Lk 11,1-13 – Évközi 17. vasárnap

2016.07.24. vasárnap: ÉVKÖZI 17. VASÁRNAP

Vajon elpusztítod-e, Uram, az igazat a bűnössel együtt?

Olvasmány (Ter 18,20-32)

Azt mondta tehát az Úr: ,,Szodoma és Gomorra ellen sok a panasz és jajkiáltás, és a bűnük igen súlyos. Lemegyek hát, és megnézem, hogy megtudjam, vajon teljesen a hozzám szállt kiáltás szerint cselekedtek-e vagy sem!’’ Erre a férfiak megfordultak, és lementek Szodomába. Ábrahám azonban továbbra is az Úr előtt maradt. Eléje járult, és azt mondta: ,,Hát elpusztítod az igazat a gonosszal együtt? Ha ötven igaz van abban a városban, azokat is elpusztítod, s nem kegyelmezel meg annak a helynek az ötven igazért, ha van benne annyi? Távol legyen tőled, hogy ilyen dolgot cselekedj, s megöld az igazat a gonosszal együtt, s úgy járjon az igaz, mint a gonosz! Távol legyen tőled! A mindenség Bírája ne tenne igazságot?’’ Azt mondta erre neki az Úr: ,,Ha találok Szodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek.’’ Erre Ábrahám azt válaszolta: ,,Ha már egyszer elkezdtem, hadd szóljak Uramhoz, noha por és hamu vagyok. Hátha öt híja lesz az ötven igaznak? Negyvenötért már eltörlöd az egész várost?’’ Erre ő azt mondta: ,,Nem törlöm el, ha találok ott negyvenötöt.’’ Erre ismét szólt hozzá: ,,És ha csak negyven lesz, mit teszel?’’ Ő azt mondta: ,,Nem sújtom a negyvenért.’’ ,,Kérlek -- folytatta --, ne haragudj, Uram, hogy szólok: És ha csak harmincat találsz?’’ Azt felelte: ,,Nem teszem meg, ha találok ott harmincat.’’ ,,Ha már egyszer elkezdtem -- mondta --, hadd szóljak Uramhoz: Hátha csak húsz lesz?’’ Azt mondta: ,,Nem pusztítom el a húszért’’. ,,Könyörgök -- folytatta --, ne haragudj, Uram, hogy még egyszer szólok: Hátha csak tíz lesz?’’ Erre azt mondta: ,,Nem törlöm el a tízért.’’

Szentlecke (Kol 2,12-14)

amikor vele együtt eltemetkeztetek a keresztségben, és vele együtt fel is támadtatok, annak az Istennek erejébe vetett hit által, aki őt feltámasztotta halottaiból. Vele együtt titeket is, amikor halottak voltatok vétkeitek és testetek körülmetéletlensége miatt, életre keltett azáltal, hogy megbocsátotta minden vétkünket. Rendelkezéseivel az adóslevelet, mely vádolt minket és ellenünk szólt, eltörölte, eltette az útból, és a keresztre szegezte;

Evangélium (Lk 11,1-13)

Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott, és amint befejezte, tanítványai közül az egyik azt mondta neki: ,,Uram! Taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait.’’ Erre azt válaszolta nekik: ,,Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod! Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponta, és bocsásd meg a bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek, és ne vígy minket kísértésbe.’’ Azután így szólt hozzájuk: ,,Ha közületek valamelyiknek barátja van, és az odamegy hozzá éjfélkor, s azt mondja neki: ,,Barátom! Adj nekem kölcsön három kenyeret, mert egy barátom érkezett az útról hozzánk, és nincs mit adnom neki''; a másik viszont belülről ezt feleli: ,,Ne zavarj, az ajtó már be van zárva, gyermekeim is ágyban vannak velem együtt, nem kelhetek föl, hogy adjak neked!'' Mondom nektek: ha nem is kelne föl, hogy adjon neki azért, mert a barátja, mégis, alkalmatlankodása miatt fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Ezért mondom nektek: Kérjetek, és adni fognak nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak. Melyik az az apa közületek, aki, ha a fia halat kér, hal helyett kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle!’’

Vasárnapi beszéd

Ahogy halljuk Jézusnak a gondolatát „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok! Zörgessetek és megnyílik az ajtó!”, akkor talán olyan gondolkozás nélkül az a gondolat jut eszünkbe, hogy igen, igen, a mai evangéliumnak is, meg Jézus beszédének akkor a súlypontja az, hogy akkor mit kérünk, és hogyan kérünk. Mert hogy hát nyilvánvaló, akkor erről van szó. És hogy, és hogy… ebben a pillanatban mindenféle tapasztalatok rohanhatnak meg bennünket. Azok a pozitív tapasztaltok, hogy ezt kértem, vagy azt kértem, vagy így kértem, meg amúgy kértem. És hogy akkor na tényleg, Isten megadta. Emellett a tapasztalatok mellett pedig megjelenik egy másik rész, hogy igen, ezt is ugyanolyan hittel kértem, ugyanolyan jó szándékkal kértem, ugyanolyan jó dolgot kértem, és azt hiszem, hogy igaz módon kértem, és Isten egyáltalán nem teljesítette. Tulajdonképpen mit kezdjünk ezzel a tapasztalatunkkal annak fényében, hogy Jézus azt mondja „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok! Zörgessetek, és az ajtó megnyílik!”

Az első gondolatom, és ezt ne vegyétek bohóckodásnak a szavakkal, mégis csak az, hogy Jézus a mai evangéliumban nem azt mondja, hogy „Kérjetek és megkapjátok amit kértek!”, hanem azt, hogy „Kérjetek, és fogtok kapni.” És nem azt mondja, hogy „Keressetek, és megtaláljátok, amit kerestetek!”, hanem „Keressetek és meg fogtok valamit találni!” És végül, mikor azt mondja, hogy zörgessetek azon az ajtón, akkor nem azt mondja Jézus, hogy az az ajtó meg fog nyílni, hanem azt, hogy egy ajtó meg fog nyílni. Nem akarom ezzel elütni ezt a témát, vagy a szavakkal való játékba csomagolni azt, ami egyébként sokszor az életnek valami nagyon drámai tapasztalata bennünk, mert nem véletlen hogy miért szoktunk imádkozni. Néha annak, amiért imádkozunk, annak tényleg szinte élet-halál kérdés az igazi súlya.

Igen ám, de mégis csak bátorkodom azt mondani, hogy a mai evangéliumnak a középpontja nem az, hogy hogyan imádkozzunk és mit imádkozzunk, hanem sokkal inkább az, hogy kihez. Mert amikor jön a tanítvány, és azt mondja „Taníts minket imádkozni!”, akkor Jézus azt mondja „Na így imádkozzatok, hogy Atyánk…” És a mai evangélium végén még pedig egyszer megerősítést nyer, hogy tulajdonképpen Jézus arról akar beszélni, hogy az imádságnak a súlypontja és a lényege nem az, amit kérek, és nem is az, ahogyan kérem, hanem annak a tudatosítása, hogy kitől kérem, hogy ki az, akit az imádságomban megszólítok. Mert mindez abba az összefüggésbe tudja helyezni mindazt, ami utána történik vagy nem történik, mindaz, amit utána megélek vagy nem élek meg, hogy ez az összefüggés lehet egy előre vivő összefüggés, amennyiben valóban azt tudatosítottam, hogy én most a Mennyei Atyához imádkozom, és lehet egy sokkal nagyobb csalódást és káoszt, és kiábrándultságot és szomorúságot okozó világ, hogyha ez a tudatosítás nem születik meg. Ezért a mai evangélium végén nem véletlen, hogy Jézus visszatér ehhez a lényegi témához. Azt mondja „Hát melyik apa az, amelyik…” és akkor utána megint hozza a képeket. És itt megint nem a képekben van a lényeg, hanem abban, hogy egy apa. Erről szeretnék akkor most három gondolatot mondani. Nem akarom hosszan.

Az első. Nem tudom, ti szeretitek-e a Holle anyó című mesét? Hát nekem az egyik kedvencem, nem bírok egyszerűen kigyógyulni belőle. Ugye, ott megvan ez a két ifjú hölgy. Mind a kettő úgy egymás után nekiindul, megvan a célja, megvan a szándéka, megvan a kérése, megvan a terve, megvan a vágya, és nekiindulnak. Mi történik út közben? Mi az, ami miatt az egyik végül is mondjuk így, hogy jó helyre talál, és a másik meg miért vész el? Az egyik miért lesz aranyos, és a másik meg miért lesz szurkos? Azért, mert egyébként menet közben, ahogy megvan a kérésük, a vágyuk, az óhajuk, a sóhajuk, aközben egyszer csak van, hogy meghallják azt, hogy a cipók azt mondják, hogy „Megsültünk, vegyél ki!” Azután ahogy tovább megy ez a két lány, ott van a lehetőségük arra, hogy meghallják, hogy azt mondják az érett almák, hogy „Szedjél össze, rázzál le, mert megértünk már!”

Mit akarok ezzel mondani? Hogyha sikerül tudatosítanunk az imádságainkban azt, ami a lényeg, hogy kihez imádkozunk, és aztán ennek minden következménye, minden összefüggése kezd megjellegezni bennünket, ennek az lesz a következménye, hogy megszületik bennünk egy nyitottság arra nézve, hogy Isten mit ad. Egy nyitottság arra nézve, hogy Isten mit segít nekünk, hogy azt fölismerjük és megtaláljuk. Hogy Isten melyik ajtót és melyik ablakot, és melyik utat nyitja meg számunkra. De ez akkor történik meg, ha tudatosítjuk az imádság lényegét, hogy Kihez imádkozom. És hogyha abban a szűkös világban vagyok, hogy mit kérek, és mit akarok, és mi a célom, és persze, ezek jó célok, és igaz szándékok, akkor éppenséggel a nehézségem az, hogy érzéketlenné válok és teszem magamat arra, amit Isten fölfedeztet velem, és megnyit és föltár és ad. Ezért történik az, hogy sokszor azt mondom „Hát akkor minek imádkozni?” És akkor ennek… nem is akarom ezt folytatni.

Az első gondolat tehát, hogy a mai evangélium súlypontja nem az, hogy mit és hogyan imádkozzunk. Mert ha az a súlypont, hogy mit és hogyan imádkozzunk, akkor tulajdonképpen még minden további nélkül magunk körül fogunk keringeni, és pontosan abba a világba nem lépünk bele, ami a saját szívünknél egy sokkal tágabb és gazdagabb világ. Tehát az első, hogy érdemes megnyitni magamat arra, hogy Isten mit ad – bár lehet hogy nem azt kértem – hogy mit fedezhetek föl – bár nem azért indultam el – és hogy milyen ajtót és ablakot nyit az Isten, miközben, miközben én nem azon kopogtam, és nem azt próbáltam kinyitni.

Aztán a második. Közeledik az olimpia. Erről mindig eszembe jut az, hogy már majdnem, lehet talán több is mint 10 éve, találkoztam az osztrák olimpiai válogatottnak a hivatásos lelkigondozójával. Képzeljétek el, hogy már több mint 10 évvel ezelőtt egy lelkész hivatalból kísérte az olimpiai válogatottat, az osztrák válogatottat, és, és most nem ragozom tovább. Igen ám, de hát gondolhatjuk azt, hogy minden sportoló minimum 4 év munkát beletesz abba, de hát 8-at, meg 12-t, ezt tudjuk jól, hogy győzzön. Ezért ha sportoló, ha ő imádkozik, miért fog imádkozni? Hát nagy valószínűséggel azért, hogy „Szeretnék győzni. Uram, légy szíves!” De az olimpia az a műfaj, hogy minden sportágban egy valaki fog győzni, s az összes többi meg veszít. Hát akkor ez hogy van? Képzeljétek el, hogy megtörtént az, ami nyilvánvalóan megtörténik. Volt egy nagyon esélyes fiatalember, egy atléta egyébként, nagy üdvöskéje volt a válogatottnak, aki csúnyán leszerepelt, még a döntőbe se jutott be. Pedig dolgozott rendesen, és imádkozott szépen, és minden megvolt, amit úgy el tudunk képzelni. Ez az atléta odament a lelkigondozóhoz, és a következőt mondta neki. „Na, hát akkor mi értelme volt a munkának, az imádságnak, akkor Isten hogy hallgatott meg engem? Akkor maga egyáltalán mit keres itt?” Még ezt se tudta elintézni. Ezt nem mondta, ezt most én mondom. Hát akkor minek a nagy fölhajtás, lelkigondozó az olimpiára? Akkor ez a lelkigondozó nagyon is átélve azt, hogy mit jelent egy sportolónak az az olimpia, elismerte, hogy ez… nem csodálja, hogy milyen rosszul van ez az egyébként éremesélyes várományos, és azt mondja. „Kétség kívül én erre neked nem tudok olyat mondani, ami egy gyors válasz lenne. De lényegi választ talán tudok adni. Ez pedig az, hogy néha Isten olyasmit ad, amit rögtön nem látunk.”

Nem egyszer a veszteség gyorsan megérkezik. De hogy közben mit ad Isten, azt néha csak jóval később vesszük észre. Hogy amikor Isten valamire esetleg azt mondja, hogy „Nem.”, a Nemből fakadó fájdalom gyorsan tudatosul. De hogy ez a Nem egy milyen Igent tartalmaz, az sokszor nem világos. Képzeljétek el, azt mondja ez a lelkigondozó. „Hát, magam se tudtam, hogy ez a szó, hogy Isten néha a Nemeken keresztül mond valami fontos Igent, és hogy ezt néha nem lehet látni rögtön, hanem csak később, hogy ez valahogy számít-e ennek a fiatal sportolónak vagy nem, ezt nem tudtam.” Akkor azt mondja, eltelt egy év, egyszer csak megjelent nálam ez a sportoló, és a következőt mondja. „Tudja, hogy maga mikor ott, az olimpiai faluban ezt mondta, én milyen dühös voltam magára? Na ezt tudják maguk, persze, ilyen szépeket mondanak, persze. De én annyira csalódott voltam, hogy az volt bennem, hogy én abba is hagyom a sportot. Nem érdekelt. Akkor minek a munka, minek az imádság? Elkeseredésemben befizettem egy kéthetes útra, hogy én elmegyek a tengerpartra és én pihenek. Hát minek az erőlködés?” S akkor azt mondja a lelkigondozónak. „Képzelje el, én ott ezen a nyaraláson, a tengerparti úton megismerkedtem egy nővel. Ezt a nőt néhány héttel ezelőtt elvettem feleségül. Most már értem, hogy mit értett az alatt, hogy a Nem néha nagyon látványos, az Igen megértésére pedig időre van szükségünk.”

A második gondolat tehát így szól. Nem egyszer valóban, ha Isten nemet mond, és nem ad meg valamit, annak a veszteség élménye nagyon gyorsan megérkezik. De hogy ebben a Nemben tulajdonképpen egy milyen Igen rejtőzik, az nem egyszer azon múlik, hogy azt a fajta nyitottságunkat megőrizzük-e, amiről az első pontban beszéltünk.

Aztán a harmadik gondolat. A múlt vasárnap, ha megengeditek, hogy utaljak, ott is erről volt szó, hogy egészen bele tudunk veszni abba, hogy vendégség és vendéglátás, és szem elől tévesztjük azt, hogy ki is a vendégünk. A mai evangéliumban is tulajdonképpen valami nagyon hasonlót látunk. Egészen bele tudunk veszni abba, hogy mit imádkozzak és hogy imádkozzak, és mennyit imádkozzak, és mit kérjek, és hogy kérjek. Tulajdonképpen ténylegesen el is veszünk benne. Ami ki tud emelni bennünket az elveszettségünkből, az az, amikor tudatosítjuk, hogy kihez imádkozunk. Ez most miért került még egyszer elő? Azért, mert nem egyszer, ahogyan azt tapasztaljuk, hogy Isten Nemeket mond, tulajdonképpen általában ezek adják azt a lehetőséget, hogy…

És akkor most itt még egy záró történetet hadd mondjak. Egy kedves ismerősöm krónikus beteg. Tulajdonképpen bármelyik napon meghalhat. Ebben az állapotban él már több évtizede. Az állapota hullámzik, néha bekerül a kórházba, sőt néha az intenzív osztályra. Egy olyan hullámvölgy során ez a kedves ismerősöm, hívő ember, nagyon imádkozott Istenhez. Azt mondta neki „Istenem, kérlek gyógyíts meg! Kérlek, ne kelljen így! Hadd legyek már egy kicsit jobban! Még élni akarok, még fiatal vagyok.” És tényleg így is volt. Akkor egyszer csak ahogy imádkozik, hirtelen megnyittatik neki egy ajtó, egyszer csak megnyílik egy út, egyszer csak adatik neki egy gondolat, és a következő jut eszébe. „Mióta így imádkozom én? De most hogyha Jézus meghallgatná az imámat, még pedig abban a formában, hogy egyszer csak itt teremne a kórházi ágyam mellett, rám nézne és a következőt mondaná. <<Nézd, te már olyan régóta imádkozol hozzám. Nagyon fontos dolgot kérsz. A következőt ajánlom neked. Eldöntheted, hogy mi legyen. Vagy teljesítem a kérésedet, és már ma meggyógyulsz, de engem többet nem látsz, vagy pedig mindig veled leszek, és nem ígérem meg, hogy meg fogsz gyógyulni. Melyiket választod?>>” Elgondolkozott a saját, ki tudja honnan érkező gondolatán ez a kedves ismerősöm, és a következőt mondja. „Én rájöttem ott, a sok-sok éves imádság után, hogy én a gyógyulást kérném.” Az, ahogyan volt bátorsága és őszintesége kimondani, hogy nem, neki a gyógyulás sokkal fontosabb lenne, Jézus nélkül meg csak lehet majd valahogy, elevickélünk majd. Hát nem a gyógyulás számít? Azt mondja, hogy tulajdonképpen a saját válaszától rendült meg, és egyszer csak fölismerte azt, amiről próbáltam itt dadogni, próbáltam valahogy beszélni a gyarló emberi szavak révén.

Vagyis amikor imádkozunk, anélkül a belső tudatosítás és összefüggés nélkül, hogy kihez is imádkozom, annak minden mélységével együtt, tulajdonképpen az is történik, hogy amiért imádkozom, és minél értékesebb az, amiért imádkozom, és minél nagyobb hittel teszem azt, ahogyan imádkozom, annál inkább történhet az meg, hogy az életemet ehhez a valamihez kötöm, és azt mondom „Uram, azért kérem ezt ennyire, de ennyire, mert ezen múlik az életem.” És emiatt esünk kétségbe. Tulajdonképpen ez az, ami elkezdi az életet kiszívni az emberi szívből, és ez az, ami miatt, és nem akarom ezt okoskodásnak szánni, de talán ez az, ami miatt nem egyszer Isten a lehető legnagyobb szándékkal, jószándékkal is néha nem teljesíti, amit kérünk. Hogy ezeken a fájdalmas Nemeken keresztül egyszer csak fölfedezzük, hogy az életünk nem azon múlik, amit oly nagy hittel kértünk, hanem azon múlik, akitől kérjük.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli