A büntető készenlét-séma 9. - Az érzelmi intelligencia fejlesztése.

2017.02.21.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Az érzelmi intelligencia fejlesztése

Ismétlés

Belecsapok a folytatásba. Azt is mondhatnánk, hogy
tulajdonképpen az érzelmi intelligencia fejlesztésének a lépéseinél járunk,
hogy hogyan fejleszthető bennünk – így neveztük ezt meg – hogyan fejleszthető
bennünk az együttérzés. Ezt a szék… na, ezt a széket (1. szék – szerk.)
neveztem ki ennek. Hogyan fejleszthető az irgalom, az együttérzés, ezekhez
kapcsolódva a megértés, a megbocsájtás. Hogy ez hogyan fejleszthető, még pedig
úgy, hogy közben sosem veszítjük el a kapcsolatunkat a másik őt kiegészítő
értékkel, ez pedig az igazság (2. szék – szerk.). Hogyan lehetséges úgy
fejleszteni az együttérzésünket, hogy az igazságot nem vesztjük el. (00:55)

Ha már öt szék van, lehet, hogy akkor ezt nem bírom ki, hogy
akkor mutatok egy sort, hogy tulajdonképpen hogyan is láthatjuk ezt. (Kiteszi
az öt széket egymás mellé – szerk.) Ha nem lett volna öt szék, akkor ezt
megússzátok, de hát most már az öt szék megihletett engem. Azt is mondhatjuk,
hogy a jéghely csúcsán az igazság (1) van, valamilyen igazság, valaminek az
igazsága, valakinek az igazsága. Itt például az, hogy kimondom azt, hogy „Nekem
van igazam.”, vagy hogy „Ebben nagy igazság van, így kellett volna lennie, vagy
hogy ez jogos, vagy nem jogos.” Az igazságot hogyha egy picit megnézzük, hogy
mi van mögötte, akkor az igazság mögött egyszer csak elkezdünk valakit látni,
és azt mondjuk, milyen érdekes, az igazság mögött itt fölfedezünk egy értéket
(2). Valaki az igazságra utal, de tulajdonképpen egy értéket próbál behozni,
vagy hangsúlyozni, vagy megjeleníteni, itt egy érték van. Ha tovább megyek, egy
érték mögött pedig egy szükséglet (3) áll. Azt mondják a szakemberek, hogy az
értékek szükségletekbe eresztik a gyökereiket. Hogy itt akkor… Szia! …van
valami szükséglet. A szükségletek mélyén mit találunk? Vágyakat (4). A vágyak
indítanak bennünket arra, hogy a szükségleteinkkel valamit kezdjünk, amikből
aztán értékek fakadnak, és aztán ezt mondjuk igazság formájában mondjuk ki,
vagy képviseljük. Akkor lehet, hogy ide (5) azt mondom, hogy itt vannak a
legmélyebb vágyaink. (02:50)

Amikor a két széket használom, akkor tulajdonképpen – nem
akarom ezt hosszan mondani, csak hogy mégis csak miről beszélünk – akkor az
együttérzést, az érzelmi intelligenciánkat úgy szeretnénk fejleszteni, hogy
közben ezeket a lépéseket nagy becsben tudjuk tartani. Vagyis az igazságot,
bárkinek az igazsága mögött azokat az értékeket, amiket ő az igazsága révén
képvisel, azokat a szükségleteket, amelyek az értékek mélyén ott vannak, és
tulajdonképpen eljutunk egy emberig, akinek ott vannak az emberi, sőt nagyon
mély vágyai. Ezért, hogyha az együttérzést úgy képviseljük, hogy elfelejtjük az
igazságot, akkor tulajdonképpen szembe fordulunk nagyon sokakkal, sokaknak a
legmélyebb vágyaival, szükségleteivel, értékekkel, és az igazsággal. Ezért, ha
szabad így mondanom, nem engedhetjük meg magunknak, hogy az érzelmi
igényességünket úgy fejlesszük, hogy azt az árat gondoljuk, hogy ezért meg kell
fizetni, hogy az igazságról nem veszünk tudomást. Nem, ezt az árat nem hogy nem
kell megfizetni, hanem háhh, pont fordítva. Ide majd el szeretnék jutni, de ezt
már úgyis kimondtam egyszer, hogy előbb-utóbb az érzelmi intelligencia
fejlesztése rászorul majd arra, hogy az igazsággal jó barátságba kerüljünk.
Mert hiszen az igazságok mögött értékek vannak, értékek mögött szükségletek,
szükséglet mögött vágyak, és a vágyak mögött a legmélyebb vágyaink. He-heeej!
Tehát szükségünk lesz erre a székre. nem akarjuk szem elől téveszteni. (04:30)

Akkor mondom egymás után a pontokat. Egy kicsit
szőrszálhasogatóan csinálom, be kell ismernem, hogy ez a szőrszálhasogató mód,
ez nem véletlen azonban, mert arra jutottam, hogy legalább életünkben egyszer
valóban nézzük meg az összes, összes lépést egymás után. Ne mossunk össze
mindent mindennel, fejezzük ki, hogyha ott van valami különbség, mert lehet,
hogy valamikor pont arra lesz szükségünk. Akkor így szólt az első…(05:00)

1. Fölismerem a magam, vagy mások érzéseit.

Hogy egyáltalán, ott érzések is vannak. Még csak nem, nem
valami nagy dologra gondolok, hogy egyáltalán ő ott érzett valamit. Mert gőzöm
sincs, hogy mit. Hogy én éreztem valamit. Mikor megkérdezik tőlem „Hogy érzed
magad, Feri?”, ne mondjam azt, hogy a kedd egy nehéz nap. Ez lehet, hogy nagyon
igaz, de nem sok mindent árul el abból, hogy milyen érzéseim vannak. Hát hogy
egyáltalán léteznek érzések. Ugye van, akinek már ez is nagy művészet. Valaki
beiratkozik egy posztgraduális képzésre, már egyetemet végzett és lesz egy
másoddiplomája, és a végén az a nagy sikere, hogy most már tényleg biztos
benne, hogy mások érzésekkel rendelkező lények, és hogy a magatartása másokban
érzéseket kelt. Tulajdonképpen egy kétéves posztgraduális képzés után ez nem is
egy kis eredmény, kifejezetten nagyra értékelem. Jó, tehát ez az első. (05:55)

2. Megértem az érzéseket.

Itt most még nem a mélyét értem meg, hanem egyáltalán
összekötés… na, összefüggésbe kerül bennem egy érzés azzal, hogy hát ennek van
valami értelme, ennek van valami logikája. Van valami célja, valamit kifejez.
Hogy ez nem hülyeség, nem marhaság, nem értelmetlen, nem fölösleges. Nem
érdemes rá azt mondani „Na látod, ez sehova se visz.” Mert az egy érzés, ami
éppenséggel mindig visz valahova. Na jó. (06:35)

3. Elfogadom az érzést és mögöttük a személyt.

Nem akarok itt elmélyedni. Elfogadom…

4. Engedélyezem az érzéseket.

Engedélyezem is, hogy az az érzés legyen, megengedem, hogy
legyen. Magamnál megengedem, hogy ezt érezzem. De nagy dolog, mikor egy papot
megkérdezünk arról, hogy „És akkor dühös lettél?”, és erre azt mondja, hogy
„Igen.”, és nem azt mondja „Én hogy lettem volna már dühös? Hát pap vagyok, hát
kizárt dolog, hogy dühös legyek.” Egyáltalán nem kizárt. Tehát hogy egyáltalán
megengedem, hogy az az érzés nálam legyen. (07:20)

5. Együttérző vagyok.

Együttérző vagyok a magam, vagy a másik érzésével. Ez megint
csak a személyiségünknek bizonyos érettségét is föltételezi, mert az
együttérzés nem jelenti azt, hogy elveszítem a saját érzéseim. Tehát például
egy konfliktusban vagyok a feleségemmel, mondjuk én ezt most átélem, és
miközben konfliktusban vagyok vele, nagyon dühös vagyok rá, mert úgy szólt
hozzám, ahogy nekem az bántó, és ahogy már 15-ször kértem, hogy ne szóljon
hozzám. De közben pedig együttérző tudok lenni azzal az állapotával, aminek a
hátteréből fakad az, hogy így szólt hozzám. Azt az érzést nagyon is meg tudom
érteni. El is tudom fogadni, hogy az ott van. Mögötte a személyt is elfogadom. Ez
azt jelenti, hogy tulajdonképpen egyszerre két érzést, egymásnak ellentmondó
érzést élek itt meg. Az egyik, hogy együttérző vagyok az ő haragjával, a másik,
hogy együttérző vagyok az én haragommal, vagy csalódottságommal, vagy
indulatosságommal, vagy dühömmel. Ahh. Következő. (08:40)

6. Az érzések lehetőséget biztosítanak a közelebbi kapcsolatra.

Hogy az érzések zseniálisan jó dolgok. Itt most egy picit
megállnék. Hogy az érzések vagy érzelmek lehetőséget adnak arra, hogy a
kapcsolatunk elmélyüljön. Így mondtam ezt, kicsit tenyeres-talpas, hogy igen,
akkor ez azt jelenti, hogy egy pedagógiailag értékes helyzetre nyílt lehetőség.
Ahol mondjuk ez egy gyerekkel való kapcsolat, hogy a gyerek valamit megérthet,
megérezhet, elsajátíthat, valamire rácsodálkozhat. Hogy éppen az érzelmi
intelligenciáját lehetséges lesz most fejleszteni, miközben ő toporzékol,
dühöng, és rátaposott a macijára. Pedig arra nem szokott, de most tapossa. Hogy
ez egy jó lehetőség arra, hogy itt valami fejlesztés történjen. (09:30)

De itt most megállnék, és azt mondanám, hogy jó lehetőség
két dologra még. Az egyik, hogy én magam fejlődjek. És hogy valóban, hogy a
kapcsolatunk fejlődjék. Ezért vagyok nagyon kritikus azzal, mhh, erről már
gyakorta beszéltem. Tudjátok, hogy van bennünk egy vágy, és mondjuk a céges
világban ez a vágy még sokkal erősebb. „Rendben van, megrendelünk magától
valamit, és megoldásokat kérünk. Megoldásokat kérünk, mondja meg, hogy ezt a
helyzetet, ezt a konfliktust, vagy ezt a célt hogyan tudjuk elérni. Adjon
nekünk megoldásokat, mert ez ér nekünk valamit.” Ezt nagyon meg tudom érteni,
és ezért nagyon nehéz arról beszélni, hogy jön egy szülő, és azt mondja, hogy
adjak megoldást, jön egy férj, és azt mondja, adjak megoldást, azt mondani,
hogy tulajdonképpen van, mikor ez így működhet. Mondjuk valami nagyon fontos
ismeretet átadunk. „Kétség kívül lehet, hogy a megoldás felé fogja magukat
segíteni az, hogyha nem bántják egymást. – Tényleg? – Ühüm.” Lehet, hogy őbenne
sosem tudatosult. Nagyon bántani fogják egymást, ez nem segíti a kapcsolatot. (10:50)

A megváltozott önmagamat keresem.

De minél mélyebben vagyunk benne az élet szövetében, annál
inkább mi fog történni? Hogy nincsenek megoldások. Hanem mi vezet valamiféle
megoldásra? Az, hogy végig megyünk egy folyamaton. Tulajdonképpen ezt így
fogalmaznám meg, hogy itt van, hogy megoldást keresek. Kellene nekem egy
megoldás. Hát az valami, kétség kívül, valami okosság, bölcsesség, egy könyv,
egy tanács, egy praktika, mit tudom én mi. Itt pedig tulajdonképpen a
megváltozott önmagamat keresem. Azt a valakit, aki egy folyamat révén már nem
lesz ugyanaz, mint amikor átélte, hogy ott van valami nehézsége, problémája,
célja, amit el akar érni. Tulajdonképpen a megváltozott önmagamat keresem. Ezért
a megváltozott önmagamat senki nem adhatja oda nekem, mint egy megoldást, egy
praktikát, egy tanácsot, egy tippet, egy szakirodalmi utalást. Ez lehetetlen,
hogy a megoldás az, hogy elkezdek a gyerekemmel, férjemmel, főnökömmel,
beosztottammal, barátommal egy folyamatot csinálni, amiben egy csomó érzésen
megyünk majd át, hogy néha el fogunk lehetetlenülni, néha allergiások leszünk
egymásra, néha úgy érezzük, hogy ez kibírhatatlan, és jobb lenne az egészet
abbahagyni a csudába. E közben történik egy változás, változás, változás, és
egyszer csak leülök ide, és azt mondom „Most jó.” Megvan nektek ez az élmény?
Nem azért, mert bármilyen megoldást bárki adhatott volna, hanem én magam
megváltoztam a folyamatban, és most itt ülök, és azt mondom, hogy „Most rendben
van, most jó helyen vagyunk.” Hogy a kapcsolatban most valami jó dolog van. Ezt
semmilyen megoldással nem lehet elérni, ezt nem lehet elérni, ez a nagy
üzenetem ma. Nem lehet elérni. (13:00)

Ezt akkor így nevezném, van, hogy megoldásokat keresünk, és
valaki ad egy megoldást, és azt használjuk. Nem tudok egy matematikai feladatot
megoldani, valaki segít nekem, megmondja nézd, ide rakod, oda rakod, satöbbi,
innen ki, be, húú, hát ez remek. De az életben vannak olyan helyzetek, hogy
tulajdonképpen a megoldás a megváltozott önmagam, semmilyen más megoldás nincs.
Ezért ahol érzések vannak és érzelmek vannak, és heves érzések, és
elviselhetetlen érzések, és nem tudok vele mit kezdeni érzések, azok majdnem
mindig utalnak arra, hogy lehet, hogy nem megoldásokra van szükségem, hanem a
megváltozott önmagamra. Milyen izgalmas ez, hogy belenézek a jövőbe, most
valami őrjítő helyzetben vagyok veled, és azt mondom: „Nem megoldást keresek,
hanem a megváltozott önmagam, őt keresem most.” Lehet, hogy viszonylag hosszú
időbe telik, míg ezt a megváltozott önmagamat el fogom érni. Akkor adok
magamnak engedélyt arra, hogy ez ne történjen meg egy perc alatt, vagy egy nap
alatt, hogy időt szánhassak rá. Áááá! (14:15)

Z-generáció

Hallottam egy előadást az ifjú emberekről. Az ifjú emberekről…
Ki tudja, milyen generáció? Értitek! Ti még számon tudjátok ezt tartani? Én már
elvesztettem a fonalat. Tehát a generáció az megvan, de hogy előtte az mi, az…
gőzöm sincs. Hogy mondjuk serdülők, vagy fiatalok… milyen generáció az? „Z.”
„Zs.” Zs?? Ne már! Ezt tudom a legkevésbé elképzelni. De most nem csapsz be?
Nem? Z, tényleg? Hitelesítsétek! Az. Oké. „A huszonévesek a Z.” Tizenévesek?
„Az Zs.” De most komolyan? Ne már! Hülyéskedtek velem. Nem lehet Zs. Jó, tehát
Z, vagy Z+, mondjuk így. (15:10)

Azt mondja a szakértő, hogy a tizenéves vége, húszas évek
eleje, tulajdonképpen nem szánnak időt az érzéseikre, arra, hogy érzések
kialakuljanak, hogy az ott formálódjon, hogy azzal legyen valami, hogy az
elmélyüljön, hogy az hasson rám. Hogy akkor elkezdjek gondolkodni, hogyha ezt
érzem, akkor mit kéne csinálni. Oly gyorsan, a pillanat, pillanatnyi
kielégülés, pillanat, pillanat, azonnal, most, rögtön, hogy nincsen, valójában
nem tere, ideje az érzelemnek. Nem tud megszületni, nem tud felnőni, nem tud
esetleg elpusztulni bennem. Nem esik jól néha, hogy valami kínzó érzést éltek
meg, és eltelik egy hét, és kettő, és három, és engeditek, hogy elpusztuljon.
Az jó dolog, ugye? Hogy egy érzés szép lassan kimúlik bennetek. De hogyha én
érzek egy nyomorító, kínzó érzést, és utána rögtön iszom, rögtön 125 módon
dgg-dgg-dgg stimulálom magam, akkor tulajdonképpen nem engedem meg, hogy ez az
érzés szép lassan kimúljon belőlem. Akkor egyszer csak lesz egy tapasztalatom,
hogy nem mondom, hogy az idő begyógyítja a sebet, nem szeretem ezt a mondást,
de idővel kétség kívül az érzések csillapodnak. Kétség kívül az érzéseknek
magassága, mélysége, valahogy olyan… konszolidálódik. Hej, jól van, gyerünk!
Tehát a megváltozott önmagamat keresem, nem pedig megoldásokat. Következő.
(17:15)

7. Meghallgatok, és meghallok érzéseket és
érzelmeket.

Emlékeztek, itt próbáltam két dolgot mondani, amit izgalmasnak
látok. Az egyik, ahogy Carl Gustav Jung mondja, hogy elvesztettük az érzékünket
a nagy történetek iránt. Hát mitől válik egy történet naggyá? Nyilván az által,
hogy időt szántam egy érzésre, nem mentem rögtön a következőhöz, nem rögtön a
harmadikhoz, rögtön a negyedikhez, vagy nem próbáltam meg érzések elől
menekülni, és érzéseket ki… digg-digg-digg. Háhh! Hogy ott vissza tudtam
érzésekhez térni, és aztán meg tudtam azt eleveníteni magamban, és vissza
tudtam emlékezni rá, és elő tudtam akkor hívni azt az érzést, és el tudtam
benne mélyedni, és körbe tudtam járni, és meg tudtam szagolni. Háhh! (18:10)

Hogyha… ez volt az egyik, hogy elveszítjük az érzékünket a
nagy történetek iránt. És a másik, most átülök, most másra szolgál a két szék.
Amivel meg befejeztem, hogy elveszítjük az érzékünket a kis történetek iránt.
Hogy egészen kicsi változások milyen nagy jelentőségűek tudnak lenni. Egészen
egyszerű gesztusoknak milyen nagy jelentősége van. Lehet, hogy történik valami
nagyon nagy baj, és én nem csinálok mást, csak megfogom a kezét. A nagy bajhoz
képest a kézfogás semmi, főleg nem megoldás. Annak a kézfogásnak mégis nagy
jelentősége van. Ez egy kis történet. Fogd meg… megfogom valakinek a kezét, kis
történet, de nagyon nagy a jelentősége. (19:00)

Tehát az érzelmi intelligenciában ott van az, hogy van
érzékem a nagy és a kis történetek iránt. Mégpedig azért, mert mind a kettőben
nagyon fontos érzések vannak. Akkor most megyek tovább. Azt mondja… erről nem
volt szó. Hogy…(19:20)

8. Elismerem az érzések jogosságát, és hitelesítem
azokat.

Áhh! Ez egy új szempont. Elismerem az érzések jogosságát, és
hitelesítem. Emlékeztek erre, mit jelent ez, hogy hitelesítek egy érzést? Hát
ha, hát ha valamire rászorulunk az emberi viszonyainkban, akkor ez a
hitelesítés. Képzeljük el, én vagyok tudjátok az a feleség, aki durván nyitok.
„Nem igaz, hogy már megint azt a rohadt számítógépet kell… gmmm…. nyöktetned!”
Itt azért egy pár variánson túl jutottam. Érzékeltétek, hogy a papi méltóság
hogyan szabott gátat valamilyen gátlástalan érzelemkifejezésnek? „Egyszerűen
elegem van ebből! Te, megőrülök attól, hogy bejövök, és egy zombi ül itt. Hát
komolyan, te látnád magadat ilyenkor, hogy milyen az arcod. Hogy ahogy, hogy
ilyenkor mintha valami nem is emberi lenne, ilyen khhh. Tudod, hol láttam
utoljára ilyen arcot?” (20:25)

Ezt egyébként meséltem nektek, Las Vegasban. Tehát a…
komolyan, tehát ahogy a számítógép előtt kinéztek, most direkt provokatív
vagyok, ahogyan a számítógép előtt kinézünk, ahogy a második órája így… az az a
tekintet, az a létezés, az egészen hasonlít ahhoz, amit Las Vegasban láttam,
amikor emberek khhh-khhh-hhh. Egy ilyen lárvaszerű, puha, de mégis ilyen élettelen
sápadt… A szem nem néz sehova, hanem csak úgy mered. Nincs semmi f… Ezért nem
érdemes Las Vegasba menni, csak azt a csalódottságomat szeretném elmondani,
hogy direkt vittem pénzt Las Vegasra, én vittem pénzt. Arra gondoltam, hogy hát
az tuti, hogy azért néhány… legalább a félkarú rabló, hát az a minimum,
legalább egy ilyen izé, cseresznyés buli, tudjátok, azt. Hát hol, ha nem ott?
Azt mindenképp. Roulette, az tutiság, királyság, hát meg valami póker. Hát
mikor, hát én most valószínű, sosem megyek oda vissza, tehát legalább négy
dolog. Ahogy jöttem-mentem, hát először értitek, úgy föl… megnéztem a terepet, hogy
hol van a nyerési esélyem igazán. Próbáltam úgy csinálni, mintha naiv lennék,
tudjátok, hogy aztán élvezzem is. Ahogy így jöttem-mentem, előbb-utóbb a
játékokról a játékosokra vetődött a pillantásom. Az volt érdekes, hogy teljesen
mindegy volt, hogy mit játszanak. Az is mindegy volt, hogy vesztenek, vagy
nyernek; ez volt az érdekes, minden mindegy volt. Ami viszont nem volt mindegy,
a… (Zombi arccal néz, és nyomkodja a gombokat – szerk.) Ilyen az arcunk. (22:20)

Hát tényleg, úgy… a szelfi nemzedék. Azt kellene, de ezt,
ezt nem tudjuk megcsinálni az a baj, mert akkor rögtön föllelkesedtek, hogyha
csináltok szelfit, és akkor már megváltozik az arcotok. Érdemes volna valami
programot kitalálni, hogy amikor úgy éppen, de úgy van, hogy a gép érzékeli,
hogy már egy órája ott ülsz előtte, és csinál rólad felvételeket. Na ezt
például nagyon ajánlanám, hogy megdöbbenni, hogy az hogyan néz ki olyankor.
Most hogy jutottam ide, hogy jutottam ide? Help! Most mindjárt meg… Tessék? A
durva… ez az! Pali, köszönöm. Tehát. (23:05)

Én vagyok a feleség, aki éppen ezt kérem számon a férjemen,
hogy nem tudok együtt élni egy zombival. Hát én nem egy zombihoz akartam
hozzámenni, na. Tehát van egy durva nyitás, elárasztás. Tudjátok, 1% esélyem
van, hogy ebből még valami jó süljön ki, az nem sok. Ez a helyzet mitől
változik meg? Én mondhatom azt, hogy „Nézd, John Gottman leírta, Feri elmondta,
vita már ezek után nincs.” Ezt, oda fordulhatok, és mondhatom. „Most ezen nem
kezdek el veled vitázni. Teljesen nyilvánvaló, hogy amíg durván nyitsz, és ameddig
elárasztasz, te vagy a hülye. Hát ez nyilvánvaló, nem? Tehát szakirodalmi
utalásokat tudok hozni, meg tudom mutatni, hogy hányadik oldalon van, hogy aki
ilyet csinál, az apokalipszis lovasán csattog, ennyi. Tehát itt én most mit
csináljak még? Hát értitek, ha valaki napnál is világosabban rosszat csinál,
akkor ezen nincs mit ezen foglalkozni. Mit foglalkozzak vele?” És ettől megyünk
tönkre. (24:20)

Az érzelmi intelligenciában egyszer csak úgy eljutok oda,
azt mondom, hogy „De annyira jó volna, úgy megérteném, életemben egyszer
szívesen végig mennék a listán. Ugye, hogy ott valami érzés, vagy… Jé, hogy ott
valami érzés van. Mert mondhatom azt, hogy ilyet normális ember nem csinál,
amit te, hogy 1%-ra redukálja az esélyeit. De hogy tulajdonképpen itt egy érzés
van. Jé! Akkor megértem ezt az érzést, elfogadom az érzést, mögötte a személyt.
Most hogy együttérző tudok-e lenni, vagy nem, erre kell nekem 3 hét. Hát
minimum, mert úgy begyakoroltam magam, hogy ilyenkor csak a saját érzésemnél
vagyok. Akkor egyszer csak, emlékeztek a példára, eljutok oda, hogy megkérdezem
a feleségemet, hogy tulajdonképpen miért csinálja ezt, és ő egész megdöbben
ezen, mert ezt még sosem kérdeztem meg tőle. Mindig vittem a szakirodalmat. De
komolyan, át is küldöm neki, másodpercre pontosan, hogy hol van. „Tudod… – és
most nem akarom elmondani részletesen – arról beszélek, hogy otthon, a
családban nem számítottam, levegőnek néztek, nem számított a vágyam, a
szükségletem. Nem számított az, hogy én értékes vagyok, az igazamat lesöpörték
az asztalról.” Mi történik itt velem? Egyszer csak azt mondom, hogy „Te, amikor
ordítasz velem, meg mindenféle nem t’om mit csapdosol a fejemhez, hát
legszívesebben nem t’om mit csinálnék veled. De az, hogy ez téged dühít, hogy
mikor nem figyelek rád, vagy számodra úgy tűnik, hogy én zombi lettem, és ez
dühít téged, mert emlékeztet arra a gyerekkori helyzetre, amit nem akarsz soha
többet, és elfogadom, hogy ebben nem akarsz kompromisszumot kötni.” Mert valami
gyerekkori rosszal nem akarunk kompromisszumot kötni. „Tudod mit? Most nem csak
megértem, és elfogadom, és együttérző vagyok az érzéseddel, hanem hitelesítem.
Elismerem, hogy ezt jogosan érzed. Jogosan érzel irántam haragot, jogosan.
Továbbra is, ha durván nyitsz, nem jó. Ha elárasztasz, nem jó. De a haragodat
jogosnak ismerem el.” (27:00)

Látjátok, hogy ez egy más lépés, mint mikor „Jó, hát meg
tudom én ezt érteni. Jó, hát van ott egy érzés, persze, a harag.” És amikor a
10 esetből 7-szer egy férfi kilép egy konfliktusból, akkor de nagy dolog, most
nő leszek, és nem akarom ezt hosszabban, de nőként egyszer csak azt mondom.
„Tudod, amikor te lelépsz, hát én legszívesebben az összes mángorlót utánad
vágnám. Az összest, a nagymamám összes mángorlóját. Mert mángorló gyűjteménye
volt, hát most nem tehetek róla, ezt ghhh! De tulajdonképpen most, hogy tudom,
hogy azért mész el, mert az apád bántalmazott téged, és azzal, hogy mikor én
kiabálok, most megértettem, hogy te fenyegetve érzed magad. Azt is megértettem,
hogy ezzel meg akarod magad védeni. Ezért te elmész ebből a konfliktusból,
amiben én valami nagyon fontost akarnék neked mondani. És ezért elismerem a
jogosságát a félelmednek, és a szorongásodnak, bár egész nevetséges, hogy te
egy nőtől félsz, aki kiabál. 41 kiló vagyok, te meg 95. Hova menekülsz? Hát mit
gondolsz, mit tudok veled csinálni? De most elismerem a jogosságát a
félelmednek, a szorongásod jogosságát elismerem.” (28:45)

Amikor az elismerést megadjuk egymásnak. Nem elég, hogy én
ezt belül „Jó, jól van, értem én ezt, jó.”, hanem kifejezem, odafordulok, és
azt mondom. „Mostantól kezdve tudhatod, hogy elismerem a haragodat, meg a
félelmedet. Jogosnak látom, jogosnak.” Hahh! Akkor tulajdonképpen bent vagyunk
mondjuk a folyamatnak a közepén, ami létrehozza a megváltozott önmagunkat, aki
képesek leszünk megint együtt élni egymással. Tulajdonképpen ezért, ebben a
házastársi konfliktusban, egy ilyen helyzetben semmilyen megoldás nem segít
nekünk, de semmilyen megoldás, hanem az, ha rátalálunk a megváltozott
önmagunkra. És a megváltozott önmagam az a valaki, aki átmegy azon a
folyamaton, hogy eljutok oda, hogy el kell ismernem a haragod jogosságát, és a
félelmed jogosságát elismerem. Háhh. Tulajdonképpen jól esik ezt kimondani,
kifejezetten… székeket nézek, és közben kezdek megkönnyebbülni, hogy valami jó
történik végre köztünk. Látjátok, hogy ezért olyan fontos, hogy
megkülönböztetések legyenek. Nem azt mondom, hogy helyeslem, amikor ordítasz,
mert azt továbbra sem helyeslem, és a szakirodalom helyesen mondja, hogy ne
ordítsunk egymással. Továbbra is helyes a szakirodalom, amikor azt mondja, hogy
a konfliktusokból rendre ne lépjünk le. De a félelmed jogosságát elismerem.
Hejj! A… oké, mhh. (30:40)

Feri örül – fürdőkád

Képzeljétek, most megosztom egy örömömet. Oda van írva, hogy
„Feri örül”. Egy nagyon érdekes kísérletet folytattam néhány héttel ezelőtt a
szakirodalom ismeretében. Az örömöm pedig az, hogy 50 évesen, most már el is
múltam, nem ez az öröm, hanem hogy 50 évesen úgy döntöttem, hogy meg fogom
vásárolni életem első olyan kádját. Kádiját? Kágyját. Káttyát. Kággyát, jól
van, kággyát. Ezt mindig… jó, tehát kádját, amiben a lábamat ki tudom nyújtani.
39 nm-es lakásban élek. Már az nagy dolog, hogy van kágy. De rendben van, hogy
van kágy, de most értitek, vagy… Egyébként lehetséges az, hogy kinyújtom a
lábam, csak akkor innentől kezdve nem vagyok a vízben. Tehát akkor a lábam
köszöni szépen, nagyon jól van, de egyébként meg én paskolhatom magamra a
vizet. Vagy pedig, értitek, tehát ilyen magzat póz. Arra jutottam, hogy milyen
jó dolog lenne, hogy 50 évesen vennék egy kádat, ami képes azzal a funkcióval
rendelkezni, hogy beleférek. (32:05)

Tulajdonképpen olyan 20 éve érlelem ezt a döntést, tehát nem
mondhatnám, hogy túl együttérző voltam magammal, de miután, tudjátok,
kidolgoztam a két dugós fürdésnek a metódusát… Sokan nem voltatok itt még,
mikor ismertettem nektek. Tehát hogy ha rövidebb a kád, mint te, és szeretnéd
azt az élményt, hogy mégis melegvízben vagy, akkor a túlfolyót be kell dugaszolni.
Ezt nevezem két dugós metódusnak. Ha… hát két dugó kell ahhoz… most ezt nem
kell ragoznom. A két dugós metódusnak kétség kívül megvan az a veszélye-lje,
veszélje, veszél-ipszilon-e, jól van, na. Megvan az a veszélye, hogy pont,
amikor a kellemes mértékben vagy benn a kádban, akkor a víz prrr, átbukik. Na
most. (33:10)

Megrendeltem a kádat. Próbáltam stílusosan, még Kari előtt.
Tehát hogy úgy érezzem, hogy tulajdonképpen ez egy karácsonyi ajándék. Mert
állólámpa, kád. Éritek. Na jó, igen, na, hogy nálam a kád mellett olvasólámpa
van. Nem t’om, ti hogy csináljátok, hogy vakoskodtok ott a 2×25 wattnál, vagy
hogy. Hát ez elképzelhetetlen, nálam egy nagyon jó… órákig lehet olvasni, na.
Kaptam a telefont, hogy megvan a kád, kiszállítják. Olvastatok már ugye ilyen
leírásokat, hogy a kádat házhoz szállítják. Most életemben először szembesültem
azzal, hogy a kád házhoz szállítását szó szerint kell érteni, tehát azt az
ajtóig viszik. Utána nekiálltam ilye izéket böngészni, hogy tényleg, sehol nem
hirdetik azt, hogy házba szállítják a megvásárolt árut, hanem mindenhol ezt
mondják, hogy házhoz szállítják. Micsoda zsenialitás! Igen, de hát a kád
értitek, 90 kiló, vagy mit t’om hány kiló és… Beszéltem a hölggyel, és a hölgy
mondja, hogy „Nagyon sajnálom, de tulajdonképpen olyan sok megrendelésünk van,
és hát ezért több autó viszi a megrendelt árukat, hogy hát ezt az árut is a
többivel együtt, csak egyetlen sofőr viszi, tehát nem lesz módjában a kádat a
házba vinni. De hát tulajdonképpen ez így korrekt is, mert hogy házhoz
szállítást vállaltunk.” Hát azért a harctéri idegesség elfogott. Hát azért
akkor ilyenkor kell tudjátok pulzust mérni. Hogy szóval azt a szőrszálhasogató,
azt a szofisztikált XXI. századi izé… (35:15)

Hirtelen eszembe jutott, a dühömben a következőre jutottam.
Hát egész biztos, hogy nem nekem kell a céget megértenem, és együttérzőnek
lenni a sofőrrel, hanem valahogy énbennem az lenne, hogy ez fordítva van. Tehát
hogy ők megértők, és együttérzők velem, hogy valahogy ez úgy hozzá tartozik
ehhez a világhoz. Akkor arra gondoltam, hogy ezt kifejezem, hogy el fogom ezt
mondani. „Kérem szépen, énszerintem fordítva kellene lennie. Ne engem kérjen
arra, hogy megértő legyek, hogy milyen túlterheltek, meg minden. Hát én vettem
meg a kádat, legyenek velem megértők. Egyébként én vagyok a vásárló…” Aztán
arra gondoltam, mi lenne, hogyha ezt az egészet megfordítanám, és arra kérném a
hölgyet, hogy legyen velem együttérző. Hogy lehet, hogy az hatékonyabb lesz. (36:10)

„Hát tudja, én azt hittem, behozzák. Akkor már úgy elképzeltem,
hogy azt a kádat, amit annyira szerettem volna, hogy ott látom már a
fürdőszobában, nem ugye mínusz 3 fokban a kerítés tövében. Hát ez a kád, tudja,
hogy ez… a kád tudja, ez a melegség, meg ugye abban fürdünk olyan jóízűen. Van
benne valami egészen, az intimitáshoz kapcsolódik. Úgy elképzelem ezt a kádat
ott, az olvadó jég hátán…” Egyetlen szóval sem mondtam, hogy hozzák be a kádat.
Arra gondoltam, hogy na, csinálunk egy kísérletet. Arra tippeltem, hogy ketten
fognak jönni… de, ketten jöttek, és behozták. (37:05)

Na, ezzel azt akarom mondani, hogy de nagy dolog, ha valami
változást szeretnénk elérni. Milyen nagy dolog… hehh. Elismertem annak a
jogosságát, hogy ő kért tőlem valamit, hogy én legyek megértő és együttérző.
Elismerem, ő ül ott a telefon mellett. szerintem naponta hatan ordítanak vele,
hogy „Értjük, hogy házhoz szállítás, de mit csináljak egy 90 kilós káddal, 84
éves vagyok?” Mert a hölgy azt mondta nekem egyébként, hogy „Biztos vannak ott
családtagok, meg mind… – Nincsenek családtagok. Ez egy érzékeny pontom,
kisasszony, nincsenek családtagok.” De, de ezt nem mondtam, csak gondoltam.
Ugye, ez milyen természetes, hogy majd hazajön a… Hát a férjemre hiába várok,
hogy majd jön, és együtt megemeljük. Jó, gyerünk! (38:15)

Kegyetlenné válik, aki az együttérzést nem ismeri.

Szóval, az egy elmondhatatlan jelentősége van, hogy érzések
jogosságát elismerjük, hitelesítünk érzéseket. El, egyszerűen elmondhatatlan
jelentőségű. Mert ez egy kis történet, egy egészen pici lépés, de abban a
folyamatban, hogy én keresem a megváltozott önmagamat, egyszerűen
kihagyhatatlan. Azt tapasztalom, hogyha párkapcsolati konfliktussal találkozom,
néha megáll az élet, és mind a ketten… Miért válnak ezek a konfliktusok,
veszekedések elviselhetetlenül egy kaptafára vágva, kimoccanthatatlanná? Mert
nem kapjuk meg az elismerést. Azt, hogy elismerem annak a jogosságát, hogy
tényleg félhetsz. (39:10)

Mikor életemben először valaki azt jelezte vissza nekem
„Feri, azért nem mondtam ezt, mert félek tőled.” Hát én először úgy dühbe
gurultam. Mi az, hogy félsz tőlem? Hát normális vagy? Hát tőlem mit kell félni?
Napokba tellett, míg elismertem annak a jogosságát. „Most miért ne félhetne
tőlem? Hát most miért ne? Most azon túl egyébként, hogy árasztom is magamból
ezt a kegyetlenséget… Tehát mondjuk oka is van.” Jó, tudjátok, most az jutott
eszembe, hogyha visszahozom ezt a két széket, itt van az együttérzés, itt meg
az igazság, hogyha valaki csak az igazságot ismeri, és az együttérzést nem,
kegyetlen lesz. Tulajdonképpen nem akar kegyetlen lenni, és sosem gondolná azt,
hogy ez ide fog vezetni, mert ő csak az igazságot képviseli. Akarva-akaratlanul
kegyetlenné válik, aki az együttérzést, az irgalmat és a megbocsájtást nem
ismeri. Kegyetlen ember lesz. (40:15)

Ugye ez az a fölismerés szülőként, hogy jön ki a gyereked,
már harmadszor. Tebenned az van, hogy már háromszor lefektetted, vagy kétszer,
de hát, na. Kétszer, jön ki harmadszor. Azt mondja, most szülőként mondom. „Nem
igaz, hogy nem tudja, nem igaz, hogy nem fogta föl, mert csak ma kétszer
elmondtam neki, hogy nincs tovább!” Amikor harmadszor kijön… értitek. Tehát… az
olyan jópofa, vannak gyerekek, akik hálózsákban alusznak. Ugye biztos ti is…
nem t’om, valaki… Olyan édes, mikor egy hálózsákban jön ki egy gyerek. Szóval
az… tényleg, szóval ilyen pingvin élmény. Akkor szülőként az „Éééééjjjj!”, s
akkor a gyerek… (Visszamegy a hálózsákban a szobába – szerk.) És bemegy, és az
első gondolatod „Már az előbb is ezt kellett volna csinálni. Tessék, ilyen
egyszerű.” Ahogy eltelik egy fél perc, úgy elkezd benned egy rossz érzés
összesűrűsödni. Ismerős ez? Ülsz ott egyedül, 11 van, és „Ehhh…. na, most a
saját estémet elég jól elszúrtam.” Azért, mert egyszer csak megérkezik hozzánk
annak a tapasztalata, hogy az igazság nevében csináltam valamit, tulajdonképpen
kegyetlen lettem. (41:55)

Ha kizárjuk az együttérzést, kegyetlenné válunk akkor is, ha
nem akarjuk, vagy azt gondoljuk, ez teljesen távol áll tőlünk. És mi történik
akkor, ha az igazságot teljes mértékben figyelmen kívül hagyjuk, csak a megbocsájtás,
az együttérzés, az irgalom? Hamar meghalunk, idejekorán. Az igazságra
szükségünk van. Na akkor! Megyek tovább. Igen, töröm-döröm-dárám-papam-tutum.
(42:30)

9. Nevet adunk az érzésnek.

A 9-es pont így szól, hogy amikor az érzések jogosságát
elismertem, akkor lehetséges az, hogy most már meg tudjuk nevezni azt az
érzést, ami van, hogy nevet adunk neki. A megnevezésnek három előnye van, főleg
a felnőttekkel való kapcsolatban. Amikor egy érzést meg tudok nevezni, azt
tudom mondani, hogy „Tényleg szorongtam. Cégvezető vagyok, ezt sose gondoltam
volna. Egy cégvezető szorong? Szorongtam.” Mikor megnevezek egy érzést, és ott
van valaki más, vagy egy másik valaki megnevezi azt, hogy én mit érzek, egyszer
csak átélem azt, hogy nem vagyok egyedül. Hogy valaki tanúskodik, valakinek a
jelenlétében történik ez. „Mostantól kezdve nem vagyok a szorongásommal
egyedül, mert most már te is tudod, hogy én szorongtam.” Valaki hitelesíti, és
tanúsítja azt, hogy igen, ez létezik. Nem vagyok egyedül, és ilyen értelemben,
hogy nem vagyok egyedül, máris valamiképpen megértve vagyok, hiszen hát valaki
tudja, hogy én szorongtam, az csak, akkor az már egy megértés. Nem vagyok
egyedül, és valaki megértéssel van irántam. Háhh, hát egész más így szorongani,
hogy ő tudja, hogy én szorongok. Nem vagyok egyedül, és megértett engem. Ahh,
hát más így szorongani, mint azt se tudni, hogy mi van velem. (44:10)

A második előnye annak, hogy megnevezek egy érzést, hogyha
megnevezek egy érzést, akkor ezt az érzést kiteszem magamból. Már egy újabb
lépés, hát szorongtam, haha! Valami kívülre kerül, akkor tudom már nézni. „Hogy
van a Feri, amikor szorong?” Ebben a pillanatban van egy Feri, aki most nem
szorong, és van egy Feri, aki szorong. Akkor érdekes módon, itt vagyok az
egészséges részemben, és nézem a Ferit, aki szorong. Ez nagy változás ahhoz
képest, hogy csak szorongok. Amikor megnevezek egy érzést, valamit ki tudok
tenni magamból, és ez nagyon nagy előrelépés. (44:55)

A harmadik, azzal, hogy megnevezek valamit, és nevet adok
neki, tulajdonképpen a kompetenciáimhoz közelebb kerülök. Hát hiszen
megneveztem, hát akkor már kézbe tudom venni, akkor már tudok vele valamit
csinálni. Hát akkor megvan, szorongás, na, akkor most már csak meg kell nézni a
szakirodalmat, mit kezdjek a szorongással? Há! (45:20)

Az érzés megnevezése segítő kapcsolatban.

Az érzés megnevezése. Mikor segítő kapcsolatot tanulnak
fiatal segítők, az nagyon érdekes élmény. Akkor például jön egy beszélgetés,
itt a segítő, én vagyok a kliens, és azt mondom, hogy „Hát egyszerűen meg
tudtam volna fojtani, az a minimum.” Erre, én (A segítő – szerk.) azt mondom.
„Háá, szóval nagyon dühös voltál.” Úgy erre szoktatok mosolyogni. „Legalább ezt
ne mondd!” Ez nem, már annyira nevetséges, mert akkor nagyon dühös voltál. Ilyenkor
két dolog szokott történni. Az egyik, hogy a másikat… „Hát persze, hogy nagyon
dühös voltam.” De közben ott történt valami változás, mert eddig csak dühös
volt, most lett neve is. „Nagyon dühös voltam.” De eddig ő nem mondta, eddig
azt mondta, hogy „meg tudtam volna fojtani”, és az más, mint hogy „dühös
voltam”. Érzitek, hogy micsoda minőségbeli különbség? Hogy valakiben az él,
hogy „meg tudtam volna fojtani”, vagy az, hogy „dühös voltam”? (46:30)

Ami a legszebb, ami nekem a legizgalmasabb, mikor én fiatal
segítő voltam, mondjuk az óvodás koromban volt, de… Hát tényleg, van, aki már
akkor elkezdni. Hát, na jó. Akkor arra gondoltam. „Nekem… megfojtottam volna
legszívesebben!” Ugye, és akkor én most, kezdő segítőként azt mondom, hogy
„Áhh, nem esett jól neked.” És akkor így rám néz, így szikrázva. „Mi az, hogy
nem esett jól nekem? Hát megőrültem tőle.” És akkor, mikor kezdő segítő voltam,
azt gondoltam, hogy „Ú, most nagyon elszúrtam.” Nagyon elszúrtam, értitek, mert
hát nem rosszul esett neki, meg nem t’om micsoda, hanem „Géééé!” Igen ám, de
ilyenkor az szokott történni, hogy én nem jól mondok egy érzést, és ez
fölszólítás arra, hogy ő jól mondja, hogy hogyan volt. „Dehogy is úgy volt!
Iszonyú… majd megőrültem.” Áhh! Ez megint egy nagy különbség, hogy
„legszívesebben megfojtottam volna”, vagy „úgy éreztem magam, mint aki menten
megőrül”. Tehát nem is olyan nagy baj, ha nem találjuk el, hogy mit érez a
másik. Mert azzal, hogy mondunk egy érzést, amit mi úgy sejtünk, agy gondolunk,
majdnem mindig fölszólítjuk őt, hogy ő helyesbítsen, hogy ő pontosítsa. Nagyszerű,
mert akkor késztetést érez arra, hogy pontosan kifejezze, hogy hogyan is van.
Utána a mi dolgunk az, hogy „Áh, akkor ezt értem. Haa, sz’al akkor majd megőrültél.
Óh, majdnem elvesztetted az eszed. Hú! Nagyon cifra! Úgy nehéz aztán tovább
élni.” Szóval az együttérzés folyamatában ha nem találjuk el az érzést, nem egy
tragédia. Fölszólítás a helyesbítésre. Na gyerünk! Ahh, nektek is melegetek
van? Nektek nem. Igen? Nem? Nem, nem, akkor csak én. So-so… akkor nincs
konszenzus. Jó. Jó, következő. Huhú, na. (48:55)

10. Elkezdünk határokat kijelölni. –
Megkülönböztetés.

Itt, eddig szinte csak az érzésekről volt szó, és most
kezdjük az érzelmi intelligencia fejlesztésénél az igazság szempontját közel
engedni magunkhoz. Már azért eddig is, amikor a jogosságát elismertük, amikor
elfogadtuk, ugye már akkor is, de, így szól a 10. pont, elkezdünk határokat
kijelölni. Magunknak is. (49:25)

Ez mit jelent? Vezetem az autót, és rászoktam arra – nincs
így, csak mondom –, hogy beintsek. Ezt úgy értelmezem, hogy dühös vagyok. A
határok kijelölése azt jelenti, hogy a beintés és a düh nem ugyanaz. Azt
mondom, hogy a beintést, azt abbahagyom, a haragot mondjuk első körben még nem.
Megkülönböztetem az érzést a cselekvéstől. Illetve, hogy egy érzésből rengeteg
féle cselekvésmód fakadhat. Ennek a megkülönböztetésnek az érzelmi
intelligencia szempontjából óriási jelentősége van. (50:20)

A másik ilyen megkülönböztetés. Azt mondom „Földühítesz.”,
akkor azt mondom „Olyasmit csinálsz, ami engem dühössé tesz.” Ez egy nagyon
fontos megkülönböztetés. Mert ha azt mondom, földühítesz, akkor azt várom, hogy
te valamit csinálj másképpen. Ha azt mondom, amikor ezt csinálod, iszonyatosan
dühös leszek, akkor nálam van a labda, és nem nálad. Mindig, mikor az
érzéseinkért másokat teszünk felelőssé, tulajdonképpen azt mondjuk, hogy „Nálad
van a labda. Tehát az a normális, hogy neked valamit kell ezzel csinálni.
Változz meg!” Azt mondom „Mikor te ezt csinálod, mindig dühbe gurulok.”,
kifejezem azt, hogy ez az én dühöm, és ezzel nekem kellene valamit csinálnom. (51:15)

Ezzel együtt két dolgot mondanék. Amikor autót vezettek, és
megálltok, indexeljetek, lehetőség szerint jobb oldalra, és amikor a belső
sávban mentek, akkor vegyétek föl a forgalom tempóját. Ezt úgy is mondhatnám,
hogy ne ti határozzátok meg a belső sávban a forgalom tempóját. A külső sávban,
ami jobb kéz felé esik, ott bárki tötymöröghet, a belső sávban azonban a
forgalomnak van egy konszenzusos tempója, ami összefüggésben van azzal a
táblával, ami a sebességhatárt jelöli. Ezt meg tudtam fogalmazni elég pontosan?
Tehát konkrétan, Váci út, 70, belső sávban, nem 50. Külső sávban felőlem lehet
40 is, mert én ott nem haladok. A külső sávban 40, sminkelés, telefonálás,
bárki, bárhogy. Belső sáv, 70-es tábla, het-ven. Ha 65, indexelés. Ezt a saját
lelki-testi egészségem okán mondom, hogy ne őrüljek meg. Tudjátok, melyik nap a
legnehezebb? „A kedd.” A kedd? Jaj, ezt… „Nekünk a kedd, Feri, nekünk a kedd.”
Kétség kívül, a vasárnap, a vas… A megkülönböztetés miatt, megkülönböztetem a
hét összes napját a vasárnaptól. Nem csak azért, mert az Úr napja, hanem az az
úrvezetők napja. Ezért vasárnap, mikor elindulok reggel, akkor egy más
lelkiállapotba hozom magam, azt mondom, vasárnap olyanok is vezetnek, akik
nagyon régen szereztek jogosítványt, és a kizárólag hétvégi vezetés okán nincs
rutinjuk. Ezért vasárnap sokkal többet elviselek az embertársaimtól, ahogy a
KRESZ oktatóm mondta, a puhatestűektől. Tényleg, az összes gyalogost így
nevezte egyébként. Azt mondta „Vigyázzon a puhatestűekre!” Az autóban is
puhatestűek ülnek. Jó, megkülönböztetés. (54:05)

Piros, sárga és zöld zóna.

Mondanak itt egy nagyon érdekeset, gyereknevelés, de hát a
felnőttekre is ugyanúgy igaz. Azt mondják, hogy például megkülönböztethetünk a
magatartásban, mert az érzésekkel kapcsolatban elmondtunk 9 pontot, ott az már
tiszta. De most már megkülönböztettük az érzést annak a kifejezésétől. Azt
mondjuk… Huhú, na várjunk csak! Van… áhá, hát ez majdnem már jó is lesz.
(Kitesz egy piros, egy sárga, és zöld helyett egy kék széket – szerk.) Azt
mondja, ezt képzeljétek zöldnek. (54:40)

Azt mondják, hogy úgy is nézhetjük, hogy van a zöld zóna. A
zöld zóna azok a fajta magatartásformák, amelyek semmilyen korlátozás alá nem
esnek a részünkről. De hát miért ne? Van a sárga zóna. A sárga zóna olyasmi,
ami tulajdonképpen a pirosból van, tehát azt mondjuk, hogy ezt ne, de mégis
türelmesek vagyunk vele. Türelmi idő, tudjátok, mint a KRESZ-ben. Mostantól
kezdve két hónapig nem büntetünk, mert most át lehet állni. Mi ez, hogy türelmi
zóna? Például, hogyha rájövök, hogy a házastásam, amikor valamit csinál, amit
én utálok, annak őbenne nagyon-nagyon mély gyökerei vannak, hogy azt csinálja.
Akkor, bár az tulajdonképpen piros lenne, mégis sárgának veszem, és azt mondom,
abban, hogy ő itt valami változásig eljusson, a megváltozott önmagáig, ahhoz
őneki nagyon sok munkára lesz szüksége. Most így mondom nagyon egyszerűen,
valószínű, hogy még többször ezt el fogja rontani. Ez a valószínű, sőt az is
lehet, hogy egyáltalán a döntésig eljusson, hogy valamin változtasson, ahhoz is
idő fog kelleni neki. Ezért ezt sárgának tekintem. (56:10)

A gyerekem egészséges, akkor nagyon világos kereteket szabok
bizonyos dolgokban. De amikor beteg, megengedek neki olyasmit, amire egyébként
azt mondom, hogy nem. Tehát mondjuk a beteg gyereknek megengedem, hogy hosszabb
ideig fönt legyen, és kérjen még két mesét. De egyébként nem akarnám, hogy az a
végtelenségig nyúljon. Azt mondanám „Nem, hát két mese, vagy három mese.” De
akkor mesélek neki hatot. Sárga zóna. A gyerek beteg, és olyan módon fejezi ki
magát, ahogy egyébként nem is szokta. Ez nem helyes, de mert beteg, az érzelmi
önszabályozása nyilván sokkal gyengébb, azt mondom, ez nekem most sárga. (57:00)

A gyerkőccel elmegyek a vasárnapi misére, és a gyerek öt
éves. Nem kell tudnia végig ülni a misét. Emlékeztek, múlt hét, egy ötéves
gyereknek egy 1 órás misét, egy mínusz 2 fokos templomban, olyan témával, amit
nem ért, nem kell tudnia csendben, rendesen, végig ülnie. Ha ő csendben-rendben
végig üli, nagy valószínűség szerint ezt kizárólag valamilyen bántalmazás révén
tudja megoldani, és nem ő a bántalmazó. Egészen, szinte elképzelhetetlennek
tartom, hogy egy öt éves gyerek magától arra, hogy apa azt mondta, hogy „Most 1
órát kell a mínusz 2 fokban nyugodtan ülnöd. De így legyen a lábad, ne
kalimpálj az ördögnek!” – hogy ezt egy ötéves, normális gyerek megcsinálja. Ha
ezt egy ötéves, normális gyerek megcsinálja, nem szeretném végignézni a napját,
hogy ezt hogyan érte el az apja, nem szeretném látni. De különösebben
megdicsérni sem akarom. Hát… A…, tehát, például. (58:20)

Énbennem az van, ide ülök, a pirosba. Azt mondom, hogy azt
szeretném eléri, hogy a gyerekem rendbontás nélkül ott legyen végig egy misén.
Hát nyilvánvaló, ez a célom. Hát ne rohangásszon, meg csapkodja a matchboxot a
márványpadlóhoz. Azt például nem tartom hosszú távon különösebben jónak. De ez
most nekem a sárga zóna, mert öt éves, most tanulja. Hát ez egy folyamat, hát
ez bele fog telleni két évbe, míg úgy lesz. Nekem is bele fog telleni, két év
alatt rájöjjek, hogy hogyan tudom úgy csinálni, hogy közben nem bántom. Ez nem
lesz egy kis teljesítmény. Nekem kell két év, hogy ezt megtanuljam, hogyan kell
úgy csinálni. (59:10)

Tudjátok, és aztán van a piros zóna, amire azt mondom „Na
ezt nem!” Emlékszem, hogy például a sekrestyében volt egy pillanat, két
ministráns összebunyózott egymással a sekrestyében. Csak úgy mondom, hogy maondjuk
mise előtt mi tud történni. De én meg valahogy a gyóntatásból, vagy honnan
jöttem, és én arra toppantam be, hogy éppen mit t’om, az egyik lekevert neki,
lekevert a másiknak. Hát az nekem nem sárga. „Jó, hát idegesek voltak. Jó, hát…
Jó, még nem volt rajtuk a karing, tehát akkor még, még. Tehát akkor még így,
mert azért karingben ne, hát most így anélkül még… Nem, hát az biztos, hogy én
azt leáll… „Íííííjjjj!” Csak úgy eleresztettem magam. „Íííííjjjj!” Meg is
lepődtek, hát soha nem hallottak tőlem olyat, hogy „Íííííjjjj!” Tehát kétség
kívül, van a piros. Nyilván ez az emberi kapcsolataim, a házastársi kapcsolat,
de azt mondom „Ezt nem! Hát ezt biztos, hogy nem.” (60:15)

Nem is egy olyan oktalan megkülönböztetés ez, és amit a
gyerekekre találtak ki, tulajdonképpen a felnőtt kapcsolatainkban is egész jól
működik. Főleg, hogy mondjuk az intelligenciában ott van, hogy érzékeljük, hogy
ez a sárga hogyan is működik. Hogy vannak az átmeneti idők, hogy vannak a
folyamatok… hehhh. Nem csak zöld van, meg piros, ez teljesen életidegen
megoldás, van a sárga. Mhh. Nem… mondjatok egy pontos időt, légy szíves!
„Negyed múlt egy perccel.” Köszönöm, jó. (60:55)

A bántalmazás következményei.

Tudjátok, a bántalmazásnak milyen következményei vannak? Az
Egyesült Államokban végeztek egy kutatást, és aztán összehasonlították a svéd
szülőkkel és gyerekekkel. Az derült ki, hogy az USA-ban a gyerekek beszámolója
alapján 90%-ukat a szüleik bántalmazták, és a 90%-ból 10% kifejezetten
károsodást okozó bántalmazás. Tehát kék-zöld folt, eltörött, zúzódás, orvos,
fölhasadt, vérzett, 10%. Minden 10-dik amerikai gyereket súlyosan, fizikailag.
De 90%-ukat valamilyen formában fizikailag bántalmazták. (61:40)

Most csak úgy zárójelbe teszem, hogy nem csodálom, hogy
fegyvert akarnak viselni. 15-20 év bántalmazás után kérik a jogosultságaikat.
Svédországban ez épp csak egy picit több, mint 10%. A kultúra sem ugyanaz. Mi
történik, hogyha egy gyereket bántalmazok, az érzelmi intelligencia
szempontjából? Az történik, hogy amikor a haragját megkülönböztetem a
magatartásától, akkor elkezdődik az érzelmi intelligencia fejlesztése. De ha
semmi megkülönböztetést nem teszek, hanem „Jössz ide?!”, akkor az történik,
hogy a gyerek tulajdonképpen semmilyen támpontot nem kap arra nézve, hogy a
haragjával mit kezdjen. Valójában én magam lemondtam arról, hogy a gyerekem ezt
másképpen csinálja. Miközben az van bennem, bántalmazó szülőként, hogy most jól
megmutatom neki, hogy ilyet soha többet nem csinálhat, valójában pont az
ellenkezője történik. Most vesztettem el a fonalat, hogy a gyerekem a
haragjával hatékonyan bánni tudjon egy kultúrának, és egy intelligenciának a
keretében. Mi derül ki a kutatásokból? Hogy a gyerekek, mit gondoltak, amikor
bántalmazzuk őket? (63:15)

Akkor most ide visszacsúsztak, ugye most a haragjánál van.
Ugye énbennem, szülőként mi van? „Na, most egy életre megtanítottam neki, ilyet
nem csinál.” Most nézzünk bele a gyerek fejébe. Képzeljétek el, hogy a gyerekek
többsége egyáltalán nem azon gondolkozik, hogy ezután a haragjával mit
csináljon, hiszen nem kapott semmilyen segítséget arra nézve, hogy a haragjával
mit csináljon, hanem a bosszún gondolkozik. A legtöbb gyerek a bosszúról
fantáziál. Ez azt jelenti, hogy én azt gondolom, hogy mos tanítom meg, hogy
valamit ne csináljon, miközben most segítem őt hozzá, hogy annak a kultúráját
dolgozza ki, ahol az irgalmatlanság, a bosszú, a kegyetlenség, az ítélkezésnek
a világa fog benne fölerősödni. Ezzel együtt az történik, hogy ezek a gyerekek,
főleg, hogyha a bántalmazás, még többször, és… Az történik, hogy mire, milyen irányba
megyek? Hogy letagadjak mindent, vagyis megússzam a büntetést. Tehát a bosszún
fantáziálok, a magatartásom pedig a hazugság felé fog irányulni. Hiszen ki
akarja azt, hogy őt bántsák? Hát ha egy hazugsággal meg lehet úszni egy verést,
értitek, jó üzlet. Hát akkor egy olyan kultúrába segítettem bele a gyerekemet,
ahol éppen nem tanul meg a haragjával bánni, elkezdi azt a kultúrát kidolgozni,
hogy a bosszúját és a fantáziáját hogyan erősíti, megtanul hazudni, megtanul
megpróbálni megúszni bizonyos helyzeteket. Ez pont az ellenkező irányban van, mint
az érzelmi intelligencia. (65:05)

Ezek a gyerekek pedig már az általános iskolában, akiket
bántalmaznak… de hát ehhez nem kell nagy fantázia, jóval nagyobb százalékban
lesznek hajlamosabbak a kisebbeket bántalmazni. Miért? Azért, mert az érzelmi
intelligenciájukat a felnőttek nem fejlesztik. Miközben az a naivitás, hogy azt
gondolom, hogy pont most neveltem őt meg arra, hogy mit lehet, és mit nem, és
pont fordítva csináltam, pont fordítva történt minden. Én ülök, és azt mondom
„Hát, édes fiam, már 12 évesen ilyen voltál.” Az érzelmi intelligencia
fejlesztése pont ez, hogy elkezdem az elejétől… most a 9 pontot nem mondom.
Elismerem, hogy jogosan volt haragos, hát elvették tőle ezt vagy azt. A tanár
meg sem nézte a füzetét, úgy adott neki 1-est. Hogy ő tényleg tanult, a tanár
mégis azt mondta neki, hogy „Fiam, megint nem tanulsz. Ülj le!” Ez egy
folyamat, mert azt szeretném, hogy a gyerekem a végén egy megváltozott gyerek
legyen, ezt szeretném. De ahhoz egy folyamatot kell vele csinálnom. ezért
semmilyen megoldás, valami jó, jó ötlet, valami gyereknevelési cucc, értitek,
valami iszonyatosan modern gyereknevelési cucc. Ezek pont a legfontosabb
helyzetekben tejesen fölöslegesek. Most sarkítva mondom. Ha ezeket a helyett
akarjuk alkalmazni, hogy az a cél, hogy egy megváltozott gyerek legyen. (66:50)

Hát, hogy most még inkább így mondom, nem is kell
megváltoznia, hanem most alakul valamilyenné. Hát… most az életkorának
megfelelő reakciót tanúsított. Odacsapott, mert hát itt tart, hát három éves.
Hej! Ezért a bántalmazás éppen az ellenkezőjét éri el, és ezért történik az,
hogy bántalmazott gyerekek az érzelmi intelligencia nagyon alacsony fokán álló
felnőttek lesznek. Mi azt gondoljuk „Hát de megélte nem? Hát van saját élménye,
hogy az milyen szörnyű. Hát nem együttérző aztán a saját áldozatával? Hát maga
is ezt élte meg, hogyhogy most ezt továbbadja? Hát ki tanította meg az
együttérzésre?” Jaaa, úúú, nem t’om, ez túl, ilyen izés volt-e, olyan… kicsit
úgy a pillanat, néha hallom a saját hangomat, tudjátok, hogy olyan okítós, vagy
nem t’om milyen tudok lenni. Vagy így hallom, aztán nem akarok az lenni, csak…
Na, ide ülök a sárga zónára, milyen jól esik ez. Oké. (68:05)

Azt mondja John Gottman, ezt a két kifejezést használja,
hogy amikor a gyerekkel, most egy gyereknevelési könyvet használunk alapnak.
Amikor egy gyerkőccel beszélünk, beszéljünk a tettének a következményeiről, és
arról, hogy tulajdonképpen a magatartásunk legyen, a szülői magatartásunk,
igazságos és következetes, miközben együttérzők vagyunk a gyerekünkkel. Ugye,
hát pont erről beszélünk. Oké. Ehh. Jól van. Híí! Hee! (68:50)

11. Tulajdonképpen mi a célod?

Ha már itt tartunk, ide ülök megint az elejére, akkor az
történik, hogy gyerekkel, vagy felnőttel, akárkivel. Tulajdonképpen föltehetjük
ezt a kérdést, hogy amikor ordítasz, amikor a nő eláraszt, és durván nyit,
tulajdonképpen mi a célod? Mert eddig azt kérdeztük, hogy mi az oka annak, hogy
ezt csinálod, és akkor a nő elmondta, hogy „Nem számítottam a családban. Amikor
kiabálok, fölhívom magamra a figyelmet, hogy én is ember vagyok, vegyenek ember
számba.” Mikor a férfi elmenekül, azt értettük meg, hogy miért menekül el, hogy
mi az oka. Hogy azért, mert így megvédi magát. Ezért hitelesíteni tudtuk az
érzéseit, miközben a magatartását megkülönböztettük tőle. De most föltesszük
ezt a kérdést: „Értem. De hogy tulajdonképpen mi a célod azzal, hogy kiabálsz,
vagy hogy elmenekülsz, vagy hogy odacsaptál, vagy hogy ezt ordítod, vagy hogy
behúzódsz a szobádba, hogy nem vagy hajlandó velem beszélni? Tulajdonképpen mi
a célod?” (70:10)

Olyan érdekes, hogy ilyenkor egy olyan érzés, általában
negatív érzés, és negatív magatartásforma, és nagyon gyakran egy pozitív célt
fogalmazunk meg. „Azt akartam, hogy vegyél észre. Azt akartam, hogy ne bánts,
és biztonságban tudjak lenni a saját otthonomban. Mikor látom, hogy nem raksz
rendet magad után, megőrülök. Tényleg, tényleg utánad vágtam azt a rohadt nem
t’om mit, papucsot. Sosem gondoltam, hogy idáig fogok jutni. Tulajdonképpen mi
a célom? Annyira szeretnék egy ilyen, egy ilyen tiszta lakásban élni.” (70:45)

Kedves volt, egy hajléktalan nőt kérdeztek, kérdezte a
riporter. „Milyennek látja magát?” Azt mondta „Én egy tiszta személyiség
vagyok.” Ugye ezzel azt akarta mondani, hogy szokott zuhanyozni, vagy
tisztálkodni. „Én egy tiszta személyiség vagyok.” Szóval akkor egyszer csak
azt, hogy… hát de… Negatív érzés, és negatív cselekvés mögött, ha azt kérdezzük
„De mi volt a célod?”, gyakran valami pozitív dologig jutunk. Ebben az az
érdekes, hogy saját magunknál is. Milyen nagy dolog, egyszer csak, de
tulajdonképpen, hát tulajdonképpen az lenne a célom, hogy nem t’om, boldogok
legyünk. Milyen érdekes, valaki azt mondja, miután ordított a másikkal, a
fejéhez vágta a papucsot, hogy „Az volt a célom, hogy boldogok legyünk.” Most
ahogy ezt a mondatot mondtam, ez nem egy akkora rendkívüliség. Kicsit
elmélyedünk, tényleg valami ilyesmi a célunk. Ahogy elkezdem tudatosítani
magamban, hogy mi is a célom, egész meglepő, hogy ahhoz képest mit csinálok. A
céloknak a kimondása az érzelmi intelligencia fejlesztésében kifejezetten
értékes dolog. Olyan meglepő dolgokig jutunk. Na, azt mondja…. Igen. Alap… jól
van, most jól…(72:05)

Alap élményem, hogy leül nálam egy nő, s a következőt
mondja. „Megcsalt a férjem.” És akkor itt mindenféle érzések, a bosszúvágy, a
félelem, a harag, az indulat, az aggodalom, a csalódottság, a
reményvesztettség, a kilátás… minden itt megjelenik. Akkor csináljuk a
folyamatot, 10 pont, és 1 órás beszélgetésbe bele kell, hogy férjen a
részemről, hogy megkérdezzem tőle, miután hitelesítettem az érzéseit, mind egy
szálig, mert egy hűtlenséget átélt nő akármit érezhet. A férfi is. Hogy
megkérdezzem, hogy ezt most mind hitelesítve, megértve, elfogadva, mi most a
célod? Mi a célod? Hogy van benned bosszúvágy, hogy beleőrülsz, meghaltál már
két nap alatt háromszor. Nem tudod, hogy megy az élet. Ezt én nem hogy
megértem, hitelesítem. Jogos, amit érzel, minden. Ha kétszer olyan erős lenne,
az is jogos lenne. „De most mi a célod?” (73:25)

Valahogy van bennem némi, olyan… tudjátok, néha van bennem
pici olyan, olyan jóleső érzés, hogyha úgy nagyon a nevén akarnám nevezni:
büszkeség, hogy ezzel a kérdéssel szerintem én már sok családnak segítettem.
Mert itt az történik általában, hogy egy érzelmi kavalkádból, és ezzel
kapcsolatos beszűkült lelkiállapotból egyszer csak valaki kidugja a fejét, és
azt mondja „Mi is a célom?” Ilyenkor általában valami pozitívot szoktunk
megfogalmazni. „Hát hogy valami, valahogy úgy visszataláljunk egymáshoz. Hát
hogy valami, hát ne így menjünk tovább. Hát talán meg tudnék ebből gyógyulni.
Hát csak nekem ez lesz az utolsó pillanat, vagy az utolsó pontunk.” (74:20)

A legtöbb esetben nem azt szoktam hallani… „A célom, egy
igazán szaftos bosszú. Tulajdonképpen azért jöttem, mert atyát elég árnyalt
gondolkozásúnak, és intelligensnek látom, hogy ezzel kapcsolatban jó
tanácsokkal szolgálhatna.” Nem, még sose kérte tőlem valaki azt, hogy szaftos
bosszústratégiákat eszeljünk ki együtt. Nyilván nem is jöttök ezzel hozzám. Tehát
akkor rögtön a barátnőtökhöz fordultok. Hogy már az mutat valamit, hogy hozzám
érkeztek ezzel. Akkor elhangzik valami pozitív cél, és tényleg ez büszkeséggel
tölt el. Ha egy férfi, vagy egy nő, aki átéli ennek az összes fájdalmát, hát ez
szem… elviselhetetlen. Főleg, minél nárcisztikusabb valaki. Tényleg így van,
nagyon… akkor…(75:25)

Tehát tulajdonképpen az a célom, hogy fordulhatna ez jóra?
Ettől a pillanattól kezdve egészen nyilvánvaló lesz, hogy mi van a piros
zónában. Hát ha ez a célom, ugye ez a vesszőparipám, akkor a Facebook-ot nem
fogom arra használni, hogy körülbelül egy órán belül az összes ismerősünk
tudja, hogy hogyan, hogy mit csinált a Dezső. De lehetőség szerint az összes
főnökének elküldöm, hát azért nekik se mindegy, hogy kivel dolgoznak. Hogy
akkor ez például a piros zónába fog kerülni, miközben mondjuk a bosszú édes
érzéséhez hozzátartozna. Nem? Akkor más lesz itt (1), meg más lesz itt (2). (76:20)

Az érzéseinkkel kapcsolatosan megkérdezni magunktól, hogy
„Rendben van, és mi a célod vele?” Hát ez… És képzeljük el, milyen nagy dolog,
hogy egy gyerek, aki nem t’om, püföli az osztálytársát, egyszer csak kap annyi
figyelmet, ez már legalább húsz perc volt, hogy eljussanak oda, hogy az anyja,
vagy az apja meg tudja ezt kérdezni. „De tulajdonképpen miért, mi volt a célod,
mikor a radírját elvetted?” Hahh! „Hogyhogy mi volt a célom? Hát mert ő elvette
a tízóraim, nem akarom űűűű-űűűű! – S akkor most mi a célod? – Az a célom, hogy
ez ne történhessen meg! – Aha, na akkor mit csináljunk? Mit csinálhatunk azért,
hogy ne vegyék el a tízóraid, ez egy jó kérdés.” …és innen szeretném folytatni,
hogy mit csináljunk azért, hogy a tízórainkat ne vegyék el. Köszönöm a
figyelmet! (taps – szerk.) (77:30)

Lejegyezte: vinkozoli