Az élet sakk-mattot adott. Hogyan tovább? 2.

Köszöntelek benneteket!

Nagyon örülök, hogy itt lehetek veletek, és hogy nem adtátok
még föl. Mert ugye ez a harmadik alkalom, meghirdetünk mindenféle témákat,
címeket, és sokszor még a címig se jutok el. Ugye így volt? Mert múltkor az
volt a cím, hogy „Végre megint élek és érzek.”, hát nem tudom, hogy ebből mi
szólt a múlt alkalommal. Kétség kívül önvizsgálatot kellett tartanom ezen a
területen. Nem véletlen volt ez, nem arról van szó, hogy hát kiírok oda valamit
oszt’ mit számít, nem, nem, nem, hanem hogy ez a következő sémánk. A következő
sémánknak a címe: érzelmi gátoltság. De még nem jutottam el oda se, hogy
egyáltalán az évnek a témáját el tudjam kezdeni mondani. Mert arra gondoltam,
hogy ahhoz, hogy megértsük, hogy mi is ez, hogy séma, az hogyan hat ránk, mit
kezd velünk, mit tudunk kezdeni vele. (01:00)

Ezért érdemes egy picit lelassítanunk, és arról beszélni –
és ezt próbáltam a múltkori alkalommal is – hogy nagyszerű dolog, hogy
megvannak az élményeink és a tapasztalataink. Igen ám, csakhogy az élményeink
és a tapasztalataink itt és most, 20 évesen, 30 évesen, 40 évesen, 70-80-90
évesen is, ha találkoznak a sémáink világával, akkor nem azt érezzük, nem azt
gondoljuk, nem azt éljük át, a fizikai élményeinkkel, és nem azok az emlékek
jutnak eszünkbe, amelyek akkor játszódnának le bennünk, hogyha normálisak
lennénk. Most sarkosan mondom, persze, hogy normálisak vagyunk, de ott
sebzettek vagyunk. Ezért minden, amit mi azt mondjuk „Na jó, de hát ezt
éreztem. Rögtön ezt gondoltam belőle. Ezt tapasztaltam. Hát ez ismerős volt már
nekem. Hát pocsékul is vagyok.” Hogy ez az egész a sémáról szól, és nem az
életről. Mondjuk így sarkosan, a sémáról, nem a valóságról, a sémáról, nem a
realitásról. És mi hajlamosak vagyunk a kettőt összekeverni, és azt mondjuk
„Nem, nem, hát egyre jobban kiismerem én már az életet, na. Kár is szót
vesztegetni rá.” Valójában pedig a sémádban tájékozódsz egyre profibban, s ott
már mindent jól ismersz, és az közben egy rettenetesen szűkös világ. (02:20)

Ajj! Egyél, drága! Tényleg! Tejet iszol? Nem? Nem ettél
semmit. Gyanakodom, hogy van benned némi szindrómás segítő. Mert az a személy,
aki ide jár, az már eleve gyanús. De úgy, hogy te ide jársz, és egész nap nem
ettél semmit, és itt lopva eszel valamit… Gyanakszom a kényszeres szindrómás
segítőre. Na, jó, jó, jó! „Feri, nem ezért vagy itt. Két perc alatt valakit…
belepiszkáljál az életébe, meg… mit képzelsz te magadról?” Most szerepet
cseréltem, látjátok? Most… (03:05)

Tehát arról próbálok akkor beszélni, és ezért szedtük ki a
három széket, hogy amit a séma terápia szakirodalma így mond, hogy amikor a
sémáink kialakulnak… Akkor jöjjön egy kérdés. Csak negatív sémák vannak, vagy
vannak pozitív sémák is? Ugye, mert mindig ez a séma, és akkor rögtön kicsit
összerezzenünk. Ugye, hogy uááá, megint egy séma. Hát több, mint ilyenkor, esős
időben a giliszta. De tényleg, elég sok van belőlük, és a… Hogy vannak pozitív
sémák is, de mi a gyerekkorban kialakuló negatív sémákról beszélünk, abból is
van 18. (Valaki hangosan fújja az orrát – szerk.) Hát… ez jó, ez jó. Na most
erről egy élményem jut eszembe. Na, hát te milyen szabad vagy, ez jó, ez…
Fújjad, ki tudja meddig fújhatod. Azt fújjad! Szóval, tényleg milyen jó nem,
most kifújod, és akkor áhhh, egy jó emberszagba bele tudsz szippantani, nem
csak így szívogatod, na. (04:10)

Arról van szó, hogy ahogy a séma terápia szakirodalma ezt
mondja, hogy az az élmény, tapasztalati érzésvilág, ami bennünk lenyomatként ot
él 40-50-70 évesen is, az nagyon pontosan tükrözi azt a világot, helyzetet, azt
az élményt és tapasztalatot, amit gyerekkorban éltünk meg. Pontosan kifejezi.
Amikor valaki úgy érzi, hogy „Képtelen vagyok az életre. Engem mindig
elhagynak, és elárulnak. Az élet iszonyatosan veszélyes hely, jaj, a világ!
(Elbújik a függöny mögé – szerk.) Én semmire sem vagyok alkalmas. Mit vártok
tőlem?” Na, ez egy séma. „Szóval, nem is tudom, valaki segítsen már nekem, mert
egyedül olyan képtelennek érzem magam mindenre!” Ez is egy séma. (Még jönnek
emberek az első sorba – szerk.) „Jaj de jó, hogy jössz! Jaj!” Ez is egy séma,
hogy muszáj valakibe kapaszkodni, mert én magamban nem vagyok életképes és
kompetens. De ha valaki van, akkor nincs is jobb dolog, mint egy kis függőség.
Szóval. (05:30)

Amikor az életben kapunk egy mattot, hogy van utána?

Bevezetés

(A székek magyarázata.
Első sor: (1) csecsemőkor, (2) ödipális korszak, (3) serdülőkor. Mögötte 2
szék: (4) a jelen negatív megélése, és (5) pozitív megoldásai. – szerk.)

Amikor 40 évesen átélek ilyesmit, újból és újból, az
hordozza azt a szubjektív realitást, hogy amikor én azt megéltem, reálisan
éltem azt meg. Mert pici csecsemőként… Itt a három szék: (1) csecsemőkor, (2)
ödipális korszak, és (3) serdülőkor. Három fontos korszak, ezzel dolgozunk
most, és a jelenre gyakorolt hatását nézzük, a jelen tapasztalataira,
megoldásaira gyakorolt hatást. Hogy tehát maga az élmény reális, a hozzá fűződő
értelmezésem azonban nagyon-nagyon nagy valószínűséggel téves. Csakhogy a kettő
bennem együtt működik, és én itt (4-5) vagyok akkor 40-50 évesen. Emlékeztek, a
helyzet az, hogy a férfi megcsalja a feleségét, vagy a feleség megcsalja a férjét.
Ma már, értitek, bárki bárkit megcsal. Hogy ebben a helyzetben akkor mit fogok
megélni? Ez sem lesz ugyanaz, miközben a helyzet ugyanaz, az élet drámaisága
ugyanaz. Az, ami umm-grrmm, ezt neveztem sakk-mattnak. Ugye egyszer csak
valaki, aki addig azt mondta „Te vagy az igazi. Holtomiglan-holtodiglan.”,
egyszer csak mmmm, ezt sakk-mattnak neveztem. Az a kérdés, hogy mit élek meg
itt (4-5), de főleg pedig mit gondolok, mit élek meg, mit gondolok, és aztán
mit fogok csinálni? És hogy itt (4-5) mit élek meg 30 évesen, meg 60 évesen, az
múlik azon, hogy itt (1-2-3) miket éltem meg. Hogy mit gondolok magamról,
rólad, a kapcsolatról, az múlik azon, hogy itt (1-2-3) milyen következtetésekre
jutottam, vagy később hova jutottam a gondolataimban. És hogy itt (4-5) mit
fogok csinálni ezzel a helyzettel, az nagyon múlik azon, hogy itt (1-2-3) mit
tudtam magammal, vagy veled kezdeni. (07:30)

Ezt az összefüggést szeretném megmutogatni nektek, és amikor
ezzel úgy nagyjából végeztük, tehát olyan december körül… Nem, hülyéskedek, na.
Nem, ahh! Akkor egy konkrét sémát megint elővennék, amiről eddig nem volt szó.
Ez a „Végre érzek, végre élek!”, érzelmi gátoltsággal szemben hogy lehet, na,
spontán kifejezni az érzéseinket úgy, hogy nem lesz tele a gatyám, hogy
megszégyenülök, vagy hogy majd megvettek, vagy azt mondjátok, hogy „Na, ez,
mit… na jó van. Egyszer voltam itt, az is sok volt. Egy ilyen egy éretlen
hülyét kellett még hallgatnom. Kár hogy benn ülök tök középen. Ekkora ökör hogy
lehetek?” És akkor ez egy fontos élettapasztalat lesz, hogy első alkalommal
mindig a szélére kell ülni. Bárhova is megyek, attól kezdve… Ugye most gyanús,
mindenki a szélén ül, megnézlek benneteket, milyen attitűddel jöttetek ti ide? (08:35)

Snoopy – „50” póló

Tehát akkor erről beszélünk, és kettőt néztünk meg. Ahh!
Kezd melegem lenni. De komolyan. Nekivetkőzök. (Lassan kigondolja az ingét –
szerk.) Tudom azért kicsit máshogy is csinálni, de most nem érzem azt, hogy
ennek itt lenne a helye. Édeskéim! (Leveszi az ingét, alatta a pólóján elöl
Snoopy – szerk.) Ezt kaptam ajándékba nyáron. Ide is rakom ezt (Az ingét az 1.
székre – szerk.) És hogy azért vettem föl, iszonyat meleg, rosszul vagyok, mi
lesz velem. Tehát nagyon, a funkciójának megfelel. De hogy rájöttem, hogy ez az
ajándék nagyon jól kifejezi azt, amiről beszélünk, mert hogy itt vannak a
gyerekkornak a korszakai, csecsemőkor, pici gyerekkor, ödipális kor, 4-5-6-7
éves kor, és aztán serdülő kor mondjuk 12-13-tól lassan kezdetét veszi, tart
30-ig. Hát igen, igen, mostanában úgy elhúztok mindent. De hogy mit fejez ez
ki, hogy itt (1-2-3) vannak ezek a tapasztalataink. (Ránéz Snoopyra – szerk.)
Ez, hát na! Édeske! (Megfordul, a hátán egy nagy 50-es szám van – szerk.) Csak
közben 50 éves vagyok. És hogy ennél jobban nem tudom megmutatni azt, hogy a
sémáinkkal pontosan ugyanígy vagyunk. (10:25)

Hogy egyébként, most hogyha lenne alatta még egy póló, és
akkor most elkezdeném ezt cserélgetni, de nincs, tehát most nem, ezt nem
akarom. De mikor jól vagyunk, éppen az az élethelyzet, az a kapcsolat, az a
pillanat, amiben vagyunk, nem hívja elő belőlünk a sémát, akkor az 50-es van
elöl. Akkor egy 50 éves férfi vagyok, és lehet velem teljesen normálisan is… A
tapasztalataim nagyon valósághűek, a realitáshoz igazodnak, és jól tudok
alkalmazkodni, és nagyon hatékonyan tudok cselekedni, és ez szuper jó. De
hogyha itt történik egyetlen mondat, egy szempillantás, a szempillantásnak az
elmaradása. Az még durvább, mert vártam azt a szempillantást, és nem, mert az
orrodat fújtad, ugye, ahelyett hogy rám pillantottál volna. Amikor elmarad az a
szempillantás, egyszer csak aktív, eleven lesz bennem a séma, és megfordul
rajtam a trikó, és már ez (Snoopy) van elöl, és már ez alapján érzek,
gondolkodok, emlékezek, a fizikai állapotom, már ez van. És itt valahogy elvész
ez az 50-es. Nem is látom (Hátul van – szerk.), tényleg nem látom. Nem látom,
és azért dolgozunk, hogy amikor egyszer csak valahogy itt vagyunk 50 évesen,
40-30-valami, amikor az élet ad egy mattot, hogy akkor képes legyek elég
szabadnak lenni, hogy ezt a trikót meg tudjam fordítani, és azt mondjam „Úgy
szeretnék élni, az 50 legyen elöl.” Hát persze a gyerekkoromat, meg minden
összes tapasztalatomat azt hozom magammal, azt meg nem tagadom, de hogy tudok
ezzel előrefelé élni, előrefelé cselekedni. Mert különben ha így vagyok
(Snoopy-val elöl – szerk.), mmm. Ez akkor a témánk. Hogy ez milyen meleg! Meg-
megőr… soha ilyet! Ezt csak értetek csinálom. Azt nem t’om, hogy megéri e? (12:15)

Életkorok sérülései.

1. Csecsemőkor

Az első, innen (1) beszéltünk, hogy… Persze amit mondok,
tudom én, hogy egy picit leegyszerűsítő, kicsit sematikus, tudom. Nem azért
mondom, hogy most akkor ez pont így van, hanem azért, hogy valamit megértsünk
általa, valami világosabb legyen, és aztán mindenki árnyalhatja a tudását remek
könyvekből. Csecsemőkor, magzati kor, első néhány életév. Ennek a tapasztalata
hogyan lesz eleven bennünk akkor, amikor mattot ad az élet mondjuk abban a
formában, hogy hűtlen lesz a társam? Ugye két dolgot mondtunk. Az egyik a
bizalomra vonatkozik. Ha jól vagyok a bizalommal, a bizalmam… mhhh, elnézést,
még egy megjegyzés. Tudjátok, mint amikor a pszichiáternek azt mondja a betege,
hogy „Doktor úr! Mielőtt elkezdenék beszélni, mondanék valamit.” Most, most
érkeztem el ide. Mielőtt elkezdeném ezt mondani, mondanék valamit. Ez a… most
elfelejtettem, az a baj. Olyan, mintha szét lennék csúszva, de nem, csak …
Igen, visszajövök ide (5), mert itt még tudtam. Tényleg, hogy a bizalom, és a
bizalom… meg van. Vissza kellett jönnöm. Hogy… de ilyenkor szoktam megint
elfelejteni. Tudod, de tényleg, vissza is kell mennem. Lehet, hogy innen (5)
kéne mondanom, nem? Ezt most… és tanulhatnék a tapasztalatomból, ha oda állok,
ott nem tudom, itt meg tudom. Jó, szóval. (13:55)

Amikor erről beszélek, hogy mattot ad nekünk az élet, tehát
hogy veszteségeink, fájdalmaink, vereségeink, hiányaink, sebeink lesznek, akkor
nem tudom ez jó hír-e nektek, nem arról beszélünk, hogy van köztünk néhány
szerencsés, akit tulajdonképpen a barátnője hívott ide, aki tök jól van, és tök
egészséges, és semmi baja nincs, és csak a barátnője kedvéért van itt. Akkora
szeretet dúl közte és a barátnője közt, „Még ezt a hülyeséget is meghallgatom.”
Hogy ilyen nincs. Már az a része, hogy az élet nem kímél meg egyetlen magzatot
és csecsemőt sem, hogy előbb-utóbb valamikor meg ne élje azt, hogy anya nincs,
hogy apa nincs, hogy éhes vagyok és nem kapok enni, hogy csíp a popsim és még
két óráig csíp, hogy hánykolódok, magányos vagyok, aztán a magányból egyszer
csak valahogy rettenetesen elárvult leszek, és nem jön senki, hogy félek, és
nem jön valaki, aki biztonságba helyezne engem. Ezt az élményt nem tudjuk
megspórolni, ez az ember voltunknak a drámaisága. Mindannyian átmegyünk rajta. (15:20)

Amiről mi most beszélünk nem az, hogy van valami idealizált
kép, hogy valaki úgy nő föl, hogy úgy minden oké, értitek. Hát kinek oké
minden? Mindig a kedves sekrestyésünk jut eszembe, aki úgy, olyan kedvesen
szokta mondani, de tényleg nagyon kedvesen. „Na, Feri, minden oké?” Ilyenkor el
szokott komorulni az arcom. De olyan kedves, és nem bírok a kedvességéhez
kapcsolódni. „Ide figyelj! Olyan, hogy minden oké nincs. Mi az, hogy minden
oké? Sosem oké minden.” Hát ahhoz nagyon beszűkült lelkiállapotban kell lenned,
hogy erre olyan önfeledten azt mondd, hogy „Minden, minden oké!” Tehát a
szerelemnek ilyen döbbenetesen autisztikus fázisaiban tudunk ilyeneket mondani,
hogy minden oké. Úgy elég messze van a realitástól, de közel van a szerelemhez.
(16:10)

Tehát amiről beszélünk, hogy ezek a sérülések, ezek a
mattok, amiket megkapunk olyan nagyon ős tapasztalatként csecsemőkorban, aztán
érzékeny korunkban, 5-6 évesen, és aztán serdülő korunkban, ezek a mattok,
fájdalmak, hiányok, szenvedések, vereségek, és nyomukban jövő sebek
mindenképpen megérkeznek. Nem ez a kérdés, hogy el lehet-e kerülni, hogy te
tudsz-e annyira egy zseniális jó anya lenni, hogy te érted, érted, érted, te
úgy, úgy… Hogy tudnál már olyan lenni? Jó, ezt most, ezt a vonalat nem akarom
folytatni. De tényleg, hát ez az, ez a… Oké. Tehát a sérülés mindenképpen
megtörténik. Ami az izgalmas az, hogy amikor a jelenben ér engem valami
fájdalom, kapom a mattot, hogy akkor milyen tapasztalataim lesznek arra
vonatkozóan, hogy kaptam már mattot az élettől, hogy tudom már hogy milyen az,
hogy fáj, tudom már milyen az, hogy hiányzik, tudom már milyen az, hogy
elmentél, hogy nem jöttél, hogy nem vagy elérhető. Ezt mind tudom, csak hogyan,
mi történt, hogy történt akkor velem? Ezt akartam itt (5) elmondani, és onnan
(a székek elől – szerk.) nem tudom sajnos, kiderült, ezt innen tudom csak.  Szóval. (17:25)

Bizalom, bizalom vesztés.

Két dolgot néztünk meg, innen a csecsemőkorból olyan
klasszikust. Az egyik: bizalom, bizalom vesztés. Mindannyian átéljük a bizalom
vesztést. Ez a normális. Nem tudunk úgy 5 évessé válni, hogy ne élnénk át a
bizalomvesztést. A kérdés, hogy mivé lesz bennem ez az élmény, hogy bíztam, nem
jöttél. Bíztam, és… nem kaptam meg, pedig bíztam. Ez mit csinál majd velem,
amikor éppen bejelentetted, hogy megcsaltál, vagy kijött… Nem ki, mi az, hogy
kijött? Rájött. Rájöttem ugye, rájöttem, hogy ez történt. Hogy akkor ez a
tapasztalat mit csinál velem. (18:10)

Ha azt az ős élményt, hogy bíztam és csalódtam, ezt egy
sérültségként őrzöm, olyan értelemben hogy nem ment tovább bennem az élet,
hanem ott elakadt, akkor arra jutok, hogy teljesen fölösleges bízni. Megint
csak megtörtént velem, még ha nem is tudatos, hogy mikor történt meg velem
először. Szép lassan megnyílik alattam az ég, vagy a föld, vagy micsoda. Na,
látjátok, fönn vagyok már a menyországban. Rájövök, ahogy édesanyám mondta,
emlékszem, hogy apámmal elváltak egymástól, és akkor anyukám azt mondta, volt
akkor nem t’om mennyi. Mikor mondta, azt nem tudom. Mikor elváltak, azt tudom,
akkor serdülő voltam. Akkor volt mondjuk ő már 60 körül, és akkor azt mondja
„Ferikém, ide többet férfi nem teszi be a lábát.” Ez mondjuk egy kicsit
ijesztően hangzott számomra, tehát kellett azért értelmeznem ezt a kijelentést.
Most jövő vasárnap jöhetek-e vagy nem? Vagy ez rám is vonatkozik? De… na. (19:30)

Tehát az első, hogy hogyan játszódott le bennem, hogyan
őrzöm, milyen lenyomata van bennem azoknak a bizalomvesztéseknek, amiket
természetszerűen, kikerülhetetlenül éltem át. És amikor a jelenben van egy
helyzet, mi lesz bennem eleven ilyenkor. Ez volt az egyik, amiről beszéltünk. (19:50)

Kötődés, kötődés vesztés.

A másik, a kötődés. Hogy itt (1) csecsemőkorban persze, hogy
létezik olyan, hogy úgy elvesztem, elvesztem, és úgy várom, és nem jön, és
ááááhhh. De ha biztonságosan tudok kötődni, az éppen nem arról szól, hogy sosem
vesztettem el anyát. Hanem hogy elvesztettem, és ebből a veszteségélményből jól
tudtam kijönni. Ezért tudok biztonságosan kötődni. Vagyis amikor nem vagy közel
hozzám, vagy úgy érzem, hogy érzelmileg eltávolodtunk… Minden hosszú távú
társkapcsolatban érzelmi hullámzások vannak, az a természetes, hogy a felek
néha – egyébként párhuzamosan – egymástól eltávolodnak. Hát a szimbiotikus
időszak után, a hormonális bumm lecsengése után kezdünk visszatalálni saját
magunkhoz. Nem? Hát de az teljesen normális. (20:40)

Milyen nagy dolog, úgy tudom megengedni, hogy te távol
legyél, és én is sokkal távolabb vagyok most tőled, hogy közben a kapcsolatot
fönntartjuk. Hát annak a szerkezeti struktúráját mondjuk, hogy kitartunk egymás
mellett, hűségesek vagyunk, igent mondunk egymásra – azt képesek vagyunk
fönntartani akkor is, ha távolabb vagyunk egymástól, mert most éppen inkább azt
éljük meg, hogy ÉN. És te is azt éled meg, hogy ÉN. Hogy most nem szeretünk
annyira abban lenni, hogy MI. Abban szeretünk lenni, hogy ÉN. „Na, azért ne is
haragudj, 50 évig azért a MI-ben lenni, azért egy kicsit durva. Hát azért csak
nem vagyok TE?” (21:15)

Ez egy teljesen természetes eltávolodás, megtörténik 2-3 év
után. Attól függ, ki mennyire volt szerelmes. Hát tényleg, hát szerelmesek se
egyformán vagyunk, hát azt tudjátok, nem? Hát csak úgy nem t’om… hát persze, ha
a személyiségünk nem egyforma, akkor szerelmesek se vagyunk egyformán. Köztetek
is biztos van olyan, mindennek derékszögben kell lennie. Vagy 180 fok, ez a
kettő van: derékszög, 180 fok. Esetleg teljes kör. Tehát a Halálcsillag az már
nem, az már egy deformált valami. „Mi az a kis pukli ott? Kis izé, benyomódás.
Az nem, az legyen teljes gömb.” Most ha valamelyiketeknek nagyon fontos ez, hát
te 3 hét, 1 hónapig bírod azt a nagy szerelmességet, oszt’ utána vissza kell
rendeződnie mindennek rendesen, a fizika szabályai szerint. Hát ha mondjuk egy
ilyen művészi érzékenységű hölgy vagy, te még rá is edzel, nem? Két és fél évig
tolod. (22:15)

Szóval itt (1) átéljük azt, hogy kötődtünk valakihez, tartozok
valakihez. És valaki tartozik hozzám, és megvan az alap élménye, hogy egymáshoz
tartozni. Az alap élmény, hogy van olyan, hogy ÉN meg TE, és van olyan, hogy
MI, és mind a kettőben szabadon jövünk-megyünk. Ezért a távolság és a közelség
is elfogadható, a távolságtól nem félek, a közelség nem ijesztő nekem. Van,
akinek a közelség az ijesztő, áhá, sérülés. És amikor itt (4) az történik, hogy
te azt mondod, hogy „Hát, én szerelmes vagyok a Brünhildába, nagyon.” Akkor én
azt élem meg joggal, hogy te érzelmileg nagyon távol vagy tőlem. Nem? Ssss…
most a többiről ne is beszéljünk. Most az a kérdés, kaptam egy mattot az
élettől. Ugye én érzelmileg ott vagyok nálad, de te nem vagy nálam érzelmileg,
és a helyzet általában egyre rosszabb lesz. Mert ugye én most ki fogok készülni,
hát naná, érted, most mondtad meg, hogy „Te ne haragudj… a Brünhilda nagyobb
cupp az éjszakában.” Hát ettől aztán, értitek, nem csak hogy padlót fogok, a
padló is kimegy alólam. Hát eddig azt hittem legalább, hogy na, vagy a padlót,
vagy a cuppot, vagy valamit hittem azért. És akkor ez sincs… Ezért én elkezdek
még rosszabbul lenni, huhhh, kialakul egy döbbenetes egyenlőtlenség. Mert
Brünhilda éppen, értitek, én meg egyre rosszabbul vagyok, mert most derült ki,
hogy… háhh. (24:00)

Ilyenkor ezek az eredeti alap tapasztalataim a kötődésről
mit kezdenek el bennem diktálni, milyen világ elevenedik föl bennem?
Beledöglök, de közben meg az van bennem, „Hogy lehetne, hogy lehetne valahogy
ebből jól kijönni?” Hogy iszonyú nehéz helyzetben vagyunk. Tehát hogy mi ketten
egy rettenetes nehéz helyzetben vagyunk. Utána elmegy ez a gondolat, és
legszívesebben megfojtanálak. Ez rendben van, ez a hullámzás, de hogy elérhető
számomra előbb-utóbb az a gondolat, hogy hogyan tehetnénk valamit mi ezért a
kapcsolatért? Mi… érti… na. Érti? Tetszenek érteni? (24:50)

Ha itt megtörténik egy másfajta élmény, megvan a
kapcsolatvesztés, tárgyvesztés. Nem tudok biztonságosan kötődni. Itt (4) azt
mondom, se te nem vagy oké, akkor… Ú, most olyan szavak tolulnak az ajkamra,
amelyek egy pap szájból egyszerűen nem elfogadhatóak. Tehát akkor
mentálhigiénés szakemberként fogom őket elmondani. Hát képzeljétek ide. Tehát a
fő üzenet az, hogy te nem vagy oké, és most akkor, hogy mondjam, na, hát azért.
(25:20)

A másik üzenet, hogy én nem vagyok oké. Ugye, mert először
egy pillanatra föllángolt a haragom irántad, és utána rögtön magamba zuhantam.
Azóta zokogok, hogy egy nulla lettem. Hogy most végképp kiderült, hogy tényleg
nem lehet szeretni. Összezuhanok, és azt mondom, hogy „Ennek a kapcsolatnak
vége. Most már akkor nyilvánvaló, hogy vége. Hát mi, mi következhetne ez után?”
De itt (1), hogyha valaki megtanulta, mit jelent az, hogy egy kötődésvesztésből
aztán egyszer csak megint van folytatás, akkor itt (4) nem csak az a gondolatom
lehet, hogy akkor innen már nincs tovább. Tyűűű. Azért nagy különbségeket élünk
meg ugyanabban a helyzetben. Ez a kettő volt idáig, és gyerünk, gyerünk!
Harmadik. (26:05)

Átélem a rendkívüliségemet

Ez a harmadik ide (1) is tartozik, de nagyon szívesen ide
(2) is hozom, tehát valahogy a kettő közül, ez már 4-5-6-7 éves korunk. Ez
pedig az, hogy átéljük a rendkívüliségünket, nem? Hát ilyen kisbabaként
rendkívüli vagyok. „Hát ez tutiság. Hát senki úgy nem szeret engem, mint anya.
Hát éjszaka háromszor fölkel hozzám. Na? Na? Hát apához se kel föl háromszor.
Milyen régóta nem kel már föl háromszor! Egyszer se, hozzám meg háromszor.
Rendkívüli vagyok. Tényleg, nyekkenek-nyukkanok, és látom, hogy… hát a szemében
látom, hogy rendkívüli vagyok. Na! Hát ahogy rám néz, örül neki, hogy vagyok.
Háááá! Hát én, én, én vagyok a világ közepe, na. Na, kismacskák, én vagyok a
világ közepe. Hej, de jó ez! Tényleg, hát körülöttem forog a világ. Tényleg,
mindenki, mikor jönnek látogatóba, jönnek olyan idegen bácsik meg nénik, mind
hozzám jönnek először. Encsem-pencsem, és hoznak… csörgőt.” Gumisünt? Na azt
inkább… Gumisünt hagyjuk, legyen gumikoca. Tehát átélem a rendkívüliségemet. (27:25)

És mi történik itt (4), amikor egyszer csak a megcsalás
vermébe kerülök? (Nézi a szék ülőkéjét – szerk.) Milyen érdekes foltok vannak
itt. Tényleg, három barna folt van ott. Ott (5) nincs. Akkor őt csalták meg, ő
most… Hogy átélem, hogy tulajdonképpen mikor azt mondtad nekem, hogy „Te vagy
az igazi.”, az nem úgy volt. Lehet, hogy sose gondoltad úgy. Sose volt úgy, de
hogy most nem úgy van, az biztos, és ezek után már sosem lesz így. Mert azzal,
hogy te elmentél a Brünhildához, végérvényessé vált, hogy én nem vagyok a nagy
királyság, a nagy tuti, mert akkor nem jöttél volna ide. Tehát tulajdonképpen
egy csomó bizonyítékom van, hogy nem vagyok rendkívüli, nem vagyok igazi, nem vagyok
rendkívüli, végérvényessé vált. (28:25)

Most az a kérdés, hogy amikor itt (1), pici babaként
megélem, hogy „Hááá, néha nem körülöttem forog minden.” Hogy egyszer csak akár,
vagy 4-5 évesen apukám azt mondja, hogy nem tudom én, a templomban „Most pedig
maradj nyugton! – Hogyhogy? Én, a királynő? Azt tudod, ki marad nyugton! Na
gyerünk, gyerünk, cselédek! És akkor apukám meg következetesen mondja, hogy
maradjak nyugton, ez nagyon fájdalmas, ez rettenetesen szomorú. Arról nem is
beszélve, hogy óvodába adtak! Engem! A tucatkölykök közé. Nem is játszottam,
két hétig nem játszottam.” (29:10)

Itt (1) is, itt (2) is megélhetjük azt, hogy hát
valamiképpen rendkívüliek vagyunk, és azt, hogy az élet ezt nem igazolja. És a
kérdés, hogy már itt (1) mi történt velünk a közben, és az után, hogy átéltük,
hogy nem vagyunk rendkívüliek, hogy bizonyos értelemben már itt kiderült, hogy
nem vagyok igazi. Hogy oviba adható vagyok. Most a bölcsiről ne is beszéljünk.
Érted, bölcsibe adható vagyok, vadidegenek közé. Hogy mi történik itt (1)? (29:50)

Mert ami itt (4) történik, és ahogy átélem, az meg fog
jelenni itt (4), amikor kiderül, hogy nem vagyok az igazi. Valamilyen
összefüggésben, értitek ugye. Tehát ezzel az élményt fejezem most ki, ezzel a
szóval, hogy most hát ez derült ki. A negatív forgatókönyv az, hogy már ott (1)
megtapasztaltam valamit, de itt (4) persze, 40 évesen már ki is tudom mondani,
hogy vége a világnak, hogy nem vagyok az igazi, nem vagyok rendkívüli, hazugság
volt az egész. Az összes pillantásod hazugság volt, az összes érintésed hazugság
volt, a szavaid mind hazugak voltak. Ezt élem meg. Ugye, most össze is fonódott
már a bizalomvesztéssel, kötődés vesztéssel, és ezzel a nárcisztikus
sérüléssel, hogy nem vagyok rendkívüli. (30:40)

De mondom a jó forgatókönyvet, hogy mi jöhet ki abból a világból,
hogy tényleg óvodába adtak. Mert tényleg, engem beadtak. Na hát szóval, most le
is ülök ehhez, mert az ember a rettenetes élményeit ne állva mesélje el. (Feri
hörögve beszél – szerk.) Szörnyű. Olyan óvodába jártam, nem tudom, ezt csak így
tudom elmondani… De olyan óvodába jártam, ahol volt homokozó. Ti gondolhatjátok
azt, hogy ez tulajdonképpen egy jó óvoda lehetett. Igen ám, de csak nagyon
ritkán engedtek ki bennünket a homokozóba. De ez hagyján, képzeljétek el, hogy
polcok voltak az óvoda falára csavarozva, és ezeken a polcokon játék vödrök,
színes műanyag lapátok feküdtek, ami tulajdonképpen ahhoz képest, hogy muszáj
volt csendes pihenőben megpróbálni aludni, némi gyógyírt hoztak. Elmondanám
nektek, hogy abba az óvodába, ahova engem vittek a szüleim, elit óvoda volt,
egyébként vegyétek tudomásul, mert azért engem akárhova nem vittek. Hogy ezeket
a lapátokat soha nem adták nekünk oda. Soha. Énbennem volt még akkor annyi
spontaneitás, meg nyilván, amikor az ember az életéért küzd az óvodában, akkor
azért néha hogy mondjam, már ilyen egy életem, egy halálom dolgokat is tesz.
Mert én az életemért küzdöttem, az biztos. Megkérdeztem az óvó nénit. „Ezekkel
a lapátokkal mikor lehet játszani?” Megvan nektek az élmény? Színes műanyag
lapátocskák. Én azt… hát de most megvan, látom az alakját, a formáját, és az a
vágy, hogy úgy valamelyikkel egyszer homokozhatnék. Az óvónő kihúzta magát, azt
mondja „Ezek dísz lapátok.” Ezt nevezzük nárcisztikus sérülésnek. Tehát amikor
egy lapátra nem vagyok jó. Hát annyit nem érek, hogy egy rohadt műanyag lapátot
egy év óvodaságom alatt odaadnának nekem, azt nem. (33:00)

Most ez a kérdés, hogy akkor itt hogyha most mondom, ott (4)
van a negatív, itt (5) a pozitív. Azt mondom, hogy kétség kívül, nem vagyok
rendkívüli. Hát én erre sose gondoltam, de hát tulajdonképpen, tulajdonképpen
most ha a realitásban ülök, belenézek a tükörbe, hát, két fül, ’oszt milyen,
két szem. Hát mi bennem a rendkívüli? Hát az a realitás, hogy nincs bennem
semmi rendkívüli. Egyediek vagyunk, kétség kívül. De rendkívüliek? Teljesen meg
tudok békülni azzal, hogy nem vagyok rendkívüli. Rájövök, hogy nem is kell,
hogy rendkívüli legyek. Nagyon szép az élet úgy, hogy nem vagyok rendkívüli. (33:50)

Annyira maradandó bennem, most át… nem tudom hova kéne
mennem, tessék belaktam a színpadot, és nem maradt nekem hely. Látjátok, ez
mindig megtörténik velem, előbb-utóbb kiszorulok az életből. Azt mondja nekem
egy kedves… na, majdnem mondtam ki, hát sekrestyés. Hogy… jó, mert azért
tényleg, már többre is gondolhattok, nehogy eláruljam, hogy ki volt. Valahogy
mondtam egy beszédet, hogy úgy hát „Isten gyermekei vagyunk.” Ez egy vasárnapi
alkalom volt, mert nem csak úgy beszéltem az utcán, hanem hogy megvolt a
kerete. Mondtam, hogy „Éritek, hogy Isten értem… Rám néz, és azt mondja:
Szeretlek! Rendkívüli, rendkívül…” S akkor elmondtam ezt a beszédet, mentem le,
értitek, hogy „Na, na, na! Ezt így kell, ez az, ez az! Jó, csináld!” Na, és
így, miközben a sekrestyében így tuningoltam magam, rám nézett ez a sekrestyés
úr/hölgy, hölgy/úr. Látjátok, hogy az illő…, hogy a diszkréciót hogy csinálom?
És azt mondja „Feri…!” Így kezdte, már éreztem, hogy baj van. „Te tudod, hogy a
legtöbb ember középszerű?” Ugye, na én ilyenkor még a saját beszédem hatása
alatt voltam kétség kívül, hát rögtön ezer érvem volt arra nézve, hogy ez miért
nincs így. De a következőképp folytatta. „Ide figyelj, Feri! A legtöbb ember
középszerű, és jól csinálja.” Mentem vissza a sekrestyéből a plébániára, és
hát… Azóta is gondolkozom ezen. Hogy a nemjóját neki! (35:40)

Tehát mi történik akkor itt (5)? Pici korban is ott vannak
ezek a sérüléseink, és akkor aztán még ráteszünk egy lapáttal, mikor 5-6 év…
Rendkívüliek akarunk lenni. Hát persze, és egyszer csak rájövök, hogy nem,
rendkívüli nem vagyok. Ez a realitás, hogy ebbe egyáltalán nem fogok
beledögleni, viszont valami rendkívülit tudnék csinálni. „Hát valami, na, hát
valami klasszat azért tudok csinálni. Hány és hány ember élte azt meg, hogy a
társa hűtlen volt? És mi lenne, hogyha, mi lenne, hogyha… én mondjuk nem
döglenék bele? Hát én láttam én egy, egy pár férfit beledögleni. Mi lenne, ha
én nem? Na? Mert másképp csinálnám. Láttam a nőtársaimat, hogy hogyan… na. És
mi lenne, hogyha én hozzájutnék a női tartásomhoz? Azért, mert a Brünhildával…
akkor én kevésbé vagyok nő? Azért? Háhh!” Azért ez nagy különbség, ugye? Oké.
Igen, ezt nem, nem kellett volna. (37:10)

2.Ödipális korszak

Szerelmes vagyok az anyámba/apámba

Most ide (2) ülök, itt vagyok akkor 5-6 éves kor, 7 éves,
kinek hogy, na, hogy mondjam, nem centivel mérik. Mi ennek a korszaknak ebből a
helyzetből a nagy jelentősége? Hát hogy itt vagyok 5-6 éves kisfiúként, oviba
adtak, ezt rettenetesen, rettenetesen, rettenetesen nehezményezem, mert hogy nem
lehetek a szerelmemmel. „Anyaaa!” Ezt nem is nagyon értem. Hát hogy hát anya a
tuti, az anya a tuti. Hát most a Mariskába nem fogok beleszeretni, megint
bepisilt. A Rozikának az óvónő fújja ki az orrát, a Katinka meg nem bírja
bekötni a cipőjét. Hát ne is haragudjatok, azért énnekem jobb választásom van.
Ráadásul esélyem is van. Mert kifejezetten van egy csomó élményem, hogy nem
vagyok esélytelen, egy csomószor. Most jó, jó, most egy picit kibírom, egy
valami lelkesít, hogy addig se apával van. Mert apa is elmegy dolgozóba, tehát
nem csúszok én le anyáról. Nem, és tulajdonképpen értem szokott jönni 4-kor,
apa még akkor sehol nincs. Tehát akkor van két óránk együtt. Azért, hazamegy,
és akkor vásárolunk. Haaa, és annyira jól tudom mondani, hogy „Gumimacit akarok!”
És akkor lesz is gumimaci. Tudok rá hatni, na, szóval, igen. Nem tudom mi ez
anya szemében néha, a felnőttek biztos azt mondanák, hogy egy kicsi bűntudat.
Nem baj, jó az nekem. Jó, jó az, akkor azért ki lehet ezt-azt hozni belőle. (38:50)

Arról beszélek, hogy ebben a korszakban az a természetes,
hogy mármost a vágyunk, a szerelmességünk, ahogy egy ötéves gyerek szerelmes
tud lenni, az elsősorban az anyukája felé irányul. Ugye ő meg én. És közben
ugye már kitágult annyira a világ, hogy apa a konkurencia, tehát valahogy őt
kellene lekardozni. Valahogy, most azért, a Csillagok háborúját nagyon
szeretem, mert ott látom krrr-krrr-shhh. Egyszer csak egy ruha marad belőle.
Háháá, ez nem is rossz. (39:25)

Igen ám, de mi az az élmény, ami általában megtörténik? És
itt persze teszek zárójelet, és hogy tulajdonképpen nem is jó, hogyha nem
történik meg. Ez az, hogy ráhajtok anyára, és prrr, pofára esek. Mert egyszer
szóba is hoztam „Anya, anya, ha nagy leszek, elveszlek.” S akkor az anyukám
tovább főzte a paprikás krumplit, azt mondja „Apád már megtette.” (Csodálkozó
szemmel körbenéz – szerk.) Akkor kértem utána, hogy mutassa meg a videót, mert
nem hiszem, amíg nem látom. Mert akkor még nem voltam. Akkor nézem „Ez tényleg
ezt csinálta, úú, krrr-krrr!” Hogy oldódik meg? Ez egy rettenetes, rettenetes.
Azért, mert nem emlékszünk rá, még rettenetes. A legrettenetesebb dolgokra nem
emlékszünk. Szóval. „Anya, anya!” Anya azt mondja „Sajnos foglalt vagyok.”
Uvvvv. Ezt átéljük, és akkor egyszer csak jön a kimenetel. Az átélés mindenképp
megvan, a tragédia, na, a drámaiság megvan. Akkor azt mondom „Nem baj, jól van.
Ümümm, nem baj. Szóval ha anya nem, jól van, hát akkor majd… Hát bepisil,
bepisil, jól van, most bepisil, bepisil. Nem t’om, tetszik ez a spontaneitása.
Mert én például nem merek bepisilni, nem, én úgy tele va… Ő meg csak úgy
bepisil, ez tetszik nekem.” (41:05)

Szóval egyszer csak valahogy ebből a rettenetesen szorult
helyzetemből kijövök. De közben itt van egy veszteség, egy veszteség
földolgozás, egy gyászmunka. Akármilyen furcsán is hangzik, egy ötéves kissrác
esetén, de az megtörténik, csak nem tudatosan. Most átjövök ide (4), itt
vagyok, és mindig itt mondom a negatív forgatókönyvet. „Pffff, hát, ha
Brünhilda, akkor Brünhilda. Nem is csodálom, hiszen kiderült, hogy nem vagyok
se az igazi, se rendkívüli, tönkre is mentem bele, fogytam már hét kilót, két
nap alatt. Azért ezt majd elmondom valahol, hátha… Hét nap alatt két kiló,
értitek, azért az komoly. Hmm. De hát, hát szóval nem. Most kiderült, hogy akit
szeretek, sose lesz az enyém, nem lehet az enyém. Hát most kiderült, hogy nem
lehet. Annál biztosabbnak lenni, mint hogy szerelmesek voltunk egymásba, és azt
mondtuk, hogy holtomiglan, holtodiglan. Hát ennél biztosabbat nem tudtam
elképzelni. De most kiderült, hogy ez is kevés. Nem az enyém. Hát ebbe csak
beledögleni lehet. Nem?” Ez a negatív forgatókönyv. (42:40)

Ugye itt (2) elakad az élet, és nem mondom azt, hogy „Jó,
jó, hát azért a Rozika bepisil, meg a Katika nem tudja a cipőjét bekötni, de
tulajdonképpen a szandál is jó rajta.” És akkor meg lehet ezt oldani. Itt (1-2)
megállt az élet. Ha nem áll meg az élet, ugye most itt látjátok, két funkciója
van ezeknek a székeknek. Most itt (5) mindig a pozitívat mondom. Jó
forgatókönyv. Azt mondom, hogy (4) „A nemjóját! Tulajdonképpen most két dolgot
nagyon-nagyon átélek. Az egyik, hogy hát a feleségem, vagy a férjem…
tulajdonképpen szabad. Hogy tényleg nem tudom birtokolni. Hát ebbe
tulajdonképpen kétség kívül beleőrülök, hogy nem tudom birtokolni.
Legszívesebben rázárnám az ajtót, érted, oszt’ valahogy majd kitalálja, hogy
mit csináljon. A lényeg, hogy maradjon itt, és akkor valami legyen minden úgy,
ahogy régen volt.” De itt (5) rájövök, hogy tulajdonképpen, tulajdonképpen
mindig is szabad volt. Hát emlékszem, a pap is ezt kérdezte, szabad elhatározásból
jöttél-e ide. Hát… azért ez a szertartás púp a hátamra. Szabad elhatározás…!
Azt mondta szabadon. Hát akkor…” Hogy a szabadság megmarad. (44:10)

S akkor jön egy következő dolog. Hát kétség kívül szabad. Ez
nagyon fáj nekem, de így van. De hogy akkor ebből az is következik, hogy én is.
Tehát hogy akkor szabadok vagyunk. Történt valami, amibe beleőrülök, de attól
még szabad vagyok. Tulajdonképpen most a következő pillanatban meglepő, de hogy
szabadon eldönthetem, hogy most mit fogok csinálni. Szerelemféltésből fogok egy
fűnyírót, vagy micsoda, nem t’om, egy fűkaszát, és nem t’om, értitek, hadd
szóljon. Vagy… vagy valami mást, hát valami mást is ki lehet találni, biztos.
Tehát itt (4) megőrülök abban, hogy nem tudlak birtokolni, és így maradok. Itt
(5) eljutok oda, hogy tulajdonképpen szabad vagyok, és hogy ezzel a
szabadságommal kezdhetek valamit. Ebben a pillanatban a szabadságom inkább
tehernek tűnik persze. „Egyáltalán mit is kezdjek vele? Hát éppen megőrültem,
atomjaimra hullottam szét. Milyen szabadság? Hát ennyit nem érzek belőle.”
Mégis csak rájövök, hogy tényleg így van. Akkor rájövök arra, hogy tényleg nem
birtokolhatlak, ez tényleg így van. Ez még plusz fáj, de van benne valami
világosság is. Hát tulajdonképpen ez a realitás, hogy nem. Hahh! Hahh! (45:45)

Most egész más megoldásaim lesznek a hűtlenség kiderülése
után 1 hónappal, 2 hónappal, 3 hónappal, ha arra dolgozok, hogy a szabadságomat
hogyan tudom megőrizni, és szabadon hogyan tudnék valami rendkívüli választ
adni erre az egyáltalán nem rendkívüli helyzetre úgy, hogy én sem vagyok
egyáltalán egy kicsit se rendkívüli. Vagy ha azt mondom „Mindennek vissza kell
állnia, mert ugyanis ha anya nem lesz az enyém, vége lesz az életnek. Tehát
akkor még tovább tolom a birtoklást, minden rendeződjön vissza, azonnal…!” Hát
mikor azt mondom a férjemnek, hogy „Azonnal szálljon le a Brünhildáról!”,
értitek. Milyen azonnal? Néha van azonnal, néha meg nincs. Hát ez volt akkor a…
ez meg már assz’em a negyedik volt. (46:45)

Anya/apa a példakép – összeszedem magam.

Még mindig itt (2) tartok. Ennél a 4-5-6-7 éves kissrác
vagyok, vagy kislány vagyok. És hogy megy tovább a történet? Tulajdonképpen nem
csak úgy megy tovább a történet, hogy azt mondom „Anya nem lesz az enyém, pedig
ő a tuti, s akkor nem baj, majd találok valakit. Életem első szerelmes élménye
az óvodában megtörténik.” Na nekem nem, hát én mindig le voltam… mindig le
voltam csúszva erről. Na mindegy. Tehát mi a következő lépés? Mi az, ami miatt
nem úgy vagyok, hogy… mert, na, Feri, érthetően kell beszélned. Pap vagy.
(Derékszög, párhuzam – mutatja – szerk.) Az előbb arról beszéltünk, hogy
kiderült, hogy anya nem engem választ, és ebbe itt belepusztultam. Akármit
csinálok, ez már így van, láttam az esküvői videót. Utálom. Megnézem, mint
valami trauma filmet, újból és újból. (47:55)

Tényleg, volt egy… olyan édes volt az a kisfiú. Egész pici
volt, és leforrázta magát. Volt egy nyári tábor, és ott csetlett-botlott, egy
egész picike kis kölyök volt, és közelebbi találkozásba került a bográcsban
lévő 99 fokos paprikás krumplival. Mentőhelikopter vitte el. S akkor éveken
keresztül, újból és újból a szüleinek minden este el kellett mondaniuk, hogy
hogyan volt az nyáron. „Amikor a bográcsot főztük, és tudod, nem is láttuk,
hogy pontosan hol vagy, de azt gondoltuk, hogy nem fog semmi bajod esni. S
akkor egyszer csak azt láttuk, hogy kiabáltál, és akkor oda rohantunk, és
láttuk, hogy nagy baj van. De akkor apának rögtön eszébe jutott, gyorsan kell
hívni a mentőt, és hívta is, akkor nagyon izgultunk érted. Emlékszel, akkor
anya ölbe vett, és akkor emlékszel, akkor jöttek a mentők. Emlékszel, milyen
izgalmas volt, egy picit te is abbahagytad a sírást, és nézted a mentőt. Akkor
a mentőben fogtuk a kezedet, és akkor elmentünk a kórházba. Akkor ott tudod,
akkor elaludtál, és akkor aludtál sokat, és akkor mi ébren voltunk, de te
aludtál, és…” Minden este. Nem hetekig, és nem hónapokig, évekig. Tzz-zzzz. (49:05)

Na szóval, nézem, ahogy apa elveszi anyát, pfffhh. Ez
tulajdonképpen egy kudarccal záródó történet, nem? Képzeljetek el egy
romantikus filmet, ami azzal fejeződik be, hogy rohanok, rohanok, rohanok, és
pont akkor érek oda, tudjátok, hány és hány ilyen film van. Szaladok föl a
lépcsőn, megpróbálom megakadályozni. Kinyitom az ajtót, és már megvan a
forgatókönyv, azt kiáltom, hogy „Nem, én vagyok az igazi!” Akkor látom, hogy
éppen megfordul a pár, és fölcsendül a kivonulózene. Ez történik itten. Tehát
tulajdonképpen egy kudarccal végződik a helyzet. Igen ám, de a fordulatot az
hozza, hogy egyszer csak azt mondom „Hát ha kis vakarcsként próbálnám a bepisilő
Rozikát valahogy magamhoz édesgetni, az kudarcos. Mi lenne, hogy
tulajdonképpen… sose gondoltam, hogy ez jut eszembe, mert eddig anyára
fókuszáltam, de most az jut eszembe, hogy tulajdonképpen apám elég nagy király.
Értitek, sz’al őneki jött össze. Hát eddig mondjuk a gyűlölet volt az erősebb
bennem, hogy apám ezt így betolta nekem, de, na de végül is az apám. Kinek az
apja, na, kié? Ez a nagy király? Hogy a világ legjobb nőjét elvette, na, na?
Csak az én apám.” Egyszer csak megjelenik egy váratlan fordulat, elkezdi
fölülemelni az, hogy szenvedés, és fájdalom, és vereség, és veszteség, és én
vagyok a hülye gyerek, hogy „Majd apa meg én.” Bemegyek a fürdőszobába, apukám
borotválkozik. „Apa, adjál nekem is!” Borotvahab, tss-sss. Apukám persze nem ad
borotvát, értitek, úgy néztetek rám. Persze, hogy nem ad borotvát. Az én apám?
Nem! Apám ennél sokkal okosabb, ügyesen oldja meg. Fésű.” Ssss! Ssss! És azt
élvezem, ahogy a hab így pfff. Ilyen egy férfi, ugye. Ssss! Ez, ssss! (51:45)

Vagyis az élet megy tovább, és én valahogy magamra találok,
mégpedig az által, hogy azt mondom kimondva, kimondatlanul. „Leszek akkora nagy
király, mint apám. Olyan.” S akkor úgy odamegyek ehhez a Rozihoz. „Na, hogy
volt az a pisilés, te kicsi?! Majd én… Ki gúnyolt ki téged itt? Melyik volt az?
Ki mondta, hogy pisilős? Jöjjön ide!” Lesodrom az összes műanyag lapátot, mint
Arnold Schwarzenegger betárazok, ss-ss-ss. „Roziért? Hülye vagy?” Ez egy sokkal
élettel telibb kimenetel, nem, mint hogy ülök, és azt mondom „Na, nekem végem
lett öt évesen.” (52:45)

És itt akkor mondom a pozitív fordulatot. Lapát nem lesz
benne. Hogy akkor azt élem meg, hogy „Hehh! Hát igen, most megtehetném a
szívességet…” Most értsétek… na, jól van. Rátok bízom. Úgyis félreértitek,
tehát teljesen mindegy. „Most megtehetném a szívességet a férjemnek, hogy itt
összezuhanok, meg csak epekedek, csúszok-mászok, lefogyok 8 kilót, érted, azt’
még csak nem is fittneszezek. Tulajdonképpen úgy vagyok, 3-4 éve próbáltam
leadni azt a 8 kilót, most hopp, hogy lement. Nem is rossz, úgyhogy egy kicsit
elmegyek én abba a boltba, és nézek egy kicsit valami dögöset.” (Hátra megy a
függönyhöz – szerk.) Erre már nem volt forgatókönyv, értitek, most ezt ne
várjátok tőlem. (53:45)

Szóval egyszer csak, miután tudom, hogy rájöttem, hogy nem
vagyok rendkívüli – összekötöm az előzővel – „Kétség kívül így van, de azért
valami azért… tudok olyat csinálni. Azért én, én… nem, se machete, se fűnyíró,
se fűkasza. Tulajdonképpen, na… összeszedem magam. Én attól még egy jó nő
vagyok. Hát ha a férjem nem látja, ő baja.” A jó forgatókönyv az, hogy itt (2)
megtanulom azt, hogy nem a vereséggel és a veszteséggel van vége a történetnek,
hanem azzal, hogy egyszer csak azt mondom, hogy „Igen? Ssss! Olyan leszek majd,
mint apám. Ezért nekem egy olyan jó nőm lesz, mint anya.” Ez egy teljesen más
megoldás lesz itt (4-5) 40-50-60 évesen, mint ha azt gondolom, hogy „Igen, hát
akkor kiderült, hogy… na, kiderült. Aminek ki lehet derülni, az mind kiderült,
még több is, sajnos.” (55:05)

3. Serdülőkor

Jövök a serdülőkorra. Nézem az időt. Nem merek inni. De
tényleg, úgy izzadok, mint a fene. Most akkor iszom, és akkor na, na. Nem
akarom kimosni, értitek. „Legalább ezeket ne mondaná ki! Mert hogy gondolja,
gondolja, de ezt most miért kell elmondani?” Tehát, serdülőkor, első lépés. (55:30)

Identitás keresés, identitás vesztés

Mi az, ami tuti biztosan megtörténik egy serdülővel? Hát
identitást… mi az, hogy identitás? Azt se tudom, ki vagyok, azt se tudom, mi
vagyok. Most egyáltalán hogy…? Még az is… mert hogy fiú vagyok én, vagy lány
vagyok, vagy mi van már velem? Ugye benne van a szakirodalomban, hogy még az
identitásomat is megkérdőjelezem. „Most akkor ez így van? Mi van vele? Mit t’om
én, mi van? Biztos, hogy legszívesebben aludnék 48 évet.” Szóval. (56:10)

Identitás keresésben vagyok, és ebben, hogy ki vagyok én,
valahogy az önazonosságomra rá kellene találni, ebben törvényszerűen
vereségeket is fogok szenvedni. „Hát tegnap még tudtam, persze igaz, igaz, hogy
akkor a…, hát igen a Rozi akkor úgy nagyon kedves volt velem, s akkor kézen
fogva mentünk haza. Tényleg, és akkor meghívott a cukrászdába, ő hívott meg
engem, érted. Jó, hát nem, nincs pénzem, hát persze ki hívott volna meg? Ő
hívott meg. Fú, azért az nem… Na, akkor azért azt gondoltam, hogy jó, jó… Hát
csak most a Rozi beteg, nem volt ma a suliban. Hát most viszont ne t’om mi van.
Nem, meglátogathatnám, de hát mit szól az anyja? Hát, ez nem, nem, meg akkor
ciki is, meg, meg most mit mondjak? Nem? Mit mondjak? Hogy jöttem, vagy mi? Azt
úgy is látják. Az a baj, hogy ilyenkor tulajdonképpen nem is tudok mit mondani.
Ez annyira szörnyű. Mit, mit kell mondani? Hogy… mondjam azt, hogy elhoztam a
lenyót? Vagy mit, mit mondjak? Elég hülyén hangzik, nem?” Jó, ezt most nem
ragozom, rendben van. Tehát. (57:25)

Identitás vesztés. Ez mindenképpen megtörténik. Nem úgy van,
hogy a profi serdülő, mint akit izé, húzzák, futószalagon, egyre jobban
kidolgozza az identitását, és 19 évesen megházasodik. Persze! Nem, hanem
billegünk össze-vissza. Emlékszem, azért volt olyan, hát akkor még a bakelit
lemezek korszaka volt. Hogy… te mit csinálsz? (Fotózzák Ferit – szerk.) Pont
ennél a fájdalmas korszaknál, te! Ilyen ez a világ. Amikor az ember szenved,
akkor rögtön… S tényleg úgy volt, vége volt a sulinak, nem sokat jártam oda, de
azért vége volt, hazamentem, és akkor elkezdtem fölrakni a bakelit lemezeket.
Hát nem egymás tetejére, hanem fölraktam, végig hallgattam, ugye mit t’om én,
egy oldal volt 23 perc. Tényleg, de rég gondoltam erre. Akkor megfordítottam,
23 perc megint, az 46 perc. De a két fordítás között sötét szoba, lehúzott
redőny, és… (Mereven fekszik – szerk.) Ennyi. Amikor lement a lemez, raktam föl
a következőt. Csináltatok ilyet? Na, légyszi’ már, ne legyetek annyira
normálisak! Olyan idegenül érzem magam köztetek. Hova kerültem? (59:00)

Tehát az identitás nem találása, az identitás vesztése egy
természetes tapasztalatunk lesz itt (3). Nem úgy van, hogy a jók jól csinálják,
a rosszak meg elvesztik. Mert mindenki elveszti, mindenki elbizonytalanodik, és
a többi. (59:15)

Most mondom a negatív forgatókönyvet. Az identitás
vesztésnél azt élem át, hogy tulajdonképpen senki vagyok. Ugye most, most kiderült,
hogy megcsalt. Már fél éve tart. Még csak nem is vettem észre. Akkor tényleg
egy hülye vagyok. Tehát nem csak az fáj, hogy ez történt. Hogy ennyire hülye
vagyok? Hát akkor… hát most kilőttem magamat a nagy semmibe. Hát akkor nem is
látok, akkor nem is hallok. Hát… Hát tulajdonképpen azt lehetne mondani, hogy
akkor vége. Tulajdonképpen mi lenne, beszednék egy csomó gyógyszert? Hát miért
ne szednék be? Úgyis egy senki vagyok, egy nulla vagyok, úgyse számítok. Hát
kiderült, hogy nem számítok, hát tudhatta, hogy fog fájni, oszt’ mégis
megcsinálta. Jöjjön a C-vitamin! Beszedek 50-et, úgy beszedek, itt megakad az
50, így, egyszerre. Legyen C-vitamin, az, az… az egy fricska az életnek.
Értitek? Hogy másnak az élet, nekem meg a pusztulat. Az, igen, a C-vitamin. (60:30)

Mi a pozitív fordulat, ami itt megtörténhet? Akkor
visszaülök ide (3). Mi az, ahogy egy serdülő azt mondja „Azt se tudom, ki
vagyok, azt se tudom, mit csináljak magammal. Mit csináljak magammal? Mi az,
hogy magammal?” Nincs is magam, értitek. Még csinálni csinálok, csak ki az, aki
csinál valamit? Gőzöm sincs. Két dolog segít egy serdülőnek ebben az identitás
vesztésben, nem találásban, semmiségben. Az, hogy azt mondja „Jó, hát
tulajdonképpen én – tényleg, gőzöm sincs, hogy ki vagyok, de azért vannak haverjaim.
Hát a haverok, a haverok a Lövölde térről. Na! Hát azért csak van egy bandánk,
érted. Na gyere, Jocikám, gyere már, gyere már! Azért csak nem vagyok egyedül!
Hahh! Azért mi szoktunk ám bandázni, érted, azért tag-elünk ám. Oszt’ izé… Ja,
a buszon, hát persze. Na jó, kicsit, néha kicsit hasítottuk is ám. Jó, ez…
mondjuk nem érdem, de… pengével fölhasítottuk, együtt. Oszt’ leugrottunk,
érted.” Most itt lehet egy pozitív világ is. Együtt megyünk, egy sportklubhoz
tartozunk, és együtt toljuk. „Azt se tudom ki vagyok, na de azért 4×100-as
váltó, értitek. A Jocival meg a Petivel ott toljuk. Na, én, a hosszú egyenest
én futom, mert én bírom. Azt, hogy ki vagyok, nem tudom, de a hosszú egyenest
azt ssss.” Mi az, ami a serdülőt kihúzza abból a nagy bajból, hogy azt se tudja
ki? Hát az, hogy vannak haverok, és úgy azért egy picit már könnyebb. Hogy úgy
együtt nem tudjuk kik vagyunk, ugye, és akkor… Erre iszunk is. Így azért nem
annyira elviselhetetlen. Hát, van a kortárs csoport. (62:25)

A példaképpel való azonosulás

A másik, ami kihúz a bajból, hogy megint egy vesztes,
belefujjadjak a… Fujjadjak, nya, nya, csakk, csikk. Se lapát, se nyelv, na, jól
van. Belefulladjak ebbe, hogy egy lúzer vagyok. Hát az, hogy azért… de most
magamról mondom ezt, de hát úgyis tudjátok, semmi, nem, sajnos ugyanaz a történetem.
Tehát nem t’om, most kitalálhatnék valamit, csak nem igaz. Hogy rávettem
anyukámat, hogy fizessünk elő a Képes Sportra. Én atléta voltam, Képes Sport,
és a Képes Sportnak a közepén, tudjátok, gémkapoccsal, két gémkapoccsal
(igazából tűzőkapocs – szerk.) van összefogva a Képes Sport, és a közepén
nagyon finoman, kiemelhetően, úgy, hogy aztán a kis lyukaknál tulajdonképpen
vissza lehet tömködni a papírt. Az nem tűnik el. És akkor ki lehet ragasztani
az olimpiai bajnokokat. Az én falam tele volt sűrűsödő olimpiai bajnokok
képeivel. Igen, ott, ott sűrűsödtek. (63:30)

Mi az, ami a serdülőt kihúzza a bajból, hogy ő egyébként egy
nulla, egy senki, ha egyáltalán tudná, hogy ki? Hát hogy azért, azért a
példaképek. Az igaz, hogy senki vagyok, na de érted, azért a Cseh Laci! Na.
Azért úszni én is tudok. A Katinka? Na. Meg a „sajtburesz”? (https://www.youtube.com/watch?v=JapiNSQZ4po)
Azért azt én is be tudom tolni. Szóval. A másik, ami kisegít, hogy elkezdek azonosulni
a példaképeimmel. Miért ne lehetnék olyan? Ez egyszer csak valami izgalmas
dolgot hoz. Mert itt és most gőzöm sincs, hogy mi van velem, azt se tudom, ki
vagyok. Egyébként a csecsemőkorban is átéltem azt, hogy nem érdemes a
szükségleteimet késleltetni, mert „Hakapeszi ha kap, eszi.” Tehát vagy megeszem
most, ami van, vagy a holnap az bizonytalan. Itt egyszer csak van egy távlatom,
és azt mondom serdülőként, hogy „Hú, hát azért azt belátom, hogy kell még azért
néhány évet lemennem az usziba, a csasziba, a sporiba. Na, azért csak azért oda
köll raknom magam.” Egyszer csak itt (3) semmi távlatom nincs, azt se tudom, ki
vagyok, itt meg egyszer csak lesz egy távlat. (65:00)

Ha átülök ide (5), most bent vagyok 20-40-60-70 évesen, itt
hogyan fogalmaznám azt meg, hogy ha ott ezt a veszteséget, vereséget,
nyomorúságot pozitívan tudtam tovább vinni, akkor itt mi lesz az erőforrásom? Az,
hogy példakép, és az, hogy kortárs csoport, egy nem énközpontú megoldás. Mert
ugyanis pont az a bajom, hogy nem tudom, hogy ki vagyok én. Azt mondom „Van-e
nekem olyan kapaszkodóm, ami túlmutat rajtam?Ami nem azért kapaszkodó, mert
hogy úgy kezdődik a mondat, hogy ÉN?” (Füttyent egyet – szerk.) Rögtön két
dolog jut eszembe. Egyrészt vannak sorstársaim. Hát például rögtön elmegyek az
összes testvéremhez, és akkor megbeszéljük, hogy ki kit hogyan csalt meg. „Sose
gondoltam, hogy ez lesz a téma, de ugye, most már megtörtént, megtörtént. Ki
hogy bírta ki? Egyszer csak már az jól esik, hogy kiderült, hogy más is volt
így. Nem t’om, én nem vagyok kárörvendő, de ez jól esik. Másnak is fájt.” És
most egyszer csak kezdem más színben föltűnve látni azt, hogy nem vagyok
rendkívüli. De jó! Ajj, de jó! Hahh! Nem énvelem szúrt csak ennyire ki az élet.
„Jaj, hát akkor jól van, csak kapok egy kicsit levegőt.” (66:30)

A másik, a példaképpel való azonosulás szempontjából pedig.
Megint csak arról van szó, hogy az nem egy énközpontú válasz. Ezért mondja a
szakirodalom, hogy serdülőkorban van a legtöbb természetes spirituális
élményünk. Ugyanis serdülőkorban az identitásvesztés, én egyáltalán azt sem
tudom, hogy ki vagyok, az sokszor az által lesz megélhető, hogy azt élem meg,
hogy azt nem tudom, hogy ki vagyok, de van nálam valaki több, vagy valami más,
és abba tudok kapaszkodni. Hahh! Nem is rossz. (67:10)

Ilyenkor juthat eszembe az, mondjuk akkor itt (5) vagyok,
30-40-70 éves férfiként/nőként, hogy „Most tulajdonképpen énnekem van egy
istenkapcsolatom. Hát én most emberben már nem bízok, ugye. A férjemben bíztam,
ő volt az utolsó persze. Most akkor még azért maradt nekem Isten. Nem is olyan
rossz. Maradhatott volna a Blöki kutya is, de nekem…” Érzékelhető, hogy milyen
másfajta dolgok jelennek itt meg? Az élmény ugyanaz, a halál, pusztulat,
sakk-matt. „Mi lenne, hogyha… Tényleg, akkor most fölfelé fogok kapaszkodni.
Hát fölfelé. Hát itt ebbe a világban most rájöttem, minden bizonytalan.
Kapaszkodok fölfelé. Elég nagy rizikó, de hát…!” Ez az egyik, amit hozhatok
erre a helyzetre. (68:15)

A másik, a másik. Mi az, ami minden serdülővel megtörténik?
Az, hogy ráébred arra, hogy mennyire gyönge. A szakirodalom így is szokta
mondani, hogy a serdülő egyik alap élménye, hogy nem tud az
ösztönkésztetéseivel mit kezdeni. Tehát nem csak kívülről éri őt olyan erő,
amiről azt sem tudja, hogy mi, belülről megjelennek olyan erők, amivel nem tud
mit kezdeni. Belülről kezdi őt valami szétvetni. (A fotósnak mondja – szerk.)
Most, most a kép, amikor ezt mondom, hogy „szétvetni”! Ezt megint egy nagy
veszteségnek, vereségnek, hiánynak élhetjük meg. Nem, nem tudom magamat
kontrollálni, nem tudom magamat kordában tartani, nem bírok uralkodni magamon.
Tudjátok, ezért mondja a szakirodalom azt, hogy serdülőkorban az
ösztönkésztetéseink ahogy föltolulnak, és erősebbnek bizonyulnak, mint mi…
Hiszen az énünk éppen hogy nagyon gyönge. Ki fogja kordában tartani azt az áramlást?
Akkor két klasszikus megoldásunk van. Az egyik az aszkézis, akkor semmit,
mrrhh. A másik meg hogy „Hát, a kísértés legyőzésének a legbiztosabb módja,
hogy nem állunk ellen. Így a kísértések megszűnnek, mert mindegyiket megéltük,
akkor ez már…” Ezt úgy hívják, hogy serdülőkori hedonizmus. Tényleg, amikor
iszik, cigizik, minden. Nem azért egyébként, mert annyira jól esik neki a cigi,
hanem mert gyönge. És akkor… hadd szóljon! „Úgyse bírnám ki, valahol úgyis
elbuknék, na!” (70:10)

Mi történik itt (4)? Itt átélem a saját gyöngeségemet. Mikor
valaki kap egy mattot az élettől, olyan tudattalan tartalmak fognak feltolulni,
azt se gondoltam, hogy ez bennem van. Hogy gyilkos ösztönök vannak bennem? Hogy
arra gondolok, hogy az egész világnak kikürtölöm, hogy te egy micsoda egy
rohadék vagy? De az anyáddal kezdem, aki úgy ajnároz még mindig, te!? Az anyád
lesz az első, akinek elmondom. Ez dupla nyereség: többet nem jön.” Azt élem itt
meg, nagyon hasonló, mint ott (3), „Nem is gondoltam, hogy ennyire kiszolgáltatott
vagyok idebent. Hogy tulajdonképpen most már, most már lefogytam 12 kilót, most
már azért ennék. Mert úgy 7 kiló fogyásnál vettem egy-két tök-jó cuccot, de
most az már lötyög rajtam, így meg már nem, nem annyira, sz’al na. Az 5 kiló
mínusz az már… értitek. Az már úgy nem. Hol van a mellem? Mondjuk.” Na, szóval.
(71:30)

Ott (3) is, itt (4) is átélem azt, hogy olyan erők vannak
bennem, amelyek fölött mint hogyha nem tudnék uralkodni. Erőt vesz rajtam egy
csomó olyan, olyan bosszúfantáziáim vannak. Bosszú fantázia. Megvan ez nektek?
Bosszú. Soha senkin nem álltál bosszút, de most előveszed a 7. osztályos
történelemkönyvedet, inkvizíció. Mert ott volt róla egy kép, még emlékszel,
abból az időből. „Még jó, hogy mindent elraktam. Ez az, ez az! Nem rossz!”
Ahogy kimondod, hogy nem rossz, így meg is ijedsz. „Mi van? Azért mi lett velem?
Hova jutottam? Megőrültem?” Mi az, ami… ezeket itt (4) kellett volna mondani.
Igen, most már teljesen szét vagyok esve. Hát nem csoda, értitek, megcsaltak.
Hát ez… Mi az a…? Egészségedre! Mi van ott veletek? Ez, ez… ott van,
kinevezzük, kórterem, ott van. (72:45)

Itt (5) átélem azt, hogy igen, tulajdonképpen lehetőségem van
nem énközpontú válaszokra, és hogy ezért létezik az életemben olyan erőforrás,
ami nem belőlem fakad. Ami a legizgalmasabb, hogy rájövök, hogy én
tulajdonképpen cselekedhetek magamért. Mert ott (3) azt gondoltam, teljesen
kiszolgáltatott vagyok. Belül minden elrendeződik, minden, belül engem
szétvetnek a késztetések, és ennyi. De itt (5) rájövök, hogy hát de nem így
van! Hát hiszen akkor emlékszem, elkezdtem akkor mentem edzeni, és edzettem, és
edztettem, és mentem próbára, zsömm-zsömm. Csak azért is leültem tanulni, és
tanultam. Nem is értem, hogy miért tanultam, de valahogy mégis csak segített,
tanultam. Volt egy évem, hú de nyomtam, az tartott kordában. Egyszer csak
rájövök, hogy nem csak az lehetséges, hogy téged kinyírlak, hanem mi lenne,
hogyha magamat a saját kezembe kaparintanám? Mi lenne, ha elkezdenék valamit,
valamit kreatívan csinálni? Valamit, minden nap valamit ki kell találni. Hát
úgyis, úgy sincs két nap, érted. Beleőrülök, hogy két nap az élet. De egy nap…
se. Annyit bírok, hogy délelőtt-délutánra kitalálok valamit. Elkezdek magammal
valamit kezdeni. Tyííí! (74:25)

Megpróbáltam… Hű, itt az idő! Hát hogy pont a konklúziót nem
tudjuk levonni idő hiányában. Ez rettenetes! De majd levonok valami konklúziót
mindjárt. Csak tudnám, mit?! Nem, megvan, le is van írva, majd megmutatom
kegyednek. Hogy, szóval… (74:45)

Konklúzió

Megnéztünk három klasszikus helyzetet, amiben törvényszerűen
van vereség, sakk-matt, pusztulat, hiány, gyászmunka, és arra jutottunk, hogy a
jelenben – ugye ez ez (Mutatja az 50-es számot a pólója hátulján – szerk.) –
az, ami ott (1-2-3) történt, nagyon meg fog jelenni, nagyon elevenen. És
miközben a helyzet ugyanaz, lesz valaki, aki még sokszorosan átéli mind a
háromnak az összes negatív élményét, hogy pusztulat, sötétség, halál, nincs
kapaszkodó, vége, nem érdemes bízni, nem érdemes kapcsolatban, semmit se
érdemes. 50 C-vitamin. És van, aki nem szenved kevésbé, de közben egyszer csak
új, és új, és új, és új dolgok jelennek meg. Egyszer csak, egyszer csak egy
gondolat megjelenik, egy érzés megjelenik, egy késztetés megjelenik, egy
valami. Itt megjelennek új, és új, és új tartalmak, amiknek a gyökere ugyancsak
itt (1-2-3) van. Hej! (75:55)

Amikor a sémáink által nagyon meghatározott módon élünk,
akkor az a nehézségünk, hogy 50 évesen ide csúszunk vissza. Akkor azt mondjuk
„Hát, ez a tapasztalat. Ezzel mit lehet csinálni? Semmit nem lehet csinálni… Az
élet, az…” De közben, most már felnőttként, ez persze akkor egy tudatos
erőfeszítés, átülhetek ide (5). Tök melós lesz, iszonyú melós. Tehát egyszerűbbnek
tűnik venni egy, hogy mondjam? „C-vitamint.” C-vitamint, most nem erre
gondoltam, picit a saját erőmre rátaláltam, és arra gondoltam, mondjuk egy
hatlövetűt. Ez egyszerűbben tűnik, de nem ezt csinálom. Akkor most jön a
konklúzió. (76:40)

Ezért, ha valaki azt mondja, hogy „Hát én a tapasztalataim
alapján élek. Ugye hát a tapasztalataimra, hát mi másra, érted? Hát azt élem
meg, hogy pusztulat, hát akkor most miért? Azt hogy mondjam, nem ajánlanám
senkinek, hogy a tapasztalatai alapján éljen. Ne! Mert kiderült, hogy
ajjaj-jajjaj! A következő lépést így fogalmaznám meg, hogy akkor már inkább
mondjuk azt, nem a tapasztalataink alapján érdemes élni, hanem a
tapasztalataink megértése alapján. Mert amikor megtesszük s következő lépést,
hogy igen, azt tapasztalom, hogy halál és hullaszag, de utána megpróbálom
megérteni, hogy miért is, és hogy is? Egész más helyzetbe fogok kerülni. (77:35)

Tehát ahova eljutottam, és innen folytatnám legközelebb,
hogy mit jelent az, hogy már nem csak a tapasztalataim alapján élek, főleg nem
a séma-tapasztalataim lapján, érzések, gondolatok, fizikai állapotok, emlékek,
hanem elkezdek a tapasztalataim megértése alapján élni. Tehát a tapasztalatokat
elfogadjuk, megbecsüljük, értékesnek látjuk, mert az a mi élettörténetünk. Csak
nem az alapján élek, hanem a megértésük alapján. (78:10)

Ó, melyikkel fejezzem be? Ezzel (Snoopy a póló elején –
szerk.), vagy ezzel (50-es szám a póló hátulján – szerk.)? Nem t’om, majd így
(Profilból – szerk.) állok. Köszönöm. (taps – szerk.) (78:20)

Lejegyezte: vinkozoli