Mt 6, 24-34 – Évközi 8. vasárnap

2017.02.26. vasárnap – Évközi 8. vasárnap

„A többit megkapjátok.”

Olvasmány (Iz 49,14-15)

Így panaszkodott Sion: „Elhagyott az Úr! Megfeledkezett rólam!” De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? De még ha ő megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad – mondja az Úr.

Szentlecke (1Kor 4,1-5)

Testvéreim! Úgy tekintsenek minket az emberek, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak intézőit. Az intézőktől csak azt kívánják, hogy hűségesek legyenek. A magam részéről nem törődöm azzal, hogy ti vagy más emberi bíróság hogyan ítélkezik fölöttem, hiszen én még önmagam felett sem ítélkezem. Nem érzem ugyan magam semmiben sem bűnösnek, de ez még nem jelenti azt, hogy igaz vagyok: az Úr mond fölöttem ítéletet. Ne ítélkezzetek hát időnap előtt, amíg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és feltárja a szívek szándékait. Akkor mindenki megkapja az elismerést Istentől.

Evangélium (Mt 6,24-34)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is. Ezért azt mondom nektek: Ne aggódjatok az életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök. Nem több az élet az ételnél, és a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem is aratnak, és magtárakba sem gyűjtenek, hanem a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet azoknál? Ti aggodalmaskodók, melyiktek tudja életét egyetlen lépésnyivel is megtoldani? És a ruházat miatt miért aggodalmaskodtok? Figyeljétek a mezők liliomait, hogyan nőnek, pedig nem fáradoznak és nem is szőnek. Mondom nektek: Salamon még dicsősége teljében sem öltözött úgy, mint egy ezek közül! Ha a mezei virágot, amely ma virul és holnap a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor titeket nem sokkal inkább, kicsinyhitűek? Ne aggodalmaskodjatok hát, hogy mit együnk? vagy: mit igyunk? vagy: mibe öltözzünk?! Ezeket a pogányok keresik. Mert a ti mennyei Atyátok jól tudja, hogy minderre szükségtek van. Ti mindenekelőtt az Isten országát és annak igazságát keressétek, és ezeket is mind megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok hát a holnap miatt! A holnap majd gondoskodik magáról! Elég a mának a maga baja.

Vasárnapi beszéd

A gondviselésről szeretnék szólni néhány gondolatot. Bevezetőként nagyon hangsúlyozni azt, hogy éppen amikor a gondviselés témája előkerül, akkor tulajdonképpen mi kerül elő? A szenvedésünk, a kiszolgáltatottságunk, az egymásra utaltságunk, a fájdalmaink, a veszteségeink, az, ahogyan egymásra szorulunk. Még hogyha össze akarnám foglalni, azt mondanám, az élet drámai természete. Ezért bármi, amit mondok, nem ennek a drámaiságnak valamiféle föloldására, vagy főleg megoldására irányuló beszéd, hanem, ahogyan ezt oly gyakran hangsúlyozzuk, de mégis csak a bevezetőben szeretném ezt kimondani. Ez pedig az, hogy az életnek drámai természete van. Ezért, amikor az igazi nagy életkérdésekben hányódunk és vívódunk, akkor kimondhatjuk azt, hogy ezekre a kérdésekre szavakban szerintem nem is lehet válaszokat adni. Hogy az élet igazán nagy kérdéseire tettekben és kapcsolatokban találunk valamiféle válaszra, és nem szavakban.

Ez után a bevezető után merek elkezdeni egyáltalán beszélni. Ez nagyon fontos volt számomra. Ezért, hadd hozzam rögtön az első gondolatot, hogy amikor Isten gondviseléséről elmélkedünk, akkor persze mondhatjuk azt, hogy van a között különbség, hogy ezt egy gyermeki, ebből a szempontból naiv látásmóddal tesszük-e, vagy pedig egy érett felnőtt ember látásmódjával. Ugyanis az esemény ugyanaz, esetleg az, ahogyan megéljük az eseményt is ugyanaz, hát csak ahogyan abban benne vagyunk, az egyáltalán nem ugyanaz. Mire gondolok itt? Hogy egy gyerek amikor átél számára valami fájdalmasat, szorongatót, valami kiszolgáltatottat, valami veszteséget, és őbenne úgy van, hogy „Na most kéne valami segítség!”, akkor éppenséggel ez egy lényegi elem, hogy a gyerek úgy éli meg, hogy „Most!”, és ez a most számára az örökkévalóság. „Vagy most, vagy soha, vagy most, vagy nincsen, vagy most, vagy hát akkor nem tudok benned hinni. Vagy most, vagy ha most nem, akkor megsérülök. Vagy most, vagy akkor többet nem bízok benned. Szóval most.”

A gyerek, ahogyan a gondviseléssel kapcsolatosan természetes módon létezik, az a mostnak az igazsága, és ha nincs most, akkor nincsen, ha nincs most, akkor elvesztem a reményem, a bizalmam, a kapcsolatot, a kötődést, akkor vége van. Kétség kívül igaz az, ahogy szokták ezt mondani, talán valahogy így szól ez, hogy kétszeresen ad, aki rögtön ad, aki ott akkor ad, amikor szükség van rá. Kétség kívül sok igazság van benne. De az első gondolat mégis ez. Ha a gondviseléssel kapcsolatban a gyerek látásmódjában vagyunk, akkor a különböző fájdalmas és reálisan nehéz életeseményeknél azt mondjuk: „Vagy most, vagy soha. Vagy most, vagy nem hiszek benned. Vagy most, és azonnal, és rögtön…”

A felnőtt ember azért nem így van ezzel, hanem tulajdonképpen kezdünk folyamatokat észlelni a gondviselés kapcsán is. Azt mondjuk „Jó, hát éltem már át ilyet. Mennyire kétségbe voltam esve, nem tudtam, hol a kapaszkodó, gőzöm sem volt, hogy mit kell csinálni. De hát ilyenen már átmentem legalább 15-ön életem során, és a 15-ből 5 nagyon mélységes volt. Aztán túljutottam rajta, milyen érdekes, most már visszanézek.” Hogy a gondviselés nem „itt és most” csak, ahogyan a gyerek átéli, hanem egy folyamat. És hogyha folyamatban látom, ahogy a felnőtt ember képes folyamatokat látni, az Isten gondviselésének más fajta természetét ismerjük föl, miközben nem tagadjuk az „itt és most”-nak a jelentőségét.

A második így szól, megint csak ebben a gondolatban, hogy „Mentsen meg! Itt és most jöjjön, és mentsen meg!” Hát a gyerek sír, és azt… „Gyere! Éhes vagyok, adj ennem! Gyere, jöjj, vigasztalj meg! Gyere, jöjj, biztonságba akarom helyezni magam!” A gondviselésnek van egy nem csak itt és most jellege, hanem egy megmentés jellege. „Avatkozz be, nyúlj bele, jöjjön valaki kívülről, és mentsen meg!” Amikor felnőtt szemmel nézünk a gondviselésre, akkor fölismerjük, hogy nem csak ez a megmentés jellege lehet, hanem tulajdonképpen miután folyamatokat látunk, azt mondjuk, hogy létezik olyan, hogy prevenció. Elnézést ezért a kifejezésért! Hogy hát szép lassan valahogy most megint…

Nem tudom ezt most nem megállni, hogy John Gottman, akit nagyon nagyra értékelek, mert nagyon precízen kidolgozta azt, hogy hogyan lehet… Kikutatta, hogy mitől lehetünk elégedetten, tartósan egy-egy kapcsolatban. Ő azt mondja, miután oly sokakat hallott arról, hogy mekkora kísértés a hűtlenség, akkor azt mondja. „Hát nekiálltam ezt kikutatni, most már azt tudom mondani, hogy a hűtlenségig 24 apró, egymástól jól megkülönböztethető lépésen keresztül jutunk el.” Ez nem csak úgy van, hogy megtörtént velem, hanem az 24 egymástól elég jól megkülönböztethető lépésen keresztül vezet. Ezért akkor most a gondviseléssel kapcsolatban, „Isten szólj bele, és ments meg, és ragadj ki…!” Tehát a prevenció. Hogy látom, hogy a gondviseléssel kapcsolatban milyen sokszor nagyon egyszerűnek tűnő lépéseim lehetnek énnekem, és aztán ez hogyan jut oda, hogy tulajdonképpen semmiféle megmentésre ezekben a helyzetekben nincsen szükségem.

Aztán a harmadik gondolat, még mindig ide. A gyerek mit gondol arról, nem csak hogy „itt és most”, nem csak hogy „ments meg”, hanem hogy „rajtad van a sor”. Hát rajtad, rajtad. Én kicsi vagyok, és én védtelen vagyok. Tehát rajtad van a sor. Ahogyan kezdünk árnyaltabban látni, egyre inkább fölfedezzük azt, hogy a gondviseléssel kapcsolatban milyen sokszor rajtunk van a sor. Hogy… és akkor ezt a gondolatot mondanám, amit ma egy picit néhány mondattal árnyalnék, hogy amikor Jézus elment ebből a világból, és elküldte a Szentlelket, ezzel tulajdonképpen azt is mondta, hogy „Mostantól kezdve a gondviselést úgy szeretném itt hagyni a világban, hogy csináljátok ti. Hát éppen elég nagyok vagytok, éppen elég autonómak vagytok, éppen elég rátermettek vagytok. Legyetek szívesek a Gondviselő Istenről tegyetek tanúságot. Annyi minden van a kezetekben, csináljátok jól, és ami kell hozzá, odaadom nektek.”

A harmadik gondolat, a gyerek azt mondja „Rajtad van a sor, Istenem.” Felnőttként azt mondjuk „Gondviselés? Óh, lesz vele munka bőven.” De közben ez nem azt jelenti, hogy azt gondoljuk Isten becsapott, és akkor ránk nyomta a munkát, hanem hogy a Gondviselő Istenről tehetünk tanúbizonyságot. Ez az első gondolat, és már érzékelem, hogy ez hosszú lesz. De lehet, hogy majd csak két szempontot mondok, és akkor elspájzolom a másik kettőt. Majd nézlek titeket, mennyire bírjátok.

A második, hogy a mai evangéliumban, hogy is mondja, Jézus elmondja, a liliomok, meg az étel, meg az ital, meg a ruha, most nem sorolom. De aztán azt mondja „Aki értem, és az evangéliumért, aki az evangéliumért és annak igazságáért Isten országáért, és annak igazságáért…” Sok féleképpen jelenik ez meg. Hát ez nem lényegtelen. Miért? Azért, mert hadd kössem most össze ezt a két szempontot. Azért, mert amikor benne vagyunk egy gyermeki látásmódban, akkor sokszor a gondviseléssel kapcsolatos rengeteg nehézségünk ebből a látásmódból adódik, nem az élet nehézségéből. Ugyanis itt van három lépés. Az egyik, hogy valami fájdalmas, valami esetleg drámai, valami szenvedéssel járó, valami veszteség és kiszolgáltatottság. Mondhatjuk azt, hogy ez maga a történés. Ezt aztán mi valahogyan megéljük; fájdalommal, szenvedéssel, szomorúsággal, csalódottsággal, reményvesztettséggel. A harmadik lépés pedig az, hogy ahhoz, ami történt, és amilyen érzések bennünk keltődtek, valahogyan viszonyulunk. Kétség kívül lehetséges az, hogy a történés szörnyű, negatív, hogy az érzések amik bennem vannak, nagyon fájdalmasak, miközben a viszonyulásom ehhez a kettőhöz pozitív. Ez lehetséges, és akkor a gondviseléssel kapcsolatban egészen más meglátásaink, és érzéseink fognak megjelenni.

Most szeretném ezt konkrétan mondani. Mikor Jézus ott van a kereszten, és azt mondják neki „Hát ha volna Gondviselő Isten, te meg a Fia vagy, akkor ez itt mi?” Tulajdonképpen ezt mondják, provokálják őt, hogy szálljon le a keresztről. Mégpedig azért, mert ha ő tényleg az Isten Fia, és a Mennyei Atya tényleg egy gondviselő atya, ahogy hallottuk, hogy egy édesanya hogyan érez a gyereke iránt, hát akkor mentse meg. Amikor Jézus meghal a kereszten, a gyermeki és naiv látásmóddal, ahol az esemény, a bennünk keltett élmények, és az ahhoz való viszony az egy világ, mindenféle megkülönböztetés nélkül, akkor azt mondjuk „Szörnyű!” Tulajdonképpen elveszíthetjük a hitünket a gondviselésben, és a Gondviselő Istenben. De hogyha rájövünk arra, hogy maga az esemény szörnyű, szörnyű és embertelen, amit itt átél Jézus, és azok, akik őt szeretik, vagy minden jóérzésű ember, hát azt nem kívánjuk senkinek.

De a harmadik lépés, ahogy viszonyulunk az eseményhez, és az élményhez, amit átélünk, és az mi? Azt mondjuk, a gyermeki látásmóddal úgy láttuk, hogy Isten vagy nincs, vagy nem Gondviselő Isten, vagy nincs gondviselés. Egy érettebb szemmel azt mondjuk, éppen most menti meg Jézus a világot, és éppen ez által mutatja meg, hogy Isten minden embernek végérvényes gondviselője. Éppen most történik ez. Éppen most láthatjuk azt, hogy Isten hogyan áll ki minden emberért, még azokért is, akik ezt csinálják, és hogyan válik végérvényesen, örök érvényűen, visszavonhatatlanul Gondviselő Istenné, ahogyan bennünket megment, és megvált. Mert tényleg rászorulunk. Ugyanaz az esemény, ugyanazok a negatív élmények, és az egyik esetben elvesztem a hitem, és azt mondom „Bizalom? Kiben? Miben? Hát nincs is nyitva az ég.”, és a másik esetben azt mondom „Nahát! Hát…!” És ezért lehetséges az, hogy biztos van ilyen élményetek, valaki elvesz tőletek valamit, elvesztetek valamit, ellop valaki valamit, átélitek azt, hogy „Éééjjj!” Dühösek lesztek, szomorúak, csalódottak. Akkor egyszer csak jön egy gondolat „Hát tulajdonképpen nincs is rá szükségem. Jól van, egy kacattal kevesebb.” Most rájövök, hogy tulajdonképpen nem is ez számít.

Egyszer csak nagyon világosan megkülönböztetjük ezt a három lépést, ami a gyerek esetében megkülönböztetés nélkül egy gomolyag: a tett, az élmény, és hogy ehhez a kettőhöz hogyan viszonyulok. Hadd hozzak egy másik élményt. Rick Eliasról szoktam nektek beszélni, a fiatalemberről, aki az első sorban ül, amikor a Hudson folyóra kényszerleszállást hajt végre a gép. Azt gondolja, van fél perce az életből. És most azt az elemét szeretném kiemelni az ő élményének, hogy a következőt mondja. „Hát átéltem ott azt, hogy fél percem van az életből. Ez az élmény a következőre vezetett. Mostanában, hogyha jön egy kedves ismerősöm, barátom, és nekem a kamrában van egy jó palack vörösborom, hát én azt kibontom.” Föl szeretnék tenni egy költői kérdést. Nem furcsa nektek, hogy valaki, aki megéli azt, hogy bárkivel, bármikor, bármi megtörténhet, hogy ennyi lehet egy pillanat, hogy meghalunk-e vagy nem, hogy ő arra a következtetésre jut, hogy a vörösboros palackot ki kell bontani, nem pedig arra, hogy spájzolni kell. Nem érdekes ez? Ez azért lehetséges, mert valaki egyszer csak egy gyermeki látásmódból egy érettebb látásmódra jut el, és onnan nézve minden másnak tűnik.

Ez az, amit így hozhatunk ide, visszautalva az evangéliumra, hogy amíg… „De kell a ruha! Hát de kell az étel, kell az ital! Nem értünk Jézus, miről beszélsz.” De történik valami fordulat velünk, ahogy múlt vasárnap ezt mondtuk, hogy a megváltozott önmagunkat keressük, nem megoldásokat, meg válaszokat, és egyszer csak azt mondjuk. „Hát persze, hogy ki kell bontani a vörösbort.” Hát a fehéret is, nehogy így vegyétek, csak a vöröset. A fehéret is! És milyen érdekes, hogy ugyanazokat mondjuk. Azért, mert rövid az élet. Azért, mert bármikor, bárkivel, bármi megtörténhet. Azért, mert lehet egy szempillantás múlva meghalunk, azért ki kell bontani. Előtte meg azt mondjuk, spájzolni kell.

Ezért a gondviseléssel kapcsolatosan tulajdonképpen arra van szükségünk, ezt nevezhetnénk egy spirituális fordulatnak, az énközpontúságból való eltávolodás. Amikor ez az eltávolodás megtörténik, akkor kezdjük sokkal mélyebben fölismerni a gondviselés természetét. De ehhez még hadd mondjak valamit. Akkor jogos, amit mondunk ilyenkor, ha nem tagadjuk azt, hogy az, ami történt, szörnyű. Mert az szörnyű akkor is, ha általa vált meg Jézus. És nem tagadjuk azt, hogy aki abban szenved, és akinek fájdalma van, akár csak azért, mert hall róla, vagy nézi, hogy jogosan fáj neki, és jogosan szenved. Ha ezt a kettőt nem tagadjuk, akkor merhetünk arról beszélni, hogy egyébként a viszonyunk ehhez a kettőhöz átalakulhat. És éppen, mert nagyon is tudatosítjuk, ezt amiről beszéltünk, mondhatunk rá egészen mást is.

Most beharangoztak nekem. Most adjatok egy pici időt, hogy eldöntsem, hogy a két gondolat közül melyiket mondjam. A negyediket fogom mondani. Mégpedig, ahogyan Jézus ezt mondja, hogy „Ti keressétek először az Isten országát, az Ő igazságát! Mert a többi megadatik nektek.” Milyen gyönyörű ez a fél mondat, azt mondja „Mennyei Atyátok tudja, hogy szükségetek van rá.” Nem kenjük el az eseményt, nem kenjük el a szükséget, sem a megélésnek a jogosságát. „Mennyei Atyátok tudja, hogy szükségetek van rá.”

Az a megrendítően szép számomra, hogy az a valaki, aki azt mondja: „Tulajdonképpen Jézus miről beszél? Hogy ne aggódjatok. Ne aggódjatok, kérlek benneteket. Ha elmerültök az aggódásban, akkor pont valami nem történik meg, ami.” Most hadd idézzem azt a kassai fiatal lányt, tudjátok, akit elhurcolnak Auschwitzba. De most azt a részét szeretném a történetének kiemelni, hogy 17 évesen ez a fiatal lányka, ott Auschwitzban jelentkezik a fogvatartóinál, az őröknél, és azt mondja „Szeretnék nektek táncolni.” Az őrök azt mondják „De hát ilyet… jó, hát táncoljál.” 17 éves rab, akit halálra ítélnek már azzal, hogy oda viszik, az táncol az őröknek. Ezért az őrök mit tesznek? Adnak neki kenyeret. Ez a lány, ahogy megy vissza a barakkba, azt mondja „Megehetném az egészet. Hogy éhes vagyok, az biztos, hogy szükségem lenne rá, az is biztos.” És utána visszamegy a barakkba, és a kenyeret elosztja a rabtársai között. De nem emiatt mondtam most el, hanem amiatt, hogy amikor fölszabadult Auschwitz, és elindult a menetoszlop, hogy menjenek, ez a lányka olyan gyönge volt, hogy ott menet közben egyszer csak elesett, összeesett, és nem tudott fölállni. A következő élménye az, hogy miközben nincs ereje ahhoz, hogy menjen, aközben azok a rabtársai, akiknek adott hónapokkal azelőtt a kenyérből, közrefogják őt, és úgy viszik, szinte neki erőt nem is kell befektetnie, és viszik kilómétereken keresztül.

Mindezt a gondviseléssel kapcsolatban szerettem volna elmondani, hogy az a valaki, aki tudja, hogy Isten a gondviselés művét alapvetően ránk bízta. Nem azért, mint hogyha nem volna neki is ebben szerepe, dolga… mhhh. Hogy ahogyan azt mondjuk, hogy nem engedem át magamat az aggodalmaskodásnak azért, mert akkor hatékonyabban fogok tudni cselekedni. És ahogyan cselekszem másokért, azért, hogy ők lássák, hogy Isten gondviselő Isten, ez engem nem csak cselekvőképesen tart meg, hanem növeli a kreativitásomat. Ráadásul az emberi kapcsolataim egyre színesebbek lesznek.

Mint ahogy egyszer Gobbi Hildát kérdezték, „Mondja meg művésznő, mi magának az, hogy haza?” S akkor Gobbi Hilda azt mondja „A haza az a hely, ahol legalább száz este elmehetek száz különböző emberhez, és kapok ott egy tányér jó meleg levest, ott vagyok otthon.” Hogy milyen érdekes, hogy amikor azt mondjuk „Rendben van, nem arról van szó, hogy Isten ránk rakja a munkát, hanem hogy szeretném képviselni az ő gondviselő szeretetét.”, hogy ennek a szó szoros értelmében az a következménye, hogy sokkal gazdagabban éljük majd meg azt, mit jelent, hogy Isten gondviselő Isten. Tehát amikor Jézus ezt mondja „A többit megkapjátok.”, ha ti most erre figyeltek, azt lehetne mondani, ez a szó legszorosabb értelmében nagyon fontos realitás.

Ezért tehát de nagy dolog, hogy megértjük mindazokat, beleértve magunkat is, az életnek valami drámaiságával szemben, először egy gyermeki pillantást veszünk föl, és nem esik jól az élet. Aztán ahogy bennünk valami megnő, és kibontakozik, és egyszer csak mi magunk rátalálunk a megváltozott önmagunkra, s valahogy egészen más viszonyt veszünk föl magunkhoz is, Istenhez is, meg egymáshoz is.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu

Lejegyezte: vinkozoli