Jn 1,1-18 – KARÁCSONY: JÉZUS KRISZTUS SZÜLETÉSE

2016.12.25. vasárnap: KARÁCSONY: JÉZUS KRISZTUS SZÜLETÉSE

Látták a földön mindenütt Istenünk szabadítását

Olvasmány (Iz 52,7-10)

Milyen szép a hegyeken annak lába, aki örömhírt hoz, aki békét hirdet, aki jó örömhírt hoz, aki szabadulást hirdet; aki azt mondja Sionnak: ,,Királyként uralkodik Istened!’’ Hallgasd! Őreid felemelték hangjukat, együtt ujjonganak, mert szemtől szemben látják, amikor visszatér az Úr Sionra. Örvendjetek, ujjongjatok együtt, Jeruzsálem romjai! Mert megvigasztalta népét az Úr, megváltotta Jeruzsálemet. Felfedte szent karját az Úr, minden nemzet szeme láttára; és meglátja a föld minden határa Istenünk szabadítását.

Szentlecke (Zsid 1,1-6)

Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette, s aki -- mivel az ő dicsőségének fénye és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmának igéjével --, miután a bűnöktől megtisztulást szerzett, a Fölség jobbján ül a magasságban [Zsolt 110,1]. Mert annyival kiválóbb az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. Hiszen melyik angyalnak mondta valaha: ,,Fiam vagy te, én ma szültelek téged’’ [Zsolt 2,7]? És ismét: ,,Én Atyja leszek, ő pedig a fiam lesz?’’ [2 Sám 7,14] Amikor pedig újra bevezeti elsőszülöttjét a földkerekségre, így szól: ,,És imádja őt Isten minden angyala!’’ [MTörv 32,43G]

Evangélium (Jn 1,1-18)

Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta. Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tesz róla, és hirdeti: ,,Ő az, akiről ezt mondtam: Aki utánam jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én.’’ Mi mindnyájan az ő teljességéből merítettünk kegyelemből kegyelmet. Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.

Vasárnapi beszéd

Jézus születésnapja igazán egy mélységes ünnep. Egyrészt nagyon mélységes az emberi szívben azért, mert egy pillanat alatt ott vagyunk a saját gyerekkorunknál, ott vagyunk a családtörténetünknél, a több nemzedéknél. Egyszer csak az emberi szívnek ott mindenféle mélysége, öröksége megnyilatkozik. Aztán amiért igazán mélységes, mert hiszen Jézus születése napján az Isten ahogy emberré lett, ez föltárja az emberi szívnek a legmélyét. Azt a mélységet, ahol az emberi szívben Isten lakik. Ezért tehát ez az ünnep egy igazán mélységes ünnep, a szónap sokféle értelmében.Közben pedig, miközben megvan a mélysége, aközben azt is mondhatjuk, egy olyan ünnepről van szó, amit úgy tudnánk talán elképzelni, hogy Isten meghívott bennünket egy születésnapra, és a meghívottak az emberiség. Nem hagyott ki belőle senkit se. Elküldte a meghívót, ahány milliárdan vagyunk, mindenkinek, és azt mondta „Gyertek, jöjjetek, és ünnepeljetek és örüljetek velem! Meg vagytok mindannyian hívva, mert megszületett a fiam, és ezt a születésnapot szeretném veletek megünnepelni.” Azért akartam ezt így hangsúlyozni, mert miközben ennek az ünnepnek megvan a nagyon-nagyon mély gyökérzete és mélysége, aközben hogy azt igazán át is tudjuk élni, hogy mi a jelentése és a jelentősége, az formáljon bennünket, hogy hát valami kezdődjék bennünk, és valami szülessék általunk, hogy ahhoz fontosak ezek a mélységek. Vagyis az, hogy ez az ünnep attól, és az által lesz igazán ünnep számunkra, hogy Istent tudjuk ünnepelni.Ha egymást szeretjük, az igazán nagyszerű. Egymást megajándékozzuk és jókat játszunk, vagy eszünk, és beszélgetünk, és együtt vagyunk – nagyszerű. De az ünnepnek mégis csak a mélysége az, hogy tudom-e ünnepelni Istent. És még inkább, tudok-e Istennel együtt ünnepelni? Hogy elég szabad és örömteli tudok-e ahhoz lenni, hogy Istennel együtt örüljek? Ehhez az örömhöz mire van szükség? Hogy amikor körbe nézek, hogy Isten kiket hívott még meg, ne zavarjanak a többiek. Aztán teszek még egy lépést. Ne csak, hogy ne zavarjanak, hogy tudjam azt mondani, hogy „De jó, hogy nem vagyok egyedül!” Aztán még egy lépést „A nemjóját, nem is gondoltam, hogy őt is meghívta!” Aztán megyek még tovább. „Hát ezt igazán nem gondoltam volna, hogy ő is itt lesz.”Szóval ahhoz, hogy el tudjak érni igazán Istenig, és őt, és vele együtt tudjak ünnepelni, tulajdonképpen nem véletlen, hogy valahogyan egymással is tudnunk kéne valamit kezdeni. És hát tudunk is, csak éppen benne vagyunk egy folyamatban, ezt tanuljuk egy életen keresztül. Ezért – ha szabad ezt így mondanom – a Karácsony felnőtt ünnep, kifejezetten felnőtt ünnep. Ha van az evangéliumnak nehéz szentírási része, az pont az, amit most fölolvastunk. Nem véletlen, mert egy pici baba születik, de ha van felnőtt ünnep a kereszténységben, akkor az a Karácsony. Mert miért is? Ahogyan ez elhangzott az evangéliumban, egyszer csak megsejtettük – de ez már egy 2000 éves sejtés, ami bizonyossággá vált bennünk, ami így szól – Isten gyermekei vagyunk, egymásnak meg testvérei. Ez vált bizonyossá. Na de ez már 2000 év óta így van, azóta egy kicsit fejlődtünk is.Éppen az által, hogy Isten ember lett, egyszer csak történt valami. Rájövünk arra, hát ez az első rácsodálkozásunk, ez az első örömünk. Itt voltam délután, tegnap a pásztorjátékon, és az egyik pásztor szövegében a következő sor volt, és azóta is ezt a sort mondogatom magamban. Azt mondja „Hát én úgy örülök, mindjárt táncra perdülök.” Hát ez jól hangzik. Elkezdtem ezzel játszani, hogy örömünkben mi mindent érdemes csinálni. Táncra perdülni, dalra fakadni, fütyörészni, ugrálni, egymáshoz odamenni, egymást átölelni, megcsókolni. Hát hogy… hát hogy Karácsony mélysége tulajdonképpen az, hogy van-e kedvem táncolni Istennel? Van-e kedvem átölelni Istent? Van-e kedvem fütyörészni Istennel együtt egy jó dallamot? Szóval, ez egy igazi felnőtt ünnep, amikor a kezdet kezdete – talán nem tudom…Ti mivel kezditek a Szentestén az étkezést? Látom, van, aki elgondolkozott rajta. Azóta már sok adag rákerült, egész biztos vagyok benne. De mondjuk hogyha a Szentestét nézzük, a Szenteste, mikor az első fogás, az az, hogy rácsodálkozunk, örömünkben elkezdünk ugrálni, mint a pásztor, vagy a kisgyerek: „Há-hááá! Isten ember lett! Isten gyermeke vagyok!” Na de ez még csak a kezdő fogás. Amikor már megesszük a fő fogást, meg aztán a többit, rájövünk, hogy „Na-na!” Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy Isten mármost arra hív bennünket, hogy végre-valahára hadd lehessen ő a gyerek, mi meg a felnőtt. Kétség kívül ez az ünnep, erre hív bennünket. Mert Máriát is erre hívta, meg Józsefet, meg az összes többieket. Aztán persze végig, hogy az a pici baba hogyan nő föl, és a többi. Karácsonynak az első öröme az, mikor egyszer csak a fény megjelenik, hogy „Hééjjj! Hát Isten gyermeke vagyok!” És aztán kicsit körbe nézek, rájövök aha, csak… csak most már felnőtt gyermeke vagyok, és ezért ez azt jelenti, hahh, hogyan kéne valahogy Istennel felnőtt kapcsolatba kerülnöm? Hogy nem úgy, hogy én vagyok a gyerek, meg ő a felnőtt, mert az volt idáig. Aztán hogy „Hát én vagyok a szülő, ő meg a gyerek.” Hogyan tudok én Istennek a barátja lenni? Hogyan tudok Istennek a bajtársa lenni? Hogyan élem meg azt, hogy Isten és az ember, mi ketten sorstársak vagyunk egymással?Tulajdonképpen ezért nagyon felnőtt ünnep a Karácsony, mert csak a kezdő lépésünk az, hogy Isten gyermeke vagyok, és efölött örülök. Ami utána zajlik, az az, hogy hadd legyen Isten gyerek, én leszek a felnőtt, én leszek a szülő. És ez azt jelenti, mint minden pici baba esetében, hogy is van ez? Milyen gyakran mondjuk azt, hogy „Istenem, miért nem szólsz? Miért nem mutatod meg magad? Miért nem figyelsz rám? Miért nem…? Miért nem…? Miért nem…?” Mert tulajdonképpen mikor valaki arra vállalkozik, hogy szülő legyen, felnőtt módjára, azt hogyan szoktuk csinálni? Hát ti tudjátok, jobban mint én, az biztos. Hogy ott van egy pici baba, ő nem fog nekem szólni semmit, én találom ki, mire van szüksége. Nem mondja meg minden pillanatban „Most etessél, anyám! Most rakjál tisztába, apukám! Most fürösszél meg, nagyi!” Hát ezeket mind nem fogja mondani. Hanem azt mondja, rám bízza magát, és azt mondja „Hát csak kitalálod, nem? Hát te egy felnőtt vagy, egy szülő. Neked megvan a jó érzéked, minden magvat elültettem benned, hát te ezt fogod tudni.”Tulajdonképpen ezért egyszer csak az összes olyan kérdés, amit az ember gyerek szerepből tesz föl Isten felé, hogy „Istenem, miért nem babusgatsz még egy kicsit?”, tulajdonképpen kissé idejét múlttá válik. Azt mondom „Hej, most már akkor, ez egy felnőtt ünnep, hogyan kellene úgy hangolódnom Istenre, hogy én megérezzem őt?” Nem kell, hogy szóljon. Hát miért kéne, hogy szóljon? Hát… a szavak előtt, a szavakon túl is, hát csak van jó érzékem idebent a szívem mélyén, hogy megsejtsem, és megértsem, és fölfogjam, és átjárjon engem, hogy mit is kellene nekem érted tenni, vagy veled tenni. Hogy hát mi is lenne az, amire most meghívtál engem?Most, ahogy rátok pillantok, most érzékelem a halászlé és a bejgli első letaroló hatását. Úgyhogy most akkor a vége felé kezdek el kanyarodni. Szóval akkor ez mit is jelent? Hogy itt van, ez a Karácsony, és van egy kísértésünk, talán mondhatom így. A Karácsonynak a kísértése az, hogy gyerek szerepben maradjunk. Mert az annyira jó egyébként, ahogy visszagondolunk a gyerekkori Karácsonyokra. Nekem is egy alap élményem, hogy akkor még voltak jégcsapok, és azokat még le is lehetett törni. És mert hideg volt, hosszan lehetett szorongatni, és alig-alig olvadt el. Hát hogy szerettem én azt! Ma már nincsenek ilyen telek. De hogy miért érdekes ez? Azért érdekes, mert a Karácsonynak megvan az a zsongító, bódító hatása, hogy úgy elaléljunk tőle, és azt mondjuk, hogy hát tulajdonképpen két dologgal egész jól elevickélünk itt néhány napig. Minden esetre az egyik a hiányaink, mi nincs, és mi hiányzik, és mi volt régen, és mi is lenne jó. Jaj, a hiányaink az egyik, amiben teljesen el tudunk veszni. A másik pedig, az a sok kívánatos sok minden. A világ egészen kívánatossá teszi magát, kétség kívül. És aztán az ember még el is hiszi a világnak, hogy tulajdonképpen az lenne a dolgunk itt, a Földön, hogy mi magunkat is kívánatossá tegyük. Hajj! Elég kevés lenne.Azzal, hogy Isten ember lett, a következőt üzeni. Hát az embernek sose lesz elég az, hogy mást se akarjon az élettől, mint hogy kívánatosnak lenni. Mint hogy, ahogy szoktuk ezt mondani – érthető módon – nagyon rendben van, hogy szeretnénk az emberségünket kibontakoztatni. Mikor az ember nekiáll az emberségét kibontakoztatni, az mit fog jelenteni? Színesebbek leszünk, kétség kívül, talán egy kicsit érdekesebbek is, sokszínűbbek és sokoldalúbbak. Jó esetben még kicsit elmélyültebbek is. De tulajdonképpen mindez inkább oda hat, hogy az ember kétség kívül valahogy egyre kívánatosabb lesz, mint az alma annak idején. De Isten nem erre hívott meg bennünket, hogy az életünket ezzel fecséreljük el, hogy egyre kívánatosabbá tegyük magunkat, hanem sokkal inkább, hogy fölismerjük azt, hogy mi egy kincs vagyunk. És ez mit jelent? Hogy tulajdonképpen az Isten elküldi a fiát azért, hogy ez a világ igazán emberi legyen. Mi a mi emberségünknek, ember voltunknak a legnagyobb kincse? Ami a leginkább átragyog az emberen, és ha valaki igazán vonzó, és nem csak kívánatos, azért, mert vonzó az, ahogyan ő fölragyogtatja és rajta átragyog ez a kincs volt, az tulajdonképpen a bennünk lakó Isten, a legszebb részünk. Minden ember legszebb része, legvonzóbb része, legsugárzóbb, gyönyörűbb része a bennünk lakó Isten. Ezért érdemes Karácsonykor jó nagyokat enni, örülni hogy nem fázik a lábunk, a kezünk, meg a fülünk, de azért nem elveszni vagy a hiányainkban, vagy a kívánatos dolgok özönében, hanem azt mondani „Hát hiszen ha valamitől igazán kincs vagy, és kincs vagyok én, akkor az a bennem lakó Isten.”De nagy dolog, ahogy az emberen átragyog, és átfénylik, és átsugárzik ez az Isten. Onnan, a szívének a mélyéből, akkor egyszer csak azt mondjuk „Háhh! Nahh! Hát most érzem, hogy ember vagyok.” De nagy dolog, hogy egyszer csak megsejtjük már úgy, hogy nem akarunk gyerekek lenni, már túl vagyunk azon az örömön, hogy Isten gyermeke vagyok, már régen, már 2000 év óta túl vagyunk ezen az örömön. Már kiugráltuk magunkat, és most már azt mondjuk. Hát ha én az emberségemet igazán ki szeretném munkálni, akkor ez most már azt jelenti… Hogyha igazán emberivé szeretném tenni magam, hogy „Istenem, gyere minél közelebb hozzám, járd át a szívemet, mutasd meg magad bennem és belőlem! Kérlek szépen, mert szeretnék olyan ember lenni, amilyennek Te elgondoltál engem.”(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli