Lk 14, 25-33 – Évközi 23. vasárnap

2016.09.04. vasárnap: ÉVKÖZI 23. VASÁRNAP

Ki tudja elgondolni, mit kíván az Úr?

Olvasmány (Bölcs 9,13-19)

Mert melyik ember ismerheti Isten akaratát, és ki tudná elgondolni, mit kíván Isten? Hiszen a halandók gondolatai bátortalanok, és terveink ingatagok, mert a romlandó test teher a léleknek, s a földi sátor lehúzza a sokat tűnődő elmét. Alig sejtjük azokat, amik a földön vannak, csak fáradsággal értjük meg azt, ami szemünk előtt van, az égieket pedig ki tudná kifürkészni? Ki ismerte meg akaratodat, hacsak te nem adtál bölcsességet, s el nem küldted szent lelkedet a magasból? Így lettek egyenessé a földön levők útjai, s így tanulták meg az emberek, mi tetszik neked, hisz a bölcsesség által menekültek meg, Uram, akik neked kezdettől fogva kedvesek voltak.’’

Szentlecke (Filem 9b-10.12-17)

…én, az öreg Pál, aki most Krisztusért fogságot szenvedek. Fiamért, Onezimuszért könyörgök, akinek bilincseimben adtam életet. Úgy küldöm vissza hozzád, mint saját szívemet. Szerettem volna magam mellett tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem fogságomban, amelyet az evangéliumért viselek, beleegyezésed nélkül azonban mégsem teszem, hogy jótéteményed ne kényszerből fakadjon, hanem önként vállald. Hiszen talán épp azért hagyott ott egy időre, hogy egyszer s mindenkorra visszakapjad, de már nem mint szolgát, hanem mint többet, mint szeretett testvért, mert nekem teljesen az, de neked még inkább: test szerint is, az Úrban is. Ha tehát együtt érzel velem, fogadd őt úgy, mint engem.

Evangélium (Lk 14,25-33)

Egyszer nagy népsokaság ment vele, ő pedig hozzájuk fordult, és ezt mondta: ,,Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom. És aki nem hordozza keresztjét és nem jön utánam, nem lehet az én tanítványom. Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon van-e miből befejezni? Nehogy miután az alapot lerakta és nem tudta befejezni, mindenki, aki látja, csúfolni kezdje őt: ,,Ez az ember elkezdett építeni, de nem tudta befejezni.'' Vagy melyik király az, aki amikor háborúba indul egy másik király ellen, nem ül le előbb, hogy megfontolja, vajon képes-e tízezerrel szembeszállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá és békét kér, amikor még messze van. Így tehát aki közületek nem mond le mindenről, amije van, nem lehet az én tanítványom.

Vasárnapi beszéd

„Mindaz, aki nem mond le mind arról, amije van, nem lehet az én tanítványom.” Most ha hagynánk némi időt, és az időt arra szánnánk, hogy gondoljuk át, hogy mi ott tudjuk-e hagyni, adni, rakni, engedni mindazt amink van, hogy Jézusnak a tanítványai legyünk, és akkor azt kérném, hogy menjen ki az, aki úgy látja, hogy ez nem megy neki, azt hiszem, hogy rövid lenne a mai mise. Nem sokan maradnánk, én se. Vagyis eleve valami olyasmivel szembesülünk itt, hogy „Hát ki képes erre?”

De most mielőtt belevesznék ebbe, hogy most akkor ki képes erre, mert nyugodtan megadhatjuk a választ, hogy senki, de azért most ne mentsük föl magunkat ezzel a válasszal, hogy senki. „Ja, hát akkor nem is érdekes.” Hanem megpróbálnám egy-egy gondolattal, szemponttal körbejárni azt, hogy hogyan tudjuk mégis csak az életünket ebbe az irányba vinni. Hogyan tudjuk valamiképpen realizálni azt, ami így fejeződik ki Jézusnak a szavában, hogy „odaadni mindenünket”, amire sosem leszünk teljesen képesek. De mégis csak, mégis csak. Hogy tud ez valósággá lenni bennünk?

Az első gondolat így szól. Újból és újból föltehetjük magunknak ezt az egyszerű kérdést, hogy az életemnek mi a sorrendje? Ki, vagy mi nekem a legfontosabb, aztán a második, a harmadik és negyedik? És tudom, hogy amikor jegyesekkel beszélgetünk erről, hogy „Ki neked a legfontosabb?”, akkor persze mindig ezer ellenvetés szokott elhangozni. „Jó, hát mikor? Például mikor? Mert hogyha anyukám hirtelen beteg lenne, akkor az anyukámhoz rohannék. Persze akkor most nem a vőlegényemmel maradnék. Na, hát aztán lesznek a gyerekek. Na, hát akkor mikor? Jó, hát atya, erre azért nem lehet így válaszolni.”

Az első gondolatom az lenne, hogy tegyük föl ezt a kérdést, hogy ki a legfontosabb nekem, olyan gyermeki egyszerűséggel. Ne fulladjunk bele a sok okosságunkba, aminek mind van létjogosultsága természetesen. De ez a kérdés mégis csak valahogyan szembesít bennünket azzal, ami ebben a szóban talán elsőre nem is annyira fontos, ez pedig az, hogy LEG. Mégpedig ahhoz, hogy egyáltalán mi hogyan tudunk viszonyt venni föl ahhoz, hogy LEG? A ma világa nagyon szereti azt, hogy LEG. A legmagasabb, a legmélyebb, a legnagyobb vízhozamú nem tudom én milyen vízesés, a legmélyebb árok, a legmagasabb hegy. De tulajdonképpen mi a viszonyunk ahhoz, hogy LEG? Általában az a viszonyunk „Na odamegyünk, megnézzük. Na, mutassa meg magát, nyűgözzön le, hasson rám, és akkor majd én elámulok, hogy hát tényleg.” S akkor lesz miről beszélgetni egy szép nyáreste egy pohár bor mellett, hogy „Láttam a LEG…”

Tulajdonképpen itt nem erről van szó, hanem arról… Egy élményemet hadd osszam meg. Lelkigondozást tanultam, akkor azzal szembesültem, hogy jön valaki, és az életének a legnagyobb nehézségét mondja. Az életének a legnagyobb válságában van, az életének a legnagyobb sebéről van éppen szó, hogy tulajdonképpen valami olyasmivel találkozom, amire azt lehetne mondani, hogy az neked, neked az a LEG. Hát és én erre hogy? Nekem van egy órám. Most én erre hogyan tudok emberi módon, valahogy méltó módon válaszolni? Arra, hogy te azt mondod, hogy „Nekem ez a leg…” Hát ez lehetetlen, nem, nem tudok ehhez fölnőni. S akkor valahogy egyszer csak úgy eszembe jutott valami. Hogyha mondjuk egy gyónás kapcsán, vagy egy beszélgetés során én az alatt az egy óra alatt minden figyelmemet odaadom, az összes tudásomat odaadom, minden jószándékomat odaadom, minden erőfeszítésemet odaadom, ahogy csak bírom, akkor ez mégis csak valahogy egy válasz arra, hogy mit jelent, hogy LEG.

Az első gondolat így szól. Milyen izgalmas volna átgondolnunk, átéreznünk, hogy Isten tud-e legalább néha a LEG lenni a számunkra? És ha ő néha a LEG, akkor én hogyan viszonyulok hozzá? Úgy, hogy „Nyűgözzél le!”, vagy úgy, hogy… Nem akarom már még egyszer elmondani.

Aztán a második így szól. Hat pont van. Bepótlom a nyarat, de igyekszem összeszedett lenni. Hat pont, és ha azt látom, hogy nagyon sok, négynél be fogom fejezni. A második, ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen az, hogy „mindenünket odaadni”, vagy ez hogy is van. Tulajdonképpen hogy egyáltalán képes vagyok néha tudatosítani magamban azt, hogy most döntést hozok az életemről. Hogy most döntök magamról. Néha az élet megszólít bennünket, és azt mondja, hogy most te dönteni fogsz magadról.

Tudjátok, tegnap is eskettem, nem is egyet. Váhhh! Kettőt. És… három lett volna, de valakik lemondták. Tudjátok, ezen gondolkodtam, mikor a harmadik esküvő lett volna, de én már nem voltam itt, hogy az a pár, aki lemondta, kétség kívül átélte annak a súlyát, hogy most az életéről fog döntést hozni. Ők biztos átélték. Itt vagyunk az esküvőn, vagy egyáltalán az életünkben néha a legváratlanabb pillanatokban nem, nem mindig van az úgy, hogy úgy előre jól kiszámíthatjuk azt a helyzetet, amikor döntést hozunk az életünkről. Még tulajdonképpen ez a könnyebbik helyzet. De néha az élet egyszer csak hirtelen, hát nem is tudom mit mondjak, megráz bennünket, vagy nyakon ragad, és nem egyszer még csak nem is tudjuk, hogy most hozunk döntést az életünkről. Visszanézünk 5 év és 10 év, és azt mondjuk, „Tulajdonképpen ott döntést hoztam az életemről. Még csak nem is tudtam.”

Ezért a második gondolatom így szól. Egyáltalán milyen nagy dolog, hogy megvan bennünk az érzékenység arra, hogy az élet mikor ragad bennünket meg, és mikor kérdez rá arra, hogy „Te tudod, hogy most döntést hozol az életedről?” Hogy ennek a helyzetnek most megvan ez a súlya.

Aztán a harmadik gondolat így szól. Hát jó, de akkor mi alapján hozzuk ezt a döntést meg? Tehát két dolgot mondhatunk. Hát a leg-gel való kapcsolatunk alapján, az alapján az élmény alapján, amit már Istennel átéltem, hát lehetetlen, hogy ne lenne valami élmény, ahhoz vissza ne tudnék térni. Kedves ismerősömmel beszélgettem, azt mondja. „Feri, mind a három gyerekemnek mondtam, hogy hozzád jövök, mind a hárman üzentek valamit. Az egyik azt, hogy gyere el hozzánk vacsorázni, a másik azt, hogy gyere el hozzánk focizni.” Úgy el lehet dönteni, hogy melyik volt a fiú és melyik a lány. A harmadik pedig azt mondta, hogy „Feri atya, tudod, hogy milyen a sportos atya?” És azt mondta ennek a kedves ismerősömnek, hogy „El ne mondd, ha ő is tudja, mert az olyan ciki.” És akkor megkérdeztem ettől az apukától, hogy mondd meg nekem légy szíves, én a te gyerekeiddel szinte soha nem találkoztam, ők honnan ismernek engem? Akkor azt mondja „Te, hát mi 2-3 évenként megnézzük a keresztelési videókat. Éppen most nyáron is megnéztük, hogy hogyan keresztelted meg a gyerekeket. És akkor persze szóba jössz, és a többi.”

Mit jelent ez? Megvan az élményünk Istenről. Lehet, hogy csak egy. Na és aztán? Akkor is van. Van élményünk vele, és ez az élmény egy kapcsolatba hoz bennünket, és ezért hozunk döntést az élményünk felől, és hozunk döntést a kapcsolat felől. Ez annyira megható számomra, mikor mondjuk egy férfivel beszélgetek, és mondom, hogy „Te, akkor esetleg egy hét múlva találkozzunk. Elmegyünk ide vagy oda.” Akkor a férfi azt mondja „Szerintem ez nagyon jó, de még ezt ne vedd készpénznek, még meg kell kérdeznem az asszonyt. Mert természetesen ő sokkal jobban tudja, hogy milyen programjaink vannak. Én csak a felszínt kapirgatom, de ő pontosan tudja, hogy mi minden van, és ezért én megkérdezem először a feleségem. És ha a feleségem azt mondja, hogy tényleg jó, akkor jó.”

De nagy dolog, az életünknek ezeket a döntéseit, fölismert és talán föl nem ismert döntéseit az Istennel való élményeink, és az alapján a kapcsolat alapján hozzuk, hogy rendben van, nekem ez nagyon jó lenne. De hogyha az Istennel való kapcsolatom felől hozom a döntést, akkor jó-e.

Aztán a negyedik így szól, hogy minden helyzetben tulajdonképpen föltehetjük ezt a kérdést is, hogy Isten mit akar kihozni ebből a helyzetből? Isten mit akar kihozni ebből a találkozásból? Isten mit akar kihozni ebből a lehetőségből? Mert én tudom, hogy én mit akarok kihozni, jó esetben tudom. Van egy elképzelésem, van célom, van tervem, értékek vannak a fejemben meg a szívemben, de lehet, hogyha ezt a kérdést megteszem, hogy Isten mit akar kihozni ebből a helyzetből és találkozásból, Ő valami olyasmit mond, ami nekem nem jutna eszembe, mert azt Ő tudja.

Sok-sok évvel ezelőtt írtam az egyik könyvet. És ahogy írtam, tudtam, hogy egyre közeledik az a pont, hogy le kell adnom a kéziratot, és akkor valószínűleg meg fog jelenni. Én egyre rosszabbul voltam, mert föltettem már akkor több mint egy hónapja ezt a kérdést, hogy „Uram, légy szíves mondd meg nekem, Te mit akarsz ezzel a könyvvel? Mert én tudom, hogy mit akarok vele, meg tudom, hogy mit gondolok, ezt tudom. Én azt nem tudom, hogy Te mit akarsz ezzel a könyvvel.” Képzeljétek el, hogy ott, mentek a hetek, és még mindig nem tudtam, hogy Isten mit akar ezzel a könyvvel. Volt, hogy hajnalokig fönn voltam, és könyörögtem, hogy „Mondd már meg, légy szíves, Te mit akarsz ezzel?! Mert nem lesz jó, ha nem tudom, hogy Te mit akarsz.” Akkor egyszer csak ténylegesen így volt, hajnalban egyszer csak valahogy elfogott valami, némi világosság. Úgy hirtelen „Ez az! Hát ez az!” Annyira tele lettem energiával, azt az éjszakát ki is hagytam. Ki kellett mennem az utcára, mentem, órákon keresztül mentem, mert annyira föltöltődtem energiával, hogy tudom, hogy Isten mit akar ezzel a könyvvel, hogy nem bírtam aludni.

A negyedik gondolat így szól. Nagyszerű, hogy vannak értékeink, céljaink és terveink, és tudjuk, hogy mit hogyan akarunk, de azért ezt a kérdést föltehetjük, hogy „Igen, és Istenem, Te mit akarsz ebben a helyzetben ettől az emberrel, mit akarsz?”

Aztán az ötödik. Ha csak nem adja oda, nem engedi el, nem mond le mindarról, amije van… Tulajdonképpen két képességre volna szükségünk a szabadsághoz, hogy a szabadságunk meglegyen arra, hogy az Istennel való kapcsolatban társként legyünk ott. Az egyik, hogy képesek legyünk valamit elérni, megragadni, kimondani, önmagunkat kifejezni. Ez a szabadság egyik része. Valamit elérni, valamit megvalósítani, háhh. A szabadság másik része, legalább ilyen fontos, hogy mindazt elengedni, amire képes vagyok. Elengedni amit megcsináltam, elengedni amit tudok, elengedni… Tulajdonképpen a szabadságot így is leírhatnánk, képesség arra, hogy valamit tegyek, és képesség arra, hogy ugyanezt elengedjem. Hogy képes legyek arra, hogy valamit megcsináljak, és képes legyek arra, hogy annak az összes gyümölcsét elengedjem.

Sokan vannak, akik nagyon ügyesek abban, hogy valamit tudjanak csinálni, de nem tudják elengedni. És vannak nagyon sokan, akik hallatlanul ügyesek az elengedésben, meg se próbálják, az a biztos. Se bátorság, se kezdeményezés, se kockáztatás. Mi papok élen járunk ebben. Csak semmi kockázat. Tehát a szabadságunk az Istennel való kapcsolatban, hogy valahogy egyáltalán a képesség meg legyen arra, hogy valamit oda… Hát hogy valamit oda…, az azt jelenti, hogy már valami van, amit aztán el tudok engedni.

Akkor a záró gondolat. Teréz anyát szentté avatták. Hát akárhogy is ragozzuk, és akármit is mondunk, azért végül is tudjuk, hogy az élet is, meg az istenkapcsolat is olyan, hogyha azt úgy akarjuk élni, ahogy érdemes, hősiességre lesz szükségünk. Hát ami igazán fontos és értékes, hogy az úgy is legyen az életünkben, hősiesség nélkül egyszerűen nem megy. De a hősiességnek van két formája. Az egyik, egy-egy hallatlan nagyvonalú gesztus. Hát erre szükség van. De nagy dolog, megvan bennünk az érzékenység, hogy mikor jön az a gesztus, amikor a magunk módján, a magunk korlátozott és esendő módján egyszer csak valahogy úgy kifejezésre jut az a minden. Az életnek néha van egy-egy ilyen helyzete, van hogy évszámra nincs, és akkor egyszer csak van. Ez az egyik. A másik pedig, a hősiességnek az a minősége, amit 40-50-60-70 évig csinálunk folyamatosan, és soha semmi látványos nincs benne. De hogyha abbahagyjuk, akkor megint csak valami, amiért érdemes embernek lenni, eltűnik és elenyészik. Ezért a záró gondolat így szól. Ahhoz, hogy valamit megvalósítsunk, és realizáljunk abból, hogy „aki nem adja oda mindenét, nem lehet a tanítványom”, tulajdonképpen arra a készségre mindenképpen szükségünk lesz, hogy merjünk és legyünk bátrak a hősiességre.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli