Lk 17, 11-19 – Évközi 28. vasárnap

2016.10.09. vasárnap: ÉVKÖZI 28. VASÁRNAP

Most már tudom, hogy nincs más Isten az egész földön

Olvasmány (2Kir 5,14-17)

Lement s megfürdött hétszer a Jordánban az Isten emberének szava szerint, s ismét olyan lett a teste, mint egy kis gyermek teste, és megtisztult. Erre visszatért az Isten emberéhez egész kíséretével együtt s bement s megállt előtte s azt mondta: ,,Immár tudom, hogy nincs másutt Isten az egész földön, hanem csakis Izraelben. Kérlek tehát, fogadj el áldomást szolgádtól.’’ Ám ő azt felelte: ,,Az Úr életére mondom, aki előtt szolgálok, hogy nem fogadok el.’’ Nem is engedett semmiképpen sem, pedig unszolta. Végre Námán azt mondta: ,,Hát ahogy akarod; de kérlek, engedd meg nekem, szolgádnak, hogy vehessek e földből annyit, amennyit egy öszvérpár elbír, mert nem mutat be többé szolgád egészen elégő áldozatot vagy békeáldozatot más isteneknek, hanem csak az Úrnak.

Szentlecke (2Tim 2,8-13)

Gondolj Jézus Krisztusra, Dávid sarjára, aki feltámadt a halálból, mint ahogy hirdeti az én evangéliumom, amelyért a bilincseket is beleértve úgy szenvedek, mint egy gonosztevő. De Isten igéje nincs megbilincselve. Mindent elviselek tehát a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban levő üdvösséget, az örök dicsőséggel együtt. Igaz beszéd ez: ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni is fogunk; ha vele együtt szenvedünk, vele együtt uralkodni is fogunk. Ha megtagadjuk őt, ő is megtagad minket, de ha hűtlenek leszünk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.

Evangélium (Lk 17,11-19)

Történt pedig, hogy miközben Jeruzsálem felé tartott, átment Szamarián és Galileán. Amikor beért az egyik faluba, szembejött vele tíz leprás férfi. Távolabb megálltak, és hangosan kiáltoztak: ,,Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!’’ Amikor meglátta őket, azt mondta: ,,Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!’’ [Lev 13,49]. Történt pedig, hogy amíg mentek, megtisztultak. Az egyikük, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, hangosan magasztalta Istent, és lábai előtt arcra borulva hálát adott neki; s ez szamariai volt. Jézus megkérdezte tőle: ,,Nem tízen tisztultak meg? A többi kilenc hol van? Nem volt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?’’ Aztán így szólt hozzá: ,,Kelj föl és menj; a hited meggyógyított téged.’’

Vasárnapi beszéd

„Menj, hited meggyógyított téged.” Már két vasárnap foglalkozunk azzal, hogy hogyan tudnánk körbejárni, leírni, valahogyan meg-megérinteni a hitünknek a titkát. Akkor ezt a harmadik vasárnapot is szánjuk erre. Mert hogy minden egyes evangéliumi történet újabb és újabb megközelítésre ad számunkra lehetőséget. Ez a mai történet például arra, ahogyan ez a hit egy gyógyító hit, és megvan benne az erő, hogy erről gondolkodjunk, hogy tulajdonképpen mi jellemzi ezt a személyt, ezt a szamaritánust, aki visszamegy Jézushoz, miután meggyógyult? Mit mondhatnánk el róla, és rajta keresztül mit üzenhetnénk saját magunknak? A saját hitünkről, amire azt is mondhatnám, hogy a mi hitünkről.

Az első gondolat így szól, tulajdonképpen hogyha a történetbe megpróbáljuk belehelyezni magunkat, és egyszer csak ott találjuk magunkat az úton, mert ezt mondja az evangélista, hogy „út közben megtisztultak”. Csak egy kicsit is belehelyezkedünk abba a történésbe, abba a fölfoghatatlan helyzetbe, hogy átélik azt, hogy gyógyulnak, és hogy egyszer csak a sebeik már nem úgy vannak, és nem úgy vannak – tulajdonképpen fölfoghatatlan, de azért el tudjuk képzelni. Ebben a helyzetben, nyilvánvaló előtte volt egy nagyon erős sorsközösség köztük. Nyilván kitaszítottként átélhették azt, hogy ha valakire egyáltalán számíthatnak, hát egymásra. És hogy most együtt gyógyulnak meg, amitől még inkább egy sokkal nagyobb összetartozást élhettek meg. Akkor van egyetlen egy valaki, és mondhatnánk ezt most így, aki otthagyja a sorstársait, és ott hagyja a kilencet, és egyszer csak valami nagyon egyéni döntésre jut. Otthagyja a többieket, akikkel eddig megosztotta az életet, akikkel való közösség szinte, vagy tulajdonképpen azt jelentette, hogy egyáltalán életben tud maradni.

Ezzel a nagyon egyéni úttal, ahogyan ő visszamegy Jézushoz, a hitnek kifejezi azt a világát, hogy éppen az Istennel való kapcsolatunkban egy közösség részeként is élünk, nagyon természetesen, majd erről még akarnék beszélni, de közben bennünk van az a finom érzékenység, hogy mikor kell lehetséges, hogy tulajdonképpen nem abba az irányba menni, amerre kilencen mennek. Egy olyan irányba, amerre lehet, hogy ebben a pillanatban nem indult el senki, sőt egyedül fogok menni. És ráadásul, nemde mikor azt mondja a gyógyulás után Jézus, „Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!” Tudjuk jól, hogy azért mondja ezt, mert a pap volt hivatalos személye annak, hogy megállapítsa, hogy valaki meggyógyult, és ha ezt megállapította, hogy meggyógyult, akkor az illető visszatérhetett a közösségbe. Egyébként ha olyan valaki volt, visszatérhetett a kultikus vallásgyakorlatnak a közösségébe is. Ezért mondta azt, hogy „Menjetek, és mutassátok meg magatokat a papoknak!”.

De most akkor képzeljük el azt a belső dilemmát, ahogy ez a valaki, miközben Jézus a mester, aki meggyógyította őket, és azt mondta „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak!”, aközben valami mást csinál. Kétség kívül most nem megy, hogy megmutassa magát a papoknak, hanem érez valami nagyon erőteljes, belső késztetést, ami az istenkapcsolatából fakad, valami nagyon személyeset, és tulajdonképpen elindul akár azzal a dilemmával is, hogy „Most mit fog szólni? Hát éppen Jézus mondta azt, hogy menjek és mutassam meg magam papoknak, és most visszamegyek hozzá?” De hogy pont a vele való viszonyomból fakad az, hogy vissza akarok menni, de közben ő meg azt mondta, hogy…

Tulajdonképpen amikor a hitünknek ehhez a nem csak nagyon személyes, hanem nagyon egyedi részéhez érünk, akkor ott újból és újból belső dilemmák és feszültségek fognak keletkezni. Nem egyszer azzal, hogy – mondjuk a mi esetünkben – a szentírásnak ott van sok mondata és sok szava, és belül érzünk egy késztetést, ami abban a pillanatban talán látszólag egyik-másik kijelentéssel mintha még szembe is menne. De itt rögtön megállnék, és csak egyetlen hozzáfűzni valóm lenne. Ez pedig az, hogy egyébként nyilván megvan a kisértésünk, hogy erre a nagyon egyénire hivatkozzunk, és akkor már mondjuk ne jöjjünk el vasárnap. „Mert hát az én hitem annyira egyéni, hogy hát tudom én, hogy valakik ezt mondták, hogy igen, de hát…” Ebben az esetben pont fordítva van. Mikor ez a meggyógyult beteg a saját, nagyon személyes és egyedi és egyéni döntésére és útjára indul vissza Jézushoz, ez éppen nem kevesebb, hanem több. De néha még ez a több is a dilemmának a részeként jelenik meg.

Tehát az első gondolat, hogy valami gyógyító és erőt tartalmazó hithez jussunk, arra az érzékenységre van szükségünk, hogy vállaljuk annak a feszültségét is, amiből egyébként erő származik majd. Hogy ebben az egyediségünkben egy ideig úgy járjunk az úton, hogy nincs mellettünk és velünk senki sem. És közben talán még mi is elbizonytalanodjunk, hogy amikor majd egészen közel érünk Jézushoz – mert hiszen ezért indultunk el, nem magunk miatt indultunk el, hanem hogy Neki hálát adjunk – pontosan nem tudjuk, hogy akkor majd az ott hogy is lesz. Ez az első.

Aztán a második. Közben pedig ez a valaki, aki kiszakítja magát abból a közösségből, ami számára az életet adta – nem végérvényesen és örök érvényűen, de mégis csak hogy valami nagyon egyénit éljen meg és fejezzen ki – tulajdonképpen elindul, hogy közösséget vállaljon Jézussal, közösséget vállaljon egy zsidó rabbival, szamaritánusként. És hogy ezzel a közösség-vállalással nagyon sok mindent kockáztasson. Pontosan ugyanúgy, mint azzal, ahogyan egyáltalán elindult. Tulajdonképpen nem csak arról van szó, hogy valami egyedit és egyénit él meg, hanem arról is, hogy elkezd úgy közösséget vállalni Jézussal és sokakkal, ami ugyanúgy kockázatot fog jelenteni. Miért is? Mert kétség kívül mikor megtörténik a hálaadása, Jézus tulajdonképpen másodszor is azt mondja neki, hogy „Menj! Menj!” Hova fog visszatérni ez az ember? Nyilván a saját közösségébe, nyilván a saját vallásos közegébe, szamaritánusként a szamaritánusokhoz. Nem akarok történelmi bonyodalmakban elveszni, de azt ti tudjátok, hogy itt egy 700 éves konfliktusról van szó? Nem valami csip-csup néhány évtizedes egyik csoport a másik csoporttal szembeni történésről, 700 éves konfliktusról. Ebben a két nagy csoportban, mind a két csoportban természetesen vannak szélsőségesek, és vannak fundamentalisták, és, és… Ezt nem is akarom ragozni.

Tehát amikor ez a valaki visszamegy, hogy közösséget vállaljon szamaritánusként a zsidó Jézussal, és aztán ott a tanítványokkal, és a többiekkel, annak szintén van kockázata. Mert ez a közösségvállalás sokak számára eléggé utálatos lesz. Majd amikor ő visszatér a saját közösségébe, ahova – és itt megint lenne egy fél mondatom – ahova Jézus egyébként olyan bátran ereszti vissza. Mert hiszen mondhatná azt is „Te gyere és kövess engem, és hagyd itt ezeket a hitetleneket! Nem, nem, nem, itt van az igazság, mi vagyunk a választott nép, és most alakul az új választott nép.” És nem ezt mondja, hanem „Menj, menjél haza, menj el a tieidhez, és éld meg ott azt, amit.” És most megint…

A második gondolat így szól, akkor már összekötve az első kettőt, hogy ennek az embernek a hitében ott van a nyitottság, hogy valami nagyon egyénit és egyedit tegyen, és ebből a szempontból bátor legyen. De ott van az is, hogy közösséget vállaljon, és ebből a szempontból is bátor legyen.

Aztán a harmadik, ez, valahogy így mondhatnám talán leginkább, a hitének az egyetemes része. Mert hiszen mikor valaki hálát ad, hát egy zsidó is ugyanúgy ad hálát, mint egy szamaritánus, és egy katolikus is ugyanúgy ad hálát, mint egy evangélikus, vagy református. Most mondhatnám ezer felé. Mert a hála az valami olyan egyetemesen emberi, hogy nem adunk másképpen hálát. Milyen nagy dolog, hogy itt egyszer csak történik ténylegesen valami nagyon mélyen egyetemes, mint ahogy a betegség minden emberre jellemző, és a félelem, az is, és a bajba jutás, az is, és hogy rászorulunk a segítségre, az is. És hogy, és hogy mindig van valaki azért az életben, aki segít, mert az is. És aztán az is, hogy eltölt minket a hála.

Most egy evangélikus püspökünkről szeretnék három mondatot mondani, ami lehet, hogy négy is lesz, mert nem számoltam pontosan. Minden esetre tudjátok, hogy milyen közel van a reformációnak az 500 éves évfordulója. Hihetetlen nagy esemény, főleg azoknak, akiknek a vallásgyakorlása ebben a kultúrában gyökerezik. És az még csak 500 év, itt meg egy 700 éves helyzetről van szó. Az egyik evangélikus püspökünk a következőt mondta, amikor megkérdezte őt a riporter, hogy hogyan készülnek a reformáció 500 éves ünnepére. Erre a püspökünk a következőt mondta „Mi ezt nem ünnepelni fogjuk, hanem megemlékezünk róla hitünk minden érzékenységével és erejével. Azért nem akarjuk ezt megünnepelni, mert mi közösségben vagyunk a katolikus és ortodox testvéreinkkel, és ezért nem akarunk olyasmit ünnepelni, amely ünneplés talán elválasztana bennünket a többi Krisztus-hívőtől.” Több ilyen püspökre van szükség. Óriási, hogy egy evangélikus püspök erről így tud nyilatkozni, és ettől sem az egyedi, sem a közösségi, sem az egyetemes hite nem hogy nem lesz kisebb, vagy kevesebb, vagy gyöngébb, vagy erőtlenebb, inkább olyan, hogy még beszélni is jó róla.

Ez a harmadik tehát, hogy hogyan és honnan veszi még az erejét ez a hit, abból a nagyon és mélyen egyetemes emberiből, ami mindannyiunkat összeköt egymással. Aztán, most már látjuk, megint összekötném ezt a három dolgot. Hogy akkor a hitnek az ereje, és gyógyító ereje ebben az esetben nem külön-külön egyikből vagy másikból fakad, hanem abból a nyitottságból és rugalmasságból, hogy valaki képes ezt is, azt is, és amazt is kifejezni, és abban lenni, és azt megélni. Akkor is, ha ezek között belső feszültségek támadnak. Mert nem egyszer a hit ereje ezekből a belső feszültségekből is származik. Abból, hogy azt elhordozzuk.

Így eljuthatunk a negyedik gondolatig… és öt lesz, tehát már a felén túl is vagyunk. A negyedik gondolat meg, mióta visszajöttem a műtétből, öt pont alatt nem bírtam beszélni. Rászánok erre majd néhány napot, hátha négy pont is bőven elég lenne. De a negyedik gondolat így szól, hogy akkor ennek a meggyógyult beteg embernek a hitében ott van, ott van az a nagyon szép, talán utazás vagy játékosság, rugalmasság és folyamat, hogy képes nagyon bízni. A bizalom az, amikor azt mondja „Mester, könyörülj rajtam!” Micsoda bizalom! Nem lehet tudni, hogy ebből mi fog kisülni. És aztán ott van benne a meggyőződés. A meggyőződés az, ami mindenféle belső feszültség ellenére azt mondatja neki, oda fogok menni és le fogok borulni, és nem érdekel, hogy nem pont olyan fajta, mint én, vagy mint mi. Akkor is leborulok, és hálát adok Istennek, lesz ami lesz.

Ez meg egy meggyőződés, hogy a hitünknek az ereje ebben a rugalmasságban van benne, hogy tudunk bízni, és aztán kikristályosodik belőlünk a meggyőződés. Engedjetek meg egy nagyon… hát olyan esendő példát. Műtét után sűrű sorokban kellett mennem gyógytornászhoz, most is járok. Egyszer csak a gyógytornász, ahogy mondja, hogy most még jobban kéne hajlítani a lábat, és most már 90 fok fölött vagyunk, és ez nagyszerű. Nagyon ösztönzött arra, hogy hajtsak sokat térdet az Oltáriszentség felé, mert az is edzés. Akkor azt mondja, hogy „Mert az úgy van, minél rugalmasabb az izomzat, annál erősebb.” Ez olyan volt nekem, mint valami életbölcsesség, hogy a rugalmasság és az erő milyen sajátosan tartozik össze. Azt mondja „Nem az a baj azzal, hogyha nem tudja majd teljesen így behajlítani, és teljesen kinyújtani, hogy hát kisebb az a mozgástartomány. Nem ez a baj vele, mert azzal el lehet éldegélni. Hanem ha rugalmatlan marad az izom, nem tud teljesen elernyedni, és nem tud teljesen megfeszülni, akkor maga erőtlen lesz. De nagy dolog a hitünknek ez a fajta rugalmassága, amivel az erő is megérkezik!

Akkor a hitünknek két gyerekbetegségét muszáj megneveznem, mert az egyik a fundamentalizmus. Amikor valaki „Csak így!!!” tud lenni, ez a fundamentalizmus, egy ilyen teljesen görcsös egyoldalúság. A másik pedig, a hitnek a másik gyerekbetegsége, a másik oldala ez a teljes petyhüdtség. Olyan kedvesen rámosolygunk egymásra, és azt mondjuk, hogy „Mindegy… minden mindegy…” És akkor ezt persze mi így halljuk, hogy „Minden egy.”, de ebből a „minden egy”-ből szép lassan az lesz, hogy „mindegy”. Az életben rengeteg minden nem mindegy, ezért a negyedik gondolat így szól, hogy de nagy dolog, hogyha a rugalmasságunkból erő fakad, és ez nem azt jelenti, hogy mindegy, és nem azt jeleni, hogy görcs, hanem a kettő közötti szabad mozgás.

Aztán így akkor most már a záró gondolathoz eljutnék. Akkor ez azt is jelenti, hogy egyszer csak azzal a feszültséggel, és a feszültségből fakadó erővel is tudunk mit kezdeni, hogy az egyik oldalon ott van a hitünknek az egyértelműsége, a másik oldalon meg a sokértelműsége, és az egyértelműség miatt nem áldozzuk föl a sokértelműséget. A sokértelműség miatt, mert tudunk róla, és elfogadjuk, van kiállásunk az egyértelműség mellett. Ebben a kettőben otthonosan tudunk mozogni.

A mai evangéliumban itt van ez a meggyógyult ember, és tulajdonképpen látszólag nem sokat tesz. Kiált egyet, „Mester, könyörülj rajtam!” Aztán visszamegy, és hálát ad. És mégis, ebben a látszólag nagyon kevésben ott rejlik a nagyon sok.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli