhh. 5. pont, nézem, bele kell férni. (38:35)

5. Az értékrend megváltozása.

Emlékeztek, itt mondtam azt, hogy az értékrend megváltozása nem elméleti, hanem gyakorlati. Elkezdek úgy élni, úgy gondolkodni, érezni, cselekedni, olyan szándékaim lesznek, amelyek ellentétesek azzal… Egyébként ezt pont itt mondtam, mikor itt voltunk. Most eszembe jutott, ebben a teremben mondtam. Pontosan ellentétesek azzal, ami egyébként a saját hitvallásom. Elkezdek szembe kerülni saját magammal. (39:05)„Azért lettem orvos, hogy betegeket gyógyítsak. De mikor látom a sort a váróban, hrrsss, frrrhhh, elegem van. – Azért házasodtam meg, mert szeretem a férjem. De ha a kulcsa zörög a zárban, hrrr-frrrhhh. – Azért házasodtam meg, mert az én drágámmal akartam élni. De ha az én drágám kinyitja a száját, hrrr-hrrr.” Mmmm. Egészen ellentétes érzések, gondolatok, szándékok, és minden jelenik meg bennem, mint ami egyébként a hitvallásom. Mikor egy picit magamhoz térek, akkor még vissza tudom idézni, hogy miért házasodtam meg, csak mikor benne vagyok, már nem jön elő. (Nagyot nevet valaki – szerk.) Ne, hát nem, olyan jó ízű volt, hogy… de én is kedvet kaptam. (40:15)

Izoláció

Mi az, amit ilyenkor megteszünk? Az értékrend megváltozása. Egyszer csak elkezdjük fölfedezni, hogy tulajdonképpen elhanyagoltuk a barátainkat is. Hogy kibillentünk azokból az emberi kapcsolatokból, amelyek ezekben a helyzetekben erőforrássá lehetnének. Tehát például, és egyébként ez joggal nehéz helyzet, mondjuk nem egyszer megéltem ezt. Fiatalok társasága, megvannak a jó baráti kapcsolatok, és azzal, hogy valahol baba születik, észrevétlenül kicsúszok ebből a közegből. Mert ők még bulizni járnak, de én már nem járok, az a témájuk, hogy hova érdemes elmenni nyáron, de nekem már nem ez a témám. Az, ami nekik probléma, nekem gyakorlatilag már nem probléma, és ami nekem nagy témám, azzal nem is akarnak, meg tudnak mit kezdeni. Észrevétlenül kicsúszhatunk nagyon fontos emberi kapcsolatokból. Az elején azt mondjuk, hogy ez teljesen rendben van. Hát ott van a férjem, ott van a feleségem, született a baba, tulajdonképpen az anyámra tudok támaszkodni – ez rendben van, egy évig. És utána hirtelen, ahogy még jobban szűkül a tér, és izolálódok, azt élem meg, hogy már nincs is kihez fordulni. (41:45)Azt mondja nekem egyszer egy édesanya, fiatal nő, azt mondja. „Arra döbbentem rá, ahogyan kezdett beszűkülni a belső világom, hogy már nincs is barátom. Hogy jutottam oda, hogy nincsen barátom? Nekem régen voltak barátaim.” Az itt a csavar, hogy egyébként, ha a barátaim azt mondják „Te, tudod, hogy egy picit lehetne, nem t’om, kicsit lazulhatnánk együtt. Te, mi lenne… a gyerekeket hozhatnád.” Hogy mikor ők elkezdenek bennünket emlékeztetni arra, hogy „Te, nem lehet, hogy ez kiégés?”, akkor ezek az emberek elkezdenek bennünket bosszantani, és elkezdünk nem találkozni már azokkal, akik a javunkat akarják. Főleg azokkal nem szívesen találkozunk, akik reálisan látnak. Na, ő velük pláne nincs kedvünk találkozni, mert zavarnak bennünket ebben a beszűkült világban való tgg-dgg, hajtásban. Mi az, amit tehetünk? Mrrhh. Ömm. Újra fölvehetünk emberi kapcsolatokat. Rájöhetek, hogy vannak még barátaim, csak nem telefonáltam nekik három éve. De attól még tulajdonképpen lehet, hogy a barátaim, lehet hogy megmaradtak. Fölveszek újra emberi viszonyokat. (43:10)Például… ezért most csak egy párhuzamot hadd mondjak. Megtérés élményt, hatalmas istenélményt átélt személyeket követtek, és arra voltak kíváncsiak, hogy az élmény hatására 2-4-6-8 év után hányan vezetik az életüket abban az értékrendben, ami az élménynek az értékrendje. Tudjátok a százalékot, ugye? Ezt szerintem kétévenként el szoktam mondani. Néhány év múlva tíz emberből már csak kettő. Ez azt jelenti, hogy ott van egy szerelmes pár, hatalmas élmény, hormonális bumm. Azt mondják, „Ekkora élmény? Hát ehhez csak egy istenélmény fogható. Hát ez kitart egy életen át.” Eltelik 2 év, 4 év, 6 év, és megtörténik az izolálódás, nincs erőforrás. (44:10)Képzeljétek, azt nézték meg, hogy tíz emberből az a kettő, aki egy istenélmény után az istenélménynek a világában tartózkodik, és az alapján él, az alapján az értékrend alapján, ami az istenélményben kimondva-kimondatlanul van, mi a közös vonás bennük? Találtak egy teljességgel nyilvánvaló közös vonást. Ez pedig így szól, kapcsolatot tartottak olyanokkal, akiknek hasonló volt az értékrendjük a sajátukéhoz. Ha csak az élmény, ez most lehet a szerelem, ha csak erre alapozunk, prrr, akkor… a hormonális puff idején annyi. Olyan jókedvű vagyok ma, optimista. Jó. (45:05)Mi az, amit tehetek? Hogy a személyes értékrendemet ütköztetem azzal, amit itt belül tapasztalok, és azt mondom, hogy „Nem akarok tovább így élni.” Tulajdonképpen én mindig akkor szoktam elmenni a püspökhöz. (Egészségedre!) Tényleg, időnként úgy azt mondom „Na, most lett elegem abból, hogy úgy élek, ahogy nem akarok élni.” Olyankor el szoktam menni a püspök atyához, és elmondom, hogy most már úgy élek, ahogy nem akarok élni, és ez már nem csak rajtam múlik. Tényleg így van, mert kiégni nem egyedül szoktunk, az mindig egy rendszerben történik. Eddig azt kell mondanom, hogy a püspök atya meghallotta a szavamat. Tényleg, ezt kell mondanom. Nem járok hozzá sűrűn, csak amikor már kezdek kiégni… nagyon. Azt mondja. Oké. 6. lépés. (46:10)

6. A fellépő problémák tagadása.

A 6. lépés az, hogy az értékrendem megváltozásából fakadó problémákat elkezdem tagadni. Azt mondom „Nincs itt semmi probléma, csak egy picit össze kell szednem magam. Tulajdonképpen ha egyszer kialudnám magam, minden megint helyreállna. Végül is hát szeretjük egymást, mert fél évente egyszer elmegyünk egy wellness hétvégére, és akkor megint jó lesz minden. Tehát tulajdonképpen nincs nagy baj. Mert ameddig még azt tudom érezni fél évente egyszer, a 38 fokos vízben, hogy nem undorodok a hámsejtjeidtől, amelyek most elkezdték csapkodni az elhízott testemet, addig tulajdonképpen nincs nagy baj, tehát ez még mehet így tovább.” Nem véletlenül mondtam az elhízott testet, majd mindjárt elérkezünk ide. Jól van. (47:15)A természetes kapcsolataink elkezdenek teherré válni. A gyerekeink kiborítanak, a férjünk megőrjít. Az anyánk kikészít. A testvérünkkel már nem találkoztunk öt éve. Néhány év alatt létre tud jönni egy ilyen rendszer. Mhh. Ezt… igen, marad a rutin. Rutin. Tolni kell, tolni kell, tolni kell. Mrrhh. (47:55)

Beszélni az állapotomról.

Mi az, amit tehetek? Ilyenkor már tulajdonképpen annyira rosszul szoktunk lenni, hogy már az nagy segítség, ha merünk beszélni arról, hogy rosszul vagyunk. Tehát ha kilépünk a tagadásból, hogy tulajdonképpen nincs itt baj. Amikor valaki elkezdi mondani, hogy „De tulajdonképpen meg vagyok ijedve. Hogy most már egyáltalán nem úgy élek, ahogyan akartam. Ráadásul az egészségem is kezd rámenni, de nem is kicsit. Ezzel most szeretnék valamit kezdeni, de azt hiszem, hogy gőzöm sincs, hogy mit kéne csinálni.” Ilyenkor minden további nélkül reális, hogy azt mondjam, hogy „Nem tudom, hogy mit kell csinálni, csak valamit kellene csinálni, de gőzöm sincs már, hogy mit.” Ez a beszűkültség miatt van. Tehát ez az első, egyáltalán beszélni az állapotomról. (48:50)

A terhelést csökkenteni kell.

A következő, ami ilyenkor már elkerülhetetlen, hogy a terhelést csökkenteni kell. Már nem, nem lehet, hogy „Szedjük össze magunkat! Nézzük pozitívan! Meg félig tele van még az a pohár.” Érted? Nézheted nyugodtan, hogy félig tele van a pohár. Például a kedves ismerősöm azt mondja „Én elhatároztam, hogy a gyerekeimet sosem adom bölcsődébe.” Szerintem ez jó döntés, ez jó döntés. Mert három éves korig, ha csak lehet, a szülő, édesanya maradjon otthon a gyerekével, ha csak lehet. Ez az édesanya is ezt gondolta, azt mondta „Ha csak lehet, maradok a gyerekemmel, ez a három év, ez mindennek az alapozása. Ha csak lehet, ha csak lehet…” Igen ám, de öt gyereke volt. Az első négynél mindig otthon maradt, mire három éves volt, általában szült is egy következőt. Amikor az ötödik gyerekénél egyszer csak elkezdett beszélni a problémáiról, mert akkor kezdett már teljesen kikészülni, akkor azt mondta „Most ezt a jogos ideált, hogy én úgy terveztem, hogy én olyan édesanya leszek, aki legalább három éves korig otthon maradok a gyerekekkel, ezt most föl kell adnom. Nem azért, mert ez nem egy jó gondolat. Ha képes lennék rá, így csinálnám, de már nem vagyok rá képes. Ezért most sóhajtok egyet, és már most kikeresek néhány jó pszichoterapeutát a névsorból, hogy a gyerekemnek legyen hova mennie. De én most a kétéves gyerekemet beadom a bölcsődébe. Mert ha ezt most nem teszem meg, nekem végem van, és az öt gyerekemnek még inkább vége van.” (50:45)

Ha vágni kell a macska farkát, akkor nyissz!

Tehát itt már nem, ha szabad így mondanom, nem lehet szórakozni, hogy „Jó, hát majd még egy picit.” Nem, itt már… Tudjátok, voltam Pannonhalmán néhány évvel ezelőtt. Akkor ott pont úgy volt, hogy élt még az öreg főapát, meg a fiatalabb főapát, meg mindenféle főapát aspiránsok persze. S akkor valahogy elkezdődött ez a beszélgetés, hogy mitől jó egy jó főapát, és a főapátok milyen örökséget adtak át a következő nemzedék főapátjainak. Akkor az egyik főapát azt mondja „Na, én azt kaptam attól a főapáttól, aki már akkor még élt, amikor már nem ő volt a főapát, de…” Azt mondja. „Ide figyelj, egyetlen dolog, ami igazán fontos. Neked döntéseket kell majd hozni. Ezt úgy is tudod. Hát én azt mondom neked, ha le kell vágni a macska farkát, akkor nyissz! Ne reszelővel, meg kapargatni, hogy ne fájjon, meg úgy csináljuk, mintha nem vágnánk le. Nem, ha le kell vágni, akkor pfff!” Most a hatodik pontnál már ez van. Tehát ott már „Jó, egy picit még…” Valamit abban kell hagyni például. (52:10)Mikor kezdett sok évvel ezelőtt túlterhelődni az életem, akkor egy évig szenvedtem azon, hogy az egyik legkedvesebb dolog, amit csinálok, hogy beszélgetek veletek, négyszemközt leülünk, és beszélgetünk. Akkor egyszer csak hoztam egy döntést, hogyha ezt nem hagyom abba, ki fogok készülni. Hát csak hogy ez az egyik legkedvesebb nem t’om én, segítő része az életemnek. Mégis úgy kellett döntenem, hogy ezt nem fogom csinálni, mert különben ki fogok készülni. Ilyenkor milyen érdekes nyomás tud nehezedni, hogy… Valakinek mondtam, hogy most már könnyen beszélek, most már öt éve nem fogadok senkit. Egyszer csak valaki visszajött, azt mondta „Én elmentem egy pszichológushoz, és a pszichológus azt üzeni neked, hogy gondold ezt át.” Ez remek. És itt lehet az első lépésbe becsavarodni, tudjátok. Hol vesztem el a szabadságom? „Ja, a pszichológus azt mondta, hogy ezt gondoljam át? Igaza van, tényleg. Hát akkor gyere!” Aha?! (53:30)Tehát a hatodik lépésnél, már ha szabad így mondanom, nem indirekt stratégiákat alkalmazunk az érzelmi attitűdök megváltoztatására, hanem cselekszünk magunkért. Valamit meg kell változtatni, különben kipurcanunk. Jó. Hetedik pont. (53:50)

7. Visszahúzódás

A hetedik pont, hogyha ezt (cselekedni magamért – szerk.) nem teszem, még jobban beszűkül a világom, és elkezdek visszahúzódni. Elkezdek visszahúzódni az emberi kapcsolatoktól, még a családon belül is elkezdek visszahúzódni az emberi kapcsolatoktól. Már nem úgy tekintem a családi kapcsolatrendszerben a számomra fontos személyeket, hogy ők föl tudnának engem, mit t’om én mit, dobni, hiszen már idegesítenek. Ezért a legfontosabb személyektől is elkezdek tulajdonképpen visszahúzódni. Mi az, ami ilyenkor jellemző? (54:25)

Megerősödik bennem az agresszió.

Az előző lépésekben inkább negatív érzések jelentek meg, itt azonban már az agresszió. Ez az, amikor a túlterhelt anya az első pofonját adja a gyerekének. Amikor a túlterhelt férj bántalmazza a feleségét. Prrr. Megjelenik az agresszió. (54:55)Itt, ennél a 7. lépésnél lehetséges az, hogy már az is fáraszt, hogy valamit komolyan vegyek. Ezért tulajdonképpen velem már nem is lehet komolyan beszélni, mindent elhülyéskedek. Bagatellizálom, kissé cinikus vagyok, kissé azt mondom. „Végül is, aki igazán számít, Örkény, na, ennyi. Egypercesek, körülbelül így érdemes látni az életet.” „Szerbusz! Hova még? – Hát csak úgy sétálgatok. – És mi ez a kötél a derekadon? – Á, nem tesz semmit, csak a beleim.” (55:35)

Belátom, hogy emberi kapcsolatokra van szükségem.

Mi az, amit tehetek? Hogy belátom, hogy emberi kapcsolatokra lesz szükségem. Valódi emberi kapcsolatokra. Papként volt egy pillanat, amikor elhatároztam, hogy nem lehetek állandóan papi szerepben, muszáj, hogy a barátaimmal kapcsolatot tartsak akkor is, hogyha minden pillanatban azt fogom mondani, hogy a barátaimmal való kapcsolattartásnál öt fontosabb dolgot is el tudok képzelni. Mert pontosan mindig ezt gondolhatnám, és akkor… na. Ezért múltkor egy nagyszerűt bowlingoztam a barátaimmal. Igaz, hogy fájt a térdem és a derekam, ezért néztem őket. (56:35)Visszahúzódás. Mi az, amit tehetek? Ezt, hogy belátom, belátom, belátom. Illetve tudatosan fölveszek a családon kívüli kapcsolatokat is, tudatosan, szánt szándékkal. Lehetőleg ez ne az első szerelmem legyen, aki felé még bármiféle pozitív érzelmi viszonyt el tudok képzelni. Ne, ne őt hívd el egy cukrászdába hat év izoláció után! Következő. (57:15)

8. Viselkedés- és magatartászavarok

A nyolcadik lépés, hogy megváltozik a magatartásom. Már nem csak az érzéseim változnak meg, a gondolataim, az értékrendem, hanem megváltozik a cselekvésmódom. A pozitívumok már nem jutnak el hozzám, nem hallgatok külső szavakra, bármiféle óvó reális szó már csak bosszant és idegesít. (57:40)

Megjelennek váratlan magtartásformák.

Ezek a váratlan magatartásformák, például, valaki csont és bőr a túlfeszítettségtől, és miközben ilyen viaszosan sárga az arca, tulajdonképpen nem az öv tartja a gatyáját, hanem a medencecsontja tartja ezt az egészet, ami itt van. Ránézel és rosszul vagy, és akkor gyullad már csak fény a szemében, amikor elmondja, éppen most fejezett be egy léböjt kúrát, és öt napig csak gyümölcslevet facsartan ivott, és 41 kiló, és éppen fölszámolta már magát. Mikor valaki egészen esztelen dolgokat kezd el csinálni, esztelenül léböjtöl. Már így is az egészsége megrendült. Most mondjuk egy öt nap, egy hét, ráhúz, májfunkció elment Kukutyinba. Onnan nem lesz könnyű talpra állni. Esztelen magatartásformák jönnek elő. (59:05)Olyan is lehet, hogy valaki elkezdi elhanyagolni az öltözködését. A templomban is nem egyszer, nem kétszer látom, hogy rettenetesen magas ideálokkal rendelkező személyek, amikor elvesztik az egyensúlyukat, elkezdenek ápolatlanok lenni. Már nem mossa meg a haját. Vagy pedig elkezd brutálisan elhízni. Mert azt az erőfeszítést már nem képes megtenni, hogy ne egyen akkor, amikor nem éhes. Hmm. Tehát ez volt a nyolc. Magatartásforma megváltozása. Szélsőségek. (59:50)

Mi az, ami segít?

Elkezdünk pozitívumokat meglátni és befogadni, és megnevezzük a saját szélsőségeinket. Most… igen, hú, jó. Megleszünk. (60:05)

Megnevezzük a saját szélsőségeinket.

Ilyen szélsőség lehet, ugye magunk között szólva, ezt nem szoktuk elmondani másoknak, de az izolációval nagyon gyakran az is együtt jár, például akik egyedül élnek, hogy elkezdünk nem takarítani. Elkezd egy szemétdomb fölhalmozódni nálunk. Hiszen a saját szükségleteinket már régen elhanyagoltuk, éppen mindig a fontos dolgok, még azt csináljuk, és mikor hazamegyünk, akkor átállunk egy 0,001-es működésmódra. Tehát az már nem, nem… Tehát tulajdonképpen ott, mint egy… Mondjatok valamit! Egy állat, ami egy… Mondjad? Lajhár. Az elég sokat mozog még. Igen, tehát az egyik magatartásforma, amikor radikálisan megváltozik, hogy elkezdesz koszban, mocsokban élni. Még arra van erőd, hogy lezuhanyozz, és úgy gyere ki, de az otthoni dolgokkal már egyáltalán nem foglalkozol. Elkezdenek kupacok halmozódni. Vannak, akik persze akkor a kupacokat egy picit strukturálják, ehhez van erejük. Tehát a pizzás dobozok jobb oldalt halmozódnak föl. Mindenféle zsebkendő bal kézre. A hűtőszekrénynek bizonyos polcai már használhatatlanok, mert ott a megpenészedett dolgok vannak, de már arra nincs erő, hogy kidobjad. Ismerős ez? Ne, ne jelentkezz! Nem, mert annyit terapeuta nincs itt. (62:00)Ez lehet az egyik, hogy tulajdonképpen kifelé még egy minimálisan működsz, otthon már nem működsz, nyomkodsz (távirányítót – szerk.). És a másik, van, aki ezt pont fordítva csinálja. Ez az a személy, akit az tart még életben, hogy otthon takarít. Persze, igen, nem mindenki ugyanott nevetett. Hát látjátok, ezért mondom, hogy szélsőséges magatartásformák lehetnek. Tehát ő tulajdonképpen egyetlen egy dologgal tudja már csak stabilizálni magát. Az egyik, hogy otthon már nem csinál semmit, és így képes egyáltalán valahogy másnap munkaképes lenni. A másik pedig azzal, hogy körbe néz, és lefekszik, és azt mondja „Rend van.” Minden van, csak rend nincs, csak éppen mondjuk fölporszívózott. Tehát rendes a lakása, de rend az egyáltalán nincs az életében, a legnagyobb káoszban él, de a lakása tényleg tiszta. Ugye itt (elhanyagolás – szerk.) pedig a legnagyobb mocsokban él otthon, de kétség kívül el tud menni dolgozni. (63:25)Ez a nyolcadik lépés, amikor a magatartás megváltozik, és egésen, egészen. Ez a mit sütsz kis szűcs. Egészen szélsőséges magatartásformák jelennek meg, és tulajdonképpen néha, néha egy-egy villanás erejéig úgy belépsz a lakásba, azt mondod „Hú, itt élek? Hú! Ez komoly.” És akkor elhatározod, mondjuk, most van május, hogy „Na jó, jó, augusztus 20-ára kitakarítok.” Ugye azért teheted meg, mert már izolálódtál annyira, hogy nincsenek emberi kapcsolataid. Ugye, hát ezért már nem tűnik föl, hogy így van. Oké. Jó. (64:15)Mondtam, hogy mi az, amit tehetünk. Pozitívumok befogadása, és a saját helyzetünknek a kritikusságának a fölismerése. Hogy tulajdonképpen ez már valami szélsőség, amit csinálok. Következő. (64:35)

9. Deperszonalizáció

Mikor kezd megszűnni a kapcsolatunk saját magunkkal. Saját magunkkal való kapcsolat, elkezdünk elidegenedni a saját testünktől, saját érzéseinktől. Már csak úgy bírható ki az élet, hogy azoktól a negatív érzésektől, amelyek teljesen fölhalmozódtak bennünk, ezektől elkezdünk távolságot tartani. Ezt már csak azon az áron tudjuk megtenni, hogy kiüresedünk. A kiüresedésnek meg az az ára, hogy elkezdünk szép lassan semmit nem érezni. (65:00)

Teljes teret nyitunk a függőségeknek.

Mikor elkezdünk szép lassan semmit nem érezni, és a saját testünkkel sem törődni, akkor teljes teret nyitunk a függőségeknek. Mert akkor ugyanis az történik, hogy az ürességet viszont megpróbáljuk valamivel betölteni. Mert semmi másunk nincs, mint az üresség. Ezért az üresség betöltésére kitalálunk bizonyos technikákat, amelyek kéznél vannak. (65:25)Például te megiszol a Szentkirályi vízből 4 litert esténként. Hárrr, hárr. Mhmm. Alkohol? Az ürességet betöltjük alkohollal. Az ürességet betöltjük filmnézéssel, az ürességet betöltjük pornófüggőséggel, az ürességet betöltjük, mit tudom én, szexuális kalandokkal. Az ürességet betöltjük… szerencsejátékkal. (66:10)Kedves ismerősöm sportfogad, sportfogad. Fél évente körülbelül csinál 2-3 milliós adósságot. Tulajdonképpen azt a belső ürességet, amiben van, annak az izgalma képes egy picit elviselhetővé tenni, hogy izgul, és tapad a meccsekre, hogy mi van. „Hrr, 2:0, nem igaz, nem igaz! Mit csinál a Juve?” És ez valahogy egy picit ezt az ürességet… na. M-hm. (66:50)Az ürességgel együtt elkezdünk közönyösek lenni. Most nézem… Elvesztettem egy lapot. Na, én nem vagyok az a nagyon rendes, ugye? Az a… Én a stabilitásomat nem szoktam porszívózással helyreállítani. Ez most a napnál is világosabban kiderült. (67:15)

Mi az, amit tehetünk? Segítségre van szükségünk.

Annak a belátása, hogy innen a magunk erejéből nagy valószínűséggel nem fogunk kijönni. Segítségre van szükségünk, valamilyen szakszerű segítségre. Illetve elkezdünk, megpróbálunk visszatalálni a saját eredeti érzéseinkhez, hogy tulajdonképpen a kiégésnek a 4-5. fázisában még tudtam dühös lenni, most már az se vagyok, már csak a meccs számít. Már csak a film, már csak az alkohol, már csak a kaja, már csak a… (68:05)Ennél az állapotnál még a negatív érzések is jobbak, mert azokban legalább benne vagyok. Ezek persze félelmet keltenek majd, nem akarom őket átélni, hiszen éppen abból menekültem az ürességbe. Ezért lehetséges az, hogy szükségem van valakire, aki ott van akkor, amikor elkezdek rosszul lenni. Mert ehhez képest az üresség egy picit könnyebb. Mrr. (68:35)

10. Belső üresség érzés

Elhatalmasodik ez a belső üresség. Szakemberre van szükségünk, itt már teljesen egyértelmű. A magatartásformáink, amelyeket elkezdünk gyakorolni, azok tulajdonképpen önpusztítóvá válnak. Ebben az egy megrendítő dolog számomra, hogy amikor a kiégés folyamatában önpusztító magatartásformáink lesznek, tulajdonképpen az olyan, mint az emberi lélek utolsó segélykiáltása a realitásért. Hogy szembesítsen magunkat azzal, hogy egy önpusztító életmódban vagyunk benne. Hogy végre-valahára ezt ne tagadhassuk le, hogy ez tényleg így van. Ezért az önpusztító magatartásforma nem csak tünet, hanem olyan, mint egy fölkiáltás, hogy a realitással merjek találkozni. Amm, mhh, oké. (69:45)

11. Depresszió

12 pont van, de a 12. az már csak a vége. A 11. pont a depresszió. Belesüllyedek a depresszióba, a világ tulajdonképpen leszűkül egy ágyra, amiben fekszem. Ez nagyon szimbolikusan, nagyon jól kifejezi, hogy hova tudtam eljutni. Már csak az ágy az, amivel a kapcsolatot tartom. (70:10)Volt egy olyan nagyon jóra való kliens, aki a depresszió fázisában még az ágyánál is kisebb dologra tudott leszűkülni. Ez pedig a takarója volt. Azt mondta, hogy „Tulajdonképpen nem, az ágy az túl sok. Nem, az ágy nem is érdekes, nem t’om, a figyelmemet egy egész ágyra fordítani. Tulajdonképpen a takarómra tudok figyelni. Egyetlen egy dolog van, ami segítséget nyújt nekem, hogy egyáltalán képes legyek élni, amikor a takaró alá bújok.” Ez már a depresszió, elég csúnyán. (70:55)Egészen le- és beszűkül ilyenkor a világlátásunk. Reménytelennek érezzük az életet. Azt gondoljuk, hogy innen nincs kiút, hogy ennek vége van. A társkapcsolat folyamatában eljutottunk a védekező elhidegülésig. Azt mondjuk „Hát, már nem is jelentünk egymásnak semmit.” Ez egyébként nem így van, csak már kiüresedtünk, és elhidegültünk azért, hogy ne fájjon az, amivel nem tudtunk mit kezdeni akkor, amikor még fájt. Ilyenkor azt mondjuk, már nem is lehet mit tenni, az egészet abba kell hagyni. (71:40)Amikor valaki a kiégés folyamatában depresszióssá válik, esetleg súlyosan, akár egészen odáig is eljut, hogy meg akarja ölni magát, mert annyira nem lát kiutat. Valódi, nagyon mély szenvedés ez. Igen, igen. 11. (72:05)

Mi az, ami segíthet? Pszichiáter.

Pszichiáter, orvos. Ezekben az esetekben orvosság nélkül nem tudom, mondjuk így finoman, nem tudom. Gyanítom, hogy nem. Orvosság nélkül már nem. És egy olyan közeg nélkül, aki az én beszűkült lelkiállapotomat látva, fokozott felelősséget vállal értem. Mert én nem tudok már józanul saját magamért felelősséget vállalni. (72:45)Ilyen nagyon sajátos, nem tudatos és direkt öngyilkosság, amikor valaki egy kiégési folyamatban valami egészen esztelen sportban meghal. Autópályán száguldás közben meghal. Egy totál lerészegedés után egyszer csak annyi neki. Három napig nem alszik, és egyszer csak a szíve krrrr. Nem föltétlenül direkt módon oltjuk ki a saját életünket, hanem lehet, hogy még kitalálunk valamit, ami elegánsnak tűnik. (73:30)

12. A teljes kiégettség

És a 12. pont a teljes kiégés. És hát ezzel a jó hírrel szeretném befejezni. Nem, de… sikerült végig mondani. (73:55)A jó hír az, hogy egészen világosan látjuk, hogy itt mi hogy történik egymás után, nagyon világosan látjuk. Ezért akartam picit olyan nyögve nyelősen elmondani, elmondani, elmondani, hogy saját magunkat láthassuk. Azért jó, hogy látjuk ezt a 12 pontot, mert emlékeztek, talán egy három hónappal ezelőtt mondtam azt, hogy ha magamra nézek, akkor én körülbelül a szabadság és a kiégés olyan 4-5. fázisa között jövök-megyek, körülbelül így vagyok. Nem arról van szó, hogy képesek lennénk tartósan mindig itt (A szabadságban – szerk.) lenni. Hát ki, ki képes mindig szabad lenni? Szabadok vagyunk, csak hát ezt, na… Akkor jön az első lépés, elvesztjük a szabadságot, fokozott erőfeszítés, aztán a szükségleteket egy picit elhanyagoljuk, belső konfliktussal próbálunk nem mit kezdeni, és egyszer csak valahogy már olyan érzéseink, gondolataink támadnak, amelyek ellentétesek a saját hitvallásunkkal. (75:05)Az, hogy mondjuk 5-6 lépésig minden további nélkül eljutunk, ezt én magamról is tudom, hogy így van. Egyáltalán nem mindegy, hogy közben tudom-e, hogy (Egészségedre!) ahh, hogy van-e zsebkendőm, vagy nincs, hogy van-e víz, ahova tudok nyúlni, hogy fölhívom a barátomat, hogy „Most itt tartok. – Feri, ne hazudj magadnak!” Szoktam. „Feri, ne hazudj magadnak! Ne, te most itt tartasz. Tehát most már ott tartasz, hogy most már neked valamin változtatnod kell. Most már nem lehet mit t’om, mit, megújulsz egy kicsit az egerszalóki gyógyvízben. Aha! Nem, mostantól kezdve valamit nem csinálhatsz!” (75:50)Szóval, nem akarom idealizálni azt, hogy most akkor itt tudunk lenni az elsőnél. Én nem tudok itt lenni, az biztos. De hogy annak a tudatosítása, hogy éppen hol vagyok, és hogyan jövök mindig vissza. Akkor visszajövök, és egy iskolaéven belül nem egyszer vissza tudok ide (1) is jönni. Nem úgy van, hogy akkor az megy előre, és akkor nyáron kapok levegőt. Például arról nem is beszéltem, hogy amikor a szélsőséges magatartásformák megjelennek, akkor azt megelőzi, tudjátok mi? Elkezdünk azon fantáziálni mondjuk feleségként, hogy „Hó, azért a Huffnágel Pistivel minden más lenne!” Elkezdünk férfiként azon fantáziálni, hogy „Tulajdonképpen lesz egy nap, nem szólunk senkinek, bepakolunk egy bőröndbe, és elmegyünk a Maldív-szigetekre.” Ismerősek ezek a fantáziák? Mikor ezek a fantáziák megjelennek, hogy valami teljesen más életet fogok élni, hrrrcsss, gyanús. (77:05)Például egy ilyen fantázia, hogy én a Dürer Rendezvényközpontot elhagyom, és én elmegyek az USA-ba, igen, ez egy fantázia, a kiégés ellen. Jól van, na! Nagyon köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.) (77:35)Köszönöm, köszönöm. (Feri meghajol – szerk.) Köszönöm, köszönöm. Köszönöm, köszönöm. Köszönöm szépen! Óh, jól esik. Ezt elviszem magammal. Szeretnék most egy percet kérni még tőletek, mert hogy az volt a szervezőknek a gondolata, hogy de jó, hogy nem fejezzük be pukk, hanem hogy akkor három nagyszerű embert fogunk hívni három hétre. Látjátok, a honlapon ott van. A három nagyszerű ember közül az egyik itt van. Azt akarta, hogy itt legyen, és hogy csak egy picit lássátok az ő arcát, Kozma-Vízkeleti Dániel. Gyere kérlek egy pillanatra! Tanár úr, terapeuta, családterapeuta, párterapeuta, mindenféle terapeuta. Szólsz? Szólsz.

Kozma-Vízkeleti Dániel

Szívesen. Egy mondatot. Nagyon nagy szeretettel köszöntelek benneteket! Kiképző családpszichoterapeuta vagyok, ez nyelvtörőnek is jó. Jövő héten arról fogok nektek mesélni, ami veletek biztos, hogy nem történt még meg. De képzeljétek el, kint a világban vannak olyan furcsa emberek, akikkel már megtörtént. Például ültek egy előadáson, és arra fantáziáltak, hogy „De jó lenne vajaskiflit enni!” Hát, ki az aki tudna nekem vajaskiflit nyújtani? Természetesen a párom. És ahelyett, hogy szólnának a párjuknak, hogy „Édesem, hazafelé légy szíves vegyél kiflit! – Nem, ha szeret, kitalálja.” És ezzel bebiztosítjuk magunknak, hogyha hazajön… Nem ti! Jaj, Isten mentsen! Kint a világban, ilyen furcsa emberek. Hogy amikor hazaérünk, nézzük a kenyértartót „Nincs kifli.” Akkor mondhassuk, hogy „Már megint nem hoztál kiflit! És nem igaz, hogy ilyen kiflitlen vagy!” Szóval nagyon nem mindegy, hogy az elvárásainkat előre és a kérés, vagy utólag, és a számonkérés nyelvén fogalmazzuk meg. Hiszen az a mondat, hogy „Te hülye vagy!”, meg az, hogy „Én nem értem, amit mondasz.” ugyanazt jelenti, csak az egyikre egy kicsit könnyebb reagálni. Erről fogok nektek mesélni a jövő héten. Köszönöm szépen. (taps – szerk.)

Lejegyezte: vinkozoli

Tartalomjegyzék