Lk 20, 27-38 – Évközi 32. vasárnap

2016.11.06.

Megosztom
Elküldöm

2016.11.06. vasárnap: ÉVKÖZI 32. VASÁRNAP

A mindenség királya föltámaszt minket az örök életre

Olvasmány (2Mak 7,1-2.9-14)

Történt pedig, hogy elfogtak hét testvért is anyjukkal együtt. Ostorral és szíjjal verette őket a király, hogy a törvényben tiltott sertéshúsevésre kényszerítse őket. Ekkor közülük az első így szólt: ,,Mit akarsz velünk és mit kívánsz tudni tőlünk? Mi készek vagyunk inkább meghalni, mint megszegni az atyáinknak adott isteni törvényeket.’’ Azután halálraváltan így szólt: ,,Te gonosz! A jelen életben ugyan elveszítesz minket. A világ Királya azonban a föltámadásban örök életre kelt minket, mivel az ő törvényeiért halunk meg.’’ Utána a harmadikat csúfították el. Ez, mihelyt felszólították, mindjárt kidugta a nyelvét, bátran odanyújtotta a kezét, és bizalommal eltelve így szólt: ,,Az égből kaptam ezeket. Ezért Isten törvényeiért lemondok róluk, mert bízom benne, hogy úgyis visszakapom ezeket Tőle.’’ A király pedig és az övéi megcsodálták az ifjú lelkierejét, hogy szinte semmibevette a kínzásokat. Ennek elhunyta után a negyediket kínozták meg hasonló módon. Ez, amikor már halálán volt, így szólt: ,,Vigasztalás azok számára, akik az emberek által halnak meg, hogy bízván bízhatnak Istenben, aki újra feltámasztja majd őket. Neked azonban nem lesz feltámadásod az életre.’’

Szentlecke (2Tessz 2,15 - 3,5)

Ezért tehát, testvérek, legyetek állhatatosak, és őrizzétek szilárdan a hagyományokat, amelyeket akár élőszó, akár levelünk útján tanultatok. Urunk, Jézus Krisztus pedig, és Isten, a mi Atyánk, aki szeret minket, s örök vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk kegyelemben, bátorítsa és erősítse meg szíveteket minden jótettben és beszédben. Egyébként, testvérek, imádkozzatok értünk, hogy az Úr igéje, amint nálatok is, terjedjen és dicsőségre jusson, s megszabaduljunk az alkalmatlan és gonosz emberektől, mert a hit nem mindenkié. Az Úr azonban hűséges: ő megerősít titeket és megóv a gonosztól. Ami titeket illet, bizalmunk van az Úrban, hogy megteszitek és meg fogjátok tenni, amit parancsolunk. Az Úr vezesse szíveteket Isten szeretetére és Krisztus béketűrésére!

Evangélium (Lk 20,27-38)

Odamentek hozzá néhányan a szaddúceusok közül, akik tagadják a feltámadást, és megkérdezték őt: ,,Mester, Mózes előírta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére, akinek felesége volt, de gyermeke nem, akkor a testvér vegye el az asszonyt, és támasszon utódot testvérének [MTörv 25,5-6; Ter 38,8]. Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt gyermek nélkül. Előbb a második, majd a harmadik vette feleségül őt, és hasonlóképpen mind a heten, gyermeket nem hagyva, mind meghaltak. Végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor ezek közül kinek lesz a felesége az asszony? Hiszen mind a hétnek felesége volt.’’ Jézus ezt felelte nekik: ,,E világ fiai házasodnak és férjhez mennek. Azok pedig, akik méltók lesznek elnyerni a másik világot és a halálból való föltámadást, nem házasodnak, és férjhez sem mennek, hiszen többé már meg sem halhatnak. Hasonlók lesznek ugyanis az angyalokhoz, és Isten fiai, a feltámadás fiai lesznek. Hogy pedig a halottak feltámadnak, azt Mózes is jelezte a csipkebokornál, amikor az Urat ,,Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének'' [Kiv 3,6] mondta. Isten pedig nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.’’

Vasárnapi beszéd

Azzal kezdi az evangélista, hogy szaddúceusok mennek Jézushoz, és kérdezik őt. És utána akkor hallottuk ezt az elképzelt, kitalált történetet a hét, a hét, hét, hét férjről, meg az egy feleségről. Úgy el tudjuk képzelni, hogy mennyi időbe tellett ezt a hallatlanul nagy okosságot kifundálni, hogy aztán odamehessenek Jézushoz, és dörzsölgessék a tenyerüket, és azt mondják, hogy „Na, ezt jól kitaláltuk. Na erre mondjon valamit!” Nem tudom, hogy így volt-e, legalábbis így tudom elképzelni, hogy már előre nagyon büszkék voltak arra, hogy ezt aztán igazán jól kitalálták, és hogy erre semmi okosat nem lehet mondani. Nyilvánvaló, most aztán egyértelmű lesz, hogy nincs föltámadás, és hagyjuk az örök életet, és az összes többit, mert hát világos, hogy egy egyszerű történet is ezt milyen jól mutatja és példázza. Amikor Jézus válaszol, és most ne is csak a válaszára gondoljunk, gondoljunk az életére, gondolhatunk a föltámadására, a megjelenésére, a mi hitünkre.

Nem akarom ezt hosszabban mondani, tulajdonképpen az derül ki, hogy ezek az emberek a maguk körében, a maguk gondolkozásmódjában és világában lehet, hogy nagyon prímák voltak, és okosak és ügyesek és szellemesek és logikusak, csak nagyon beszűkültek. De a szűkösségükön belül kétség kívül nagyon ügyesek, sőt még eredetinek is mondhatnánk őket. Csak hát az a világ, az egy olyan nagyon szűk világ. Arról szeretnék tehát a ma este beszélni, hogy ott van a szívünk közepén, meg nyilvánvalóan a hitünknek a középpontjában a föltámadásba vetett hitünk, és mindig is valahogy fölül fogja múlni a logikánkat, az eszünket, az okosságunkat, a belátásunkat, az értelmünket, ezer dolgot. Miközben ez így van, tulajdonképpen hogyan edzhetünk a föltámadásra? Mondjuk így nagyon egyszerűen, mi az a képesség, az a készség, mi az, amivel magunkat elkezdhetjük tréningezni arra, hogy nyitottá legyünk valamire, ami fölülmúl minket, ami több, mint mi, ami ajándékként érkezik, ami elképzelhetetlen és fölfoghatatlan? Mindig lesz benne kimondhatatlanul sok olyasmi, amit még talán elképzelni sem tudunk. Hát hogy lehet erre készülni, mit lehet csinálni?

Most eszembe jut, eszembe jut először is egy kedves néni, és ez most amolyan ellenpontja lesz mindannak, amit majd szeretnék mondani. Mert ez a néni 90 éves volt, és már nagyon gyönge volt, és szinte már csak feküdt az ágyában, és nagyon nagyot hallott. Ezért aztán igazán hangosan kellett beszélni, de ő maga is megszokta, hogy mindig nagyon hangosan beszél, hogy legalább halljon valamit abból, amit ő mond. Emlékszem, ahogy hónapról hónapra jártam hozzá, megtörtént egy alkalommal, hogy ott voltam egy órát, mint ahogy szoktam. Amikor elköszöntem tőle, „Szerbusz Margit néni!” s akkor mentem kifelé. Margit néni már 90 éves volt, és nagyot hallott, ezért már a realitásból is ki-be csúszkált, és hallom, hogy én még ki sem léptem a szobából, még éppen csak mentem kifelé, hogy ő jó ékes hangon kezdte mondani, hogy „Hát ennyi volt. Már elment.” Még ott voltam, de őt ez akkor nem zavarta. „Hát, ennyi egy óra. Hát nem sok.” Tudjátok, nem tudom, ez csúnya dolog-e, vagy nem, de én még egy kicsit maradtam. Gondoltam, ilyen remek lehetőségem sose lesz, hogy kiderüljön, hogy mit gondol valaki az után, hogy elmentem. És ezért én nem mentem el, hanem hallgattam ahogy ő mondja. Tulajdonképpen nem biztos, hogy ez szép dolog volt, de megérte. Mert először ezeket mondta Margit néni, hogy „Hát igen, ez csak ennyi. Egy hónap múlva jön legközelebb. Nem sok.” És aztán egyszer csak úgy hallgatott ebben a monológban, olyan volt ez, mint hogyha átfeküdt volna egy másik ágyra, és akkor ott a következőt kezdte el mondani ugyanolyan hangosan. „Hát azért ez jól esett. Hát azért ez az egy óra nem is olyan kevés. Hát elhozta nekem Jézust.” Mondta ugyanaz a néni.

Tulajdonképpen bennünk van az, hogy állandóan fojtogat bennünket az a világ, hogy „Hát ennyi, na, ennyi.” Akkor közben pedig ott van a képességünk, hogy egyszer csak átfeküdjünk egy másik ágyra, átüljünk egy másik székre, átmenjünk egy másik cipőre, és ott valahogy valami egészen más történjen. Most erről szeretnék beszélni, mikor átfekszünk arra a másik ágyra, vagy átbújunk abba a másik cipőbe. Akkor ilyenkor történik például velünk az, hogy egyszer csak az élet kihoz belőlünk valami jót, de valami sokkal jobb jót, mint amit mi gondoltunk. Valami olyan jót, amit el se tudtunk képzelni, valami olyan jót, ami fölülmúl bennünket. Az élet képes belőlünk olyan jókat kihozni, hogy magunk is csodálkozunk rajta.

Az egyik kedvenc történetem az, amit lehet, hogy többen ismertek már, de aztán majd elmondok egy másik történetet is. Ez pedig az, tudjátok, hogy keleten, nem Magyarországon keleten, hanem Keleten történt egy nagy földrengés, egy iskola majdnem teljesen összeomlott. Igen ám, de túlélő gyerekek túlélték ott, és volt egy kisfiú, és az a kisfiú nem volt pont ott, ahol az iskolának az a része összedőlt. Ezért ő ment, és a puszta kezével kezdte a törmeléket, a sittet, mindent el… És akkor segített, hogy legalább levegőt kapjanak, és szólt a felnőtteknek, hogy azonnal gyertek és segítsetek. Kicsit bolondnak nézték, de aztán hát annyira mondta, segítettek. Tényleg sikerült ott megmenekülnie gyerekeknek. Miután ez megtörtént, kérdezte a riporter a kisfiút „Hogy volt neked lelkierőd ehhez?” Akkor a kisfiú azt mondta „Hogyhogy hogy? Én voltam a hetes.” Ez az a jó, amit előtte tíz perccel ő se gondolt volna magáról, hogy ő azt tudja, hogy ő arra képes, hogy ő azt meg fogja csinálni, hogy az neki ennyire természetesen magától értetődő lesz. De hát az osztályfőnök néni nem mondta, ha földrengés van, a hetes nem hetes. Hát akkor…

Mikor Morus Tamást elítélték, akkor előtte sok-sok hónapot töltött a börtönben, és persze hát nem kényeztették. Úgyhogy megnőtt a haja, megnőtt a szakálla, ápolatlan volt és gondozatlan, és teljesen ártatlan halálra ítélték. Ott volt a bakónál, és már a fejét lehajtotta oda a tönkre, és egyszer csak fölemelte a kezét. Hát persze mindenki meglepődött. Fölemelte a fejét, és azt mondja „Elnézést! Hadd igazítsam meg a szakállam, mert az nem követett el felségsértést.” Utána le a fejét, és kivégezték. Ez a mondata most itt a mi gondolataink között hallhatatlanná tette. Ezt a mondatot az élet hozta ki belőle.

Néhány nappal ezelőtt hallottam egy riportot. Olimpiai döntő, magyar csapat valaki mással vív. Egyszer csak az a másik csapat, annak a vezetője úgy érzékeli, hogy a magyarok meg fogják nyerni, és ez nem jó, valamit csinálni kell. Ezért elkezd óvni, és elkezd tiltakozni, és akkor ezeket ott ki kell gyorsan vizsgálni, és meg kell gyorsan nézni, hogy ez igaz-e vagy nem. Peregnek a percek, a tíz percek, nem tud folytatódni az asszók sorozata. Mit csinál a magyar csapat? Föltesznek egy asztalt a pástra, az olimpiai versenyen, kiraknak négy széket, valakinek a zsebéből előkerül a kártya, és kártyáznak. Hát ebből nem tud más kijönni, mint az, hogy nyilván ők fognak nyerni. Mert akiben valami ilyen pimasz jó van, hát ők nyernek.

Van, hogy az élet kihoz belőlünk valami olyan jót, hogy nem gondoltuk volna, hogy az velünk megtörténik, hogy mi arra képesek leszünk, hogy mi azt meg tudjuk csinálni, hogy azt majd… Tehát a jó, amit engedünk, hogy az élet kihozzon belőlünk, nem hagyjuk magunkban.

Aztán a második, az a jó, amit mi hozunk ki magunkból. Nem egyszer ez egy döntés helyzet. Nick Vujicic mikor – nem most, hanem ez előtt – Magyarországon járt, akkor a következőt mesélte el magáról. „Nem voltam még 20 éves, és persze már akkor nagyon sok gondolatom volt arról, hogy meg kellene ölnöm magam, mert hát karok meg lábak nélkül hogy lehetne emberi életet élni. Aztán úgy döntöttem, hogyha lenne életcélom, akkor akarnék élni.” A következőt mondta. „Egyszer csak magam sem értettem hogy, de egy döntéshelyzetben találtam magam. A döntéshelyzetben a következő dilemma merült föl.” De jó lenne két ambó, és akkor jönnék innen oda, onnan ide. Most átállok ide. „A döntéshelyzetben az egyik dolog így szól. Egy életen keresztül haragudhatok Istenre mindazért, amit nem kaptam tőle. Másik. Egy életen keresztül lehetek hálás Istennek azért, amit kaptam tőle. És ezt most én dönthetem el. Azt, hogy lettek-e karjaim és lábaim, nem dönthettem el, de hogy most ide állok, vagy oda, ezt viszont én döntöm el.” És ha van ember, akinek az életén keresztül látjuk mit jelent az, hogy valaki az életéből valami olyan jót hoz ki, amit nem is gondolnánk talán, hogy benne van, azért mert azt ő maga kihozza belőle, nyilván abból, amit kapott, és abból, amit ő hozzá tesz.

Ez a második, hogy az életben van az a jó, amit egyszer csak elkezdünk végre kihozni magunkból. És amikor visszafelé nézünk, akkor azt mondjuk „Hát magam se gondoltam volna, hogy ez bennem van. Hogy én erre képes leszek, hát… hogy is merészeltem volna még gondolni is?” Aztán a harmadik.

A harmadik az a jó, amit valaki más hoz ki belőlünk. Itt is azt mondjuk „El se tudom képzelni…” Mint a szaddúceus. „Milyen föltámadás? Milyen örök élet? Milyen üdvösség? Ugyan már! Hát el se bírjuk képzelni.” Valahogy, ha már a sport világánál vagyunk, hát hány és hány, nagyszerű magyar sportolót hozhatnánk ide, aki egyszer csak azt mondta „Elmegyek egy másik edzőhöz. Fölkérem őt, segítsen nekem.” És akkor ez a másik edző valami olyasmi jót hozott ki belőle, ő maga se gondolta volna, hogy benne van. Ő csak annyit tudott, hogy eldöntötte hogy elmegy, és kér egy edzőt, segítsen neki.

Van az a jó, amit mások hoznak ki belőlünk, miközben persze mi abban benne vagyunk. Néhány nappal ezelőtt a világhálón olvasgattam, és ott hallottam egy hírt fényképpel együtt, hogy Afrikából Nyugat-Európába költözött egy fiatal lány a családjával. A fiatal lánynak az volt a rendkívülisége, hogy valami hihetetlenül szénfekete a bőre, de valami egészen döbbenetesen fekete. Ez az ifjú hölgy azt nyilatkozta, hogy „Éveken keresztül hihetetlen, hogy mennyit bántottak és csúfoltak azért, hogy milyen a bőröm, hogy hogy nézek ki.” Akkor azt mondja ez a lány „Egyre dacosabb lettem.” Aztán úgy döntött, hogy mi lenne, hogyha inkább modell lenne? Mert hogy ilyen nő nincs még egy. És tényleg így is lett, és most egy keresett modell. Egy következő mondatot olvastam, ahogyan ő a saját élettörténetét – hát most is egy fiatal nő – kommentálja. Azt mondta „Ha olyan szerencsés vagy, hogy különbözöl a többiektől, semmiképp se akarj olyan lenni, mint a többiek.” De azért ez egy komoly munka. A harmadik jó, amit mások kihoznak belőlünk. Talán nem is gondolnánk, hogy az bennünk van. Hogy ez az ifjú hölgy gondolta-e 12 évesen, hogy ő majd egy keresett modell lesz? Ugyan már! Pont ő? De nagy dolog, hogy az életben ér bennünket ez, az, amaz, és ebből mi kihozunk valami nagyszerűt.

Végül az utolsó gondolat. Ez az a jó, amit meglepően, váratlanul, nem is gondoltuk, nem is képzeltük, egymásból hozunk ki. Elnézést ezekért a nagyon tenyeres-talpas hasonlatokért, vagy példákért, mondjuk John Lennon meg Paul McCartney. Külön-külön is, na de együtt? Van az a jó, amit egymásból hozunk ki. Persze mondhatnám Szent Ferenc és Szent Klára. Az a jó, amit egymásból hoznak ki. Szívem szerint ide most nem hoznék történetet, mert ha van bennem valami vágy, hogy mi lenne most jó, például valami olyasmi, hogy most akkor azt a záró történetet, amit ide lehetne hozni arról, hogy az a jó, amit egymásból hoztunk ki, hogy azt most gondoljátok ti ki. Hogy én a magam részét elmondtam, most jöttök ti. De nagy dolog, hogyha eleven bennünk az, hogy létezik az a jó, amit nem is gondoltunk volna, és kihozzuk egymásból. Isten kihozza belőlünk, mi Istenből, amit egymásból hozunk ki.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli