A büntető készenlét-séma 2.- A paradigmaváltás 12 pontja

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Örülök, hogy itt vagyunk. Hajjj, december, december! Aj,
mindjárt, mindjárt Kará… (Beleütközik a mikrofonba – szerk.) Na! Mindjárt
Karácsony, meg a többi. Híjj, nem tudom, hogy bírjátok? Bírjátok még? Jól van,
jól van, ügyesek vagytok. (00:20)

Büntető készenlét séma

Ismétlés

Szóval, akkor arról beszélünk, emlékeztek, elkezdtük az
utolsó sémát. Az utolsó sémának a neve: büntető készenlét séma. Uááá! A büntető
készenlét sémának a lényege, hogy valaki nem ismeri az irgalmat, a
könyörületet, a megbocsájtást. Hanem hogyha valami rosszal találkozik,
valakinek a rosszaságával találkozik, valami hibával találkozik, akkor számára
a megoldás, a megfelelő reakció benne az, hogy büntet, hogy hibáztat, hogy
megtorolja. (A mikrofon időnként recseg, ez a 4G-s router és a rádiós mikrofon
interferenciája miatt van – szerk.) Ezért ő az igazságosságot mindennél előbbre
tartja, de főleg még az igazságot, és főleg azt, ahogy an őbenne az igazság él.
Ezért aztán hadd el hadd! Tulajdonképpen az ilyen személy nem nagyon mérlegel.
Szinte kizárólag a tettet nézi, vagy a mulasztást. Ez alatt azt értem, hogy nem
mérlegeli a szándékokat. Most az szándékos volt, vagy véletlen volt, most
akarattal volt, vagy tulajdonképpen jó szándék sült el balul – őt nem érdekli,
mert eltört a pohár, akkor eltört a pohár. És a körülményeket sem mérlegeli,
azok se érdeklik őt. (01:35)

Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy ebből a szempontból,
hogyha az emberi személy erkölcsi fejlődésének az összefüggésébe ágyazzuk ennek
a sémának a logikáját, akkor azt mondhatjuk, hogy körülbelül egy nagy óvodás,
kis iskolás gyereknek a moralitásával él, miközben ez az egész életét kitölti.
Hát ő az, aki fenyegetőzik, ő az, aki botránkozik – azt szeret csinálni.
Botránkozik, és azt gondolja, hogy egyetlen megfelelő megoldás és válasz van a
rosszra vagy a bűnre, ez pedig a büntetés. Akkor is, hogyha az a családban van,
akkor is, ha a férje, akkor is, ha a felesége, ha a gyereke, vagy a saját
szülei. Mert meg kell büntetni, mert bűnhődnie kell, mert őbenne az egyensúly
és a rend csak így áll helyre. Úúúú! Jaj, most már érzitek, hogy miért nem
olyan könnyű erről beszélni? Mert ezért, minjárt azonnal térek a pozitívumokra.
Tehát erről van szó. (02:40)

Tudjátok, hogy a cselekvés, nem… cselekvés… a cselekvés nem
része a sémának. Ezért lehetséges, hogyha valakit a séma teljesen rabul ejt,
akkor ő büntet, és büntet, és büntet. Ha valaki érzi ennek a sémának az erejét,
és az az élménye, hogy „Jaj, ez nem jó, nem jó, ez nem jó. Hát magamat is
büntetem. Nem akarom már magamat büntetni, nem akarom, hogy mások büntessenek,
hogy állandóan ettől rettegjek. Nem akarom, nem akarom!” Kerülni fogja az
emberi kapcsolatokat, hogy ne kelljen büntetnie, vagy bűnhődnie. A harmadik,
hogyha valaki túlkompenzálja a séma logikáját, akkor engedékeny lesz, mindegy,
szemet huny. Hát csak belül háborog, és nincs, nincs béke ott. Ahh! (03:25)

A Mikulás mindenkinek hoz ajándékot.

Akkor így, emlékeztek, egy kislányig jutottunk. Most nem
akarom az összes többit… Egy kislány. Mert mikor jött a Mikulás, megkérdeztem
tőlük „Mondjátok meg, hoz-e ajándékot a Mikulás mindenkinek?” Nem így
kérdeztem, hanem hogy kinek hoz. Akkor rögtön jelentkezett egy kislány
„Mindenkinek hoz! – Ez rendben van, és akkor mondjátok meg, hogy akkor ezek
szerint a rosszaknak is hoz? – Igen. – Akkor mi lesz az igazsággal?” Rendben
van, megvan a szeretet, megvan az irgalom, megvan az együttérzés – mi van az
igazsággal? Emlékeztek, itt a gyerekek elkezdtek gondolkozni, és ez az
izgalmas, hogy már a gyerekek is képesek ezt a gyermeki igazságosságot, vagy
igazságérzetet fölülmúlni. Mert először kezdték mondani, gyorsan mondom a három
választ. Az első válasz így volt: „Jön a virgács.” A második válasz így volt:
„A jó gyerek többet kap.” A harmadik válasz így volt: „Nem többet kap, hanem
hamarabb.” Akkor most szeretnék idézni egy kislányt. Képzeljétek el, ez a
kislány hallgatja a keddi előadásokat. Nem is tudom, a keddi alkalmakat
hallgatja azért, mert a szülei is hallgatják, és akkor ő ott ragadt valamikor.
Odajött hozzám ez a kislány vasárnap, és azt mondja „Feri atya! Te
félreérthetően mondtad. Mint hogyha nekem a jó választ a szüleim súgták volna.
De ez nem így volt, én magamtól találtam ki.” Úgyhogy kedves kislány, te most
hallgatod ezt a beszédet… és mindenkinek elmondtam, hogy ez a te gondolatod
volt, nem a szüleid súgták. Nem is gondoltam ezt egyébként, hanem csak utána
fűztem azt, emlékeztek, hogy egyébként van olyan élményem, hogy a szülők
súgnak, de nem, nem rád gondoltam. Úgyhogy, te azt mondtad, most te pontosabban
tudnád idézni, most csak én megpróbálom nagyjából pontosan, mert azt mondtad
„Az a különbség, hogy aki jó, jobban örül, hogy szabadabban örül, önfeledtebben
örül. Hogy nem a Mikulásnál, nem az Istennél van a kulcs, hanem nálam.” Hajj,
micsoda fordulat ez! (05:40)

Igazság és irgalom.

Így kezdtünk el beszélgetni arról, ami egyébként engem
kifejezetten érdekel, úgyhogy el is jöttem ma. Ez pedig az… De tényleg,
gondoltam de, ez jó, ez jó, ez… foglalkoztat ez a téma, hogy hogyan tudjuk –
ugye ez a dilemmánk akkor – az igazság… Legyen ez az igazságérzet (1. szék –
szerk.), így, kicsit kényszeres vagyok. Egyébként nem. Az igazságérzet (1) és
az együttérzés (2. szék – szerk.) hogyan tud egyensúlyban lenni nálunk,
mégpedig úgy, hogy tudjunk örülni annak, hogy a Mikulás mindenkinek hoz
ajándékot. Hogy tudjunk itt (2) lenni a nélkül, hogy ezt (1) tagadnánk, hogy
elhazudnánk. Hogyan tudjunk ennek a sémának a belső fenyegető, kapcsolatokat,
belső világunkat pusztító logikáját fölülmúlni úgy, hogy nem tagadjuk a
valóságot, a realitást, a különbözőséget, vagy annak a feszültségét, hogy igen,
az együttérzés néha feszültségbe kerül az igazságérzetünkkel, és ez egy belső
konfliktus. (06:40)

A teológiai irodalom pedig ugyanezt a konfliktust így fejezi
ki, hogy Isten egyszerre igazságos és egyszerre irgalmas. Akkor ettől kezdve
mindenki vakarja a fejét, hogy „De hogy csinálja?” Tulajdonképpen egy picit
erről szeretnénk beszélni. Nem az, hogy Isten hogy csinálja, hát nem tudjuk
hogy csinálja, hát én nem tudom. Ha valaki tudja, jöjjön, de inkább ne, mert az
még rosszabb lenne. Valaki kiállna, és elmondaná, ajj, összeráz a hideg ettől,
de… De hogy arról tudunk beszélni, hogy mi emberek milyen lehetőségeket
fedezünk föl, hogy úgy tudjunk az együttérzésnek és az irgalomnak a székén
lenni, hogy közben nem tagadjuk az igazságot, vagy az igazságosságot. Hát
különben akkor az nem egyensúly, hanem hát, na. (07:25)

Ökumenikus imahét.

Ez tudjátok, mihez hasonlít? Ezt gyorsan… ah, lendületben
vagyok. Igen, mert reggel elindultam, és azóta tart. Igen, igen, azért, mert ha
leállnék, akkor biztos elfogyna. Szóval. Azt mondja, hogy… Nem sokára lesz majd
januárban ökumenikus imahét. Mond ez nektek valamit? Ugye, most csak a példáért
mondom. Krisztus hívők egysége – hát ez egy jó dolog. 2000 év óta ez a nagy
teljesítményünk, hogy szóba állunk egymással, jaj! Hát igazán, másnak se tudok
örülni, mint ennek. Azért jó, hogy ezen kívül van valami jó is a világban, mint
hogy mi egymással szóba állunk. De tudjátok, hogy mikor ott vannak ezek a
korszakok, hogy kiáll a református, azt mondja. „Én nem… a katolikusokal!” A
katolikus „Én nem vagyok olyan, mint az evangélikusok!” Értitek. Minden… az
igazság, most akkor ez ez (1) a szék. Így az igazság, úgy az igazság, kinek van
igaza, ki a jó, ki a rossz… Fárasztó, ahh, jövök is innen. Jól van, lerázom
magamról. Akkor ökumenikus imahét, tudjátok abban mi a jó? Mert akkor mindig
kiáll valaki, nagyon kedvesen, csillogó tekintettel és fényes arccal, azt
mondja „Törődjünk azzal, ami összeköt, amiben egyek vagyunk. Ne azt
hangsúlyozzuk, ami szétválaszt, hanem ami összetart.” (08:55)

Ettől legalább olyan rosszul vagyok. Azért, mert most ne is
haragudjatok… Most Jézusra hivatkozó emberek óriási teljesítménye, hogy
elhazudják a különbségeket azért, hogy egymással normálisak legyenek? Ez, ez,
megint ez a mi nagy emberi teljesítményünk? Mert ez tulajdonképpen ez. Mert itt
meg akkor ide (2) ültem. Azt mondom „Tényleg, akkor legyen az egység, legyen
ami összeköt, legyen az irgalom, legyen az együttérzés. Inkább ezzel (1) ne is
törődjünk. Hazamegyek, akkor persze törődök vele, de így, ha van egy hét, akkor
nem. Nem, ezen a héten nem beszélünk ezekről a csúnyaságokról, hogy nem is
vagyunk teljesen egyformák. Akkor ne is, mert akkor nem tudunk leülni egymás mellé.
Éritek! Hát ez lenne az ára az egységnek, hogy eltüntetjük a különbözőséget?
Hát egészen őrületesnek tartom, na, hát nem egy nagy teljesítmény. Kissé
kritikus vagyok ma. De azért értitek, mert ha ezt januárban mondanám, ott
érezném a nyomást, hogy „Pont most ne! Nem, most, most kell kedveseket mondani,
na!” De most még szabadon mondhatom. (10:05)

És hogy valahogy én szívem szerint ide ülnék, mert itt van
az, amikor mondhatjuk. „Hát én egyáltalán nem vagyok református. Hát nem is
akarnék az lenni.” És ez senki református személlyel nincsen szemben, egy
kicsit se vagyok se ellenséges, se senkit nem akarok ezzel bántani, senki…
Semmi negatív ebben a közlésemben nincs. Nagyon szeretek keresztény lenni
veled, és katolikus lenni tőled különbözően, ennyi. És hogy te reformátusként
azt mondod „Én annyira szeretek református lenni!”, én ezt nem érzem
fenyegetőnek, se ijesztőnek, se ellenségesnek, se bántónak, se kritikusnak, se
nem… Semmit nem gondolok ezzel kapcsolatban. Értitek, hogy lehessen egyszerre
mondani, vagy egyaránt, hogy az is van, meg ez is van, és szevasz tesó. Hogy én
ezen a széken szeretnék ülni. Hát ha nem kell eltüntetni azt, hogy különbözünk,
hát nem, én… Olyan érdekes, mindig mikor valami pici különbözőség megjelenik,
az a tapasztalatom, egyébként azért nem szoktuk ezt mondani, mert mindenki azt
hiszi, hogy ott (2) ülünk. Ugye, és akkor rögtön ide (1) akarnak minket
ültetni, én meg nem ülök ide. Ugye ez szokott lenni, valaki elkezd mondani
valami különbözőséget, azt gondolják, hogy itt (2) van, és ide (1)
parancsolják. Nem lehetséges, hogy van egy harmadik szék? És akkor ott van
különbözőség, van egyenlőség, és egyazonság, és akkor… (11:40)

Most egy picit másképpen arról beszélek, hogy a család nem
az a hely, ahol bárkinek igaza lenne. Ugye ugyanerről beszélek. Egyáltalán nem
kell egyformának lenni. Milyen jó, te ilyen… Jah, gyerünk! Megyünk tovább! Most
eltüntetem ezt a széket (A harmadikat – szerk.), mert ugye… nem is tüntetem el,
szimbolikusan ide (Hátra, az 1-2. szék mögé – szerk.) rakom, mert
tulajdonképpen erről beszélek, hogy hogyan tudunk ide ülni úgy, hogy ezt a
kettőt (1-2) egyaránt tartjuk, és… Kicsit bonyolultan csinálom? Lehet, hogy nem
vettem észre. Az öreg ember így rakosgatja a foteljét, hogy „Na, egy kicsit itt
meleg van, ott kicsi a fény, húz a cúg.” Jól van, majd egy kicsit önvizsgálatot
tartok. Tényleg, lehet ám, hogy… Na, ilyen vagyok, jól van, jól van. Na, én se
szeretlek titeket. Jól van. Mondom végig akkor. (12:40)

A paradigmaváltás 12 pontja – ismétlés

1. Képes vagyok szabadon mind a két széken ülni.

Tehát, hogyan lehetséges az, hogy képes vagyok jóízűen itt
(2) ülni, ez az együttérzésnek, az irgalomnak a széke, úgy, hogy nem tagadom a
különbözőséget (1), nem tagadom az igazságot, vagy azt, hogy az igazságosság
mit diktálna. Nem tagadom, ez együtt van. Háhh. Mondom a lehetőségeket, és
aztán mondom a… lehetőségeket. Először amik már elhangoztak, hogy amivel képes
vagyok a sémának a logikáját fölülmúlni, hogy kizárólag itt (2) üljek és azt
(1) tagadjam. Mert amikor a séma logikája van, ő tagadja az irgalmat, nincs
irgalom, nincs kegyelem, nincs megbocsájtás, nincs szeretet, nincs együttérzés.
Úgy ez a séma logikája, eltünteti ezt (2) a széket. De most ha én ide (2) ülök,
azt mondom „De nagy dolog, hogy mélyen át tud engem járni az együttérzés.” Ez volt
az első pont, az együttérzés. Emlékeztek a tibeti szerzetes: „Legnagyobb
fájdalmam az volt, elkezdtem elveszteni az együttérzésem a kínaiakkal, a fogva
tartóimmal.” (13:55)

2. A jutalom belülről jön.

Azért ülök itt (2) és nem tagadom ezt (1), amiért a kislány
azt mondta, hogy a különbség úgy jön létre, hogy „Én jobban tudok örülni. Én
örülök annak, hogy a Mikulás mindenkinek hoz ajándékot, de tulajdonképpen a
különbözőség, ez (1) a szék úgy jelenik meg, hogy miután én beletettem a magam
részét, hát én jó voltam, én kipucoltam a cipőm, ezért én önfeledten, szabadon
tudok örülni. Hahh! Akkor van valami különbözőség, mert látom, más ilyen kicsit
szorong emiatt.” Oké, harmadik. (14:30)

3. Átélem a jóságom örömét.

Ezt így neveztem meg, hogy a jóság öröme. Egyszerűen jól
esik itt (2) ülni, és hogy az, ahogyan tudom a megbocsájtásban, vagy az
irgalomban, vagy a részvétben megélni, megcselekedni azt, amit… na, hogy ennek
van egy visszajelzése számomra. Egyszerűen jól esik itt (2) ülni. Azt mondom
„Nem, nem akarok itt (1) ülni.” Oké. (15:00)

4. Igaznak lenni az igazságomat felülmúlva.

Hogy nem az igazság, emlékeztek, Isten az igazság, de az
igazság nem az Isten. Ugye, aki a sémában van, ezt a kettőt fordítva csinálja,
neki az igazság az Isten. Ott akkor irgalom már nem fér el. Igen, tehát akkor
azt mondom, hogy tulajdonképpen, emlékeztek, József. Hogy szeretnék igaz ember
lenni, és ha igaz ember vagyok, abba belefér az irgalom. Az igazamba nem fér
bele, de az igaz emberségbe belefér. Hát ezért én inkább igaz ember akarok
lenni. Hahh, na, jól van. Megyek tovább, igen, mert sok új mondanivalóm van, és
nem akarok… értitek, hát megbecsülöm, hogy itt vagytok. Hát amennyire tudom.
(15:55)

5. Önmagam megerősítése.

Emlékeztek, Placid atya. A kicsik nagyobbat tudnak tenni,
mint a nagyok, és ha a kicsik nagyot tesznek, az sokkal többet ér, mint ha a
nagyok tesznek nagyot. Ezért mi nem kell, hogy nagyok legyünk, nem kell, hogy
rehabilitáljanak, hogy kiderüljön, hogy szétkürtöljék, hogy mindenki tudja az
igazunkat… mert mi az által tudunk nagyot tenni, hogy kicsik vagyunk, és hejj. (16:20)

Tudjátok, megkérdezték a fizikust, egy magyar… most is él,
nagyszerű fizikus, csak nem mondom a nevét. Most azon túl, hogy nem jut
eszembe… de… egyébként tudom, csak na. Azt mondja a fizikus, kérdezte tőle a
riporter. „Hát maga kint volt ösztöndíjjal az USA-ban, akkor négy évet kutatott
Németországban. Ott sokkal jobbak a föltételek, hát maga egy elhivatott kutató,
hát miért nem maradt kint?” Azt mondja „Azért nem maradtam kint, mert kint
minden sokkal könnyebb, és sokkal egyszerűbb. Valószínű, hogy talán olyan
eredményeket el tudnék ott érni, amit itthon nem, de ha itthon csinálom,
kétszer annyit ér, a magyar valóságban, és engem ez lelkesít, hogy én ezt itt
csináljam.” Ez a kicsinyek nagysága. Hejj! És akkor azt mondom „Nem, nem
tagadom el, hogy kint könnyebb lenne, és több pénzt keresnék, és jobban élnék.
Igen, ez így van, így van. Ezen én átküzdöttem magam, köszönöm szépen, itt
ülök.” Na, jó. És a hatodik, ennél fejeztük be. (17:30)

A paradigmaváltás 12 pontja – folytatás

6. A teremtményi voltunk belátása.

Miért megy haza a tékozló fiú, és az atya miért
fogadja vissza?

Ez az esendőségünk belátása, a gyarlóságaink belátása. Itt
volt a kérdés, emlékeztek? Nem tudom, hogy töprengtetek-e rajta? Miért megy
haza a tékozló fiú? Ez volt a kérdés. Ugye, a történetet nem akarom, hát most…
gyorsan végzünk vele, hogyha valaki nem ismeri, akkor… nem veszteség. Hogy
miért megy haza a tékozló fiú? (Recseg a mikrofon – szerk.) A 4G, azzal van itt
a baj. Hogy a tékozló fiú hazamegy, miután elpazarolta az összes vagyonát. A
legtöbben azt mondják, a tékozló fiú azért megy haza, mert bűnbánatot tart,
belátja, hogy nem cselekedett helyesen… Örülök, hogy ingatjátok a fejeteket.
nem ezért megy haza. „A szolgának is jobb dolga van.” Azt mondja, a szolgának
is jobb dolga van apámnál, mint nekem itt, idegen földön. Hazamegyek, és azt
mondom apámnak „Arra sem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak a béreseid közé
fogadj be.” Ugye, egy legyek a te béreseid közül. A tékozló fiú azért megy
haza, mert nem akar elpusztulni. Úgy hívják, biológiai motiváció, csak Jézus
ezt nem hangsúlyozta a történetben. Mondjuk így, egy biológiai motiváció. (19:10)

Mit mond erre az apukája? Mert ez volt a másik kérdés, hogy
az apa pedig miért fogadja vissza a fiút? Hát, ha biológiai motivációból jött,
és tudjátok, a történetben úgy van, ezt jó előre kigondolja ezt a mondatot,
odaáll az apja elé, és… (Darálva mondja – szerk.) „Édesapám, nem vagyok méltó
arra, hogy fiadnak nevezz. Csak béreseid közé fogadj be engem! Egy legyek a te
béreseid közül!” Az apa meg tudjátok, a gyűrű, meg a palást, meg… a lakoma. Az
apa nem azért fogadja vissza a fiát, mert bűnbánatot tartott. Még csak azért
sem, mert – mondjuk így, hogy – megszánta és azt mondja, hogy „Tényleg fiam,
nem akarom, hogy meghalj.” Mert persze, hogy nem akarja. Hanem sokkal inkább
azért, mert tudja, hogy a fia mindig is a fia marad. Hogy a fia senki mássá nem
lehet, örök időkön át a fia lesz. Ezért ha a fiam jön, és azt mondja
„Kételkedek abban, hogy a fiad vagyok. Minősíts engem béressé!”, és erre az apa
azt mondja „Hát fiam, ez sajnos lehetetlen. Te mindig a fiam maradsz.” És mert
„mindig a fiam maradsz”, ezért jön az ökör, jön a palást, jön a gyűrű. (20:30)

Az idősebb fiú ezt nem fogja föl „Mi, jutalom?” Kizárólag
ezen a morális szinten tudja, meg kellene büntetni. Nem érdemli meg, válogatnia
kéne, mint Hamupipőkének, jó sok évig, vezekeljen, hmhh. De az apa fölülmúlja
ezt a logikát. De nem azt mondja, hogy „Fiam, hát jó, jó, hát jó, tényleg
eltékozolta a vagyonát, de hát jó, szóval azért… nem, nem olyan gyorsan. Hát ha
tényleg olyan nagyon rossz lenne, gyorsabban is elszórhatta volna.” Ugye, hogy
rossz nőkre pazarolta. Ugye, így van a történetben, rossz nők. „Nem voltak
azért annyira rosszak. Tehát azért ők is emberek voltak. És jó, hát pénzt
kértek érte, de azért…” Nincs, nincs ez a ködszurkálás. Hej! (21:35)

A mennyország kapujában – 100 pont

Tehát amikor ezt mondom, hogy mi az, ami miatt az
együttérzés székében tudok ülni, mikor azt mondom, hogy a teremtményi voltunk
belátása, az az, hogy egyszer csak valahogy a saját ember voltomnak a
lényegéből megsejtek valamit. Abból, ami megmásíthatatlan. Például, hogy hát
ember vagyok, ezért tökéletlen. Hogyha megdeglek, se tudok tökéletes lenni. Hát
ha azon az alapon szeretnél, hogy tökéletes vagyok, eleve el se kezdem. (22:05)

Annyira jó az a történet, tudjátok, hogy valaki iparkodik a
mennyországba. Minden, nagyon iparkodik, nagyon. Akkor meghal, ott áll Szent
Péter előtt, és Szent Péter azt mondja, hogy „Na, milyen alapon engedjelek be?”
Úúú, hát érzi a fickó, hogy hát ennek fele se tréfa. Tudta, hogy egyszer ez
eljön, és most itt van a maga valóságában, kegyetlenségében. „Hát én nem tudom,
én minden vasárnap voltam templomban. – Rendben van, 1 pont.” Hát akkor aztán
igazán megrémül a férfi, azt mondja hogy „Hány pontért jutok be? – 100.” Hó,
hát lerogyott a mennyország kapujában „Jaj, jaj! De jártam hittanra.” Szent
Péter megörül neki, újabb 1 pont. „De hát én nem t’om, én a házasságomat az
egyház törvényei szerint kötöttem. – Óóó, 1 pont.” És így talál még 7-8 pontot
a padláson, végül kétségbeesésében „Háá-hááá! Hát én a magam erejéből ide sosem
jutok be!” Erre azt mondja Szent Péter „92 pont.” Nyááááá! Ezt nevezem így,
hogy a teremtményi voltunk belátása. (23:30)

Hogy ahogyan átélem azt, hogy persze, lehet, mondhatja most,
ítéletet tartunk fölötte, elrontotta, meg minden – előbb-utóbb én is ide fogok
kerülni. Ugyanis nem tudok úgy élni, hogy ide (1) ne kerüljek. Nincs olyan
ember, aki ezt ki tudná kerülni. Jó, és mikor ezt belátom, ez egyszer csak
valahogy közösséget hoz létre köztem, meg azok között, akik ummm, fenyegetnem
kellene, büntetnem kellene, és ítélkeznem. Jó, mondom tovább. Tákk-tákk-tákk. (24:00)

7. A kapcsolat fontossága.

Ennél a sémánál azok, akik szenvednek tőle, mondjuk így a
terápia folyamata, a gyógyulás, a segítés folyamata, többek között az egyik
kulcsa az, hogy aki itt (1) ül, ennél a durvaságnál, tagadja ezt (2)… Olyan
drasztikusan tudom ezt csinálni, ugye? Ezt olyan kíméletlenül, na. (Odébb rúgta
az irgalom székét – szerk.) Az egyik gyógyulási fő csapás az, hogy elkezdünk
arról beszélgetni, hogyha te csak itt (1) ülsz, és szem elől téveszted az
együttérzést, az irgalmat, vagy a megbocsájtást, ez milyen hatással van a
kapcsolataidra. Ha valaki következetesen itt (1) ül, a helyzet az, hogy
törvényszerűen tönkre kell, hogy tegye a kapcsolatait. Akkor ez fog belőle
következni, mert a feleségét is büntetni fogja, és a férjét is büntetni fogja.
Büntetni fogja, mert ők tökéletlenek. És pont egy házasságban, egy meghitt
kapcsolatban, ahol szerepek nélkül próbálunk lenni, hány gyengénk jön elő?
Pfff! És ezért őt mind meg kell büntetni. (25:25)

Aki ettől a sémától szenved, tulajdonképpen magát is
tönkreteszi, de a kapcsolatait egész biztos. Ezzel a… ezzel a drámaian
kegyetlen hozzáállásával a szerettei felé is. A második lépés, ahogy megy a
gyógyulás, akkor egyszer csak kiderülhet az, hogy „Jó, rendben van, mert te azt
mondod, hogy büntetni kell. Azt mondod, hogy mindennek következménye van, hogy
bűnhődni kell. Rendben van, de mit akarsz ezzel elérni? – Hogy-hogy mit? Hogy
rend legyen, hogy…! – A büntetéssel ezt eléred-e?” Mert a realitás az, hogy a
büntetéssel nem szoktuk elérni azt, amiről azt gondoljuk, hogy a büntetéssel el
lehet érni. (26:15)

Például azt tudjuk, hogy azok, akik a legdurvább
bűncselekményeket teszik, azok számára hiába emeljük föl a büntetési tételeket,
nincs elrettentő hatással. Egyszerűen azért, mert azok a személyek, akik az
érzelmi önkontrollnak ennyire a minimumával sem rendelkeznek, és egyéb
sérüléseik is vannak, ezzel együtt ők felelősek azért, amit tesznek. Ezek az
emberek szerintetek, akik képesek agyoncsapni a másikat, elkezdik mérlegelni,
hogy hány évet fognak érte kapni? Hát pont mérlegelni nem tud, ezért csinálja
meg. Hát pont hogy nem gondolkozik a késztetései után. Vagyis, hogy itt
belátom, hogy mi az, amiért én azt mondom, hogy el kell rettenteni, és
brutálisnak kell lenni, és kegyetlennek, és kíméletlennek, meg minden – pont
azokra nem hat, akikkel kapcsolatban azt mondom, hogy ilyennek kell lenni. Hogy
hát üthetem-vághatom a feleségem, hogy ilyen legyen, olyan legyen. Pont ettől
nem fog megváltozni, hanem csak tönkre megy minden meghittség köztünk. Hát ez
nem csoda, hát ha bántom? Mi maradna meg az intimitásunkból? Hát tddd-kssss!
Ezért, na, ezért. Azt mondja itt, hogy a kapcsolat fontosságának a belátása. (27:40)

John Gottman kutatásai

Ugye tudjátok… elkezdek itt… dumálok. John Gottman. Hát…
Gottman-ezek. Hogy John Gottman, sok évtized kutatása. Ugye tudjátok:
matematikus, fizikus, informatikus, majd pszichológus. Hát egy kicsit azért meg
van talpalva ezekkel a dolgokkal. Csak úgy mondom, nem t’om, ez érdekel-e
titeket, egy olyan valaki, aki mindent mér, mindent számol. A ’70-es években már
számolt mindent. Tehát ő a társkapcsolatban nézte, hogy hogyan mennek a
konfliktusok, hogyan bántják egymást, hogyan szurkálják egymást, hogy ez hogyan
megy, és mindent kiszámolt. Hát ott, tudjátok, beültek az ő… Volt egy kis
apartman, beültek oda… A mellkasukon szív… (EKG tappancsokat mutat – szerk.) Ez
kőkeményen. Pulzusszám mérő az ujjukon. Az ujjukon! Rögtön csak ránéz, hogy
mennyi a pulzusa, miközben kiabál. Konfliktus után pisilés, hormonszint mérés,
vérvétel. Ezt így, ő így csinálta. Ezért a Gottman azt mondja „Hát igen, a
terapeutáknak megvannak a véleményeik, én meg tudom.” De nem azért mondta ezt
így, mert nagyképű, hanem mert mindent kimért. (Recseg a mikrofon – szerk.) (29:10)

Ez is érdekes. Tudjátok, hogy hogyan lett pszichológus? Ez
nagyon érdekes. Ő egy nagyon okos bácsi, hát most már bácsi, akkor nem volt az.
Adjunktus volt, vagy mi a szösz, ott az egyetemen, és volt egy barátja, az is
adjunktus volt, vagy mi a szösz, ugyanazon az egyetemen, és minden héten
egyszer együtt reggeliztek, vagy ebédeltek, vagy ilyesmi. Ahogy beszélgettek,
egyszer csak valahogy úgy az egyikük azt mondja. „30 évesek vagyunk, hát
énnekem nagy kudarcaim vannak a nőknél.” Erre a másik azt mondja „Nekem se jön
össze semmi.” Erre megbeszélték, hogy ha már ennyire fogalmuk sincs, hogyan
lehetne társkapcsolatban élni, akkor kutassák. Jól fog nekik jönni, ezért kezdték
el kutatni. Há-hááá! Elkezdték ezeket, és aztán ők kőkeményen számoltak,
mértek, minden. 20 évig ez a John Gottman egyáltalán nem csinált terápiát.
Akkor megkérdezték, hogy „Magánál jobban a számokat senki se tudja, senki nem
elemezte jobban, hogy egy konfliktusban az egymás bántása hogyan történik. Hány
százalékos az esélye a válásnak azoknál, akik ezt csinálnak, vagy azt.” Majd
ebből egy picit akarok mondani. Erre azt mondja. „Hát ez kétség kívül így van,
én abból élek, hogy nézem, ahogy mások a szakadékba rohannak.” Ezt mondta. És
akkor egyszer csak megtalálta a szerelmét. Akkor már jócskán felnőtt. A
szerelme egy terapeuta nő. A felesége azt mondta „Te ide figyelj! Neked nem
jutott eszedbe még, hogy segítsél is másoknak? 50 éve számolod, hogy hogyan
rontják el.” És akkor „Nem, nekem ez nem jutott eszembe – mondta – nem, én jól
megélek a számolásból.” S akkor a felesége azt mondta „Na jó, akkor elkezdünk
csinálni terápiát.” S azóta csinálnak, létrehoztak egy intézetet, zseniális,
egy csomó mindent kidolgoztak, hogy mi hogyan tud jól működni. Egy csomó
tényszerűség van a kezükben. Haj, egy jópofaság ez. Na, és a…(31:30)

Ezért azt mondja ez a John Gottman, hogy tulajdonképpen ott
kezdte, mikor első kiadásban megjelent a könyve, ez a fő műve, akkor azt
mondta, hogy „5 percet nézek párokat konfliktus közben, és 5 perc után 90%-os
valószínűséggel megmondom, hogy elválnak-e vagy nem.” Most már 70-en túl van,
most azt mondja „Elég 3 percig néznem, és azt is megmondom, körülbelül mikor.”
Hűűű! Mégpedig azért, mert annyira precízen kidolgozta, az egyik rész az, hogy
látja, a házasfelek hogyan bántják egymást. Pontosan lehet tudni, hogyha az
egymásnak ez a bántása, ez a fajta durvaság megjelenik, mik a tünetei, hogy
azokat egyszerűen nem viseljük el, tönkre megy a kapcsolat. Hiába gondolunk mi
akármit mögé, hogy azért csinálom, mert majd így akkor, meg úgy… Phhrrrrr! Most
ott tart, a gyerekek vizeletének a hormon vizsgálatából megmondja a szüleik
házasságának a minőségét. Azért ez már egy kicsit durva. Egy csomóan
kritizálják őt, hát csak na… (32:55)

S akkor azt mondja, ez szerintem megvan a ti
eszköztáratokban, tehát ebbe most olyan nagyon hosszan nem akarok belemenni,
inkább egy pár számot mondanék. Tudjátok, hogy ami egészen biztosan oda vezet,
akármit gondolunk, hogy miért csináljuk, hogy tönkremegy a kapcsolat, mert itt
(1) ülünk, mrrrr, kinek van igaza, kritikusság. Tudjátok, mit mond erre
Gottman? Azt mondja, picit furcsán fog hangozni, azt mondja, mikor nekiáll az
egyik fél kritizálni a másikat „Te ilyen vagy, te olyan vagy…!” Azt mondja
„Hagyd abba a kritizálást, helyette inkább panaszkodj.” Azt tanítja meg a
klienseknek, hogy panaszkodjanak kritizálás helyett. A kritizálás tönkreteszi a
kapcsolatot, mert bánt, a panaszkodás nem bánt – ha tudjuk, mi a különbség. Hát
de nyilván tudjuk, most nem kezdem el… hát ti járatosak vagytok. Hát látom,
hogy csak akkor jegyzeteltek, amikor érdemes. Hát akkor hova magyarázzam? Mondjuk
kicsit bánt, hogy most jegyzeteltetek először… Na, szóval! (34:05)

Azt mondja, kritizálás. A másik támadása, a megvetés. Amikor
tudatosan bántani akarom a másikat. Már nincs más célom, csak hogy bántsam.
Mondhatom azt, hogy most büntetem, értitek, bántom valamilyen formában. Mikor
mást nem csinálok, csak megy ez az állandó „húzd meg, ereszd meg” harc, és
akkor védekezek. „Nem, nem is te, nem is én, hanem te, és azért nem én, mert
te, és a…” Na, falak építése. (Oldalra fordul, és egyik lábát átteszi a másikon
– szerk.) Azt mondja, mikor… így szokta mondani, általában a férfi csinálja.
Mikor a férfi ezt a mozdulatot teszi, ugye ott (A háta mögött – szerk.) van a
feleség, akkor tudjuk, hogy fölépítette a falat, ez a mozdulat. (35:00)

A megvetést a következőképpen nézi, itt is most csomó minden
van, de együttműködik egy pszichológus kollégájával, aki az arcnak a
mikrorezdüléseit kutatja. Mit gondoltok, hogy az arcon mi az az árulkodó jel,
hogy az egyik vagy a másik fél megveti a társát? Hogy? Aha, ajkbiggyesztés.
Majdnem jó, tehát már, már… 1 pont, 1 pont, igen, 1 pont. Igen, ez jó, ez jó
volt! Szemöldök felhúzás – nagyon izgalmas, jó, jó, jó. Tehát ajkbiggyesztés,
szemöldök fölhúzás. „Nem néz rá.” Nem néz rá? Az falépítés. Hát nem kell
tudnotok, nem azért kérdezem. Az aszimmetrikus arc gesztusai, az egyik fele
így… Most ez… tehát hogy lehet a szemöldök, lehet a szájszél, lehet valami…
aszimmetrikusan. Ez az a fajta megvetés, amikor így ejjj… De nem párhuzamosan,
hanem aszimmetrikusan. Nem tudom, gyakoroljátok a tükörben. Vagy… így nézzétek,
kapcsoljátok be a videót egy veszekedés előtt, és akkor lehet, hogy egyszer
csak meglátjátok ezt az arcrándulást. Jó. (36:55)

Durva nyitás. „Nnna, örülök, hogy hazaértél! Hava… hava…
haza evetett… haza evett a fene! Nnna, gratulálok!” Ezt nevezik durva
nyitásnak. Elárasztás. A nők szeretnek elárasztani, mire a férfiak falakat
emelnek, ez, ez szokott lenni a klasszikus. A nő eláraszt, a férfi falat emel.
Akkor a férfi lenéz, a nő megvet. Hát aztán, értitek, akkor mikor lesz
házassági évforduló? Tehát Gottman a kutatásainak idején egyre precízebben
kikutatta azt, hogy melyek azok a negatív gesztusok, amelyek jellemzik azokat,
akik több mint 90%-os valószínűséggel el fognak válni. Egyszerűen azért, mert
nem, nem szívleljük ezt, nem… Akkor is, hogyha a legszebbeket mondja a másik,
úgy egyébként. Lehet, hogy gyönyörű az életfilozófiája, egyszerűen
élhetetlennek éljük meg. (38:10)

Akkor itt most mondanék számokat, mert az biztos érdekes
nektek. Az derült ki, van, amit nagyon egyszerűen mond. nyilván azért, hogy
érthető legyen. Azt mondja, hogy „Azt láttam, hogy – ő így nevezi ezt, hogy –
vannak a mesterek, és vannak a katasztrófák.” Ő ezt így mondja. Azt mondja, hát
a mesterekre az jellemző, hogy egy konfliktus során, magában a konfliktusban a
pozitív és a negatív jelzések aránya… A jelzés lehet nondirektív is, tehát az
lehet egy simogatás, lehet egy pillantás, lehet, hogy kimegy, főz kávét, és
tölt a férjének is, akivel éppen üvöltözött. Tehát sokféle jelzés van, az nem
csak a szavak. Az derült ki, hogy a mesterek még egy konfliktus során is a
pozitív-negatív jelzések arányában minimum 5 pozitívra jut 1 negatív, a
konfliktuson belül. Azt mondja, ők nagy valószínűséggel együtt fognak élni. Azt
mondja, a katasztrófák, így hívja őket, a katasztrófák pedig a konfliktus során
1 negatív közlésre 0,8 tized pozitívot adnak. Élhetetlenné válik a kapcsolat,
tönkre zúzódik attól, ahogyan ezt csinálják. (39:45)

Mondanék egy másik számot. Elnézést, mert a misén is ezt
elmondtam. (Lásd
a 2016.12.11-i vasárnapi beszédet! – szerk.) Tehát… nem… szóval vagy ide
jöjjetek, vagy oda, nem… szóval. Szóval… ezt mondjuk Péter kérdezi, hogy
mondjál valamit magadról. Ezt nem fogom mondani. Szóval. Az derült ki, hogy
nézte, hogy azok a… most férfiakat nézett. Azért ez nagy dolog, hogy férfiak
itt vagytok. Hát ezt el se tudom képzelni, hogy miért jöttök. De mondjad,
mondjad! „A lányok miatt.” Ez jó válasz, ez teljesen jó. Szóval. (40:25)

Azt nézte, hogy – megint egy picit, hogy mesterek,
katasztrófák, de ne értsétek félre, csak így ragadta meg ezt a csoportot –
olyan férfiak, akik aztán elváltak, az ő kommunikációjukat nézte abból a
szempontból, ami egyébként gyakoribb, hogy a nő kapcsolatot kezdeményez. A
házastársi kapcsolaton belül megszólítja, megsimogatja, ránéz, valamit mond
neki. A kérdés az, hogy a nőnek a kapcsolat kezdeményezésére, ő ezt így
nevezte, hogy „felé” a férfi milyen választ ad. Három féle válasz van. Felé, el
– az a fal építés, el, nem veszek róla tudomást, mintha meg se hallottam volna,
nem reagálok, nem érdekel, kizárom – illetve az ellene, az a legdurvább. Tehát:
felé, vagy el, vagy ellene. Az derült ki, hogy azok a férfiak, akik elváltak –
de értitek, most nem az elváláson van a hangsúly, hanem az, hogy az már
valaminek a következménye, egyszerűen így volt jól megragadható a helyzet.
Tehát látszik, hogy az oda visz, így mondom ezt. Hogy tehát… értitek, a három
széknél nem itt ülök, hogy kibe kössek bele, meg kit bántsak. Az derült ki,
hogy a nő kezdeményezésére ezek a férfiak… mondjatok egy számot. Na,
összeragadt a szám, de tényleg, annyira meg vagyok rendülve ettől. Mondjatok
egy számot, 10 kezdeményezésből, 10 kezdeményezésre hány „felé” választ adnak?
Igen, „nulla egész…” ez a…, hát ez egészen keserű, igen. Legjobb esetben 2,
tehát 10 kezdeményezésből 2 reakció. Phhhh! Hát az, az drámai. E mögött két
dolog is lehet. Az egyik, hogy nem is veszi észre, nem is figyel oda, nem is
érzékeli, nem is törődik vele, nem is érdekli. Vagy pedig nagyon is észreveszi,
krrsss, el, vagy ellene, el, vagy ellene. 10-ből legjobb esetben 2. (43:20)

Megnézte a mestereket, ugye, akik ott együtt élnek a
feleségükkel, ugyanúgy vannak konfliktusok, csak a konfliktust másképpen
csinálják. Megnézte, hogy ott a nő amikor kezdeményez, a férfi 10-ből hányszor
reagál „felé” reakcióval. 6? (Csörög egy telefon – szerk.) Megvárom a jó
számot, mindjárt, most már 4… 8, mondtátok, 6, 8, 9. Helyes válasz: 9. A nő
10-szer kezdeményezi a kapcsolatot, és a férfi 10-ből 9-szer „felé” választ ad.
Tssszzz! Brutális különbség. Hejj! (44:10)

Most lenne még egy, na ez aztán, ezt viszont nem mondtam el
a misén. Tehát azért mégis csak gyertek misére. A… kiküldetésben, misszióban
lévő amerikai katonák közül jó páran öngyilkosságot követtek el. Nem is
kevesen. Mit gondoltok, hogy az öngyilkosságot megelőző lépés ezeknél a
katonáknál 58%-ban mi? Az. Ki mondta? A jegyzetelő profik. Igen. Tehát azok…
mondom, mondom, mondom, csak… Tehát azok a katonák, amerikai misszióban lévő
katonák, kint vannak a fronton, harctéren. 58%-uk az öngyilkosságot megelőzően
közvetlenül, beszél a feleségével, majd megöli magát. Erre a Gottman azt
mondja, hogy veszélyesebb, mint a háború, az, ahogyan egymást képesek vagyunk
kicsinálni. 58%-a a katonáknak vagy Skype-on, vagy valahogy, vagy telefonon,
ezt a kettőt, vagy Skype-on, vagy telefonon. (45:45)

Igen, ezt én is meg tudom erősíteni. Egyszer együtt voltam a
magyar katonalelkészekkel, egy napot voltam velük. Beszélgettünk, és ugyanezt
mondták. Már az ugyanez alatt nem a számot, hanem azt mondták, hogy őket az
döbbenti meg, hogy voltak kint Irakban, meg Afganisztánban, meg mindenhol, hogy
ezeket a katonákat a legjobban az foglalkoztatja, és az teszi tönkre, hogy mi
van otthon. Hogy nem is a háború teszi őket tönkre, hanem hogy ott vannak, és
ott… szeret még, vagy nem szeret, vagy lecsapta a telefont, hogy te megint ott
vagy, nem számíthatok rád. Mindegy, valami konfliktus, amiben az „ellene”, vagy
az „el” van benne. Biztos láttatok már számtalan ilyen filmet, ugye, hogy megy
a beszéd, ott éppen… na. (46:40)

Miért mondtam el ezeket? Ugye nem csapongok, vagy hát persze
hogy csapongok, de hogy tudatosan. Hogy ugye itt (1) ülök, és a 7. pont így
szól, hogy azért ülök át az együttérzésnek, vagy az irgalomnak, vagy a
megbocsájtásnak a székére, mert tudom, hogyha itt (1) ragadok, akkor
tönkremennek a kapcsolataim. De hát nekem a kapcsolataim fontosak. Ha
túlságosan itt (1) vagyok… Emlékeztek erre, hogy Csaba testvér mit mond? „Hát
győzhetsz, neked van igazad, gratulálok, az igazad nem főz rád, nagyszerű, az
igazad nem mos rád, az igazad nem fekszik veled ágyba.” Ezt föltétlenül írjátok
le. Oké. Hát ez volt a hetedik, hogy meglátom, hogy mennyire fontos a
kapcsolat. Jó, jó, igen. Örülök, hogy még a gyerekek vizeletét is be tudtam
hozni témaként. Most már tényleg akkor mindenről volt szó. Majd a farsangon ezt
ne válasszátok. Tudjátok, szokott ez lenni, öltözz be valaminek, ami elhangzott
az alkalmakon. Ezt ne, ezt ne! Jó, 8-as. (48:05)

8. A kapcsolatok általi (társas) önazonosság.

Itt (2) ülök, és azért nem akarok itt (1) rekedni, miközben
nem tagadom az igazságot, sem az igazságosság fontosságát, mert, a 8. pont így
szól, hogy ahhoz az önazonosságomhoz is eljutok, amit így nevezhetnénk, hogy a
kapcsolatok általi önazonosságom, a társas önazonosságom. Hogy nem csak
individuum vagyok, hanem férj vagyok, és feleség, vagy katolikus pap. Ugye azt
mondjuk, katolikus pap vagyok, ez azt jelenti, hogy akkor föltételezünk egy
egyházat, ráadásul azt úgy hívják, hogy Katolikus Egyház. Hát akkor ez az
önazonosságomnak része, akkor is, ha van, ami nem tetszik. Hát van. Hát akkor
is a része, hát ezt nem tagadom itt (1), de attól még itt (2) ülök. Ked… na jó,
jó, ebbe most nem bonyolódok bele. Tessék? Az egyházképbe? Nem, abba nem, nem.
Igen. (49:10)

Indiai mítosz az erényes királyról.

Van egy gyönyörű indiai mítosz. Az indiai mítosz, (Valaki
tüsszent egy nagyot – szerk.) ahh, igen, brutálisan hangzott, olyan archaikus
volt. Azt mondja, hogy van egy nagyon szent király, és a nagyon szent király
egész életében az erényeket tartotta a legfontosabbnak. Nagyon igyekezett is,
hogy már csak magáért is, meg a népéért erényes életet élő igaz király legyen.
Tulajdonképpen sikerült is neki. Amikor meghal, ez egy sok ezer éves mítosz,
amikor meghal, egyszer csak jönnek a kísérők, a Sztalkerek, és elviszik őt a
pokolba. Úgy picit meglepődik a király, hiszen egész életében az erények útját
járta, és igaz, és bölcs király akart lenni, de elfogadja, hogy ennek bizonyára
így kell lennie, talán nem vette észre a sok tévedését, hiányosságát, vagy
bűnét, igazságtalan döntéseit. Azt veszi észre, hogy ott – most így mondom – a
pokolban rokonai, barátai, ismerősei vannak. Azt mondja, hogy „Hát, ha másért
nem, már ezért akkor maradok itt, ez jó. Legalább együtt vagyunk. Bizonyára azt
kapom, amit megérdemlek, de örülök neki, hogy itt vannak sokan, akiket
szeretek.” Ebben a pillanatban egyszer csak megjelenik egy angyal, psúúú, és el
is vitte már a mennyországba. Nem érti ezt a király. „De most hát ezt most nem
értem. Most akkor ide jutottam, vagy oda? Ezt most nem értem.” Azt mondja az
angyal „Tudod úgy van ez nálunk – mondja a mítosz – hogy nem úgy van, hogy
valaki ide jut, vagy oda, hanem amennyire rossz volt, annyi időt tölt ott, és
amennyire jó volt, annyi időt meg itt. Te egy igazságos, bölcs és igaz király
voltál, egyetlen egyszer azonban hazudtál. Ezért neked néhány percet itt
kellett töltened, de ez most lejárt. Mostantól kezdve itt a helyed.” Erre a
király ránéz az angyalra, és azt mondja „De nekem a barátaim ott vannak. Nem
mehetnék vissza?” Ez ez (2), nem tagadva ezt (1), de felülmúlva azt mondja,
hogy itt (2) szeretnék ülni. És ez egy indiai mítosz, sok ezer évvel ez előttről.
(51:45)

Afrikai misszionárius.

Ebben azt tartom szépnek, hogy még csak katolikusnak se kell
lenni. Értitek, hogy mondom? (Katolikus jelentése: egyetemes – szerk.) Hogy itt
valami nagyon egyetemesen emberi van, miközben tök jó dolog katolikusnak lenni,
jó, jó. Afrikában nagyon jó például. De most ezt… nem bírom ezeket ki, tehát
tényleg. Mert ismeritek ezt? Egyszer egy misszionáriussal beszélgettem. Azt
múltkor nem mondtam? Beszélgettem egy misszionáriussal. Kérdeztem „Te azt mondd
meg nekem, légy szíves, hát te ott, Afrikában évtizedekig, hogy mondd meg
nekem, hogy miért lesz valaki katolikus ahelyett, hogy mondjuk egy megújulási,
vagy pünkösdista legyen? Vagy miért lesz katolikus? – Óh, hát megvan annak az
oka. Hát mert az afrikai ember archaikus lelkű. Ezért mikor látja azt, hogy
vannak ilyenek, meg olyanok, érti ő azt, hogy katolikus, meg ortodox, meg
evangélikus. Meg szokta kérdezni, hogy <<Látom ezt, igen, szeretnék
keresztény lenni. Kik a legnagyobbak?>> Akkor szoktuk mondani, hát a
katolikus a legnagyobb. Mire azt mondja az afrikai ember, akkor hozzájuk
szeretnék kapcsolódni.” Az archaikus lélek. A legerősebb istenhez, a legerősebb
néphez. Ezért mondtam ezt, na. Azt mondja. Igen. (53:10)

Tehát hogy az összetartozás általi önazonosságomhoz jutok.
Tehát itt (2) ülve nem hasonlok meg magammal, mert azt mondom, hogy
összetartozom velük. Az lehet, hogy ilyenek, meg olyanok, meg amolyanok,
csakhogy összetartozom velük. Olyan érdekes ez, hogy hány évig agyaltam én is,
meg sokan azon, hogy most hogy a katolikus egyház, és hogy az így… Most nem
t’om miért is beszélek erről. Nem t’om, lehet, hogy a roráte misék kihozzák ezt
belőlem. Igen, mert teljesen elvesztem az egyensúlyom tőlük. És a… de nem a
misétől, hanem az 5 órás keléstől. Egyszerűen nem bírom kipihenni magam, hát
nem, nem bírom. Lehet, erénygyakorlatnak jó, csak beledöglök. Tényleg, hát ezt
nem tudom másképpen mondani. Most tudom, hogy ez nem érdekel titeket, de… Hogy
némi kis együttérzés. De tényleg ilyen, hát nem, nem tudom, tehát… na.
Csinálhatunk úgy, hogy nem beszélünk róla, de attól még így van. Éritek, tehát
ülhetek ide, a második székre, és mondhatom, hogy „Szeressük egymást,
gyerekek!”, de attól nekem még 5-kor kell kelnem, és ez megnehezíti az
irántatok való szeretetemet, kétség kívül. Valahogy nem az erények útja felé
sodor. Na, rendben van. Látjátok, mennyire a jó szándékotokra bízom magamat
máma. Ugye, érzitek? Tehát hogy ítélkezhettek fölöttem, vagy megérthetitek ezt,
ahogy tetszik nektek. De minden esetre lesz hely legközelebb. Ugye ezek a
trükkök, tudjátok. Úgy érzem, kicsit meleg van, akkor mondok egy-két ilyen
mondatot, hűvösebb lesz. Igen, igen. (55:10)

Jászai Mari emlékiratai

Tegnap jöttem haza egy előadásból. Ajj, nagyon szeretek, az
olyan jó, és akkor hallgatom a rádiót, és olyan, olyan dolgokat lehet akkor
hallani, amit soha nem hallgatnék meg. De hát hogy megyek az autóval, most
miért ne hallgassam meg. Általában a Kossuth Rádiót hallgatom, na. A Kossuth Rádióban
zseniális rádiójátékok, színházi esték, zseniális. Versek, áhh, remek! Jászai
Mari visszaemlékezései, ezt hallgattam 15 percig. Hát valami zseniális volt.
Jászai Mari így kezdi a visszaemlékezéseit… Hát most nem szó szerint, hát
egyszer hallottam, na. Azt mondja, hogy „1850-ben születtem, ezért is,
szomorúságot és keserűséget fogyasztottam édesanyám méhében. Mert ’49-50-ben
hogy is érezhette volna anyám az eltiport szabadságharc és forradalom után
magát. Ezért amikor megszülettem, a véremet már átjárta a szomorúság, és a
keserűség.” (56:45)

„Haragban nemzettek. Szerencsétlenségek és országos csapások idején
érlelt meg az anyám a túlságosan érző szíve alatt; 49-50-ben, a szabadságharc
leveretésekor hordott magában. Ott éltem már benne, mikor a menekülők hírül
hozták a világosi katasztrófát. Ott rázott meg a sírása, mikor a szent
Tizenhárom kivégzéséről értesült.

1849 júniusától 1850 február’24.napjáig amíg megszülettem, csak nagy
szerencsétlenségek hírét itta be a lelke, tükrözte vissza lelkes arca. Hogyne
táplálkoztam volna én is ott benne bánattal, hogyne vésődött volna arcomra a
fájdalomnak az a két csúnya barázdája, amely miatt soha sem látszottam
fiatalnak. Haragot és bánatot ittam az anyám vérével, halálos szomorúságot a
tejével. Az ő szomorú lelke formálta az én lelkem is szomorúvá, amíg magában
érlelt. Az Ő könnyei hullottak az arcomra, amíg szoptatott.”

Forrás: Jászai Mari emlékiratai
(5. oldal) – http://mek.oszk.hu/15300/15376/15376.pdf
Magyar Rádió hangtár: http://hangtar.radio.hu/kossuth#!#2016-12-12
21:30-tól.

Döbbenetes, most azért tartom döbbenetesnek, mert még ma is
van, aki azon, nem t’om hogy „Most akkor a magzatra hat az, ahogyan az anya
él?” (Kifekszik ettől három székre – szerk.) „Óh, nem.” Áhh! Ez már nem is fáj,
mert már egyszerűen már ilyenkor kikapcsolok. Szóval látjátok ezt, hogy azt
mondja Jászai Mari, hogy „Ez az önéletrajzi írásom sajnos nem túl érdekes, és
nem túl színes, mert nem vagyok túl okos. Énnekem egyetlen jó tulajdonságom
van, a tehetségem, de írni nem tudok, mert színésznő vagyok.” És hogy itt van,
1850-ben születik egy Jászai Mari nevű színésznő, és pontosan elmondja, hogy
hatott rá az, amit az édesanyja átélt 1848-ban és ’49-ben, és ’50-ben. Hát na.
Ez a kapcsolat általi önazonosság. Mikor valaki rátalál nem csak az
individuális önazonosságára, hanem a kapcsolatok általi özanos, ööö,
hammm-gmmm, roráte miseeee. Akkor, hát szóval, nem t’om, na. Ez már lehet, hogy
szőnyeg széle lesz, nem? Nem? Még nem, még nem? Határeset? „Irgalom!” Irgalom?
Ez jó, majd mikor a püspök atya hív, akkor ezt mondom neki: „Irgalom!” És akkor
ezt… „Igazad van…” és lerakja, és akkor… hát ez egy jó, ez egy.. pozitív
egyházkép, nem? „Irgalom!” Jó, ez tetszik. De akkor várjunk csak, nézem az
időt, jól van. (58:45)

Eszembe jutott egy kislány. Hát édes tünemény volt, mert a
reggeli mise után odajött hozzám, és azt mondja, 5 éves, csípi a 6-ot, azt
mondja. „Feri atya! Tetszem egy fiúnak az oviban.” Hát megmelengette a szívem.
„Na, hát ez nagyszerű!” Ugye nem akartam belebonyolódni, hát mit tudom én, mi
lesz belőle. Úgyhogy csak úgy mosolyogtam, „Aaa, ez nagyszerű!” És aztán a
következővel folytatta. „De Feri atya, kócos.” Hát mondom, már itt is a két
szék. Ezt nem akartam neki mondani, két szék van, látjátok. És akkor, úgy
tovább gondolkozik, egyszer csak rám néz, azt mondja „Feri atya, szoktál te
fésülködni?” Nem gondoltam, hogy egy pillanat alatt ilyen kényelmetlenül fogom
magam érezni. „Hát azért nem szoktam fésülködni, mert nincs fésűm.” Tudod azt
csinálom, hogy amikor már kéne, elmegyek a fodrászhoz. Mondom neki, jó rövidre.
Úgy elgondolkozott a kislány, azt mondja „Hát, nekem hosszú a hajam,
fésülködök.” Ez onnan jutott eszembe, hogy magam se tudom honnan. (A 2016.12.11-i
vasárnapi beszédben elolvashatjátok a poént – szerk.) De, de tudom
egyébként, na. Következő! (60:15)

9. Egységben a legbelső önmagammal.

Ezt igen, így mondom, hogy… egységben a legbenső önmagammal.
Ha a legbenső önmagammal egységben vagyok, a legbenső önmagunk sosem
kíméletlen. Nem kíméletlen, és nem negatív. Nem bántalmazó, nem brutális, nem,
az ember legbensőbb önmaga – most megint ha teológiai nyelven mondanám, azt
mondanám – a teremtettséget hordozza szikrázó módon. Az ember ontológiai
jóságát visszfényezi. Az ember a teremtettségénél fogva jó. De tudom másképp is
mondani, ez pedig az, ez olyan gyönyörű, csak többször elmondtam, ezért nem
akarom hosszan. (61:10)

Vegyétek elő a leggyilkosabb indulatotokat, ami volt. De ne
nagyon, csak úgy gondoljatok bele, szóval nehogy itt mindenki ezt előrántsa. És
akkor el tudtok kezdeni egy folyamatot. Ez lehet, hogy Karácsony előtt nem is
rossz. Hogy azt mondod „Ha az apámmal találkoznék, na, gmmm, gmmm!” Kérdezd meg
magadtól, hogy „Rendben van, legszívesebben addig csépelnéd az apádat, míg
irgalomért nem könyörögne, azért, amit csinált veled, vagy az anyukáddal.
Rendben van, csépelnéd és ütnéd, és ordítanál. Értem, el is ismerem, hogy ennek
biztos van oka. Igazságosság. Elismerem, hogy van oka. „Azt szeretném kérdezni,
hogy miért csinálnád ezt, mi a célod vele? – Hogyhogy mi a célom?! Érezze azt,
amit velünk csinált! – Áhh, na ezt is elismerem. Lehet, hogy jobb lett volna,
ha előbb érzi, hogy mit tesz veletek, lehet, hogy másképpen csinálta volna. Hú,
ezt is de nagyon meg tudom érteni. Akkor miért akarod, hogy érezze azt, amit
veletek csinált? – Hogyhogy miért akarom érezni?!” Most nem akarom végigvinni a
sort, egyszer csak történik egy fordulat. Egyszer csak a negatív érzéseink,
indulataink a legkíméletlenebb és kegyetlenebb dolgaink is egyszer csak
átváltanak, és azt mondom. „Hát azért, hogy… hogy hát nálunk is legyen valami,
valami béke. Hogy valahogy lehessen érezni, hogy mi szeretjük egymást. Hát de
ha nem érzi, akkor semmi esélyünk, hát ha érzi, hogy mit tesz velünk, akkor
leáll vele, és azt mondja <<Jaj, jaj, jaj!>>, hogy akkor azt tudná
mondani, hogy <<Jaj, hát de nem akartam.>>” A leggyilkosabb
kezdeményezésből is elkezdjük megkérdezni, hogy „Mi ezzel a célod, rendben van,
megtörtént, ezzel mi a célod, rendben van, értem, igaz, igazságos, ezzel a
célod mi?” Egyszer csak a negatívumból átváltunk pozitívba. Nincs olyan sor,
hogy valaki ne váltana át pozitívba. (63:20)

Ezért mondhatom úgy, hogy az ontológiai jóságunk, de úgy is mondhatom,
hogy az emberi léleknek a jellegzetessége, hogy egyszer csak leülök, és az az
érdekes, hogy akarva-akaratlanul egyszer csak átkerülünk ide (2). „Hát ezt az,
ezt az egészet tulajdonképpen azért akarnám, hogy annyira vágytam arra, hogy
nekem egy olyan családom legyen, ahol legalább egy jó Karácsony van! Hogy de
csak egy! Mert hogy én is édesanya lettem, és annyira tudod, hogy szorongok a
Karácsonyoktól. Hát szorongok, mert nincs, nem is tudom, hogyan kell csinálni.
Még örülök neki, hogy a férjem, hogy ilyen katolikus. Ez annyira jó, én bárcsak
az lennék! Mert ő tudja az énekeket, hogy az milyen jó. Én szorongok, azt se
tudom, mit csináljak, és akkor elkezdi énekelni, hogy Mennyből az angyal… Hát
tényleg! Hát de mi nem is énekeltünk.” Elkezdek visszafelé menni, innen (1)
előbb-utóbb átülök ide (2). Nem akarok átülni, átkerülök ide (2). Az emberi
szívnek a legmélye az itt (2) van. Hmm. Most nézem, gyerünk, gyerünk! Nem t’om,
kell sietnünk, vagy nem kell? Igen. (64:45)

Ez az egység a legbensőbb önmagammal. Most ide (1) ülök,
mert a segítés kapcsán pedig, ez megint érdekes, hogy például a segítő azzal
tud segíteni annak a valakinek, aki ettől a sémától szenved, hogy azt mondja,
hogy „Mit gondolsz, hogy ez a hangod, hogy <<Bosszú! Fájjon neki!
Bűnhődjön!>>, hogy ez a legmélyebb hangod-e, vagy nem? Vagy pedig, hogy
tulajdonképpen ez kinek a hangja?” Ez egy kulcskérdés, itt vagy 40 évesen, 70
évesen, ütöd az asztalt, hogy „Nincs irgalom!” Tulajdonképpen kinek a hangján
kiabálsz ilyenkor? És ha valaki elgondolkozik, azt mondja „Hát az apám hangján.
Hát látom is az arcát közben. Hát ez az anyámnak az üvöltése. Hát ez a…
nagyapám.” Hogy az a hang, ami azt mondja bennem, hogy „Bűnhődjön!
Szenvedjen!”, hogy ez a hang nem is a mi hangunk, csak itt van benn, csak nem
az enyém. (66:05)

Ez nagyon hasonló ahhoz, hogy mikor megkérdezem, hogy kinek
a hangja az, hogy azt mondjuk „Ezt ne csináld!” Nem egyszer ilyenkor eszünkbe
jut vagy apu, vagy anyu, vagy nem tudom én, egy hitoktató néni, vagy valaki,
valami tekintély személy, az ő hangján hallom, hogy „Ne, ne, ne, ezt ne, ne!”
Hát csak már bensővé tettem. Hahh. (66:35)

A gyógyulás útja ebből a sémából pl., hogy tudom azonosítani
ezt a hangot, de már úgy, hogy valójában ez nem az én hangom. Valamikor
hallottam ezt a hangot, megtanultam, és már idebent van, de eredetileg nem az
én hangom. Akkor jön a következő kérdés. „Igen, akkor az apád hangja, aki
mindig üvöltött? Az anyádé, aki mindig térdepeltetett, és állj a sarokba, és
hozta a fakanalat… Értem, most ennél a helyzetnél ugye te mindig bünteted a
feleséged. Gyere, ülj át ide (2), és tulajdonképpen mi lenne a te hangod?” Ez
egy fölfedezés, hogy azt se tudom, hogy mi az én hangom. Erre… nem is tudom.
Hát de ez (1) a hang mindig elnyomta a sajátomat. Ez annyira kiabál, hogy nem
is hallom a sajátom. Hogy mi az én hangom? Hát nem is tudom. Nem tudom, hogy,
hogy… hát az enyém, hogy… nem is tudom. Hogy, hogy… „Ne bánts!”, talán az. Vagy
talán nem is az, hogy ne bánts, hanem hogy… nem tudom, hogy… hát, nem tudom,
hogy „Szeressél!”? Hát ez olyan hülyén hangzik, nem? Ez, ez hülyén hangzik. Nem
is tudom, vissza is ülök ide (1), nem, ez, ez… Áhh, hol vannak a jegyzeteim.
Azt mondja. Híí! Tehát egység a legbensőbb önmagammal. Zárójel, a büntetésre
fölszólító hangot más valaki hangjaként vagyok képes fölismerni, mint ahogy az
is, tehát ez a realitás. Akkor… rendben van, utolsó. H-hmm. (68:35)

10. A saját esendőségemmel való (pozitív) kapcsolat.

Ráadásul a saját esendőségemmel való pozitív kapcsolat. Az a
fordulat, amikor egyszer csak azt mondom „Most már képes vagyok elfogadni, vagy
megbecsülni magamat akkor is, ha tökéletlen vagyok.” Tsssz! Ez kifejezetten
nehezen megy sokaknak, mert az első lépés az, ugye ide (1) ülök, és azt mondom,
hogy amikor valamit jól csinálok, akkor egész, egész rendben vagyok magammal,
na de ha elszúrom… akkor… az áradat. „Hogy lehetsz ilyen hülye? Míííééééé!”
Szidjuk magunkat a végtelenségig. Ugye, ez a csokimikulás, meg a virgács, ugye
ezt csináljuk magunkkal. Néha gumicukor, vagy izé…  Amikor életemben először azt mondom „De
tényleg, ezt, ezt tényleg elszúrtam. Hát de attól én még… nem vagyok rossz
ember.” De elszúrtam, de attól még nem vagyok rossz ember. Hahhh! Mikor tudok
az esendő, sebzett részemmel pozitív viszonyba kerülni. (70:00)

Bohóc doktor

Sose gondoltam volna ezt, na ezzel akarnám befejezni, hogy
nem, én nem tudom, ti hogyan vagytok a cirkusszal. Uaaahh! Énnekem az sose jött
be. Hát a cirk… nem t’om, annyira izzadság szagú, sz’al énnekem a cirkusz nem.
A bohócok? Öööeeehh! Pláne nem! Se cirkusz, se bohóc, engem az, azt nem
lehetett. Néhány nappal ezelőtt találkoztam egy… de milyen bohóccal? Orvos
bohóccal, doktor bohóc. Igen, a… na most. Olyan jót mondott, beleszerettem a
bohócokba, ezt el kell nektek mondanom. Azt mondja, mutatott képeket, hogy…
tídi-dídi-dí. Ott fekszik, a bohóc befekszik a gyerek ágyába, és a gyerekből
meg csövek lógnak ki, meg minden, és a bohóc a nagy orrával úgy odaér hozzá.
Egész beleszerettem, és most derült ez ki nekem, mert hogy a bohócok nem
érdekeltek, hogy képzeljétek el, három féle bohóc jár be a betegekhez, a
gyerekekhez, három féle. Híjj, tudtátok? Mutatom nektek. Fekete bohóc nincs…
(Elteszi a fekete széket – szerk.) De van egyébként, tényleg, van, van, csak
nálunk nem annyira dívik. Asszongya’. (71:35)

Az első fajta bohóc, aki azt mondja, hogy „Képzeljétek el,
nézd az ablakot, nézd, nézd, nézd!!! A rózsaszínű elefánt ott repül!” Ez az
egyik fajta bohóc. Ő, hiába, mindig lát valami rendkívülien szépet, valami
érdekeset, valamit, amiért érdemes élni. Ezt mindig látja. És hogyha azt mondja
neki valaki ott a porondon, hogy „Nézd csak, egy kétforintos!” Lehajol… fenék…
elnézést, azt valahogy nem… Fenékbe rúgják, és utána eltelik két perc, és akkor
megint mondják. „Nézd, ott egy kétforintos!” Ilyenkor a gyerekek elkezdenek
kiabálni, hogy „Ne, ne, neee!” De ez a bohóc mindig lehajol, mindig.
Akárhányszor rúgják fenékbe, ő mindig lehajol. Mert ha valaki azt mondja „Nézd,
ott egy kétforintos!”, akkor lehajol. Ha azt mondják „Ott repül a rózsaszín
elefánt!”, akkor ő kimegy, és megnézi az ablakon. Ez az egyik fajta bohóc. (72:50)

A másik fajta bohóc az, aki azt mondja. Mikor a „Nézd, nézd,
a rózsaszín elefánt ott repül!”, akkor a másik bohóc azt mondja, itt vagyok,
azt mondja „Nem, olyan elefánt nincs, tehát repülő elefánt nincsen. Hogy? Hol
mondtad? Az ablakon? Aha, hogy ott repül? Nem, ilyen légi elefánt nincs. Nézzük
csak!” Tehát ez az a fajta bohóc, aki azt mondja „Nem, nem, ilyen nincs. Hát ne
csináljunk már hülyét magunkból.” De azért megnézi. A gyermeki kíváncsiságát, ő
a bizalmát sosem veszti el, az első. A második a gyermeki kíváncsiságát nem
veszti el soha. Azt ő tudja, hogy nincsen repülő medve… „Hol?” Mindig megőriz
valamit a gyermeki kíváncsiságából. (73:40)

A harmadik bohóc, na ez a legjópofább. Ő nem megy oda az
ablakhoz. „Nem t’om, mit rohangásztok az ablakhoz. Hát nem veszitek észre, ez
teljesen nevetséges? Hát repülő elefánt kedden nem repül, csak hétfőn, meg
szerdán. Hát ezt ti nem tudjátok?” Ez az, ez nagyon jól esik, ahogy nevetsz, ez
jó. Tehát ő aztán a kritikus. De miközben kritikus, aközben fönntartja a
kapcsolatot. Nem, azt, azt nem veszti el. Nem, azért jó van, hát csak nem
kedden. Szerdán van, kedden nincs, és ez… (74:30)

Hát én beleszerettem ezekbe a bohócokba. És milyen jó ez!
Arra gondolok, hogy ott vagyok gyerekként, hogy ez… sebzett gyerekként, beteg
gyerekként ott fekszem, és lógnak a csövek belőlem, mert egy beteg gyerek is
vagyok, mint mi mindannyian. Van bennem egy beteg gyerek. És milyen, milyen jó,
hogy azt mondom, kérem ezt a három bohócot. Gyertek oda az ágyamhoz! És az
egyik meséljen nekem, áhh, mutasson meg valamit, és én… Mutassa meg, hogy
mindig érdemes bízni. A másik az hitetlenkedjen, mint én is szoktam, de azért
nézzük együtt. A harmadik meg legyen okos, mondja, hogy „Kedden nincs, de
szerdán lesz.” Köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.) (75:25)

Lejegyezte: vinkozoli