A büntető készenlét-séma 10. - Az érzelmi intelligencia fejlesztése.

2017.02.28.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Büntető készenlét séma

De jó, hogy ilyen közel vagytok! Hát ez megihlet engem, de
jó, de jó. Na szóval. Az utolsó sémánál vagyunk, ennek tulajdonképpen nincs sok
jelentősége, de minden esetre a sématerápiának a szakirodalma nagy segítség
nekünk, ad egy valamiféle lehetőséget arra, hogy megfontolásaink legyenek,
rácsodálkozásaink legyenek, fölismeréseink legyenek. De jó! És ennek kapcsán
tulajdonképpen az utolsó séma az a büntető készenlét nevet viseli. A büntető
készenlét séma egyik lényege, alapvető vonása, hogy nincs irgalom, nincs
megbocsájtás, nincs együttérzés, nincs megértés, nincs részvét, nincs
szolidaritás. Ha valaki valamit rosszul tesz, az egyetlen reálisnak tűnő válasz
erre az, hogy a bűnt meg kell torolni, a bűnöst meg kell büntetni. Tehát itt
ítélkezés van. Nyilván a háttérben gyerekkori tapasztalatok és élmények. (01:05)

És mi miről beszélünk? Arról, most nevezzük, nevezzük a
legszebb nevén ezt a széket. Hogy aki azt mondja, hogy a bűnösnek bűnhődnie
kell, hogy ítéletre méltó. Tulajdonképpen a legszebb szóval azt mondhatjá… azt
mondhatnánk, hogy fontos neki az igazság. Tehát hogy kivel, mikor, mi, hogyan
történt. Ez neki nem mindegy. Mondjuk ez az igazság. És aztán miről
beszélünk?  Mindig, minden séma kapcsán a
pozitív részről érdemes beszélni, nem tagadva a negatívumokat. De nem érdemes a
negatívumoknak a világát hihetetlen módon behatóan tanulmányozni, mert attól
még nem fogjuk tudni, hogyan csináljuk jól. Az egészség nem egyenlő a betegség
hiányával. Tehát hogy iszonyatosan pontosan tudunk valamit egy betegségről, még
lehet, hogy semmit nem tudunk arról, hogy lehetünk egészségesek. Ezért
foglalkozunk a jó résszel, a pozitív résszel. Nem azért, mert hogy valamiféle
önámításban, önszuggesztióban vagyunk, ahol a negatív dolgokat tagadjuk. Tehát.
(02:10)

Arra jutottunk… Most nem t’om, egy kicsit pörgök itt nagyon,
mint a Duracell nyuszi. Arra jutottunk, hogy ha valakinek fontos az igazság,
akkor milyen nagy dolog, hogy nem veszíti el a kapcsolatát az irgalommal, az
együttérzéssel, és a megbocsájtással. Kijelöltünk egy célt. „Úgy szeretnénk az
együttérzésről, ennek részeként akár irgalomról, megbocsájtásról, részvétről,
szolidaritásról, abból fakadó cselekvésekről beszélni, hogy közben nem akarjuk
elveszíteni a viszonyunkat az igazsággal. Hogy kivel, mikor, mi, hogyan
történt? Hogy kit, mit, hogyan, kivel csinált. Fontos nekünk az igazság, és
amikor átülünk ide, és arról beszélünk, hogy igazság, akkor pedig nem akarjuk
elveszíteni a viszonyunkat az irgalommal, az együttérzéssel, megbocsájtással.
Ez a célunk, hogy így beszéljünk, de itt ülünk (A másik széken – szerk.) most,
már hetek óta. (Szervusz!) Arról van szó, hát reményem szerint, vágyam szerint,
hogy megpróbáljuk most már John Gottman szerint kidolgozni az érzelmi
intelligenciának mhh, a fejlesztési lehetőségét. (03:25)

Az érzelmi intelligencia fejlesztése

Mégpedig ott, ahol ez annyira természetesen, magától
értetődően fontos lenne, a szülő-gyerek viszonyból indulunk ki. De most máris
integetek, nem baj, hogy nem vagytok apukák, anyukák, mert már John Gottman is
ebben a könyvében is, az érzelmileg jól működő gyerek, vagy ki tudja mi a címe?
De tényleg… ebben a könyvében is, megjelent magyarul, el tudjátok olvasni,
tik-tik-tik-tik. Ő maga is beszél arról, föltette ezt a kérdést, hogy tulajdonképpen
milyen kapcsolatot látok a között, hogy valakiknek a házassága jól működik, és
szülőként jól működnek a gyerekeikkel. Milyen összefüggést látunk. (04:10)

Azt mondja, hihetetlen, de egyértelmű összefüggések vannak.
Akkor fölteszi ezt a kérdést, hogy „Vajon, vajon hogy van ez, hogy van egy
házaspár, akik férjként, feleségként, tulajdonképpen érzelmi intelligenciával
képesek egymáshoz kapcsolódni. Ezt átviszik-e a gyerekeire? Tehát azért
működnek jól a gyerekeikkel, mert azt egymással is jól csinálják, vagy talán
fordítva van? Elkezdik kidolgozni az érzelmi intelligencia fejlesztésének a
módjait, lehetőségeit a gyerekeikkel, és rájönnek, hogy „Hát ezt a férjemmel is
csinálhatnám.” Ez nem manipuláció, rájövök, hogy mondjuk megérthetném őt, vagy
esetleg szánhatnék időt az együttérzésre, vagy eljuthatnék oda, hogy biztos
volt valami érzés ezek mögött, és a többi. (04:55)

John Gottman azt mondja, hogy gyakran láttam azt, hogy akik
a házastársukkal ezt már eleve jól tudták csinálni, rendelkeztek ezzel a
megfelelő érzelmi intelligenciával, hogy ők természetesen elkezdték alkalmazni
a gyerekeik felé. A változást gyakrabban fedezte ott föl, hogy valakik
egymással ezt nem tudták túl jól csinálni, de a gyerekeik felé tulajdonképpen
volt egy fokozott érzékenységük, és ahogyan ott elkezdtek kidolgozni valamit
azon kívül – tudjátok, a három szék, majd mindjárt mutatom, de akkor ide is
hozom – hogy – most ez három másik szék lesz – azon kívül, hogy elutasítok,
azon kívül, hogy helytelenítek, és azon kívül, hogy laissez-faire, hát szóval
„érezz, amit akarsz, én veled vagyok, csak nem t’om, utána mi van”. Hogy ezen
túl létezik valami árnyaltabb világ. Azt mondja Gottman, hogy azt fedezte föl,
hogy azok a szülők, akik elkezdtek érzékenyek lenni a gyerekeikre, hogy hogyan
tudnék a gyerekemmel valahogyan hatékonyabban, jobban…, hogy ott gyakran vette
észre, hogy ezek a szülők megváltoztak szülőként, és utána rájöttek, hogy ezt
házastársként is nagyon jól tudják alkalmazni. Ugyanazok a lépésekről van szó.
Háá, hát hiszen érzelmi intelligencia, ebből a szempontból most mindegy, hogy
gyerek vagy felnőtt. Főleg, amikor egyébként érzelmileg nehéz helyzetben
vagyunk, majdnem mindig a bennünk élő gyerek a főnök. Tehát már eleve, hajj! (06:30)

Akkor hadd hozzak ide egy kutatást, hogy nem t’om, hogy ez
titeket lelkesít-e, hogy miért, miért szálazom olyan, sokszor már szinte talán
unalmas módon is ezt a témát. Mert volt egy nagy kutatás a rendszerváltás után,
és arra voltak kíváncsiak a kutatásban, hogy mi mutat összefüggést azzal, hogy
valaki az életben, mondjuk így, hogy eredményes lesz. Így mondták ezt, hogy
beválás az életben. A kérdést így tették föl: a kitűnő diákok, akik rendre
hozzák az ötös bizonyítványokat, eredményesen beválnak-e az életben, vagy nem?
És kiderült, hogy prr-prr-prr-prr-prr-prr. (Fityiszeket mutat – szerk.) 10%
körüli összefüggés mutatkozott a rendre ötös bizonyítványt hozók későbbi
felnőttként való, életben való beválással. De a kutatók nem álltak itt meg,
hanem rákérdeztek. Rendben van, de akkor mivel mutat összefüggést, hogy valaki
felnőttként valahogy az életben elkezd jól lenni, valahogy… Értitek. Kiderült,
két nagyon egyszerű mondatot szültek meg. Az egyik, ami nyilvánvaló
összefüggést mutatott később felnőttként, az életben való beválással, az az
érzelmi intelligencia, a másik pedig a társas intelligencia. Akik eben elég fejlettek
voltak, azok élnek és virulnak, és akik nem, sokat szenvednek fölöslegesen, sok
szenvedést okoznak másoknak fölöslegesen. Tulajdonképpen amiről most beszélünk,
évtized számra elvileg már tudjuk, de akkor gondoltam, életemben először
egyszer, szálanként kicsit nézzük meg, hogyan van. (8:25)

Hejj! Emlékeztek, most csak gyorsan, dgg-dgg-dgg, mert
látom, hogy volt, aki nem volt itt múltkor. Hát akkor muszáj a kedvetekért.
Ugye, hogy volt, aki nem volt itt? Például valaki most kedvesen, „Hát akkor a
kedvedért mindenképp!”, hogy valaki jött, és mondja, hogy „Képzeld Feri, múlt
héten Hawaii-on hallgattam az előadást.” Hát ez micsoda nagy szám! Hi-híjj! Na,
szóval, tényleg, tényleg, na. (08:50)

Rágógumi

Emlékeztek, hogy mi a nagy erőssége annak a személynek… (A
magasba tartja az első széket – szerk.) Van rajta rágógumi alul? Nincs. De van,
de van! Tudtam! Tudtam! Óh, az emberismeretem! Nézzétek csak! Ott a rágó! Hát
ez most már, ne haragudjatok, de most további kutatásra ösztönöz. (Megnézi a
második széket is – szerk.) Egy:egy, most minden elválik. (Megnézi a harmadik
széket is – szerk.) Most minden elválik, van rajta, vagy nincs? „Nincs!” „Van!”
Nincs, de mi, látjátok? „Hisszük.” Van! Ott a lábán! Háhá-hááá! Kettő:egy!
Pofon a kultúrának. Nem látja senki, odarakom. Most akkor hallgatok egy
előadást az érzelmi intelligenciáról. Nézzük meg a negyediket, szeretnéd
döntetlenre kihozni? Van benned egy ilyen vágy? És ha három:egy lesz? Akkor
hogy folytatjuk? Kockáztassunk? Jó. (Megnézi a negyedik széket is – szerk.)
Először én nézem meg. (Hátat fordít a székkel – szerk.) Háá-hááá-hááá!
(Megmutatja a rágót a negyedik széken – szerk.) Há-há-hááá! Három:egy a
rágógumis unintelligenseknek. Most aztán végképp bebizonyosodott, hogy az
érzelmi intelligencia fejlesztésünkre nagy szükség van. Hát értitek. Na jó. Jó,
szóval biztos megvan az élményetek. Sz’al ha valamitől föl tudok robbanni,
amikor belelépek a rágógumiba, nem veszem észre, beülök az autóba, és „Miért
nem megy a gázpedálra a lábam?” Jó. (10:45)

John Gottman – szülői magatartás minták.

Emlékeztek, John Gottman, aki évtizedek kutatása, nem
ragozom ezt.

1. Elutasító szülő.

Az első az volt, hogy léteznek azok a szülők, akik (helytelenítik)
elutasítják a gyerekeik érzéseit. Érzés, nem föltétlen a személyét, nem a
személyére mondanak nemet, az érzésére. Itt is a pozitívot hadd emeljem ki. Mi
az, amit ezek a szülők szülőként, vagy mi felnőttként a házastársunkkal, barát
a baráttal, tiririm-diririm, ugyanaz a móka. Mi az, amit mi jól csinálunk, mi
az, amit ő jól csinál? Az, hogy az van a fejében, hogy próbálja elterelni a
figyelmét, vagy másra terelni, vagy rögtön valami megoldást találni, valamit
kiügyeskedni. „Ó, hát majd akkor másnap játszunk. Ó, hát majd akkor…” Értitek,
mindig varázsolni akar. Mi a gyöngéje? Hogy úgy akar rögtön valami megoldást,
valami hatékony cselekvést, valami döö-döö-döö, csináljunk ezzel valamit, és
jussunk valahova, hogy megállna az érzésnél, és elfogadná a jogosságát. Túl
gyorsan akar valamit kezdeni vele, a nélkül, hogy elismerné, ott lenne, időzne.
Hahh! (11:50)

2. Helytelenítő szülő.

A második a helytelenítő. Na, azt mondjuk, a helytelenítő,
na hát ebben aztán semmi jó nincs. A helytelenítő. A helytelenítőnek az van a
fejében, hogy az érzések eleve nem visznek jóra, abból csak a baj van. Legjobb
ksss. Aztán pedig vannak olyan érzések, amikből semmi jó nem születik, ezért
ezeket teljesen helytelenítjük. Mi az, amit ez a személy nagyon jól képvisel?
Az, hogy ténylegesen vannak határok, hogy különböztessük meg az érzést a
cselekvéstől. Hogy az agresszió tényleg, azt egy megfelelő keretek között
tudjuk elképzelni, hogy az valami jóra visz, egyébként az… túl sok agressziótól
nem lesz annyira jó az élet. Hát hogy akkor az tényleg, az keretek közé,
valahogy, a kultúra részeként jól el tudjuk képzelni, na de egyébként, amikor
pfff. Nagyon fontos, hogy legyenek szabályok az életben. Ő ezt nagyon jól
képviseli. Csak… úh, hát szóval, hmm, nem jó a gyerekének lenni, nem annyira
jó. Nem nagyon jó, nem, nem annyira önfeledt. (13:00)

3. Laissez-faire szülő.

A harmadik, ugye laissez-faire, hát ezt nem t’om másképp
fordítani. Hát ért… megengedő, szoktak ilyet mondani, hogy a megengedő, de itt
ennél többről van szó, itt kifejezetten többről van szó. Mert ő nem hogy
megengedi az érzést, nagyon tud együttérezni a gyerekével, együtt sír vele,
együtt nevet, együtt vannak, tüdü-düm, csak sosincs tovább. Nem tud vele mit
kezdeni. Megérti, ott van, igen. „Ennek van köze az elhanyagoláshoz?” A
laissez-faire szülő elhanyagoló szülő-e? Olyan értelemben lehet köze, hogy
amikor valakiben van egy ilyen jószívűség, jószándékúság, együttérzésre való
készség, hogy tényleg ott tud lenni a gyerekével, és ott van, és ott van, és
vigasztalgatja, és vele van, és megérti, és az összes többi. De nem tudja, hogy
mit kellene utána csinálni a gyerekével, az érzésével. Olyan értelemben van
összefüggés az elhanyagolással, hogy valószínű neki sem tanították meg azt,
hogy egy érzés után mi a következő lépés, meg a következő, meg a következő, meg
a következő. Tehát ilyen értelemben ez biztos, hogy kapcsolódik egy relatív
elhanyagoltsághoz. Miközben lehet, hogy aki őt így relatív elhanyagolta, egyébként
nagyon szeretgette őt. Tehát hogy már vele is így bántak, amikor ő gyerek volt.
Na ott voltak vele, és nagyon, jó emlékei vannak az édesanyjáról, és értitek,
vele szeretne élni még 100 évig, mert mennyire szereti őt. Az oké is, csak nem
tanította meg azt a csomó lépést. Ez bizonyos szempontból egy elhanyagolás,
elhanyagolt valamit, amire hát, szükség lett volna. (14:35)

Nektek is melegetek van? Nektek is, jó. Akkor együtt tudunk
érezni egymással, és így közösen izzadunk. Azt mondja. Tehát, mind a három
szülői magatartásnak megvan (Egészségedre!) a maga igazsága, és ezt jólesően
mondom ki, hogy megvan a maga igazsága. A probléma az, ahova pont eljutottunk,
hogy egy folyamatnak csak egy darabját, vagy részét képviseli. Márpedig az érzelmi intelligencia
fejlődése, vagy amikor valaki érzelmileg intelligens, az lényegileg azt
jelenti, hogy az illető az érzéseit egy folyamatba ágyazottan látja.
Ez
volt a fontos üzenet. Ezt tanultam két éve, Feri, mondj üzeneteket, amik így átmennek,
és leírhatók. Ez volt most az üzenet, de akkor gyorsan ismétlek. Ahh, azt
mondja. Tehát csak a mondatokat, hogy benn legyen a fületekben, hogy hogyan is
van. Néha olyan szőrszálhasogatásnak tűnik, ezt el kell ismernem. (15:45)

Az érzelmi intelligencia fejlesztése – ismétlés

1. Fölismerem mások érzéseit, vagy a magamét. Egyáltalán
fölismerem, hogy ott érzések léteznek. (15:50)

2. Megértem az érzelmeket. A megértés alatt nem az, hogy
mélységesen mélyen, hanem hogy egyáltalán megértő tudok lenni egy érzéssel, azt
tudom mondani, hogy jó, aha, aha, hát ennek valami célja van, nem véletlenül
lettél dühös, vagy valami. (16:10)

3. Elfogadom az érzést és mögöttük a személyt.

4. Engedélyezem az érzést. Hát látjátok, háá, melós nagyon. (16:15)

5. Együttérző vagyok, és ezt ki is fejezem. Nem csak mélyen
együttérzek, hanem valamilyen módon… Nem kell mindig, hogy „Együtt érzek veled,
Lacikám.” Az is lehet, hogy azt mondom „Laci, megiszunk egy sört.”, és a Laci
tudja, hogy együtt éreznek vele. Ez egy kicsit drágább módszer. Aztán a
következő. (16:40)

6. Az érzések lehetőséget biztosítanak egy közelebbi, egy
mélyebb, egy meghittebb, egy árnyaltabb, egy gazdagabb kapcsolatra, plusz,
valamilyen fejlődésre. Következő. (17:00)

7. Meghallgatom azt, akiben érzések, vagy érzelmek dúlnak,
akkor is, ha valami olyasmit csinált, amivel nem értek egyet, sőt esetleg nekem
nem is esett jól. És meghallgatom az érzéseket, a kimondott, és ki nem mondott
érzéseket is meghallgatom, vagy odafigyelek, vagy meghallom benne. Ejj!
Következő. (17:25)

8. Elismerem az érzések jogosságát, és még ráadásul hitelesítem
is, hogy ez egy jogos érzés. Hát tudjátok, már ez nem egyszer egy mestermunka.
Ez nem óvoda. Bár pont ma 350 óvópedagógusnak tarthattam előadást. Hát ez
lenyűgöző, tényleg. Mit jelent ez, hogy hitelesítem egy érzésnek a jogosságát?
Mitől lesz ez mestermunka? Most képzeljük el, amikor hát a… tehát valaki,
mondjuk a gyereked, vagy az anyukád, tzzz, bárki, pont a tyúkszemedre tapos,
pont kiabál veled, amikor te azt utálod, ott hagy, amikor utálod, állandóan
mindig védekezik, nem felelős érted… Szóval valami olyasmit csinál, amitől,
hogy mondjam, gyárilag kiborulsz. Szóval így „Öööö, ezt ne!” Azt az érzést, ami
egy olyan valakiben van, aki olyasmit csinál, ami pont a te érzékeny pontodat
érinti, azt az érzést hitelesíteni? Ezt nevezem mestermunkának. Végigmentem egy
folyamaton, és azt mondom, ez akkor is így van, hogyha… Kölcsönös neurotikus
allergiában vagyunk, te olyasmit csinálsz, amitől prüszkölök, elhányom magam,
végem van, taknyom-nyálam összefolyik, és erre azt mondjam, hogy azokat az
érzéseket, amelyek benned keltődnek, ezeket elismerem, sőt hitelesítem. Látom
az értelmüket, hogy ez miért van. Fúúúú, hát ez már nem kis dolog, és még csak
a felénél vagyunk. Azt mondja. Tehát ez volt, nyolcas, elismerem az érzések
jogosságát és hitelesítem azokat. (19:30)

9. Megnevezem az érzéseket, azonosítom az érzéseket. El
tudjuk képzelni, hogy ott van egy 3 és 5 éves gyerek, és akkor „Frusztrált
vagy, Peti.” Hát értitek, szóval nem, nem, na már! Szóval most, ugye ezt nem
kell tovább mondanom, tehát nem, nem… Jól van, gyerünk. (19:55)

10. Határok kijelölése.

És most kezdődik valami izgalmas. Elviszem pont a jó széket,
amin nincs rágógumi, ugyanis már benn vagyunk a sűrűjében. Hogy… itt már az
izgalmas dolog, hogy eddig szinte kizárólag érzésekről volt szó. Minden
mondatban ott szerepelt az érzés, hitelesítem, elfogadom, megértem, meghallom,
bö-lö-lö-löm, és egyszer csak, amikor átülök ide, a 10-es pont, határok
kijelölése. Hoppá, hoppá, hoppá, hoppá! Mintha elengedtük volna az érzések,
érzelmek világát. Az indulatokét, az ösztönkésztetésekét, mintha elengedtük
volna. Nem, nem, nem, hanem eljutottunk oda, amiről már beszéltünk, hogyha
valaki érzelmi intelligenciára szeretne szert tenni, vagy elvergődni, akkor
előbb-utóbb az igazságra lesz szüksége. Nem még érzésekre, az igazságra. És
fordítva is, emlékeztek, ha valaki igazán együttérző akar, ha valaki igazán
méltányosan igaz akar lenni, egy igaz ember akar lenni, az biztos, hogy
szüksége lesz érzelmi intelligenciára, az biztos. (21:05)

Ezért olyan fontos, hogy amikor az igazságnál vagyunk, ne
veszítsük el a viszonyunkat az érzésekkel. Az érzések, megbocsájtásnál,
együttérzésnél el ne veszítsük a viszonyunkat az igazsággal. Itt látjátok,
egyszer csak hogyan kezd kialakulni egy rendszer? Hajj, de szép ez! Már nem
csak, hogy így az érzés, úgy az érzés, egyszer csak az érzés egy rendszer
keretében jelenik meg. Akkor erről volt szó, határok kijelölése,
megkülönböztetése. Ez volt az érzés, ez már cselekvés volt. Amikor rávertél a
tesódnak a fejére, az agresszió volt. A haragodat hitelesítem, tényleg nem
lehetett neked könnyű, mert eddig te voltál az egyetlen gyerek. (21:45)

Pár nappal ezelőtt hallgattam, megkérdeztek egy gyereket.
„Na, Peti, akarsz kistesót?” S akkor a Peti: „Nem!!!” Hát hitelesíthetjük az
érzését. Ugye, hát mi távolabb látunk, mi tudjuk azt, hogy neki az jó lenne, jó
lenne. Akkor lesznek konfliktusok, de azért mégis csak van egy tesója neki, az
a legtöbb, amit egy gyereknek adhatunk, hogy nem bóklászik egyedül a BMX-ével.
De őneki ezt nem kell tudni, ő a veszteségénél van, és ő köszöni szépen, ezt
nem akarja. Ahh! Tehát amikor rácsap a gyerekre, mikor megszületik… „Majd én
vigyázok rá.” Ezt a gyerek megcsinálja. „Majd anya, majd én vigyázok.”, és
becsukódik az ajtó, és krr-krr-khhh. Na, oké, tehát határok kijelölése. Oké,
gyerünk, gyerünk! És itt tartottunk, háhá! (22:45)

11. Célok meghatározása.

Na, hogyha ti, biztos már ezer tréningen vagytok túl, nem?
Már ez a… céges tréning, munkahelyi tréning, tréning, tréning… Most minden
együttérzésem a tiétek. Amikor meghalljuk ezt, hogy „Célok kijelölése”, én
elkezdek aludni, az tuti. Tehát ha még az érzéseknél fönn vagyok, de a célok
kijelölése, pfff… Nem t’om, most a figyelmeteket hogyan kellene fönntartanom.
Főleg eszembe jut, nem az, hogy a gatyám lecsúszik, hanem eszembe jut az, hogy
tudjátok, hogy néhány évtized alatt milyen döbbenetes változás történt a
történet meghallgatás és a figyelem összefüggésében? Hogy mondjuk akik itt
vagytok, mondjuk úgy 50 körül, beleértve engem is, nehogy cikizésnek vegyétek,
hogy a mi nemzedékünk átlagosan 20 percig képes egy történetre figyelni. Hát
például beülök a moziba, színházba, Wagnerről ne essék szó, az egy külön
intelligenciát igényel, vagy valami nagyon nagy sérülést gyerekkorban. 20
percig tudok figyelni, igen, itt van, itt van, türürüm-dürürüm-dürürüm. (24:00)

Feri papi tanulmányai, és céljai a szemináriumból
elbocsájtás után

Lenne egy kérdésem, hogy a most felnövő nemzedék, az online
generáció hány percet bír egy történetre figyelni? „Három.” „Három percet.”
Ennyire képzettek vagytok, hallottátok, ezt valaki mondta? Olyan sokan
mondtátok, hogy három. Hogy lehet, a három szék miatt? Ez egy… „A három rágó
miatt.” A három rágó miatt! A valóság az, hogy 2 perc. Az döbbenetes, 1 tized
mennyiséget tudok odafigyelni. Hát ez drámai, nem? Beszélünk az érzelmi
intelligencia fejlesztéséről, és itt ti fiatal emberként ültök, és nekem 1 perc
45 másodpercenként kell valamit, értitek, mert különben. „Öööö, érzelmi int…
célok kitűzééésee… Nem igaz, hogy a mobilomat be kellett csukni, ez nem….”
Különben is a kedvenc szorongásom az alacsony töltöttség szorongás. Hát ez
szakirodalmi kifejezés, csak úgy mondom nektek, hogy haladjatok a korral, az
egy külön szorongás típus. Tehát. Itt vagyok a… hát de csak gondoljatok vissza.
Jó, következő. Célok meghatározása. Itt ezt szeretném, hogy… jaj, hát, na,
akkor egy történetet. Itt makogok. Na, tessék, tessék. (Mutatnak Ferinek egy
könyvet – szerk.) „A szakirodalom.” De mi a témája? „A címe: Töltődj fel!”
Igen, megmutathatom a többieknek? (Lemegy a könyvért a színpadról – szerk.)
Úaaaj, de nehéz már így 50 fölött! Köszönöm. Azt mondja: Töltődj fel! (Mutatja
a könyvet – szerk.) Egy ilyen címmel sok könyvet lehet eladni. Nos, igen, igen,
a töltődés az fontos. Nagyon köszönöm. Szóval. (25:55)

Mikor hatodév elején voltam a papnevelő intézetben, egyszer
csak súlyos konfliktusaim támadtak az elöljárókkal. hát ezt nem tudom másként
mondani, mert így volt. Kétség kívül azóta talán meg is tudom fogalmazni
egyik-másik irányát ennek a konfliktusnak. Például, van, hogy egy rendszer nem
szereti, hogyha rendszerszintű problémákra hívják föl a figyelmét. Márpedig
nekem ehhez elég éles szemem van, hogy rendszerszintű problémákat megnevezzek,
elég karcosan. És, na, tehát lényeg az, hogy hatodév elején úgy kedvesen
elbocsájtottak. Mondjuk összerakhattam a cuccomat is, azt nem kellett
otthagyni. Az történt, hogy valami… kedden, vagy szerdán… Hát kedd, vagy szerda
volt, erre nem is emlékszem pontosan. Szerda a szabadnapom, akkor az nem
lehetett. Nem, az… akkor még nem, hülyéskedek, na. Tehát azt hiszem, talán
kedden, kedden, vagy hétfőn. Tehát valamelyik nap a hét elején történt. Nem,
vasárnap volt, mert akkor azt tudom, nem. (27:10)

El kellett hagyni a szemináriumot, és valahogy pont úgy
alakult az élet, de döbbenetes, hogy hát ott egyszer csak ugye kedden már nem
volt semmi dolgom, vagy szerdán ugye, ez most már a történelem homályába vész.
Úgy kétség kívül, értitek, addig ilyen, nem mondom, hogy harangszóra, mert a
papnövendékeket a mi időnkben így volt, nem t’om most hogy van, hát ilyen
csöngőszóra éltünk. 6-kor szólt a csöngő, tényleg, mint a katonaságnál, ilyen
kicsit ilyen szerzetesi, 6-kor csöngőszó, ööö, fél 7-kor mise, tööö, s akkor
elmélkedés, 8-kor reggeli, tödödö, utána előadás, töö, hát azt nem t’om mi,
höö-höö. Most a többit nem… Na, és ehhez képest, értitek, fölkeltem reggel… „Na
most mi van?” Jó, énnekem jót tett, hogy nem csöngettek. De hát azért mégis
csak egy óriási változás volt hat év után, öt év, meg egy kicsi. Hirtelen valaki,
valahogy úgy kiderült ez, hogy kikerültem, minden, telefon… „Képzeld el, Feri –
mondta nekem valaki – menj föl Dobogókőre, mert szombaton, vagy mikor kezdődik
is egy pszichodráma csoport, vagy bibliodráma csoport. – Ez mekkora királyság!
Hát már megyek is.” (28:20)

Képzeljétek, így volt, tényleg. Egy hete nem voltam még az
utcán, amikor fönn voltam már Dobogókőn, egy hetes ilyen pszicho-bibliodráma
csoportban voltam. És hát persze, tudjátok, hát ha voltatok már csoportban,
akkor kivel mi van. Hát én aztán mondtam, hogy velem mi van. Thűű, mondjuk 5 és
fél évig voltam papnövendék, most meg nem t’om mi van. Kétség kívül… Tudjátok,
eszembe jutott egy pap bácsi, azt mondta. De hát ez a diktatúra alatt volt, és
csak az összefüggés miatt, hogy érthető legyen, azt mondja. „Ha Isten azt akarja,
hogy pap legyél, az egész Varsói Szerződés sem lesz elég, hogy ezt
megakadályozza.” S akkor én így vígan elvoltam ott Dobogókőn, gondoltam, mit
nekem Varsói Szerződés. Hát akkor mondtam, hát engem most… Hát azért nyilván ez
úgy megrendítő volt, tehát ez körülbelül olyan, mint na, most nem akarom
hasonlítgatni. Hát akkor úgy „Feri, akkor ha akarsz ezzel valamit csinálni…”
Hát mondom, valamit kéne. És hogy „Mire gondoltál elsőre, hogy mit akarsz ezzel
csinálni? Most mi a célod, most, most mi a célod? Most hat napja ugye kint
vagy, most mi a célod?” Emlékszem a válaszomra. Mosolygok rajta, de direkt
akarom mondani nektek. A válaszom az volt, ott ültem, azt… „Hát, valamit azzal
a baltás emberrel kéne csinálni, aki engem kirúgott, kivágott.” Ugye kivágott,
kivágtak, és akkor így, ez volt egy… valamit, valamit. (30:10)

6 nappal a kirúgásom után tulajdonképpen itt tartottam, hogy
azt gondoltam, hogy valahogy a baltás emberrel kéne valamit csinálni. Értitek
ezt a gyermeki működésmódot? Tehát akkor már ki voltam rúgva, nem tök mindegy,
hogy a baltás ember mit csinál ott, mikor én meg itt vagyok? Máig emlékszem,
tudom is, hogy ki volt, egy pszichológus, pszichodramatista. Végtelen
egyszerűséggel, nagy megértés volt, együttérzés, minden. Végtelen
egyszerűséggel azt mondja, hogy „Hát a baltás emberrel most nem tudunk mit
csinálni.” Ültünk Dobogókőn, értitek, most itt sokat töprenghetünk, hogy mit
kéne vele csinálni. Ez az egyetlen mondat, hogy azt mondta nekem „Feri, hát
értem én ezt, de a baltás emberrel nem tudunk mit csinálni. Hát te vagy itt, te
mit akarsz?” Ott velem megfordult valami, egyetlen mondatot mondott nekem.
„Feri – értitek, mint mikor valaki egy váltót átállítana, és… – Ja, hát akkor!
Ja persze, ja persze, hogy én él…” Áhh! (31:10)

Ezért, ezért… Miért mondtam el ezt nektek? Azért, hát ott
voltam felnőtt emberként, hát mit t’om, 28 éves voltam. Gőzöm sem volt, hogy mi
a célom. Azt tudtam, hogy pap akarok lenni, tehát ez a távoli cél megvolt. Az
teljesen oké volt, tudtam, a Varsói Szerződés is kevés, tehát az rendben van.
De, jó de, de… hogy fogok élni, vagy mit… most, most Feri, mi lesz veled?
Azokkal az érzésekkel, amik bennem dúltak, a fájdalommal, sérelemmel,
csalódottsággal, dühvel, szomorúsággal, mindennel, azzal mi lesz? Hát mit
tudtam én? „Csináljunk valamit a baltás emberrel.” Óh, tehát ezért hatalmas
megértés van bennem, amikor egy felnőtt emberrel találkozva megkérdezem, hogy
„Jó, de mi a célod?”, és úgy tűnik számomra, mint ha életében először hallotta
volna ezt a kérdést. Tehát ebben ez az érdekes. Ha úgy most itt ültök, és azt…
„Mi a cél? – Ágghhh-ááááeeee. Legyen már a 12. pont!” De mikor olyan helyzetben
vagyunk, hogy érzelmileg… akkor tényleg, ez mint hogyha valami megváltó fény
érkezne, vagy tényleg, tényleg. (32:20)

Emlékeztek, így beszéltük, hogyha valamire, például úgy jó
érzéssel gondolok, az az, hogy mondjuk hűtlenség után megkérdeztem megcsalt
felektől, hogy mi a célod, és láttam ugyanazt, amit én átéltem, mikor azt
mondták, hogy a baltás emberrel nem lehet mit csinálni, te valamit tudsz csinálni.
Hogy hogyan váltottak, változtak? „Jó, hát akkor, akkor tulajdonképpen
szeretném megmenteni a házasságot, vagy szeretnék vele együtt élni. Szeretem,
de hát azért így, most kiderült, így nem akarok vele élni, tehát ezt valahogy
tisztázni kéne.” Hogyan lehet egyetlen kérdéssel a bosszútól átmenni a…
tudjátok, tehát úgy kiposztolom, hogy „Dezső egy gazember.”, s akkor úgy
részletesen, hogy hogyan. Az lehet, hogy pont szemben van azzal, amit meg
tudnék fogalmazni, hogy mi a célom. Hajj! (33:15)

Ezért, ráadásul, mikor az előző pontban arról volt szó, hogy
elkezdünk megkülönböztetéseket csinálni, hogy ez volt az érzés, ez viszont már
egy cselekvés volt. Az érzések mondjuk erkölcsi megítélés alá nem esnek. Hát
miért esnének erkölcsi megítélés alá? Bármit érezhetünk, ha spontán módon
történik… Ezt a szót kerülöm egy picit… ösztönösen. Erkölcsi megítélés alá az
tud esni, amit szándékosan, vagy tudva, vagy akarva, vagy megfontoltan… Ott már
van… Hát az, hogy egyszer csak dühbe gurulok, hát mi köze ennek a morálhoz? De
az, hogyha én dühömben rád csapok, annak van köze, annak már nagyon sok köze
van. (34:00)

Szóval, hogy amikor az előző pontot beszéltük, akkor
tulajdonképpen kinyílt a világ, már nem csak az érzésnél voltunk, hanem egyszer
csak az érzés egy rendszer részeként jelent meg. Amikor föltesszük azt a
kérdést „De mi a célod most, hogy ezt érzed, hogy megőrülsz, hogy majdnem
megbolondulsz? Legszívesebben agyon csapnád, már rácsaptál az asztalra. Most mi
a célod? Akkor tulajdonképpen, a rendszerszemlélet kiegészül a folyamat jelleggel,
hiszen azt kérdeztük, hogy mi a célod. Ez az, ami egy óriási segítség! Most
fölhozom a harmadik széket, nem t’om melyik a gumis, rágógumis, vagy nem? Hogy
mikor a gyerek itt ül, és azt mondja „Elvették az uzsonnám!” Emlékeztek, itt
fejeztük be. Valaki jött, és azt mondta. „Feri, legyél szíves az uzsonnánál
folytatni!” Mert most egy hete izgulok, hogy mi van a gyerek uzsonnájával, és
akkor te itt össze-vissza beszélsz a papságodról. Hát azért vannak fontos
témák, meg ilyen elhanyagolható, marginális kérdésed. Szóval, most ez a gyerek,
aki itt ül, és egyszer csak, egyszer csak az érzése egy nagyobb összefüggés
része lesz. Ugye, vannak érzések, aztán vannak cselekvések, és akkor a kettő
között meg egy kicsit gondolkodunk. Ugye, mert akkor a megkülönböztetés az,
hogy elkezdtünk gondolkozni, hogy ez ez, az az. Akkor elkezdtünk gondolkodni.
Tehát egyszer csak egy érzés egy világ részeként jelenik meg, és utána a cél,
akkor egy folyamat van, hááá, hát ennek a gyereknek, egyszer csak kapott
levegőt. Azt mondja „Háá, hát ezek, híjj, de érdekes, dididi-uuááá. (35:40)

Ezért, ha csak együttérző vagyok valakivel, nincs
összefüggésbe helyezve az, amit ő megél, nincsen semmi folyamat, nincs a
folyamatnak iránya. Hát mitől legyen jól hosszú távon? Azt sosem felejtem el,
egy hölgy beszélt 58 percet körülbelül, mert akkor 1 óráig beszélgettem
valakivel. 58 perc után megállt, azt mondja „Feri, kérlek, nehogy azt mondd,
hogy hát ennyi, én megértően, együttérzően hallgattalak, majd ez segít. Hát én
napi 24 órában érzek, nekem valami jó gondolatot mondjál!” Hahh, ez ez, tehát
hogy hogyan tud az érzés egy rendszer része lenni, csomó más elem van,
összefüggések vannak, és folyamat. Már ettől valami, valami úgy tisztul.
„Tényleg? Van tovább is?” Gyerünk! Ha van tovább, akkor nem, ne állj meg, akkor
gyerünk. Vedd komolyan, amit mondasz. Oké. (36:45)

Azt mondja John Gottman, kérdezzük meg a gyereket. Ne
erőltessük rá a saját céljainkat, hát éppen úgy alakul ki az érzelmi
intelligencia, hogy folyamatot csinálok vele. Hogy amikor beszélgetek a párommal,
a szerelmemmel, barátommal, tüdüdüm, hogy értitek, ha csak… „Jó, de mi a
célod?! Jó, írd le egy papírra, oszt’ dobd be nekem! Hát… egy hét múlva
találkozunk.” Mi, mivel hitelesítem azt, hogy az érzelmi intelligenciának a
kibontakozásához folyamatokra van szükség? Pont azzal, hogy egy folyamatot
csinálok vele. Megkérdezem, hogy mi a célod, s akkor ezen elkezd töprengeni.
„Mit tudom én, mi a célom? Nem tudom.” S akkor vele vagyok, most dolgozza ki a
folyamatot, most csinál egy folyamatot. Ha én rögtön „Jó, mi a célod?
Énszerintem azt kellene csinálni, hogy…” Értitek, most akadályoztam meg, hogy
egy folyamatban kialakuljon benne az érzelmi, érzelmével való bánásmódnak a
készsége. Tehát ezért fontos, hogy hadd mondja el, hogy mi a célja, és akkor
ezen elkezdünk töprengeni. Ami nekem a legizgalmasabb, most nem t’om, járkálok
itt össze-vissza, ami nekem a legizgalmasabb, hogy a célokat, mert ez a kérdés,
mi a célod, különböztessük meg a vágyainktól. Ez nem elhanyagolható
megkülönböztetés, ez „Cél, vagy vágy?” (38:10)

Kassai diáklányok Auschwitzban – Cél vagy vágy?

Hadd hozzak ide egy – éppen vasárnap is beszéltem, meg
valahogy annyira bennem van ez az élmény, hogy újból, újból előhozom. De most
egy kicsit más szempontból akarom. Tudjátok, a kassai diáklányok, akiket elhurcoltak
Auschwitzba. (Most nem t’om, hát…) Emlékeztek arra a pillanatra, ott van a 16
éves diáklány, Auschwitzban, és már ott van a nővérével, a 18-19 évessel, és
mind a kettejüket kopaszra borotválták. Hát ez azt jelenti, hogy kaptak esélyt
még ott az életre. A 19 éves volt a szép, hát a családban mindenki a csodájára
járt, és a 16 éves volt a művész. Akkor a szép odafordult a művészhez, a 19 a
16 éveshez, és azt mondja „Hugi, hugi, hogy nézek ki?” Erre a hugi ránézett, én
magam hallottam ezt a nénit, ahogy ezt elmondta, ezt a történetet. Azt mondja
„Hát az első gondolatom az volt, hogy azt mondjam, hogy ez egyszerűen szörnyű.”
Azt mondja, hogy „Tudtam, hogy ez igaz – de ő így fogalmazta – de nem segíti az
életet.” Hogy valami együttérzőt kellene mondani, valami olyasmit, ami nem csak
igaz, de mindenképp igaz kell, hogy legyen. 16 évesen, egy pillanat alatt ez
végigment benne. „Hát ha valahol nem hazudhatok, Auschwitzban nem lehet
hazudni. Az ember ember akar lenni, akkor itt nem hazudik. Igazat akarok mondani,
de segítse az életet.” Ő ezt így fogalmazta meg. Akkor azt mondja „Hát de
nővérkém, ez döbbenetes, nem is gondoltam, hogy… Hát tudod, amíg megvolt az a
gyönyörű hajad, hát nem is láttam, hogy milyen gyönyörű szép a szemed. Neked
milyen csodás szemeid vannak!” Ez azt jelenti, hogy ez a 16 éves lányka
meghallotta a ki nem mondott érzéseket. Ugye, tehát hogy itt aggodalom van, itt
félelem van, itt borzalom van. Azt mondta, én ezekkel az érzésekkel akarok
valamit kezdeni. (40:30)

Igen ám, de ami miatt ezt elmondtam, ez a rész most jön.
Mert azt mondja, hogy „Amikor kimondtam azt, hogy tulajdonképpen milyen
gyönyörű a szemed, akkor történt bennem egy változás. Mert abban a pillanatban
hihetetlen világosan megértettem valamit.” És ez milyen érdekes, amikor az
igazságból eljött oda, hogy nem csak igazat akarok mondani, hanem valami
együttérzőt, valamit, amiben részvét van, amiben egy… na. Azt mondja „Amikor
teret engedtem magamban az együttérzésnek, abban a pillanatban sokkal világosabban
megértettem az igazságot. Mert hirtelen – azt mondja – annyira világosan
láttam, hogy ha én most szabadon eldönthettem, mit mondok a testvéremnek a
kérdésére, akkor ez azt jelenti, hogy megmaradt valamennyi szabadságom. Hiszen
most derült ki, hogy szabadon azt mondtam a testvéremnek, amit akartam. Senki
nem szólt bele.” Ezt gyönyörűnek látom. Igazság, onnan az együttérzés, onnan
egy még mélyebb igazság. (41:45)

Most jön egy nagyon izgalmas. Azt mondja, hogy „Ebben a
pillanatban, amikor rájöttem, hogy eddig azt gondoltam, hogy elvették a
szabadságomat. Rájöttem, hogy nem így van. Hogy a szabadságomnak egy bizonyos
részét elvették, egy bizonyos minőségét elvették, de az, hogy az… azt nem
vették el, mert nem is vehető el.” Az a része nem vehető el. Azt mondja „Akkor
hoztam egy döntést, és a döntés így szólt. Mostantól kezdve Auschwitzban a
szabadságomból fogok élni. Minden egyes döntésemnél, és cselekvésemnél azt
fogom tudatosítani magamban, hogy szabad vagyok, és szabadon eldönthetem,
hogyan fogom csinálni.” Miért hoztam ide? Mert az az izgalmas számomra, hogy
meg tudjuk-e különböztetni a vágyat a céltól. Szerintetek ez vágy, vagy cél?
„Cél.” Áhh, én is így látom. Ez egy gyönyörűségesen kidolgozott cél. Ami nem
valami okoskodásból jön, hanem a legmélyebb belső világból fakad. Ez egy cél,
mert itt minden a kezemben van. Ez egy olyan cél, amit én tűzök ki, a
képességek itt vannak nálam, és mehetek, ez egy folyamat, és csinálom… Ez egy
zseniális cél. És mi a vágy? Élni, hazajutni, kiszabadulni – ezek a vágyak. De ahhoz,
hogy a vágyamat el tudjam érni, kell egy-két zseniálisan jó cél. Olyan, ami –
látjátok, mekkora különbség. Azt mondja „Élni akarok! Élni akarok!” Ezt valaki
mondogatja, és beszűkül az érzelmi világába, és tönkre megy. „Ez igazságtalan,
igazságtalan, hogy ez történt velem!” És tönkremegy. Ugye ezt mondja Placid
atya, aki nem tudott kikerülni abból a világból, hogy „igazságtalanul kerültem
ide”, legyengült, és meghalt. Ugye, a Gulag-ról mondja. Mekkora jelentősége van
megkülönböztetni a vágyat a céltól. (44:05)

Lufi a tengerimalac

Visszajövök a gyerekhez. Mikor a gyerek azt mondja „Hát mi a
célom? Apa, apa, hogyhogy mi? Akarom, hogy a tengerimalac éljen megint!
Elpusztult. Akarom, hogy legyen megint.” S akkor apa azt mondja, hát ugye mert
felnőtt, azt mondja, hát a… Lufinak hívják a tengerimalacot, azt mondja. „Hát
de a Lufit nem tudjuk föltámasztani. – Heee-heeee! A Lufit akarom!” A gyerekben
van egy vágy, egy nagy veszteség élmény. Döglött már meg állatotok? Na! Most
ezt olyan brutálisan mondtam. Nem, hát jó, jobblétre szenderült. Hát… Sajnos
nekem elég sok állatom megdöglött. De tényleg, egy időben egy csomó halat
tartottam, és hát… na, nem örök életűek. Volt egyszer egy békám. Tényleg. Úgy
hívják, hogy amerikai karmosbéka. Nagyon jópofa volt, mert a vízben él, és csak
úgy néha tük-tük-tük, így fölrugdosta magát, akkor vett egy kis levegőt, és
akkor le. Ott kapirgált, meg minden, nagyon jópofa volt. Kiugrott egyszer az
akváriumból, és én nem tudtam, eltűnt. Olyan egy év múlva találtam meg. Azt
lehetne talán mondani, hogy egy természetes mumifikálódás történt nála. Már nem
raktam vissza a medencébe. Na most, csak úgy ide akartam hozni, milyen az,
amikor egy gyerek elveszít egy állatot. Hát tudjátok „Hol a békám?” Hát ezt,
ezt nem, az tűrhetetlen, nem bírok másra figyelni. Volt veletek? Nem t’om,
megnézem az akváriumot, úsznak a halak. Az egyik egyszer csak ott fekszik a
kavicságyon. ez nekem gyerekként olyan, hogy úgy tudjátok, amikor valami
egyszerre vonz és taszít. Hogy úgy nézem, de nem akarom nézni, de éljen, és akkor
kopogok. Hát értitek, na. Halottnak a szenteltvíz, tehát… ő már régen ott fönn
úszkál, és én meg… (46:30)

Tehát a gyerek mit mond erre? Azt mondja, hogy „Kérem a
Lufit! Apa, de én a Lufit akarom. Nem akarok mindenféle idegen rohadt medvéket,
malacokat, sertéseket ide. Én a Lufit akarom, mert az az én Lufim, ööö. Nem
akarok más tengeri röfit. A Lufit akarom.” Ez mit jelent? Hogy bent van egy
érzésben, és éppen most tombol, és sír, és… kiszolgáltatott. Amikor a szülő azt
mondja „Nézd, hát, én is úgy szerettem ezt a kis hülye Lufit. Olyan édes egy,
hülye kis malac volt. Hát… de jól esett reggel megnézni, hogy mi van vele. De a
Lufit nem tudjuk visszahozni. Ha vissza tudnám hozni, visszahoznám. Vissza én,
az biztos.” És mit csinálok? Tulajdonképpen én elkezdek bánni a saját
érzésemmel, és eljutok valahova. Csinálok egy folyamatot itt, és a gyerek
egyszerűen részt vesz benne, úgy, mintha mesélnénk. S akkor „Ahaaa, hogy nem
tud, apa nem tud mit csinálni. És anya?” Ez a normális reakció. Apa nem, jó,
hát tényleg, apa sosincs itthon, lehet, hogy ezért nem ért oda. De talán az
anya. Most is lázas voltam, ő adta az orvosságot.” És akkor elmondom, hogy anya
sem tud vele mit csinálni. (48:15)

Ez mit jelent? Például, hogy itt van egy 3 éves gyerek, vagy
5 éves, vagy 11. Tulajdonképpen csinálok vele egy folyamatot, amiről kívülről
azt mondhatnám, veszteség-földolgozás. Időt kell rá szánnom, és „Jó, hát ez
csak egy kis, kis izé, kis állat. Érted, annyi van az állatkereskedésben, mint
a rakat. Na és pont ez? Nem is volt olyan szép, olyan hülyén állt a körme. Majd
szerzünk egy szebbet. Van albínó is, az sokkal tutibb.” Érted, te most
elszakítottál 25 kapcsolatot a gyerekeddel, két évig nem áll veled szóba. „Van
szebb, albínó.”, hát… Szóval. (48:55)

Nem egyszer a gyerekek, mikor azt kérdezzük, hogy „De hát
hogy egymással…” Mikor tőlem megkérdezte a pszichoterapeuta, pszichodramatista,
hogy „Mi a célod?” Hát amikor elmondom a vágyamat, az valami tök irreális. De
ott marad. „Jó, de ezt nem tudjuk megcsinálni. Nem, azt nem, a tengerimalacot
nem, egyszerűen nem.” De ezt ugye itt (1) mondom, azt nem. És olyan érdekes, a
gyerekekben olyan életerő van, hogy valaki ezt kíséri. „Igen, nagyon, ő is
szerette a Lufit, hát akkor… Nem t’om, hát temessük el. Jó, apa? De, de én
akarok neki egy ilyen kis izét csinálni. Hogy tudod, segítesz nekem, hogy akkor
kivágnánk, tudod, ilyen kis izé, fűrésszel, hogy Lufi. És akkor azt úgy oda
ráraknánk úgy akkor. Jó, apa? Segítesz?” Hogy most nem arról van szó, hogy most
felnőttként elkezded „Édes fiam, ez vágy, nem cél. Disztingválj, te kis te!”
Hanem hát úgy, na… olyan, azt nem tudom, és akkor… háhh. (50:10)

Tehát a célok kitűzésének óriási jelentősége, hogy egyszer
csak egy érzés már nem csak egy rendszer része, hanem egy folyamat része.
Amikor megkülönböztettük a vágyat a céltól, akkor tulajdonképpen egy zseniális
dolgot csináltunk. Mert amíg a vágyamban vagyok, tulajdonképpen minden további
nélkül egy beszűkült állapotban maradhatok. „Hát az a vágyam, én férjet
akarok!” Most ezt átélem, még jobban, hogy „Férjeeet! De legyen kész, egy
tökéletes férjet! Férjet!” Azt tudjátok? Egyszer valaki azt kérdezte tőlem,
hogy „Készáru van?” Igen, a gyerekek kézműveskedtek, tudjátok, és jött a nagy
ember, és akkor „Készáru van? – Készáru nincs. Itt lehet mit t’om én,
betűtésztából nyakláncot csinálni, készáru nincs.” Ezt annyira, na, olyan
drágák vagytok, mikor valami kész férfit akartok. Hát a kész férfiak, na.
Nincs, kész férfi nincsen, nincs, nincsen, kész férfi nincs, csak ilyen
folyamatban lévő betűtésztából magát éppen előállító, olyan férfiak vannak. Na,
és akkor… Szóval hogy amikor, amikor én nem különböztetem meg felnőttként a
vágyat a céltól, akkor azt mondom „Az a célom, hogy élni akarok! Élni akarok!”
És, és ebbe bele is döglök rögtön. Hát de nem így van? Beleszűkülök, és akkor
vágy, és az a vágy most nincs, de nincs férfi, igen, mert a jó férfiakat már
mind elvitték, a rosszak meg itt maradtak. A rosszat eee-aaa, 22-es csapdája,
ee-eee. Értitek, ezt… látom, van egy kis érintettség itt a… Ajj, nehogy, nehogy
megbántódjatok, nem akarok, na, gyerünk! Szóval. (52:15)

De hogy látjátok, ez, hogy folyamatok. Hogy tulajdonképpen
az igazán kész férfi, akire vágyok, az hogyan lesz igazán kész férfi? Hogy
együtt készül. Ugye, hogy tzz-zzz, s akkor én láttam, hogy készül, a nemjóját.
Elakadt azért. Akkor így rájöttem, megértésem van, tényleg, ott látom, most is
látszik rajta… Azt mondtam, na, jó, ott, mondtam, az L betű onnan menjen csak
ki. Ahh, szóval. Ha csak a vágynál vagyok, még ugyanabban a beszűkültségben
élhetek, az érzelmi intelligencia vesztegel. Ha fölteszem azt a kérdést, mi a
cél, akkor a kompetenciák, ami az én kezemben van, a cél a kezemben kell, hogy
legyen. A vágyban valami a kezemben van, és van, ami nincs. De a célnál az a
kezemben kell, hogy legyen, különben nem lehet cél, mert akkor az vágy. Az a
célom, hogy… és az… Nem lehet az a célom, hogy te legyél kedvesebb, ez nem
lehet a célom. (53:25)

Az lehet a célom, olyan szép volt, egy jegyes csoportban
ültünk, és akkor azt mondta a vőlegény, hogy „Tulajdonképpen a beszélgetésben
oda jutottunk, hogy mit kell nekem ahhoz csinálni, hogy a feleségem akkor nagy
valószínűséggel azt csinálja, amit én szeretnék.” Ez egy rendszerszemléletű
gondolat. Mit kell énnekem csinálni ahhoz, hogy a feleségemnek kedve legyen
megcsinálni azt, ami nekem nagyon jól esne. És hogyha ezt nyílttá tesszük, ez
nem manipuláció. „Ugye, mert jó… de hogy is csináljuk, majd úgy lesz, ahogy én
akarom, csak… elrejtjük.” Akkor az manipuláció. De ha én azt mondom „Te, én úgy
szeretném, hogy néha, mikor valamit mondok, hogy ez nekem nem megy, akkor ne
mondd rögtön azt, hogy <<Igen, szerintem is azok a hibáid, hogy…>>,
hogy ez egyszerűen nem esik jól. Majd mondhatod egy 20 perc múlva, de az elején
mondd azt, hogy <<De Robikám, neked menni fog, és szeretlek, és gyere,
adok egy csókot!>>, szóval ezeket kérem az elején. Hát de, és akkor 20
perc után mondd majd, hogy szerintem meg ez hogy van, mert nem, rögtön az
elején ezt nem kérem.” (54:25)

Hát értitek, hát Szindbád kezdte a velővel, az rendkívüli.
Sose bírnám elkezdeni a velővel, de nem is, a levessel kezdte, és utána ette a
velőt. Jól emlékszem, ugye? Tényleg, most hirtelen eszembe jutott, hogy először
megette a levest, na. Hát ezt ki bírja azt, hogy pfff, és akkor rögtön a…
Elnézést, itt. Na jól van, tényleg, most már tovább… Ezt nem t’om, az ingem,
olyan… nem t’om, olyan… mondjatok egy jó szót, nevezzétek meg az érzést, ami
bennem van! Laissez-faire vagyok? A székem? Aj, az ingem egy ilyen laza
laissez-faire módon omlik alá. Na, gyerünk! Azt mondja, jó, igen, igen, ezt nem
mondom, ez jó lenne, de nem vagytok elég érettek, jó, menjünk. Annyira szeretek
néha ilyen, értitek, szóval ezt nem bírom ki. Tessék? Igen, az érzelmi
intelligencia nevében. Következő pont. (55:40)

12. Lehetséges megoldások kidolgozása.

Hát most már van célunk, olyan, ami az én kezemben van,
megkülönböztettem a vágytól, ezért már rendszerben vagyok, és folyamatban
vagyok, és a folyamatnak van iránya. Haha-haaa! Hát érzitek, ez mennyivel több,
mint egyszerűen csak együtt érezni. De ha kihagyom az együttérzést, akkor hiába
minden. Oké. (56:05)

Amit hangsúlyoz John Gottman, hogy a gyerek ötleteit vegyük
komolyan. Akkor is, hogyha később majd ő maga belátja, vagy mi előre, vagy
rögtön tudjuk, hogy hát ezek nem olyan jó ötletek. De úgy vegyük komolyan
azért, mert ő valahonnan elindult. Nem kell tökéletesnek lennie, nem kell
rögtön tudnia. Hadd kezdjen el valamit. Kezdje el, mert akkor egyszer csak
elkezd benne lenni egy folyamatban. Egyszer csak ő maga „Ez nem, ezt… De ha ez
nem…” Értitek, hogy hogyan dolgozódik ki egy rendszer. „Ez nem, akkor talán az.
Lehet így, de talán lehet úgy.” Egyszer csak ő maga elkezd
rendszerszemléletben, hahhh, oké. (57:00)

Aminek itt nagy jelentősége van, hogy ahogy a férjünk,
feleségünk, barátunk, értitek, hogy… vagy saját magunkkal. Elakadok, és
elakadok, és elakadok. Nem kell rögtön tudnom a megoldást. Hanem hogy
megengedem, elkezdek ezen… „Hogy, de hogy csináljam. Áh, ez de jó lenne! Áh
nem, ez hülyeség.” Nem, sokszor ennyi? De ez fontos, szántam rá 10 másodpercet,
és azt mondtam, hogy hülyeség. Ez jó dolog, mert ezt most akkor tudom, hogy így
van. Tudjátok, mint a…, hát elnézést, ha túlságosan ismétlem magam, Edison,
tudjátok. „Hogy dolgozta föl azt a rengeteg kudarcot?” Ötszázvalahány féleképen
szenvedett kudarcot a villanykörte készítésével. Akkor Edison azt mondja. „Ötszázvalahány
kudarc? Dehogy is! Én vagyok talán az egyetlen ember, aki tudja, milyen
ötszázféleképen nem lehet villanykörtét készíteni.” Hát ez egy tudás. Az egy
tudás, hogy szántam 10 másodpercet arra, hogy nem csapom agyon. Ez egy tudás,
oda eljutottam, ez most már a hátam mögött van. Oké. (58:10)

Amit akartam mondani. Magunk felé is, mások felé, bátorítás,
vagy segítés. Erre szükségünk lehet. Ott van egy kétéves gyerek, vagy 12 éves,
ott vagyok én, miután kirúgtak, és értitek, a baltás emberrel kell valamit
kezdeni. Hát persze, hogy szükségem van egy jó kérdésre. Még egy jó kérdést sem
tudok föltenni. Valaki föltett egy jó kérdést, hát azzal nem lehet. Akkor mivel
lehet? (58:35)

Meghívtak egyszer valami tévébe, és akkor valami…, ott szó
szót követett, és akkor valahogy úgy kibukott belőlem, hogy azt mondtam, hogy
„Én például nagyon fontosnak tartom, hogy igenis, néha lelkesítsük egymást.” S
akkor tudjátok, megjelent egy ilyen, ez az élményem, nem tudom, hogy így
volt-e. Megjelent egy ilyen gúnyos ajkbiggyedés. „Lelkesíteni? Hát és akkor,
atya, mivel lelkesíti maga a többieket?” Ez volt a megélésem. Nem tudom, hogy
így volt-e, hanem sz’al ez a… „Nahát, tudja a lelkesítés, az körülbelül, mint…
na, gumilabdának a csók.” Nem megy előre az élet. De nem így látom. Voltatok
már focimeccsen, hokimeccsen, vízilabda meccsen? Hát ha valaki nekem azt mondja
lelkesítés, meg a bátorítás az semmi, életében nem volt egy meccsen. Most aki
azt lenézi, hogy… valakinek szurkolni, hogy ordítani teli torokból úgy, hogy
berekedsz, annak van értelme. Na, jól van. (59:55)

Tehát lehetőségek, megoldások kidolgozása. Itt valami nagyon
szép, hogy… behozni ötleteket. Milyen, milyen ötletek volnának lehetségesek?
Kifejezetten nagyra értékelem a mi kultúránkban azt, hogy világos lett
számunkra, hogy mondjuk valamit szeretnénk, van egy célunk, mondjuk
meghatározunk egy célt, mögötte van a vágy. A következő lépés nem az, hogy
akkor lépésekre bontjuk, meg mit… Hol tartunk még? Sehol nem vagyunk. Hanem,
üljünk le ötletelni. Egyszerűen a legszabadabb módon ötleteljünk. Ötleteljünk!
Mi jut erről eszedbe? Mi mindent lehetne csinálni? Hogy lehetne csinálni? (60:45)

Emlékszem, Ausztriában volt egy apát. Képzeljétek el, ott
egy csomó bencés kolostor, és egyik-másik döglik, másik-harmadik meg nagyon
döglik. Volt egy bencés apátság, a’meg virult, virult. Ismerőseim elmentek oda,
bencés ismerőseim, és ki akarták kutatni a titkát annak az osztrák apátságnak,
amelyik a többi döglődő mellett meg virult. Elkezdtek beszélgetni az apáttal,
és az apát azt mondja. Kérdezték, hogy de mitől működik ez, és miért nem
működik, ugyanabban az országban van. Hát de miért működik ez nagyon jól, a
másik meg nagyon rosszul? Azt mondta ez a bencés apát. „Azért, mert mi komolyan
vesszük a legőrültebb ötleteinket is.” A legőrültebbet is. Hogy amikor annak
van az ideje, hogy van egy célunk, és hogy… akkor a legőrültebb ötletnek is
teret adni. Majd azt mondjuk, hogy nem. Hát… És miért izgalmas ez, hogy a
legőrültebb ötletnek teret adni? Miért izgalmas ez? Azért, mert amikor
megengedjük a gyereknek, és aztán felnőttként magunknak, vagy egy kapcsolatban
a társunknak, hogy a legőrültebb ötleteket is egyszerűen ide lehessen hozni,
hogy mit lehetne csinálni, háhh, bővül a szabad cselekvés köre, kinyitottunk
egy ablakot, ott egy ajtó, ott megnyílt egy maraton futópálya. Szóval, hahh!
Hát ezt, ennél jobbat el se tudok képzelni, ahogy ezzel a szabad ötleteléssel,
hááá, rájövünk, hogy de mennyire is szabadok vagyunk, ez hihetetlen. Hát az
előbb még azt gondoltam, bele kell dögleni, hát most meg tkk-ttt-tttt. És hogy…
na… most… nézem az időt. Nálatok is 20 van? 20, jó, jó. Igen, mert már régen
elemet kéne cserélni benne, csak mindig elfelejtem. 14. pont, nem, ezt se
akarom ragozni. (62:45)

14. Megoldási javaslatok értékelése.

Hát akkor eljutottunk oda, ezt kiszortíroztuk, azt nem, azt
tölö-lölöm, lettek megoldási javaslataink, és itt van öt nagyon zseniális
kérdés, és hát… Örültetek ti is az Oscar-nak? Eeee, láttátok? Áááá! Hát, na!
Ugye, gyerekekről van benne szó. Nemde végül, amit a gyerekek csinálnak, egy
egészen képtelen ötlet, ugye? Tetszik a filmnek az a jelenete, hogy ez a
kislány ott ül, és azt mondja „Van egy ötletem.” Megvan ez a pillanat? Thúú,
van egy ötletem. Nézzük, a film végén azt mondjuk, fúúú, fúú, sz’al, na így, ez
parádés! De mi kell hozzá? Hogy senki ne mondja neki azt, hogy hülyeség. Hogy
szabadon lehessen ötletelni. Lehetne így is, nem így fogom, de lehetne így,
lehetne egész másképp. Tudjátok, most megint, csak el… na most, de mindegy,
most már elkezdem, most már mondom. (64:05)

Emlékszem, hogy fiatal plébános voltam, és nagycsütörtök
előtt. Azt mondtam ott a képviselőtestület tagjainak, de ez 15 évvel ezelőtt
volt, 14, dehogyis 15, körülbelül így. Mondtam nekik „Figyeljetek! Én úgy unom
már azt, hogy mindig csak férfiak lábát mosom meg nagycsütörtökön.” De most nem
azért, mert jól esik akkor egy nő lábát mosogatni. Most nem az, hogy nem esik
jól, értitek, most már ebbe belezavarodtam. Azt akartam kifejezni, hogy nem így
akartam hozzájutni ehhez az élményhez, hogy egy nő lábát fogdossam, hanem az
volt bennem, hogy egyszerűen nem értem, hogy nagycsütörtökön miért csak férfiak
lábát lehet megmosni. Hát ezt egyszerűen nem fogom föl, hogy ez miért van. Egy
kicsit tudjátok, olyan provokatívan is dobtam ezt be. Kíváncsi voltam, hogy mi
a reakció. Hát szóval, tudjátok, az a… volt, aki szóra se méltatta, az, hogy érzésre
sem méltatta, nem is érez ezzel kapcsolatban semmit, úgy hülyeség, ahogy van.
De hogy miért ne lehetne? Hát olyan szívesen csinálnám. És akkor páran kedvesen
„Na-na, na-na-naaaa!” Most csak azért, nem, hát most csak azért nem. (65:30)

És akkor eltelt 15 év, Ferenc pápa nagycsütörtökön… hát
énnekem ez olyan jól esett, duplán. Van valaki, a pápa, hát nem lenyűgöző? Hogy
egy pápa, akiről az a képzetünk egy pápáról, hogy őneki aztán ugye ezt szabad, ezt
nem szabad, ezt izé, itt vagyok, „A Vatikánban vagy Ferenc, ne felejtsd el, te
vagy a pápa.” Hogy valaki azt mondja „Miért ne moshatnám meg a nők lábát?
Ellent mond ennek valami? Nem. Kérek hat nőt!” Ez az… de ez ott kezdődik, hogy
valaki átél valamit, ott van egy vágya, hogy az egyház hogy lehetne egy olyan,
értitek, olyan jézusibb. Már most nem, nem, na, vannak kívánni valók itten
maguk után, vagy hogy kell ezt mondani, vagy maguk előtt, vagy nem t’om,
össze-vissza vannak kívánni valók. Szóval ez a szabad ötletelés, az apát is azt
mondta. A legőrültebb ötleteinket is komolyan vesszük. (66:40)

Itt van egy film, most magunk között szólva, ez az Oscar-díj
szerintem egy ötletért járt, ez teljesen szubjektív, amit most mondtam, ez egy
jó ötlet, ez egy nagyon jó befejezés. Milyen izgalmas, hogy milyen érzékenyek
vagyunk egy ilyen nagyon frappáns befejezésre, amit nem találsz ki rögtön
elsőre. Így látom, ez egy nagyon jó ötlet, a befejezés, na. Érthető, hogy,
hogy… jól van. Jól van, jól van. Olyan… (67:20)

Sose felejtem azt el. Most ez is, látjátok, hogy nem lehet,
most miért kell ilyet csinálni egy színpadon? Most pap vagy, vagy nem? Legyél
már normális! Még ott voltunk, tudjátok, a Szentkirályi utcában, és azért akkor
ott sokan… „Ki ez? Mmm.” Emlékszem, hogy azon az alkalmon fölfeküdtem az
asztalra, mert ott volt rendes katedra, és ott mi ezt így hívtuk, ilyen
büdösbogár mozgásokat csináltam. Igen, mert amikor fociztunk, és valaki
elesett, és nem fölállt, hogy „Gyerünk, folytatjuk.”, értitek, ilyen férfias
mentalitás, hanem fetrengett, akkor erre mindig azt mondtuk, hogy „Büdösbogár!”
És akkor aztán fölpattant, mert ő nem, hát tudjátok, ez ilyen férfi virtus. Na,
és a… éppen ott fetrengtem a katedrán, és hát a következőt mondja valaki. De
ezt visszahallottam. Éppen valami kórházigazgató eljött, hogy mondták neki,
hogy állítólag ott van valami értelmes, és egy alkalomra jött, soha többet,
mert pont akkor ilyen büdösbogaraztam a katedrán. Akkor aki mondta neki, hogy
szerinte érdemes volna jönni, ő aztán beszélgetett vele később, és akkor a kór…
főorvos, nem, igazgató, azt kérdezte ettől az ismerősömtől, aki mondta neki,
hogy érd… Most már befejezem. Azt mondta „Máskor is fetreng az asztalon?” Ugye
az ismerősöm valahogy próbált engem… „Nem, nem, nem, most először fetrengett.
Nagy valószínűséggel most tíz évre kifetrengte magát.” De ez már nem segített,
mert többet már nem jött. (69:10)

Az első kérdés: Igazságos-e? Méltányos-e?

Jó, szóval, na. Nézem az… hú, hát, e-ö-á-ú, Z/X,
jelentk-ezz! Ez a pont volt a megoldási javaslatok értékelése, és itt van öt
alpont. Nem, ez a mániám. És most jön valami nagyon szép. Hogy, emlékeztek, itt
most ez az együttérzés széke, innen indultunk, hogy sír a gyerek, oda vagyok,
csalódott vagyok, iszonyú fájdalom, satöbbi. A 10. pontnál már nem csak az
érzésekkel dolgoztunk, hanem rendszer, folyamat, folyamatnak iránya, aztán már
reflektáltunk a megoldási javaslatokra, közben… És hogy egyszer csak az első
kérdés így szól John Gottman leírása alapján. Azt mondja, az első kérdés,
miután a gyerekkel, a felnőttel, baráttal oda jutottunk, érted, mit t’om én a paptársaimmal,
hogy mit lehetne csinálni, hát bárcsak már ha jutnánk is! Hogy az első kérdés
így szól, amit érdemes föltenni, mikor azt mondjuk, megvan a cél, és ezt
akarjuk csinálni, hogy „Igazságos-e?” Hogy azt mondja John Gottman, az érzelmi
fejlesztő szülőről, az érzelmi intelligencia kidolgozásánál, hogy az első
kérdésed legyen az, mielőtt valamit csinálsz, hogy „Igazságos-e?” De gyönyörű!
Megvan a kapcsolat, most kezdek valamit az érzésemmel, és azt kérdezem, hogy
igazságos-e. És hogy az más kérdés, hogy igazságos-e, mint hogy jogos-e, mert
egy csomó minden jogos, és nem igazságos. Jogos, de nem igazságos. (71:00)

Elmentek a moziba, megnézitek John Wick 2. „Megölték a
kutyámat. Lezúzták a Mustangomat – ez egy autó – ezért bosszút állok.” A
megbocsájtás definíciója, sok féle definíció van, de az egyik, ami nekem a
legnagyobb szöget ütötte a fejemben, azóta is értitek… hogy a megbocsájtás,
mikor valaki egy tudatos, szabad döntéssel eláll a jogos bosszújától. Hahh!
Jogos bosszú. Ugye, szemet szemért, fogat fogért. Hogy nem azt, nem azt érdemes
megkérdezni, hogy jogos-e, ezt megkérdezhetjük, csak ez nem lesz elég. Mert ha
azt kérdezzük csak, hogy jogos-e, lehetséges, hogy teljesen szem elől
tévesztjük az együttérzés székét, a megbocsájtásét. Hát ezért az a jó
kérdésünk, hogy igazságos-e. Ennél van egy még jobb kérdés. Mert az
igazságosságnak van az a minősége, amit így nevezünk, hogy méltányos.
Méltányos-e, vagy nem? Azt mondod, jogos, hát persze, odacsapok, jogos volt. (72:35)

Például, képzeljük el ezt a helyzetet. Ezt olyan megrendítő,
szokott ilyen lenni. Az egyik fél, mondjuk legyen a nő, hogy, hogy… nagyon
nagyvonalú tud lenni a férfivel. A férfi azt mondja „Én fáradt vagyok, nincs
kedvem. – Jó, akkor ne menjünk.” „Ejj, de úgy, akkora kedvem lenne!” A másik, a
férfi azt mondja „De nekem nem. – Jó, akkor hagyjuk.” De mindezt szabadon
csinálja. Akkor a férfi csinál valami íííí, nagyvonalúan megbocsájt, kedves. A
nő valamit rosszul csinál, és a férfi azon nyomban lecsap rá. Büntető
készenlét, pff!-pff!-pff!. Jogos volt, mondjuk, mert rosszul csinálta. De se
igazságos nem volt, méltányos meg aztán, fényévekre volt a méltányosságtól. (73:30)

Megvan nektek az az élmény, hogy valakivel az az élményetek,
hogy olyan nagyvonalú volt veletek egy csomószor, és egyszer csak ő szorul rá.
Hát az első érzésem lehet az, éééjjj-dééé!, és azt mondom „Hát de ötször milyen
jó fej volt velem. Jogos lenne most egyet ezt vagy azt csinálni, igazságos
lenne, hogyha ezt szóvá tenném, méltányos meg az, hogy… szeretlek, az a
méltányos.” Miközben nem tagadom azt, hogy az nem volt mondjuk helyes. Ez a
méltányos. Ezért, amikor Gottman azt mondja, mielőtt belekezdünk a cselekvésbe,
valamilyen érzelmi földolgozásnak a folyamatában, akkor az első kérdés ez, hogy
„Méltányos-e?” Ne azt kérdezzük, hogy jogos. Oké, nem, nem is akarom ezt. Oké.
Hű, idő van! Most énnálam már… az összes rágógumi elfogyott, úgyhogy már nincs
mit hova tapasztani. (taps – szerk.) (74:45)

Lejegyezte: vinkozoli