Az élet sakk-mattot adott. Hogyan tovább? 1.

2016.09.27.

Megosztom
Elküldöm

 

Köszöntelek benneteket! Elnézést, hogy elkéstem! Jaj, tulajdonképpen az egészet azért csináltam, hogy egy kicsit átéljem, hogy hiányzok. Nem ezért csináltam, nem, hanem már majdnem itt voltam, mikor eszembe jutott, hogy a táskámat bent hagytam az autóban, és nem akartam úgy hagyni. Főleg azért, mert ezt a táskát tőletek kaptam. Ez az első útja, és arra gondoltam, ha az első úton elhagyom, vagy ellopják, akkor nem, azt nem akarom megélni. Szóval ezt a táskát kaptam tőletek, nagyon puszi érte. Nagyon jónak tűnik. Még nem tudom, mert most van velem először. Na most! (00:40)

Rövid ismétlés

Rögtön bele is csapnék a lényegbe. Csak tudnám, mi az. Hogy… sémákról beszéltünk, és ismételtük a sémáknak a világát. Onnan szeretném folytatni, hogy egy picit sem akarok ismételni, valamiképpen mindenképpen új dolgoknak kell lennie, mert én is elunom magam, csak ne siettem volna ennyire, most kapnék levegőt. Szóval. (01:05)

Ott tartottunk, emlékeztek, hogy a sémák négy dologból állnak össze. Ugye, ezt most már mindannyian tudjátok. Gondolatok, érzések, emlékek, fizikai állapotok, ez az. És a sémákat hogyan tartjuk fönn, milyen módokon? Belelátjuk, fölnagyítjuk, kiprovokáljuk, a helyzeteket tudatosan, vagy nem tudatosan létre hozzuk. Majd még arról is beszéltünk, hogy a fönntartásnak az eszközei. A sémával megegyező gondolkozás, a sémával megegyező érzésvilág. (Egyik oldalról dobálja a lábát a másik oldalra ülve. – szerk.) Ez de milyen jó, ez, ezt most érzem először. Az előbb jól… ez az, így, tehát pont úgy kell csinálni, és akkor ez zseniális. Hát ne haragudjatok, de játszom. Tehát ott tartottam, hogy a sémával egyenlő gondolkozásmód, a sémának megfelelő érzés- és érzelemvilág. (01:55)

És itt jön két újdonság, az eszközökben, ahogyan fönntartjuk
azokat a módokat, amelyek fönntartják a séma aktivitását bennünk. Ez volt a
cselekvés, az a fajta három válasz a cselekvésben, amit adunk magára a sémára.
Ugye, hogy belemegyünk a séma világába, minden pont úgy van, ahogy a séma
diktálja, és rosszul vagyunk. Vagy pedig megpróbáljuk elkerülni, vagy
túlkompenzálni. Ezekkel tulajdonképpen a séma fönnmaradásáért dolgozunk nem
tudatos módon. És a negyedik eszköz volt, hogy ezeket a módokat hogyan tudjuk
kivitelezni. Ez pedig a kommunikáció. Ahogyan nagyokat sóhajtunk, és elmondjuk,
hogy „Na, az élet csak ilyen, na. Ez is késik, na. Hát, ha a pap késik, akkor…
Jó. Késik a pap, az előadó, köszönjük szépen. Ez volt az utolsó. Különben is,
múltkor mondta, hogy 7 másodperce van. Ugye, jött, és eljátszotta, úgyhogy
ennyi, ennyi volt. Az egy perc meg elmúlt már.” (02:55)

Szóval ott szeretném folytatni, hogy mit is jelent ez a
gyakorlatban, az életben? Hogy a… hogy akkor az aktívnak nevezett sémákkal
megverten élünk, és már az nagy dolog, ha kilátunk belőle. Az még nagyobb
dolog, ha rálátunk arra, hogy ez hogy is van, és mint is működik. Ez
tulajdonképpen azt jelenti… Andrásnak tetszett, hogy föltettem ezt a kérdést,
hogy „Feri, foglald össze egy mondatban!” Ugye András, ez tetszett neked? Azt
mondtad, ez így nagyon korszerű. Hát jól van, akkor legyen. Akkor az a kérdés,
akkor egy mondatba foglald össze, hogy most mi jön ezután, mi ennek a lényege?
(Megérkezett egy hölgy – szerk.) Hát az én barinőm megjött. Szerbusztok! Ugye
erre kommentelte azt valaki, ahogy aztán kedvesen szóltak nekem, hogy „Valami
kiugrott pap tart itt előadást.” Ezért, de tényleg, igen, igen… De ez máris
nagyon izgalmas következtetésekre vezethet bennünket. Tehát a mondat így szól,
hogy ez viszont azt jelenti, hogyha aktív sémákkal megverve élünk, aminek a
következményeit, fönntartását már láttuk, hogy tulajdonképpen a saját
tapasztalatainknak sem hihetünk. Na, ezt így olyan két perc alatt idetoltam,
látjátok. Tehát most lehet aztán szenvedni éjszaka. Ezzel együtt van egy jó
hírem, mégis csak a saját tapasztalatinkból indulhatunk ki, mert azunk van.
Ugye azzal főzünk, ami van. (04:20)

Saját tapasztalatból indulunk ki, de mármost tudjuk azt,
hogy a saját tapasztalataink döbbenetes módon félre tudnak vezetni bennünket.
Ugye valahogy úgy, ha valaki belepillantott az elmúlt 10 percbe, és megállapította
azt, hogy itt egy kiugrott pap beszél. Mert ő a különböző mozaikokat,
információkat efféleképpen értelmezte, és mi látjuk, hogy ez nagy tévedés, mert
még nem. Na szóval, szóval. (04:50)

Rászorulunk a tapasztalatainkra

Most ebből a világból szeretnék beszélni, mit jelent ez,
hogy rászorulunk a tapasztalatainkra? Nem kell elidegenednünk a
tapasztalatainktól, éppenséggel abból indulunk ki, nagyon fontos anyagát
formálja majd annak, hogy rájöjjünk, hogy tulajdonképpen hol pontos az
élményünk, és hol nem. Akkor itt mondanék – ez fontos – ugyanis, amikor
kialakul a séma… Ugye például… Hát én most magamra gondolok, hát kire
gondolnék, értitek, mint gyakorló neurotikus, nárcisztikus személy? Nem, ebből
a nárcisztikus nem annyira igaz, inkább a neurotikus. Tényleg, tényleg,
tényleg. Mondjuk elárvultan érzem magam, és elhagyatottan érzem magam, ugye
anya távol van érzelmileg, apa érzelmileg-fizikailag. Minden, ami fontos, az
távol van tőlem. Ehh. Ez az élményvilág, ami a sémában rögződött, és különböző
helyzetekben előtör belőlem, ez az élményvilág tulajdonképpen elég pontosan
leírja azt, hogy mit éltem meg akkor, amikor a séma kialakult bennem. Pontos,
pontos érzékelést, tapasztalást fejez ki. Mert tényleg így volt. Utólag most
megkérdezem a nagymamámat, vagy a nagypapámat, vagy valakit, és akkor kiderül,
hogy nem éreztem én ezt teljesen alaptalanul. Hiszen az apukám tényleg pilóta
olt, hiszen az anyukám tényleg stewardess volt, hiszen ők tényleg alig voltak
elérhetőek, tényleg az anyukám nagyon skizoid volt, ezért aztán érzelmileg
ehhh-vahhh. Mint ahogy a skandináv történet mondja: „Ismerek egy nőt. Annyira
szereti a férjét, majdnem el is mondta neki.” Ez a skandináv modell. Ez
anyukámra nagyon érvényes, ugye, hogy annyira szeretett bennünket, majdnem ki
is tudta fejezni. (06:40)

Szóval az az élményvilág, amit te a sémában újból és újból
aktívan megélsz. „Jaj, a nemjóját! Megint elhagytak, megint fenyegető a világ,
megint nem számítok… Ez elég pontos lenyomata annak, amit akkor átéltél.
Szuper! Tehát máris azért valami tapasztalati alapunk szilárdul a talpunk
alatt. Igen ám, de mi az, ami biztosan a problémát majd okozni fogja? Hehh, van
egy fekete székünk, ez jó. Itt van, a sárgával (sárga szék – szerk.) örülünk
annak, hogy legalább az élmény igaz. Hát legalább, legalább azt tudjuk
pontosan, hogy tényleg valami ilyet joggal élhettem meg. Különben ez nem lenne
bennem. Minél korábbi az élmény, annál inkább pontos a tapasztalat. Jogosan
élem ezt meg. Háhh! Olyan hangosnak érzem magam. Stimmel, hogy úgy…? Feri, ne
kiabálj! Nem? Ott pont jó? Nektek jó. Hangosabban? Nem, jó, te, engem lóvá
akarsz tenni, tréfát űzöl a szegény papból. Szóval akkor örülünk annak, hogy
legalább az élményvilágunk abból a szempontból pontos, hogy még ha nem is a
mostani állapotot tükrözi reálian, de legalább a valamikorit igen, legalább
ennyi. De mi az, ami majdnem biztosan, 100%-ig pontatlan? Az, ahogyan
felnőttként ezt az élményt értelmezem. Ahogy magyarázom, hogy miért is történt
velem az, hogy ennyire egyedül, elárulva, elhagyatva, mindentől megfosztva
érzem magam, és unatkozom, és a rácsos ágyat lecsavarozza apám. Mert azért a
munkamegosztás az működött, anyám kitalálta, apám csavarozta. (08:30)

A következtetéseink gyakran tévesek

A következtetéseink, amelyeket aztán felnőttkorban gondolunk
ki és mondunk, ezek majdnem minden esetben tévesek, vagy gyakran tévesek. Hát
például emlékszem, hogy ezt az élményt én úgy értelmeztem még mikor úgy azt se
tudtam, hogy mi van velem, hogy hát nyilván anyámnak nem voltam fontos. De most
már tudom, hogy fontos voltam neki, nagyon fontos voltam neki. Mondjátok meg,
melyik az az édesanya, aki elég nyitott és rugalmas ahhoz, hogy eljárjon
pszichológushoz? Az én anyukám a ’70-es években pszichológushoz ment, hogy
megértse, mi a baj velem. Hát látjátok, senki se tökéletes, de kétség kívül már
ez is egy óriási dolog. Az én anyukám kifejezetten jóban lett ezzel a
pszichológus hölggyel, és néha azóta is összefutunk, és akkor… nem történik
semmi, de összefutunk, és ez egy jó dolog. Szóval az én anyukám kifejezetten –
most így mondhatnám – nagyon sokakhoz képest érzelmi-fizikai erőfeszítéseket
tett abba, hogy megértse a saját helyzetét, hogy hogyan van velem, és hogyan
van velünk. Ugye, van egy ikertesóm, tehát neki állandóan legalább egy hármas
rendszerrel kellett bajlódnia. Mert az apám az kevésbé volt benne, már
anyámnak. Szóval később most már látom, hogy az a következtetésem itt, hogy
anyámnak nem voltam fontos, hogy anyukám nem szeretett, hogy ez mind téves. Az
élmény nem téves, amit átéltem. A következtetés téves. (10:00)

És most képzeljük el magunkat ezen nyomban most már egy
jelenkori helyzetben. A jelenkori helyzetben aktívvá lesz a séma, zaaáááhh,
pusztulat, és nagyon nagy valószínűséggel az összes következtetésünk téves
lesz. Na az összes nyilván nem, mert egy stimmelni fog, ez a szó, hogy
következtetés. De amikor azt mondom, hogy minden, akkor ez nyilván túlzás.
Gyanakodhatunk a saját következtetéseink tévességére, hogy azok nem stimmelnek.
Hahh. (10:35)

Ezért az első gondolatom ide, hogy sémával megverten élünk,
hogy na, most akkor hogyan kezdjünk neki, hogy valahogy gyógyuljunk? Ez hogy
van, hogy van, mikor mindig ismétlődik valami? Úgy érzem, hogy ismétlődik.
Érzelmi zavaraim, a negatív érzések túlsúlya elborít, kapcsolati zavarok. Ugye
azt mondják, hogy nem tudok megfelelően alkalmazkodni a környezethez. Így, így
mondják. És nem tudok eléggé hatékonyan élni. Ezek lesznek a tünetek. Mrrhh,
mrrhh. Nem jó ezt kimondani se. Kicsit szomorkodjunk együtt. Álljunk meg, és ha
valami fáj, akkor hadd fájjon. Tényleg, na. Az érzéseknek is idő kell, hadd
éljük meg. (Szipog -szerk.) Na szóval. Most én megéltem, és ennyi elég. (11:30)

Nyitottság az új tapasztalat felé

Az első gondolat tehát ide így szól, hogy de nagy dolog,
hogy egyáltalán nyitottá teszem magamat valami új, valami eredeti tapasztalat
felé. Erre azt mondhatnátok, „Nyilván mindig nyitott vagyok, hát most is, na,
mondjál már valami érdekeset, vagy valami, na, akkor fog tetszeni, csak
megélem… Még eddig semmi nem volt.” Mit jelent ez, hogy nyitottnak lenni valami
új tapasztalat felé? Az derül ki például párterápián, hát a párterápián
rengeteg dolog kiderül. De most nem tudom, hogy miért néztem ilyen nagyon
kritikusan rátok. Éreztétek ezt? Mert én csak utólag tudatosítottam, hogy
milyen furcsán nézek rátok. Nem, majd inkább ide fordulok. Szóval. Hát az derül
ki, hogy tulajdonképpen a férfi és a nő is újból és újból gesztusokat tesz
azért, hogy valami megváltozzon, hogy valahogy a jóindulatát, a jó szándékát,
az újrakezdési készségét és a jóhiszeműségét, a jóakaratát valahogy kifejezésre
juttassa. (Nagyon gyorsan beszél – szerk.) Egy kicsit túl energetizált vagyok,
de…, de… Rendre ezek a jobbítási törekvések el szoktak bukni azon, hogy a
társunk annyira a saját belső világának a szűkösségében él, nagy esetben abban valami
séma is aktív benne, hogy egyszerűen nem is észleljük, nem észleljük a
változást, nem észleljük a különbözőséget, egyszerűen nem észleljük. Nem
egyszer a segítő semmi mást nem tesz, csak azt mondja „Jé, hát itt kérem
szépen, hát itt kinyílt egy tulipánt.” Tudom, hogy tulipán, csak így sokkal,
kicsit cifrább. „Tulipán, kinyílt. Észrevetted? – Nem is.” Hát tudunk úgy
járni-kelni ősszel, hogy… Utolsó emléked még a gesztenyefáról, mekkora szép
zöld levelei voltak, és ha most fölnézel, „Hát ez most micsoda? Hát mikor
történt ez vele? Erre nem is emlékszem.” (13:25)

A véralvadásgátló injekció beadásának
fájdalommentes módja

Ahogy műtötték a térdem, háhh, de furcsa volt. Ugye
fetrengtem otthon, egy hónapig nem állhattam rá. Egészen eredeti élmények birtokába
tudtam jutni, amelyekről nem is álmodtam volna, hogy így van. Már most rögtön
az első, be kellett adnom magamnak 34 injekciót, uáááhh. Hát tudjátok, ez a
véralvadásgátló. Ez nem egy akkora durranás… neked. Én viszont onnan kezdtem el
ezt a folyamatot, hogy azt se tudtam, hogy én ezt be bírom-e adni magamnak. Hát
hiszen én szeretem magam. „Feri, ne bánts! – Jó, nem bántalak.” És már az egy
eredeti élményem, hogy rájöttem, hogy be tudom adni magamnak ezt az injekciót,
és hogy még arra is tudok figyelni, hogy mindig 9-kor adjam be. Tudok rá
figyelni, csak nem figyeltem. Tehát voltak azért szórások. Nem csak szúrások,
szórások. Egyszer csak jött egy igazi, nagyon izgalmas élmény. Azóta is úgy
őrzöm, mert hát ez sehonnan nem jön, csak onnan, ebből, hogy hirtelen elkezdtem
valahogy nagyon jóban lenni az összes beteg ismerősömmel. Rájöttem, hogy
valahogy nem együttérző vagyok velük, hanem sorstárs. Egy egészen más helyzetbe
penderített engem, és nagyon jól esett, miközben ilyen kapcsolati izoláltságban
éltem, néha fölhívni egyiket-másikat. Másik kedves ismerősöm egyébként ugyanúgy
szúrogatta magát, csak őneki két szurit kellett adni minden nap. Akkor jól
megtárgyaltuk, hogy ez milyen, és roppant motivált lettem, hogy
kikísérletezzem, hogyan kell a véralvadásgátlót úgy beszúrni, hogy ne fájjon.
Ez volt a nyári program. Ti, értitek, mit csináltatok? Szörföztetek, meg
vízisíeltetek, meg paplanernyőztetek, meg búvárkodtatok, én pedig kísérleteztem
a fájdalommentes injekció-beadással. Ebből is látszik, hogy ti fiatalok vagytok
és egészségesek, én pedig… na. Jó, te emlékszel. Na, majd ezt mindjárt, ezt már
mindjárt mondom, jó, hogy emlékeztetsz, igen. Így öreg koromra már kell a
segítség. (15:40)

Szóval az egyik legizgalmasabb élményem, amikor rájöttem
néhány elfuserált szúrás után, hogy tulajdonképpen hogyan érdemes beadni. Mert
ugye az a kísérlet akkor kísérlet. Tehát akkor az nem úgy van, hogy ha fáj,
fáj. Akkor végig kell csinálni. Lassan szúrni, úúú, az pusztulat, az nem.
Határozottan szúrni, na, na. Elmondom, nekem mi jött be. Nem tudhatjátok,
mikor, mikor műtenek, és akkor használhatjátok ezt a tudást. Ez le van
ellenőrizve, 34-szer itt és itt, tehát fele itt, fele ott. Ami nekem bejött,
döfni kell. Ezt a kifejezést, hogy határozott mozdulat, nem mondanám, mert
ennél komolyabb dologról van szó. Pfff! Tehát ennyi. Nincs semmi. Tehát hogy a
következő élményed az legyen, hogy már nincs mit csinálni vele. Tehát döfök, és
a döfés után viszont, és ez, ez volt egy baklövésem, mert tudjátok, a döfés után
a lendület megmaradt, azt’ pff, belenyomtam. Na, jól van. Másnap nagy
véraláfutás, a szövetek sikítoztak, hogy „Köööszööönöööm szépen!” Tehát a
megfelelő technika, 45 fokos szögben, miután összecsípted ezt a hájas cuccot,
döfés, gyorsabban, mint ahogy gondolkozni tudsz, és utána kíméletes tolás. Ez a
királyság, és ha ezt így csinálod, tulajdonképpen nem csak hogy nem fáj, szinte
nem is lehet érezni. Ezt tudom mondani, szinte érezhetetlen. Mekkora élmény
volt, fölhívtam a kedves ismerősömet, tí-dí-dí, és elmondtam. „Te, tudod, hogy
kell úgy csinálni, hogy ne fájjon? – Nem, nem tudom, nekem be van vérezve. – Na
majd én megmondom.” Ezt a tudásomat át tudtam adni. (17:40)

Börzsönyi vadmalacos kirándulás térdműtét után

Na, mondok egy másik tudást, ez nem olyan örömteli. Ugyanis
mikor már egyáltalán lábra tudtam állni, akkor elmentem az én hőn szeretett
Börzsönyömbe. Hát nem az enyém, értitek, tudom ezt, csak az érzelmi viszonyt
fejeztem ki ezzel a túlzással. A Börzsönyben, hát hogy sétáltam, az túlzás,
tehát ilyen… (Vonszolja a jobb lábát a bal után – szerk.) Jó, hát úgy…
vonszoltam magam. Egyszer csak, ahogy mostanában a Börzsönyben ez gyakori,
megjelentek a vadmalacok. Azért mondom így, mert először három kis malacka
jelent meg. Én a szokásos választ adtam a három kismalac megjelenésére.
„Áááhhh! Háhááá, malackááák!” Olyan édesek, mert nem ugyanolyan a mintázatuk.
Néztetek már úgy hosszan vadmalacot? Nem úgy van, hogy egyforma, mindegyik
csíkos… az nem úgy van. Kicsit ilyen, kicsit pöttyös, édesek, na. És akkor
hülyén jönnek-mennek, szuszognak, fújtatnak. Mondjuk azt nem szeretem, hogy a
tulipánhagymát föltúrják és megzabálják. Ezt nem kedvelem bennük, de, szóval
néztem, ahogy szuszognak ezek a kis malacok, jöttek-mentek. Hirtelen eszembe
jutott, hogy ahol kismalac van… Ugye nem a pecsenyesütő volt a következő
gondolatom, hanem a mhhmmm, anya, anyakoca. Hát ha az odajön, befújtat nekem
egyet, értitek. Hirtelen ott voltam a Börzsönyben, ugye sehol senki, mert azért
értitek, azért az… (Valamit kivesz a farzsebéből – szerk.) Mi ez már? Most
vettem észre. Jaj, parkolási bírság. Ja, ez tényleg az enyém, Na szóval,
látjátok, nem vagyok egy… na. (19:35)

Szóval, ott tartottam… Hol tartottam? „Az anyakocánál.” Hogy
ahogy ott sántikálok, és eszembe jut, hogy na, hol van az anyakoca, hirtelen a
következő jutott eszembe. „Aha, ha most megjelenik az anyakoca, nem tudok
elfutni.” Egyszerűen egy ilyen végtelenül egyszerű helyzet, ami életemben eddig
50 éven keresztül mindig érdeklődésre, és valami izgatottságra serkentett… Úgy
beijedtem. „Na mi lesz?” Úgy elképzeltem magamat kívülről. Jön egy anyakoca, én
meg gmmm-gmmm. Hát értitek, a Terminátor leharcolt állapotában, 10 perccel a
vége előtt, úgy körülbelül ez, vuaaa-vuaaa. Nem tudtam annyira derülni neki, és
hirtelen megváltozott az egész Börzsöny, már nem az én Börzsönyöm volt többé,
hanem egy vad erdő. Uááá! (20:35)

Na, most ezt hosszan mondhatnám nektek, arról szerettem
volna csak beszámolni, hogy nem is olyan egyértelmű, hogy akár itt ülve, akár
majd ahogy mentek haza, akár éjszaka, akár… hogy valódi, eredeti tapasztalatokra
nyitottak lennénk. Egyáltalán nem magától értetődő, és ennek megvan az
agyműködésbeli, idegrendszeri alapja, hogy a hasonlóság vonz, és… Nem akarom
ezt ragozni. Tehát az első gondolat, egyáltalán hogy kritikus vagyok a saját
tapasztalataimmal, főleg a következtetéseimmel, és átadom magamat valami, na,
ahh, máshogy is van. Hogy tulajdonképpen egész apróságok tudnak örömet okozni,
nem is gondoltam. Áhh! (21:20)

Mennyire bízhatunk a tapasztalatainkban?

Mi következik aztán ebből? Emlékeztek, ahogy vettük, hogy
három nagyon kulcs szakasza van a személyiségfejlődésünknek. Első kulcs szakasz,
pici kor, magzati, csecsemőkor. Második kulcs szakasz, ödipális korszak, óvodás
kor vége, kisiskolás kor eleje. Harmadik, serdülő kor. Milyen szempontból
érdekesek ezek az életkorok? Abból a szempontból fontosak, hogy a szeretetnek
az alaptapasztalata, a kötődésnek az alap élménye, és a témánk ez volt múltkor,
a vágy és a kielégülés alap tapasztalata is ezekből a korszakokból származik.
Ezeknek a korszakoknak a lenyomata ott van bennünk, és átszínezi a jelen
élményeit. Most ezt szeretném egy picit kibontani nektek, hogy annak jegyében,
hogy legyünk, merjünk kritikusak lenni a saját tapasztalatainkkal akkor is, ha
azok nagyon erősek. Ugyanis minél inkább
egy séma tapasztalati világát éljük meg, annál inkább gondolhatjuk, hogy a
valóságot ismerjük meg. Valójában azonban a sémánkat ismerjük meg egyre jobban.

De mi azt gondoljuk, ez a valóság, egyre jobban értjük az életet. Nem, nem az
életet értjük egyre jobban, a sémánkat ismerjük egyre pontosabban, de a kettőt
nem különböztetjük meg. (22:45)

Az első… És most azt tartom izgalmasnak, képzeljünk el egy
helyzetet, direkt nem rátok nézek. (Oda se nézve mondja – szerk.) Tehát azt
képzeljük el, hogy… Á, Feri, nem vagy te normális. Erről tudod, mi jut eszembe?
Csak ezt, csak nektek mondom, mert ebben semmi, semmi nem lesz. Akkor minek
mondom? Csak úgy. Áhh! Valamelyik nap tartottam egy előadást. Hát ez egész,
egész rendkívüli. Na de… végig, végig ment az előadás, akkor dedikáltam, kiment
mindenki, ott állt egy hölgy, hú de kritikusan nézett. Méregetett, távolságot
föl-le, igazította. Tényleg így volt, tehát hátra lépett, előre jött, én meg
gondoltam, na ebből csak lesz valami érdekes. Egyszer csak rám néz, és a
következőt mondja köszönés nélkül. „Én azt hittem, maga komolyabb.” Mondjuk
megdolgoztam érte, hogy csalódjon. És akkor, nem t’om, ott már, hát értitek,
hát tele voltam, mivel, adrenalinnal, előadás után, hát mondom… Ugye ez volt a
mondata „Én azt hittem, maga komolyabb.”, azt találtam neki mondani „Én is.” Végül
is így máris valami közösségre jutottunk egymással. De ez nem nyugtatta meg.
Szóval. (24:10)

Azt tartanám most izgalmasnak, hogy abból a szempontból
nézzük ezt meg, hogy a tapasztalatainkban mennyire bízhatunk, és mennyire nem,
és akkor mit lehet csinálni, milyen kiutak vannak. Mert mindig a pozitív rész
az érdekes nekünk, nem az, hogy leírjuk, hogy hogyan tudunk boldogtalanok
lenni. Na, erről elég sok könyv szól, na, én is tudnék… na. Jó, szóval. Hanem,
hogy na, akkor… kiutak. Szóval. Te elmerengtél. Látszott, hogy… nagyon valahol
vagy, igen, igen, ez elragadott engem, na. Szóval. (24:50)

A megcsalás verziói

Nézzük meg ezt a három korszakot abból a szempontból, hogy a
jelen helyzet mi legyen? Jaj, olyat választottam nektek, hogy jaj, de fogtok
utálni. Kell most nekem az asztal is. (Leveszi az asztalról a táskáját –
szerk.) Ahh, tőletek kaptam, mondtam már? Tudom, hogy mondtam, nem vagyok olyan
öreg. Azt mondja, hogy… Most fölhasználom az asztalt. Képzeljük el… ú, hát ez
még kevés lesz, te jó ég, de bonyolult előadás ez. (Hátul van a fekete asztal
(1), mellette egy szék (2), előttük egy-egy szék (3-4) – szerk.) Képzeljük el,
hogy itt van egy férfi, itt egy nő (1-2). Legyen fordítva? „Miért a férfi a
nagyobb? Ez ilyen papi rutin, a férfi nagyobb, a nő meg kicsi, jól van.”
Teljesen mindegy. Képzeljük el, hogy az egyik egyik, a másik másik, ahogy
nektek jól esik, a sémátoknak megfelelően osszátok be. Sajnos a helyzet a
következő, hogy ez a férfi és ez a nő valamilyen tartósnak vágyott kapcsolatban
él. Ez lehet házasság, vagy nem, de minden esetre ők azért úgy álltak neki,
hogy ahh. Tehát tudjátok hogy? „Holtodiglan, holtáiglan.” Ahogy valaki kedvesen
mondta az esküvőn. „Holtodiglan, holtáiglan hű leszek. Aztán vígan élek.” Ezt
nem tette hozzá! Hát egy esküvőn vagyunk. Szóval. Férfi-nő, nő-férfi, ahogy
nektek tetszik. Akartak, gondoltak erről (a kapcsolatról – szerk.) valamit.
Igen ám, de egyszer csak (Fölveszi a bőrtáskáját – szerk.) hehe-heheee, na,
milyen szépek is a tárgyak, hogy adják magukat. H-hmm-hmm, megbillegtette magát
egy friss bőr. Hehee, kis divatos, kis fekete démon. Hmm, hááát, bizony ez a
férfi erős vonzalmat érzett. Az lett a benyomása, hogy úgy illenek egymáshoz.
H-hmm. Ránézett a feleségére, azt mondta „Ő sárga (a szék! – szerk.), én
fekete. Nem csoda, hogy van sok bajunk.” Látjátok? Hátul is látjátok, hogy itt
mit csinál ez a nő? Egyre közelebb kerültek egymáshoz. (Majdnem rátette a
bőrtáskát az asztalra – szerk.) Jaj, azt nem tudom. Azért mindent ne áruljunk
el. Minden esetre előbb-utóbb mrhh, valami itt kinyílt (a táska – szerk.) (27:40)

Ennél tovább nem merészkednék a történetmesélésben, mert nem
az a dolgunk, hogy itt elmerengjünk az életnek eme területén, hanem hogy ide (a
sárga szék előtti székre (4) – szerk.) átüljünk, és képzeljük el, hogy a
helyzet az, hogy a férfi megcsalta a nőt, de a nő a felesége, akit megcsalt. Na
értitek, mert… a lélek nagyon bonyolult. Tehát azt is megélhetné valaki, hogy
a… na. Na most! Akkor egy eredeti tapasztalatot elmondanék. Ugye ide ülök (2),
beszélgettem egy hölggyel. Most nem ráülök, értitek, azért kicsit
emelkedettebb. „Ú, most ráült, nahát, micsoda egy…!” Azt mondja „Olyan érdekes
volt ez Feri. Hát, több mint 15 éve voltunk akkor házasok, hát, azért 15 év, 15
év.” (Kocogtatja a széket, közben a mikrofont közelíti, hogy mindannyian
halljuk. – szerk.) „Mhh, hát én szerelmes lettem.” Érzitek ezt, hogy azért ez…?
„Hát nagyon, nagyon, tulajdonképpen, fhúú, hát! Hogy rajongtam ezért a
férfiért! – Már azért, azért. – Mhh, de itt volt a férjem, jött este.” Át is
lényegülök. (Átül a kisasztalra – szerk.) Azt mondja „Drágám, mrrhhh!” Ez volt
az egyezményes jel, ez az őszi, vaddisznó style. Igen ám, de a nő azt mondja…
„Áááá, Feri!” Most miért ezt mondtam? (taps – szerk.) Ez de jópofa. Látjátok,
micsoda azonosulásban vagyok. Azt mondja „Ehh, nem lehet. Na jó, lehet, mégis
csak te vagy a férjem.” S akkor azt mondja ez a nő. „Szeretkeztem a férjemmel,
szörnyű volt. Nem azért, hanem mert miközben szeretkeztem a férjemmel, az volt
bennem, hogy megcsalom a szerelmem. Hűtlen vagyok. Ezt magam sem értettem, hogy
van, de ezt éltem meg, hogy tulajdonképpen most a férjem mellett
prostituálódok.” Na most ez az, ami úgy a férfi agyba nehezen megy bele, ugye? Nem,
hát most na-na-na, na! De attól még valakinek lehet ez az átélése, hogy éppen a
férjemmel szeretkezve érzem magam prostituáltnak azért, mert másba vagyok
szerelmes. Ez egy eredeti tapasztalat. (30:45)

Elmerengtem ezen, de azt találtam tőle kérdezni, hogy „Hát
ezt most akkor én elfogadom, így élted meg, így élted meg, ez… szó sem lehet,
hogy ezen vitatkozzak. Mi volt utána?” Nem ez az izgalmas? Mi volt utána? Mert
mondhatnánk azt „Na, ez aztán egy kalap-kabát helyzet. Hát ennek itt akkor vége
van, hát ebből már most hogy lesz fáklyás menet?” S akkor ez a nő a következő
nagyon érdekes dolgot mondta. „Te, tudod ez úgy volt, annyira kényelmetlenül éreztem
magam, persze a magam számára is váratlanul, mert előre én nem gondoltam el,
hogy így lesz, csak így éltem meg, hogy elmondtam a férjemnek.” (Valaki a
hallgatóságból: „Nem!” – szerk.) Mikrofont? „Én elmondtam neki, hát ő a férjem,
hát vele akarok élni, hát én szeretem a férjemet, hát én nem csaltam őt meg,
nem, el akarom neki ezt mondani. Hogy te, hogy tulajdonképpen olyan, hogy az a
helyzet, hogy én veled szeretkezek, de én a másik pasira gondolok. Mert így még
elfogadható, hogy ne érezzem magam kurvának.” Férfitársaimhoz beszélek (1). Tök
érthetetlen, ugye? Teljesen. Na, de most menjünk vissza a nőkhöz (2), ott nem
érthetetlen egy kicsit se. Látjátok, milyen egyszerű? Hát, én nagyon izgatott
lettem, hogy mi a megoldás. S akkor a következőt mondja „Elmondtam akkor a
férjemnek, hogy tudod, ez így van, és az történt, hogy a férjem elkezdett ez
iránt érdeklődni. – Fhúú, ez milyen érdekes! Sose gondoltam volna, hogy egyszer
hárman leszünk.” És ahogyan a férje így reagált a feleségének erre az őszinte,
bizalommal teli föltárulkozására, egyszer csak elkezdett köztük valami nagyon
izgalmasan alakulni. (33:15)

Ebben a helyzetben a nő is, és a férfi is nagyon nyitott
volt valami eredeti tapasztalatra. És valamilyen megoldása lett, ráadásul
olyan, akármennyire is furcsán hangzik, hogy a „körösztény” morállal is szépen
megfér. Háhh! A nő nem csalta meg a férjét. Nem akarták a szexuális életüket
fölrázni egy édes hármassal. Hahh! Amiről beszélni szeretnék, hogy hogyan
lehetséges az, hogy valamikor, amikor a tapasztalatom az, hogy „Ezután már
nincsen semmi.”, vereség van, vége van, pusztulat van, ennél rosszabb ez nem
lehet. Hogy mi történik ez után? (34:10)

Amikor az életben kapunk egy mattot, hogy van
utána?

Emlékeztek az Asimov mit mondott? Asimov azt mondta: „A sakk
és az élet abban különböznek egymástól, hogy a sakkban a mattal vége a
játéknak, az életben meg nem.” Most az után szeretnék eredni, hogy mi történik
akkor, amikor az életben kapunk egy mattot, hogy van utána? Mert ezt érdekesnek
látom. De hogy a matt után hogy van… Látjátok, nem ideológiai válaszokat
keresek. Mert hát ahhoz vannak, nagyon sokan csodás ideológiai válaszokat
tudnak adni. Én meg már nem tudok, nem esik jól. Hát ha valaki valamit valahogy
megél, akkor azt megélte. Ezért most nézem az elsőt, hááá. (35:10)

1. Bizalom, bizalom vesztés

Csecsemőkor. Csecsemőkorban mi történik azzal, hogy bízunk
anyuban? Bízunk anyuban, bízunk anyuban, bízunk anyuban, és anyu jön, és anyu
jön, és aztán jön, és aztán meg nem. Előbb-utóbb anyu nem fog jönni. Lehetetlen
úgy fölnőni, hogy anyu mindig jöjjön, olyan nincs. Ez azt jelenti, hogy
tulajdonképpen a személyiségfejlődésünk legelején törvényszerűen megélünk
valamit, valami ős csalódást. Hogy a bizalmunkból kiesünk, mint a madárfióka a
fészekből, és átéljük, hogy bíztunk mi, és a másik oldalon valami
megbízhatatlansággal találkoztunk. Ez egy pici baba számára, aki teljességgel
képtelen önmagáról gondoskodni, nevezhető mattnak. Tehát megélni azt, hogy
annyira kiszolgáltatott vagyok, hogy nem tudok enni egyedül, és az, akitől az
ételt kapom, vagy jön, vagy nem. Nem tudom magam tisztába tenni, nem tudom
magam megnyugtatni, nem tudok egyedül büfizni. Semmit egyedül szinte nem tudok,
egyedül elpusztulni tudok. Élni meg pont nem tudok egyedül. Azért az… Ezért
kisebb-nagyobb mértékben mindannyian megtapasztaljuk azt, hogy bíztunk, és a
bizalomra egyszer csak valami megbízhatatlanság volt a válasz. (36:45)

Ismerős a jelen helyzet (1-2), és ennek a tapasztalatnak az
összefüggése? Ugyanez történik. Itt vagyok 20 évesen, 40-60-70, akárhány
évesen. Ugye úgy öreg, már most 70 éves… 70 évesen, nana-nana! Jött hozzám egy
idős bácsi. Szeretem őt idézgetni. Jó idős volt, tényleg. Azt mondja „Hát,
bizony én azért, na úgy csak belerondítottam a hatosba.” Már a hatodik
parancsolat, na így. Én akkor ott hallgattam, de nem azért, hogy… Hát
hallgattam, nem kell nekem beszélni egy gyónás közben, nem? Hát nem én vagyok a
gyónó, ott én akkor hallgatok. Ő meg valahogy úgy értelmezte az én
hallgatásomat, hogy neki még ehhez kell valamit mondani. Tehát hogy én azért
hallgatok, mert hogy nem t’om, valami részletre lennék kíváncsi, vagy ilyesmi.
Hát aztán arra biztos nem. De, a következő mondatot tette hozzá. „Na jó, hát
atya tudja, hogy van ez?” Látjátok, az élet mindig hoz valami fordulatot. Még
egy másodperce egész jól éreztem magam. Most erre nehéz… És ha nem, akkor mi
van? De mindegy, azt mondja. „Hát atya, tudja hogy van ez.” És akkor úgy
besusogta az apácarács kis ablakocskáin a mondat második felét. „Azért amíg az
ember él, huncut.” Jaj, nekem! Szóval. (38:25)

Itt van, itt van a férfi, a nő (a táska – szerk.). Mhh, te,
démon! A hölgy, a csábító, fekete ruhás, és a csábulásra hajlamos férfi, és a
megcsalásra potenciálisan fenyegetett nő. Ez az élmény, hogy bíztunk egymásban,
és egyszer csak annak a fenyegetettsége, vagy annak a valósága jelenik meg,
hogy „Nem csaltál meg, nem csaltál meg, nem csaltál meg, és most meg igen.” Az
a kérdésem, hogy mi van a matt után? Most ez a kérdésem. Mert általában addig
szoktuk elmondani a történetet, hogy hogyan ne, és akkor mi van a mattig, és
akkor ne… De mi van a matt után annak tükrében, hogy megvannak az előzetes
tapasztalataink. És az előzetes tapasztalataink alapján mi fog itt történni?
Ezzel nem a szabadságunkat kérdőjelezem meg, hanem hogy mi lesz a tapasztalat,
amit átszínez az örökségünk? Az a kérdés, hogy amikor én átéltem anyuval,
apuval, nagymamával, mindegy, a számomra fontos gondozó személlyel
kapcsolatosan a bizalomvesztést, ami mindenképpen valamilyen mértékben
megtörténik. Lehet, hogy valakinél nagyon erősen megtörténik, akkor te aztán
bőven tudsz erről beszélni. Mi történt utána? Háhhh. (39:55)

Pozitív forgatókönyv – a személy biztos.

Mindig két irányt szeretnék mondani. Az egyik, ami azt a
helyzetet segíteni fogja majd, a másik, ami ezt a helyzetet egyáltalán nem
fogja segíteni. Mert a jelen miatt beszélünk erről, az az érdekes, hogy ott
akkor mi lesz erőforrás, és mi nem. Az egyik lehetőség az, hogy igen, átélem
azt, hogy bizalomvesztés, hogy anya nem jött, apa megígérte és nem csinálta
meg. Igen, mert apa megígérte, hogy egy… „Egy tök jó Rubik kockás pólót fog
venni, és nem hozott. Megígérte…” Ha úgy egyébként köztünk megvan a kapcsolat,
és aztán anya megint jön, és megint jön, és megint jön… (40:50)

Sőt, esetleg egy kicsit későbbi korban ha én sírok, vagy nem
veszem észre anyát. Tudjátok, bizalomvesztéskor így van. Bizalomvesztés, bizalomvesztés,
bizalomvesztés, és akkor egyszer csak jön anya, aki egy hétre elment, mert egy
fontos szigorlatot kellett leraknia az orvosin, és azt mondta „Ha a gyerekekkel
vagyok, akkor nem bírok fölkészülni.”, akkor egy hét múlva visszaér, mert ő már
alig várja az ötös után, hogy találkozzon a saját gyerekével, és a gyereke „nem
ismeri meg”. Ez egy klasszikus élmény. A gyerek védekezik. Megtanult valamit,
és most elkezd védekezni. Próbál életben maradni. Ő egy hétig, ami egy
gyereknek örökkévalóság, vágyott az anyjára. Nem jön, nem jön, nem jön, jobb
lemondani erről az egészről, jobb hátra húzódni, jobb érzelmileg vissza-vissza,
mert különben az élet elviselhetetlen. Most képzeljük el azt az anyát, aki
ezután nem a gyerekére dühös, hogy „Hát miért nem ismer meg? Egy hét… ahelyett,
hogy örülne. Hát ki ez a kis kígyóporonty? Hát kid dédelgettem én három évig?”
Hanem belátja, hogy őneki most fokozottan megbízható magatartással kell
reagálnia a gyereknek a vágyaira, hogy ott az a sérülés be tudjon gyógyulni. (42:25)

Ezért a jó forgatókönyv az az életnek egy kikerülhetetlen
mattjára, hogy bíztam, és bizalomvesztésbe kerültem. Erre a mattra jó
forgatókönyv, hogy ez megtörtént velem, nagyon szörnyű volt, el se bírom nektek
mondani, hogy hogyan fájt. Igen, de aztán az történt, hogy ez a valaki megint
jött, és megint jött, és megint jött. Én már elvesztettem a gyermeki
naivitásomat, most már tudom, hogy van olyan, hogy néha nem jön. De ezzel
együtt megint bízom benne, és… Itt jön egy nagyon izgalmas dolog. Hogy
tulajdonképpen rájövök ennek a tapasztalatnak a nyomán, hogy nem is igazán az a
fontos nekem, amit anya ad, hanem anya. Hogy anya fontos. Hogy az egy külön
minőség. Mikor apa adta oda, az se rossz. „Anya, te add oda!” Apa vállalkozik
arra „Bemegyek, mesélek neked. – Anya jöjjön!” Szegény apák! Dolgoztok 24 órát
a bányában, és utána ezt kapjátok a gyerektől, hogy „Anya jöjjön!!!” (43:45)

A pozitív kimenetele ennek a gyerekkori mattnak, ami egy
gyereknek nagyon durva, hogy egyszer csak történik bennem nem csak hogy
valaminek a megértése, földolgozása – na ezt a kifejezést, már végem van tőle –
hanem tulajdonképpen valami fejlődés is történik. Ez pedig az, hogy egyszer
csak kezdek rájönni, hogy van olyan, hogy valami nincsen, vagy valamit nem
kapok. Hogy egy szükséglet nem elégül ki. Hogy ez mind van, de hogy
tulajdonképpen az élet megy tovább, mert a személy viszont van. Akkor az is
lehet, hogy az a személy most éppen nincs itt, de attól még van. A személy pont
nincs itt, de attól engem még szeret. A személy nincs itt, de előbb-utóbb meg
fog jönni, és egyszer csak kialakulhat bennem már egy bizalomvesztés élményével
együtt, egyre inkább kigyógyulva a naiv bizalomból az, hogy „De a személy az
biztos.” Most akkor nagyon nagy kérdés, hogy amikor itt létrejön valami
szerelmi háromszögszerű ki tudja mi, hogy akkor én ezt milyen előtapasztalattal
élem meg. Fölelevenedhet bennem az, hogy „Húha! Most, most… hát most ez se így
van, meg az se úgy van, meg amaz se úgy van. Meg amez se.” De közben a
tapasztalatom lehet az, „De a személy biztos.” (45:15)

Átélek valami nagyon hasonlót, kapok egy mattot. Na azért
mikor bejelenti a férjem, hogy „Másba vagyok szerelmes.”, az egy matt. Ha azt
is mondja, hogy „Nemcsak szerelmes vagyok, hanem meg is csaltalak.” Prr, mrhh,
az már durva matt. A kérdés, hogy énbennem például létezik-e ez a megoldás, ami
egészen csecsemő, pici gyerekkorból van? Hogy lehetséges mégis egy olyan
megoldás, amiben a személyt biztosnak tudom tartani. Most bizalomvesztésben
vagyok, rettenetes szörnyű, de nem gondolom azt…, és akkor most mondok egy
másik irányt innen, aztán majd visszaülök, hogy annak ott mi lehet a háttere. (46:10)

Negatív forgatókönyv – a tárgyak és az „itt és most”
élvezetek.

Nem mondom azt, hogy „Igen? Hát még jó, hogy van Facebook.
Van egy olyan 347 ismerős, hát akkor egy kicsit posztolok.” És még ahogy ez
kiderül, a férjem lefekszik aludni, már beszélgettünk róla 4 órát, hát akkor
egy kicsit kitolom, kitolom úgy a világba. Hadd tudja meg mindenki, hogy milyen
alak.” Ez az a megoldás, hogy a személy nem számít. Ennek a következményei
lehet, hogy sokkal durvábbak, mint annak, hogy ő szerelmes lett egy harmadik
félbe. A nem túlzottan jó forgatókönyv itt az, hogy anya, vagy apa, vagy nagyi,
vagy valaki tulajdonképpen később se jön, vagy teljesen megbízhatatlanul jön,
akkor jön, amikor neki van ehhez kedve. Nem a szükségleteimhez képest jön, vagy
ha kifejezem a csalódottságomat, hiányérzetemet, akkor erre nem kapok semmilyen
választ, csak valami újabb csalódás ér. Ezekben az esetekben két dolog felé
szoktunk elindulni. Az egyik, úgy látszik, a személy nem biztos. (47:25)

Mi az, ami ehhez képest sokkal biztosabbnak tűnik? Két
dolog. Hahh, mutatom is. (Fölveszi a kólát – szerk.) A tárgyak, mert a tárgyak
kéznél vannak. Hideg a kóla! Hát édeskéim, hát, hideg a kóla! Hát most ebből
innom kell. Tényleg, ilyen… 5 éve volt utoljára hideg kóla. Ez a különbözőség ez
csodás, visszaszerettem belétek. Tehát, mi a biztos? A tárgyak. És ha már ittam
ebből a… Jaj, most ez nem egy reklám. „Mennyit kapsz a kólától?” Nem kapok
semmit, szeretem, ennyi, na. A másik, mi az, ami biztos? Az élvezetek. Itt és
most, élvezetek. Itt és most. Azért az itt és most, mert ha hiába várok apura,
anyura, nagyira, akkor nincs olyan, hogy majd. Mert azt tanultam meg, hogy
nincs olyan, hogy majd. Ezért a szükségleteimet megtanultam nem késleltetni.
Minek késleltessem bármiféle szükségletemet, ha nincs majd? Mire várjak? Hát
akkor a tárgyak vannak, és az itt és most élvezet. (49:00)

Most visszajövök a jelenbe. Nekem ez az alap élményem, hogy
a matt után a tárgyak vannak, az itt és most élvezet van, és a személy az nem
biztos. Ebben a helyzetben egészen mást fogok megélni. Azt fogom mondani „Na,
ilyen az élet. Ennyi, ez is ennyi volt. Ennyi volt.” Ha én egy férfi vagyok,
mert fordítva is lehet, aaa, ma már ugyanannyi nő csalja meg a férjét, mint
férj a feleségét. Tudjátok, most már teljes izé van. Tényleg, önkielégítés
ugyanaz, megcsalás ugyanaz, nincs különbség. Ezt csak úgy közbe vetettem az
adtok, tények miatt. Az mindig az előadó hitelességét szokta növelni, na. (49:45)

Szóval, itt akkor azt élem meg, hogy a legbizonytalanabb a
feleségem. Mert értitek, jött egy ilyen fekete ruhás, nyolc danos karatéka,
vagy mi, karate… Az pont a nő, ugye, ugye, úgy van, vagy nem? Karatékának
hívják a férfit, nőt egyaránt? Na, hát csak van itt egy nyolc danos harcművész!
Ne szórakozzatok! Nincs itt egyetlen kis incifinci harcművészünk sincs? Hát
milyen egy alul reprezentált társaság! Most képzeljük el ezt az iszonyatosan
harcművészt. Ő aztán, értitek. Ránéz a nőre, ’oszt annyi. Villan a szeme,
tudjátok. Meg se kell mozdítania a kezét. Árad az erő. Jó, ebbe nem megyek
bele, belebukok. (50:45)

Szóval akkor az lesz itt az élményem, hogy kétség kívül a
legbizonytalanabb láncszem a feleségem. Mindig is gyanakodtam arra, hogy… tehát
ez előbb-utóbb tudtam, hogy meg fog történni. Hát most vége is van. Most ebbe
nem csak belepusztulok, hanem, na. S akkor elkezdek nagyon sok sört inni. Mert
az viszont van. Egyébként is van, de… na, nagyon sok sör, és utána megyek a
lejtőn lefele, összevissza, akármi. Ha te így, én úgy. Tárgyak, élvezet,
tárgyak, élvezet. Mert az viszont biztos. Ezzel a helyzet itt hosszú távon
egyre rosszabb lesz. Már csak azért is, tudjátok, mikor mondjuk itt van egy
ilyen délceg hat danos csávó, tudjátok, aki a szeme pillantásával vesz le a
lábáról. És itt pedig van valaki, aki este 11-kor ér haza, hrrr-krrr, krrrhhh
(részegen fetreng – szerk.), most te melyiket választanád? Most úgy… nem tűnik
egy nagyon kifizetődő stratégiának. Olvastatok már ilyen könyvet? „Hogyan
szerezzük vissza feleségünket a megcsalatás után?” Hányjuk össze a lakást, és
az tutira össze fog jönni. Mert ilyenkor te összeomlasz, azt mondod, hogy „Ez
ennyi, ennyi…” Még vonzóbbnak fog tűnni az a másik. Az áll a lábán, ugye, a
férjem meg pffff. (52:30)

Na, ez volt az első. Ez a tapasztalat, amit itt megéltem a
bizalom, bizalomvesztés, matt, és hogy mi van az után, átszínezi ezt a
helyzetet. És amit itt megélek, az a megélés nem csak onnan jön majd, hanem
innen is. (52:55)

2. Kötődés, kötődés vesztés.

Ami mattot meg fogunk kapni, megkapjuk. Kötődés, kötődés
vesztés. Kötődünk, te fontos vagy nekem. Megéljük azt, hogy én is fontos vagyok,
te is fontos vagy, és a kapcsolat is fontos. Elérhetők vagyunk egymásnak,
tudunk biztonságosan kötődni. A kapcsolatot úgy éljük meg, hogy az jó. Majd
egyszer csak a kapcsolatban beállhat bármiféle törés. Magyarországon tudjuk, a
felnőtt lakosságnak több mint 50%-a kötődés vesztéssel, kötődési zavarral él,
nem tud biztonságosan kötődni. Ez több, mint a felünk, sőt itt szerintem mrhhh.
Na, ne idealizáljuk magunkat. (53:40)

Negatív forgatókönyv – nem vagyok fontos, nem vagyok
jó, nem vagyok értékes.

Hol jön a matt? A matt abban van, hogy egyszer csak
tudatosul bennem, most mondom a rossz forgatókönyvet először. Hát, nyilván
azért nem kapom meg annak az öt gyermekkori szükségletnek a pozitív válaszát,
kielégülését – emlékeztek múltkor, most nem kezdem el még egyszer – mert hát
nem vagyok oké, nem vagyok rendben, nem vagyok elég jó. Hát nyilván ezért, hát
ezért nem szeret anya, mert rossz fiú vagyok. Hát most már biztos is, most már
tudom, hogy ezért volt, mert rossz fiú vagyok. Mondta is egy csomószor. Most
már, hogy 4 éves vagyok, most már értem is, hogy ez mi. (54:25)

Éppen ma hallgattam egy kutatást az érzések erejéről. Nem
tudom, így van-e, de azt mondja itt a kutató, hogy tudjátok, hogy melyik a
legerősebb érzés? Állítólag. A szégyent mondod, majdnem, a bűntudat. Négy
évesen olyan bűntudata tud lenni egy gyereknek, hogy pfff. Akkor itt vagyok, és
azt mondom Hát az, most az a tapasztalatom, a tapasztalat az, hogy nem
válaszolnak pozitívan a szükségleteimre, emlékeztek, ez a tapasztalat. De mi az
értelmezésem négy évesen, amiben máris tévedek? Ugye már négy évesen tévedek az
értelmezésben. Az, hogy nem vagyok fontos, hogy nem számítok, és ez később,
17-18 évesen egyre elevenebb lesz. Rájövök, hogy hát persze, sose voltam
fontos. Tehát, kötődés vesztés. (55:20)

Miközben lehet, hogy nem erről van szó. Tudjátok, adtam be
ma a csekkeket a postán. Elég sok csekk összegyűlt, és ezért beszélgettem a
postáskisasszonnyal. Illetve, nem kisasszony volt, hanem asszony. Tényleg, mert
rögtön a családjával kezdtük. Kérdeztem, hogy hát menni, hogy dolgozik ő itt?
Azt mondja 8 óra, plusz ebédidő, bizonytalan kezdés. Szóval van, hogy 8-ra kell
jönni, van hogy délre kell jönni, sose lehet tudni pontosan. Nagy posta, tehát
reggel 8-tól este 8-ig. Tök kiszámíthatatlan, össze-vissza. Na most én vagyok a
gyerek, prrr, nem arról van szó, hogy anyukámnak nem vagyok fontos, hanem hogy
postás. Ezt gyerekként nehéz így fölfogni. Mert még ha anyukám mondja „Tudod
kisfiam, postás vagyok. – Igen, akkor hagyd abba! Én tudom, hogy mi a megoldás,
ezt a hülyeséget fejezzük be, mert én meg itt vagyok.” (56:25)

Tehát megtörténik a matt, ez a kötődés vesztés. A negatív
forgatókönyv három részből áll. Na, akkor most az az értelmezésem erre, hogy
nem vagyok fontos. Miért nem vagyok fontos, mert nem vagyok jó. Mit jelent,
hogy nem vagyok jó? Hogy egyáltalán nem vagyok értékes, vagyis hogy nem
számítok, vagyis hogy nincs bennem semmi, amit szeretni lehet, vagyis nem is
vagyok szerethető. Hát ha ez így van, akkor tulajdonképpen minek vagyok?
Tulajdonképpen az a logikus, hogy talán nem is kellene lennem. S akkor elindul
a gyerekkori fantázia. Ismeritek ezt, mikor egy gyereket elhanyagolnak, akkor
elkezd azon fantáziálni, hogy talán őt az anyukája, meg egy másik néni, egy
idegen néni ott a kórházban elcserélt. „Lehet, hogy így van. Az anyukám biztos
szeretne, csak nem az anyukámnál vagyok, hanem egy postás néni vitt engem haza.
Biztos azt… két levél egy gyerek, hogy ez így ment akkor, vagy hogy csomagban
adtak, nem tudom, lehet hogy csomag volt, és ráírták, hogy SÜRGŐS, és akkor
így, így maradtam, és lehet, hogy így.” (57:40)

Tehát három dologban bizonytalanodok el. Abban, hogy én oké
vagyok, vagy rendben vagyok. Aztán ha egy picit nagyobb vagyok, akkor már
kicsit van egy kis énerőm, azt mondom „Anya a rossz! Te vagy a rossz! Csúnya!”
Ugye, akkor van egy kis énerőm, már tudom őt nem jónak látni. Ez nagy kockázat
egy gyereknek. Képzeljétek csak el a főnök-beosztott viszonyt. Mikor mentek oda
rácsapni a főnök kezére, hogy „Rossz vagy!”? Na, aki megcsinálta, az nagy
dicsőség, aztán, te aztán tudsz valamit. Hát akkor ne csodálkozzunk, hogy nem
minden gyerek bátorkodik odamenni anyukájához, rácsapni a kezére „Rossz vagy!”.
Tehát azt mondom, én nem vagyok oké, anya-apa nem oké, és a kapcsolat sem oké.
Elcseréltek engem, ott, a kórházasban, ott. (58:40)

Átjövök a jelenbe. Van ez az élményem, itt vagyok. De én a
kötődés vesztéssel vagyok, most legyek férfi, nehogy azt… „Mindig a nőket
bántja.” De nem, mert például a romantikus filmeknél előszeretettel élem bele
magamat a nő szerepébe. Tényleg, hát sokkal izgalmasabb, mint a férfié. Mert
azt már annyit csináltam. A nő, és átélem, hogy tényleg, tényleg, ennek az
estének a kulcsa mégis csak a szoknya lesz, ez. De még ezen kívül 47 dolog, de
a szoknya biztos, na. Szóval átélem azt, amikor a feleségem elmondja, hogy „Ne
haragudj, de ez a férfi csak azért nem volt ott a Riói olimpián, mert ez a
küzdősport nem olimpiai sport, egyébként ott lett volna.” És ő most halálosan
szerelmes, talán még jobban is, mint belém valaha. Ezt most nem tudja eldönteni.
Értitek, nem tudja eldönteni. Prrr-hrrr-hrrr. Na, ez a matt. Ugye, és még mond
három mondatot, hogy hogyan van, és krrr-hrrrr. Nem így van? Hát most az
élményt próbálom kifejezni. És rögtön beindul bennem ez a következtetés, hogy
„Na, mindig is tudtam, hogy egy senki vagyok, egy nulla, ezt velem meg lehet
csinálni. Az a megrendítő, hogy a feleségem előbb csalt meg, mint én őt.
Legalább én kezdtem volna, legalább ennyi lenne.” Ezek a pillanat szülte
abszurd gondolatok. Megvan ez nektek? Egyszer csak jön egy ilyen bosszúvágy,
egy ilyen bosszúszomj. „A fene egye meg, hogy én kibírtam két éve, pedig a
postás snájdig volt nagyon. Igen, a postás kisasszony, mert mifelénk az jár,
postás kisasszony. Nehéz a táskája, de erős a tartása.” Na! (60:50)

Pozitív forgatókönyv – oké vagyok, csak a helyzet nem
az.

Most mondom a pozitív forgatókönyvet. Ugye, hogy átélem
azokat a helyzeteket, amelyekben a kötődés bizonytalanná válhat. Igen ám, de
például egyszer csak ott terem egy nagypapa, egy nagymama, valaki, kisegít
engem ebben a bajomban, hogy nincs elérhető személy. Lehet, hogy pont nem anya
az, lehet hogy pont nem apa, de akkor egyszer csak valahogy a nagyi. Olyan
szépek a család… Időérzék, jól van. A családtörténetben valaki azt mondja „Hát
nekem nem anya, nem apa, a nagyi. Hát a kismarosi nagymama. Ó, hát egész… a
szünetekben arra vágytam, hogy mikor a kismarosi nagymamához elmenni, az
annyira jó volt. Néha persze ő is följött Pestre, és akkor na ősszel hozott
almát, azt a finom savanyút, azt a kis szeműt. Jaj, hát a nagyi! És aztán
októberben meg küldött pitét, abból a savanyú almából. Hú, de jó volt! Ahh, és
tudjátok, sok alma, kevés tészta. Ó, hát a nagyi!” Na, ez a kötődés. Jó, ez
nincs, ez… de, de, de! (62:05)

Hogyha énbennem valahogyan a kötődés helyre tud állni,
találok egy ilyen személyt, akkor itt mi történik? Akkor itt az van, hogy azt
mondom, hogy „Hát tudjátok, most nem is róluk beszélek, mert most valahogy én
érzem magam nagyon nyomorultnak. Látszik, hogy teljesen el vannak magukkal
foglalva. Ezt most nektek mondom, kicsit elárulva, nincs is kedvem… csináljanak
amit akarnak.” Persze nem így van, csak ezt mondom, hogy egy kis erőhöz jussak.
„Tudjátok, hogy vannak józan pillanataim, most nem az alkohol miatt. Tényleg
vannak, és akkor arra gondolok, hogy hú, de egy rohadt nehéz helyzetben
vagyunk. Hogy ez milyen egy rohadt, nehéz, dögletes, pusztulat helyzet. De nem
kívántam ezt magunknak.” Halljátok? A helyzet dögletes, és nem kívántam
magunknak. És egyszer csak megjelenik egy kósza gondolat, hogy „Legszívesebben
megfojtanám.” Ez nem kósza gondolat, tehát ez ilyenkor állandósultan ott van. A
kósza gondolat jön ezután. És a kósza gondolatom ez, amit már eleve utálok,
hogy egyszer csak így fölmerül bennem, hogy „Jó, és mondjuk én, én hogy
járultam ehhez hozzá?” Ezt két másodpercig bírom, mert utána elönt az igazságérzetem,
az az ösztönös fajta, és rögtön fél óráig meg akarom fojtani. Aztán megint
visszatér ez a gondolat, hogy „Jó, de most akkor tulajdonképpen, a nemjóját
neki, hát jó, hát szerelem, szerelem, elmúlik az is. Hát már múlna! Még az is
lehet, hogy az mondjuk a házasságomnak jót fog tenni. Hát de én hogy utálom ezt
a helyzetet! Pusztulna meg az összes ilyen helyzet! Rohadt helyzet! Ebbe az
izébe kerültem bele. Hát…!” (64:20)

Halljátok, hogy mit mondok? Hogy azt mondom, hogy ez egy
rohadt helyzet, utálom ezt a helyzetet, gyűlölöm szívemből, megőrülök,
megbolondulok. De közben valahogyan a kötődésemet fönn tudom tartani. Ezért
eszembe jut, hogy a világhálón kikeressek egy képet arról a (Karatézó
mozdulatok végez ülve – szerk.), s úgy odaírjak valamit érted. Hát persze, hogy
eszembe jut, na. S akkor hánykolódok, és utána már éjszaka, hát persze, hogy
nem tudok aludni. Azt mondom „Na, én ennyivel vagyok több, ennyivel, hogy én
ezt nem csinálom, na. Tehát oké vagyok, na.” (65:20)

Egészen más a megélés akkor, ha a kötődés, kötődés vesztés
mattjára van bennem már csecsemő, pici gyerekkortól egy ilyen minta, és egészen
más, hogyha nincsen bennem ez a minta. Oly gyakr… (Az idő! Nem t’om, azt
hittem, hogy gyorsabban megyünk.) Megrendítő tud nekem lenni – most ide, nem,
nem is tudom, inkább ide ülök vissza – hogy amikor történik ez a hűtlenség,
szerelmi háromszög, most lehet, hogy beleszerettem, nem történik semmi,
beleszerettem, történt… Most ilyen értelemben mindegy. Az a fél, aki mondjuk a
megcsalt, vagy elárult fél, hogy nem egyszer még pusztítóbb ösztönösséggel
reagál erre a helyzetre, mint amilyen pusztító ösztönösség volt maga a
megcsalás. Ezt nevezhetem egy pusztító ösztönösségnek, egy kapcsolatot roncsoló,
romboló, pusztító ösztönösség. (66:35)

Ugye, hogy Frankl… hát, nem ő, a Fromm. F-betű az összes
izé, össze nagy ember F-betű. Ja nem, azt nem, nem….! Frankl, Fromm, meg Freud,
meg ezek jutottak eszembe, és később rájöttem, na ez, ez, most már nem tudom
visszaszívni. Hogy… Három, az emberi természetnek három – hogy is mondjam,
keresem ezt a jó szót – hát tulajdonsága okozza a legnagyobb szenvedést a
világban. Emlékeztek erre? Ez, mindig újból és újból visszatérek ide, mert
annyira pontos. Azt mondja, az ösztönös és kulturálatlan szerelmi élet, az
ösztönös és kulturálatlan lelkiismeret, az ösztönös és kulturálatlan
istenkapcsolat. Ebből fakad a Földön a legtöbb szenvedés. Na, ezt nagyon
pontosnak látom. (67:45)

Tehát itt a jelenbéli tapasztalatom és megélésem nem
ugyanaz, ha van egy mintám arról, hogy a matt után folytatódik az élet. Ha az a
tapasztalatom, hogy a matt után nem folytatódik az élet, hanem sérülés van, a
matt után lehúzzák a rolót, a matt után végem van, akkor itt nagyon nehéz lesz
tovább menni, és nem olyan választ, vagy megoldást találni arra, hogy kaptam
egy mattot, hogy ne gondoljam azt, hogy itt vége van. (68:20)

Tudjátok, az emberi agy annyira, hát, szóval csodás az
emberi agy, na de működik, ahogy működik. Például hogy az emberi agyunk úgy
működik, hogy nagyon érzékenyek vagyunk a történetekre. A történetmesélés, a
történet, állandóan a történet, a történet. Mindig nagyon izgat bennünket, mi a
történetben? Hát a vége. Hát nem a vége? Hát sokszor ugye egy történetet nem
fejezek be, mert nem a befejezés az érdekes, hanem hogy volt benne egy
fordulat, biztos, hogy valaki megkérdezi, hogy „Jó, és mi lett a kutyával?”
Tessék? „A vaddisznó?” Hogy mi lett a vaddisznós történet vége? Na tessék,
tessék! Hallatlanul érzékenyek vagyunk arra, hogy mi a történet vége, mert mi
magunk, az emberi személy is tulajdonképpen egy történet, és ahogyan magunkat
mondjuk, az egy történet, és egy történetként vagyok az, aki vagyok.
Iszonyatosan nem mindegy, hogy mi a történet vége. Ez rendben van, de mi ennek
a nehézsége? Hogy amikor az agyunk úgy dönt – persze külső dolgokkal
összefüggésben – hogy a történetnek vége van, elmegy a figyelmünk, az agyunk
kikapcsol. Itt a vége. Ugye, itt a vége, fuss el véle. Ezért például mondjuk ha
egy előadó azt mondja „Óh, most van vége. Még egy történetet mondanék…” már nem
fogtok figyelni. Azt mondod „De már vége van!” És hiába gondolom én azt, hú, a
végén még azt a fontos történetet elmondom, mert közben ti már kikapcsoltatok,
mert már vége van, mint ahogy egyébként vége van. De tényleg, úgyhogy miután
most azt mondtam, hogy vége van… (70:15)

„Mi van a vaddisznóval?”

Na, ezt akkor elmondom. De már tudom, hogy nem vagytok itt,
mert ez nem érdekes. Jó, tehát akkor. A vaddisznós történetnek az a vége, hogy
a kis malackák elszuszogtak az egyik irányba, én pedig elkúsztam a másikba.
Újból és újból visszatekintettem, hogy jön-e egy nagy böhöm koca, de nem jött.
És utána két hétig nem mentem a Börzsönybe, mert egy veszélyes hely. Köszönöm a
figyelmet! (taps – szerk.) (71:00)

Lejegyezte: vinkozoli