Mt 10,17-22 – SZENT ISTVÁN VÉRTANÚ

2016.12.26. hétfő: SZENT ISTVÁN VÉRTANÚ (ünnep)

Uram, kezedbe ajánlom lelkemet

Szentlecke (ApCsel 6,8-10;7,54-59)

István pedig, telve kegyelemmel és erővel, csodákat és nagy jeleket művelt a nép között. Felléptek azonban néhányan abból a zsinagógából, amelyet a libertinusokról, a cireneiekről, az alexandriaiakról neveztek el, és azokról, akik Kilíkiából és Ázsiából valók, s vitatkoztak Istvánnal. Nem tudtak azonban ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, amely által szólt.Amikor ezeket hallották, megdühödtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni. Megszólalt: ,,Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni Isten jobbja felől.’’ Erre ők fennhangon kiáltva befogták fülüket, és egy akarattal rárohantak. Azután kihurcolták őt a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívtak. Megkövezték Istvánt, aki így könyörögött: ,,Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!’’

Evangélium (Mt 10,17-22)

De óvakodjatok az emberektől! Mert átadnak benneteket a törvényszékeknek, és zsinagógáikban megkorbácsolnak majd titeket. Helytartókhoz és királyokhoz hurcolnak benneteket miattam, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt. Amikor pedig átadnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy hogyan vagy mit beszéljetek. Mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Hiszen nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke az, aki beszél általatok. Akkor halálra adja majd a testvér a testvérét és apa a fiát. A gyermekek szüleik ellen támadnak és halálra juttatják őket. Gyűlöletesek lesztek minden nemzet előtt az én nevemért, de aki kitart mindvégig, az megmenekül.

Vasárnapi beszéd

Karácsony másodnapja, és az első vértanú ünnepe nem is oly egyértelműen kapcsolódik és tartozik össze egymással. Márpedig bátran mondhatjuk, hogy mégis csak, mégpedig azért, mert itt van az, ahogyan Jézus beszél. De tulajdonképpen miről beszél? Hát arról beszél, hogy Istennek az volt a terve, hogy először a pátriárkák után, és aztán a királyok után, és a próféták után egyszer csak majd beteljesedjék az üdvösség története, és eljöjjön a világ Megváltója, hogy megtestesüljön az Isten, hogy emberré legyen, és tulajdonképpen mindaz a jó, amit Isten szeretne adni ebbe a világba, átadni nekünk, az végérvényessé legyen. Mi lesz ennek a következménye? Hát hogy az egyik ember a másik ellen támad, hogy majd megostoroznak benneteket, és bántanak, és elítélnek, és megölnek… Nem furcsa ez? De hogy lehetséges ez?A szentleckében azt hallottuk, hogy István, telve el Szentlélekkel, oly bölcsen tudott beszélni, nem is tudtak neki ellenállni. Hát hogyan következik aztán ebből az, hogy elkezdtek acsarkodni ellene, tele lettek haraggal, és aztán nekitámadtak, és szinte eszüket vesztve akarták őt megölni? Ez hogyan lehetséges? Ha nem tudnánk jól, hogy így történt, azt mondanánk, hogy nem értjük az előzményekből, hogy ez így történhet. Hát mi, éppen mikor a legnagyobb jó beteljesedik, megszületik, kibontakozik, végérvényes lesz, akkor erre mi így reagálunk? Ezt én nem értem.Hadd hozzak nektek egy párhuzamot. Ez pedig nemde úgy van, hogy a választott nép várja az ígéreteknek a beteljesedését, hogy végérvényes legyen már az a jó, amit már egy picit megízleltek, egy picit megéltek, picit átéltek, hogy az végérvényes legyen. Nemde az emberi kapcsolatainkban is milyen gyakran van ez így? Főleg azokban a nagyon érzékeny kapcsolatokban, a férfi-nő kapcsolatban, a szülő-gyerek kapcsolatban, ott van annak az ígérete, hogy megtalálom az igazit. Ahh, majd az anyuci, vagy az apa, a fiam és a lányom… Ezekben a szoros kapcsolatokban ott van az ószövetségi népnek ez a fajta várakozása – most párhuzamba állítva mondom – hogy hát már így is jó, meg ez óriási dolog, na az anya, meg az apa, meg a feleségem, a férjem, a szerelmem… Hát várom, hogy ez aztán most már igazán jó legyen, hogy úgy igazán na, hát szóval legyen egy jó Karácsonyunk.És képesek vagyunk egymásnak esni. Karácsonykor is neki tudunk egymásnak esni minden nehézség nélkül, hát de pont erről van szó, hogy ott van bennünk valami jó szándék, és a jó, és már valaminek az előíze, és valaminek a szépsége, valaminek a fénye, még van remény is, meg még az ígéret is, aztán mégis csak egymásnak esünk. Most ha valakivel ez nem történt meg, nem akarom ezt rátok tolni, örülök, hogy nálatok béke volt és harmónia, csak éppen azt akartam volna megvilágítani, hogy miért nem annyira abszurdum, hogy pont akkor, amikor a jó teljesedne be, és hát hogy… hát akkor valami egészen furcsa reakció születik. Tulajdonképpen pont ez az, ami Karácsonynak az üzenetét annyira képes kimunkálni és megmutatni. Vagyis azt, hogy az a jó, ami bennünk van, az az igaz szándék, az a szépre törekvés, és mindez tulajdonképpen egy pont után kevés lesz. Kevés, mint a pátriárkák, kevés, mint a királyok, kevés, mint a próféták, kevés, mint mindenki, aki jött. Egyszerűen valami újra van szükség, valami új jóra, valami rendkívüli jóra, valami eddig nem tapasztalt jóra. Valami olyan jóra, ami a mostani valóságomat, világomat, elképzelésemet, de még a reményeimet is, meg az ígéreteket, ahogyan én azt megértettem, milyen lesz majd, hogy anya, meg milyen lesz az, hogy férj, milyen lesz az, hogy a fiam, hogy még ezeket a reményeimet és vágyaimat is fölül kell, hogy múlja, különben egymás nyakának fogunk esni.Tulajdonképpen Karácsonynak ez a szépséges üzenete, és akkor az első, hogy bevisz bennünket ebbe a realitásba, hogy elérkezik az a pont, hogy a régi jó nem elég az élethez. Akkor se, ha próféta mondta, ha a király hozta, ha a pátriárka ragyogtatta föl, a régi jó nem elég az élethez. Ilyenkor mi történik sokakkal? Legszívesebben lejönnék, úgy közel mennék hozzátok, akkor úgy elszontyolodunk, akkor azt mondjuk „Hát, akkor van egyáltalán jó? Most érdemes…? – Össze is esem itt rögtön. – Hát most akkor… van tovább, vagy hogy tovább?” Még akik agressziót hoznak ki magukból, legalább átélik, na legalább ezt képes vagyok megcsinálni. Nem egy nagy dicsőség, egyáltalán nem az, de legalább még magukat egy kicsit úgy, ahogy szokta mondani a szakirodalom, energetizálják, legalább nem csuklanak rögtön össze. De nagyon sokan vannak, azt mondják „Hát, én már nem nagyon hiszek ebben a jóban. Mert ott volt a remény, meg az ígéret, meg a vágy, meg minden ott volt, ’oszt látjátok, csak még Karácsonykor is képesek voltunk egymásnak zörrenni. Hát akkor hogy van ez?” Tulajdonképpen ez Karácsonynak az üzenete, hogy a régi jó nem elég, hogy valami új jóra van szükség.A második gondolat. Hogyan képzelhetjük el ezt az új jót? Az új jó éppen annak a szépsége, hogy rájövök, hogy van jó, hogy hihetek a jóban, hihetek az igazban, a szépben, a reményben, és mindenben, csak nem úgy, ahogy eddig. Ezért Isten amikor ember lesz, elnézést a kifejezésért, azt mondja „Ki kell lépnem a komfortzónámból.” Tulajdonképpen mai szavakkal élve ez történik. Azt mondja Isten „Én már olyan sok féleképen próbáltam a jót ennek a világnak adni, nem elég.” Akkor nem az öklét rázza, „Miért nem értik már meg?”, meg „Nekem van igazam!”. Ott vagyunk az emberi kapcsolatainknál? Rázzuk az öklünket, és azon vitatkozunk, kinek van igaza. Isten nem az öklét rázta, hogy „Hát most már 2000 év óta mit bizonygassam, hogy nekem van igazam? Hát én vagyok az Isten, nekem van igazam.” Hanem azt mondja „Óh, most aztán ki kell lépnem a komfortzónámból. Valami olyan új jót kell hozni, kénytelen leszek most – a kénytelen idézőjelben, mint az üdvösségtörténetnek a törvényszerűsége – hogy tulajdonképpen emberré leszek, és valami változáson, valami kényelmetlenségen, – akár így is mondhatnám – kétség kívül valamiféle szenvedésen kell átmennem, mert a régi jó nem lesz elég.”Tulajdonképpen ez Karácsonynak a fordulata, hogy Isten jön, és nem azt mondja, hogy „Nekem van igazam.”, és nem azt mondja, hogy „Már mi mindent megtettem értetek!”, hanem azt mondja „Hát, most én kilépek a komfortzónámból, nem fog jól esni. Nagyon, az életnek rengeteg szépségével fogok találkozni, de mondjuk hogy olyan nagyon kényelmes lenne, ezt nem mondanám.” És tényleg, az élet valahogy így, akkor megrág, megcincál bennünket, ez biztos, hogy így van, ezt nem is nagyon tudjuk elkerülni. De hogy a második gondolat, hogy Isten azt mondja, „kilépek ebből a komfortzónámból”, nem érdekes ez? Hogy Karácsonykor nem egyszer éppen az hoz egy feszültséget, hogy ilyenkor fölfokozottá válnak a régi vágyaink, a régi terveink, a régi igényeink, a régi hiányaink. Minden, ami a régi világunkból jön, és azt mondjuk „Most legyen varázsütés-szerűen béke! Most valahogy mindenki szelídüljön meg, és hagyjuk az összes régi dolgot!” Valahogy, ahogy elképzeltük, most az legyen mind úgy jó. Hát úgy meg nem lesz már jó. Hát ez nagyon ritkán szokott úgy menni.Mi történik ilyenkor? Hogy tulajdonképpen egyszer csak erőt veszünk magunkon, és azt mondjuk. „Lehet, hogy szükségem lenne némi bátorságra az élethez.” És az élethez való bátorság azt jelenti, hogy rájövök, hogy pontosan az, amit annyira szeretnénk megünnepelni Karácsonykor, a békét, a család egyetértését, az összetartozást, hogy számíthatunk egymásra, hogy fontosak vagyunk, hogy ajándékká akarnánk válni egymás számára, hogy mindez kétség kívül úgy érhető már csak el, hogy kilépek a komfortzónámból. Mert Isten ezt a jót, amire annyira vágyunk, úgy tudta elhozni a Földre, hogy kilépett a komfortzónájából. Ez hoz bennünk egy feszültséget. Ahhoz, hogy a béke megszülessen, az egyetértés, az összetartozás, annak az élménye, hogy számíthatunk egymásra…Akkor itt a záró gondolat. Nem gyönyörű-e az, ahogyan Szent Istvánt miközben bántják, és nem is értik azt a jót, ahogyan ő azt hozza, aközben azt mondja „Látom a megnyílt eget. – Istenhez imádkozom: ne ródd föl nekik bűnül.” Milyen folyamatosan, és milyen egyértelműen kapcsolódik ahhoz a széphez és igazhoz, Istenhez, amit a többiek már régen szem elől tévesztettek. Akik őt kövezik, foggal-körömmel ragaszkodnak a régi jóhoz. Nem rosszhoz ragaszkodnak, a régi jóhoz. Ahhoz, hogy régen így volt, ennek úgy kell lennie, nekem ez volt a tervem, ez volt az ígéret, ez volt a vágyam, ez volt a hiányom… És Szent Istvánnak a szépsége, hogy ő miközben történik az ő szenvedése, aközben milyen rendületlenül kapcsolódik ehhez, a megszületett és új jóhoz. Ezt megint csak, hogy a párhuzamot mondjam, és ezzel szeretném befejezni. Azt nézték meg, hogy férfiak, akik 5 év, 10 év, újabb és újabb kapcsolati nehézségeket élnek meg, valahogy kudarcosak a kapcsolataikban, hogy a feleségük, vagy a volt feleségük, vagy az élettársuknak a kapcsolódási szándékára, jobbító törekvésére hogyan reagálnak. Az derült ki, hogy azok a férfiak például, akik újból és újból beszámolnak kapcsolati nehézségről, és szidják a feleségeiket, 10 kísérletből, ahogy a feleség próbált menni, és mutatni, és jobbítani valamit, 10-ből egyetlen 1-et fogtak csak föl. 10-ből 1-et. Ez azt jelenti, Isten újból és újból számtalan jobbító törekvéssel, és szándékkal, és gesztussal érkezik hozzánk. Az a kérdés, hogy mi Istennek ezt a törekvését, ahogy emberibbé akarja tenni a világot, egyáltalán észleljük-e, fölfogjuk-e, vagy olyan emberré leszünk, mint ahogy ragadják a követ, és valamihez nagyon ragaszkodunk? Valami, valami… jaj, valami olyan jóhoz, ami már nekünk nem elég. Nem a férjemnek nem elég, és a feleségemnek, a gyerekemnek, anyámnak, apámnak, ez a régi jó már nekem se elég.De nagy dolog, ahogy fölfedezzük azt egymásban, és magunkban, és főképpen Istenben, hogy hogyan jön el, és a Szentlelkén keresztül hogyan jobbítja a világot. Mert hogyha 10 szándékból csak 1-et vesz észre nagyon sok férfi, hát akkor… Akkor azt lehetne mondani, nem Isten tétlen, mi lettünk kissé vakok és süketek. Milyen elgondolkodtató, hogy mit mond az evangélium. Azt mondja, most mindjárt szó szerint akarom nektek mondani. „Haragra gyulladtak, fogukat vicsorgatták.” Hát… „Egy akarattal rárontottak, és ordítozni kezdtek.” Amikor az ember már csak ordítozik, nem sok mindent hall meg magán kívül. De nagy dolog az, amikor egyszer csak úgy megteremtődik bennünk annyi csend, annyi világosság – tulajdonképpen a karácsonyfa gyertyájának a fénye elég, tulajdonképpen Isten suttogása elég – hogy elkezdjünk kapcsolódni ahhoz a jobbító szándékhoz és törekvéshez, ami kétség kívül azt kívánja majd tőlünk, hogy kilépve a komfortzónánkból, valami beteljesedjék abból, amire annyira vágyunk.(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli