Mt 17,1-9 – Nagyböjt 2. vasárnapja

2017.03.12. vasárnap: NAGYBÖJT 2. VASÁRNAPJA

Jézus beavatja a tanítványokat.

Olvasmány (Ter 12,1-4a)

Az Úr így szólt Ábrahámhoz: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” Ábrahám tehát elköltözött, ahogy az Úr megparancsolta neki.

Szentlecke (2Tim 1,8b-10)

Kedves Fiam! Vállald velem együtt a szenvedéseket az evangéliumért, Isten erejére támaszkodva, aki megváltott minket, és szent hívással hívott, nem tetteink miatt, hanem saját elhatározása és kegyelme alapján, amely megnyilvánult most Megváltónknak, Jézus Krisztusnak megjelenésével. Ő legyőzte a halált, és felragyogtatta előttünk az életet és a halhatatlanságot.

Evangélium (Mt 17,1-9)

Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és (ennek) testvérét Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, felállítok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította be őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!”

Vasárnapi beszéd

Ezen a hegyen beavatódnak a tanítványok. Éppenséggel ők hárman beavatást nyernek Isten országának a titkába, az üdvösség történetébe. Megnyílik számukra sok titok, az, hogy mi vár Jézusra. Tudjuk jól a párhuzamos evangéliumi helyeken, ahol erről a történetről még szó esik, hogy nem is akármiről beszélnek ott, hanem a jövendőről, hogy Jézusnak hogyan kell szenvednie, hogy meg fog halni. Aztán a mai evangélium végén pedig, hogy mindennek a folyamatnak ott van a vége, hogy föltámad a halálból. Összefoglalva azt mondhatnánk, hogy Jézus kiválasztja még a tizenkettőből is azt a hármat, és azután őket beavatja. Akkor itt megállnék a mondattal. Tulajdonképpen mibe nyernek beavatást ezek a fiatalemberek?

Szeretném a hagyománynak a gondolatait az evangélium lelkületével összefüggésbe hozni, és akkor először azt mondani, hogy mit is jelent az, amikor egy fiatalembert, egy fiút férfivá avatnak, és lehetősége nyílik beavatottnak lenni a férfi létezésébe. Hogyha a hagyományt nézzük, akkor azt látjuk, hogy a közös vonása a férfiak beavatásának az, hogy egy férfi megtanulja azt, hogy néha el fog bizonytalanodni. Még azt sem fogja tudni pontosan, lesz-e ereje valamit végig vinni és megcsinálni. De hogyha mondjuk elképzelem itt az esküvőket, ahogy áll itt a menyasszony és a vőlegény, hogy tulajdonképpen ez a vőlegény nagyon sajátosan beavatást nyer az életnek egy rettenetesen hallatlanul fontos világába. És mi az ő kérdése, hogy ő igazán beavatottként él-e? Ez az, hogy végig csinálja-e. A beavatás kulcsa a férfi szempontjából, hogy egy férfi pontosan tudja, mit kell csinálnia. Nem biztos, hogy végig csinálja. A férfi beavatásnak a hagyomány szempontjából a kulcsa tehát nem az, hogy a férfi bizonytalan abban, hogy mit kell tennie. Ha egy picit is nyitva tartotta a szemét, a fülét, és a szívét, tudja, hogy mit kéne csinálnia. Amikor ő beavatottként él, akkor ez azt jelenti, hogy amikor a hullámzása az életnek megjelenik, és bizonytalanná válik, akkor nem áll el a céljától, és végig csinálja azt, ami a beavatásban számára föltárult, és megjelent, mint életfeladat. A férfi beavatásának a kulcsa, hogy a férfi tudja, mit kell csinálni, azt nem tudjuk, hogy végig csinálja-e.

Ha megnézzük az evangéliumban, milyen izgalmasok ezek a férfi beavatási helyzetek, ahogyan Jézus szól Péternek. És tulajdonképpen mindig annyira világosan beszél. „Péter, ez így lesz. Péter, most meg kell mosnom a lábadat. Nézd Péter, te el fogsz engem árulni. Gyere Péter, kövess engem!” Tulajdonképpen Péter számára mindig nagyon tiszta, egyértelmű és világos, hogy miről van szó. Ami nem világos, hogy mit fog csinálni Péter. Hogy éppen most ebbe az irányba dől, vagy abba az irányba? Most elkezd beszélni, vagy szabadkozik, vagy tiltakozik, vagy…? Ezt nem lehet pontosan tudni.

A női beavatásnak a természete nem ez. A női beavatás természete a férfi beavatással szemben tulajdonképpen az, hogy a női beavatásnak a legnehezebb része pontosan az, ami a férfi beavatásban nagyon világos. Ez pedig az, hogy a nő nem tudja, hogy mit kell csinálni. Nem tudja pontosan, hogy… Nehogy valaki ezt most félreértse, valami leértékelésnek tekintse! Nem világos, hogy az a sok érzés, ami ott van benned, hogy melyikre hallgassál. Az a sok gondolat, amit mindenhonnan összeszedtél, de melyik az igaz? Az a sok vágy, ami téged eltölt, és ez aztán napi 24 órában ott van benned… Melyik irányba indulj el? A női beavatás kulcsa a hagyomány szerint az, hogy a nő egyszer csak elkezdi egyre pontosabban érzékelni a saját belső hangjait, egyre jobban tájékozódik a vágyaiban, az érzéseiben, a késztetéseiben, a gondolataiban, és egyre pontosabban és egyre világosabban közel kerül a saját súlypontjához, és szívéhez. Vagyis azt lehetne mondani, hogy egyre inkább kidolgozódik benne az, amit mi aztán kívülről csak nézünk, és azt mondjuk „Hát ezt honnan tudtad? Miért pont így csináltad? Hogy volt neked ez a jó érzéked ehhez?” És az a jó érzék, ami ott van a beavatott nőben, az, hogy kapcsolatot talált a saját belső lényegével.

Ezért lehetséges az, hogy amikor Máriához odaér az angyal, Gábriel is azt mondja, hogy „Hát méhedben fogansz, és fiút szülsz.” S Mária mit mond? „Hogy lesz?” A férfinek nem az a kérdése, hogy hogy lesz. Lesz-e hozzá erőm? Aztán mikor Mária és Márta befogadják Jézust, akkor Márta azt mondja „Nem, hát itt sütni kell, főzni kell, vasalni, mosogatni, teregetni, meg a többi.” Mária azt mondja „Nem, szerintem inkább hallgatni kell, ott kell ülni, fülelni.” Nem lehet pontosan tudni, hogy mit kéne csinálni. Amikor Jézus beavatja mindkettőjüket, azt mondja „Látod Márta, a Mária a jobbik részt választotta.” A női beavatás kulcsa nem az, nem az, ami a férfié. A női beavatás kulcsa, hogy képes vagyok-e eligazodni a belső világomban, és a belső középpontomhoz elég közel tudok-e kerülni.

Most ha ki akarnám sarkítani ezt, azt mondanám, a férfiak gyönge pontja… Az erőssége az, hogy tudja, mit kéne csinálni, nem biztos, hogy lesz hozzá ereje, föladja. A nők erőssége az, hogy van erőtök, mondjuk így, nektek van erőtök. Azt lehet látni, most tudom, egy kicsit olyan általánosító, de most a hagyományt összekötve azt lehet látni, hogy egy nő annyira tudja, hogy mit akar csinálni, olyan döbbenetesen, és akkor nekiáll, és 20 év múlva ugyanazzal a hatalmas erővel és energiával válik el, amilyen erővel megházasodott. Erő az van, azt nem lehet tudni, hogy milyen irányba használjuk. Mit csináljak vele? Melyik vágyamnak adjam át magamat? Inkább ez a nagy nehézség. Hogyha nézzük a szentírásban ezeket a beavatási helyzeteket, de nagy dolog, amikor egy nő rátalál arra, hogy most már nem kívülről figyeli, hogy mi a divat, hogy mi a sikk, vagy mi a trendi, hanem közel kerül a szíve mélyéhez, s akkor abból már pontosan fogja tudni, hogy a meglévő erőit mire érdemes használni.

Akkor a harmadik lépésben pedig látjuk, hogy létezik az, amikor akár a férfit, akár a nőt felnőtté avatnak. Mi a felnőtté avatás kulcsa? Hát ki a gyerek? A gyerek az a valaki, aki teljesen természetesen áll bent a világban, többé-kevésbé átéli azt, hogy ő a középpont. Hát anyukája így néz rá, reméljük, apukája így néz rá, reméljük, a nagyszülők meg nagyon így néznek rá, reméljük. Tulajdonképpen a gyereknek szüksége is van arra, hogy átélje, hogy „Én vagyok a középpont. Ajj, hát nincs is senki, akit úgy szeretnének, mint engem.” Ez nagyon hasznos, és fontos, és értékes, és minden gyereknek ezt meg kellene élnie, hogy ő van középen, és mások élnek érte. Amikor akár az a kisfiú, akár az a kislány egyszer csak beavatódik a felnőtt létezésbe, akkor az történik, hogy felnőtt az az ember, aki másokért él. Ameddig valaki nem él másokért, nem él felnőtt életet. Amikor valaki 30, és 40, és 50, és 60 évesen középpontban akar mindig lenni, és valahogy azon mesterkedik, hogy a világ hogyan segítse őt, akkor egy örök gyerek. Ezek a felnőttek, akik valójában gyerekek, hiába 40-50-60 évesek, és lehetnek nagyon sikeresek, és csillog az életük, és akármit mondhatunk, nincs is súlyuk. A nehézségük az, hogy aztán 40-50-60 évesen ezt már ők is érzik. Történhetett velük akármi, és elérhettek akármit, és lehettek akármilyen sikeresek, nincs súlyuk. Akkor átélik, hogy „Lehet, hogy tartásom se, nem csak súlyom?” Ezért a felnőtté avatás kulcsa, hogy valaki nagyon világosan beavatódik abba a létezésbe, ami a felnőtt létezés, hogy tudok és akarok másokért élni.

Ezért nem véletlen, hogy amikor Jézus megszólítja, bárkit aki ott van, aki aztán az ő tanítványa lesz, férfi vagy nő, akkor azt mondja. „Gyere, és kövess engem! Hagyd ott a…, hagyd ott, gyere velem! Gyere, töltsd nálam azt a napot!” A harmadik gondolat így szól: felnőtt az a valaki, aki másokért él. Amikor beavatódunk ebbe a létezésbe, nem véletlen, hogy ott a színeváltozás hegyén föltárul az, hogy Jézus ahogyan majd szenved, és meghal, és föltámad, mindez nem saját magáért történik, hanem értünk. Ezzel a tanítványokat, most azt a hármat, beavatja a felnőtt létezésbe.

A negyedik gondolat, hogy ami mindebből következik, amikor valaki beavatódott a felnőtt létezésbe, vagyis másokért él, és emiatt súlya lesz, az történik, hogy egyszer csak kiderül az, amit például Eckhardt mester a következőképpen fejezett ki, a nagy misztikus. Azt mondta, a lelki élet kulcsa nem az összeadás, hanem a kivonás. Milyen érdekes, a mai evangélium az így szól, hogy akkor Jézus azt mondja „Föl fogok támadni a halálból. Hát ez nagyszerű lesz, az életem csúcspontja. Ne mondjátok még el senkinek.” De mi ennek az ára? Ennek az ára az, hogy szenvedni fog, és meg fog halni. Amikor valaki felnőttként beavatódik Isten országába, akkor egyszer csak elkezdi nagyon világosan látni, hogy az, hogy föltámadás, és örök élet, és dicsőség, ez vár ránk. De az ára, az első sorban nem összeadás, hanem kivonás. Mert a gyerek lelkülete szól arról, hogy körbenézek a világban, és azt nézem, hogy lehetne még, és még, és még többet. És akkor a gyerek lelkületével ránézek az égre, és azt mondom „Istenem, hát valószínű, te vagy a legügyesebb abban, hogy nekem még több mindenem legyen.” Ez a gyerek mentalitása. A felnőtté az „Uram, te azt mondtad nekem, hogy <<Gyere, és kövess engem!>>, az a kérdésem most ezután, mit kell ehhez elengednem?” Ezért a beavatott felnőtt azt kérdezi nap nap után, mire van szükségem ahhoz, hogy el tudjam engedni azt, ami akadályoz abban, hogy téged kövesselek. Ezért mondja Eckhardt mester azt, hogy a lelki élet kulcsa nem az összeadás, hanem a kivonás.

Ma egy olyan kultúrában élünk, ahol úgy próbálunk fölmenni valahogy az égbe, hogy mindig összeadunk, és összeadunk, és összeadunk. Ezért egy idő után már nem jutunk sehova sem. Ezért de nagy dolog, hogy megjelenik egy fordulat, és akkor rájövünk, hogy nem, most már az a kulcs, hogy mit kell elengedni. Különben sosem lesz az az enyém, amire annyira vágyom a szívem mélyéből.

Ezt a történetet hadd mondjam el azoknak, akik talán ezt nem ismeritek. Kedves ismerősömék családjában az volt a szokás, hogy december 25-én azért, hogy az édesanya, aki még 24-én is főzött, és sütött, és mosogatott, és terített, és mindent csinált, hogy 25-én neki semmi dolga ne legyen, ezért 25-én elmentek az étterembe. Az étteremben akkor mindenki nyugodtan leült, már egy órakor, és rendeltek, és nem az számított, hogy van-e pénzük rá, vagy nincs, hanem az, hogy az édesanyának ne legyen dolga, és átéljék azt, hogy most minden feladat nélkül, csak együtt vannak, és megeszik a levest, és megeszik a rántott húst, és megeszik a sütit, és megisszák a kávét. És hát ez a fiatalember, akitől a történet származik, ő egészen pontosan megszokta azt, hogy aztán az apja előbb-utóbb szól a pincérnek, és azt mondja „Főúr, fizetek.” S akkor kifizeti a számlát, és mennek haza. Eltelt sok év, ott volt ez a fiatalember, már nem kisfiú volt. Éppen abban az évben nyáron házasodott meg, és ott ült mellette az ő gyönyörű fiatal felesége. Minden úgy ment, pontosan úgy ment, mint annak előtte majdnem 20 évig, úgy ment minden, már amire ő emlékszik. Megették a levest, és megették a rántott húst, és megették a süteményt, és megitták a kávét, és nem történt semmi. A fiatalember ránézett az órájára, azt mondja, már elmúlt három óra. Az apám ilyenkor már szokott szólni a pincérnek. Hát jó, jó, hát majd szól, negyed négy. Most szóljak az apámnak? Ennyire megöregedett, mi van az apámmal? Próbált neki jelezni, de az apja önfeledten beszélgetett a többi családtaggal. Egyszer csak a fiatalembernek eszébe jutott valami, és azt mondja. „Főúr, legyen szíves, fizetek.” Rásandított az apjára, és az apja a következőt csinálta… Akkor a fiatalember rájött, hogy most már ő fizet, most már rajta a sor, és attól kezdve ő fizetett. Ezt nevezhetjük egy beavatás történetnek.

De nagy dolog, ahogy végig megyünk mindazon, ami a hagyományban, és a szentírásban elénk kerül, hogy mit jelent férfiként, nőként beavatódni az életbe, mit jelent felnőtté avatódni, és hogy aztán ennek mi az ára. Amikor valaki tudja, hogy ennek az árát érdemes nagyon megfizetni, akkor azt is nagyon pontosan meg tudja mondani, hogy miért, és kiért.

(Az igeversek forrása: http://www.katolikus.hu/igenaptar)

Lejegyezte: vinkozoli