Lk 12,13-21 – Évközi 18. vasárnap

2016.07.31.

Megosztom
Elküldöm

2016.07.31. vasárnap: ÉVKÖZI 18. VASÁRNAP

Mi jut az embernek mindabból, amit szerzett a nap alatt?

Olvasmány (Préd 1,2; 2,21-23)

,,Minden hiúság, mondja a Prédikátor, csupa hiúság, minden csak hiúság! Hisz megesik, hogy valaki bölcsességgel, okosan és sikerrel végzi munkáját, azután keresetét átengedi olyannak, aki mit sem fáradt. Ez is hiúság, sőt nagy baj! Mert mi haszna van az embernek minden fáradságából és a szíve gondjából, amellyel emészti magát a nap alatt? Minden napja csupa szenvedés és bosszúság, és szíve még éjjel sem tud megnyugodni. Nemde, ez is csak hiúság?

Szentlecke (Kol 3,1-5.9-11)

Ezért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve [Zsolt 110,1]. Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztus, a ti életetek, megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben. Irtsátok ki tehát tagjaitokból azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a bujaságot, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami nem más, mint bálványimádás. Ne hazudjatok egymásnak, ti, akik levetettétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és magatokra öltöttétek az újat, aki teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig. Itt nincs már többé görög és zsidó, nincs körülmetéltség és körülmetéletlenség, nincs barbár, szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenben Krisztus.

Evangélium (Lk 12,13-21)

Valaki megszólította a tömegből: ,,Mester! Mondd testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!’’ Ő azt felelte neki: ,,Ember! Ki tett engem bíróvá vagy végrehajtóvá közöttetek?’’ Aztán így szólt hozzájuk: ,,Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.’’ Példabeszédet is mondott nekik: ,,Egy gazdag embernek a földje bőséges termést hozott. Akkor így gondolkozott magában: ,,Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet.'' Majd azt mondta: ,,Ezt fogom tenni: Lebontom magtáraimat, nagyobbakat építek, és oda gyűjtöm minden termésemet és vagyonomat. Azután azt mondom lelkemnek: Én lelkem! Van sok javad, sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!'' Isten azonban így szólt hozzá: ,,Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?'' Így jár az, aki kincset gyűjt magának, és nem az Istenben gazdag.’’

Vasárnapi beszéd

Jézus ahogyan beszél, két rövidke kis történet is előttünk áll, egy példabeszéd, és előtte egy valós találkozás. Tulajdonképpen mind a kettőben mondhatjuk azt, hogy valami érték, valami értékes dolog jelenik meg. Az első helyzetben, abban a valós találkozásban az a testvér, amikor azt kéri Jézustól, hogy „Segíts nekem, légy szíves, hogy a testvérem ossza el velem és köztem az örökséget!”, tulajdonképpen e mögött nem egyszerűen csak valamiféle kapzsiságot láthatunk, vagy hallhatunk, ez ott ebből a helyzetből nem is derül ki. Mert ez a testvér nem azt mondja, hogy „Uram, segíts nekem, hogy az egész örökség az enyém legyen! Segíts nekem, hogy a testvéremnek ne jusson belőle semennyi se!” Nem, ő azt mondja, hogy annyira jó lenne, és ezt a szót szívesen idehoznám, hogy ezt az örökséget igazságosan osztanánk meg. Hogy engem nem semmizne ki a testvérem, hogy lenne neki is, és lenne nekem is, hogy valahogy egy igazságos osztozás történjen, amire hát nyilván te is, mint rabbi, mint mester – ki tudja, hogy mit gondolt erről, hogy Isten Fia-e vagy nem – hát erre te is azt mondanád, hogy tényleg, ez így rendben van, ez így nagyon igazságos, ez tisztességes dolog így.

Aztán a második történetben is, hát tulajdonképpen nem nagyon bánthatjuk azt az embert, aki sok munkája révén, vagy a munkájának a megfelelő szervezése révén, vagy éppenséggel munkalehetőséget teremtve másoknak is, akiknek az élete ezen múlik, végül is aztán valamiféle bőséges terméshez jut. És hogy aztán az lesz a gondolata, hogy ezzel a terméssel megint csak valami épeszű, értelmes, okos dolgot kelljen csinálni, mert hogy aztán ez a termés másoknak is a javára lesz. Nehéz ezt pusztán csak valami rossz dolognak látni, vagy valami olyasminek, amire egy az egyben ráütjük majd a bűnnek a pecsétjét.

Ebből szeretnék kiindulni. Tulajdonképpen abból a kereszténységből kivehetetlen alap dilemmából és feszültségből, hogy egyszerre gondoljuk azt, hogy ami igazán megnehezíti az életünket, az Istennel való kapcsolatunkat, az a bűn. És akkor a két történetet úgy értelmezzük, „Na igen, itt van a kapzsiság, itt van a bírvágy, na, hát erről van szó. A bűn.” Másfelől meg, a feszültség másik részén azt mondjuk „Na jó, de itt értékek vannak. Az igazságé, az igazságosságé, a munka gyümölcsének a megbecsülésé, a jövőlátásé, az előre gondolkozásé, a tervezésé. Hát…” Tulajdonképpen szinte el se tudjuk dönteni, hogy az Istennel való kapcsolatunkban melyik az, amelyik a nagyobb nehézséget okozza, a bűn, vagy valami érték. Lehet, hogy ez most furcsán hangzik, de tulajdonképpen a kereszténység a lényegéből adódóan az által, hogy Isten emberré lett, belekerült ebbe a feszültségbe és dilemmába, amit a szentírás is nagyon jól mutat, vagyis hogy egyszerre beszélünk arról, mint ahogy hallottuk is, hogy evilág, ez a világ, a Föld, és akkor érezzük, hogy ez mennyire negatívan cseng, ugye valami istentelen világ a Föld, mint hogyha nélkülözné a mennyet. Másfelől pedig hát nincs olyan nap szinte, hogy ne jelenne meg mondjuk egy pápai, vagy valamilyen püspökkari megnyilatkozás, a teremtett világ védelme, a teremtett világ tisztelete, a teremtett világért való felelősségünk. Ugyanarról a világról, ugyanarról a Földről beszélünk. Egyszer valahogy úgy tűnik föl számunkra, hogy jaj-jaj-jaj-jaj, másként meg úgy „Hát a teremtett világ, hát Isten keze nyomát viseli.”

Most mondanék egy listát, de nem akarnám ezt hosszabban kifejteni, ugyanígy járunk magával az emberrel is. „Ó, az ember, hát az ember, na! Átkozott, ki emberben bízik… – mondja a szentírás – jaj-jaj-jaj, ki aki emberre bízza az életét, emberre, emberre… Na…! Na tudjuk ezt.” Másfelől „Hát, az ember… ha a legkisebbnek teszitek, nekem teszitek. Meglátogattad, engem látogattál meg.” Aztán így vagyunk a testtel is. A szentírás is megint csak hogy hozza ezt a feszültséget és dilemmát. „Ó, a test! Ajjaj-jaj! Mi minden fészkel abban a testben, ugye! A test tusakodik a lélekkel szemben.” mondja Pál apostol. Másrészt meg azt mondjuk „A testünk a Szentlélek temploma. Hiszünk a test föltámadásában. Hát akkor nem valami csip-csup érték a testünk.” Aztán mikor azt mondjuk, hogy személy, és a személyen belül azt mondjuk, hogy ÉN, hát hogy lobogtatjuk azt a zászlót, azt mondjuk „Mindennek a rákfenéje az önzésünk, amikor minden mondatot úgy kezdjük, vagy belekavarjuk, hogy ÉN, ÉN… Hagyd már abba, hogy ÉN, vedd már észre, hogy a kereszténység az ÉN-nek a kinövése, már túl vagyunk azon, hogy ÉN meg ÉN!” Akkor milyen érdekes, másrészt meg olvassuk, Jézus azt mondja „Én vagyok az út, én vagyok az igazság, én vagyok az élet, én vagyok a föltámadás.” Aztán ezt a sort nagyon hosszan folytathatnánk. Folytathatnánk a vággyal, hogy „Jaj, a bűnös vággyal asszonyra néz!”, vagy ahogy Jézus azt mondja, hogy „Vágyva vágytam, hogy elköltsem veletek ezt az utolsó lakomát.”

Azért akartam ezt elmondani, megnyugtatásotokra mondom, ez nem a bevezetés volt, ez már az első pont. Hogy tulajdonképpen amióta Isten ember lett, a keresztény ember ebben a feszültségben él. Szinte nem tudjuk eldönteni, hogy most a bűnnel kell nagyon vigyáznunk, vagy értékekkel kell nagyon vigyáznunk. Hogy tulajdonképpen most… Na most! Ez volt az első gondolat.

A második. Éppen néhány nappal ezelőtt olvastam az egyik internetes közösségi oldalon, nem azon, egy másikon, hogy valaki, aki nagyon szeret, ha jól emlékszem, ez a szakkifejezés, siklóernyőzni. De tudom, hogy itt van paplan, meg van sik…, meg minden van, de azt hiszem, siklóernyő. A lényeg, hogy éppen egy viharnak a szélén, nagyon jó dolog, ott vannak meleg légáramlatok, ez a valaki 6000 méternél magasabbra zuhant. Életveszélybe került, mert ezek a meleg légáramlatok 60 km/órás sebességgel zuhantatták, lökték őt fölfelé. Tulajdonképpen erről beszélünk. Nem csak lefelé lehet zuhanni a bűnnek a mélyére, hanem fölfelé is lehet zuhanni, valamilyen érték bekebelezhet bennünket. Aztán ebben a cikkben egész megdöbbentő volt, hogy ez a valaki azt mondja, miközben fölfelé zuhantam, már 6200 méter magasan voltam, majdnem megfagytam odafönn, pedig azért indultam el, hogy eljussak oda fölfelé.

Tulajdonképpen az ember nem csak a bűnben tud elveszni, hanem valami értékben is. Értékben, valami kincsben, valami szépben, valami jóban minden további nélkül el tudunk veszni. Valahogy úgy, ezt a dilemmát így is megfogalmazhatnánk. Ha nagyon a bűn felől nézzük, azt mondjuk, ennek a helyzetnek a végpontján a vallási fundamentalista áll. Mindenhol bűnt kiállt, egyetlen egy út van, az az egyetlen igaz út, és aztán pfff. Rettenetesen el lehet veszni ebben a világban. A másik végpont pedig micsoda? A vallási humanista. A vallási humanista az a valaki, akinek tulajdonképpen már Istenre sincs szüksége. Tulajdonképpen hinni sem kell. Mert hát a vallási humanista azt mondja „Végül is mi értékek alapján élünk.” Ennél csak rosszabb, ha azt mondja, hogy értékek mentén. Még csak rátesszük a lábunkat az értékre. „Mi értékek mentén élünk, és mi rendes emberek akarunk lenni. Tulajdonképpen Isten már nem is kell.” Ez a másik végpont.

Tulajdonképpen akkor ebben a dilemmában a mai evangélium azt mondja, itt vannak az anyagi javak, itt vannak értékek, kincsek és minden egyéb. És minden további nélkül úgy elveszünk benne, mint egy feneketlen erdőben. Hogy nem csak lefelé lehet zuhanni, hanem fölfelé is. Ezért a második gondolatnak a veleje valahogy így szól, hogy tulajdonképpen talán nem túlzás azt mondani, hogy amióta kinyílt a világ olyan értelemben, olyan szabadon tudunk kapcsolódni rengeteg értékhez, és ez az érték lehet akár az információ, akár az utazás, akár az öltözködés, akár bármi, amióta oly szabadon tudunk rengeteg értékhez kapcsolódni, tulajdonképpen megnőtt az esélye annak, hogy el is vesszünk teljesen ezekben az értékekben.

Ez az elveszettség tulajdonképpen mit is jelent? És hogy miért is érvényes ránk? Egy történetet hadd mondjak el. A történetben odamegy a szegény ember a gazdaghoz, azt mondja „Te, gazdag ember! Te, most hogyha neked lenne öt autód, egyet odaadnál? – Hát ha öt autóm lenne, persze, hogy egyet odaadnék. Nyilván, odaadnék. Hát minek nézel te engem? – Ó, és te gazdag ember, hogyha neked lenne öt motorod, de olyan jó, akkor azért egyet odaadnál a jók közül?” Hát erre a gazdag ember azt mondja „Hát ne viccelj már, ha lenne öt motorom, nyilván egyet odaadnék. Úgyse tudok ötön egyszerre motorozni. – Te, gazdag ember, és hogyha lenne öt inged, egyet odaadnál?” De jó lenne most!

Hogy tulajdonképpen úgy elveszünk az értékeknek a világában, hogy ez az enyém, és birtoklom, és… hogy nem is tűnik föl, hogy elveszünk. Érdekes, amikor a feneketlen sötét erdőben elveszünk, az föltűnik, az nagyon föltűnik. Elkezdünk félni. Hogyha ránk szakad az éjszaka, elkezd hideg lenni, azt mondjuk „Ajjaj, hát innen valahogy ki kellene jutni.” És amikor az értékek világában veszünk el, akkor nem ezt érezzük. Annyira nem, hogy nem tudom, ti tudjátok-e, hogy a WHO, az Egészségügyi Világszervezet mit mond arról, hogy mi a három ismérve annak, hogy valaki függőségben van? A három ismérve a függőségnek így szól. Az egyik, ellenállhatatlan vágyat érez valami iránt, aminek nem tud nemet mondani. Tulajdonképpen inkább az uralkodik rajta, mint ő a saját vágyán. A második, hogy állandóan késztetést érez arra, hogy a vágyának a tárgyát egyre, egyre gazdagabbá tegye, emelje. Még többet, és még többet, és még többet! A harmadik ismérve a függőségnek pedig az, hogy ezt a tevékenységünket akkor is folytatjuk, ha ez káros ránk nézve, vagy másokra.

Miért mondtam el a függőséget? Ugye azt mondjátok, nekem nincs se öt autóm, se öt motorom. Igen ám, de azt mondhatnánk, hogy a ma embere jólét függő. Jólét függők vagyunk, érték függők vagyunk. Tulajdonképpen olyan tisztázatlan módon elveszünk az értékek világában, hogy hadd mondjam ezt, hogy az információ érték. Igen, és milyen sokan elvesznek benne. Éreznek egy ellenállhatatlan vágyat, hogy a tömegkommunikációs eszközökkel legyenek. Egyre emelik az adagot, és akkor minél többet, és még többet, és kinyitni, és megint, és megint, és megint. Ezt akkor is folytatjuk, ha nem jó nekünk, vagy másoknak, ha árt a kapcsolatainknak, úgy az életünknek. Tulajdonképpen a mi világunk egy jólét-függő világ, és a jólét alatt különböző értékeket érthetünk, és közben mondhatjuk azt, ugye ezt ki szoktuk magunknak kérni. „Milyen jólét? Ne vicceljünk már! Egyik hónapról a másikra élek.” Az lehet, hogy éppen ételben-italban igen, másban meg nem. El tudunk veszni ebben a világban, és úgy történik, hogy nem lefelé zuhanunk, hanem fölfelé. „Ajj, de jó! Még egy kicsit, és még, és még…!” És nem tűnik föl, hogy tulajdonképpen ez történt velünk.

Akkor most a záró gondolat, hogy valahová eljussak. Eszembe jutott a férfi és a nő. A férfi azt mondja „Ide figyelj, nekem van annyi csodálatos életcélom. Hát gondolhatod, hogy azért egyetemre se akármilyenre jártam. Nekem olyan príma életcéljaim vannak. Örülök, hogy te hozzám jöttél, nekem majd mind segítesz az életcéljaim megvalósításában. Hát ez nagyszerű lesz, hogy találtam ehhez egy társat.” S akkor a nő azt mondja „Jaj, hát én is nagyon örülök ám, hogy megházasodtunk. Mert nekem van ám annyi vágyam, jaj, nagyon sok vágyam, tervem van, és annyira örülök neki, hogy te vagy ezekben itt nekem, és segítesz, hogy ezek mind megvalósuljanak, ezt mind megéljem, és boldog legyek melletted. Ó, hát ez remek.” És tulajdonképpen, tulajdonképpen amit mi igazán keresünk, az nem az, amit így nevezhetnénk, hogy az összes vágyunk beteljesítése. Mikor elveszünk az értékek világában, akkor azt gondoljuk, hogy akkor leszünk jól, az életünk majd akkor kiteljesedik, csak az összes vágyunknak kell beteljesedni. Az összes célunkat kellene csak megvalósítani. Tulajdonképpen, mondjuk egy házastársi kapcsolatban elég lenne, ha az összes igazamat elismernéd. Te légy szíves ismerd el az összes igazamat, na akkor kétség kívül menten jól leszek. Hogy az összes szükségletemre válaszolj pozitívan. Hogy tulajdonképpen majd ez megoldja az életet. És pontosan tudjuk, hogy nem oldja meg.

Hogy mi is az, mi is az, amit keresünk? Mikor azt gondoljuk, hogyha majd az összes fény, az összes vágy, az összes szükséglet, az összes igény, az összes igazságunk beteljesedik, hogy na akkor találtuk azt meg, amit kerestünk. De nem így van, hanem éppenséggel úgy, mikor ott van ez az összes, mi nem ezt keressük, hanem a lényeget. És a lényeg nem az összes igazságunk. És a lényeg nem az összes vágyam beteljesedése. És a lényeg nem az összes célom elérése. És a lényeg nem, nem az összes szükségletemnek a kielégítése. A lényeg minőségileg más, mint az, hogy összes. Minőségileg más, mint az összes igazságom, összes értékem, összes vágyam, összes szükségletem, összes, összes gyógyulás. A lényeg minőségileg más.

És most jön, ahova végül szerettem volna eljutni. Ez pedig az, hogy „De akkor hogy jussak el ehhez a lényeghez? Ez min múlik?” Itt talán, talán valahogyan tud találkozni ez a két hagyomány, a kereszténységnek ez a dilemmája és feszültsége. Vagyis hogy amikor azt gondolom, hogy az összesen múlik, hogy még emelni kell az adagokat, hogy még több időt kell rá szánnom, hogy még inkább, és még inkább, akkor tulajdonképpen, akkor tulajdonképpen azt mondhatnám, hogy valami olyasmi történik, hogy fölfelé zuhanva elvesztem, és szép lassan elvesztem a veled való kapcsolatomat. Az összes miatt elvesztem a veled való kapcsolatot, és az összes miatt elkezdem elveszteni az Istennel való kapcsolatot. Most nem is erről a kettőről szeretnék beszélni. Hanem miről? Arról, hogy az összes miatt, ha nem a lényeget keresem, hanem azt, hogy összes vágy, összes szükséglet, összes lehetőség, összes cél, akkor az történik, hogy elvesztem a saját szívem mélyével való kapcsolatomat. Mert a lényeg a saját szívem mélyéből tud föltárulni. Az összesben nem a saját szívem mélyére találok. Mikor elveszítem a saját szívem mélyével a kapcsolatot, akkor bolondulok meg attól, hogy összes. Hogy összes, hogy minden, hogy még és több, és a…

Tulajdonképpen arra vágyunk, hogy a saját szívünknek a mélyére el tudjunk jutni. Mert a saját szívünk mélyén, ott a legmélyén nem az összes van, hanem a lényeg. És ezt a lényeget oly sok féleképpen nevezhetjük meg és fogalmazhatjuk meg. A keresztény hagyomány éppen ezért, merte sokszor olyan fölháborító módon azt mondani, ha az egész világot megnyered is, ha a lelked kárt szenved, mi lesz teveled? Hogy megnyerhetünk mindent, mi van, ha elveszítjük Istent? Tulajdonképpen erről van szó. De az Isten elvesztése a saját szívünk elvesztésén keresztül történik meg. Hogy elveszítjük a szívünk mélyével való viszonyt, és beleveszünk az összesbe, a mindenbe, az értékekbe, a ragyogásba, a szépségbe. És attól az még értékes, attól az még igaz, és az még szép. És az a termés, amit ott learattak, az nagyon értékes. De jó, hogy abból majd kenyér lesz. Azt is tudjuk, hogy amiikor valaki igazságosan elosztja az örökséget, akkor az egy rendes dolog, az egy szép dolog, és értékes dolog. És mégis, lehet, hogy nem sok köze van a lényeghez. Ezért a mai szentmisében különösen is imádkozhatunk azért, hogy el ne vesszünk a mindenben és az összesben, az egészben, hanem eljussunk a szívünk mélyéhez, ami minőségileg több, mint a világ összes kincse.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli