Lk 2,16-21 – SZŰZ MÁRIA, ISTEN ANYJA

2017.01.01. vasárnap: SZŰZ MÁRIA, ISTEN ANYJA (főünnep)

Könyörüljön rajtunk az Isten, és áldjon meg bennünket!

Olvasmány (Szám 6,22-27)

Így szólt továbbá az Úr Mózeshez: ,,Szólj Áronhoz és fiaihoz: Így áldjátok meg Izrael fiait és ezt mondjátok nekik: ,,Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged, ragyogtassa rád arcát az Úr és kegyelmezzen néked, fordítsa feléd arcát az Úr, s adjon békét tenéked!'' Így hívják le nevemet Izrael fiaira, és én megáldom őket.’’

Szentlecke (Gal 4,4-7)

De amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és a törvény alattvalója lett, hogy azokat, akik a törvény alatt voltak, megváltsa, és elnyerjük a fogadott fiúságot. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: ,,Abba, Atya!’’ Tehát többé nem vagy már szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, akkor örökös is az Isten által.

Evangélium (Lk 2,16-21)

Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát és Józsefet, és a jászolban fekvő kisdedet. Amikor meglátták őket, elbeszélték nekik, amit a gyermek felől hallottak. És mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak azon, amiről a pásztorok beszéltek nekik. Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében. A pásztorok pedig visszatértek, magasztalták és dicsérték Istent mindazokért a dolgokért, amiket hallottak és láttak, úgy, ahogy megmondták nekik. Amikor elérkezett a nyolcadik nap, hogy körülmetéljék a gyermeket, a Jézus nevet adták neki, úgy, amint az angyal nevezte, mielőtt anyja méhében fogantatott.

Vasárnapi beszéd

Elkezdődött egy új év, egy új kezdet. Karácsonykor is azt ünnepeljük, hogy Isten valami egészen újat hozott erre a földre, hogy megszületett valami, hogy születik valami, hogy növekedésnek indult valami. Erről szeretnék most akkor néhány szót szólni. De közben látlak azért benneteket, az ünnepléstől elgyötört arcotok ide kiált felém. Ezért aztán nem akarom hosszan mondani, hanem inkább csak úgy, mint ahogy a kismadarak jönnek-mennek, biztos látjátok őket, és próbálnak úgy ki-kicsipegetni valamit, mégis csak életben tudjanak lenni, életben tudjanak maradni. Na én is akkor inkább olyan csipegetni valókat hoznék nektek. Ne legyen hosszú, de azért mégis csak valami táplálék legyen.Az első gondolat az, hogy ahogy ezt mondjuk, hogy megújulás, és növekedés… Hogy tulajdonképpen ezt olyan – magyar kifejezéssel élve – szeretnénk okosban csinálni, megúszni. Az okosban való újjászületés, meg növekedés az úgy néz ki, hogy legyen változás, legyen újjászületés, legyen megújulás, nekem ne kelljen változni. Tulajdonképpen ezt lehetne mondani, ez a megújulás okosban. Amikor úgy okosban próbáljuk ezt elintézni, annyira okosak vagyunk, tényleg, mert körbe nézünk, és mindenkinek tudunk adni egy listát, hogy miben kéne megváltoznia. Hogyha ezt a listát végre valaki komolyan venné, akkor a világ sokkal jobb lenne. Ne akarom ezt hosszabban mondani. Tehát nyugodtan a listáinkat elrakhatjuk a zsebünkbe, és esetleg izgalmas volna másokat megkérni arra, hogy adjanak nekünk egy listát mirólunk. Akkor úgy nyitott szemmel és szívvel elolvasgatnánk ezt a listát, és rácsodálkoznánk „Jé, milyen sok egyezés van benne.” Tízből tízen azt gondolják, hogy lehetnénk egy kicsit rugalmasabbak. Vagy tízből tízen azt gondolják, néha lehetnénk egy kicsit nagyvonalúbbak. Tehát az első gondolat, hogy fölhagyhatnánk az újjászületés gondolatával, hogy azt olyan okosban csináljuk. Az okosságunk lehetne az, hogy mi lenne, hogyha… ha bátorságot vennénk ahhoz, hogyha szeretnénk újjászületni és növekedni, és fejlődni, akkor mi magunk változzunk.Aztán a második gondolat így szól. Igen ám, de ennek akkor lesz mindenképpen egy követelménye. Ez pedig az, amit Isten megtett értünk, hogy kilépett a komfortzónájából. Ma ezt így szoktuk mondani. Ki kell lépnünk a komfortzónából ahhoz, hogy fejlődni tudjunk. Hát ha volt valaki, aki mintát adott arról, hogy mit jelent, hogy a komfortzónából kilépni, az az Isten. Hát döbbenetesen gyönyörű, ahogy a szentírásban azt a himnuszt olvassuk, hogy Isten az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kelljen. Ezért aztán kiüresítette önmagát, és emberré lett, és hasonlóvá vált hozzánk. Ezt ma úgy mondjuk, hogy kilépett a komfortzónájából. Ahogyan ismerjük a karácsonyi történetet, mondhatjuk azt, beleértve az egyiptomi meneküléssel, és az összes többivel, hát alaposan kilépett a komfortzónájából. A második gondolat tehát így szól, hogy érdemes kockáztatnunk. Kockáztatnunk, mert különben bizonyos kockáztatás nélkül, és így mondja ezt az, aki nagyon ért az emberhez, azt mondja, különben a menedékeink előbb-utóbb a börtönünkké válnak. Ez tehát a második gondolat. Akarunk újjászületni, szükséges lesz a saját komfortzónánkból kilépni.Aztán a harmadik, ami ebből aztán világosan következik, és része is ennek. Ez pedig az, hogy tulajdonképpen meglepő módon mindig valami olyasminek az elengedésére van szükségünk, legalábbis annak a tudására, hogy lépesek legyünk valamit elengedni, vagy akár valakit elengedni, amit vagy akit éppen meg szeretnénk nyerni. Pontosan annak az elengedésnek a képességére van szükségünk, amit szeretnénk, hogy a miénk legyen, vagy hogy átélhessük. Olyan megrendítő tulajdonképpen, hogy Karácsonykor miről beszélünk? A békességről, az egyetértésről, az összetartozásról, a szeretetről. És mire van szükségünk ahhoz, hogy mindez be tudjon teljesedni? Arra, hogy Isten, és mi magunk le tudjunk mondani, vagy el tudjunk engedni egy csomó mindent, amit ehhez kapcsoltunk. Hogy Isten, ahogy kilépett a komfortzónájából, azt mondta, úgy tudok békét hozni, hogy elviselem a békétlenséget. Hogy nem akarok minden pillanatban, és minden percben, és minden órában, és minden napon, állandóan részesedni abból, amit el akarok hozni nektek.Éppen annak az elengedésére van szükségünk, amit olyan nagyon akarunk. Isten elengedte a saját békéjét, hogy békét tudjon hozni a világba. Isten elengedte a dicsőség ragyogó fényét, hogy világosságot tudjon hozni ebbe a világba. Tulajdonképpen néztem, ahogyan itt mocorogtatok, mert elég sokan vagyunk, és ahogyan próbáltatok helyet keresni. Olyan érdekes ez tulajdonképpen. Ismeritek azt a – hát mondás ez, vagy történet – valaki föl akar szállni a buszra, persze rengetegen vannak már ott. Akkor kicsit nyomkodja azokat, akik már fönn vannak, és a következőt mondja magában. „Hát nem igaz, hogy nincs itt még egy hely!” Azután pedig amikor fönn van, és elérkeznek a következő megállóhoz, kinyitja az ajtót a busz, megint jön valaki, aki föl szeretne menni, és azt mondja. „Nem igaz, hogy nem látja, hogy nincs már itten hely.”De nagy dolog, hogy el tudom engedni pont azt, amire annyira vágyok, és például az jutott eszembe, ahogyan ti egymásnak kedvesen, meg udvariasan, meg emberségesen helyet szorítottatok. Tulajdonképpen pont arról kell lemondani, hogy na most ez már nem lesz olyan kényelmes. Most akkor így állandóan úgy kell, hogy ne érjen már annyira hozzá a kezem az övéhez, meg most akkor harcolunk a nem létező karfáért, és a lábát meg hogy rakja… Eltelik mondjuk fél óra, és tulajdonképpen pont azt, hogy ilyen jó sűrűn ülünk, azt mondja „Milyen azért, azért úgy együtt voltunk, na. Hát azért mégis csak más, mint egy üres templomban. Ott aztán terpeszkedhetnénk.” Szóval, mikor megvan bennünk annak a szabadsága, hogy pont valami olyasmit engedjünk el, amit szeretnénk megnyerni, akkor nyerjük meg. De nagy dolog, hogy Isten ezt messze fölülmúlta, azt, hogy mi ezt képesek vagyunk még csak föl is fogni.Akkor a negyedik gondolat így szól. És ennek következtében egyszer csak megváltozik annak a tapasztalata, hogy mi biztonságos, és mi bizonytalan. Hogy mi biztos, és mi az, ami nem biztos. Karácsonykor történt a kislánnyal az, hogy kapott egy játékot, amire nagyon vágyott, és játszott vele, és pfff, összetört. Háhh! Nagyon sírt, és odaült mellé az apukája. Hát persze, hogy vigasztalhatatlanul sírt, hát az a játék, amit annyira akart, és vágyott, és az angyal hozta. Akkor valahogy, ahogy kisírta magát a kislány, és magától megnyugodott, úgy hüppögve megkérdezte az apukájától „Apa, apa! De hát akkor mondd meg, hogy mi biztos? Annyira vágytam rá, és örültem, és… Akkor mondd meg, hogy mi biztos?” Az apukája nagyon észnél volt, a következőt mondja. „Hát kicsi lányom, hát két dolog biztos. Az egyik, ami a szívedben van, a másik meg, ami a fejedben. Az összes többi bizonytalan.”Ezzel azt akarom mondani, hogy egyszer csak megváltozik az elképzelésünk arról, hogy mi biztos, és mi bizonytalan. Minden, amiért annyira küzdöttünk, és hajtottunk, hogy az biztos legyen, rájövünk, hogy mennyire bizonytalan, mennyire érzékeny egyensúlyok tartják fönn, mennyire rajtunk is múlik, mennyire veszendő és esendő, és mennyire sebzékeny, és hahh… Közben amire azt gondoltuk, na hát ha valamire nem építünk, akkor erre biztos nem, ez mondjuk a hitünk. Hát az micsoda egy megfoghatatlan dolog. Meg a remény – micsoda utolérhetetlen, megragadhatatlan. Tulajdonképpen szép lassan, ahogy megfordul az élet, és a világ, ahogy az Isten ember lesz, egyszer csak megtapasztaljuk azt, hogy ami biztosnak tűnt, tulajdonképpen az a bizonytalan. És ami annyira bizonytalannak, légiesnek, megragadhatatlannak tűnt, hogy tulajdonképpen ha van valami biztos, akkor például az, ami idebenn van, az emberi szívben van, ami egyébként annyira megragadhatatlannak tűnik, és az sokkal biztosabb.Így akkor az ötödik gondolat, az utolsó morzsa, hogy akkor eljutok oda, hogy tulajdonképpen ahogy erre rácsodálkozom, és kezdem az életemet ebben a megváltozott világban élni, rájövök, hogy ez az Isten országa. Igaz, hogy a Földön vagyok, de én tulajdonképpen inkább élek már az Isten országában. amikor valaki már inkább él az Isten országában, mint a Földön itt, akkor tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy valamiféle frissesség költözik belénk. Valahogy úgy, ahogyan egyszer csak egy édesanya rájön, hogy „Ajj, hát nem egy 25-dik gyereknevelési könyvet kellett vennem Karácsonyra, hanem inkább figyelni a lányomra. Nem egy 45-dik pedagógiai szabályra volt szükségem, hanem hogy a fiammal eltöltsek némi időt, és szép lassan átengedjem magamat annak a tempónak, és annak a nyitottságnak, ahogy egyszer csak a fiam mond magából valamit.”Tulajdonképpen ezért az ötödik gondolat, hogy Isten országa valahogy ennek a nyitottságnak és rugalmasságnak a folyamatát hozza. Ezért akarhatunk szabályokat, törvényeket, előírásokat, és rendet, és minden egyebet. Tulajdonképpen Karácsony, és az, hogy egy pici lánykából az Istenszülő lett, éppen azt mutatja nekünk, hogy van egy pont, ahol ezt érdemes elengedni, és valahogy arra a frissességre ráhagyatkozni, hogy itt és most mi van veled, és mi van Istennel, és mi van velünk, és mi van köztünk. Mert tulajdonképpen erre vágyunk, hogy egyszer csak megelevenedjen a szemünk, hogy egyszer csak ránézzünk egymásra, és azt mondjuk „Háhh, hát élek!”Tehát akkor bezártam ezt a gondolatsort. De nagy dolog, hogy Isten elengedte a komfortzónáját, és azt mondta, kiválasztok egy törékeny hölgyet, és aztán megkérem, hogy működjék velem együtt, és történjen valami olyan, ami abból a frissességből és életből születik, amit Isten és ember tud erre a világra hozni.(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli