Az érzelmi gátoltság-séma 6.

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Nagy valószínűséggel ezt a sémát a mai napon befejezzük. Ez
a 17. séma, és 18 van. Tehát még az is lehetséges, hogy ma ezt befejezzük, és
akkor az utolsónak nekirugaszkodunk, hogy ebben az évben – mármost nem ebben a
naptári évben – iskolaévben majd egy új témát kell találnunk. De hát szóval,
most még a sémánál vagyunk, érzelmi gátoltság. Ez a séma, és mert András mindig
kéri, hogy egy mondatban foglaljam össze a lényeget, az érzelmi gátoltság séma lényege,
hogy érzelmileg gátolt vagyok. Tulajdonképpen ezt az egy mondatot bővítjük,
ragozzuk, mutatjuk, nézegetjük régóta, mert van bennem, de olyan jól esik nekem
rátok nézve… Barinő! Igen, a múltkor elneveztük. Hogy igen, nehogy
félreértsétek. Hogy, hogy, hogy… igen, mert persze ennél durvábbakat is
szoktam. Mert például van egy olyan előadás, amikor arról beszélek, hogy a
közös gyerekünk, és akkor mindig kiválasztok egy nőt, és rá szoktam nézni.
„Ugye, hogy a gyerekünk…” így. Látom a megrendülést a 2. sortól fölfelé, hogy
ez most micsoda. Na! Szóval. (01:20)

Az érzelmi gátoltság sémával kapcsolatban fűt engem egy
vágy. Ez a vágy pedig az, hogy itt is menjünk legalább egy lépéssel tovább,
mint ahogy általában a közbeszédben, vagy a legegyszerűbb, sokszor már
fájdalmasan leegyszerűsítő irodalomban ezt megtaláljuk. Vagyis, hogy érzelmi
gátoltság, és akkor beszélünk órákon keresztül arról, hogy „Fejezd ki az
érzéseid!” Hát ezt nem kell órákon keresztül mondani. Nem, ezt egyszer
kimondtuk, és akkor ennyi. Valahogy egy picit tovább. Ezért nézzétek el nekem,
hogyha itt székeket rakok, jövök-megyek, minden, már kicsit unalmas, vagy
bonyolult, vagy mi, de valahogy… (02:00)

Hát szevasztok! „Szia!” (Bejött pár szervező – szerk.) Ők a
mi rendeseink, tudjátok. Hogy ők nem egyszerűen csak késtek, trehány vagy
slendrián módon, hanem a ruhatárban segédkeznek, meg a jegyet szedik, meg ezek.
Ezért nagyon szeretjük őket, na. Igaz, kicsit megakasztják az előadást… Na,
mindjárt. Eszembe jutott, tulajdonképpen a témánk is, ez a témánk is. Rögtön lehet,
hogy abbahagyom ezt a bevezetőt. (02:30)

Kiegészítő igazságok

Önkifejezés és alkalmazkodás

Mert hogy arról próbálok beszélni, hogy akkor mindig nézzünk
egy lépéssel tovább, hogy mit is jelent az, hogy nem csak alap igazságok vannak,
hanem alap dilemmák, konfliktusok és feszültségek, amelyeket nem tudunk a
végtelenségig egyszerűsíteni, hogy „Ez az igazság!”, hanem tulajdonképpen arra
jutunk, hogy (Két széket rak ki – szerk.) ez (1) az igazság, és ez (2) is az
igazság. Tehát hogy vannak kiegészítő igazságok. Vannak alap igazságok: az
ember nem eszik, „megdeglik”. És vannak kiegészítő igazságok, hogy szükségem
van arra, hogy magamat kifejezzem bátran, szabadon, önkifejezés,
önérvényesítés. És közben arra is szükségem van, hogy kapcsolatokban legyek, és
tudjak alkalmazkodni. Hogy az alkalmazkodás és az önkifejezés, vagy
önérvényesítés nem valami alap igazságként van, így kell, úgy kell, így
érdemes, úgy érdemes, hanem ezekben a kiegészítő igazságokkal leírható emberi
jelenségeinkben egyensúlyokat keresünk, nem pedig tutiságokat meg recepteket. (03:40)

„Egy nő ne hagyja magát, hogy kihasználják!” Na, ez egy nagy
tutiság, hogy légy mindig résen. „Minden férfi azt akarja, minden férfi
rohadék. És akkor itt ne is azt mondjuk, hogy a lelke mélyén, hanem a teste
mélyén. Azt se tudjuk, van-e lelke, csak ki akar használni. Tehát minden, ami
tőle szép és jó, az egy stratégia gusztustalan eleme. Úgyhogy te csak ne
alkalmazkodjál egyetlen pasihoz se. Melyik férfi éri azt meg, na?” Elkezdett
habzani a szám… De hát persze fordítva is lehet, hogy „Jaj, üljél már le kicsi
Brünhildám, édesem, drágám, gyere! Ide figyelj, tudod, hogy az élet mennyire
veszélyes, hogy mennyire soha nem lehet tudni, hogy ki az, aki…” Sajnálom, hogy
most a hátamat látjátok. Beszédes azért? Nem annyira. Beszédes, tényleg, a
hátam is úgy tolja? Jól van, jó. Majd próbálok így, így… (Fordul többfelé –
szerk.) Na, ezt, ezt majd kigyakorlom, hogy hogyan lehet úgy, hogy ne csak a
kezemmel, hanem a hátammal is. „Gyere, te édes, gyere! Figyelj, én vagyok a te
anyád, kicsikém, lányom!” Jó, jó, átment? (Háttal – szerk.) Átment, jó, jó. Jó,
és mindig egyszerre két előadást tudok tartani. Ugye az is kiderül, hogy tulajdonképpen
onnan (A háta mögé mutat – szerk.) is kéne engem venni, mert hogy így ez csak a
dolgok egyik fele, hiszen kiegészítő igazságok vannak. Tehát így, a kezem is
mond valamit, és közben a hátam… „Szóval édes kicsi lányom, úgy elmondom neked,
hogy az élet rettenetes vesszőfutás, főleg a nőknek. H-hmm, úgyhogy ezt nem
akarom ragozni. Egy valami, ami a biztonságot jelenti majd neked, egy férfi.”
Hú, de csönd lett. Ha ezt a csöndet most megérteném, akkor, akkor sok mindent
jobban látnék. De sajnos csak a csöndig jutottam. Szóval. „Úgy hogy te édes
kicsi gyöngyöm, te csak alkalmazkodj! Hidd el, megéri. Kanál ne csörögjön,
kanál ne csörögjön!” Na szóval. (05:55)

Ahol kezd az élet egy kicsit cifra lenni, vagy ahogy szoktam
mondani, mert ez a kedves kifejezésem, hogy ágas-bogas, ahol az élet kezd
ágas-bogas lenni, ott már nem csak alap igazságokkal számolhatunk, hanem
kiegészítő igazságokkal. Mint például az alkalmazkodás és önkifejezés. Érzelmek
szabad kifejezése, és közben pedig az alkalmazkodás is. És hogy ez együtt hogy
van, ajjj, hát itt jönnek a nehézségek. Ezért kiállni az egyik pontra, és azt
mondani „Te csak fejezd ki magad!” Jó, hát na, jó, szép. Hogy tudod úgy
kifejezni magad, hogy nem fenyegeted a kapcsolatokat, hogy tudsz úgy
alkalmazkodni, hogy közben nem veszíted, vagy nem árulod el magad – erről
beszélünk. (06:40)

Tévéműsor – 1 óra 20 perc

Akkor nem ismétlek, majd hogyha úgy van, akkor majd mindig
mondom. Például egy élményem, hogy most kifejezzük magunkat, az érzéseinket.
Hát igen ám, ha ez ilyen egyszerű lenne. Ugye? Sok-sok évvel ezelőtt, mikor
nagyon, hát járatlan voltam abban, hogy meghívnak egy tévébe, vagy rádióba, azt
se tudtam, hogy milyen az, el is tévedtem mindig. Hát egyszer jött valami
email, hogy ebben és ebben a televízióban ilyen és ilyen műsor, 1 óra 20 perc,
ez a műsornak a címe, és ez fú, na, ez pont passzol nekem. Ú, na erről én
tényleg, szívesen. Nézem, 1 óra 20 perc, óh, hát itt szoktam 1 óra 15-öket, 1
óra 20, jó, egy picit majd… Jó, de hát persze kérdezni fognak, meg minden, ó,
hát az milyen izgalmas lesz. (Most megkötöm a cipőm. Tényleg, tényleg. Ez nem
része az előadásnak, ez nekem részem. Úgy.) Ó, hát ez milyen izgalmas, és
tényleg, akkor ilyen kérdezz… Ehh, na ez egy jó dolog. (Megkötöm a másikat. Ez
komoly, igen, igen, mert siettem ide, és nem kötöttem meg rendesen, na.
Szóval.) És akkor jó, hát tényleg, egy ilyet tényleg érdemes elvállalni. 1 óra
20 perc, ez nem egy olyan… „Igen, mit gondol a boldogságról? Igen, köszönöm
szépen. És a boldogtalanságról? Á, igen, köszönöm szépen, nagyon érdekes volt.
Igen, köszönjük! Következő!” Ebben úgy nem szívesen vennék részt, és hát
mondom, 1 óra 20 perc, ez tisztességes, na. Esti fölvétel volt, vagy élő adás,
már nem tudom, és akkor egy napig ezen töprengtem, hogy azért 1 óra, hú, hogy
azért, hű. Hangolódtam, az irodalmat megnéztem, utána olvastam, zsákk-zsákk-zsákk.
(08:40)

Na, beérkeztem oda, 7-re kellett menni, ott voltam 7 óra
előtt. Nagyon kedvesen fogadott egy hölgy. Ahh, legyen fehér. (Előveszi a fehér
széket – szerk.) Nem, hát… Igen. Fehér volt, azt mondja „Jaj, Feri atya! De
örülünk, hogy itt van a műsorban!” Úgy voltam, na, hó, hát ez jól esik. Na,
milyen jól hangol engem erre az 1 óra 20 percre. Akkor fogta, ugye nála volt a
mappa, azt mondja „Igen, igen, tehát 1 óra 20 perc a műsor…” És akkor körbe néztem,
nézem, Veresegyházi asszonykórus próbál, aztán artista növendékek negyvenen.
Fú, ez egy milyen nagyüzem van itt a tévében! ÉS akkor azt mondja a hölgy
„Akkor ¾ óra múlva lennénk, és akkor 5 és fél perc.” Mert az teljesen igaz
volt, hogy a műsor 1 óra 20 perc volt, de én voltam benne 5 és fél perc. De hát
én egy járatlan, naiv emberként azt gondoltam, ó, micsoda forradalom a
médiában, valakire 1 óra 20 percig kíváncsiak, hogy egy milyen jó dolog. (09:50)

Tudjátok, egyszer csak, na megjött ez a dolog. Mi az, hogy
megjött ez a dolog. Ez most nem… értitek. Tehát nem Róza néni jött meg az
USA-ból, hanem… szóval. Nem ismeritek ezt a kifejezést. „Nem.” Vagy ismeritek,
csak diszkrétek vagytok. Jó, ha nem ismeritek, fedje homály. Tehát visszatérek
oda, a televízióban vagyok, és na, jól van. Hátam, oké? Hogy tulajdonképpen
olyan dühös lettem, hogy az elmondhatatlan. Dühös lettem, de olyan dühös
lettem, hogy tááámmm, hogy ezért egy napomat odaadtam, hogy készültem, hogy mi…
Fölrobbanok! De egyszer csak egy nagyon súlyos feszültségbe, dilemmába
kerültem. Tulajdonképpen láttam, hogy ez a hölgy milyen aranyos és kedves, de
közben úgy érzékeltem, hogy engem be is csaptak. Mert mi az, hogy 1 óra 20
perc? Nem volt szó az 5 perc, 5 és fél percről. Énbennem is két érzés dúlt. Itt
(1) nagyon dühös voltam, itt (2) meg tulajdonképpen hát olyan jól esett a
kedvessége. Ráébredtem, hogy tulajdonképpen nem akartak engem becsapni, hanem
hát ezt ők természetesnek tartották. Nincs olyan műsor, hogy 1 óra 20 perc,
ilyen műsor nincsen. Kivéve…, na, az van, de abba engem nem hívnak. (11:15)

És akkor itt jön ez, amiért el akartam mondani. Ezt a
helyzetet, hogy az a feszültség, hogy most itt (1) a haragomat fejezzem ki,
vagy tulajdonképpen azt a… (2) milyen kedvesek velem, és örülök, hogy itt
vagyok. Most melyiket fejezzem ki? És őrájuk hogyan nézzek? Most arra a
valakire nézzek, aki, aki itt tök kedves, és látszik, hogy az, vagy mmmm nem
mondták meg az 5 és fél percet. Krrrsss! Tehát, amikor egyszerűen azt mondjuk,
hogy megvannak a terei és a területei annak, hogy az érzelmeinket szabadon
kifejezzük. Hát rendben van, csak amikor egészen egyszerű helyzetekbe kerülünk,
máris bonyodalmak vesznek rajtunk erőt. Hogy most akkor a haragomhoz, vagy az
örömömhöz kapcsolódjak? Ahhoz a valakihez, aki ilyen kedves, vagy ahhoz a
valakihez, aki nem mondta meg nekem, hogy az csak 5 és fél perc? Melyikhez
kapcsolódjak? És a saját érzéseim közül melyikhez kapcsolódjak? Ahh! H-hmm. Na,
most elpucolom ezeket (Elrakja a székeket – szerk.), és… jaj. Olyan jó lenne,
tényleg, most a múltkori bevezető zene jut eszembe, hogy csak úgy vffff, és
akkor sttty! Vfff, sttty! Egyszerűbb lenne, de hát sajnos ez várat magára. (12:40)

Az érzelmi önkifejezés szabadságának a területei.

Gyorsan végig mondanám az érzelmi szabadság területeit. Az
érzelmi önkifejezés szabadságának a területei. S akkor folytatjuk, és közben
néha egy-egy terület, néha egy-egy kis elmélet. Ezt gondoltam ki, és lehet,
hogy nem jól. Tehát. Színek, formák, hangok, anyagok, mozdulatok, tempók,
erősség, stílus, spontaneitás, váratlanság, szavak, vágyak, ösztönkésztetések.
Érzelmek, sebesség, szükséglet, játékosság, ízek, újdonságok, magatartásformák,
agresszió, gondoskodás, gyöngédség, intimitás. Szenvedély, kiszámíthatatlanság
és spontaneitás. Idáig jutottunk. Ezek mind terei a szabad érzelmi önkifejezésnek.
Következő, így szól. (13:35)

27. Természetes.

Minden, ami természetes. Talán ebbe egy picit belecsíptünk,
ami természetes. Olyan… ehh… Olyan érdekes ez, hogy alkottunk egy kultúrát,
amiben rengeteg minden, ami természetes, számunkra már nem az. És hogy miért,
majd ezt szeretném egy picit megmutatni. Például, hogy a legtöbbünk számára,
hogyha egészségesek vagyunk, az a természetes, és ha betegek vagyunk, akkor azt
kikérjük magunknak. De hogy, hogy? A betegséget nem tartjuk természetesnek. Az
egészségességünket tartjuk természetesnek. Hogyha emberek születnek a világra,
azt mondjuk természetes, és amikor meghalnak, akkor értetlenül állunk, és azt
mondjuk, ez fölfoghatatlan, ez érthetetlen, ez… „Miért pont velem történik,
miért pont így, miért pont most…? Fölfoghatatlan.” Amikor valaki szeret
bennünket, azt mondjuk „Hát… joggal, joggal.” Mikor megneszeljük azt, hogy
valaki utál minket, akkor három napig nem alszunk. „Hogy hogy utál? Hogy hogy
ezt mondta rólam? Milyen alapon? Nem is ismer engem. Mit tudja ő? Hogy lehet
ilyen?” Három nap nem alvás – megvan? „Meg.” Na. Mert az természetes, ez meg
nem hogy nem természetes, hanem fölfoghatatlan. (15:10)

Néha az életben jó dolgok történnek. Na, hát kivel, ha nem
velem? Néha meg pocsék dolgok, és akkor megint csak leülünk és azt mondjuk „Ez,
ez… nem értem.” Mind e mögött az is ott van – használom a két széket – hogy
amikor valaki nagyon énközpontú, akkor tulajdonképpen minden ami jó
természetes, és minden, amit ő nem él megjónak, az fölháborító, és egyéni
sorscsapás. Azért teszünk föl nagyon sok miért kérdést, és azért lesz ez egyéni
sorscsapás számunkra, mert énközpontúan látunk. Mmm. Egy picit hátrébb jövök az
énközpontúságtól, azt mondom „Most miért ne történhetne velem ez is, és az is,
és az is, és amaz is? Hiszen ez mind természetes.” (16:10)

A természet

Nem tudom, szerettek-e a természetben ücsörögni? Hogy az
milyen jó! Hát még a Margit-szigetet is ide veszem, na. Sok tejszínhabbal
elmegy. Ahogy ott ülünk, én nagyon… szabad napom van, alig… várom a holnapi
napot, hogy egy picit kint legyek, és akkor… Hogy tulajdonképpen ahogy a
természettel kapcsolatba kerülünk, ott mennyire természetes az, hogy mondjuk
egy fa kivirágzik, aztán van néhány ága, amelyik egyáltalán nem virágzik. Nem
szoktátok ezt megfigyelni? Gyönyörű fa, és akkor egyszer csak látod, hogy fú,
hát ez már most látszik, hogy nem, ez nem. De hogyha tavaly is néztétek, akkor
azt láttátok, hogy tavaly az nagyon szépen virágzott. Most idén nem virágzik.
Akkor hozza a gyümölcsöt. Hú, hát már érik a gyümölcs, ej de jó, ezen sok van,
azon meg alig van. Hogy ebben az évben sok van, a következőben meg nincs is
rajta szinte semmi. Mondjuk van egy jó kis cseresznyefátok, az egyik évben
milyen gazdagon terem, a másik évben meg pihenget. Akkor egyszer csak, mert már
úgy számítotok rá, hogy majd meglesznek a gyümölcsei, egyszer csak jön valami
kis izé, tíí-tíí-tíí. Elhatározod, hogy le fogod szedni kedden, hétvégén esik
négy napot. Nem tudom, hogy van-e négynapos hétvége, de mondjuk a pénteket meg
a hétfőt is hozzácsaptam. Akkor mész, hogy leszedd, és a fele megrohadt a fán. Hát
de… Akkor jön a tavasz, és azt mondod „Te jó ég! Rá se lehet ismerni erre a
fára.” Hát, ha nem volna meg a fejemben az, hogy tavasszal milyen, és nem
őrizném az ízét a júniusi cseresznyének, akkor most, itt ezt a novemberi
száradt kóróságot… Hát mi ez? (18:05)

Picit ott ücsörgünk kint a természetben, olyan sok minden
megint természetessé válik. A születés, a halál, az, hogy néha van gyümölcs,
néha egyáltalán nincs. Hogy te egy csomót dolgozol, és látod az eredményét.
Néha ugyanannyit dolgozol, és semmi eredménye nincsen. Dédelgeted a
puszpángjaidat, és jön a puszpáng moly, és két nap alatt lezabálja az egész
puszpáng sort. Megvan ez nektek? Vagy ti a vizsgaidőszakra készültök? Mert
akkor se puszpáng, se cseresznye. Szóval tulajdonképpen, ahogyan kinn ücsörgünk
a természetben, akkor egyszer csak olyasmi, ami egyébként még idebenn is
elfogadhatatlan, viselhetetlen, érthetetlen, fölháborító, az egyszer csak olyan
közel tud kerülni, és annyira magától értetődő lesz. A végletek magától
értetődők lesznek. Az, amire azt mondod, hogy ez milyen igazságos, és az is,
hogy milyen igazságtalan. Ugyanazt megcsináltam vele, ugyanúgy megkapáltam, meg
megöntöztem. Vagy őt megöntöztem, megkapáltam, milyen szép lett, a másik meg
megdöglött, azt se tudom, miért. A világban vannak dolgok, amiket nem tudjuk,
hogy miért van. Az egyik él, és a másik meg nem. Na, nem akarom… itt egészen
el, el… benne vagyok ebben, mintha itt se lennétek. Szóval. Szóval, hogy… (19:35)

Kulturális gátoltság

Az érzelmi önkifejezésnek része mindaz, ami természetes. És
hogy azért is lehetséges, hogy sokszor gátoltak vagyunk, vagy fölhúzunk
magunknak falakat, mert egy csomó mindenre azt mondjuk, hogy ez se természetes,
és ez se, és ez se. Akkor ezt se fejezem ki, akkor ez is ciki lenne. Ezt se
mondom ki, hát akkor hogy nézne ki, akkor mit fognak szólni. Például ahogy
jöttök, adott esetben, és mondjátok, elkezdtek sírni, és akkor azt mondjátok
„Ne haragudj Feri!” Hát tudjátok, ez, ez… gmm. Ha nem szeretnélek titeket,
akkor „Ejjjjj!” Hogy miért van az, hogy ez, ez valami kipusztíthatatlanul ott
van bennünk, hogy „Ne haragudj, ha sírok!” Most miért haragudnék? De most…
akkor mégis mondjuk. (20:25)

Volt egy kedves hölgy, leült, azt mondja. „Feri, el fogom kezdeni
mondani, hogy mi a nehézségem, és az lesz, hogy majd nagyon fogok sírni.” Igen,
ezt, ezt mondta, de még nem sírt akkor, csak előre mondta. „Én nagyon fogok
sírni. De hát tudod, én ilyen vagyok, tehát akkor sírok, sírok, én ezt így
tudom elmondani. Kérlek szépen… Mert hogy én ezt a férjemmel megbeszéltem, sok
év munkánk van benne, mert a férjem évekig azt gondolta, hogy amikor sírok,
akkor hatni akarok rá. Akkor most már ezt tisztáztam a férjemmel, hogy amikor
sírok, akkor nem hatni akarok rá, hanem bőgök, és ez teljesen független attól,
hogy mit akarok. Ha akarok valamit, majd mondom, és sírni meg azért sírok, mert
nem bírom ki e nélkül. Feri, hát te is egy férfi vagy, vagy valami olyasmi –
látszott, hogy magánál volt, kevésbé nálam – és akkor, tehát én nem t’om, gőzöm
sincs, hogy van veled, de hát nem is akarok ebbe belemenni, mert én vagyok a
kliens. Neked csak annyit mondok, hogy én majd zokogni fogok, és minden, de te
nyugodtan, ezzel ne is törődj ezzel, mert én csak így tudom ezt elmondani, tehát
ezt tedd zárójelbe, és úgy figyeld a többit.” És tényleg, elkezdte mondani, és
sírt, sírt… na, és én figyeltem a többit. Attól te fent… miért ne? (21:45)

Vagy milyen az, ahogy tudjátok, elcsuklik a hangod, és úgy
egyszerűen nem bírod tovább mondani. Megvan ez az élmény? Nem… nem megy tovább,
és egy csomó érzés elönt, vagy lehet, hogy egy önt el, de az nagyon. A csomóról
nem tudjuk, de hogy valami, most az aztán… Látom, ahogy azt az erőszakos
erőfeszítést, hogy, hogy azonnal rendeződnöm kell, azonnal megint normálisnak
kell lennem, és azonnal folytatnom kell. Ha ezt magadért csinálod, akkor tök oké.
Azt mondod „Nem akarok elgyengülni, vagy elérzékenyülni, vagy nem akarok ebbe
belezuhanni, vagy hogy ebbe ha nagyon beleengedem magam, akkor elvesztem az egyensúlyom…”,
akkor értem, akkor rendben van. De hogyha ezt most értem, vagy valakiért, vagy
valami kultúr dologból, ojj, úgy, úgy… és ilyenkor már hiába szólok. Hiába
mondom, hogy „Van időd rá, most megengedheted magadnak. Annyira jó lenne, ha
nem nekem kéne mondani.” Akkor ott ülünk, akkor ülünk két percet, ülünk négy
percet, és az alatt, az alatt fontosabb dolgok történnek, mint ahogy el… most
elkezdünk beszélni. Hát a lényegi dolgok tudattalanul mennek bennünk. Hát… na.
A lényegi dolgok egy nagy része, mert vannak tudatos lényegi dolgok. Mennek,
mennek, és az a jó, hogy nem csapjuk agyon azzal, hogy (Kihúzza magát, rendezi
a testtartását – szerk.) Áhh! Jól van. (23:25)

Emlékeztek? Ja, hát de most a természetesség. Igen, mert
arra gondoltam, hogy mondok egy párat. Igen, és… igen. Megvan az az élmény, azt
nem tudom, hogy mostanában elmondtam-e nektek. Ajj, nézzétek ezt el nekem, hogy
nem mindig emlékszem, hogy pontosan mikor mit mondtam el. Már 16 év, már
összezavarodnak bennem, mint a féldecik. (23:55)

Időjárás jelentés – kölcsönös neurotikus allergia

Hogy, hogy… tudjátok, a férfi, aki már nem szívesen ment
haza, és ezért az autójával körözött a lakótömb körül. Meséltem ezt mostanában?
„Nem.” Hát akkor hadd mondjam el, mert, mert… na. Már… megint a gatyámmal
küzdök. Már megvolt nekik a kölcsönös neurotikus allergia, és a kölcsönös
neurotikus allergia, ami a feleségével együtt hát hmm… ezért a férfi nem
szívesen ment haza. Milyen érdekes, hogy most magamat látom még egyszer ott.
Szóval, nem szívesen ment haza. Ezért mindig tett egy kört (Köröz a székek
körül – szerk.) Meg még egyet, meg még egyet. Hát addig is nyugi volt. Nem
meséltem mostanában? Nem, akkor megyek még egy kört. Szóval így ment, és
egyszer csak hallja a rádióban, mert azt hallgatta, a békével neki az együtt
volt, hogy „Píí-píí-píí, 18 óra, híreket mondunk. Időjárás jelentés. Fagyok
várhatóak az éjszaka. Leereszkedik a köd, ami sűrűvé válik, nagy
valószínűséggel holnap délelőtt sem oszlik föl. A talajmenti fagyok után
beborul majd az idő, villámlás, dörgés, hidegfront, és hidegfronti hatás.
Öltözzenek… (Valaki a nézőtérről: melegen. – szerk.) rétegesen.” Ezek a
kiegészítő igazságok, látjátok. Na, öltözzenek melegen. (25:40)

Az ürge egyszer csak megállt az autóval. „Hú, de érdekes ez.
Mintha csak az otthoni légkörről lett volna szó. Hát hogy fagyok, leszáll a
köd, az nem oszlik el, hogy hidegfronti hatás, hogy rétegesen kéne öltözni,
hogy valószínű lesz még villámlás, dörgés. Hát mint hogyha a feleségemről, meg
rólam lenne szó.” Tovább gondolkozott ezen, azt mondja „Hát de ez milyen
érdekes, hát tulajdonképpen most meghallgattam az időjárás jelentést. Hát
érzelmileg ehhez tulajdonképpen pozitívan viszonyultam, hálás voltam annak, aki
elmondta nekem, milyen idő lesz holnap, mert akkor ehhez tudok alkalmazkodni.
Akkor tudom, hogy ilyen idő lesz, és de jó, hát mert különben honnan tudnám.”
Akkor továbbra is ül, és azt mondja „Ez milyen érdekes, hát de akkor miért nem
megyek így haza? Hát akkor haza kell mennem, és megnézni, hogy milyen otthon az
idő, és akkor ahhoz fogok öltözködni, ahhoz alkalmazkodok.” Elhatározta, hogy
mostantól kezdve így fogja csinálni. Hazament, és nézte, hogy na, milyen az
idő. Dörög? Hát dörög, dörög, van olyan, hogy dörög. Villámlik? Hát na,
villámlik, nézzük mekkorák. Aztán megcsapta őt a hideg, úgy a felesége felől,
na-na-na, ez az, a réteges öltözködés. Akkor leszállt a köd, szokás szerint,
nem is nagyon oszlott. Igen ám, de ő megváltozott, mert azt mondta, hogy
„Mindez tulajdonképpen milyen természetes dolog.” (27:10)

Néhány hét múlva a felesége odaállt elé, és azt mondja: „Ide
figyelj, Dezső!” De most az ide figyelj, vagy a Dezső? Vagy a… vagy a ki nem
mondott rész, ugye ezt se lehet tudni. Azt mondja „Hát te megváltoztál.
Szeretőd van?!” Nem szeretője van, hanem rájött, hogy úgy fogja kezelni az
otthoni klímát, mint ahogy az időjárást is. Képzeljétek el, ebből lett egy
fordulat, valódi fordulat a társkapcsolatban. Mert egyszer csak a férfi
elkezdett természetesnek tartani valamit, ami… „Dörög és villámlik…” Szóval,
ami természetes. (28:00)

Jaj, a nagymamám mondását lehet, hogy nem is idézgettem
nektek. Mert mikor ilyen spontán gyermeki részemmel, csak úgy voltam
kisgyerekként, óvodás korban, akkor belém sült a nagymamámnak… Mégis csak egy
úriasszony volt, ezt nem t’om honnan gondolata, de így élte az életét. Valaki
egyszer azt mondta neki, hogy te az vagy, és akkor ebben megszorult. Mikor én
ott jöttem-mentem, minden, valamit gyerekeskedtem, a szónak most jó értelmében,
akkor a nagymamám, mindig ilyen nagyon… azt mondja „Ne mórikáld magad!” Ezt
mondta a nagymamám. Hát ez szörnyű! Mikor tudjátok, csak úgy voltam. Nyeee-eee.
A legjobb, az ember leül, és kaktusszá válik. Belül észrevétlenül áramlanak a
nedvek, de ennél több nem történik. Tehát ami természetes. (29:05)

Zokni

A természeteshez például a séma terápiában ezt mondják, hogy
mondjuk aki nagyon beleragadt ebbe a sémába, az érzelmi önkifejezés nagyon
gátolt, hogy azt mondja neki a terapeuta, de ezek mindig annyira bonyolult
dolgok… Azt mondja „Tudja mit…?” Fölhúzom a zoknit. Olyan készületlennek érzem
magam így estére. Egyébként, látjátok? (Fölhúzza a nadrág szárát, megmutatja a
zokniját – szerk.) „Ez két különböző?” Nem jött össze reggel a párosítás, igen.
Igen, mert olyan fáradt voltam még, és néztem, hogy na, ez két olyan hasonló.
De tulajdonképpen a hasonló az stimmel is. Náhh! Miért, ez baj? „Nem.” Nem, nm,
szerintem is jó. Még lehet, hogy holnap is ezt veszem föl. Hogy… egyébként azt
tudjátok? Volt egy, volt egy ismerősöm, hogy csinálta végig az 5 év kollégiumot
zokniilag? Ugye a nők azt mondják „Ne, ne, ne mondd el, ne!” De, de! Most már
elmondom. Van bennem egy kis kíméletlenség. Azt csinálta, persze férfi volt,
na, férfi volt, és édesanyját megkérte augusztus végén, hogy őneki kell hét pár
zokni. Akkor volt a hétfői zokni, keddi, szerdai, csütörtök, péntek, szombat,
vasárnap. Ugye hát nem jött haza, csak sátoros ünnepeken. Ezért mindig egy, egy
pár zokni volt rajta, hat pedig szellőzött. Az volt a koncepció, hogy egy hét
alatt azért bőven kiszellőzik annyira, hogy a következő nap, vagy… így. És
kizárólag Karácsony, Húsvét, pünkösdi mosásra adta a zoknijait. Öt évet tolt
végig így. Tessék? „Voltak barátai?” Voltak-e barátai. Azt hittem, hogy „Voltak
barátaid?” Jó, tehát az önkifejezés. (31:20)

Snoopy-s poszter, akvárium

Azt mondja a terapeuta, segítő, most mindegy. „Tudod, mit
próbálhatnál ki? Hogy minden nap csinálj meg három dolgot, amihez kedved van.”
Most ez nem azt jelenti, hogy gátlástalanul, most nem mondom el megint ugye,
hogy a gátoltság van az egyik szélsőségben, a gátlástalanság a másikban, és mi
középen a szabadságot keressük. Azt mondta, kísérletezz azzal, hogy naponta
három dolgot megteszel, amihez kedved van. Oly egyszerű, hogy egész meglepő,
hogy nem csináljuk, vagy hogy nem tudatos. Ez milyen jó! Haaa. (32:05)

Elárulok most nektek valamit, amit még eddig soha. Nem lesz
komoly, csak titok. Nem titok, csak nem mondtam. Azt már elmondtam nektek, hogy
van egy nagy Snoopy-s poszterem. Snoopy-s poszter, zseniálisan jó, a lehető
legnagyobb, ami csak létezik. Egy ötven éves férfinek mindenképpen szükséges,
hogy a kis háló részében legyen egy ilyen. Főleg azért, mert mikor lekapcsolom
a lámpát, foszforeszkál, hu-hú! De tulajdonképpen gyerekkoromban nagyon
szerettem halazni. Hát hogy halak, guppik, szifók (Mexikói kardfarkú hal –
szerk.), zebrahalak. később sziámi harcos hal, 28 fok meleg, csak akkor ívik.
Mrrrhh. Na szóval. Annyira szeretném, hogy legyen akváriumom, na de értitek. Hogy
már? Tehát az elképzelhetetlen, nem bírom gondját viselni ezeknek az érzékeny
élőlényeknek. Ezért addig-addig jöttem-mentem, találtam egy nagy posztert.
Pontosan olyan méretű, mint egy hosszúkás akvárium, halak vannak rajta, de
olyan nagyon élő. Nagy kék víz, halak. Ezt én – most elmondom, így fekszem,
így, velem szemben van Snoopy, és így balra tőlem az akvárium. Tehát én oda
nézek… Képzeljétek el, amióta megvan, egyetlen hal se döglött meg anélkül, hogy
szárított bolhát adnék nekik, vagy tubifexet, vagy bármi nyalánkságot. Ezek
ott…, és várnak engem. (34:05)

De ez semmi. Mert gondoljátok, hogy én egy ilyen
stílustalan, érzéketlen férfi vagyok? Tévedtek. Ugyanis én azt csináltam, hogy
két speciális világító testet helyeztem az akvárium fölé, azokat egy-egy
gombnyomásra ti-ti, és hhhhh, olyan, mint hogyha benn lennék a víz alatt.
Értitek, a víz alatt! Hááá! Na jó, szóval ehhez volt kedvem. Ahhoz volt kedvem,
hogy miért kéne nekem átélni azt, hogy nem lehet akváriumom azért, mert nem
bírok róla gondoskodni meg törődni, meg mit t’om én, csak rohanok, meg
elfelejteném etetni a halat? Csinálom, a képet, ott lesz, bekapcsolom, és hmmm.
Nagyon szép, szép! Szóval. Következő. (35:00)

28. A szeretet kifejezése.

Érzelmi önkifejezés területei, a szeretet kifejezése. Mmmm,
hát na… Emlékeztek, a nővér aki haldoklókkal foglalkozott, és akkor azt mondja,
egy-két mondatot szoktak mondogatni a haldoklók, hogy mi az, amit visszanézve
nagyon sajnálnak. Azt mondják „Na azt sajnálom nagyon, hogy nem fejeztem ki
jobban a szeretetemet, és azt sajnálom nagyon, hogy nem fejeztem ki szabadabban
az érzéseimet. Ezért kár volt.” (35:40)

Tudjátok, a klasszikusom, hogy jönnek, jönnek hozzám, néha
van, aki ezt „Ide figyelj Feri! Nem akarlak a szemedbe dicsérni.” Szoktam
mondani „Nyugodtan.” És tudjátok, miért? Kockáztatok. Hadd szálljon a fejembe a
dicsőség, hadd bízzam el magam, ez a kockázat, és én kockáztatok, ez a
bátorság. Jó, szóval. A szeretet kifejezése. Milyen érdekes, hogy nem egyszer
valami, valami váratlan, esetleg tragikus fordulatnak kell bekövetkeznie ahhoz,
hogy hirtelen ráébredjünk, hogy „A nemjóját neki! Hát hogy-hogy nem mondom
neki, hogy…?” Na jó, ennyi. He-heee! Ez az. (36:40)

Nincs vesztenivalóm

Van egy-két kedves hajléktalan ismerősöm. Ugye ott laknak
nálunk, hát szóval ott, ott a parkban. Ezért hát lépten-nyomon, van hogy szinte
minden nap találkozom velük. Persze, hogy amikor megállok az autóval, már
jönnek is, hogy „Feri…!” Ugye, és akkor 500 Forint… 1000-es. Néha van úgy,
olyan is van, hogy naponta jövök, kétszer-háromszor jövök-megyek, és mind a
háromszor jönnek „Feriiii! – Jóska, hát délelőtt adtam.” És akkor ez így
többször lejátszódott. Azóta ez a hajléktalan a következőt csinálja. Megállok,
azt mondja „Feri atya! Tudom, nem kell rászokni.” Ezt mondja, ezt helyettem
mondja, de sose mondtam neki ezt, hogy nem kell rászokni. Ahogy engem is, akkor
rögtön elmondja az én részem, és utána már csak kérni kell. Tulajdonképpen tök
kedves velem, mert megspórolja, hogy én erre mondjak valamit, ezt ő gyorsan
elmondja, és akkor utána adhatom a pénzt. De szoktam is neki adni. (37:50)

Szóval, annyira tetszik ez nekem, hogy mondjuk egy
hajléktalan ember, aki azt mondja, hogy – most a szó jó értelmében – „Hát
énnekem nincs veszteni valóm. Hát most miért ne mondjam neki? Tudom, nem kell
rászokni. Add azt az 500-ast, ne szórakozzál már!” Ez tök rendben van. Na, és
ha van valami, ami igazán szíven üt, mikor mondjuk egy rászoruló embernél azt
látom, hogy azon tipródik, hogy nehogy valami rosszat mondjon nekem. Hogy
elkezd megpróbálni alkalmazkodni hozzám, hogy adjak neki 500 vagy 1000
forintot. Az igazi, ilyen csontig ható fájdalmat okoz nekem. Legszívesebben
üvöltenék „Azonnal hagyd abba! Ne, ne, ezt ne, ne!” De nem azért, mint hogyha
őrajta akarnék számon kérni valamit, hanem fáj nekem ez. Mhh. Érthetően tudtam
elmondani? Nem elég a nyomorúsága, még, még… sz’al nem, nem, ezt nem. Óh, na!
Következő. (39:05)

29. Ragaszkodás, kötődés.

Érzelmi önkifejezés területei, ragaszkodás, kötődés. Két
élményem jutott eszembe. Fiatal pap voltam, és valakivel tettem valami jót. Hát
lelkes voltam, meg minden, és aztán eltelt mondjuk egy év, és tettem valami
olyasmit, amit ő nagyon rosszul élt meg. Akkor úgy hirtelen elkezdtem ezen
gondolkozni, most ő hogy lát engem, vagy most mi van köztünk, vagy most ez
hogyan megy majd tovább, vagy mit gondolunk most egymásról. Valahogy piszkált
ez, nyomasztott, és tisztázni akartam, ezért odamentem hozzá. „De most tudom,
hogy te ezt így élted meg, most akkor, most akkor mi hogy vagyunk?” Így kihúzta
magát, azt mondja „Ide figyelj, Feri! Te mindig az az ember leszel, aki nekem
egy éve segített. Mindig ez az ember leszel.” Megrendített az, hogy ő egy rossz
tapasztalat ellenére, vagy azzal együtt is a kötődését fönntartotta. Hogy te
sosem fogsz megszűnni annak az embernek lenni, aki velem valamikor jót tett.
Háhh! Kötődés, ragaszkodás. Amikor valaki az érzelmi önkifejezésében szabad,
akkor lehet ugye, azért itt van ez a dilemma, ugye, hogy mennyire nem is
könnyű. Mert mondhatná azt, hogy „Nem, nem, én a haragomnál vagyok. Hát igen,
igen. Na, vártam már, hogy ide gyere. Főleg egy paptól, hmm, na, kicsit hosszúba
tellett magának.” Akkor a haragjánál van. De az, hogy ő nem a haragjánál volt,
hanem az összetartozásunknál. Hííí! Most lehet, hogy itt állok meg. (41:10)

A harag kifejezése

Emlékeztek, hogy azon beszéltünk, hogy „Fejezd ki a haragod!
Fejezd ki a gyöngédségedet!” Aaa, mint hogyha az olyan egyszerű lenne. Csak
hogy ám, emlékeztek, hogy a haraggal együtt a legtöbbünk esetében nem csak a
harag indul el, és nem csak a haragot közvetítem. (Rakosgatja a székeket –
szerk.) Hú! Feri! Ez a kéz-szem koordináció zavara. Azt mondja. Nem csak a
haragom indul el, hanem a megvetésem is, a lenézésem, amit ehhez az érzéshez
előszeretettel szoktunk kapcsolni, miközben ez lehet, hogy nem is tudatos.
Mikor elolvassuk egy könyvben, vagy halljuk, hogy „Szabadon fejezd ki az érzéseid,
a haragod!”, tulajdonképpen én úgy élem meg, hogy én „végre a haragomat
fejeztem ki”, vagy „én mindig is ki tudtam fejezni a haragom”. Aha, de
valójában nem a haragom fejezem csak ki, hanem a megvetésemet, vagy a
lenézésemet. A többségünknél ez a kettő mintha össze lenne kötve. Hahh! (42:20)

Akkor itt vagyok, és az a kérdés, hogy melyikhez
kapcsolódjak? Rendben van, én is nagyon értékelem, hogy kifejezed a haragod.
Erre azt tudom mondani, hogy „Igen, örülök, hogy ezt megteszed. Legalább tudom,
hogy ez neked nem esett jól, de a megvetésedből nem kérek, azt szeretném
visszautasítani. Ne vess meg engem! Ne nézz le engem! Az emberi méltóságomat te
ne vond kétségbe, mert azért ki fog kellenem állni. Azt… abba ne kössél bele, a
méltóságomba!” Mennyire nem is könnyű, hogy itt most melyikre fogok reagálni? (43:05)

Lehet, hogy a harag kifejezését, az tudatos, azt érzékelem,
hogy haragszol. Azt, hogy megvetsz, lehet hogy bennem nem is tudatos. Az is
lehetséges, hogy benned se tudatos. Közben, ha olvashatom az okos könyveket,
fogadjuk el a másik kifejezését – ugye, emlékeztek. De hogy néz ki egy
kapcsolatban az, hogy valaki szabadon önkifejez, és utána a választ is szabadon
veszi. De lehet, hogy tulajdonképpen nem t’om mióta azért tiltakozom az ellen,
hogy te a haragodat kifejezd, mert a megvetésedet viszont, azt nem kérem.
Akárhányszor ezt látom a szemedben, vagy látom azt a mozdulatot, vagy azt a fél
mondatot, na azzal van a bajom, nem a haragoddal. A legnehezebb akkor, hogyha a
harag kifejezőjében sem tudatos ez a kettő, hogy az egyik ez, a másik az, és
akinek kifejezik, őbenne se tudatos, hogy most melyiknél vagyunk, vagy most mi
is történik. (44:05)

Projekció-introjekció. – A féltékeny férfi. –
Helyzetek négy székre.

Vagy a másik ugye, és ebben is szeretnék egy picit tovább
menni. Van ez a két klasszikus gyermeki énvédő stratégiánk. Az egyik a
projekció. Emléksztek, itt fejeztük be múltkor, de egy kicsit tovább vinném
ezt. Itt van a projekció (1), itt meg az introjekció (2). Kiteszek valamit,
képzeljük el, én vagyok a féltékeny. Férfi legyek, vagy nő? „Férfi./Nő.” Milyen
érdekes, hogy gyorsan sokan mondták, hogy „Nő.”, és utána erősen azt, hogy
„Férfi.”. Most nem tudom eldönteni, most mi legyen. Most ingerenciám támadt,
hogy megszavaztassalak benneteket. „Szavazzunk!” Szavazni akartok? Jó, tegye
föl a kezét, aki azt mondja, hogy a féltékeny személy legyen nő! Jó,
érzékeltem. Legyen a féltékeny személy férfi. Úúúúaajj, a többség, ezt,
egyértelmű. Na most, én vagyok a féltékeny férfi. Hh-hmm. A következőt mondom
neked. (Kiabálva – szerk.) „Nem lehet igaz, te mindenkivel incselkedsz,
mindenkit csábítasz. Nekem ebből elegem van. Egyszerűen nem lehet veled élni.
Szükségem van a biztonságra, de nálad semmiről nem lehet tudni. Mit számít
neked, hogy az oltár előtt zskkrrrr.” (45:35)

Képzeljük el, most átülök ide, mondhatjuk azt, hogy ú, hát
most együttérző leszek vele, azt mondjuk, hogy hóó-hóó-hóó, hát mi történhetett
itt. Ugye? Ó, hát azért tudunk együttérzők lenni. Szegény pasi. Igen ám, de
megnézzük, hogy mi történt, és mondjuk az derül ki, hogy semmi nem történt,
csak a felesége a kapuban beszélgetett még a munkatársával öt percet, mielőtt
hazament volna. De a férfi elhúzta a függönyt. „Már megint az a Dezső!” Most
amikor én azt mondom „Benned nem lehet bízni! Te mindenkivel incselkedsz!
Zsééé!” – Ezek mind szakkifejezések voltak. Akkor valójában ez ékes példája a
projekciónak. Hát projektálok. Én vagyok féltékeny, én vagyok bizonytalan, én
nem tudom, hogy hogy is van, és ezt én beléd látom. Ezt mind, mind kirakom,
kirakom, és megkínállak téged ezzel, hogy te is lásd magadat így. Sőt,
tulajdonképpen rá szeretnélek venni, hogy lásd magad így. „Vedd már észre!
Tudatosuljon már benned! Fogd már föl, hogy mit csinálsz! Értsd már meg!
Könyörögjek neked? Hát előbb-utóbb ott leszünk a tönk szélén. Hát ez zsekkk-áhh!”
(47:25)

Most az a kérdés, hogy te mivel szoktad magadat védeni?
Gyerekkortól kezdve mi az, ami – mondjuk így – ösztönösen kialakult benned? Te
is projektálsz-e, vagy introjektálsz? Mert a kettő akkor nem ugyanaz lesz, más
lesz a kapcsolati dinamika. Képzeljük el, hogy te egy olyan projektálós nő
vagy, na. Ezért, mikor én ezeket mondom, téééé-ééééé, és akkor én erre azt
mondom. „Hát te hülye vagy? Ide figyelj! Eszednél vagy? Öt percért? Tháááá! Hát
ilyen hülye utoljára tudod, ki volt?” Mondjatok valakit, nem jut eszembe, aki
olyan nagyon hülye volt az utóbbi időben! „A Dezső.” A Dezső? Nem, nem a Dezső.
Hannibal Lecter volt utoljára ilyen. Na, ez is egy jó nagy projekció, ugye, belelátok,
már démonizálom is. „Kivel nem lehet élni? Tudod mit…!” (48:40)

Az is lehet, hogy persze ilyen elegánsan is csinálhatom,
akkor jöjjön az elegáns verzió. Hát mégis csak… stílusok. Azt mondja, hideg
vérrel. „Látom drágám, dühös vagy. Ez vagy te. Gratulálok. Ezt így kell, így.
Néztél volna tükörbe, látnád azt a lehetetlen arcodat ilyenkor. Hát tudd, mi
ez? Projektálsz.” Ez a… ez nagyon csúnya, ez rosszabb, mint a Hannibal Lecter,
ez a „projektálsz”, nem? Ez őrjítő egyszerűen. Ezzel a meg… na, jól van, jó.
Vagy nem t’om, hogy jól van-e, mert ez annyira nincs jól. De… tehát ha én is
projektálós vagyok, akkor az összes, mondjuk az összes dühöm, és az összes
sérelmem, amit férfiaktól szereztem, az mind ott van nálad, és dzsíí-dzsíí.
„Tudod, kivel szórakozzál!” Hát így van, hogyha projektálós vagyok. (50:10)

De mi van, hogyha nem? Most introjektálni fogok. Látjátok,
így, így, ez a mai napomba ennyi minden belefér. (Sírva mondja – szerk.) „Jaj,
ne haragudj! Tényleg tudom, már annyiszor kérted, és tényleg, tényleg, hogy
hogyan felejthetem el ezt mindig. Hát mondtad, hogy tényleg, és tényleg,
tényleg, tényleg, öt perc volt, az igaz, igaz, lehet, hogy tíz is volt. Jaj, ne
haragudj, hát tudod, hogy szeretlek. Jaj, ne haragudj! Ne haragudj! Tudod, hogy
te vagy… Nem tudom, szeretsz még? Jaaaaj! Hát én nem akartam semmi rosszat, de
tényleg, nem tudom, milyen vagyok. Hát ilyen vagyok, valahogy nem tudom… Úgy
szeretnék ettől megszabadulni, de nem megy. Tudod, olyan ártatlan volt, tudod,
csak pár perc.” Na, nem mondom, hogy nem túloztam el egy kicsit. (51:10)

Ez azt jelenti, tudjátok, így beszéltük, hogy – most másra
használom a székeket, de itt vagyunk a történetben – amikor valaki projektál,
akkor valóságnak tartja azt, amit a másikban lát, amit ő belelát. Tehát itt vagy
te, de én ezt tartom valóságnak. Hogy te egy megbízhatatlan, egy
lelkiismeretlen, egy szeretetlen, egy nem t’om én mi vagy. Én ezt tartom
valóságnak. Amikor valaki introjektál, az a probléma, hogy ő pedig azt tartja
valóságnak, ahogyan a másik látja őt. Akkor azzal, tényleg, így van, tényleg,
hogy lehetek ilyen, tényleg, és tényleg, és tényleg. Ezért ezt például, hát ha
kívülről nézzük, merő szeretettel mondhatjuk azt, hogy milyen nagyszerű, a
férfi kifejezte az indulatát, megmondta, határt akart húzni, tüdü-düdüm. Hát
csak nem erről van szó, hanem hogy egy óriási projekcióban van, és
tulajdonképpen akarva-akaratlanul rá akarja venni a feleségét, hogy ő is lássa
úgy magát, ahogyan ő látja a feleségét. Mert ha ő is úgy látja magát, hogy
tényleg, én egy megbízhatatlan – hogy is mondjam – egy némber vagyok, hát
akkor, akkor majd összeszedi magát, és énnekem nem kell majd átélnem azt, hogy
fenyegetve vagyok. Hát ez minimálisan a harag kifejezése, ha a lényeget látjuk.
Az is benne van, de hát hogy nem a lényeg, az biztos. (52:55)

Amikor ő idejön, és azt mondja, hogy „Jaj, de ne haragudj!
Hidd el, hogy szeretlek! Nem fordul elő…”, akkor mit csinál? Hát ez meg nagyon
messze van az alkalmazkodástól. Itt (A féltékeny férjnél – szerk.) nem szabad
önkifejezés van, itt meg nem szabad (Belebotlik a székbe, majd táncol a szék
mögött – szerk.), itt meg nem szabad alkalmazkodás van, hanem itt pedig egy
nagyon erős introjekció van. Belsővé teszem azt, amit te mondasz, és azt mondom
„Igen, igen, akkor én az vagyok, ahogy te engem látsz.” (53:30)

Amikor egy 40-50 éves nő azt mondja „Na Dezső, most lett
elegem! Elegem lett 10 éve, de most merem mondani. Hrrr!” A sárkány, zhhhhh!
Hogy akkor tulajdonképpen miből van elege? „A saját viselkedéséből.” Ez az, én
is ezt gondolom. Abból van elege, hogy magát az introjekcióval védje. Mert
miért védem magam a belsővé tevéssel? Azért védem magam, mert pici
gyerekkoromban az önvédelemnek az egyik legzseniálisabb módja volt, miután a
szüleimtől függtem. Hát ha ők nem törődnek, nem gondoskodnak, nem szeretnek,
nem látnak el, énnekem végem van, fizikailag is megnyekkentem. Tehát az
önvédelemnek része, hogy ha apám 128-szor elmondja, hogy „Büdös kölyök!”, akkor
jól járok vele, ha azt mondom, hogy büdös kölyök vagyok, mert fönn tudom
tartani a kapcsolatot valakivel, aki eltart. De ha én elkezdek projektálni, és
azt mondom „Ide figyelj, apám! Olyan vagy, mint Hannibal Lecter!” Hát ez egy…
kicsit problémássá válik a viszonyunk. Minél kisebb vagyok, ezt annál kevésbé
engedhetem meg magamnak. (54:45)

Ahh, ezért most hogyha egy picit egy lépéssel beljebb
megyünk, mint ahogy szoktuk mondani, tulajdonképpen nem a Dezsőből van elegem,
mert a Dezsővel lehetne együtt élni – most így mondom egyszerűen – például, ha
azt mondnám. „Dezsőnek ez a nehézsége, hogy ő így lát engem. Hát én, én nem
vagyok ez, én ez vagyok.” És ha azt mondom, ez a Dezsőnek a nehézsége, akkor
szabadon eldöntöm, hogy mennyi teret adok az önkifejezésnek, mikor mondom azt,
hogy (Másra használom a két széket.) tehát mikor mondom azt, hogy „Tudod Dezső,
hogy ez egy teljesen normális öt perc volt? Ezt nem akarom hosszabban mondani,
de ez az öt… szóra sem érdemes. Sajnálom, hogy erről kell beszélnünk.” És
közben mondhatom azt, hogy „Ó, látom, na, látom, látom megint nem könnyű, nem
könnyű neked. Ahh, ezt ismerem, ismerem, mert más helyzetben meg én vagyok így.
Hú, azt ismerem. Mit csináljunk?” Akkor szabadon tudok az alkalmazkodás, az
együttérzés helyén lenni, és tudok az önkifejezés helyén lenni, szabadon ezt
meg tudom csinálni. Most itt legyek, vagy ott legyek, de közben meg tudom
tartani az önmagammal való azonosságomat. A probléma az, hogy ez teljesen
elvész, és azt élem meg, hogy az önazonosságomhoz csak úgy tudok eljutni,
hogyha a Dezső elment Kukutyinba. De tulajdonképpen ahogy ezt te mondtad nagyon
okosan, első sorban nem Dezsővel van a bajom, hanem hogy az introjekcióm már
túl sok. Amikor projekcióval védem magam „Tudod, kinek beszélj! Teee!”
Hallottátok ezt, milyen szépen… Ezt nem is gondoltam volna. Akkor pedig nem
szabad önkifejezésben vagyok, hanem tulajdonképpen hát ez… a kapcsolatunk… hát…
Óh. Még egy kicsit sűríthetem ezt nektek? Még egy picit. (57:10)

Ezért nagyon egyszerű, olvassuk „Állj ki magadért!
Alkalmazkodj! Ne alkalmazkodj! Legyél nagyvonalú!” Hmm-hmm-hmm. Egy picit
megérteni, hogy mi is történik. A helyzet ennél még cifrább. Ííí, hej, de most
megkavarom. Ezt… ú, nem fogok elférni. Hogy csináljam ezt? (Odébb teszi a kis
asztalt, négy széket egymás mellé rak a színpad hátulja felé – szerk.) A
helyzetünk ennél még jóval bonyolultabb, mert… Most ide azért nem rakok… Háhh,
milyen jó! (Lerakja a jegyzeteket a négy székkel szemben – szerk.) Itt lehetne
négy szék, így. Azt mondja. (58:00)

Egyetlen beszédfordulatban vagyunk, mondjuk én rád kiáltok
„Ejjj, a nemjóját!” Te meg erre válaszolsz valamit. Tulajdonképpen itt négy
dolog van bennem párhuzamosan. Az egyik, amit mondok. A másik, amit gondolok,
de nem mondok ki. A harmadik, amit te mondasz, az bennem van. A negyedik, amit
arról gondolok, hogy nem mondasz ki. De nem bonyolítottam túl. Mert ez a négy
párhuzamosan bennünk van. Ha csak egy kicsit is egészséges a lelkünk, akkor ez
a négy bennünk van. Ha az első öt életévben komolyabban megsérültünk, akkor ez
nem megy nekünk. Főleg az nem megy nekünk, hogy elképzeljük, hogy mi lehet benned,
az nincs bennünk, akkor csak… akkor sokkal egyszerűbb az élet, és sokkal
problémásabb. Igen, nincs akkor ez a leképezése ennek a többféle valóságnak.
Tehát, hogy ezt mondom, ezt nem mondom, de bennem van, te ezt mondod, és ezt
mondod és én azt gondolom, hogy azt meg még nem. Tulajdonképpen akkor itt ülök,
és most… Hát most akkor melyik, melyik szólaljon meg? Most ezt mondjam tovább,
vagy akkor kimondjak valamit abból, amit eddig még sose mondtam ki, vagy most
akkor arra reagáljak, amit mondtál, vagy arra reagáljak, amit látok a
szemedben? Te nem, nem… nem csoda, hogy nem olyan könnyű az élet. Egy egyszerű
helyzetben, hogy éppen kifejeztem a haragom. (59:40)

Ráadásul te is pont ugyanígy vagy. Te meg hallod a haragom,
válaszolsz. „Te velem ne kiabálj!” A legszívesebben nem ezt mondtam volna. Most
tulajdonképpen miért is kiabálsz? Igen, ezt elmondtad, hát de én tudom ám, hogy
tulajdonképpen amit meg nem mondtál, az meg az. Akkor kapunk egy egyszerű
fölszólítást: fejezd ki az érzéseid! Hát most, most akkor hogy, melyiket, vagy
hogy? Most hol tartok egyáltalán? Nem, most akkor mi, hogy, vagy ki vagyok én,
melyik vagyok én? Vagy most mit kéne csinálni? És ez egy legegyszerűbb két
beszédfordulatnál vagyunk. Hát nem is volt olyan bonyolult, ugye? Már most nem
tudom ezt miért mondtam, csak úgy… (60:30)

Most szeretném ezt leegyszerűsíteni, hogy mi okozza a
nehézséget. Most elpucolom ezeket. (Elrakja a székeket – szerk.) A nehézséget
az okozza, hogy ha keresem a kiegészítő igazságokat, akkor minimum arra
törekszem, hogy tudjak lenni magamnál, de közben arra is törekszem, hogy
miközben itt vagyok, tudjak lenni nálad. Ugye, mert a kapcsolatot is fönn
akarom tartani. Tehát kifejezni is akarom magam, és a kapcsolatot is fönn
akarom tartani. Jó esetben te is egy ilyen valaki vagy, aki egyszerre igyekszel
azon, hogy magadnál legyél, és hogy közben a kapcsolatot fönntartsd. Igen ám,
de hát ezek néha nagyon, nagyon nehéz konfliktusokat hoznak, most például
kifejezzem a haragom a hat perc miatt, öt és fél, akkor magamnál vagyok, vagy a
kapcsolati történéseinket fejezzem ki, és mondjam azt „Áh, milyen jól esik,
ahogyan fogadtatok.” A mai alkalom eleje, megvan, hogy hova utaltam? Most kinél
legyek? Most maganál legyek, vagy nálad legyek? Most itt legyek vagy ott
legyek, most itt legyek vagy ott legyek? Most akkor ehhez még jönnek a
gondolataink, ajjaj-jaj. Ugye, itt (Amit gondolok – szerk.) azt mondom, „Na, ha
kifejezem magam, meg fog bántódni, jaj, jaj, jaj!” Viszont hogyha kifejezem,
hogy miért, akkor ilyen zsseee „Velem mindent meg lehet csinálni?!” Ez csak egy
egyszerű helyzet. (62:05)

Hogy lehet még egyszerűbb? H-h-hmm. A következőt mondanám. A
legtöbbünknek a nehézsége az, hogy ez a négy szék egy káoszban egyesül. Nem,
egyszerűen nem bírjuk külön…, egyszerűen nem tudjuk külön szedni. Hogy ezt
mondtam, de közben ezt is gondolom, de közben te ezt mondtad, és közben azt
gondolom. Ez egy akkora káoszt okoz, főleg a tartós emberi kapcsolatainkban,
pont ott. Már egy csomó mindent gondolok, már egy csomó mindent nem mondtam ki,
de már egy csomó mindent talán ki kéne mondani, de egy csomó mindent mondtál
már, ennek az emléke ott van, és egy csomó mindenről gondolom, hogy már mióta
nem mondod. Ettől tulajdonképpen, most így mondom egyszerűen, le szoktunk
blokkolni, lefagyunk. Tulajdonképpen több-kevésbé vagy azt csináljuk, hogyha jó
projekciósok vagyunk, hogy még üvöltözünk, ha nem akkor már csak hallgatunk, de
valahogy úgy azt mondjuk, hogy egyszerűen nem tudunk, nem tudunk egymással szót
érteni. Hehh. (63:25)

Amikor a nő azt mondja, hogy „Nekem ebből elegem van.”, és
elköltözik otthonról. Emlékeztek, azt mondtuk, hogy tulajdonképpen az
introjekciójából van elege, hogy ezzel védje magát. Mert lehet, hogyha erre
rálátna, és elkezdene valami mást, máshogyan magát védeni és kifejezni, alkalmazkodni
szabadon, és szabadon önmagát kifejezni, hogy akkor kiderülne, hogy a Dezső is
elkezd változni. Mmm. (64:00)

Mit lehet csinálni? Egy nagyon egyszerű dolgot mutatnék
nektek. Képzeljük el, hogy már ebben a saját belső káoszunkban vagyunk.
Magamnál legyek, vagy nálad, kifejezzem, vagy alkalmazkodjak? Belső káosz.
Kimondjam, ne mondjam, kimondod, nem mondod? A legegyszerűbb, használjatok két
széket, ilyen egyszerű. De két szék kell hozzá. Akkor leülsz az egyik székre,
azt mondod. „Na ez az én székem, itt, ezen a széken mondom, ami van.” De
milyen… két dolog. Az egyik: mondj el olyat is, amit egyébként sose mondanál,
mert akkor tudjátok, mi történik? Egyszer csak a két székből lesz egy. Ugye itt
van amit mondok, meg amit sose mondok el, vagy most megtartottam, mert… és
akkor van egy csomó gondolatom. Csinálj a kettőből egyet, mondj el mindent. Hát
hiszen egy üres széknek mondod. Baj nem lesz belőle, mert a Dezső nincs ott.
Ugye, hát letettél magadnak egy széket. Hát akkor nincs kockázata, hogy kimondj
mindent. Nyugodtan mondj ki. „Énnekem ebből elegem van. Ez volt az utolsó nap.
Tööödö-döö.” Mondj ki mindent, a két székből csinálj egyet. (65:20)

De most jön a trükk, mert ugye volt másik két székünk is.
Az, hogy jaj, de te most mit mondtál nekem, és mi az, amit nem mondtál nekem.
Ez meg itt van (Másik két széken – szerk.) Akkor átülök ide, és most nem abban
a káoszban vagyok, mint ott, hogy jó, de közben mondom, de közben arra gondolok
már, hogy ez hogyan hat rád, és tulajdonképpen az a baj, amikor egyszer mondtam,
akkor megbántódtál, ha nem mondtam, akkor viszont nem figyeltél rám, és akkor
hogyha finoman mondtam, akkor nem vetted komolyan, ha durván mondtam, akkor
három napig nem álltál velem szóba, és akkor két napig nem volt szex, és akkor
három napig nem, és… Na, hát persze, hogy rosszul vagyunk. Hát itt akkor
mondom, egybe teszem a két széket, mondom ami van, meg azt is, amit sose
mondanék el. Hát de most érted, üres széknek? S-stty. Azért akkora bátorság nem
kell hozzá. (66:15)

Csak úgy mondom, szabad érzelmi önkifejezés. Ha
kipróbáljátok otthon, mondjuk ma este, ma este. Nem tudom, hogy ez hat-e?
Mondjuk kipróbálod, mert – na majd mondok a végén valamit. Ú, az idő! Híí,
gyerünk! Megmondom, mi a tapasztalatom. Mikor kérek valakit, mert látom, hogy
belül káosz van, mert tudom, hogy négy párbeszéd megy benne, tik-tik-tik-tik.
Persze, hogy össze van zavarodva. „Tudod mit, most akkor ülj ide, mondjad, ami
belefér!” Itt is olyan gátoltak vagyunk, egy üres szék előtt is megjelenik a
gátoltság. És már nagy dolog, ha miközben egy teljesen biztonságos helyzetben
és közegben vagy, ott vagy egyedül a szobádban, hogy kimondasz ennyivel
(Mutatja, hogy kicsivel – szerk.) többet, mint amennyit egyébként mondanál vagy
szoktál, az már nagy dolog. Ennyire erős szokott lenni a gátoltság. Ezért az
élményért azt mondanám, hogy próbáljátok ki. Mi az, hogy önismeret? Hát az
önismerettel mit érünk, az önismerettel? Hát ha az önismeret nem fordul át
abba, hogy valamit csinálok, akkor minek az önismeret? Okos hullák lesztek, na.
(67:45)

Most ezt… Tudok, egy olyan piszok ember tudok lenni, szóval
ez szörnyű. Ezt egyébként egy közgazdásztól hallottam tegnap, vagy tegnap
előtt. Azért, mert kérdezték. Most akkor rövid távú stratégia, és közép távú
stratégia, és hosszú távú stratégia, és akkor világgazdaság, és nem t’om én,
geopolitika. Akkor ez a közgazdász azt mondja „Hosszú távon mindannyian hullák
vagyunk.” Hát ez… Na, tehát mondd el „Ide figyelj, hosszú távon hullák vagyunk
mindannyian, na.” Meg fogod érezni, hogy hol van a gátoltság. De utána átülök
ide, és abból a másik két székből is egy széket csinálok, és itt pedig
válaszolok magamnak. Válaszolok magamnak, meghallom, hogy te ezeket mondtad. De
most egyben volt az, amit szoktál mondani, meg az is, amit nem. „Na, hát ha
ezeket mondod, akkor én meg erre ezt mondom.” Utána ülj vissza, és válaszolj
magadnak. S aztán megint. Aztán megint. (Oda-vissza ül a magam és a társam
székeire – szerk.) Most nézem, ezt két percig csinálom, akkor már többet nem
kell beszélni, és… (68:55)

De most is valami fontost mutattam. Két lényegünk van. Két
lényeg, az egyik, hogy amikor kifejezed megad, akkor ne minősítsd a másikat,
énközléseket mondjál. Miért érdekes ez? Tulajdonképpen miért szokták ezt
mondani, énközlés? Mondd azt, hogy „Én haragszom rád.” Hogy „Én…” Tudjátok,
mikor kezdők vagyunk, akkor egy énközlés így szól: „Én úgy utállak! Mert te egy
annyira hülye vagy…” És akkor megnyugszol, na ez egy énközlés volt, értitek.
Hát az, hogy te egy hülye vagy, az nem egy énközlés, akkor se, ha a mondat
elején ott szerepelt az ÉN. Ugye az első szárnycsapásaink nem szoktak annyira,
hogy mondjam, tisztára sikerülni, hogy akkor az egy valódi énközlés. (69:45)

Miért érdekes a valódi énközlés? Ugyanis amikor azt kérjük
valakitől: légy szíves, a haragodat… mondd ki, hogy mit érzel. Mondd azt, hogy
„Haragszom.” és „Elegem van.” és „Torkig vagyok.”, „Legszívesebben elköltöznék
már ma.” Ahogy valaki nekem azt mondta: „Legszívesebben tegnapelőtt költöztem
volna el. Már két napot ráhúztam.” Ha valaki ezt csinálja, akkor mit csinál?
Tulajdonképpen nagyon világosan átéli azt, hogy mi van őbenne. Ha azt mondom
„Utállak téged, mert te egy olyan egy szemét alak vagy…” akkor megismételtem a
káoszt, mert az első része az rólam szólt, a második része rólad. Tehát itt
bent nem oldottam föl a káoszt. Ezért vagyok rosszul, mert egyszerűen, nem
tudom, mikor vagyok magamnál, mikor vagyok nálad, mikor képviselem magamat,
mikor hallgatlak meg, mikor legyek együttérző veled, mikor legyek együttérző
magammal. Oké ez? Mikor mondjuk ezt, hogy énközlés, az nem egy technikai dolog,
hanem abban segít, hogy rájöjjek, hogy mi van velem, hogy énvelem mi van. Most
nem kell együttérezni, most nem kell azonosulni, nem kell, semmit nem kell
csinálni. Mi van velem? (71:15)

De amikor átülök, akkor pedig színtisztán megélhetem azt,
hogy mi van veled. Azt nem ott kell megélni, mert akkor káosz van. Na de itt,
hát itt sokkal inkább megengedhetem magamnak nem csak azt, hogy együttérezzek
idefelé, nem csak azt, hogy megértselek idefelé, vagy hogy alkalmazkodjak hozzád,
ennél több történik, sokkal világosabban megértem, hogy mi van itt a párommal.
Mert itt ülök, hát itt semmi akadálya nincs, hogy mindent megéljek és
megérezzek, és átéljek és kifejezzek oda. Ezzel elkezdjük megszüntetni a
káoszt, azt a zűrzavart, ami idebent van, és ami miatt „Most alkalmazkodni,
most nem alkalmaz…, most kifejezzem, most ne, most a kapcsolat, most én, most
hagyjam, most ne.” Ehh. Az a vicc, hogy ezt meg tudod csinálni 12 perc alatt.
Ami fontos, énközlések, énközlések, vedd föl magnóra, hallgasd meg utólag, hogy
az énközlés volt-e vagy nem. Mert ha azt mondod „Hogy lehetsz ilyen hülye!”,
nem volt énközlés. Káosz, káosz ment tovább, csak én-nel kezdted. (72:35)

Énközlés, plusz amit megint nem szoktunk csinálni. Most
nézzétek meg, egy üres szobában, mindenféle fenyegetettség nélkül is mennyire
nehéz lesz azt mondani, hogy dühös vagyok, hogy elegem van, vagyis az
érzéseimnél lenni. Kifejezetten nehéz lesz, pedig nincs semmi tétje. Tehát
énközlések, érzések kifejezése. Ne a véleményedet mondd, meg mi történt, meg
hogyan van, meg mit gondolsz róla, meg mi a teóriád. Mhh. Érzések, érzések. És
akkor a harmadik praktikus tanács, hogy ne mondjál hosszú monológokat, mert
Cyrano de Bergerac-ra nincs szükség. „Mondhatta volna szebben, kis lovag, más-más
hangnemből… Így ni, hallja csak…” Hát de erre nincs szükség, néhány egyszerű
mondat. És akkor ülj át, és itt legyél teljesen az a másik, és válaszolj. Mondj
ki olyat is, amit sose mondanál ki. (73:35)

Nem azért csináljuk, hogy itt végre kimondtam, hogy pfff, és
akkor utána bemegyek a hálószobába, és egy az egyben elmondjam. Nem, nem ezért
csináljuk, hanem azért, hogy világos legyen, hogy mi vagyok én, és ki vagyok
én, és ki vagy te, és mi vagy te. Hogy ez, hogy ez énbennem világos legyen. A
problémám, hogy ez énbennem nem világos. Ezért nem tudok szabadon önkifejezni,
érzéseimet megmutatni, és nem tudok szabadon alkalmazkodni, mert egy káoszban
vagyok. Tudjátok, a káosz lényege, hogy amikor az egyik úgy kezdene kifejezésre
jutni, akkor jön egy másik hang, és belepofázik. „Na, most ez a banánhéj. Nem
veszed észre? Most, egy kicsit engedtél a gyeplőn, megnézheted majd magad.”
Ugye, ismerős nem, ez a belső tüm-tüm-tüm? Pszichopatáknak ez nem probléma, de
azt gyanítom, ez egy elég drága ár azért, hogy ezek a belső
feszültségeink ne legyenek. (74:40)

Jól van, most úúú, gggg, köszönöm. (taps – szerk.) (74:50)

Lejegyezte: vinkozoli