Lk 10,38-42 – Évközi 16. vasárnap

2016.07.17.

Megosztom
Elküldöm

2016.07.17. vasárnap: ÉVKÖZI 16. VASÁRNAP

Uram, kérlek, ne kerüld el szolgádat!

Olvasmány (Ter 18,1-10a)

Ezután az Úr megjelent neki Mamre völgyében, amikor a legforróbb napszakban éppen a sátra nyílásában üldögélt. Amint fölemelte szemét, megjelent neki három férfi, s megállt ott a közelében. Amikor észrevette őket, a sátra ajtajából eléjük szaladt, földig borult előttük, és így szólt: ,,Uram, ha kegyelmet találtam szemed előtt, ne haladj el szolgád mellett! Hadd hozzak egy kis vizet, mossátok meg lábatokat, és pihenjetek le a fa alatt! Teszek majd elétek egy falat kenyeret is, hogy felüdítsétek magatokat, aztán tovább mehettek, hiszen azért tértetek erre szolgátok felé!’’ Azok így szóltak: ,,Tégy, ahogy mondtad!’’ Besietett erre Ábrahám a sátorba Sárához, és azt mondta neki: ,,Siess, keverj be három véka lisztlángot, s készíts hamuban sült lepényt!’’ Maga pedig elfutott a csordához, hozott onnan egy fiatal borjút a javából, odaadta a legénynek, s az sietve elkészítette. Aztán fogta a vajat, a tejet és a borjút, amelyet készíttetett, és eléjük tette, ő maga pedig odaállt melléjük a fa alá. Azok, miután ettek, így szóltak hozzá: ,,Hol van Sára, a feleséged?’’ Ő azt felelte: ,,Itt, benn a sátorban.’’ Erre az egyikük azt mondta neki: ,,Egy esztendő múlva, ilyen időtájban, visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának, a feleségednek.’’ Amint Sára a sátor ajtaja mögött meghallotta ezt, elnevette magát.

Szentlecke (Kol 1,24-28)

Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára, amelynek én szolgája lettem az Istentől értetek kapott tisztségnél fogva, hogy teljesen érvényt szerezzek Isten igéjének, a titoknak, amely századok és nemzedékek óta el volt rejtve, de amelyet most kinyilatkoztatott szentjeinek. Velük akarta Isten megismertetni ennek a titoknak dicsőséges gazdagságát a pogányok között. Ez a titok pedig nem más, mint a bennetek lévő Krisztus, a dicsőség reménye. Mi őt hirdetjük, amikor minden embert intünk és tanítunk teljes bölcsességgel, hogy minden embert tökéletessé tegyünk Krisztusban.

Evangélium (Lk 10,38-42)

Történt pedig, hogy amikor továbbmentek, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Volt neki egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait, Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt, és így szólt: ,,Uram! Nem törődsz vele, hogy a testvérem egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!’’ Az Úr ezt válaszolta neki: ,,Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.

Vasárnapi beszéd

Pár szót szólnék, még hogyha kicsit olyan furcsa módon is. Mégpedig, hogy itt tulajdonképpen egy vendégségről, egy vendéglátásról, és azután vendégről, vagy vendégekről van szó. És ha már erről van szó, akkor tudhatjuk, hogy éppen afelé, tőlünk keletebbre a vendéglátásnak még egyébként a magyar hagyomány és szokáson túlmenően is milyen óriási nagy volt a jelentősége. Hogy mit jelentett ott vendégül látni valakit? Hogy ennek mennyire meg voltak az írott és íratlan szabályai, hogy a vendéget hogyan kellett tisztelni és hogyan becsülték a vendéget. És persze, ebben ott volt a kornak mindenféle tapasztalata, hogy éppenséggel amikor valaki rászorult arra vándorként, vagy vándorúton, vagy messziről jőve, hogy valahogyan élelemhez, szálláshoz, némi biztonsághoz jusson, akkor tulajdonképpen ez egy kölcsönös és mindenki számára érthető és világos kulturális tapasztalat volt. Rászorulunk arra, hogy valaki adjon egy kis ennivalót, valaki egy kicsit befogadjon, egy kis helyünk lehessen, ahol egy éjszakát el lehet tölteni.

Vagyis tulajdonképpen itt nem egyszerűen csak arról van szó, hogy Jézus jött-ment, és akkor aztán vendégül látták őt egy rántott húsra vasárnap, hanem tulajdonképpen ebben a világban egy sokkal nagyobb jelentőségű dolog történt. Rengeteg írott és íratlan szabály azzal kapcsolatban, mit is jelent ez, hogy most Márta befogadta a házába, és most ő a vendéglátó.

Azért is akarom ezt mondani, mert még inkább megértem én ezt a Mártát, hogy Márta szeretné ezt jól csinálni. Ott van az a rengeteg írott és íratlan szabály, hogy egy vendéglátónak mi a dolga és kötelessége, mikor lesz rendes, és tulajdonképpen még az Istennel való kapcsolathoz is, a kultúrához és a hagyományhoz hogyan kapcsolódik majd az, ahogyan ő befogadja ezt a vendéget. Nahát, és nem is akárki. Hát mégis csak egy mester, egy rabbi. Most tegyük zárójelbe, hogy Márta mit értett meg addig abból, hogy Jézus ki is tulajdonképpen.

Ez akar volna a bevezető lenni. Hogy tulajdonképpen itt akkor tanúi vagyunk egy vendégségnek, egy vendéglátásnak. Aztán itt van Jézus, mint maga a vendég. Végül is ebben a történetben rengeteg párhuzamot találhatunk a saját életünkre vonatkozóan. Abból a szempontból, hogy Mártának mi lesz a gyöngéje, hogy ebben a történetben miért kerül bizonyos szempontból szembe Máriával meg Jézussal. Azért, mert számára a súlypont megmarad ott, hogy vendégség, hogy vendéglátás. Tulajdonképpen szinte elveszíti a kapcsolatot a vendéggel. Végül is az életünk során, az életünk rengeteg szerepében és területén újból és újból abban a küzdelemben vagyunk, mint amiben Márta van. Kikerülhetetlenül benne vagyunk abban a dinamikában, és sokszor oly nehezen jutunk el a vendégségből, és a vendéglátásból egészen a vendégig.

Például, most eszembe jut az, ahogyan egy nagy magyarországi vállalathoz meghívtak, hogy tartsak ott egy előadást. Az előadás végén valaki odament ott az igazgatóhelyetteshez, és azt mondta. „Én több, mint 20 éve dolgozok ennél a nagyvállalatnál, de engem még itt emberszámba nem vett senki. Ez az első alkalom.” Hogy tulajdonképpen van a munka, ami nagyon fontos, és aztán vagyunk munkavállalók, és kétség kívül ez is nagyon jelentőségteljes, és aztán vagyunk munkások, a szónak most sokféle értelmében. Igen ám, de végül is azért emberek vagyunk. És hogy például, ahogyan dolgozunk 6 órát, 8 órát, 10-et, 12-t, ki mennyit, hogy tulajdonképpen itt is megvan bennünk a vágy, hogy a munkától eljussunk a személyig. Eljussunk a magunk szempontjából, és a másik szempontjából.

Aztán például ott van a társkapcsolat. De sokat beszéltünk már erről, hogy a társkapcsolatban is ott vannak az igényeink, a szükségleteink, az elvárásaink, az igazunk és az igazságunk, és nem egyszer hősiességre van szükség, hogy mindezen túljutva, mert ezek fontosak és értékesek, és rendben vannak, és emberiek, hogy eljussunk egy személyig, a férjemig, meg a feleségemig. Egy nőig, aki a legfontosabb nő, vagy a férfiig, aki a legfontosabb férfi. Sokszor hetek, hónapok, szinte évek tudnak úgy eltelni, hogy benne vagyunk a vendégségben, és benne vagyunk a vendéglátásban, és nem érkezünk el a vendégig.

Aztán ahogyan szülőként küzdünk azért, hogy milyen óriási nagy dolog eljutni a saját gyerekünkig. Hogy hogyan küzdünk azért, olvasva az egyik nevelési könyvet a másik után, vagy férj és feleségként az egyik társkapcsolati okosságot a másik után, hogy mindenféle elvek és tanácsok, és szakirodalom, és mindenen át bukdácsolva tulajdonképpen nagy nehezen hogyan jussunk el a saját lányunkig, és a saját fiunkig. Hogy nem egyszer ez nem úgy van, hogy egy nap alatt sikerül. Van, hogy hetek, és hónapok, és évek telnek el, hogy szinte egyetlen egyszer sem jutunk el igazán a saját gyerekünkig. Azért, mert mindig ott van valami, ami persze érdekes, és értékes. Ott van az úton, ott vannak az elvek, a szabályok, a normák, a hagyomány, a törvény, és mindez, és ez fontos. Csak néha, ahogyan keressük azt a személyt, aki a fiam és a lányom, de nehéz odáig eljutni.

Ezt a sort hosszan folytathatnánk, és most nem akarok olyan nagyon hosszan beszélni, már csak azért is mert nem érzem még magam túl jó erőben, de azért mégis csak, hát mégis csak, itt a nyár. Még ha sokat is esett tegnap, azért csak esküvői szezon van, kétség kívül így van. És akkor…!

Két történet jut eszembe ezzel kapcsolatba. Az egyik. Fiatal pár elment az irodára. Nem itt volt nálunk, de a történetet érdemes közreadnom. A fiatal pár természetesen ott volt az esküvőnél, és aztán persze a lakodalomnál. Olyan részletesen elmondták ott az irodában, hogy mi hogy legyen, hogy akkor hány gyertya legyen, és a virágok hogy legyenek, hogy szeretnének ülni, és hogy legyen a bevonulás, és minden nagyon részletesen és szépen, és értékesen. Ez rendben is van. Végül az irodista, aki hajlott némi cinizmusra, és némi – hát, hogy is mondjam – kis éles beszólásra, végighallgatta mindezt, és bólogatott és azt mondta „Ez nagyon érthető, igen. Tényleg, ez nagyon szép lesz így, és rendben van.” Végül a következőt kérdezte az ifjú pártól: „Tessenek mondani, Istent hova rakjuk?” Mert ott már mindennek meg volt a helye, és minden jó elképzelés alapján volt. Még azt nem lehetett tudni, hogy Istent hova helyezzük.

Tudjátok, a másik élményem pedig ilyenkor, főleg amikor jegyesekkel beszélgetek, hogy megbolydul a nagy család. Ilyenkor mindenki nagyon pontos elvek és hagyományok, és szokások és elvek alapján elmondja, hogy kiket kell meghívni, és kik hova üljenek, és legyen-e székelykáposzta, vagy ne legyen, és hogy éjfélkor legyen, vagy ne úgy legyen, és hogy muszáj, hogy legyen menyasszonytánc. „Az apáddal kell az első táncot…!” Most nem akarom ezt hosszabban mondani.

Tudjátok, látom azon a fiatal vőlegényen, meg azon az ifjú menyasszonyon a küzdelmet. Egy szinte, hát nem, nem találok jelzőt erre. Valami hősi küzdelem, hogy a saját anyukájuk és apukájuk, és szüleik, és mindenki észrevegye őket. hogy eljussanak hozzájuk, Lacihoz és Péterhez, Máriához és Piroskához. Hogy ne – most így mondanám, kicsit megint kritikusan – hogy ne zabáljon föl mindent a lakodalom, és a menyegző, és az esküvői szertartás. Hogy maradjon egy kicsi tér annak a két embernek. Hogy végül is, hát végül is mindez mégis csak azért van, mert ott van három személy. Most mondjuk így egyszerűen, Isten, meg ott van az a fiatal nő, meg az a fiatal férfi, és minden azt a célt szolgálja, hogy ők egymással találkozhassanak, és hogy mi is találkozhassunk velük.

Akkor itt van ez a mai történet, most már a vége felé vagyok. A mai történetben ez a Márta küzd. Küzd a székelykáposztával, nyilván nem azzal, de most így mondom. Küzd a renddel, a tányérokkal, a mosogatással, és minden egyébbel. Tudjátok, eszembe jut, hogy mi szokott maradni egy vendégség után. Nemde úgy vagyunk, elmennek a vendégek, egy lakodalom után azt mondjuk „Jaj, de jó volt, nagyszerű!” És úgy körbenézünk, fhhh, (fölsírt egy gyerek – szerk.) na körülbelül ez. Ordítunk egy nagyot, hogy „Na most ezt ki fogja rendbe rakni? Te jó ég! Na most mire itt elmosogatunk, meg…” És akkor még nem is tudjuk, hogy mi kárunk van. Mert az úgy egy-két hét múlva derül csak ki teljes világossággal, hogy ki mit tört össze, hogy ki mit lopott el, hogy mi hogyan és mint tűnt el ott.

Szóval, miért mondom ezt? Azért, mert azt mondja Jézus „Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.” Képesek vagyunk tényleg jó szándékkal értékeket, elveket, hagyományokat, normákat fölemelve tulajdonképpen beleveszni a tányérba, és beleveszni a pohárba, és a székelykáposztába, és a szalvétába, és ezer dologba. Ezek mind fontosak, tényleg, és értékesek, színesek és az összes többi. És mi az a jobbik rész, amit Mária nem veszít el soha? Ez a személy. Mert ha van valaki, aki maradandó, az nem a szalvéta, és nem a menyasszonytánc, és nem az a dolog, amit sikerült a munkánk révén előállítani. Mert mindaz veszendő és múlandó, és semmivé válik. Aki nem válik semmivé, az a személy.

Ezért a zárás így szól. Tulajdonképpen van egy hősi küzdelmünk. Még itt a templomban is, még akkor is, ha minden vasárnap itt vagyunk, hogy Istenig, mint személyig valahogyan megpróbáljunk eljutni. Nemde ez a talán legmélyebb vágyunk, hogy átmenjünk azon, hogy vendégség, és vendéglátás, át azon, hogy, hogy… Egyszer csak valahogyan két személy egymásra tudjon találni. Akkor történik valami maradandó, mert ha valami maradandó, akkor Isten maradandó, és mi azok vagyunk, és a kapcsolatunk. De nagy dolog, hogy ma is eljöttünk ide, és nem akarunk elveszni semmiben, ami kevesebb annál, mint Isten, meg mi.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli