Jn 1, 29-34 – Évközi 2. vasárnap

Évközi 2. vasárnap

Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!

Olvasmány (Iz 49,3.5-6)

Az Úr így szólt hozzám: „A szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni!” Az Úr mondja ezt, aki már anyám méhétől fogva szolgájává lett, hogy visszavezessem hozzá Jákobot, és Izraelt köréje gyűjtsem. Így lettem becses az Úr szemében, és Istenem lett az erőm. És mondotta: „Kevés az, hogy a szolgám légy, s fölemeld Jákob törzseit, és visszatérítsd Izrael maradékát. A nemzetek világosságává teszlek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.”

Szentlecke (1Kor 1,1-3)

Pál, Jézus Krisztusnak Isten akaratából meghívott apostola és Szosztenész testvér köszönti Isten korintusi egyházát, a Krisztus Jézusban megszentelteket, a meghívott szenteket és mindazokat, akik náluk vagy nálunk segítségül hívják, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak nevét. Kegyelem nektek és békesség Atyánktól, az Istentől, és az Úr Jézus Krisztustól!

Evangélium (Jn 1,29-34)

Abban az időben: Amikor János látta, hogy Jézus közeledik feléje, így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! Ő az, akiről én azt mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem őt Izraelben.” János azután így folytatta tanúságtételét: „Láttam, hogy az égből, mint egy galamb, leszáll rá a Lélek, és rajta marad. Én sem ismertem őt, de aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod, hogy rászáll a Lélek, és rajta marad, ő az, aki Lélekkel keresztel. Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!”

Vasárnapi beszéd

Keresztelő János kétszer is azt mondja a mai evangélium tanúsága szerint, hogy „Én Jézust nem ismerem.”, pontosabban „Nem ismertem.” Hogy tulajdonképpen nem azért teszek róla tanúságot, mert hogy ismertem volna őt ez előtt, vagy megismertem volna, hanem sokkal inkább azért, mert fölismertem azt, hogy ki is Ő az által – és akkor itt most mondanék egy lényegi kijelentést – ahogyan az istenkapcsolatomban Ő megjelent. Nem azért mondok róla bármit is, mert sokat hallgattam, sokat találkoztam vele, jól kiismertem őt, kitöltöttem vele egy személyiség tesztet, és ebből kijött, hogy ő a megváltó. Nem erről van szó, hanem arról, hogy megvan az istenkapcsolatom, és az Istennel való kapcsolatom révén lett világos számomra, hogy ki is ő.

Akkor azt mondja „És láttam valamit…”, de amit látott Jézusnál, az sem az a fajta ismeret, ahogyan egymást igyekszünk megismerni, hanem az az ő istenkapcsolatából adódó fölismerés és látás volt, ahogy látta, hogy Jézusra rászáll a galamb, és rajta marad. Lehet, hogy ezt így senki más nem is látta, csak ő. Vagyis tulajdonképpen az, ahogyan Keresztelő János tanúságot tesz Jézusról, ahogy aztán egymással kapcsolatba kerülnek, döntően és alapvetően az ő istenkapcsolatuk által történik meg. Ezt azért tartom nagyon lényegesnek, mert tulajdonképpen ez egy – még a mi hívő ember voltunknak is egy – olyan dimenziója, egy olyan világa, amit még mi magunk is nagyon gyakran hajlamosak vagyunk szinte teljesen figyelmen kívül hagyni. Erről szeretnék most beszélni.

Engedjétek meg, hogy akkor ezt így mondjam, hogy az első kérdés az így szól felém, hogy… Mit akar Isten velem? Mit akar Isten velem, a vele való kapcsolat tükrében. Nem úgy egyáltalán, meg egyébként, meg a józan ész fényénél, meg az emberi szükségleteknek a világából kiindulva, meg a világ adta lehetőségeket mérlegelve. Az istenkapcsolatom fényében, Isten mit akar velem? Hogy ez mennyire egészen más világot tud kinyitni, hadd hozzak néhány példát.

Ott van Éli és Sámuel. Éli az öreg pap, és ott van Sámuel, a kisgyerek. A kis Sámuel… nem akarom hosszan mondani, hát untatni benneteket, tudjuk a történetet. „Szóltál uram? – Hát én nem szóltam. – Szóltál uram? – Én nem szóltam.” És mit mondd mindig ennek a kicsi fiúnak? „Menj, és aludjál!” Amikor egyszer csak Éli rájön, hogy nem erről van szó, hogy az Isten szólítja Sámuelt, csak hát Sámuel ezt még nem tudja, hogy van, akkor nem azt mondja, hogy „Fiacskám, menjél és aludjál!”, hanem azt mondja „Akkor mondd meg Istennek: itt vagyok, hallja a te szolgád!” Amikor azt mondja ez az öreg pap annak a kisfiúnak, aki éjszaka fölébred, és fölriad, hogy „Aludjál!”, hát az nagyon rendben van. De itt ennek a kisfiúnak pont nem aludnia kell, hanem fönn lennie. Ezt sehonnan máshonnan nem lehet tudni, csak az istenkapcsolatból. Máshonnan nem lehet tudni, hogy most nem aludni kell, hanem fönn lenni érdemes.

Aztán a Második: József és Mária. József igaz ember, el akarja bocsájtani Máriát. Ez teljességgel rendben van, ő nyugodt lelkiismerettel végigélhette volna az életét. Csakhogy az istenkapcsolatából az adódott, hogy éppen hogy ne elbocsássa, hanem magához vegye. Honnan lehet tudni azt, hogy nem elbocsájtani kell, hanem magához venni? Ezt csak az istenkapcsolatból lehet tudni. És ha nem így tette volna, igaz ember maradhatott volna, és talán soha, még kérdésként sem merült volna föl, hogy „Talán most más valamit kellett volna tennem?”, mert rendes lett volna, amit tesz, sőt, nagyon is rendes.

Aztán a harmadik, a gazdag ifjú találkozik Jézussal. Megkérdezi a gazdag ifjú „Mondd meg, mit tegyek, hogy elnyerjem az üdvösséget!” Jézus azt mondja „Tartsd meg a törvényt!” Akkor a gazdag ifjú azt mondja „Gyerekkorom óta megtartom. – Ja, akkor tegyél valami mást, mint a törvény! Ne kevesebbet, mást. Akkor te add el mindenedet! Az nincs benne a törvényben, de neked ezt kellene tenned.” Ha a gazdag ifjú megtartja az összes törvényt egész életén keresztül, tisztességes, rendes, becsületes, igaz, vallásos, hívő ember marad, és neki mégis valami mást kellett csinálnia.

Aztán a negyedik, Jézus és Keresztelő János kapcsolata. Hát miért mennek le az emberek oda, a Jordán folyóhoz? Alámerítkezni a bűnök bocsánatára. Jézus amikor lemegy a Jordán folyóhoz, akkor egy valakinek nem kellene ott alámerítkezni, ez pont ő, és mégis alámerítkezik. Miért merítkezik alá ő, aki nem követett el bűnt? Ez csak az istenkapcsolatból érthető, sehonnan máshonnan nem tudjuk levezetni.

Aztán a következő. Jézus és a sátán közti kapcsolat. A sátán azt mondja „Hát te akkor csinálj csodát! Szólj az angyaloknak! Hát te vagy a messiás.” Ez mind rendben lenne, ha így csinálná. És mit csinál Jézus? Semmit. Ez honnan érthető, vezethető le? Kizárólag az istenkapcsolatból, máshonnan nem.

Aztán még csak gyorsan kettőt. Jézus és Péter. Amikor Péter azt mondja, ott az utolsó vacsorán a Mesternek: „Az én lábamat meg nem mosod, mert te vagy a Mester, én meg vagyok a tanítvány.” Ez így a rendes, tényleg így a rendes. Csak Jézus azt mondja „Ha nem mosom meg a lábad, nem leszünk egymással közösségben.” Mire mit mond Péter? „Akkor a kezemet is!” Vagyis megint valami teljesen mást kell, mert az emberi logika szerint azt mondjuk, hogy semmit ne mossál meg, az istenkapcsolatból meg az adódik, hogy „Hát akkor a kezemet is, meg a fejemet is, meg az arcomat is!”

Akkor az utolsó pedig. Jézus és a jobb lator közti kapcsolat. A jobb lator méltán ott van a kereszten, és az emberi logika szerint, hát úgy minden kinéz neki, csak az üdvösség nem. Jézus azt mondja az ő beszélgetésük nyomán, hogy „Még ma velem leszel a paradicsomban.” Honnan, és hogyan érthető mindez? Sehonnan máshonnan, csak az istenkapcsolatból.

Elnézést, ha ezt túl hosszan mondtam. Azt akartam volna megvilágítani, tulajdonképpen fölnagyítani, fölerősíteni, hogy nem egyszer az Istennel való kapcsolatból valami olyasmi következik, ami az ellentéte annak, ami bárhonnan máshonnan következne, pont az ellentéte. „Elbocsájtom Máriát. – Magamhoz veszem őt.” És szó sincs arról, hogy itt bármiféle erkölcstelenség volna aztán annak az ellentéte, na hát erről szó sincsen. Ezért akkor az első kérdés így szól, hogy: Isten mit akar velem? És hogy azért merem ezt mondani, hogy mi hívő emberként is ezt a kérdést egészen el tudjuk felejteni. Mert hát hiszen rólunk van szó, nem? Hát akkor megpróbálom kitalálni, hogy énnekem mit kellene tennem. Az első kérdés mégis így szól, hogy: Isten mit akar velem? Lehet, hogy valami olyasmit akar, ami sosem jelenne meg bennem gondolatként, de érzésként, és vágyként sem, csak az istenkapcsolatból adódóan.

Aztán a második gondolat így szól. Ahogy Keresztelő János ránéz Jézusra, mit fedez föl? Azt, hogy Isten akar valamit Jézussal. Ezért ő érzékeny nem csak arra, hogy Isten mit akar velem, hanem arra is, ahogyan kapcsolatba kerül Jézussal: Isten mit akarhat vele? Sőt, Isten mit akar vele? Mi Istennek a szándéka ővele?

Most elgondolkodom, hogy szülőként, édesanyaként és édesapaként milyen végtelenségig beszélhetjük azt, hogy most a gyerekből orvos legyen, vagy fogorvos, vagy csak doktor. Hogy milyen számtalan elképzelésünk van erről, és persze én most ezt könnyen mondom – mondhatjátok ti nekem. Milyen nagy dolog, mikor egy édesanya, vagy egy édesapa, akár a kezdetek kezdetétől is, vagy csak néha, amikor már úgy kevésbé kap levegőt abban, hogy azon gondolkodik, mi lesz a gyerekével, vesz egy mély nagy levegőt, és azt a kérdést teszi föl: Mit akarhat vele Isten? Lehet, hogy valami olyasmit akar vele Isten, amit én most még elképzelni sem tudok. Hogy lehetnék én úgy kapcsolatban a saját gyerekemmel, hogy azt segítsem, hogy Isten terve rajta valahogyan megnyilatkozzék? Nem az én tervem, az én elképzelésem, a családi örökségünk, és a többi. Tehát a második kérdés így szól: Mit akarhat Isten vele, és én hogyan tudnék kapcsolódni Istennek a szándékához?

Aztán a harmadik. Mit akar Isten velünk? Mert ahogyan fontos volt nekem, Isten mit akar velem, és Isten mit akar vele, mit akar veled, hogy… De Isten mit akar velünk? Lehet, hogy velünk valami, valami olyasmit akar, amit együtt tudunk.

Hallottam már néhány házastársi konfliktust, hallottam néhányat, és azt a számtalan kérdést, amit ilyenkor fölteszünk. Hogy most akkor Isten azt akarja-e, hogy boldogok legyünk, vagy azt akar… mit akar Isten, és mi mit akarunk? És hogy milyen gyönyörű az istenes hagyomány. Mert az istenes hagyomány mégis csak azt a kérdést teszi föl: Hogyan lehetnék én a te üdvösséged szolgálója? Hogyan vagy te az én üdvösségem útja? A mi kettőnk kapcsolata hogyan vesz részt az Isten országának a titkában? Mikor elkezdjük ezt a kérdést föltenni, hogy Isten mit akar velünk, olyan kérdéseink és olyan megfontolásaink támadnak, amelyek egyébként egyáltalán nem kerülnek elő. Az életnek kritikus pillanataiban ha valaki ezt a kérdést fölteszi: De Isten velünk mit akar? Egészen más megfontolásokra jutunk, mint hogyha akármi mást kérdeznénk.

Tudjátok, ismeritek-e azt a történetet, a kígyó újból és újból embereket mar meg? Ezért aztán odamegy a falu küldöttsége a szenthez, és azt mondják a szentnek „Légy szíves járj közben értünk, ne bántson már minket ez a kígyó! Menj el kérlek, mert csak a te szavadra hallgat, mert te szent vagy, és csak te érted az ő beszédjét. Mondd meg neki, hogy ne marjon már meg minket!” A szent nagyon komolyan veszi a kérést, elmegy a kígyóhoz, azt mondja neki. „Ide figyelj! Azt szeretném tőled kérni, éljetek egymással békében ti, meg a falusi emberek! Ne mard meg őket!” Hát a kígyó egész meglepődik, van valaki, aki érti az ő nyelvét, és milyen kedvesen is beszél hozzá, rég volt ilyen utoljára. Ezért eldönti, rendben van. Igen ám, de ahogy megváltozik a kígyó, az emberek vérszemet kapnak, és kimennek mindenféle felszereléssel, hogy agyoncsapják a kígyót, mert az már nem mar vissza. A kígyó éppen csak hogy meg tud menekülni, nagy kerülő úton elmegy a szenthez, azt mondja. „Hogy tudtad nekem ezt tanácsolni, hogy ne bántsam többé az embereket? Látod, mi lett belőle. Néhány nap, és nekem estek, hogy megöljenek.” Mire azt mondja a szent: „Jaj, te oktalan kígyó! Én azt nem mondtam, hogy ne sziszegj. Én azt mondtam, ne mard őket meg, de sziszegj nyugodtan.”

Szóval azt akarom ezzel mondani, hogy ott van a mi ösztönös természetünk, abból ez adódik. Na, akkor hallgatunk másokra, abból pont az ellenkezője, és lehet, hogy valami harmadik a dolgunk. Se nem ez, se nem az, hanem valami, ami nem is belőlünk származik, csak rajtunk keresztül.

És akkor a negyedik pont. Isten mit akar belőlünk kiindulva? Hogyha már kifelé nézek. Ausztráliában voltam most néhány napot, és ott voltam egy plébánián. Ott volt egy ausztrál pap, egy indiai pap, ott volt egy venezuelai pap, meg két magyar. Elég díszes társaság. Az egyik azt mondja „Hát, tudod, én voltam már a származási országomban, aztán elmentem New Yorkba, aztán elmentem Brazíliába, most itt vagyok Sidneyben.” Azon gondolkoztam, hogy de kívánom én neki, hogy eljusson végre egy olyan helyre, ahol rájön, hogy nem ezen múlik. S hogy amikor eljut majd egy helyre, ahol rájön, hogy nem azon múlik, hogy hol vagyok, tulajdonképpen akkor lesz a helyén.

A negyedik kérdés így szól: Mit akar Isten általunk? Mi a dolgunk Istenből kiindulva? Az a benyomásom, hogy van, aki egy egész életen keresztül megy, és keresi a helyet, keresi az igazit, keresi a… nem is tudom én mit, és valójában valami egészen másra van szükségünk. Mint amikor eszünk ahelyett, hogy levegőt vennénk.

A mai evangélium, ahogy mondani szokták, nem jött volna létre, hogyha Keresztelő Jánosnak nincs istenkapcsolata, ha Jézusnak nincs eleven istenkapcsolata, és ők nem az istenkapcsolatukban nézik egymást. Akkor erről a történetről semmit nem tudnánk, ebből itt semmi nem játszódott volna le, vagy ha lejátszódott volna is, mi nem kaptunk volna róla szót. Van az életnek az a világa, ami talán a legfontosabb és leglényegesebb, ami nem egyszer úgy tűnik föl számunkra, hogy egy teljességgel külön dimenziója az életünknek. És de nagy dolog, akárhogy is hívják ezt, Isten országának, hogy mi ebbe beléphetünk, és ha oda belépünk, és abban élünk, egészen más életet fogunk élni. Nem egy kicsit mást, nem egy kicsit rendesebbet, kicsit aranyosabbat, kicsit becsületesebbet, és kicsit erkölcsösebbet, hanem egészen más életet. És hogyha Isten valamire meg akart bennünket hívni, az nem az, hogy egy kicsit legyünk jobbak, hanem hogy egészen más életet éljünk, mintha őt nem ismertük volna.

(Az igeversek forrása: http://www.katolikus.hu/igenaptar)

Lejegyezte: vinkozoli