Lk 9, 51-62 – Évközi 13. vasárnap

2016.06.26. vasárnap: ÉVKÖZI 13. VASÁRNAP

Hadd csókoljam meg apámat és anyámat, azután követlek

Olvasmány (1Kir 19,16b.19-21)

Jéhut, Námsi fiát pedig kend fel Izrael királyává, Elizeust, az ábelmehulai Sáfát fiát pedig kend fel prófétává a te helyedbe. Elindult tehát onnan Illés és ráakadt Elizeusra, Sáfát fiára, aki éppen szántatott tizenkét iga marhával, s maga is egyike volt azoknak, akik a tizenkét iga marhával szántottak. Erre Illés odament hozzá, s rávetette palástját. Ő tüstént otthagyta a barmokat, s utána futott Illésnek, s azt mondta: ,,Hadd csókoljam meg, kérlek, apámat s anyámat, s aztán majd követlek.’’ Ő azt mondta neki: ,,Eredj csak és térj vissza, mert ami az én dolgom volt, megtettem veled.’’ Miután visszatért tőle, vett egy iga marhát, levágta, a marhák ekéjével megfőzte a húst, odaadta a népnek, hogy egyenek, aztán felkelt, elment, s követte Illést, s a szolgája lett.

Szentlecke (Gal 5,1.13-18)

Erre a szabadságra tett szabaddá minket Krisztus. Legyetek tehát állhatatosak, és ne vegyétek magatokra ismét a szolgaság igáját. Mert ti szabadságra vagytok hivatva, testvérek, csak a szabadság ne legyen kibúvó a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak! Mert az egész törvény egy mondatban teljesedik be, mégpedig ebben: ,,Szeresd felebarátodat, mint önmagadat’’ [Lev 19,18]. De ha egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást el ne emésszétek! Azt mondom tehát: Lélek szerint járjatok, és ne teljesítsétek a test kívánságait! Mert a test a Lélek ellen vágyakozik, a Lélek pedig a test ellen; ezek ugyanis egymással ellenkeznek, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek. Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alatt.

Evangélium (Lk 9,51-62)

Történt pedig, hogy amikor közeledtek felvételének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt, akik el is indultak, és a szamaritánusok egyik helységébe érkeztek, hogy szállást készítsenek neki. Azok azonban nem fogadták be, mert Jeruzsálembe szándékozott menni. Ennek láttára tanítványai, Jakab és János ezt mondták: ,,Uram! Akarod-e, hogy kérjük, szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket?’’ De ő hozzájuk fordulva megfeddte őket, és elmentek egy másik faluba. Amint mentek az úton, valaki azt mondta neki: ,,Követlek téged, bárhová mész!’’ Jézus azt felelte neki: ,,A rókáknak odujuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hová lehajtania a fejét.’’ Egy másiknak ezt mondta: ,,Kövess engem!’’ Az így felelt: ,,Uram! Engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat!’’ Jézus ezt válaszolta neki: ,,Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat; te pedig menj, hirdesd az Isten országát!’’ Egy másik is szólt neki: ,,Uram! követlek; de engedd meg, hogy előbb búcsút vegyek házam népétől!’’ Jézus azt felelte neki: ,,Aki kezét az ekére teszi és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.’’

Vasárnapi beszéd

(27:05)

Elgondolkodtató a mai evangéliumban az a kettősség, vagy feszültség, hogy a történetnek az elején nagyon érthető, ahogyan János és Jakab odaállnak Jézus mellé, és ki akarnak mellette állni, és akarják őt képviselni. Tulajdonképpen ez által is valamiképpen hírül akarják adni ott a szamaritánusoknak, vagy bárkinek is, hogy ők tudják, hogy ki Jézus. Hogy Jézus nem akárki, és hogy mit képzelnek azok az emberek, akik ezt nem ismerik föl, és nem csodálkoznak rá. Erre Jézus, ahogyan leállítja őket, tulajdonképpen azt mondhatnánk, és ha itt lenne a történet vége, akkor olyan harmonikusan is fejeződne be, hogy „Nem, nem, hát hagyjátok! Hát nem fogjátok föl, hogy miféle indulatok dúlnak bennetek, hogy ez mennyire túlságosan is emberi? Hát én azért jöttem, hogy az embereket megmentsem, nem azért, hogy valami bajt tegyek velük.” Idáig rendben is lenne, csakhogy utána van az evangélium második része, amiben emberek jönnek azzal a jó szándékkal, nem akarom ismételni az evangéliumot. Minden esetre, mintha Jézus vagy az történne, hogy úgy „Jól van, hagyjátok már ezt a lelkesedést! Ugyan már!”, vagy pedig mint hogyha valami olyan feladattal bízná meg ezeket a tanítványokat, vagy jelentkezőket, amire hát olyan épeszű, ép érzékű ember azt mondja, hogy „Uram, hát én erre nem fogok vállalkozni. Hát még az apámat se temessem el? Hát még el se búcsúzzak? Hát…!”

Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni, erről a kettősségről, ami a keresztény embernek nagyon is sajátossága. Mégpedig, mégpedig abból a szempontból, hogy tulajdonképpen ahogy ezt valaki egyszer megfogalmazta, a lehetetlenre kellene vállalkoznunk, és közben pedig átéljük azt, hogy az, amire a küldetést kapjuk, vagy amire vállalkoznánk Istenre hivatkozva, az lehetetlen. Közben pedig nem így van. Nem arról van szó, hogy ami a küldetésünk, vagy amire Isten bíz bennünket az lehetetlen, hanem hogy a lehetetlen a küldetésünk. Nem lehetetlen a küldetésünk, hanem a lehetetlen a küldetésünk. Amikor valaki megsejti azt, hogy nem arról van szó, hogy lehetetlen nekünk megcsinálni, hanem hogy a lehetetlen a küldetésünk és a feladatunk, na akkor nagyon sok irányba szét tudunk szóródni. Ezeket a késztetéseket mindannyian érezhetjük a szívünkben.

Az egyik irány például azt mondja, hogy „Ja, hát akkor én inkább bele se kezdek. Ha a lehetetlen a küldetés, hát na jó, hát akkor ezt biztos nem nekem találták ki. Inkább úgy el se kezdem. Hát biztos van, aki erre alkalmas, de hát én nyilvánvalóan nem, én egy egyszerű ember vagyok. Hagyjuk is ezt az egészet. Hát ha a lehetetlen a küldetés, akkor Uram, rám ne számíts, mert hát nyilván való, én nem vagyok olyan, aki ezt tudhatnám.” Aztán mások vannak, azt mondják józanul, hogy „Hát ha a lehetetlen a küldetés, akkor hát arra én nyilván nem vállalkozom, de azért én nagyon szeretlek téged. Ezért megnézem, mi az a rész, ami nekem lehetséges, és akkor én ezt majd megcsinálom. Hát talán ez is elég lesz neked. Na, hát látod, én tele vagyok jó szándékkal, emberi indíttatással, nagyon együttérző tudok lenni és cselekvőképes, úgyhogy ha megengeded, akkor én majd megcsinálom azt, ami lehetséges. Aztán hát a többi, azt nem tudom, majd te azzal kezdesz valamit.” Aztán talán van egy harmadik csoport is, aki nagyon a szívén tudja viselni Isten ügyét abból a szempontból, úgy megsejti, mit is jelent ez, hogy a lehetetlen a feladat, nem pedig egyszerűen csak lehetetlen a feladat. Akkor egészen-egészen bele próbál öltözködni a Szentléleknek a ruhájába, és egy kicsit össze is keveri magát a Lélekkel, kissé megszállottá válik, és azt éli meg, hogy mint hogyha ő tudna a Szentlélek irányításával foglalkozni, és majd ő megmondja a Szentléleknek, hogy mit hogyan csináljon. Mert hiszen őt maga az Úristen nevezte ki erre a dologra, úgyhogy majd ő szépen megmondja, ki hogyan éljen, és kinek mit kell csinálni. Mint hogyha nem tudna különbséget tenni a Szentlélek, meg maga között.

Érezhetjük a szívünkben ezeket a késztetéseket, és mégis amikor merjük közel engedni magunkhoz ezt, hogy nem lehetetlen a feladatunk, hanem a lehetetlen a feladat, akkor tulajdonképpen egyszer csak megsejthetjük például azt, mondanék néhány szempontot. Például azt, hogy hát az Isten kétség kívül, valamiféle életszentségre hív bennünket, miközben sosem leszünk szentek, soha. Az ember hogy volna, és hogy lehetne már szent? Olyan kedves ez persze, az egyháznak ez a nagyvonalúsága, hogy egyesekre azt mondja, hogy ő is szent, meg ő is szent. De hát az ember sosem lesz szent, ez szó sincs róla. Hiszen olyan értelemben beszélünk bárkiről is, vagy bárkivel kapcsolatban így, hogy ő szent, hogy képes valahogyan tükrözni Istennek a szentségét. Az ember nem szent, és nem is lesz soha, Isten szent. És minél inkább kapcsolatban tudunk lenni, és kapcsolatba tudjuk hozni magunkat a szent Istennel, annál inkább a szent Isten valahogyan, valamiképpen egy picit, picit általunk is meg tud jelenni. Ilyen értelemben mondhatjuk bármelyikünkre is ezt. De nagy dolog, hogy miközben a lehetetlen a küldetésünk, aközben azt mondjuk „Kevesebbel nem szeretném beérni.” De sok keresztény emberrel találkozhatunk, akik tulajdonképpen a saját személyes hitvallásukat úgy fogalmazzák meg, hogy „Szeretnék rendes ember lenni.” De az kevés, az kevés. Ha csak erre törekszünk, hogy rendes, meg becsületes, meg tisztességes, meg jó szándékú…, de az kevés. Ezt nevezte így az egyház a maga hagyományában, hogy életszentségre törekedni, miközben pontosan tudjuk, hogy sosem leszünk szentek.

Aztán a második dolog. Ez talán így volna megragadható. Tegnap is két esküvőn is részt vettem, mindig nagyon fölemelő. Akkor éppen az egyik esküvőn, igazán fiatalok voltak, s akkor hát, hát, én nem tudom, hogy ilyenkor mit kell mondani, azt biztos, hogy nem tudom. Mert úgy nincs kedvem olyan szépeket mondani, de hát mondjuk mégis csak egy ünnep. Hát azért akkor valahogy, valahogy valami tisztességes néhány mondatot kéne szólni. De azért előbb-utóbb nem bírom ki, hogy nem mondjam azt, hogy hát úgyse fog sikerülni. De tudom, hogyha valami ilyesmit mondok, hát ez annyira ünneprontásnak tűnik, hogy egész… hát ilyet nem lehet mondani. De akkor most mit csináljunk ezzel? Mégis csak valahogy papként, úgy érzem, hogy elárulom az igazságot, a valóságot, hogyha olyan beszédet tartok egy fiatal párnak, hogy „Nézzétek! Hát olyan tehetségesek vagytok, aranyosak, kedvesek, szépek! Hajrá, hajrá, menni fog ez nektek!” Hát én ezt nem bírom elmondani. Éppen azért, mert elképzelem majd, mikor 5 év múlva, meg 15, meg 30 év múlva egyszer csak úgy rájuk nehezedik az élet súlya. Akkor visszaemlékeznek „A pap azt mondta, hogy menni kéne a dolognak. Hát nekünk nem megy. Hát akkor… na…”

Hogy Isten éppenséggel megint csak itt meglátogat bennünket, azt mondja, a házasság szentség, a papság szentség. Ami azt jelenti, hogy egyedül biztos hogy nem megy. Nem is úgy állunk neki, hogy ez nekünk megy. Ezért mikor egy olyan nehézség, egy olyan probléma, egy olyan válság előtt vagyunk, amiben kiderül nekünk, hogy nem megy, akkor nem történt semmi rendkívüli. Hát nem 5 év, meg 25 év múlva egy válságban döbbenünk rá, hogy nekünk nem megy, mert már az elején tudjuk, hogy nem megy. Értitek ti ezt, amit én szeretnék itt, nem tudom én, dadogni? Akkor mondom a harmadikat inkább, mielőtt belebonyolódnék, jobban úgyse bírom mondani.

A harmadik így szól. Tulajdonképpen az Isten valami olyasmire hív bennünket, hogy magunkat odaszánva, vagy odaadva Őbelőle tudjunk egy picit részesedni, vagy részesülni. Éppen a héten az egyik imádságomban megint elfogott valamiféle megrendültség. A megrendültségnek ez volt a tartalma, hogy úgy megint átéltem, hogy tulajdonképpen – és itt megint nehogy félreértsétek – de átéltem azt, hogy én Istentől születtem. Ti ezt már átéltétek? Hát persze, az anyucin keresztül, meg a nagymama, meg a nagypapa, meg a család. De hogy, hogy annak a döbbenete, hogy mi mindannyian Istentől születtünk. Csak hát ezt, most a megélésemet akartam mondani, ezért volt egyes szám első személyben.

János evangélista és apostol ezzel kezdi az evangéliumát, hogy mi Istentől születtünk, és azután az életünk Istenben teljesedik be. Hogy az élet terhe néha ránk nehezedik, és akkor mindig következik valami, amit unos-untalan mondok, aztán majd biztos elegem lesz nekem is belőle, hogy elkezdünk beszűkülni. Milyen távlatot hoz az, hogy egyszer megsejtjük, valahogy nem is tudjuk pontosan, mi a tartalma, de valamit megsejtünk abból, hogy Istentől származunk, hogy Istentől születtünk. Hahh, hogy valami határtalan, valami határtalan az, ami körbeölel bennünket, és aminek mi a részei vagyunk. Ez mindig valahogy túlmutat, és túlláttat bennünket saját magunkon. Jaj, de jó valami nálunk nagyobbnak a részeként élni! Nagyon jó. Milyen fölszabadító az, hogy az életünk nem attól addig tart, ameddig mi látjuk, meg ameddig halljuk, meg ameddig tapasztaljuk, hanem az sokkal több, amiből néha valamit megsejtünk.

Aztán a következő, hogy ezért tulajdonképpen mégis csak a képességeinknél többre igyekszünk vállalkozni. Valaki egyszer nagyon eredetien a következőt mondta. „Úgy látom, hogy három csoportba vagyunk oszthatóak. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik a saját képességeik, adottságuk, tehetségük és lehetőségeiket nem bontakoztatják ki, és az alatt élnek.” Óh! Aztán azt mondja ez a valaki „És aztán van egy második csoport, olyan valakik, akik a tehetségüket, a rátermettségüket, adottságaikat, kincseiket és talentumaikat kibontakoztatják, fölragyogtatják és abból születik valami.” Hát ez már jobban hangzik. Aztán azt mondja „Van egy harmadik csoport, akikre amikor nézünk, egész meglepő, mert úgy tűnik, hogy valami több születik az életükből, mint amire képesek. Hogy a saját adottságaik és képességeik és lehetőségeiken túl történik általuk és bennük valami.” Tulajdonképpen az Isten ebbe a harmadik csoportba invitált meg bennünket. És hogy az egy realitás és egy lehetőség, hogy valami több szülessen az életünkből, mint amire mi valaha is képesek lennénk, és hogy ez lehetséges.

Ezért a záró gondolatom így szól, amit egyszer-egyszer előveszek. Mégpedig ez az, hogy éppen ezért rácsodálkozunk arra, mikor a saját gyöngeségeinkkel szembenézünk, hogy tulajdonképpen az a becsületes, ha kimondjuk, hogy nekünk ez az élet még Istennel se megy. Talán ez a legbecsületesebb. Hát hogy menne, kinek megy? Nem, nekünk az élet még Istennel sem megy. Mert néha még belekapaszkodunk és fohászkodunk, és még úgy se megy. Nem így van? Velem biztos, hogy így van.

Igen, de hogy valahol nem itt van a történetnek a vége, hanem egyszer csak valami megnyílik, és valami fuvallat és szellő, és egyszer csak rájövünk, hogy igen, kétség kívül így van, hogy nekünk még, vagy nekem egész biztos még Istennel se megy az élet. De… Istennek még velem is megy. Hogy Isten annyira hatalmas és nagyszerű, hogy őneki még velem együtt is megy, pedig én ehh-ehh. Ha szabad így mondanom, nem én vagyok a húzó név kettőnk közül, az már biztos. Milyen nagy dolog, hogy Ő a húzó név, és akkor, és akkor azt mondhatjuk „Hát azért ez nagyszerű! Neki még énvelem is megy. Hát, na ezért Ő az Isten, mert neki még velem is megy.”

Akkor zárásképpen csak egy képet hadd mondjak, mert valahogy ez azért egy csöppet kapcsolódik ahhoz, hogy lehet, hogy azért tudjátok, hogy engem 20 éve szenteltek pappá, ebben a hónapban, és hogy pár nap múlva 50 éves leszek, és akkor hogy ehhez… Hogy… és… de hát, biztos jól tudjátok majd ezt fogadni. New Yorkban egy fél napot eltöltöttem a Central Parkban. Mégpedig azért, mert ott ragadtam. Azért ragadtam ott, mert azt valahogy úgy lehetne elképzelni, hogy ott… Ott vannak fiatalok, és ott kerékpároznak, és gördeszkáznak, és aztán ott vannak ilyen hallatlan muzikalitású emberek fogják, és verik a dobokat, és hát egyszerűen nem lehet nem odamenni közel. Akkor minden sarkon egyszer csak megjelenik egy vőlegény meg egy menyasszony, és akkor ott fotózkodnak. Aztán ott vannak olyan zenészek, akik valami hihetetlen zenét csinálnak. Aztán ott vannak valakik, akik mindenféle döbbenetes bűvész trükköket tudnak. Szóval akárhova, akárhova mész, valami nagyon érdekes dolog van, valami nagyon izgalmas. De ami igazán, igazán elrabolt ott engem, az az, hogy ott néger zenészek csináltak egy zseniálisan jó muzsikát. Odamentek az emberek egymás után, és odamentek táncosok és táncoltak, és odamentek gyerekek és ugráltak, és odamentek 60-70 éves idős emberek, és ők is ott táncoltak. Odamentek turista csoportok, egyszer csak 40 japán elkezdett ott táncolni. Aztán elment a 40 japán, és jött nem tudom én, 30 egyiptomi. Szóval valahogy az a kép, és tudjátok, ami igazán tetszett, hogy amikor beszállt oda a 60-70 éves táncolni, a fiatal nem nézte ki. Nem mondta azt, hogy „Na ne már! Hát minek jön ide?” Az se történt, hogy az idős úgy érezte volna, hogy ne állna be táncolni a fiatalok közé, nem érezte cikinek, hogy a fiatalok sokkal jobban táncolnak, és a fiatal sem hagyta abba a táncot, vagy a profi azért, mert hogy akkor most bénák között fog táncolni, és akkor az már hogy veszi ki magát. Tulajdonképpen nem bírtam levenni a szememet erről a forgatagról, erről a táncos világról. Valami, valamilyen nagyon sajátos Isten országa élményem támadt, hogy de nagy dolog, hogy attól teljesen függetlenül, hogy mennyire tudunk táncolni, táncolunk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli