Mt 5,1-12a – Mindenszentek

2016.11.01. kedd: MINDENSZENTEK (főünnep)

Ott állnak a trón és a Bárány színe előtt fehér ruhába öltözve

Olvasmány (Jel 7,2-4.9-14)

Akkor láttam, hogy napkelet felől egy másik angyal száll fel, akinél az élő Isten pecsétje volt, és hangosan azt kiáltotta a négy angyalnak, akiknek megadatott, hogy ártsanak a földnek és a tengernek: ,,Ne ártsatok a földnek és a tengernek, sem a fáknak, amíg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!’’ Hallottam a megjelöltek számát: száznegyvennégyezer megjelölt, Izrael fiainak valamennyi törzséből. Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből, néptörzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, hosszú fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal, és hangosan azt kiáltották: ,,Üdv a mi Istenünknek, aki a trónon ül [Iz 6,1], és a Báránynak!’’ Ekkor az összes angyal körülfogta a trónt, a véneket és a négy élőlényt, és a trón előtt arcra borulva imádta Istent: ,,Ámen! Áldás és dicsőség, bölcsesség, hálaadás, tisztelet, hatalom és erősség a mi Istenünknek, örökkön-örökké! Ámen.’’ Ekkor a vének közül megszólalt az egyik, és azt kérdezte tőlem: ,,Kik ezek, akik hosszú fehér ruhába vannak öltözve, és honnan jöttek?’’ Azt mondtam neki: ,,Uram, te tudod!’’ Erre ő azt mondta nekem: ,,Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében [Dán 12,1; Ter 49,11].

Szentlecke (1Jn 3,1-3)

Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, mint ahogy ő is szent.

Evangélium (Mt 5,1-12a)

A tömeget látva fölment a hegyre. Leült, a tanítványai odajöttek hozzá, ő pedig szólásra nyitva ajkát így tanította őket: ,,Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők majd jóllaknak. Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalomra találnak. Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent. Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni. Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy a mennyekben; így üldözték ugyanis a prófétákat is, akik előttetek voltak.

Vasárnapi beszéd

Mindenszentek ünnepén szentjeinket ünnepeljük. Ez a mondat, amit most kimondtam, tulajdonképpen már-már a semmit mondás határait súrolja, mert hát persze, kit is, mit is ünnepelnénk ilyenkor Mindenszentekkor, mint minden szentjeinket. De akkor most itt megállnék, és összehasonlítanám ezt azzal, hogy a keresztény kultúránkban és a hitünk mélységében sosem igazságokat ünneplünk, még csak nem is bölcsességekre emlékezünk meg, hanem mindig személyeket, személyekkel kapcsolatos eseményeket. A kereszténységünk elejétől a végéig – hogyha használhatom ezt a kifejezést – tulajdonképpen személyekről és kapcsolatokról szól, nem pedig elsősorban igazságról és bölcsességről. Az ünnepeink nem bölcsességeknek és igazságoknak a sora, hanem sokkal inkább személyekről való megemlékezés. Aztán természetesen Istenre is, ahogyan Atyára, Fiúra és Szentlélekre gondolunk, megint nem csak igazságra, bölcsességre, és még csak nem is hitigazságra, hanem személyekre gondolunk.

Az első gondolat tulajdonképpen a saját személy voltunknak a fölfedezéséből fakad, mégpedig abból, hogy az életünknek ott vannak a kritikus pillanatai, azok a pillanatok, amelyek minden ember életében kritikus pillanatok, és ott vannak azok a nagyon egyedi pillanatok, amelyekben éppen te vagy éppen én, vagy éppen mi veszünk részt, és ezekben a kritikus és igazán mélységes pillanatokban és helyzetekben nem igazságokra van szükségünk, és még csak nem is bölcsességre, hanem emberekre. És akkor még ezt tovább mondanám, személyekre. Hogy Isten is beleférhessen abba a világba, amire ilyenkor szükségünk van.

Egy pici magzatnak első sorban nem igazságokra van szüksége, hanem egy édesanyára. Amikor megszületünk a világra, ebben a kritikus helyzetben is egy-két személyre van szükségünk, és nem bölcsességre. És aztán gyerekkorunkban, amikor megérezzük, megéljük a kiszolgáltatottságot, vagy az emberi gyöngeségünket, akkor is személyekre van szükségünk és kapcsolatokra. Mikor megbetegszünk, nem bölcsességre van szükségünk, hanem személyekre. Amikor haldoklunk, talán akkor is nagyon, személyekre lesz szükségünk és kapcsolatokra. Ez nem mond ellent a bölcsességnek és az igazságnak, és a szó erejének, nem vele szemben van mindaz, amit mondok, hanem sokkal inkább valahogy kiemelve ebből valamit. Szóval az első gondolat, akárhogy is veszem, így szól. Nem véletlen, hogy „minden szenteket” ünnepeljük, nem pedig mindazt, ami a szenteknek közös igazsága, bölcsessége, tapasztalata és jósága, hanem a személyeket ünnepeljük.

Aztán a második gondolat. Emlékszem, hogy fiatal pap koromban elmentem egy lelkigyakorlatra, amit egy nagyon tapasztalt, bölcs és okos, és igaz jezsuita tartott. Akkor ez a jezsuita azt mondja „Jó, hát akkor most vonuljanak el egy órára, és akkor elmélkedjenek és szemlélődjenek azon, hogy ott vannak a halálos ágyukon. A halálos ágyukról tekintsenek vissza az életükre. Először is éljék meg, hogy az milyen, és hogy egyáltalán mit látnak ott, és mire gondolnak, és mi jut eszükbe, és milyen vágyaik támadnak ott, a halálos ágyukon. Na menjenek, ezt csinálják meg!” Aztán még hozzátette. „És egyébként aztán kicsit gondolkodjanak azon, hogyha a halálos ágyukon vannak, akkor mi az, amit ha visszanéznek, akkor azt akarják, hogy mindenképp benne legyen, vagy pedig hogy az semmiképp se legyen benne.” S akkor, persze gondoltuk, hogy egy óra, hű, az milyen hosszú idő. Hát persze, hogy nem volt elég. Elmélkedtünk és szemlélődtünk, nagyon sokat jelentett nekem ez a gyakorlat, egy óra az életből, s mégis egészen meg tudja változtatni azt, ahogyan aztán később élünk. Emlékszem, hogy megcsináltam ezt a gyakorlatot, és egy-két dologra azt tudtam mondani „Ahh, hát ezt akarom, hogy benne legyen.” Egy-két dologra meg tudtam azt mondani, hogy „Jaj, ezt meg semmiképp!” Ezek tulajdonképpen nem vesztették érvényüket, most több mint 10 év távlatában.

Aztán eszembe jut az, ahogyan milyen érdekes filmek születnek a bakancslistás gondolatból. Biztos tudjátok, miről beszélek. Hogy valaki valamikor, lehet hogy fiatalon, lehet hogy idősen, lehet hogy betegen, lehet hogy a halál szele ahogy meglegyinti, azt mondja, hogy „Hát nekem van egy bakancslistám, és én akarom, hogy na, ezeket a dolgokat még meg akarom élni. Ide még el akarok menni, ezt még ki akarom próbálni, ezt még meg akarom élni, ez még történjen meg velem.” Tulajdonképpen mikor Mindenszentek ünnepén elmélkedünk erről, és aztán ahogy megcsináltam ezt a gyakorlatot, néhány évvel később rájöttem, hogy én kitaláltam egy új gyakorlatot, egy másfélét, ami valahogyan ebből következett számomra. Ez pedig az, hogy ott fekszek a halálos ágyamon, és a következőt szeretném ott átélni és átszemlélődni, és elmélkedni. Nem azt, hogy mi legyen benne és mi ne legyen benne, hanem sokkal inkább azt, hogy milyen ember akarok lenni. Visszanézek az utamon, milyen akarok lenni, milyennek akarom magamat látni, és milyennek nem akarom magamat látni. Akkor rájöttem, hogy ez nekem fontosabb. Nem tudom, hogy hogyan vagyunk a bakancslistánkkal, lehet hogy valamit majd megélünk, és valamit meg sose, de azért ha van valami, ami nekem fontosabb, akkor nem az, hogy valami történik-e majd velem, vagy nem, hogy megélem-e vagy nem, hogy átélem-e vagy nem, hanem hogy leszek-e olyan, ha visszanézek, vagy nem leszek olyan. Ez sokkal fontosabb számomra.

Ezért, ahogyan ezekben a napokban, milyen természetesen gondolunk a szeretteinkre, és talán ti is kalandoztok az érzésekben és a gondolatokban, az emlékekben és a vágyakban. Egyszer egy élőnél, egyszer egy elhunytnál, egyszer valakinél, aki már nagyon régen meghalt, aztán valakinél, aki meg hajj, hát még most is összeszorul a gyomrod. Tulajdonképpen ezekben a napokban, pont amikor olyan természetesen időzünk személyeknél és kapcsolatoknál, és nem annyira igazságoknál és bölcsességnél, hogy tulajdonképpen a szó legjobb értelmében egy kicsit időzhetnénk magunknál is.

Ne vesszünk el ezekben a napokban ott, hogy anyukám, vagy nagymama és a nagypapa, és a barátom, és a feleségem vagy a férjem – nem is akarom ezt kiterjeszteni. Hanem hogy legyen időnk egy picit azon is el-elszemlélődni, hogy milyen ember akarok lenni, és hogy milyen nem. Ezért, amikor Mindenszentek ünnepét üljük, akkor tulajdonképpen ez egy lehetőség arra, hogy egy villanás erejéig átgondoljam, hogy milyen nagy dolog az, nem csak előrefelé nézhetek az életem során, nem csak terveim lehetnek, hogy mit akarok öt év múlva, tíz év múlva, nem csak a halálomig tudok elgondolni, hanem a halálon túlig is képes vagyok saját magamról gondolkozni. Ez pedig a következőt teszi lehetővé.

Végül is nem csak arra van lehetőségünk, hogy elképzeljük, hogy a halálos ágyunkon mit akarunk visszatekintve látni, nem csak eseményben, sokkal inkább kapcsolatban, és még inkább abban, hogy kivé lettem, és kivé – hála Istennek! – nem tettem magam, hanem még ezen tovább is tudunk menni, és elképzelhetjük magunkat, hogy ott vagyunk az üdvösségben, ott vagyunk Isten közelében, és hogy ott Isten közelében, egy beteljesedett kapcsolatban, beteljesedett kapcsolatainkban, na onnan nézve hogyan szeretném magamat látni. Lehet, hogy a legpontosabb üzenetet magunknak a Szentlelken keresztül onnan tudjuk elmondani, hogyha elképzeljük magunkat az üdvösségben, a beteljesedett kapcsolatainkban, és föltesszük ezt a kérdést: „Mit szeretnék látni visszanézve az életutamra? Ki akarok lenni, és hogy ki voltam, és milyen nem akarok lenni, és miért tudok hálát adni, hogy olyan sose lettem?”

De nagy dolog, hogy nem csak előrefelé tudunk látni, nem csak a halálon túl tudunk nézni, hanem onnan, akármilyen furcsán is hangzik, még itt a földön élve vissza tudunk tekinteni, és ebből számunkra nem bölcsességek és igazságok születnek, hanem fölismerések arra nézve, hogy milyenek akarunk lenni egymással, milyenek akarunk lenni Istennel, és milyenek akarunk lenni önmagunkkal.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli