Lk 19,1-10 – Évközi 31. vasárnap

2016.10.30.

Megosztom
Elküldöm

2016.10.30. vasárnap: ÉVKÖZI 31. VASÁRNAP

Te mindenkin megkönyörülsz, mert szeretsz mindent

Olvasmány (Bölcs 11,23 - 12,2)

Mert az egész világ olyan előtted, mint a mérleg mutatója, mint a földre hulló hajnali harmatcsepp, mégis könyörülsz mindenen, mert módodban áll minden, s elnézed az emberek bűneit a bűnbánatért, mert szereted mindazt, ami van, semmit sem utálsz abból, amit alkottál. Mert ha gyűlöltél volna bármit is, meg sem teremtetted, s meg sem alkottad volna. Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, amit nem hívtál létre? Kímélsz mindent, mivel a tiéd, Uram, s az élőben leled örömedet! De jó, de kegyes a szellemed, Uram, mindenben! Ezért a tévelygőket megfedded egy keveset, vétkeikért megdorgálod őket, és lelkükre kötöd, hogy a gonoszságtól elfordulva benned higgyenek, Uram!

Szentlecke (2Tessz 1,11 - 2,2)

Ezért imádkozunk is mindig értetek, hogy Istenünk méltónak találjon titeket meghívására. Adjon beteljesedést a jóra irányuló minden készségnek és a hit erőteljes munkájának, hogy Urunk, Jézus Krisztus neve megdicsőüljön bennetek, és ti is őbenne, Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből. Urunk, Jézus Krisztus eljövetele és a hozzá való gyülekezésünk dolgában kérünk titeket, testvérek, ne tántorodjatok el egyhamar józan felfogásotoktól, és ne riasszon meg titeket semmiféle lélek, sem beszéd, sem állítólag tőlünk küldött levél, mintha az Úr napja már közel volna.

Evangélium (Lk 19,1-10)

Ezután bement Jerikóba és áthaladt rajta. Ekkor íme, egy Zakeus nevű férfi, aki a vámosok feje volt és gazdag, szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de nem tudta a tömeg miatt, mert alacsony termetű volt. Előre futott tehát, felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus arra a helyre ért, fölnézett, meglátta őt, és ezt mondta neki: ,,Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.’’ Erre az sietve lemászott, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindannyian zúgolódva mondták: ,,Bűnös embernél száll meg!’’ Zakeus azonban odaállt, és azt mondta az Úrnak: ,,Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.,, Jézus azt mondta neki: ,,Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.’’

Vasárnapi beszéd

Ez a mai evangéliumi történet tulajdonképpen akár egy példabeszéd is lehetne, de mégsem az, mert hogy ez valóságosan megtörtént. Közben pedig azt is mondhatjuk, hogy ebben a történetben az is rendkívüli, hogy miközben egészen olyan, mint egy példabeszéd, aközben tulajdonképpen nincsen egyetlen mondat, utalás sem arra, hogy Jézus bármit is tanított volna. Mert éppen ment, fölnézett a fára, „Gyere le hamar!” Megszállt nála, ott evett vele, az odaállt, akkor ezt mondta… Nincs egyetlen szál tanító mondat sem, és mégis van valami hatalmas fordulat anélkül, hogy egyetlen ilyen jellegű mondat elhangzott volna.

Tulajdonképpen ez az evangélium szinte sorról sorra hoz valami olyan fordulatot, vagy meglepetést, ami persze nekünk már ismerős, már tudjuk, tudjuk, már meg se lepődünk rajta. De hát azért azt tudjuk, hogy mégis csak ott van egy korabeli világ, és amikor egy olyan valaki, aki azért annak a társadalomnak mégis csak egy tehetős tagja, kifejezetten tehetős tagja, a vámosok feje. Fölmászik a fára, teljesen képtelen dolog, és mégis fölmászik. Egy olyan korban, például, hogy a tékozló fiú története kapcsán is nem véletlen hogy ez ott szerepel benne, hogyha egy férfi sietett, pláne futott, az már méltóságon aluli volt. Mert a gyerekek futkorásztak, egy felnőtt ember még csak nem is fut. Hát akkor ehhez képest milyen az, hogy valaki fölmászik a fára.

Aztán az is egy fordulat, hogy miközben ott a hatalmas tömeg, Jézus éppen egy fán csücsülő valakit vesz észre. Aztán nem tudom, hogy megvan-e ez a mondat bennetek, hogy azt mondja „Zakeus, jöjj le hamar! – ez idáig rendben van, de hogy hogyan folytatódik. „Nálad kell megszállnom, nálad kell lennem.” Hát, ha valamit nem kell, akkor ezt biztos nem. És hogy mégis így hangzik el, hogy „Hát ezt a vacsorát veled kell, hogy elköltsem.” Tudjuk, hogy a korabeli szokások szerint, ha valakivel asztaltársaságba vonja magát Jézus, akkor az azt jelenti, hogy közösséget vállal vele, hogy valamiképpen elismeri őt társának, testvérének, barátjának, ismerősének. Annak mindig van egy önmagán túlmutató jelentése, ezért annyira fölháborító, hogy egy bűnös emberrel eszik és száll meg.

Aztán pedig, hogy maga Jézus azt mondja „Én vagyok a megváltó, kétség kívül.” – ezt nem mondja, csak az, és hogy mekkora meglepetés a korabelieknek az, hogy a megváltó nem a jókat átölelve jön, a rosszakat meg szépen lekaszabolja, hanem hogy éppen valami mintha fordítva történne. Szóval, a mai evangélium tulajdonképpen nem csak egy-egy részletében, szinte folyton-folyvást egyik meglepetés a másik után. Hát arról pedig már ne is beszéljünk, hogy valaki, miközben nem hall semmiféle tanítást, csak Jézus tesz vele valamit, átélik együtt ezt a meglepetést, hogy akkor ez azt jelenti, hogy vagyonom felét odaadom, négyannyit, akit megkárosítottam. Ezért a mai este nézzétek el nekem, én egyetlen tanító mondatot sem fogok elmondani, remélem kibírom. De ezzel még nincs vége ennek a résznek, mert egy-két történetet viszont szeretnék elmondani. Ezek a történetek valahogy… s akkor nem kell, nem mondok én semmit, mondom a történetet.

Az első történet. Kedves ismerősöm, fiatal papnövendék. De nagyon mély zuhanórepülésben van, és végül később kiderül, hogy egy súlyos depressziós állapotba kerül, ezért ő bekerült a pszichiátriára. Papnövendékként van ott, heteken keresztül ki sem engedik, mert féltik őt magától is, és egyébként is. Aztán mikor, na végre azt mondja neki a kezelőorvosa „Kimehetsz hétvégére, de hétfőn mindenképp itt kell lenned. Most már nincs közvetlen életveszély, vagy valami fenyegetettség.” Akkor ez a fiatal papnövendék társam azt mondja, hogy... „Hát már akkor benn voltam egy csomó ideje, és arra gondoltam, olyan jól esne egyet gyónni.” Akkor elment ott a legközelebbi templomba, bekopogott, becsöngetett, mondta „Én éppen a pszichiátriáról jövök, de papnövendék vagyok, gyónni akarok.” Ez is egy elég váratlan beköszönés. De a pap elhitte az összes részét. Mondja nekem ez a kedves ismerősöm, maga mesélte el. „Feri, hát én tele voltam életfájdalommal, szomorúsággal, elöntött engem a szorongás, és minden egyéb. Akkor leültem, és elkezdtem mondani a gyónásom, és hát a gyónásban persze beleszőttem azt, hogy …és egyébként semminek nincs értelme, és egyébként minek is élek, és egyébként minek is kellett ma fölkelni, és egyébként Isten meg elhagyott, és ez…” Mondta, mondta, mondta. S akkor a következő történt. Egyszer csak az idős pap bácsi minden átmenet nélkül fölpattant a helyéről, és két ököllel akkorát csapott az asztalra, hogy ott minden megindult. Ez döbbenettel töltötte el ezt a kedves ismerősömet, és a következőt mondta. „Úgy megijedtem, meg úgy meglepődtem ettől a teljesen váratlan dologtól, hogy egy pap két öklével az asztalra csap, és azt kiáltotta, hogy <<Ez nincs így!>>” Már hogy az életnek nincs értelme, meg felesleges volt fölkelnie reggel. Ettől az erőtől hirtelen lelassult az idő, és szinte lefényképezte azt a másodperc tört részét, amikor a tárgyak lebegnek az asztal fölött. Akkor a következő jutott eszébe. „Hát, ha a tárgyak lebegni tudnak, én is meggyógyulhatok.” És ebből a váratlanságból jött egy másik váratlanság, egy váratlan tettből valami egészen meglepő gondolat. És csak úgy mondom, hogy azóta nagyon sok idő eltelt, egy sokgyerekes apuka, és köszöni szépen, van értelme reggel fölkelnie.

Aztán a második. Olyan jól esett az 50. születésnapomat megköszöntöttétek, és akkor itt voltunk a templom mellett, és ahogy szép lassan ti elmentetek, mégis csak maradt egy valaki, aki itt lakik, a hajléktalan barátunk. Hát az egyik, az egyik a többiek közül. Akkor már csak mi voltunk itt ketten, méregettük egymást, hogy 50-50, és akkor odajött hozzám ez a férfiember, benyúlt a zsebébe, azt mondja. „Ezt a bicskát neked adom szülinapra.” Azt mondja „Feri…” Hát persze, hogy nem akarta elfogadni. Hát egy hajléktalan embertől a bicskáját? Hát hogy már? És azt mondja „Ide figyelj, Feri! Ha már van két bicska, több nem kell.” Azóta is őrzöm a szobámban azt a bicskát, amit egy hajléktalan testvérünktől kaptam. Nagyon jó kis bicska egyébként. És hogy neki ez a bicska milyen fontos volt, ezt onnan tudom, hogy néha, mikor találkozunk, azért rákérdez, hogy megvan-e még.

Nem tudom, hogy ismeritek-e Artúr királynak ezt a legendáját, és azt a jelenetet, amikor kihúzza a kardot, és akkor az az apród egyszer csak kiderül, hogy ő lesz a király, hát a legenda szerint, és a jóslat szerint, és ott van nála a kard. Erre ott vannak azok az öreg lovagok, azok a tisztes lovagok, hát persze, hogy nem szeretik, hogy egy kis apród, egy nyikhaj kölyök lesz a király, hát hogy is. Akkor a lovagoknak az egyik képviselője kihívja őt egy párbajra. Talán megvan bennetek ez a pillanat, és jelenet, és helyzet, ahogyan olyan ügyesen vív ez az apród, hát nem is akármilyen karddal, hogy egyszer csak a lovagnak a kezéből kihullik a kard, és nyilvánvaló, hogy itt a következő suhintással le lehetne vágni a fejét. Na, akkor mindenki tudná, ki a király. De a következő pillanatban az történik, hogy Artúr térdre hull a legyőzöttje előtt, megfogja a kardot, kezébe fogja a pengéjét, és nyújtja a markolat felé, és azt mondja „Üssél lovaggá!” És persze hogy, persze hogy azt gondoljuk, hogy a következő jelenet mi más is lenne, mint hogy villan egyet az öreg lovag szeme, és lesuhintja a fejét, mert ilyen alkalom nem lesz még egy. De nem ez történik, hanem egyszer csak tényleg villan egy szemet, vagy villan egyet a lovagnak a szeme, és látszik, hogy valami… S utána fogja, és lovaggá üti Artúr királyt.

Vagy például. Ennek a történetnek a végét nem fogom befejezni, találjátok ki. Ez egy zsidó történet. Az öreg rabbi nagy-nagy neheztelések között éli az életét, mégpedig azért, mert újból és újból mindenféle idegen embernek segít, sokszor akár még a családja kárára is, legalábbis családtagok ezt így élik meg. Hogy miért, miért segít ő idegeneknek ahelyett, hogy azt a családjára költené. Egy alkalommal kifejezetten nagyobb összeget ad egy idegennek, akit még sosem látott, de kétség kívül elhitte róla, hogy rászoruló, és azért ezzel valahogy kicsordul a pohár, vagy a pohárból az a valami, és odaáll hozzá néhány családtag, és a következőt mondja. „Na ide figyelj! Ez volt az utolsó, hogy ezt elnéztük neked. Mikor látod már be, hogy így nem lehet jót tenni? Miért nem a családoddal törődsz?” Erre az öreg rabbi a következőt mondja. „Néhány perccel ezelőtt már valaki járt itt, megelőzött benneteket. Tulajdonképpen ugyanazt mondta mint ti, csak sokkal okosabban.” A kérdés, hogy ki volt? (…) Muszáj, hogy egy picit időt hagyjak, nem kell eltalálni, de mégis ki lehetett az? Artúr király helyett, azt mondja ez az öreg rabbi. „Egy valaki már járt itt előttetek, épp hogy megelőzött titeket. Sokkal okosabban beszélt, mint ti, de a tartalma ugyanaz volt. Úgy hívták őt, hogy a Kísértő.”

Akkor elmondanék egy záró történetet. Valódi történet ez, egy nevelőintézetben játszódott, ott, ahol az egyik fiatalembert rajta kapták, hogy pénzt lopott a közösből. De aztán lebukott, és kiderült, hogy ő eltulajdonította ezt a pénzt, és természetesen ez egy nagyon komoly fegyelmi vétség volt, mindenki tudta, hogy ennek következménye lesz. Az igazgató behívatta maga elé ezt a fiatalembert, és elmondta, hogy itt ez nem történhet többet meg. Mondott hozzá még néhány mondatot, majd a következő gondolattal zárta ezt a találkozást. Azt mondta neki „És miután látom, hogy neked kifejezetten van affinitásod a pénz iránt, mostantól kezdve nálad lesz a kassza kulcsa.” Eltelt néhány évtized, és ebből a fiatalemberből egy országos hírű pedagógus lett. Ő maga az emlékirataiban azt írja le, hogy „Még most is álmélkodom azon a bizalmon, amit az igazgató szavazott nekem, miután loptam a pénzből.”

Mondanék talán két mondatot, nem tanításnak szánom, de úgy tűnik, hogy létezik az a jó, amire ezt mondhatnánk, a váratlan jó, a meglepő jó, a kiszámíthatatlan jó. Valami olyan jó, amire talán még ezt a szót használnám legszívesebben, a szabálytalan jó. Mert sosem lesz belőle szabály, és mégis, hogyha mondjuk a megváltáshoz valami jelzőt kellene találni, mondhatnánk talán azt rá, hogy hát, a meglepő megváltás, a meglepő fordulat. Valami olyasmi, ami fölülmúlja a rutint, és az elképzelést, és az elvárást. De nagy dolog, hogy ismerjük a meglepő jót!

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli