Lk 9, 18-24 – Évközi 12. vasárnap

2016.06.19.

Megosztom
Elküldöm

2016.06.19. vasárnap: ÉVKÖZI 12. VASÁRNAP

Rátekintenek arra, akit átdöftek

Olvasmány (Zak 12,10-11)

És kiöntöm Dávid házára és Jeruzsálem lakóira az irgalom és az imádság lelkét; és ők majd rámtekintenek. Akit átdöftek, azt megsiratják majd ők oly sírással, mint az egyszülöttet, és keseregnek felette, mint ahogy keseregni szoktak az elsőszülött halálakor. Azon a napon oly nagy lesz a sírás Jeruzsálemben, mint Adadremmon sírása Megiddón mezején.

Szentlecke (Gal 3,26-29)

Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a hit által Krisztus Jézusban. Hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusra, Krisztust öltöttétek magatokra: nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő; mert mindnyájan egy vagytok Krisztus Jézusban. Ha pedig ti Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai, s az ígéret szerint való örökösök.

Evangélium (Lk 9,18-24)

Történt egyszer, hogy amikor egyedül imádkozott, és a tanítványok is vele voltak, megkérdezte őket: ,,Kinek tart engem a sokaság?’’ Ők ezt felelték: ,,Keresztelő Jánosnak, mások pedig Illésnek, mások pedig azt, hogy a korábbi próféták közül támadt fel valaki.’’ Azután megkérdezte tőlük: ,,Hát ti kinek tartotok engem?’’ Simon Péter válaszolt: ,,Az Isten Krisztusának.’’ Ő pedig rájuk parancsolt és meghagyta, hogy ezt senkinek se mondják el: ,,Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell, hogy vessék a vének, a papi fejedelmek és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia.’’ Azután mindenkihez szólt: ,,Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét énértem, megmenti azt.

Vasárnapi beszéd

Aki meg akarja találni, vagy meg akarja menteni az életét, elveszíti azt. Erről szeretnék néhány gondolatot szólni. Miközben éppenséggel azért, mert hogy ebben a mondatban van valami paradoxon, valami sajátos ellentmondásosság, ami nagy segítségünkre van, ez tulajdonképpen meg is nehezíti a dolgunkat, hogy egyszerű szavakkal próbáljunk valami nagyon finom és árnyalt valóságot megragadni. De mégis csak megkísérlem ezt, picit körbejárni, meg-megnevezni valamit, amit itt lényegesnek tarthatunk. A hétköznapiságunkban mit kezdhetünk ezzel? Hogy hát nemde az egyik legnagyobb érték az élet, meg az életünk? Nem a legtermészetesebb törekvésünk az, hogy meg akarjuk menteni az életünket, és hogy nyilván akkor ezért majd mindent elkövetünk, hogy ez így legyen? Hát egészen értelmetlennek, esztelennek tűnik megkérdőjelezni azt, hogy valaki, ha meg akarja menteni, vagy találni az életét, erre azt kelljen mondani, hogy rossz irányba megy, vagy valami értelmetlen dolgot tesz, vagy helytelenül cselekszik. Ha csak ennyit mondunk, hogy értelmes emberi tevékenység-e, vagy hozzáállás, hogy egy életet valaki meg akar menteni, hát persze, hogy az. S ha valaki engedi, hogy veszni menjen, na-na-na-na. Hát tulajdonképpen erről szeretnék beszélni, meg arról, amikor néha látom az arcotokat.

Például hadd mondjak egy konkrét példát. Mikor John Gottmanre szoktam hivatkozni, aki a legnagyobb szaktekintélye, hogy hosszútávon hogyan lehet tartósan együtt élni férfinek és nőnek. Akkor ő azt mondja egy kutatási eredményként, amit már rengetegszer hallottatok, csak a végét akarom most kiemelni, hogy a párok zöme megoldhatatlan problémákat mutat előbb-utóbb. Kik azok, akik együtt tudnak maradni? John Gottman tapasztalati válasza, látva azokat, akik együtt maradnak megoldhatatlan problémákkal. Azt mondja, megoldhatatlan problémákkal azok tudnak együtt maradni, akik megtanulnak megoldhatatlan problémákkal együtt élni.

Tudjátok, ilyenkor szoktam nézni az arcotokat, s úgy körülbelül ezt az átlagot mondanám, nem biztos, hogy jól látom, hogy úgy mondjuk minden második ember úgy földerül, hogy „Na, na, egész érdekes!”, és minden második meg „Na tessék, jól van, jó, na, köszönjük szépen. Remélem, nem fejti ki.” De most nincs egy jó napotok, mert kifejtem. De nem akarom hosszan, hanem csak, csak hova szeretnék eljutni? Hogy amikor azt látom, hogy valaki erre a mondatra azt mondja „Na jó, persze, megtanulni együtt élni. Tehát most akkor azt mondja, hogy akkor mégis csak pusztuljunk bele. Na akkor szokjuk meg, mi mást lehet tenni, jó, hát akkor törődjünk bele, hogy így van. Ne is csináljunk semmit, jó, hát akkor na, köszönöm, nagy segítség.” Körülbelül ez tükröződik az arcotokról, de nem tudom, hogy így van-e, csak néha ezt látom, és akkor tovább tartom a beszédet, és látom, hogy kell öt-tíz perc, míg valaki visszatér oda, hogy hallja amit mondok. Körülbelül annyi, hogy „Na jó, jó… Hát köszönöm, ez nagy segítség volt.” Amikor ez a tapasztalatom, akkor kialakul bennem egy gondolat, hogy valószínű, hogy te nem úgy érted, ahogy én mondom. Mert ha úgy értenéd, ahogy mondom, akkor nem lennél ennyire szomorú. Erről szeretnék akkor egy picit beszélni.

Egyáltalán, hogy is van az eleje? Úgy, hogy „aki meg akarja menteni, meg akarja találni”. Jézus pedig azt mondja, hogy „Hát engedd el! Hát engedd el, ne akard olyan görcsösen, mindenáron megmenteni!” Ugye, ma szinte az egyik kulcskifejezése, mikor az egyik embernek van valami nehézsége. „Mit csináljak?” – kérdezi a másiktól, és akkor a másik, ilyenkor persze mindig nagyon okosak vagyunk, ha minekünk kell tanácsot adni. Azt mondjuk „Engedd el!” Ismerős ez nektek? Lehetetlennek tartom, hogy valaki ne mondta volna már ezt nektek. „Jaj, értem, igen, ez nagyon nehéz. Tudom, ez a veszteség, vagy a gyász, vagy ez a szerelem, vagy ez az érzelem. Engedd el!” Na ilyenkor is ezt szoktam látni rajtatok. „Jól van, ha el tudnám engedni, már régen elengedtem volna. nem tudom elengedni, ez a bajom. Hát könnyű ezt mondani, hogy engedd el.” Akkor, na de hogy is van ez? Hogyan engedjek el valamit, ami értékes? Mert nyilván ez a nehézségünk, valami olyasmit kellene elengednünk, ami értékes. Valami jót elengedni, vagy valamit, amihez ragaszkodunk, valamit, amihez az életünket kapcsoltuk, vagy kötöttük. Hogy engedjem el?

Ennek az elengedésnek tulajdonképpen az evangélium összefüggésében is van egy titka. Ez pedig az, hogy nem érdemes az elengedésre figyelni. Mert különben nagyon úgy járunk, ide nézek az első sorokba, mert látom az arcotokat, és azt mondom. Azt szeretném tőletek kérni mégis csak, egy szentmisén vagyunk, hogy viselkedjetek természetesen. Ezzel a pillanattal lehetetlen helyzetbe hoztalak benneteket, mert ha elkezdek azon gondolkodni, hogy hogyan tudnék természetesen viselkedni, akkor már nem tudok természetesen viselkedni. Hasonló a helyzet, megkérlek benneteket, hogy semmiképpen ne gondoljatok most a vacsorára. Légy szíves, jó? Ezzel megint elég nehéz helyzetbe hoztalak benneteket.

Amikor valaki azt mondja nekünk „Tudod mit? Engedd el!” Ebben a pillanatban egy csomó minden eszembe jut, hogy mit is. S akkor máris… Ja igen, ezt kellene elengedni, meg ezt, meg ezt… Nahát…És máris egészen sikerült egy pókfonál halmazzal még jobban odakötni magamat ahhoz, amiről azt mondtad, hogy engedjem el. Mi az elengedés titka? Az, hogy éppen nem arra figyelek és koncentrálok, amit el akarok, vagy volna érdemes engednem, hanem arra, amiért, vagy arra, akiért. Az elengedés kulcsa, hogy szinte egyáltalán nem foglalkozom azzal, hogy mit kellene elengedni, hanem azzal, hogy kiért akarom azt elengedni, vagy miért akarom elengedni. Ezért nem véletlen, hogy Jézus azt mondja az evangéliumban, aki engedi elveszni, elengedni, hagyni eltűnni a saját életét énértem, az megtalálja azt. Az „énértem” nem egyszerűen csak Jézusnak az a szándéka, hogy mindenbe beletegye magát, mert mégis csak ő a Megváltó, tehát akkor ez is róla szóljon. Szó sincs erről, hanem hogy leginkább az elengedésnek a titka és kulcsa pont az, hogy nem az elengedésre figyelek, hanem arra amiért és akiért képes vagyok valamit elengedni, és mármost ezt hagyjuk is.

Ezért eszembe jutott néhány nagyon egyszerű dolog, például valaki azt mondja „Hát, úgy van azért az életben, hogyha nem akarom, hogy valami elvesszen, vagy valamit elveszítsek, a legjobb megoldás, hogy gyorsan elajándékozom, mert akkor azt tőlem el nem vehetik, tőlem el nem lophatják, tőlem el nem ragadhatják. Mert amit én elajándékoztam, azt tőlem nem lehet elvenni. Tulajdonképpen az életben minduntalan érzünk egy késztetést, az egyik irány az, birtoklás, a hatalom, az erő. Minél inkább ebbe az irányba megyünk, bizonyos szempontból, bár éppen a sebezhetőségünket, a kiszolgáltatottságunkat akarnánk megszüntetni, annál kiszolgáltatottabbá válunk. Mert attól a pillanattól kezdve szükségünk lesz arra az erőre, azokra az anyagi javakra, arra a hatalomra, azokra a kapcsolatokra, arra a befolyásra, arra az ismertségre, és szép lassan sokkal kiszolgáltatottabbak leszünk, mintha a másik irányba mennénk. Mert a másik irány nem a befolyás, és az ismertség, és a hatalom, és az összes többi, hanem az, amikor rácsodálkozom arra, hogy hatalmamban áll valamit elajándékozni, vagy valamit odaadni, valamit kiengedni a kezemből.

Aztán hadd hozzak egy másikat. Milyen gyakran hallom, mikor a feleségek két év házasság után, 22 év házasság után, mondjuk 42 év házasság után. Sóhajt egyet a feleség, és azt mondja „Elegem volt az alkalmazkodásból. Torkig vagyok, torkig! Elég!” Akkor a következő gondolat szokott eszembe jutni. Nagy valószínűséggel tulajdonképpen őneki nem az alkalmazkodásból van elege, hanem abból a féle alkalmazkodásból, aminek az az ára, hogy magát elárulja. Hogy magát nem becsüli, hogy magát nem tiszteli, hogy magát nem szereti és nem értékeli. De ezt általában így szoktuk mondani, hogy „elegem van az alkalmazkodásból”. Ilyenkor mindig az a gondolatom támad, valójában nem az alkalmazkodásból van elege, hanem hogy nem tud szabadon alkalmazkodni. Ha tudnánk szabadon alkalmazkodni, miért lenne belőle elegünk? Hát ha valamit szabadon tudunk közel engedni és elengedni, szabadon el tudjuk dönteni, hogy most alkalmazkodjunk vagy ne, mitől lenne elegünk? A kérdés tehát megint csak ez, hogy ne váljék szomorúvá az arcunk, amikor Jézus azt mondja „Hogyha nem engeded el, akkor el fogod veszteni.” Az az, hogy rácsodálkozom arra, hogy lehet szabadon alkalmazkodni, és lehet egyáltalán nem szabadon. És ha valami nem segíti az életet hosszú távon, akkor valaki szép lassan tönkremegy abban, hogy szabadság nélkül alkalmazkodik.

Aztán itt van a párja. Milyen sokat hallom azt, hogy „Ami a szívemen, az a számon. Na, én egy igaz, tisztességes, őszinte ember vagyok. Én nem kertelek, nem ötölök-hatolok, én mondom, ahogy van.” Nem szeretnék veled élni. Van a másik világ, ez az önkifejezésnek a világa, mikor valaki mindig kifejezi magát. Az a benyomásom, hogy nem tanulta meg úgy kifejezni magát, hogy közben nagyra értékelje azt a kapcsolatot, amiben önmagát kifejezi. Nem tartom egy olyan nagyon nagy tudománynak, ha ki tudjuk magunkat fejezni úgy, hogy közben nem számít senki és semmi. Úgy tudnunk kifejezni magunkat, hogy közben megbecsüljük azt a kapcsolatot, amiben ez az önkifejezés zajlik, na ez már valami. A következő gondolat így szól. Nem az önkifejezéshez kell görcsösen ragaszkodnunk, és attól még az életünk nem lesz önmagától jobb, hogy ki tudjuk magunkat fejezni. Attól viszont igen, ha úgy tudom kifejezni magam, hogy közben becsülöm a kapcsolatot, amiben ez az önkifejezés zajlik.

Vagy a következő. Mikor Jézus járja a maga keresztútját, ami nem csak akkor kezdődik, amikor elítélik, vagy amikor a vállára veszi azt a keresztet, hanem már akkor is nyilvánvalóan a kereszt útján jár, amikor éppen azon vívódik, és nyűglődik, és verítékezik a vérével, hogy most akkor erre igent mondjon-e, vagy nemet. Jézus is bejárja azt az utat, amit nagyon egyszerűen így fogalmazhatnék meg. Hogy úgy elsőre, mikor szíven üt bennünket valami, egy helyzet, amit nem akarunk, joggal, joggal. Mert az egyik oldalon az van, hogy el kellene engednünk valami jót – nem akarjuk, pedig érdemes volna. A másik, nem akarunk közel engedni valami rosszat, a szónak nem erkölcsi értelmében, hanem élmény értelmében, tapasztalati, emberi értelmében, pedig kellene. Ezt az utat így is megfogalmazhatnánk, hogy ezekben a helyzetekben onnan indulunk, hogyha ezt velem megcsináljátok, akkor én áldozat leszek, és nem akarom, hogy ezt velem megcsináljátok, és nem akarom, hogy a feleségem megtegye velem, vagy a férjem megtegye velem. Nem akarom, hogy a feleségem megcsaljon, mert tönkre megyek bele, nem akarom, mert a szónak sokféle mélységében és értelmében áldozat leszek akkor, és ezt nem akarom. Nem akarom, hogy azt éljem meg, hogy elveszett a méltóságom, hogy egyszer csak nem vagyok az, akinek gondoltam magam, nem akarom.

Akkor itt van egyszer csak egy út, ami így kezdődik általában, hogy nem akarok áldozat lenni, és joggal. Ez nagyon helyes, hogy ezt mondjuk, hogy a jó dolgokat nem akarjuk elengedni, a rosszakat nem akarjuk közel, és azt mondjuk, nem akarunk áldozatok lenni. Jézus bejárja ezt az utat, és végül azt mondja „Továbbra is fönntartom, hogy nem akarok áldozat lenni, de áldozatot tudok hozni. Áldozatot akarok hozni, arra képes vagyok, sőt…” Ezt nevezhetjük egy sajátos fordulatnak, amire például John Gottman azt mondja, hogy valaki megtanul egy megoldhatatlan nehézséggel együtt élni. De akkor közben bejárunk egy utat, amiben megtörténik egy fordulat, és a fordulatot így írhatjuk le például, hogy nem akarunk joggal áldozatok lenni, és közben eljutunk oda, hogy de tudunk áldozatot hozni, és az rendben van. Miközben maga az esemény, ami megtörténik, kívülről ugyanaz, csak belülről nem, meg a lényegét tekintve nem.

Hogy mennyire nem, most egy történetet hadd mondjak el ma délelőttről, és aztán befejezem mindjárt. Mert a történet… Elkezdtetek félni, hogy most négy hetet egyben elmondok. Nem, nekem is sok lenne. Délelőtt itt fél tízkor kereszteltem. Itt van a húsvéti gyertya, ugye kereszteléskor ég, meggyújtottam róla az élet gyertyáját a pici babának, és ilyenkor nem egyszer fölteszem ezt a kérdést, amit ti ismertek. „Na, mit gondoltok, hogy ki az az ember, aki sötétségben él?” Ugye, és akkor az az én gondolatom erre, hogy sötétségben az az ember él, aki csak magát látja, mert ő csak az orra hegyéig lát, tehát sötétségben él, és Isten világossága segít nekünk abban, hogy észrevegyük egymást. Hogy világos legyen, hogy van kit szeretnem. Hogy nem érdemes egy életet azon szenvednem, hogy ki az, aki szeret, érdemes meglátnom azt, hogy ki az, akit szerethetek. Akkor jön egy fordulat, és elkezdek jobban lenni, miközben még senki nem szeretett jobban. Csakhogy én szeretek, és ettől már én jobban leszek. De hogy miért mondom ezt el? Mert föltettem a kérdést, ott ült egy nyolc éves kisfiú, és tulajdonképpen halálosan pontos választ adott, ez így szól. Hát sötétségben az él, akinek nincs felesége, meg gyerekei. Hát erre azt tudtam mondani, ez egy jó válasz, csak kicsit rosszul esik. Most hirtelen szembesülnöm kellett azzal, hogy sötétségben élek, egy keresztelésen, erre nem számítottam.

Tehát úgy szeretném akkor lezárni ezt a beszédet, hogy mikor Jézus elmondja ezt, hogy „Aki meg akarja menteni az életét, elveszíti. Aki elveszíti énértem, az megtalálja.” Hogy először nagyon természetes, ha fancsali arcot vágunk, nagyon. De a jó hír az, hogy van tovább, és bejárunk egy utat, megtalálunk egy ívet, és megváltozik az arcunk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli