Az élet sakk-mattot adott. Hogyan tovább? 3. // Az érzelmi gátoltság-séma 1.

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Bevezetés, ismétlés

Örülök, hogy itt lehetek, és hogy folytathatjuk a témát. Bár
tudom, hogy néha a cím nem fedi a mondandókat, és ez rettenetesen zavaró lehet.
Tudjátok, nem olyan könnyű címet adni. Ez most a bevezetés. Azért, mert mindig
egy csomó mindennek átadom magamat, miközben beszélek, és akkor itt jövök rá,
hogy ezt még érdemes volna kifejteni, még azt tovább, egy picit mondani. Ezért
több mint 10 éven keresztül úgy működtünk, hogy nem is adtam sohasem címet,
azért, hogy elég szabad legyek itt. Aztán sokan kérték tőlem, hogy „Jó, de
mondd meg, hogy miről akarsz beszélni! Minden normális alkalomnak vagy
előadásnak van címe.” És akkor ezért próbáltam címeket adni, csak sokszor nem
jutok el odáig, leragadok valami előzménynél. Úgyhogy elnézést kérek, hogyha
valamikor valami címre te eljöttél, és akkor nem arról beszéltem. Ilyen már
biztos volt, ezek engem is meg szoktak lepni, úgy, hogy nem érek el odáig. (01:05)

Nem tudom, emlékeztek-e, hol tartunk? Ott tartunk, hogy egy
valami egészen biztosan kikristályosodott számunkra, hogy a sémák, ezek a belső
hiedelemvilágaink, ezek tartalmaznak négy dolgot. Ezt már nagyon pontosan
tudjuk. (Mutatja, hogy első… – szerk.) Ne máááár! Mindenki kihúzza magát, és
azt mondja: „Most vagyok először.” Hirtelen mindenki új lett. Szóval, tehát gondolatok
ugye, érzések, emlékek, testi-fizikai állapotok. Minden séma ezt a négyet
tartalmazza. És hogy miután ez így van, ezért háhá-háhá, ezért amikor a
tapasztalatokból szeretnénk tanulni, az milyen jó lenne, hogy a
tapasztataimból, élettapasztalataimból előre jutunk, megtanuljuk, hogy érdemes,
hogy nem érdemes, ez jó volt, az nem volt jó, ezt így csinálom, nem úgy
csinálom. Milyen egyszerű lenne az élet. Igen ám, de hogyha valami olyasmi
történik, ami a sémámat aktívvá teszi, annak az lesz a következménye, hogy nem
az „itt és most”-ban vagyok, nem a jelenben, hanem az „ott és akkor”-ban. (02:15)

Ezért amit megélek, a gondolataim, az érzéseim, a hozzájuk
kapcsolódó legfontosabb emlékeim, és még az a fizikai állapot is, amire nehéz
azt mondani, hogy az tévedés, amikor éppen fölrobbanok, hogy „Nem tévedsz, nem
is így van. Megőrülök a féltékenységtől, és akkor azt mondod, nem, nem, nem.
Hát de most őrülök meg tőle, most zavarodok meg, most ijedtem meg, most
gondolom, hogy rettenetes.” Most erre, ahogy ez átjön, a fizikai-testi
állapotokban megjelenik, és erre valaki azt mondja „Tudod ám, hogy ez tévedés.”
Hülyén hangzik, nem? De közben így van. Tehát amikor a séma aktívvá válik
bennem, nem az „itt és most”-ban vagyok, hanem az „ott és akkor”-ban. Ezért
minél sebzettebb a lelkem, minél több séma válik bennem aktívvá, annál inkább a
tapasztalataimmal úgy vagyok, hogy átélem én ezt a tapasztalatot, hát csak
éppen ez 42 évvel ezelőtt történt. Lehet, hogy akkor nagyon súlyosan, vagy egy
folyamatban történt, és… csak most ezt élem meg. (03:20)

Múltbéli korszakok – sakk-matt helyzetek – hatása a
jelenre

(A székek magyarázata.
Első sor: (1) csecsemőkor, (2) ödipális korszak, (3) serdülőkor. Mögötte 2
szék: (5) a jelen negatív megélése, és (4) pozitív megoldásai. – szerk.)

Na, és így beszéltünk arról, hogy a múltból hozunk három
nagyon fontos korszakot. Ez (1) volt az első, tudjátok, csecsemőkor, egy picit
a magzati kort is ide vehetjük, mert azért mégis csak ott kezdődik minden.
Csecsemőkor (1), ödipális korszak (2), 4-5-6-7 éves korom, és azután pedig a
serdülőkor (3). Miért volt fontos nekünk ez a három múltbéli korszak? Azért,
mert arról beszéltünk, hogy amikor a jelenben vagyok, és átélek valamit, amiről
így beszéltünk, volt egy ilyen címünk is, hogy amikor sakk-mattot ad az élet,
hogy akkor mi van. Erre hoztunk példaként egy olyan helyzetet, hogy például
sakk-matt, amikor a feleségem, akinek azt mondtam holtomiglan, holtodiglan,
ugye bizonyos variánsokban holtodiglan, holtáiglan. Mert legalább ennyi, abban
a nagy bizonytalanságban. Szóval hogy amikor ez volt, és ez van, és ez az én
jövőm és a reményem, akkor egyszer csak ő azt mondja nekem, hogy „Ne haragudj,
de, na, másba lettem szerelmes. De ez csak az eleje.” Ugye, és akkor elmondja,
hogy hogyan csalt meg, bllöölööllö, na. És lehet férfi, lehet nő, mindegy. (04:40)

Azt mond…, arról beszéltünk, hogy ez a helyzet olyan, mint
egy matt. Szóval ebbe úgy beledöglünk, legalább egy kicsit. Egy ilyen
helyzetben, amikor az élet mattot ad nekem, mit érzek, mit gondolok, milyen
emlékeim elevenednek föl esetleg tudatosan is, vagy csak pusztán az, ahogyan
érzek és ahogy gondolkozom, azoknak a gyökérzetében ott vannak az emlékek onnan
(1), meg innen (2), meg innen (3). Hogy azután hogyan hat a testemre, a fizikai
állapotomra az, hogy bemattolt az élet – most mondjuk így egyszerűen. És hogy
aztán milyen cselekvési módok jutnak eszembe, hogy milyen kiutakat látok, vagy
egyáltalán mit gondolok arról, hogy mi történt velem? Hahhh! Hogy az nem itt és
most (4-5) dőlik… Dőlik, na, Feri, Feri! Nem csak itt és most dől el, hanem
onnan (1-2-3) nagyon sok mindent hozok ide (4-5). Szeretném most akkor
végigolvasni, mert aztán új témáknak akarunk nekilátni, főleg hogy a cím is
ugye azt ígérte, elvileg, ugye. Szóval. (05:55)

Pozitív forgatókönyv

Végigolvasnám, itt (4) legyen a pozitív, mert mégis csak
olyan szép (Párnázott szék – szerk.). Hogy ha megvan az alap élményem
csecsemőkorból, és az óvodáskor végéről, iskoláskor elejéről, meg a
serdülőkoromból egészen 30 éves koromig. Mikor ezek az élmények valahogy úgy
történtek meg velem, hogy mindenképpen a kikerülhetetlen veszteséget és
fájdalmat, és életkoromnak megfelelő mattokat megkaptam, mert azt mindenki
megkapja, hogyha itt jó irányba tudott menni a személyiségfejlődésem, akkor itt
körülbelül mi minden fog eszembe jutni, vagy mi juthat eszembe, vagy mire
gondolhatok, mit érezhetek, és a többi? Mondom akkor ezeket most már csak
fölsorolás szerűen. Tehát a helyzet az, hogy megcsalt a férjem. Most ezt mégis
csak így átélem nőként, ez egy kicsit, jajhhh. Jaj, ez így is borzasztó! A
következőket… (07:05)

·        
A személy biztos.

·        
Érdemes most a szükségleteimet késleltetni.

·        
Én is oké vagyok, te is oké vagy, a kapcsoltunk
is oké.

·        
Nem birtokolhatlak.

·        
Szabad vagy.

·        
A szabadságból következhet, hogy mondhatsz
nemet.

·        
Képes vagyok valami rendkívülit tenni akkor is,
ha nem vagyok rendkívüli.

·        
Miután nem birtokolhatlak, elfogadom, hogy
másokhoz is kapcsolódsz.

·        
Rájövök, hogy ebben a rettenetesen nehéz
helyzetben tudok magamért tenni, és valamilyenné válhatok, és valamilyenné
alakíthatom magam.

·        
Elkezd meglegyinteni annak a lehetősége, hogy
miközben egyáltalán nem vagyok rendkívüli – és ami történik, ezt sem
nevezhetném döbbenetesen rendkívülinek, csak hogy velem történik, az mégis csak
más –, hogy így tulajdonképpen adhatnék erre valamilyen hősies választ.
Valamilyen hősies választ arra, ami most énvelem történik.

·        
Tulajdonképpen olyan értelemben sem vagyok
egyedül, hogy vannak barátaim, vannak kapcsolataim, vannak csoportok vagy
közösségek, akiknél meg tudok erősödni, és akik majd együtt éreznek velem, és
megértenek anélkül, hogy elkezdenék rombolni a kapcsolatot. Amiért
tulajdonképpen talán még az is lehet, hogy valamilyen hősies megoldásra vagyok
képes.

·        
Azután pedig átélem azt, hogy miközben úgy
éreztem, hogy én nem tudom most az életemet megtartani, hogy ebben a
sakk-mattban valahogy elkezdtem zuhanni lefelé, olyan érzések, gondolatok
kerítettek hatalmába, aminek nem is vagyok az ura, nem is tartom a kezemben,
szinte mintha az életem alig lenne a kezemben, aközben megélem azt, hogy valaki
mégis csak megtart engem.

·        
Egyszer csak eszembe jut az, hogy ebben a
rettenetesen nehéz helyzetben még az is lehetséges, hogy nem énközpontú
megoldásokra találok. Ha nagyon énközpontú, vagy sebzettség központú maradok,
bele fogok dögleni. De hogy talán az is realitás, hogy nem énközpontú
megoldásokra jutok.

Ez van itt. Azért ez nem hangzik rosszul. Miközben a helyzet
nagyon-nagyon pocsék. (09:30)

Negatív forgatókönyv

Most ha valaki azokat a sakk-mattokat egészen magzati-,
csecsemő-, és a különböző korszakokból úgy élte meg, hogy ott valahogy egy
pozitív kimenetel, vagy folyamat nem tudott elindulni, vagy tovább menni, hanem
valahogy mindig beleragadtam abba, hogy vége. Akkor átülök a másik székre (5),
és összefoglalom, hogy akkor meg körülbelül mi játszódik le bennem. Ez így néz
ki. (09:55)

·        
Hát a személyek nem biztosak. Beleértve a
feleségemet és a férjemet is. A tárgyak és az élvezetek viszont igen.
Tulajdonképpen ami biztos, az amit itt és most meg tudok ragadni. A
szükségleteimet itt és most sem érdemes késleltetni, mert látni való, hogy az
emberrel bármikor bárkivel bármi megtörténhet. Tehát amit most ki lehet venni
az életből, azt akkor vegyem ki, mert az a biztos. Ez a pillanat, ez biztos,
legalább akkor érezzem jól magam, ha már ennyire pocsék az élet.

·        
Te se vagy oké, na de én se. Te biztos nem vagy
az igazi, de most úgy tulajdonképpen ahogy megcsaltál, tudom hogy én se. Akkor
ez a kapcsolat sem oké, akkor elszúrtam, már a döntésnél elszúrtam. Tök
világos, hogy nem vagyunk az igaziak, de most akkor ez azt is jelenti, hogy
hát…

·        
Akkor ezzel a helyzettel már nem sok mindent
lehet csinálni. Ez már megtörtént, ennek már így van vége. Mert ennek mármost
így vége van, ebbe most elbuktunk, belebuktunk. Jó, hát tulajdonképpen nem is
gondoltam soha mást. Úgy igazán őszintén. Most miért pont én lennék a kivétel?
Azután.

·        
Minden odalett, vége van mindennek. Ez az én
vereségem, meg a te vereséged, meg a mi vereségünk.

·        
Az élet tele van hiányokkal.

·        
Teljesen kiüresedtem.

·        
Elragadott a sötétség, lehet, hogy meg kéne
dögleni. Jöjjön az 50 C-Vitamin!

·        
Tulajdonképpen egy senki, egy semmi vagyok. Hát
különben hogy is történhetett volna ez meg velem.

·        
Nincs kapaszkodóm.

·        
Nagyon gyöngének érzem magam.

Úúúúú, áááá! Szóval. A jelen helyzetben, az „itt és
most”-ban egészen mások lesznek a gondolataim, érzéseim, emlékeim, fizikai
állapotaim. Az, hogy mit tudok tenni magamért, és hogyan tudom magamat
alakítani, és a helyzetért, és… Hmm. Miközben a helyzet ugyanaz. (12:15)

Nem a tapasztalataink alapján érdemes élni, hanem a
tapasztalataink megértése alapján.

Így jutottunk el oda, emlékeztek, ez volt a záró mondat. A
záró mondat így szólt. Ezért senkinek sem ajánlom, beleértve magamat, hogy a
tapasztalataim alapján éljek. Ha valaki hoz egy negatív örökséget, és ide
bekerül, és azt mondja „Hát most elmondtam 12-14 pontban, hogy mit tapasztalok,
hogy vége, hogy pusztulat, hogy halál, hogy nincs kapaszkodó, hogy üresség… Hát
ez a tapasztalatom. Én senkinek nem ajánlanám, hogy ez alapján éljen. Ez nem,
tehát nem, nem… nem szeretném. Vagyis így született akkor ez a mondat, hogy ne
a tapasztataink alapján éljük, hanem a tapasztalataink megértése alapján. És ez
nagy különbség. Amikor a tapasztalataim megértése alapján élek, akkor ebben az
a gondolat is benne van, hogy tudom, itt (4) biztosan tudom, és majd oda (5) is
átülök, és hadd legyen itt is ez a tudás, hogy az élet sokkal több, mint a
tapasztalataim. Az élet sokkal több, mint az élettapasztalataim, és akármennyit
tapasztalok majd az életből, az élet akkor is sokkal-sokkal több lesz. (13:30)

Eredeti tapasztalat – Olimpia

Akkor így, ez akkor két irányt jelent nekünk. Az egyik, hogy
akármennyire is erőt vett rajtam a pusztulat, mert mattot adott az élet, akkor
is mondhatom azt, hogy szeretném nyitva tartani magamat valami eredeti
tapasztalat iránt. Emlékeztek, ez volt az első alkalom, valami eredeti iránt.
Néztétek az olimpiát? „Hellyel-közzel.” Ez, ha jól értelmezem. Hát én néztem
csőstül, ami belefér. Én fölkeltem hajnalban, én mindig fölkeltem. Egy éjszakát
hagytam ki, mert már nagyon fáradt voltam. Tehát fölkeltem, hajnal… Néztem a
magyar férfi és női vízilabda válogatottat. (Vakarja a fejét minden irányban –
szerk.) Ajj, én nagyon szeretem őket, de… jaj, utolsó másodpercben gólt kapni!
Kiesni büntetőpárbajban, úúúúú! Ti ezt bírjátok? Hát ezt valaki látta? Női meccs,
megvan? Az olimpia közepén rájöttem, hogy én egyszerűen ezt a feszültséget nem
bírom. Hiába, persze a döntők azok nem voltak soha hajnalban, vagyis a
meccseink nem voltak hajnalban, de rájöttem, hogyha jót akarok magamnak, akkor
nem nézem élőben. Mindent megnéztem élőben, kivéve a magyar póló csapatok
meccseit, mert rájöttem, hogy akármilyen őrültség is, mikor úgy lelkesedek
ezért, hogy nézzek mindent, pont ez, egyszerűen nem tesz nekem jót. (15:15)

Tudjátok, hogy amikor… most nem tudom pontosan, látjátok hogy
4 vagy 5 tus előnyből kaptunk ki? 5 volt, 4, mennyi volt? Öt, öt tus előny, öt,
öt, öt tus előny. Mikor azt néztem, én abba egyszerűen beledöglöttem,
beledöglöttem. Fölhívtam egy-két barátomat, hogy néztétek-e, és mit
csináltatok. Mert ez nagyon elkezdett izgatni, hogy mi. Öt tus előnyből
elveszteni egy döntőt, pusztulat. Hát az egy olimpikonnak a sakk-matt.
Elmondanám, hogy mit csináltam. Ott elhunytam, ott végem lett, és az volt
bennem, hogy most innen ki kell mentenem magam, tehát valahogy a koporsóból ki,
ki, halál van, és hogy újra kell kezdenem az életet, újra kell indítanom magam.
Arra gondoltam, hogy mi lehet az újraindításnak a módja? Be kell feküdnöm a
kádba, forró víz, magzat póz. És én ezt csináltam. Tehát akkor szüneteltettem
az olimpiát, teljesen mindegy, hogy most lemaradok, befeküdtem a kádba, 38 fok,
uzzezzzeee (Magzat póz – szerk.). Egyszerűen ott kellett feküdnöm, hogy
magamhoz térjek, újra kellett magam indítani. Fölhívtam az egyik legjobb
barátomat, aki szintén nagy sportrajongó, és kérdeztem. „Mondd meg nekem, de
ne… a lényeget mondd! Nem ilyen izé… a velejét, csak a velejét kérem! Azt mondd
meg nekem, hogy amikor – talán koreai volt, ugye az a másik vívó, ugye, koreai
volt – az a koreai srác ledolgozott öt tust, és győzött, mi játszódott le
benned?” A következőt mondja. „Feri, az első gondolatom az lett, kinyitom az
ablakot, és kiugrok rajta.” Erről beszélek, hogy hát itt vagyok az „itt és
most”-ban, hát ez hogyan függ össze az „itt és most”-tal? Uááá! Szóval. (17:50)

Az első gondolat akkor így szól, hogy hát mi másból tudunk
építkezni, merítkezni, mint a tapasztalatainkból. De ha jót akarunk magunknak,
akkor nem a tapasztalatainkra építünk, hanem a tapasztalataink megértésére.
Ebből fakad az, hogy nyitottá teszem magam olyan tapasztalatokra, amik teljesen
ellentmondanak az addigiaknak. Még sosem csináltam ilyet, hogy magzat pózban,
38 fokos vízben az olimpia alatt ázzak, ilyen sosem volt még velem. És olyat se
csináltam még soha, de egyetlen egyszer sem, hogy miközben fölkelek hajnalban,
hogy élőben nézzek mindent, a magyar csapatot direkt nem nézem élőben, mert
rájöttem, hogy mégis csak így érdemes, különben csggg-kkgggg, végem van. (18:35)

Átvett tapasztalat

A másik pedig, hogy tulajdonképpen nyitott leszek arra, amit
így mond a szakirodalom, hogy létezik átvett tapasztalat. Ha van egy kis
gógyim, azt mondom például, hogy mondjuk a gyilkos galóca hatásait nem akarnám
teljesen a saját tapasztalatomként megélni, mert kétség kívül biztos egy jó
sztori lenne, vagy lehetne ezt-azt mondani, vagy biztos hiteles lennék. Tehát
aztán lehetnék segítő, ugye, tehát ilyen gyilkos galóca károsultak körében lehetnék
segítő, és akkor ott járnék, és iszonyú hitelesen el tudnám mondani, értitek,
hogy lépésről lépésre hogy közelítettem meg a galócát, és hogy voltam óvatlan,
és hogy hittem azt, és aztán hogyan főztem meg. Az íze milyen finom volt, és…
Tényleg így van, azt mondják nagyon finom. De ez olyan finomság, amit úgy
egyszer élvez az ember. (19:30)

Ezzel azt akarom mondani, hogy itt, amikor ott vagyok már,
hogy a tapasztalataim megértése, hogy akkor nyitott leszek arra, hogy új
tapasztalataim legyenek, és kifejezetten érzékeny leszek a különbségekre. „Jé
de érdekes, hogy itt most egy pici valami, pici, pici más van. Na ilyet még nem
éreztem.” És a kicsinek van nagy jelentősége. (19:50)

Társkapcsolat. Hát itt vagyunk. Most nem akarlak fárasztani
benneteket a kölcsönös neurotikus allergiával. A kedvenc témám, de már itt,
könyök, orr, mindenhol ez jön ki nektek. Hogy mikor megőrjítjük egymást,
allergiások vagyunk egymásra, ha rád gondolok, fffrrrr, allergiás reakcióim
vannak. A neurotikus meg azt jelenti, hogy van egy előtörténete, hogy miért
pont arra vagyok allergiás. Képzeljük el, hogy ebben a rettenet-őrületben egy
egészen hajszálvékony változás játszódik le. Ez pedig az, hogy ugyanúgy kinyírtuk
egymást este, mint szoktuk, szétcincáltuk egymást, atomjaira hullottunk mind a
ketten, de amikor befekszünk egymás mellé az ágyba, egyszer csak mondjuk a
férfi azt mondja. „Hát ez pocsék volt.” Erre a nő a következőt válaszolja.
„Ja.” Tudjátok, hogy ez óriási nagy dolog? Hogy ez ahhoz képest, hogy egymással
ordítottunk, és hibáztattuk, és te vagy, és nem, és megőrjítesz, és mikor, és
nem szeretsz, és… Ehhez képest, hogy hát ez pffff! Ez a holdra lépésnek az
eredménye. (21:15)

Tehát a tapasztalatban ilyenkor elkezdjük azt a pici
különbséget keresni, aminek nagy jelentősége van. Az a tapasztalatom,
önismereti csoport, meg minden egyéniben, hogy ezek az egészen pici dolgok,
amik egy másfajta tapasztalati világba vinnének. Vagyis hogy a férjem, akire
azt mondom, hogy „Egy kibírhatatlan rohadék!” Úgy szeretek mentálhigiénés
szakemberként beszélni, mert érzem a szabadságomat. Tényleg, tehát vasárnap a
templomban nehéz volna ezt ennyire így, ezzel a plaszticitással. Tehát ezt
gondolom a férjemről, hogy zzsá-zzsá-zzsá, és a férjem ha azt mondja, hogy „Te,
hát ez pocsék volt.”, hogy ez, na. Hogy hát ez már majdnem olyan tőle, mintha
azt mondta volna, hogy „Bocsáss meg!”, majdnem olyan. Majdnem olyan, mintha
letérdelt volna, megcsókolta volna a kezem, és azt mondta volna, hogy
„Drágám!”, ez majdnem olyan tőle. Tényleg így van, hogy majdnem olyan. Mert
ahhoz, hogy ő így összeszedte magát, és most nem folytatja, és nem úgy fogunk
elaludni, és reggel még nem tesz rá egy lapáttal, és… Pici dolog, óriási
eredmény. Ez az érzékenység a másfajta tapasztalatra, átvett tapasztalat,
ennyi. (22:40)

Rágódás

Második lépés. Most itt vagyunk, itt vagyunk, hogy na akkor
hogy, hogy, hogy… A második. Arra jutottunk, hogy ne a tapasztalataink alapján
éljünk, hanem a tapasztalataink megértése alapján. Ha ezt most mutathatnám, ha
csak a legegyszerűbb modellt mondanám. Amikor bent vagyok a sémának a
velejében. Van olyan, hogy séma veleje? Biztos, nem t’om. Mondjuk igen, mint
Szindbád, ahogy eszi a velőt. Képzeld el, hogy amikor a velőt már kiütötte, és
te ott vagy benn most. Na, ez az. Ott vagy bent. (23:20)

Itt a gondolatok a sémához fognak kapcsolódni, erről már ugye
beszéltünk, ami azt jelenti, hogy a gondolkozásunkat a beszűkültség jellemzi
majd, a nagyon erős beszűkültség, nagyon erős rövid távú gondolkozásmód, nagyon
erős sebzettségközpontúság. Ezért a gondolataink tulajdonképpen az érzéseink
megismétlései lesznek. Emlékeztek, hogy azt mondtuk, hogy az az érzés, amit
ilyenkor átélek, általában valahonnan (1-2-3) ismerős már a múltamból,
valahonnan, elég pontosan érzem ezt, ismerem, tudom ez mi. De a hozzá fűződő
gondolataim majdnem minden esetben tévesek, mert egy megelőző korszaknak eleve
a szűklátókörűségéből kezdtem el értelmezni, hogy mi történt velem ott. Ezért
nem elég gondolkodnunk azon, hogy most tulajdonképpen hogy is vagyok itt, és
hogy most miért vagyok ennyire féltékeny, vagy miért félek ennyire, vagy miért
gondolom azt, hogy semmit se érek, vagy miért gondolom azt, hogy veszélyes a
világ, vagy miért gondolom azt, hogy muszáj valaki mellettem. „Mert ha nincs
mellettem egy nő, akkor semmit se érek!” – ez is egy séma. Ez nem jellemző rám.
Hát legalább ez az egy nem. (24:40)

Nem elég, hogyha pusztán az érzéseimhez kapcsolódó
gondolatokat a végtelenségig kavarom, mert az szokott lenni. Ezt úgy szokta… én
a hölgyektől tanultam ezt. Tényleg, hölgyek tudnak nagyon szomorúan leülni
nálam. Nem azért, remélem azért, hogy velem találkoznak. Nagyon szomorúan, és
akkor azt mondja, hogy „Feri, tudod mi az én nagy bajom? Túl sokat agyalok.”
Ezt a szakirodalom elnevezte. Tudjátok, hogy ennek van egy szakkifejezése, a
női agyalásnak? Tényleg, a női agyalás az egy külön minősége a
gondolkozásformának. Úgy hívják, hogy rágódás. Rágódok. De olyan értelemben
rágódás, nehogy ezt most félreértsétek. Ez az a fajta rágódás, így van, a
szakirodalom nem, nem a saját, értitek, most nem a nem t’om mi tört ki belőlem.
Na! Hanem – de most tényleg valami kitört belőlem, csak nem t’om mi. (25:40)

Ilyenkor ez a rágódó gondolkozás leginkább ahhoz hasonlít,
amit megtanultunk 7. általános iskolában, ez pedig a szarvasmarhának a
kérődzése. Ez miránk férfiakra is jellemző, természetesen, csak nem annyira.
Ennek egyszerű okai vannak, mert mi egy pont után elmegyünk inni, egy pont után
fölhívjuk a haverokat. „Gyere már, elmegyünk focizni, nem t’om mi, lemegyünk,
boxzsák, kicseréljük az olajat az autóban.” – ennyi. Tehát hogy megnézzük az
elágazásokat, semmi, semmi büszkeségre nincs okunk. Szóval ez a kérődző
gondolkozás, amikor már úgy, értitek, már megtörtént, és akkor… de már ott (1)
is megtörtént, akkor itt (2) is megtörtént, akkor ott (3) is megtörtént, és
akkor tényleg, az élet szörnyű, és magamra vagyok hagyva, és nagyon egyedül
vagyok. Ez, és akkor kicsit úgy érzed, hogy picit úgy föllazulnál, tehát ezek a
gondolatok így kezdenének így lemenni, már így itt (A fejtől le a gyomor felé –
szerk.) vannak. Na itt azért persze nagyon fáj, mikor ideér (A mellkashoz –
szerk.). De akkor így megy tovább, mert itt az érzések… Akkor itt (Lent a
hasnál – szerk.), és itt már úgy majdnem tovább indulna, így a bélrendszeren
keresztül, hogy megszabadulj ettől, hogy „Tényleg, nő nélkül nincs élet az
élet. A világ nagyon veszélyes.” Innen egyszer csak a réteges gyomor, és az
élettanilag pozitív reflux… (Vissza a fejhez – szerk.). (27:20)

Ez a fajta gondolkozásmód pengén nem segít. Ezt nagyon, ezt
nagyon, és tudjátok, most összekötöm ezt egy másik élményemmel, amit egy
kliensem… klienstől hallottam. Annyira… mindent tőletek tanulok. Azt mondja
„Feri!” Kérdeztem, hogy mi történt egy hét óra. Azt mondja – ez régebben volt –
tényleg, mert akkor még volt így. Azt mondja, hogy „Hát, az elmúlt hetemet az
önsajnálattal töltöttem.” Ezt mondta, ezt mondta, és akkor énbennem megjelentek
a saját hiedelmeim. „Ó, önsajnálat, az szörnyűség. Aaa, önsajnálat, semmi
értelme, önsajnálat, elvesztegetett egy hetet. Aj, önsajnálat, na, ebből semmi
nem jött ki.” Akkor kihúzta magát, és azt mondja „Feri, olyan jól esett
megpihenni benne.” S akkor megtanultam, hogy az önsajnálat is jó valamire. Hogy
meg lehet benne egy picit pihenni. Tehát ez a rágódó gondolkozás is jó
valamire, mert legalább strukturáljuk az időt. Lehet, hogy ha unatkoznánk, nem
lenne annyira jó, de ezekhez a gondolatokhoz mindig vissza tudunk térni, és
ezért valahogy, ahogy Eric Berne mondta. „Az élet nem más, mint hogy az elején
mondunk egy hello-t, utána valamivel el kell tölteni az időt, és a végén is
mondunk egy hello-t.” Amikor tzzz-zzz, megy az idő, és nem érzem magamat
dologtalanul. Ez főleg mondjuk egy sváb embernek nem probléma, hogy… Jó. Tehát
ez a fajta gondolkozásmód nem segít. (29:10)

Lényeglátó gondolkozás

Mit jelent az, ennek a nyomába szegődtem, mit jelent az,
hogy ne a tapasztalataink alapján éljünk, hanem a tapasztalataink megértése
alapján. Most átülök ide (4), és ha a legegyszerűbb modellt mutathatom, akkor
ez azt jelenti, hogy átkanyarodok a lényeglátó gondolkozásra. A lényeglátó
gondolkozásnak a fő elemei, hogy hosszú távú, hogy tág látókörű,
rendszerszemléletű, folyamatokat figyelembe vevő, lényeget érzékelni, kiemelni
tudó gondolkozásmód. Ezek nélkül rágódok, csaponganak a gondolataim. De ha
megvan ez a lényeglátó gondolkozásmód, ami rendszerszemlélet, folyamatok,
lényeg, tágan, áááá, képesség arra, hogy ne is csak énközpontúan gondolkozzak,
főleg ne csak sebzettségközpontúan, hogy képes legyek rálátni magamra. Na ez a
fajta gondolkozásmód az, ami az igazi nagy segítség. Háhhh. Ez akkor a
folyamatban a második lépés. (30:25)

Szabad döntés a minőségi tapasztalat mellett

A harmadik lépés, hogy eljutok a döntéshozatalig. Hogyan
érdemes a döntést hozni? Háá! Az első két lépésen túlmentem. Lehetséges, hogy
azt mondom, énnekem itt (1) egy csomó rossz tapasztalatom van. Itt (2) még
gyűjtöttem hozzá, itt (3) még rátett az élet egy lapáttal, és tulajdonképpen
most (4) meg megcsalt a férjem. Azt lehet mondani, hogy az élettapasztalataim
90%-a pocsék. De mi van a 10-zel? A szabad döntés azt jelenti, hogyha itt (4)
ülök, azt mondhatom, tulajdonképpen amellett a 10% mellett is dönthetek. Sőt,
az is lehet, hogy az csak 5%. Miért kéne a mennyiségileg több tapasztalat
mellett döntenem, hogy az alapján éljem az életem? Ki, ki kényszerít rá, vagy
ki mondja meg, hogy ez a logikus, vagy ez az értelmes, vagy ez az emberi, vagy
ez a normális? Ki, ki mondta ezt? Egészen eljuthatok oda, hogy… (31:40)

Egy terapeuta mesélte el nekem ezt a történetet. Volt egy
cigány fiú, és a cigány fiú egy nagyon elha… Nem elhamarkodott, hanem
elmaradozott vidéken élt, egy elmaradt vidéken élt. Gazdaságilag, minden, egy
elmaradt tájon. Ráadásul mozgássérült volt, mozgássérült cigány kissrác. Középiskolás
lett, csúfolták, kirekesztették, megvetették, és a többi. Egyszer csak
képzeljétek az történt, hogy ez a kissrác szerelmes lett az osztályban egy szép
nem cigány lányba. Hahhh! És most, lássatok csodát, az a szép nem cigány lány,
az viszonozta az érzelmeit. Két napig. Két napig. Két napig jártak, és két nap
járás után szakítottak. Ugye, sakk-matt. Ez a fiú búnak eresztette a fejét, és
azt mondta, hogy élete utolsó esélye volt ez, hogy neki két nap, és hogy
körülbelül ennyit ér. Hogy eddig is semmi és nulla, és a hátrányos helyzet, és
az összes többi. Most volt két nap, és most ez volt, és akkor az egész életét
leélheti úgy, hogy ő csak egy cigány, ő csak egy nyomorék, ő csak egy roki, ő
csak egy… köszönöm szépen. Elkezdett a segítővel beszélgetni, és egyszer csak
valami történt vele, és a következőt mondja. „Hát tulajdonképpen az a két nap
már megtörtént. Hát az már elvehetetlen. Énvelem, énvelem az a… járt, mi egy
pár voltunk. Na? Van, akivel nem járt! Egy napot se, háhá-hááá! Egy órát se,
egy percet se. Velem járt!” Ez mit jelent? Most képzeljük el, hogy ott van ez a
srác, egy cigány, mozgássérült kissrác, és azt mondja „Ha nekem van ez a két
napos élményem, miért ne rakhatnám erre az életem? Miért ne mondhatnám erre
hivatkozva azt, hogy ott én megtapasztaltam, hogy számítok, hogy értékes
vagyok, hogy szerethető vagyok, hogy kívánatos vagyok, hogy kellek valakinek?” (34:45)

A harmadik gondolatom így szól, hogy senki nem győzött meg
bennünket arról, hogy még hogyha ezen a három életszakaszon is mindig valami
negatív ért bennünket, és nem tudunk jól kijönni belőle, hogy „itt és most”-ban
a tapasztalataink zöme mellett kellene döntenünk. Ezt nagyon fölszabadítónak
találom. Hááá! Főleg, hogyha a döntésünket a lényeglátó gondolkozás megelőzi.
Oké. (35:25)

Szabadon cselekszem, vagy a szabadságomért cselekszem.

És akkor végül, a cselekvés. Ez a negyedik lépés ugye, hogy
hogyan hozzuk ki magunkat akkor. A cselekvés. A cselekvésben az az izgalmas,
mikor rosszul vagyunk, és az élet adott egy mattot, akkor tulajdonképpen szép
lassan beszűkülünk, rövidlátó gondolkozásmód, énközpontúság, sőt
sebzettségközpontúság. Elvesztjük a cselekvésnek a szabad terét. Valahogy nem
tudunk kreatívan, főleg nem spontán módon cselekedni. Mit szoktunk ilyenkor
csinálni? Akaratlanul is elkezdünk a szabadságért cselekedni. Nem szabadon
cselekszünk, hanem a szabadságunkért próbálunk valamit tenni. Az a kérdés, hogy
amikor a szabadságomért próbálok valamit tenni, az egyébként jó-e nekem, vagy
hogy tényleg ezt akarom-e csinálni? (36:20)

Például egy nő, aki azt mondja „Idáig vagyok az alkalmazkodással!
Elegem van, hogy a gyerek, hogy a sírás, hogy az anya, anya, anya… elegem van!
Egy nyugodt hely volt egy ideig, a WC, annak is befellegzett. Igen, a gyerekem
úgy kitépte a kilincset, most nincs rajta kilincs. Mondta, anya, anya, anya.
Meghallom ezt a szót, a Holdra kilőném a gyerekeim.” Most amiket mondtam, ezt
mind tőletek hallottam. Komolyan, a WC-t, a kilincs letépést, meg a Holdra
kilőni a gyerekeket, mind a három, három édesanyától van. Hozott anyagból
dolgozom. Úgy a szülésből se tudok nektek perfekten beszélni. Szóval. (37:15)

Itt van akkor ez a ghhh-ghhhg-hhh. Mi lesz a késztetésem?
Hogy szeretnék szabadulni. Valami… elkezdek a szabadságomért cselekedni. Most
az a kérdés, hogy amikor ennyire beszűkült állapotban vagyok, és elkezdek a
szabadságomért cselekedni, azt hogyan csinálom? Mert nagyon sokan azt mondják
„Kell nekem levegő, egy tér, a szabadság.” Akkor innen fölállok, és pffff! Na,
mint a kiégés folyamatában a 7-8-9. lépésen. Tudjátok, egyszer csak a céges
kétnapos izén. Úgy bele vagyok pusztulva. „Akkor jöjjön a Robi!” Én magamra
húzom a Robit, nem is áll ellen, oszt’ hadd jöjjön a viharos l’amour. Hát, hogy
ez mennyire viharos, meg mennyire l’amour, azt nem tudjuk, de úgy
hrrr-hrrrr-hrrr. „Jó dolog a céges tréning. Kétség kívül tettem valamit a
szabadságomért, kétség kívül abból a beszűkültségből kihúztam magam. Ez már
tényszerű, nem? Aztán alkalmazkodás a férjemhez, meg a gyerekekhez nem sok
volt.” (38:35)

Mit akarok ezzel mondani? Hogy a szabad cselekvésnek a
világát keressük. De amikor már nagyon nem vagyunk jól, akkor elkezdünk nem
szabadon cselekedni, hanem a szabadságunkért bármit megtenni. Ennek sokszor
olyan lehetetlen hülye következményei vannak, hogy még rosszabb helyzetbe
kerülünk. A másik lehetőség az, hogy rájövök, hogy tulajdonképpen hihetetlenül
beszűkültem, a séma maga alá sodort, de szeretnék szabadon cselekedni, de már
nem tudok, vagy szinte nem tudok. Ezért most először azt kell kitalálnom, hogy
hogyan tudok a szabadságomért cselekedni. De nem akárhogy! Most nem az a cél,
hogy szabad legyen, hanem hogy jól legyek szabad. Hogy mikor szabad vagyok,
akkor döntsek az életemről, ne pedig az által, elkezdjek dönteni az életemről,
hogy egyszerűen csak akartam szabadulni, vagy szabadnak lenni. (39:40)

Most lehet, hogy… na, leülök ide. Lehet, hogy egy picit
paposan fog hangozni, de nem tudom, az is lehet, hogy így van. De az a
benyomásom, válásoknál, hogy nagyon sokak ezt így fogalmazzák meg, hogy „Szabad
akartam végre lenni.” Miközben a realitás inkább az, hogy a válás révén nem
szabadabb leszek, hanem függetlenebb, mert a szabadságnak más a természete.
Most ha én alkoholfüggő vagyok, vagy kólafüggő, buborékfüggő. Mert én, én
buborékfüggő vagyok. Tulajdonképpen legszívesebben azt mondanám, hogy ilyen 8
fokos hideg buborékfüggő, de nem tudom, hogy van-e hőfoka a buboréknak. Mert
hogy az meg ugye levegő. Tehát ez egy, ezt én nem értem. Mert hogy a buborék a
jó. Ha azt mondom, hogy… „Rakja már el valaki! Ne is lássam.” Ettől nem lettem
szabadabb, hanem most nagyobb távolságot sikerült vennem a piától, a buboréktól,
és a… de szabadabb nem lettem. A távolság nőtt meg, és ilyen értelemben
függetlenebbé váltam. (41:20)

Nem egyszer az szokott egy rettenetes csalódás lenni, hogy
akkor itt van, megtörténik, mármost akkor nem vagyunk házasok, hát csak van
három gyerekünk. „A fene egye meg, megint találkoznom kell a férjemmel.
Ugyanannyit találkozok vele minden nap. Mert hogy a gyerek hogy, és a
gyerekekkel hogy, és szülőtársak maradtunk. Hát ezt gondolta a csuda! Hát de
csak így van. És tulajdonképpen most szinte még nehezebbé válik, hogy muszáj
volna valahogy vele egyeztetnem. Nem, hát a gyerekek miatt muszáj valahogy
egyeztetnem. Tehát a helyzet megmaradt, azzal a kínzó lehetetlenséggel, hogy
most úgy rossz, hogy már nem is a férjem, és még így is kell csinálni. Tehát most
már egy vadidegennel kell minden nap egyeztetnem, akit útálok. Hát azért ez
nem… na.” Tehát a függetlenségem nő meg, a szabadságom nem. Az egy külön dolog,
hogy a szabadságom hogyan jön meg. Na most azt akarom ezzel mondani, hogy nem
mindegy, hogy szabadon cselekszem, vagy a szabadságomért cselekszem. Sokszor
amikor szabadon szeretnék cselekedni, először elkezdek a szabadságomért valamit
csinálni. És hogy az mi? Na, itt nagy kérdőjelek. Mhh. Ismerős ez, hogy úgy
grrrr-zzzzzsss-zzzzsss? (42:45)

Feri: hogyan bírom én a papi életet?

Most ide (3) ülök megint, mert valahogy, nem tudom, ilyenem
van. Hogy… Az utóbbi hetekben többször kérdezték meg tőlem, hogy hogyan bírom
én a papi életet? Mhhrrr, mhhrrr. Erre mondjuk az egyik válaszom, hogy „Húsz év
papság alatt négyszer gondoltam azt, hogy hülye vagyok, de nagyon. Hogy én ezt
elszúrtam, hogy én ezt elrontottam, hogy én valami 15 perces istenélményre
rácsaptam az életem. Hát hülye vagyok én? Ezért nem lesz feleségem, meg
gyerekem, meg családom, meg semmim? Azért? Egy 15 perces istenélmény miatt?
(Üti a fejét – szerk.) Nem vagyok normális.” Ezt húsz év alatt négyszer éltem
át úgy komolyabban. Tehát nem csak úgy, hogy vissza tudtam rá emlékezni.
Négyszer. Volt, hogy ez évekig tartott. (Nevetés – szerk.) De komolyan. Hát de
most… ez milyen jó. Erre nem számítottam, hogy ez… (44:05)

Na ez, tudjátok, mihez hasonlít? Mint amikor mondtam
anyukámnak, hogy elmegyek papnak, és erre ő azt mondta, hogy „Na, akkor
fölkötöm magam, meg a kutyát is.” Ez most pont olyan volt, mert látjátok, ezen
is nevettek. Most értitek, három ilyen tartalmat mondok, hogy két évig voltam
rosszul, anyám azt mondta fölköti magát, a kutyát is, ezen mit nevettek? Ez
nagyon érdekes. Azért meggondolom, hogy jövök-e legközelebb. De most már hogyha
itt tartunk, akkor ezt nem, látom, hogy sokan tényleg most vagytok először.
Kamu, tudom, de mindegy, most már akkor meg kell hallgatnotok még egyszer ezt a
történetet. Amikor Erdélybe mentem, és akkor Erdélyben elmondtam azt, hogy „Hát
az én apám egy székely ember volt, a Pálok onnan vannak. Egyszerűség, minden.”
És hogy mondjuk az apám meg azt mondta erre, hogy „Fiam, csinálsz amit akarsz.”
Nem volt egy nagy családi örökség. És hogy… na, Erdélyben elmondtam, hogy az én
szüleim körülbelül így álltak hozzá a papsághoz, hogy „Fiam, csinálsz amit
akarsz.”, vagy hogy „Megölöm magam, meg a kutyát is.” Ott Erdélyben aztán
lehetett kérdezni az előadás után. Fölállt egy székely ember, olyan mint az
apám, azt mondja „Egy kérdés volna. Mi lett a kutyával?” (Nevetés, taps –
szerk.) Na most pont így éreztem magam az előbb, mikor elmondtam nektek,
értitek, ide ültem, hogy talán érezzétek, hogy ver a szívem. Értitek, hogy két
évig voltam rosszul, és akkor ezt kapom. Jól van, jól van! Kicsit azért ide (1)
átjövök, a csecsemőkori sérüléseimhez. Na, jól van, szóval. (45:50)

Megvan még a téma, hogy miért beszélek? Nekem megvan. Nem,
szerintem ti már elvesztettétek. Ezen nem csodálkozom ugye, mert a kutya
elvitte a fantáziát. Mindig így szokott lenni. Tudjátok, hogy mire gondolok
még? Hogy van most köztetek néhányan, akik nem is most erre figyelnek, hanem a
következőn gondolkodsz. „Mi lett a kutyával?” Volt ilyen köztetek? (Valaki
jelentkezik – szerk.) „Most nem mondta meg, mi lett a kutyával.” Tudtam, hogy
van ilyen! „Mondja meg, mi lett a kutyával! Ne szórakozzon már!” Tessék? („És
az anyukájával?”) Jaj, hát most már mondhatjátok ezt nyugodtan, most már nem,
nem, most már nem számít. Ugye, de milyen… Na, hogy mi lett az anyukámmal?
Túlélték. Azt. De most tényleg azt még… Na, gyerünk, Feri! Tehát. (46:45)

Négyszer éltem át ilyesmit, és tényleg az egyik két év volt.
Hát az egy folyamat. Fffff-ffff. 10% a húsz évhez képest. Egyébként nem is
olyan sok. Szóval. Ott, ezekben a mély pontokban, és ezek nem pontok voltak,
hanem időszakok, elkezdtem rájönni arra, hogy ha nem szabadon vagyok pap, úgy
nem tudom csinálni. Lehetek úgy, hogy „Ezt dobta a gép. Akkor így maradok.
Mindjárt, most 75 év a nyugdíjkorhatár, addig csak elzötyög a gép, vagy nem
t’om.” Tényleg, tudjátok, hogy nekünk annyi? 75! Na de akkor még nem fejeztük
be, csak akkor már nyugdíjasként csináljuk ugyanazt. Hát hogy arra gondoltam,
hogy ezt nem tudom nem szabadon csinálni. Tehát vagy szabadon csinálom, vagy
nem tudom csinálni. Nem az, hogy nem akarom, vagy nem esik jól, nem tudom
csinálni nem szabadon. Hát akkor rájöttem, hogy, hogy… De nem vagyok abban az
állapotban. Hát először a szabadságomért kell dolgoznom, és amikor szabad
vagyok, akkor tudom eldönteni, hogy akarom-e tovább csinálni. Akkor rájöttem,
hogy ez a kettő nem ugyanaz, hogy szabadon csinálni valamit, vagy megdolgozni a
szabadságomért, hogy aztán szabadon tudjak valamit csinálni. (48:10)

Na, elmondom például, hogy nekem mi jött be. De ti ezt ne
csináljátok! Most komolyan, nem azért mondom, hogy ezt kell csinálni, csak
elmondom, hogy énnekem mi jött be. Rájöttem, hogy ha csak szabadon tudom
csinálni, akkor, akkor meg kell adnom magamnak a szabadságot. Mert az nem egy
szöveg, meg egy szó, hanem hát akkor az szabadság. Hogyan tudok a
szabadságomért dolgozni úgy, hogy közben ne hozzak nem tudatosan máris
döntéseket az életemről? Ugye ez a téma. Hogy észrevétlenül, ahogy a
szabadságomért dolgozok, elkezdtem dönteni az életemről. Ezt nem akartam, én
azt akartam, hogy én dönthessek. Akkor rájöttem, a legjobb, ami egész biztos
azzal, hogy a képzelőerőmet, meg a fantáziámat fogom használni. Hogy a
végletekig kiélezem, hogy mi minden lehetnék, mi mindent csinálhatnék, milyen
válaszokat adhatnék erre a helyzetre. Hát ezzel nem bántok senkit. S akkor
volt, hogy napokat azzal töltöttem, hogy „Igen, igen, na, tessék, akkor na, na…
Csak jó dolog ez a kedd. Azért csak… na, lehet egy kicsit valahogy vadászni.
Majd nézem, nézem.” Azon fantáziáltam, hogy mi lenne. Akkor majd én szerelmes
leszek valakibe. Hát csak, mégis csak, hát azért annyira nem vagyok sérült. És
akkor trrrrrr. S akkor na, de hát akkor lesznek gyerekeim is. Mi, hát akkor el
kell képzelnem a házat, el kell képzelnem, ahol élek, elképzelem a lakást,
elképzelem a gyerekeket, elképzelem a homokozót. El kell képzelnem a radiátort
a lakásban, és el kell képzelnem azt, hogy összefirkálták a falat, és el kell
képzelnem, hogy éppen lerobbant az autó, és nem tudunk elmenni sehova. Ezt
mind-mind el kell… (50:00)

Ahogy megengedtem magamnak ezt a szabadságot itt belül, hogy
bármerre mehetek, bármi történhet, bármit csinálhatok. Hát senki nem mondja,
hogy ne, hát de pontosan hogy így van. Hát ez a realitás, hogy elmegyek holnap
a püspökhöz, és azt mondom, hogy ennyi volt. Hát ki akadályoz meg, ki mondja,
hogy ki…? Ez a szabadság, hogy ezt bármikor megtehetem. Akkor így fogalmaztam
meg, most visszajövök ide (2), hogy ez volt a mondatom, hogy „Hát egy 15 perces
istenélményre rátettem az életem, nem vagyok normális.” És akkor azt mondtam
„Rendben van. Feri, nem mondok neked ellent. Nagyon, most meghallgattalak,
igazad van. Hát induljunk innen ki, tehát ezt elcseszted. Így, ennek ennyi.
Most akkor jó, rendben van, az életedből bármelyik másik élményre ráteheted az
életed. Tök szabadon te döntöd el, hogy melyik, melyik élményedre teszed az
életed, vagy élménysorra, vagy tapasztalatra. Tök szabadon döntsd el, melyik
legyen!” S akkor gondolkodtam, és arra jutottam, hogy az istenélményem a
legjobb. De közben bejártam Tolnát-Baranyát, Kukutyint. Eljártam a Földön,
Marson, Holdon, minden, és úgy értem vissza. (51:30)

Egyszer csak, ahogy tök ugyanoda visszaértem, ahonnan
elindultam… Ugye van is egy ilyen gyönyörű mondás ez, hogy elindult a vándor,
hogy keresse Istent, és elment, és 1 év, és 10 év, és 25 és 35, és akkor már
lemondott róla. Azt mondta „Most már lassan öreg ember leszek, hát… nem.” És
visszaért a kunyhóba, és Isten ott várta. De el kellett indulni, 35 évre
szükség volt, és csak úgy volt ott a kunyhóban a végén. Na, most nem akarom
magyarázni, elnézést! Szörnyű, egy ilyen történetet megmagyarázni. Tényleg, ezt
visszavonom. Csak már nem lehet, na. (52:15)

Akkor visszaértem ide, és rájöttem, hogy „Na, most szabadon
el tudom dönteni megint, hogy melyik élményemre teszem az életem.” Anélkül,
hogy ahogyan a szabadságomért dolgoztam, ezzel akaratlanul is eldöntöttem volna
az életem. Vagy tettem volna egy csomó olyan dolgot, ami…, amivel megint
dolgozhatok, hogy szabad legyek. Tudjátok, mi a nagyon érdekes? Ezért kezdtem
így, hogy nem mondom, hogy ezt csináljátok. Mert néha, ha előkerült ez a téma,
akkor erre föl megkérdezték tőlem jó páran, hogy „Jó, Feri, hogy dolgoztál meg
a szabadságodért?” És én elmondtam, hogy nekem például ez bejön. Hogy minden
előítéletesség, minden konformizmus, meg minden elvárást, meg minden hagyományt
meg szokást ilyenkor hátra teszek, és azt mondom „Bármit csinálhatok.” Eddig
akárhol elmondtam ezt, majdnem mindig egy csomóan fölszisszentek, és azt
mondták „Ú, ezt ne! Júj, na ezt ne! Belegondolni is félelmetes.” Amikor
előadásban elmondtam ezt, hogy a szabadságomért így dolgoztam meg, nem volt még
olyan előadás, hogy ne jöttek volna oda csoportosan, hogy „Atya, ki akarsz
lépni? De most ez komoly, hogy te, te hogy akkor…?” Valahol úgy elakadtak, hogy
a végét már nem is hallották. Tehát úgy megrémültek ezen, hogy ez hogy van. (54:05)

Mit akartam ezzel mondani? Azt, hogy van aközött különbség,
hogy elkezdek a szorult helyzetemben, a sémától verve a szabadságomért
dolgozni, mert egyszerűen már tűrhetetlen, és ezzel újabb bonyodalmak veszik a
kezdetét. Vagy pedig azt mondom „Nem, most kell futnom egy újabb kört. Okosan
és bölcsen meg kellene dolgoznom a szabadságomért, hogy aztán szabadon tudjak majd
döntést hozni itt.” Hogy a kettő nem ugyanaz. És aztán ahogyan önismereti
csoportokban sok-sok tapasztalatom lett, nem személyes, hanem a tiétek, akkor
még jobban láttam, hogy ez a különbségtétel nem világos. Hogy szabadon döntök,
vagy szabadon cselekszem, vagy a szabadságomért cselekszem. Mert amikor a szabadságomért
cselekszem, akkor lehet, hogy még pfffff, se kép, se hang nincs. Vergődök,
csapongok, akármit csinálok. (55:15)

Jó, most ezzel lezártam ezt a részt, és… mit akarok mondani?
Most ahh, mhhh, szerintem egyébként a címet most lefedte az, amiről beszéltem.
Szerintem egész jól, ha egyáltalán tudjátok, mi volt a cím. A… ö… most mondom
az új sémát. Az új séma neve: tüdü-dűdü-dűdüdüm, séma, új séma…! Na most! Az új
séma… Nem akartak rögtön fölszentelni, azt tudjátok? Hát ilyenkor vagyok nagyon
megértő az elöljáróimmal. Az új séma, hát nem új, mert ti régóta csináljátok,
csak hogy még nem beszéltünk még róla. (56:05)

Érzelmi gátoltság séma

Érzelmi gátoltság. Ez jelent meg valamikor címként, és nem
beszéltem róla egyáltalán. Az érzelmi gátoltság mit jelent? Az érzelmi
gátoltság azt jelenti, hogy az érzelmek gátoltak. Ugye, mert András mindig
mondja, hogy egy mondatban foglaljam össze a lényeget. Ennyi. Most egy picit ha
kifejtem, akkor lesz három óra. De nem, jóval több lesz, több lesz, több lesz,
már látom. Az érzelmi gátoltság, most mondjuk így, kezdjük az eredetet. Nagyon
egyszerűen általában úgy, most mindent próbálok egyszerűen, de úgy, hogy az még
igaz legyen. Hát tényleg, mert a végén annyira egyszerű, hogy már nem úgy van. (56:55)

Onnan alakul ki, hogy egészen picinyke korunktól kezdve
vannak ösztöneink, vannak vágyaink, vannak késztetéseink, vannak érzéseink,
vannak indulataink és vannak gesztusaink és mozdulataink, és
cselekvőképeségünk. Bármelyiket éppen csináljuk és kifejezzük, és megéljük, és
benne vagyunk, a sírástól a tombolásig, a hánykolódástól a hányásig, és minden,
ami… hát pici baba vagyok, tehát minden, ami, ami van onnantól kezdve. Egyszer
csak kívülről apa, és anya, és nagymama és nagypapa, és, és, és értitek, a szakszervezet
azt mondja, hogy „Na Feri! Azért ezt nem illik.” Most ha ők azt akarják, hogy
én semmiképp se vakargassam a fejem, előadás alatt ezt ne csináljam, ne
húzogassam a gatyámat állandóan föl, hogy rendesen akkor tűrjem be. Ne járjak
csíkosban, mikor ez… értitek, hát tiszteljem meg a közönséget, ti se csíkosban
vagytok, ugye, hanem… Azért te mondjuk, az nem… Szóval. (58:05)

Megszégyenítés

Az történik, hogy miközben én éppen kifejezem magamat,
valami vágy, késztetés, böllöllö, aközben mondjuk nevelő célzattal, pedagógiai
eszköztárból merítve – de ez egy elavult pedagógia, de most ezt hagyjuk –
megszégyenítenek. Ugye, ott, ott ülünk, és én vagyok 4 éves, és vakargatom a
fejem, és akkor anyám rácsap a kezemre, azt mondja. „Látod, hogy néz rád Panni
nénéd? Hogy egészen olyan voltál, mint egy kismajom? Hát a kismajom vakarja így
a fejét. Péter! Most lássam ezt utoljára! Ugye Margit néni?” Margit néni volt
az előbb? Igen? Panni? Na, jól van, itt vagytok, jól van. Nem valami sémában
időztök. És akkor a Panni néni, értitek, mert ért ő is ám a pedagógiához,
szóval értitek, és amikor ketten összefogunk a pedagógia nevében, azt mondja.
„Igen, igen, úgy nézett ki szakasztott, mint a kismajom. Ajjaj-jajjaj, el is
képzelem, még 50 évesen is még így vakargatnád a fejed Petikém. Nana-nana-nana!
Arról nem is beszélve, hogy a mi családunkban, nana-nana! Kovacsics-Kovacs
családban? Nálunk ez sosem volt módi, de soha. Nem is értem, miért így ülök?”
(Kihúzza magát, egyenes háttal – szerk.) „Egy hölgy a derekát nekitámasztja a
szék támlájának, így biztosítva az egyenes tartást, azt hogy mindig délcegen,
előre felé tudjon tekinteni. Kezét lágyan fekteti, pihenteti a térdén, amit
sosem tart így, mint most én. (Összezárja a térdeit – szerk.) Hiszen egy hölgy
nem hord gatyát, azt hagyja a parasztokra. Tekintete nem árul el heves
érzéseket, mindig a körülményeknek megfelelő eleganciával, önfegyelemmel és
bölcsességgel cselekszik. Péter, anyádnak igaza van. Katikám, a púderemet
ideadnád?” (Púderezi magát – szerk.) Ezt most egy kicsit túltoltam, kétség
kívül. (taps – szerk.) (61:15)

Ez nem egy könnyű gyerekkor. Ezt úgy sok szülőtől megkapni,
most akkor a nagyszülők, meg minden, és még az összes nagynéni és nagybácsi is
rád tolja a magáét… Tehát, valami vágy, érzés, szükséglet, satöbbit kifejezek,
és a környezetem engem megbélyegez érte, megvet érte, megszégyenít érte. Azt
mondja, hogy undorító, nevetséges, hogy gusztustalan. Tulajdonképpen mindennek
aztán az összefoglaló neve, hogy ez ROSSZ. „Egy rendes kislány ilyet nem
csinál. Rendes kislány nem harapdálja a körme tövét. Úgyhogy majd megvan, mit
fogunk csinálni, gépzsírba kell mártogatni a kislánynak az ujját.” Tényleg,
látom, az arcod annyira sokatmondó. De volt, ahol ezt csinálták, gépzsírba, vörösbe,
mert az vörös. Csak a hölgyek kedvéért mondom, na értitek, mert azt mondanád,
hogy alapozó, azt te érted, én nem, de a gépzsírban kifejezetten otthon érzem
magam. Tehát belemártották a gyerek ujját a gépzsírba, vörös, és az olyan ám,
olyan a gépzsír, hogy nem úgy van, hogy akkor egy picit vörös lett, hanem ilyen
cupákok akkor ráragadnak az ujjadra, és így kellett délután lenni, hogy ne
szokjon rá a körömrágásra, így, gépzsíros ujjal. Megtörtént, amit most mondok.
Egész döbbenetes dolgokat tudunk megcsinálni a gyerekeinkkel. Csak azért, mert
nem látják. Már mások, a gyerek látja, csak mások nem. (62:55)

Tehát történik egy nagyon erős, hosszan tartó, így-úgy
megszégyenítés, megszégyenülés. Nagyon erős megbélyegzése, minősítése annak,
hogy ha te jó vagy, vagy rendes vagy, azt akarod, hogy szeressünk, azt akarod,
hogy hozzánk tartozz… Hát egy gyerek, ha nem tartozik a családjához, akkor
senkihez se tartozik, akkor kilőttük őt Kukutyinba. Hát persze, hogy megéri
neki hirtelen nem éhesnek lenni, nem szomjasnak lenni, nem fáj a feneke többet,
nem is fázik, nem viszket. Nem, ettől kezdve nem viszket, hát érted, ha ez az
ára annak, hogy anyám szeressen, akkor nem viszket. De nem így van? Hát
érthető, hogy így van. Kialakul egy séma, és a sémának a lényege, hogy bizonyos
érzések, érzelmek, és itt ami a legizgalmasabb, mondhatnánk azt „Ja, persze,
akkor az agresszióra mondják, meg a körömrágásra, meg az izére, meg a
dggg-gggg, tudjátok, a bányászatra. Hogy ezt mind, mind rendes férfi, rendes
nő, rendes nem t’om ezt nem csinálja.” Ne viszketne annyira a… (64:05)

Pozitív érzések gátoltsága.

Csak a helyzet ennél szomorúbb, mert hogy gátlás alá kerül
például, hogy nem lehetsz boldog. Ha vagy is… (Visszaül Panni néni székébe, a
térdeit összecsukja, kihúzza magát – szerk.) Na… szoknya, magassarkú – de
kényelmetlen. Hát most egy úri hölgy hogyan boldog? „Sehogy!” Nem, ezt nem, ezt
nem, hát ezt nem! Nem t’om, erről nincs élményem, tehát hogy sehogy, ezt
nevezik… kicsit túlzásnak hangzik. De hát, ha boldog is… (Ül, kihúzza magát,
visszafogott – szerk.) „A naplómba lesz erről egy mondatom. Ma este, 1874,
Pest-Buda, boldognak éreztem magam…” Pont, pont, pont, hiszen nem tart semmi
sem örökké. Szóval. (65:15)

Az érzésekben a gátoltság pozitív érzésekre is kiterjed. Nem
élhetem meg, de pláne nem fejezhetem ki, ha boldog vagyok. Nem fejezhetem ki,
ha örülök. Nem fejezhetem ki, hogyha lelkes vagyok. Nem fejezhetem ki, ha hálás
vagyok. És most jön még egy csavar, hogy mi az, ami az érzelmi gátoltsághoz
hozzátartozik. Nem fejezhetem ki, ha valakit szeretek. Hát mert azt, azt
értitek, az tele van gesztusokkal, az tele van cselekvéssel, az tele van…
Ááááá! Spontán dolgokkal! Fújj! „Szeretlek, Dezső!” Ilyet úrinő nem mond. Nem,
akkor az történik: „Dezső!” Minimum így, értitek. Donna mamma. „Dezső kérem! –
Igenis, Lujza? – Nem bántam meg, hogy magához mentem. Most.” Nincs, a
szeretetnek nincs kifejezése, nincs, mert az is veszélyes, kiszolgáltatottá
tesz. Tanultatok már ilyet mindenféle zzzz-gggg. „A szeretetedet ne fejezd ki,
mert érted, akkor majd kihasználható leszel, jól izé, csk-csk-csk-skk. Mert
elkapatja magát az a gazember.” (67:10)

A gondoskodás gátoltsága.

Most még ami ide tartozik, az érzelmi gátoltság alá. A
gondoskodás gátoltsága. Annak a kifejezése, hogy „Áhh, meghámozom neked az
almát.” Tényleg, a nagymamám jutott az eszembe. Nagymamám úrinő volt, de
tényleg, tényleg, ő… onnan szedem az élményeimet. A nagymamám úrinő volt, de
pucolta az almát. Olyan elegánsan csinálta mindig. A nagymamám elegánsan
megpucolta az almát, mert azt mondta, a héjához mindenféle emberek
hozzányúltak. Megpucolta, kettévágta, majd négybe vágta, kicsumázta, még azt
el… Kicsi a gyerek, ő meg nyolc darabba szelve, tök egyforma szeletek. Porcelán
tányér. Nem ám műanyag, érted, műanyag, persze, műanyag! „Kisunokám, fölvágtam
az almát.” Mire én „Megvan a héja?” Nagymamám úgy érezte, nem vagyok az ő
kölyke, ez egy valami másik alom. És, de ez az érdekes, hogy ott volt benne
valami játékosság, mert a nagymamám azt csinálta mikor picik voltunk, hogy hát
izé, a héját nem adta oda, de vágott két kicsi részt a héjából, és rátette két
körmére. Legkomolyabban, rátette két körmére, és azt mondta „Nem, nem a héja az
nem. De nézd csak, varázsolok.” Rajta volt a két ujján, úgy, mikor azt mondta
„Stty! Hutty!”, és másik két ujját nyújtotta, azon nem volt rajta az alma. Én
2-3-4 évesen „Haaaaa!” És ha egy varázsló azt mondja, hogy a héját ne, akkor
nem. Úgyhogy leszoktam arról. Ezt így mondom, mondom, mondom. Hú, az idő,
jajjaj-jajjaj! Nem szabad vakargatni az órát. Miért vakargat valaki egy
óralapot? Ez már komoly, komoly. (69:50)

Érzelmi gátoltság séma vs. elégtelen önkontroll,
önfegyelem séma

Tehát az érzelmi gátoltság alá nem csak negatív érzések, nem
csak az agresszió kerül, hanem pozitív érzések, de beleértve a szeretetet, a
törődést, a gondoskodást, az együttérzést. És, és… természetesen ha van valami,
amit tilos, az a spontaneitás. Ezért az érzelmi gátoltság tulajdonképpen
egészen pontosan ellentéte az elégtelen önkontroll, -önfegyelem sémának.
Emlékeztek? Elégtelen önkontroll, -önfegyelem. Mert ott, az elégtelen
önkontroll, -önfegyelemnek az volt a logikája, hogy gyerekkorban ott vannak a
késztetéseink, ez mindenféle késztetés. Lehet érzés, lehet ösztön késztetés,
lehet vágy, és valami, és ebből rögtön cselekvés fakad. Ez a kisgyerek
működésmódja, késztetés-cselekvés, késztetés-cselekvés, késztetés-cselekvés.
Amikor az anya ráver a kezére, azt mondja „Nálunk ilyen nem szokás. Hogy
nevetsz te? Az összes fogad látszik, mint a rohadt lónak.” Na, ez a… Hát ezt megint
tőletek tanulom. Megy ez a tüdü-düdü-dü, akkor tulajdonképpen mit tanítok meg a
gyereknek? Hogy a késztetés, és a cselekvés között gondolkodjon, de úgy, ahogy
én akarom. Tehát azt gondolja erről, amit én gondolok, vagyis hogy ez
nevetséges, primitív, gyerekes, alpári, vehhh, undormány. (71:30)

Az elégtelen önkontroll, önfegyelem sémánál az a probléma,
hogy valaki felnőttként úgy él, hogy ez a köztes fázis, hogy egyáltalán
elgondolkodok egy késztetés és cselekvés között, elégtelenül működik, nem
gondolkodok el most se rajta. „Hadd szóljon, öcsém! Ki köll ereszteni a gőzt!
Akkor hadd menjen az a gőz.” Ezzel szembe állítva mondhatjuk azt, amiről most
beszélünk, hogy érzelmi gátoltság. Mert itt meg az történik, hogy hát még
valami késztetésre emlékszünk a múltból, de utána úgy megtanultuk, hogy nulla
cselekvés, hogy mindent 25-ször át kell gondolni, ezért aztán itt teljesen
túltoljuk az önkontrollt, meg az önfegyelmet. Önkontroll, önfegyelem,
önreflexió. Önkontroll, önfegyelem, önreflexió. Hopp, bepisiltem. Na, hát így…
Mert addig-addig kontrolláltam magam, míg így nem járok. (72:35)

Ez a két séma… Ma egy olyan sajátos alkalmunk van, én nem
tudom, hagytam, hadd menjenek a dolgok. Ez a két séma tulajdonképpen mint
hogyha egymással feleselne. Itt egyáltalán nincs reflexió és gondolkozás, itt
pedig mindenféle késztetésünk belefullad az önfegyelem, önreflexió, önkontroll,
ööhhh világába. (73:05)

A következő alkalommal, mert leírtam, most akkor egy picit,
hogy na mi is ez, hogy tulajdonképpen az érzelmi gátoltsághoz mi minden
tartozik hozzá, most csak lényegi összefoglalását próbáltam adni. Hát már
amennyire sikerült. Már vagy 36 pontnál tartok, hogy mi minden tartozik abba bele,
hogy ez az érzelmi önkifejezés gátolt, és… Azért is tartom ezt izgalmasnak,
mert azt lehetne mondani, hogy ha a kultúrákra valami jellemző, akkor ránk ez
az érzelmi gátoltság jellemző, kulturálisan. Nem kifejezni a szeretetet, nem
kifejezni a törődést, a gondoskodást, a heee-hááá-hmmm. Hát, mindenkinek jó
éjszakát! Egyetek almát! (taps – szerk.) (74:00)

Lejegyezte: vinkozoli