A büntető készenlét-séma 12. - Az érzelmi intelligencia fejlesztése.

2017.03.14.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Büntető készenlét séma

Örülök, hogy együtt lehetünk, és tudhatom azt, hogy holnap
akkor egy ünnepnap, és pihi, meg minden. Jaj, de jó lesz ez! Szóval. Az utolsó
sémáról beszélünk, ami tulajdonképpen nem érdekes, hogy utolsó séma. Büntető
készenlét a neve, aminek a lényege, nem csoda, hogy kiraktam ezt a két széket.
Lehet, hogy egy kicsit visszhangos, túlságosan is, mint amennyi jól esne. Az a
benyomásunk, és ez a fontos kijelentésünk, hogy aki a büntető készenlét séma
által meghatározottan él, ő amikor valami olyasmivel találkozik, amire ő azt
mondja, hogy ez helytelen, hogy ez rossz, hogy ez bűnös, hogy ez tévedés, hogy,
hogy, hogy… Akkor ő szinte kizárólag erre (1. szék – szerk.) az egyetlen székre
tud leülni, ahol – most kiindulópontnak így mondom – az ő igaza van, vagy az
igazsága van, vagy esetleg az igazság van, az már nagyon nagy dolog. Aztán
ebből pedig még következik számára valami, ami nem az igazságból következik,
hanem a sémából következik. Ez pedig az, hogyha valaki valamit elrontott,
rosszul csinált, helytelen, bűnös, téves, akkor büntetni kell. Semmi más
reakciót nem adhatok arra, ha valaki valamit nem csinál helyesen, mint hogy
ítéletet hozok, és bűnhődnie kell. Büntetek, és bűnhődik. Na, ez a sorrend,
tehát nincs is kedvem tovább itt ülni. (01:30)

Mi az, ami ennél a sémánál jellemző személyeknél olyan
nagyon-nagyon ritka vendég? Az együttérzés (2. szék – szerk.), a részvét, a
megértés, a megbocsájtás nagyon, az irgalom nagyon. Aki csak itt (1) ül, és
teljességgel újból és újból szem elől téveszti ezt (2) a széket, ő szinte el
sem tudja képzelni, hogy ez egy reális válasz lehessen, hogy valakinek
megbocsájtok, vagy hogy irgalmas vagyok hozzá. Elképzelhetetlen, teljesen szem
elől téveszti ezt a világot. Már csak azért is, mert amikor ő pici gyerek volt,
és amikor a séma kialakult, és amikor ő valami olyasmit tett, amire a szülei
azt mondták, hogy nem jó, helytelen, rossz, bűnös, tévedés, akkor ő nem
találkozott ezzel (2) a székkel, meg ezzel a tartalommal, ami a széken van.
Tehát megtanulta azt, hogy az nem létezik. Hát onnan tudunk valamiről, hogy
van, hogy valaki megmutatja, segít fölfedezni, átélhetjük, megérezhetjük, és a
többi. (02:30)

Az érzelmi intelligencia fejlesztése

Ezért lett nekünk annyira fontos, hogy miután mi most az
irgalomról, megbocsájtásról, együttérzésről, összefoglalva az érzelmi
intelligenciáról, és az érzelmi intelligencia kultúrájának a kimunkálásáról
beszélünk, hogy mi akkor ne essünk a ló másik oldalára, és szem elől ne
tévesszük az igazságot. Hahh! Tehát minden, amit mondunk, úgy tesszük, hogy közben
ez (1) a szék itt van, itt van. Arra csodálkoztunk rá, ez egy ilyen
döbbenetesen izgalmas, klassz dolog volt számunkra, hogy rájöttünk, hogy egy
pont után ha az érzelmi intelligenciában elkezdünk fejlődni, akkor lényegileg
szükségünk lesz az igazságra. Hogy egy pont után az érzelmi intelligenciának a
fejlődése már csak az igazság, a méltányosság, a jogosság mérlegelése révén tud
tovább haladni. Hahh! Ezt gyönyörűnek látom. (Gyertek csak! A másik, igen, jó!
Névre szóló! Ilyet! Anikó! Hát most látom csak, névre szólt neki. Huhú! De
micsoda! Ez szép! Hogy… Gyertek csak! Dolgotok volt, tudom, csak úgy mondom
nektek, hogy ők nem trehányságból késnek, dolguk volt, és rendesek, és értünk,
és minden. Pusszancs!) (04:00)

Szóval akkor meg ide (1) ülök, és ha pedig valaki azt
akarja, hogy minél inkább az igazság vezérelje őt az igazságosságában, egy pont
után már nem AZ igazsággal kell neki foglalkoznia – most így mondom nagyon
egyszerűen – hanem ahhoz, hogy a lehető leginkább igaz ember legyen, és
igazságosan cselekedjék, szüksége lesz a megértésre, az együttérzésre, a
megbocsájtásra, és az irgalomra. Különben az igazság útján törvényszerűen
elakad. Ezért mertük olyan bátran mondani, és ez milyen jó ötlet, így. (Egymás
mellé húzza a két széket, és az igazság székén ülve a lábát fölteszi az irgalom
székére – szerk.) Azt mondjuk, hogy ezek egymást kölcsönösen… na. (Megigazítja
– szerk.) Hát azért kényelmes is legyen, ne csak… Hogy ezek egymást kölcsönösen
föltételezik, megalapozzák, és átjárják. Tehát egymást kölcsönösen
föltételezik, megalapozzák, és átjárják. (04:50)

Csak amikor a személyiségfejlődésünk első éveiben vagyunk,
az 4-5 éves, 6-8, és a többi, hogy akkor gondoljuk azt, hogy ez a kettő
teljesen különbözik egymástól, és akkor kezdünk el így beszélni. Már amikor a
kérdéseket meghallom, tudjátok, ezt tudom mondani. A kérdés a probléma része,
hogy „Isten most igazságos, VAGY irgalmas? Hahhh! Az eszemre hallgassak VAGY a
szívemre?” Ezek a kérdések a probléma részei, és aki így kérdez, abban a nagyon
sajátos világban van, ahol ő még nem ismerte föl, vagy pedig nincs a
zsigereiben az, hogy a kettő, amikor az egy komoly intelligenciában van
bennünk, egymást kölcsönösen megalapozza, föltételezi, és átjárja. Háá! Ezt
akartam elmondani, köszönöm szépen! És most… (Elmegy. Taps – szerk.) Jól van,
még egy kicsit ráhúzok, de csak a taps miatt. Ezt úgy tanultam, hogy ilyenkor
még van egy kis ráadás. Most ráadok még 1 óra 5 percet. Hát, azért nagyon
megszalad nektek ma este. Jó. Hogy akkor… csak egy picit az alig-alig létező kényszeres
magatartásom miatt végig mondom a sort. (06:10)

Ismétlés

Ugye itt vagyunk, érzelmi intelligencia fejlesztése. Hogy…
szerbusztok, örülök, hogy itt vagytok! Hogy… tik-tik-tik-tik-tik, csak
egyáltalán, hogy benn legyen a fületekben, mert volt, aki a múltkor nem volt
itt. Ugye, hát el nem tudom képzelni, hogyhogy nem voltál itt? De hát mindegy,
most megbocsájtok, rendben van, az irgalom kiárad rátok. És akkor mondom. (06:25)

1. Fölismerem a magam, vagy mások érzését, egyáltalán hogy
az létezik. Na, Feri, azt ígérted, nem teszel hozzá semmit. Akkor csak a
szavakat mondd! 2. Megértem az érzelmeit. A megértem azt jelenti… Látjátok, nem
bírom ki, nem bírom ki. Nem mondom, úgyis tudjátok. 3. Most majdnem úgy
mondtam, hogy elfojtom az érzéseit. De nem, elfogadom, az nem ugyanaz, csak
nagyon hasonlóan néz ki. 3. Elfogadom az érzéseit, és mögöttük a személyt. 4.
Engedélyezem az érzéseket. 5. Együttérző vagyok. John Gottman azt mondja, azért
beszélek az együttérzésről úgy, mint hogyha valami nagyon egyszerű dolog lenne,
mert az is. Ezt mondja, ezt írja a könyvében. Tudjátok, ez az érzelmileg
intelligens gyerek, tididi… Olyan lehetetlen címei vannak a könyveinek, ez…
Értitek, két mondat. Ki bírja azt megjegyezni? De már biztos megtaláltátok, az
érzelmileg, vagy érzelmi… fejl… na, az, az a könyv, arról beszélek. Azt mondja,
mert az együttérzés tulajdonképpen semmi mást nem jelent, mint hogy hajlandó
vagyok felőled nézni a dolgokat. S akkor nyilván ezt szépen, tik-tik-tik,
egészítgethetjük. Oké, következő. (07:40)

6. Az érzéseket lehetőségnek tartom a közelebbi kapcsolatra.
Ú, de szép! Aztán. 7. Meghallgatom az érzéseidet, és meg is hallom őket, sőt, a
ki nem mondott érzésekre is érzékeny vagyok. Nem kell azt mondani, hogy „Dühös
vagyok!”, ha éppen csapkodsz. Akkor föltételezem, hogy dühös vagy. Oké. 8.
Elismerem mások érzéseinek jogosságát. Hajjaj-jaj! Hogy szabad így érezned magad,
ez jogos, sőt, még hitelesítem is. Tudjátok, itt már mestermunka. Hitelesíteni
valakinek egy érzését, miközben az abból fakadó cselekvése egyébként szerintem
helytelen, vagy nagyon káros rám nézve, és közben azt az érzést ott
hitelesíteni, thííí, mestermunka. Hahh, aztán gyerünk tovább! Azt mondja. 9. Az
érzelmeket megnevezem, miután azonosítottam őket. Nem ragozom. Itt akkor
kezdünk mármost nagyon, már puszi pajtásunk az igazság széke. Hogy… 10.
Határokat kezdünk tartani. Ahogy megint csak mondom, nagyon egyszerű mondat.
„Bármit lehet érezni, de nem lehet mindent csinálni.” Na, assz’em ennyit
akartam elmondani, köszönöm szépen a mai alkalmat! (Lemegy a színpadról –
szerk.) Nem t’om, olyan mehetnékem van. Jó. Sz’al bármit lehet érezni, nem
lehet mindenfélét csinálni. Lehetni lehet, csak… Jaj, most megint ez a vicc már
ide tolult a számra. Tudjátok, aahh, de tudjátok, jól an, megyünk tovább. Határok
kijelölése, ez volt, hahh! Mit keres ez itt? Össze vagyok zavarodva. Akkor…bömm-bölöm.
(09:25)

11. Célok meghatározása.

Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon fontos. Azért, mert amikor
elkezdünk célokat meghatározni, és elkezdünk megkülönböztetéseket tenni,
tulajdonképpen szép lassan behozzuk a rendszerszemléletet, és a folyamatban
való látást. Hát ha van cél, akkor egyszer csak az érzés a cél miatt egy
folyamatnak a részeként jelenik meg. Háhh! Látjátok, ez döbbenetes különbség,
hogy már nem egyszerűen csak „Ezt éreztem, persze, hogy odacsaptam!” Értitek,
tehát minden csak ilyen pillanatban van, ilyen cskk-ggg. Hanem egy érzés akkor
egy folyamatnak a része. Ja, ha az érzés egy folyamatnak a része, akkor háhhh,
most ide hozom. A végén akartam, de nem tudom türtőztetni magam. Van bennem
most valami olyan március 15-dike előtti, vagy talán nem is tudom, nem is
fejezem be az estét az előadással. Hogy mi az, ami itt nagyon izgalmas? Ehh!
(Kirak három széket – szerk.) Most jól állnak? Ugye, nem vagyok kényszeres.
Nem… De miért pont a fekete? Jaj! Hogy… (10:35)

Esemény, hatás, válasz

Hogyan írhatjuk le ezt az egész folyamatot, aminek most
körülbelül a 2/3-áig jutottam a visszaemlékezéssel, fölsorolással? Hogyha
nagyon egyszerűen akarnánk látni, mert lehet, hogy valaki ma azt mondja „Jó,
már 11 pont, már elegem van. Mondja egyszerűen a lényeget, és kész!” Hogy… hogy
úgy írhatjuk le, hogy tulajdonképpen itt három, egymástól nagyon világosan, és
határozottan megkülönböztethető, és megkülönböztetendő tartalomról van szó. Az
egyik, az esemény, mhh. Ahogy mondjuk, valaki azt mondja „Egyszer csak
megpillantottam.”, ez az esemény. Hogy férfi-e vagy nő? Ha németül mondanám,
már lehetne tudni. De így… még titok. Szóval, megpillantottam. Egyszer csak
odatoppant elém, jaj, de izgalmas, most nő vagyok, vagy férfi? (11:40)

A második. Tehát az esemény az első szék. Utána, a hatás
(2). „Hevesebben vert a szívem. Elöntött a verejték. Még a szőr is fölállt a
hátamon.” Még jó, hogy csak ott. Ez a hatás. A harmadik szék, a válasz, a reakció.
Tehát megpillantottalak, hevesebben vert a szívem, és máris… Tessék? Hát ha még
hogyha ezt egy férfi mondta volna! Így fejezte be egy hölgy a körünkben
„…megittam egy sört.” Itt már valami, intelligens, kissé szofizmus van.
Tulajdonképpen az érzelmi intelligencia fejlesztését, hogyha csak ebben a három
székben képzeljük el, már bőven kitettünk magunkért. Megvan az a világos
látásunk, hogy az esemény, az más, mint ahogy hat rám, és az más, mint ahogy
arra én válaszolok. Nagyon primitívnek tűnik, csak nem az. Mert mikor valaki
azt mondja „Megpillantottam, ajj, dobogott a szívem! Hát máris, na! Meg kellett
történnie. Akkor ő azt mondja, hogy ő összemosta ezt a hármat, tehát az
esemény, a hatás, és a válasz az neki egy gombóc. Ezt még gyónásokban is lehet hallani.
Ezt kénytelen vagyok én mondani, mert ti nem szoktatok gyóntatni az utóbbi
időben. Viszonylag kevés most a friss élményetek, tehát most akkor muszáj
elmondanom. (13:30)

Mikor gyónási helyzetben ilyet hallok, tudjátok, hogy
gyónási titkot nem lehet elárulni. De azt is el lehet árulni, nem szabad, és
nem csináljuk, na. De így, általánosságban szabad róla beszélni. Na, hát
tényleg szabad. Tehát, azt mondja. Azért nem tudom rögtön mondani, mert tele
vagyok bűntudattal, és szégyennel, és még most gondolkozom, hogy mondjam-e.
(Hangosan veszi a levegőt – szerk.) „Hát atya, péntek volt, nagyböjti péntek.
Kinyitottam a hűtőszekrényt, ott volt, ott volt. Ott volt! Ehh-eeee! A kolbász!
És ahogy megéreztem az illatát, hát nem bírtam ellenállni, beleharaptam. De
most már péntek volt.” Itt ő egybemossa ezt a három dolgot. Tehát történik
valami, az esemény, az hat rá valahogy, csorog a nyála, és ebből számára
következik. Csorgó nyál = kolbászevés. Ez a kettő, így tugg-dugg-dugg. Most ezt
olyan… nem tudtam eléggé kidomborítani ennek a fontosságát. De tulajdonképpen
erről van szó. Hogy amikor az érzelmi intelligencia fejlesztését csináljuk,
magunkkal, akkor tulajdonképpen ezt, ezt, megállunk. Ez volt az esemény. Ez
bármiféle érzést kiválthatott belőlem. Lehet, hogy belőled egészen más
érzéseket váltott ki. Hogy engem ez egyáltalán nem zavar, de most elfogadom,
hogy te pedig dühös lehettél emiatt, vagy te megijedhettél emiatt, engem
ugyanez az esemény inkább fölvillanyozott. De nem, te pedig csalódott lettél.
Akkor értitek, ezt elfogadom, megértem, elismerem, hitelesítem, és a többi. (15:40)

Ebből még aztán következik… jó, és akkor ebből nem
következik még semmi. Csak az következik, hogy szabadon válaszolhatok arra, ami
történt, és ahogyan az hatott rám, és most én innen eldöntöm, hogy minderre
hogyan fogok reagálni. Arra is, ami történt, és arra is, amilyen hatást énrám
gyakorolt. Ez a harmadik szék. Amikor nincsenek meg ezek a megkülönböztetések,
akkor van a káosz. Hát akkor van, mindig, hogy utólag nézni. „Most ez hogy
történhetett meg? Most ez nem igaz. Hogy szúrhattam el? Lehetetlen!” Vagy pedig
megy, most nem t’om, ezt nem bántóan akarom mondani. Sokszor egy ilyen
jóhiszemű kamuzás. Ugye, hogy bevágott elém. „Hát persze, hogy azt mondtam
neki, fölpattant, olyat kapott, mint… na. Ugye, hát te se csináltad volna
másképpen.” (16:30)

Ilyeneket szoktam hallani évente egyszer legalább, hogy
„Atya se csinálta volna másképpen.” Azért ez egy kicsit már bánt. Hát az, hogy
„Maga is ilyen dühös lett volna…” azt el tudom képzelni. Hogy pont így
csináltam volna, azt… kétlem. Mert ki se szállok az autóból, érted. De most… de
tényleg, az utolsó élményem, ezt még muszáj mégis csak fölidéznem. Az utolsó
élményem, hogy belém jöttek autóval. Tudjátok, hogy most ötször jöttek belém
autóval úgy, hogy én mind az ötször álltam, mind az ötször álltam. Azért az már
komoly. Az ötödiknél a következő történt, mesélgettem nektek az első
mondatokat, de most csak az utolsónak az első mondatát hoznám ide, mert azt
viszonylag kevesebbszer mondtam, mert ez volt az utolsó. Kiszállt a valaki, itt
se derül ki, hogy férfi vagy nő. Érzitek ezt? Hogy mindig van egy kis titok,
férfi vagy nő. Kiszállt az illető – ez még semleges, ugye? Éreztetek valamit?
Nő volt? Nem, itt rögtön a második sorban mindenki férfi-zott, jó. Tehát
kiszállt az illető, most próbáltam a legsemlegesebben, kiszállt az illető. Rám
néz, elkerekedett az arca, azt mondja „Hát az előbb még nem volt itt.” Ezt
nevezzük eseménynek. Hát ez kétség kívül, mondjuk fölpezsdíti a vérnyomásomat,
tehát a kis pulzusszámom kicsit úgy… De tudjátok, amikor januárban összetört a
Corollám, mert összezúzták azt is szépen, az kuka lett, a kis Corollám, 15 év
után kuka, kuka, kuka. Agyrázkódás. Tényleg, agyrázkódás, január, most
ünnepeltem egy éves évfordulóját a karambolnak. Szóval, kuka, és pont ott ment
el egy mentő. Megállt a mentő, ahh, hát akkor szálljon be, töö-töö. Tényleg,
kicsit kába voltam, minden légzsák kinyílt mind a két autóban, tehát elég,
elég, elég. Föltett gyorsan nekem egy vérnyomásmérőt, meg egy pulzus számlálót.
Erre azt mondja nekem a mentős „Nekem lenne ennyi a vérnyomásom!” S akkor
mentővel bevittek a balesetibe, ilyen nyakmerevítő, tudjátok, ahogy kell,
rendesen. Ott megint mértek nekem. Képzeljétek el, hogy a… hogy mondják, a
zárójelentésben a következő mondat szerepel, és ezt azóta is oly büszkén
emlegetem. „Alacsony vérnyomására és pulzusszámára való tekintettel koffein
tartalmú italok fogyasztása javasolt.” (19:35)

Szóval, mikor azt mondja nekem egy kedves gyónó „Hát maga
sem csinálta volna másképpen.”, joggal merülnek föl kételyeim. De hogyha azt
mondja „Maga is dühös lett volna.”, azt el tudom hinni. „Maga is tööö – az
biztos.” Ilyenkor nekem fölmegy 140-ig a vérnyomásom, szóval nagyon durván, egy
olyan 79-es pulzus, sz’al az akkor már… Na jó, oké. Szóval. (20:10)

Ha semmi másra nem emlékeztek majd vissza, csak erre:
esemény, hatás, válasz. Ez három külön világ, három univerzum. Hahh! Szívem
szerint olyat csinálnék, hogy… most… olyat csinálnék, hogy umm. Nézzétek csak,
elválasztjuk ezeket így, így. (Jegyzetlapokat tesz le a székek közé – szerk.)
Lássátok! Hrrhh! Hosszabbítsátok meg a fantáziátokkal! Jó, csak zavarnak, tehát
ezeket most fölveszem. Így nem tudom folytatni az előadást. Na most, következő.
Ez volt a célok meghatározása. 12. Lehetséges megoldások kidolgozása. (21:00)

13. Megoldási javaslatok értékelése.

Itt fejeztük be múltkor, az ötödiket elmondtam anélkül, hogy
kifejtettem volna. 13 ez volt: megoldási javaslatok értékelése. Mert először
megengedjük magunknak, hogy szabadon ötleteljünk, hogy mi mindent lehet tenni.
És ugye, itt jön a másik nagyon fontos megkülönböztetés, emlékeztek. (21:20)

1. Igazságos-e? Méltányos-e?

Az első kérdés így volt, a megoldási javaslatok
értékelésénél az első kérdésünk ez: Igazságos lesz-e, ha az eseményre (1) adott
hatásból kiindulva (2) ezt (3) fogom csinálni? Hogy az igazságos lesz-e, vagy
nem? Itt különböztettük meg azt, amit nagyon izgalmasnak látok, hogy nagyon
gyakran valami, amit csinálunk egy eseményre való hatásból kiindulva, az lehet,
hogy nagyon jogos lenne, félig-meddig lenne igazságos, mondjuk felőlünk nézve
igazságos lenne, esetleg a másik felől nézve már nem, vagy kevésbé, és lehet,
hogy egyáltalán nem lenne méltányos. (22:05)

Tehát amikor az érzelmi intelligenciáról beszélünk,
látjátok, máris az igazságossággal, vagy az igazsággal kapcsolatos
megfontolásainkat mennyire el kellett mélyíteni, hogy ez három különböző
tartalom. Jogos, például, ugye a szakirodalom ezt mondja: jogos bosszú. Jogos,
lehet hogy nem igazságos, és egyáltalán nem méltányos. Az emberi
kapcsolatainkban a kapcsolati egyensúlyok akkor tudnak egészségesen
fönnmaradni, ha a méltányossághoz van érzékünk. A méltányosság érzékenysége
nélkül kicsináljuk a számunkra fontos kapcsolatokat. Tehát ezért nagyon fontos
volt ez a megkülönböztetés. Tehát az első kérdés ugye így szólt, megoldási
javaslatok értékelése címszó alatt, hogy: „Igazságos?” (22:55)

2. Működik? Hatékony?

És akkor itt elvesztem tudjátok, a… mit csinálunk, hogy
vagyunk, egyház, és a többi. Most mást szeretnék mutatni. H-hmm, a fekete ne
maradjon. (Két széket hagy meg – szerk.) Olyan izgalmas számomra, ugye, tehát
hogy hatékony-e. Hogyha ti céges világban vagytok, vagy mondjuk nem is céges
világban, de mondjuk szeretnétek, hogy a munkátoknak legyen valami gyümölcse,
most mondjuk így. Nem t’om, mi van már? (Megigazítja a nadrágját – szerk.)
Állítólag ilyenkor már lehet, 50 fölött. Lehet dobni… na most! Mmm-pp-pp.
(23:50)

A két székre van szükségünk. De hogy miért, azt most
elfelejtettem, az a baj. Igen, igen. Hogy… mmm. Néhány évvel ezelőtt az első
élményeimet éltem meg arra vonatkozóan, hogy vannak Magyarországon olyan cégek,
pusszancs nekik, akik azt mondják, hogy „Nekem egyáltalán nem mindegy, hogy a
munkavállaló hogyan érzi magát.” Ez izgalmas. Néhány évvel ezelőtt. És akkor
elkezdtek engem hívni, hogy mi lenne, hogyha tartanál valamiket,
munkavállalóknak, most direkt így mondom, akiktől mi nyilván hatékonyságot és
eredményességet várunk, de közben azt fedeztük föl, vagy lehet, ezt nem is
raktuk össze a kettőt, csak ez talán egy megérzés, de lehet, hogy nem is
megérzés, annál jóval több, vagy olvastuk valahol, hogy még lehet, hogy a
hatékonyságot hosszú távon növeli is, hogyha a munkavállaló jól van, vagy jól
érzi magát. Ez pontosan így van. (25:05)

Életélvezők vs. kényszerteljesítők

Ez annyira gyönyörű, hogy mondjuk az igazság és az
együttérzés nagyon hasonlóan, egymást kölcsönösen megalapozza, föltételezi, kiegészíti
és átjárja. Pont úgy, mint a boldogság, és a hatékonyság. Nagyon hasonló
viszonyban vannak egymással. Egy pont után, ha valaki igazán hatékony akar
lenni hosszú távon, érdemes valamennyire jól is lennie. És ha valaki hosszú
távon jól akar lenni, azért előbb-utóbb érdemes, hogy valami szülessen is
általa. (25:45)

Emlékeztek, az önbecsüléssel kapcsolatban nagyon izgalmas
volt az, hogy a szakirodalom két csoportot állapított meg. Azt mondja, hogy még
az önbecsülésre vonatkozóan is, még azok között is, akiknek van önbecsülése, az
egyik végponton azok vannak, így nevezték őket: életélvezők. (1. szék – szerk.)
Az életélvező az ahh, éppen most ivott egy kis vizet. Élvezi az életet. Te jó,
jó, jó széken ülsz, jókat eszel, ahh. Élet élvezete. Ha nagyon szélsőségesen
életélvező valaki, akkor visszanéz az életére, és azt mondja „Hát
tulajdonképpen, amire úgy igazán vissza tudok emlékezni, az… 12.475 jó pörkölt,
de szaftosan, tunkolással.” Ha nagyon szélsőségesen életélvező valaki, az egész
életét egy ilyen boldog tunkolással tölti, és azt lehet mondani, hogy semmi nem
születik az életében, de semmi nem jön létre. Hiszen ő jól van most is, köszöni
szépen, egyensúlyban van, harmóniában van, a pörkölt még csak rátesz, a sör
aztán pláne. Akkor alszunk egyet, akkor fölkelünk, csiripelnek a madarak. Akkor
hova, hova kapkodjunk? Hallgatjuk a madarakat, akkor fölkel a nap, akkor már
kezdi sütni a testünket, ahh. Hát nincs is ennél jobb. Kicsit valahogy
maszatolunk, azért meg ne haljunk, és…  A
szélsőségesen életélvező nagyon élvezi az életet, de nincs, nincs eredmény,
most így, nincs teljesítmény, nincs eredményesség. (27:20)

Aztán vannak a kényszerteljesítők. (2. szék – szerk.) Na ott
van eredmény. Bele is deglik. Hát ott már az az ára… Itt (1) az az ára a
folyamatos életélvezetnek, hogy a legkisebb fáradtságot is csak… annyi
fáradtság, amíg keverem a pörköltöt. Azért az is aztán, izmos már egy idő után.
Itt (2) viszont az az ára, még egy siker, még egy… acél, acél… Nem acél, hanem
„a cél”, akkor megint elértem, megint egy cél. Ugye, fáradhatatlanul, le nem
ülök egy kis ünneplésre se, akkor már a következőt csinálom. Hogy hát… na. (28:00)

Azt látom nagyon érdekesnek, visszajövök az életélvezőhöz.
Az életélvező, ha van egy pici intelligenciája, azt mondja. „Tulajdonképpen
most a pörkölt: pörkölt, többet nem fogok tudni megenni, nem, úgy egyre. Főleg,
hogy két sört is lehúzok rá. Hát hogy úgy nagyjából az adag megvan.” Mert ha
már, ha túl sok, akkor már nem élvezem, ugye, mert akkor nyomja a hasam. Hogyan
tudom az életélvezetet maximalizálni? Hogy sokáig élek. Akkor még egy év, még
10 év, még 20 év. Egy kicsit is intelligens életélvező azt mondja „Hát azért,
azért egy kicsit okosan. Szóval azért úgy a hatékonyság, eredményesség nem
hülyeség, hogy tudjuk minél hosszabban élvezni az életet. Hát akkor valahogy
egészségesnek is kell lenni, valahogy harmóniában kell lenni, hoppá, hoppá,
hoppá.” És aki pedig azt mondja (2): „Az én életfilozófiám, mindig is
eredményesnek lenni, sikeresnek lenni, célokat megvalósítani.” Hát ha egy
kicsit is intelligens, azt mondja „Jó, de ha tönkreteszem magam, akkor… nem fog
menni. Néha egy kicsit le kell lassítani. Néha egy kicsit azért, háhh. Különben
tönkreteszem az összes munkatársam. Hát most már, most már engem rúgnak ki.
Eddig másokat rúgtak ki, most már engem.” Azt mondják, hogy ezt nem lehet
kibírni, amit ő csinál. (29:35)

Ezzel azt akarom mondani, hogy amikor föltesszük ezt a
kérdést, hogy „Eredményes?”, hatékony lesz az a megoldás, ami egy esemény,
hatás, és a válaszom? Tulajdonképpen mi olyan választ keresünk, legalábbis én
most olyan választ keresek veletek együtt, ami egyszerre hatékony, és egyszerre
jól vagyunk. Nem csak én, te is, nem csak én, mi is. Tehát hatékony is, és jól
is vagyunk. Most boldogok vagyunk, most nagyon egyszerűen mondom, boldog
emberek vagyunk, boldoggá tesz bennünket, ha ez a reakciónk, de közben
eredményes is. Kétség kívül a két végpont nem olyan, amiben mind a kettő ott
van. Tehát igen is, van olyan, az életnek az az élvezete, az a rövid távú
élvezete, szép lassan tönkre megyünk bele. És igenis létezik az a fajta célra
irányult eredményközpontúság, amiben ugyanúgy tönkre megyünk. Ezért az érzelmi
intelligenciában milyen szépen, megint csak egymást kölcsönösen föltételezi,
megalapozza, átjárja, és kiegészíti ez a két szempont, hogy igenis kitűztünk
célokat, eredményesek akarunk lenni, de közben hát az érzelmi intelligenciának
lényegéhez tartozik, hogy de közben jól szeretnénk lenni. Ez nem egyenlő az
élvezettel. Jól, és nem csak én, hanem mi, hiszen a kapcsolatokban élünk, és a
reakciókat nézzük. Ahh, ezt izgalmasnak látom. (31:15)

Cél vs. folyamat.

Hogyha valahogy a fejünkben is úgy van, most nagyon… hogy…
mert hogy… nem is tudom, nem t’om hogy szoktuk ezt. Van a magánéletünk, ott
boldogok akarunk lenni, a munkahelyünkön meg iszonyatosan sikeresek. Ez…
értitek, itt egy szakadék nyílt. Hosszú távon, ezeket érdemes közelíteni
egymáshoz. Ebből a szempontból az eredményességnek valóban kulcs szava a cél.
Hát akkor vagyok eredményes, ha elérjük a célokat, akkor újabb cél, és azt is
elérem, és van növekedés, gyarapodás, mit tudom én. Cél. De a boldogságnak nem
a cél a kulcs szava, hanem a folyamat. Az az ember boldog, aki miközben a cél
felé halad, közben is jól van. Az nem azt jelenti, hogy mindig nem t’om hogy
érzi magát, de hogy közben is van egy harmóniája, le tud este ülni, elégedett
tud lenni, a kapcsolatai közben nem mennek tönkre, a gyerekével fölvette a
viszonyt, a kapcsolatot. A boldogságnak a kulcs kifejezése nem a cél, hanem a
folyamat. A kettőt nem lehet teljesen, teljesen összemosni. Ezért izgalmas,
hogy célokat tűzünk ki, de közben legalább annyira fontos nekünk a folyamat,
ahogyan oda elérünk. Ha valaki csak a folyamat, a folyamat… sosem ér el oda.
Nagyon szép, csak… (32:45)

Ismertem egy közösséget, nagyon jó emberek, és akkor
egészen, sz’al egészen eltöltötte őket annak az élménye, hogy szeretik egymást.
Akkor ez a folyamat, ahogy együtt vagyunk. Olyan 10 év múlva összejöttek, és
azt mondták „Tényleg, szeretjük egymást, csak nem csináltunk még semmit.” De
elvileg azért jöttek össze, hogy csináljanak együtt valamit, de annyira
megrészegedtek attól, hogy egymást nem nyírják ki, mint a legtöbb csoportban,
meg munkahelyen, hogy ez teljesen elvarázsolta őket, hogy milyen jó együtt. Nem
csináltak semmit. Ahh. (33:20)

Tehát a boldogság kulcsszava a folyamat, az eredményességé
pedig a cél. Milyen izgalmas, hogyha egyre több olyan munkahely lesz, ahol nem
csak a cél érdekes, hanem a folyamat is, és közben pedig otthon, az emberi
kapcsolatainkban nem csak a folyamat lesz érdekes, jussunk is valahova. „Veled
akarok élni 50 évig, ez egy komoly cél. Hogy kell ezt csinálni? Azt hogy? Mi a
stratégiája? Milyen törvényszerűségek vannak, mit kell nekem ehhez
elsajátítani, mire lesz szükségem?” Ugye emlékeztek, ezt nem tudom másképp
mondani, mint hogy a föltétel nélküli szeretetnek rengeteg föltétele van. Tehát
tenyészhetünk itt: „Szeress engem föltétel nélkül! Semmi változás, semmi
fejlődés, semmi izé, semmi, hanem hát így, akkor csecsemő vagyok, és háhh, nahh!”
Jól van. Nem tudom, gyerünk! Azt mondja. (34:25)

Tehát a megoldási javaslatok értékelése című pontnál
vagyunk. Mert látom, hogy mindenki jegyzetel, és akkor ez tiszta legyen. Hogy
hogyan tudom értékelni a megoldási javaslatokat, fölteszem a kérdést:
Igazságos-e? 2. Működőképes-e? (34:45)

3. Biztonságos-e?

A gyerekeknél ennek, egyszerűen a szó szoros értelmében
fizikai biztonság értelme is van, felnőtteknél pedig az a cél, amit kitűztem,
és az a megoldás, amit választottam, mondjuk fenyegeti-e a kapcsolatot, vagy
nem, hosszú távon, főleg. Hát mondjuk az a célom, hogy megtartsam Brünhildát.
Ez egy jó cél, mondjuk. „Hogyan tarthatnám meg Brünhildát? Hát úgy, hogy
féltékenységet ébresztek benne, mert akkor, akkor pezsdődik a szenvedély, és
akkor velem fog foglalkozni, és akkor átéli, hogy mennyire fontos vagyok neki.
Haha-hahaaa!” És akkor mi lenne a legjobb, hogy ezt hogyan vitelezném ki? Hát a
legjobb egy kis mmm…, kis mm-mmm… A szakértők már mm-mm-mmmm… Na, jó! És akkor
rájövök, hogy… Sz’al, na jó, és most tettem tönkre, oké, gyerünk. Ezt nem tudom
jobban elmagyarázni. (36:00)

4. Hogyan fogom magam érezni utána?

A kísértés

Azt mérlegelem, hogy hogyan fogom érezni magam tőle, hogyan
fogom magam érezni utána? És itt nagyon fontos, hogy nem az első, vagy felszínes
érzésekről beszélünk. Milyen… pont nem akarom ezt hosszan mondani, csak egy
ilyen kis utalás. Lehet, hogy ez valakinek érdekes. Pont, ahogy, mikor a
vallásos irodalom beszél, a kísértésről. A kísértés, ezt most mondhatjuk úgy, a
mi szempontunkból, hogy történt egy esemény, az hatott rám valahogy, és nem
tudom kiválasztani a jó választ. Ezt nevezhetjük kísértésnek, hogy itt, theee,
ebben elcsúszom. Nem azt a választ adom, amit én magam egyébként szeretnék,
hogy majd történjen, vagy valahogy jó legyen. A kísértésről akár úgy is
beszélhetünk, hogy a kísértés egyik nagyon sajátos ismérve, most ezt (Az egyik
széket – szerk.) elrakom. Na, legyen a fekete, gyere! Hogy…(37:05)

Amikor kísértést élek át, most így mondom, vallásos
nyelvezettel, akkor az úgy elsőre nagyon jónak tűnik. Elsőre éppenséggel jó
érzéseim támadhatnak, sőt, elsőre egész pompázatos érzéseim támadhatnak. Sőt,
egészen lenyűgöző érzéseim támadhatnak. Elsőre. Hát ez benne a kísértés, és
amikor a folyamatban megyünk tovább, akkor egyszer csak az élet benyújtja a
számlát. A kísértésnek van valami olyan logikája, hogy amikor kísértésben
vagyok, hajlamos lennék elfelejtkezni arról, hogy az élet folyamat. Ezért azt
mérlegelem, hogy az itt és most, vagy rövid távon, ma este, ma éjszaka, március
15-dikén hajnalban, ki tudja mikor „Ez nagyon tuti lenne!” Valahogy az a
jellegzetessége, hogy az első érzés, az na, az első érzelmek, az első
hangulatok, az első minden nagyon… Hosszú távon meg, pff…. Az a megfelelő
válasz, amit nem én, kívülről mondom, amit te azt, azt akarnád, hogy jó legyen,
hosszú távon jó legyen, annak meg éppen van egy fordított jellegzetessége. Ez
pedig az, hogy elsőre keserű. „Ó, a nemjóját! A jogos bosszúmat ne éljem ki? Ne
már! Most itt akkor kezdjen el gyűlni valami? Ne már! Úmm-gmm!” Értitek, tele
vagyok ATP-kkel. (38:45)

Tehát hogy elsőre ami a megfelelő válasz, az egyáltalán nem
jó érzéseket kelt bennem. Nevezhetjük nevén is a gyermeket, nem egyszer
szenvedéssel jár, például sokkal, vagy nagyon erős szenvedéssel jár. Mész
lefelé, bvvfff, azt hiszed, a Föld közepe felé haladsz, hogyhogy még mindig
fázok? De hosszú távon, egyszer csak elérkezek egy olyan lelki, vagy érzelmi
állapothoz, hogy azt mondom „Na, hhh, hiszen pont ide akartam elérni.” Tehát
amikor mondjuk egy gyerekkel beszélgetek, vagyis mondjuk magammal, mikor
beszűkült érzelmi állapotban vagyok, azt tekintsük úgy, hogy egy gyerekkel
beszélgetek. Tehát mikor magammal beszélgetek, amikor beszűkült érzelmi
állapotban vagyok, akkor azt fogom magamnak mondani: „De, de, deee! Nem akarom,
nem esik jól!” S akkor ezért érdemes: „Értem, értem. És mi lesz 5 nap múlva,
vagy 5 hét múlva, vagy 5 év múlva? Hogy szeretnéd akkor érezni magad? Hogy,
hogy szeretnél ránézni az életedre?” (40:00)

Mhh. Hát, így, ennyi. Assz’em ma mindent elmondtam, és
akkor… Jól van! Van bennem… na, jól van, gyerünk. Tényleg, úgy jól érzem magam
köztetek. Kifejezettem, sz’al jó, jó volt megérkezni, és akkor így, nem t’om,
látjátok. És hogyha jól érzem magam, akkor nem vagyok annyira hatékony. Nem,
csak úgy… Bezzeg ti lennétek egy ilyen kritikus tömeg, értitek, akkor na
összeszedném magam. „Ú, itt nem lehet akármit csinálni.” Ez ne bátorítson
benneteket ellenséges pillantásokra. Oké. (40:50)

5. Mások hogyan fogják érezni magukat?

És az ötödik kérdés, amit egyszerűen csak föltettem, de
aztán nem fejtettük ki. Most se fogom, hát mert minek az a sok beszéd? Inkább
tartsuk az előadást. …és mások hogy fogják érezni magukat? Itt megint
hangsúlyoznám, nem pillanat, hanem hosszú távon. Mások hogyan fogják magukat érezni,
ha nekem ez lesz a válaszom arra az eseményre, ami azt a hatást keltette
bennem, hogy…? Ha ez a válaszom, mások hogyan fogják érezni magukat? (41:15)

Itt most pont az ellenkezőjéről szeretnék beszélni, aminek a
logikája ugyanaz. Emlékeztek, ezt újból, meg újból mondogatom. A gyerek
erkölcsisége, hogy ez most igazságos, nem igazságos, helyes, helytelen, jó vagy
rossz? Milyen is? Hogy tanuljuk meg először, piciny korunkban, hogy mi jó, és
mi rossz? „Hogyha anya szomorú, akkor amit csináltam, rossz. Ha apa dühös,
akkor amit csináltam, az rossz.” Ezt tanulom meg, és magamra vonatkozóan is ezt
tanulom meg. Ha anya mindig szomorú, szomorú, szomorú, azt tanulom meg, hogy
velem valami baj van, hiszen nem örül nekem, tehát velem valami baj van. Ha apa
mindig morcos, és mindig ideges, mindig feszült, és mindig túl sokat dolgozik a
bányában, azt tanulom meg magamról is, hogy velem valami nincs rendben. Hmm. (42:10)

Tehát először, hogy mi helyes, és mi helytelen, érzésekből
tanuljuk meg. „Anya szomorú: rosszat csináltam. Apa dühös: rosszat csináltam.”
Ezért, amikor azt mérlegelem, hogy milyen érzéseket fog kiváltani valakiből,
akkor itt megint csak, itt vagyok most igazság (1) és együttérzés (2). Az
érzelmi intelligencia székén kezdem megkülönböztetni azt, hogy „Lehet, hogy
elsőre nem esik majd neki jól, de attól még ezt érdemes csinálni.” Tehát itt
sem az az érdekes, tudjátok, mikor… „Miért nem mondtad meg az igazat? – Mert
fájt volna neki.” Nem, nem tudom, megőrülök ettől. Az igazság megmondása, itt
van az igazság megmondása, azt nem együttérzés nélkül csináljuk, nem megértés
nélkül, nem elfogadás nélkül. Hát ezt nem részvét nélkül, és nem irgalmatlanul
csináljuk, hiszen erről beszélünk, ez a két szék együtt van. Tehát az igazság
megmondása, odaállok, oszt’ aprítom, hát ennek mi köze az igazsághoz? Az
brutalitás, vagy részvétlenség, vagy irgalmatlanság. Valakinek nem megmondani
az igazságot, bizonyos… na, óh. Nem esik jól. Szóval. Azért nem megmondani,
mert majd akkor látom az arcán, hogy szomorú lett, hát ggmmm. (43:50)

Ha itt egy intelligenciában vagyunk, hogy az igazság is, és
az együttérzés is fontos nekünk, akkor jön az, amiről beszéltünk, emlékeztek? A
legtöbben azt kérdezik „Jó, akkor mit kell csinálnom?” Nem jó kérdés. Picit
árnyaltabb kérdés: „Hogyan kéne csinálnom?” Kicsit közelebb van, hogy a kettőt
egyszerre csináljuk. A még jobb kérdés: „Hogy kéne viszonyulnom hozzá?” Mert ha
megtalálom a helyes viszonyt, abból következik, hogy hogyan, és következik az
is, hogy mit. Nem mondom, hogy tűélességgel, de úgy nagyjából, bizonyos körök
kialakulnak, és legalábbis nagyon élesen fogom tudni, hogy mit nem fogok
csinálni. Ennek nagy jelentősége van. Milyen érdekes, nem t’om, most olyan… (44:50)

A mai evangéliumban pont az volt. Nem t’om, ha voltatok
misén, akkor ti is hallhattátok. Hogy… ugye Jézus ezt mondja „Ne hívassatok
senkit mesternek, meg tanítónak.” Magatokat ne hívassátok mesternek, tanítónak,
meg atyának. Azt pláne ne. Ez milyen érdekes, hogy most azt gondoljuk, hogy itt
tulajdonképpen erről van szó. Ugye, tehát Jézus azt mondja „Ezt ne
csináljátok!” E-eee! Valójában mindig arról van szó, hogy az üzenet a
következő. „Hát figyelj csak, úgy tulajdonképpen most, ahogy én veled beszélek,
meg amit te tapasztalhatsz velem kapcsolatban, ahogyan én az Istent képviselem,
ezzel azt üzenem neked, hogy mi tesók vagyunk. Mi barátok vagyunk, és
testvérek, és partnerek vagyunk.” Ebből következik az, hogy „Ja! Tehát akkor,
hát ha – most nagyon egyszerűen mondom, ha valaki köztetek hívő, akkor ez
világos így, ha nem, akkor meg hagyjátok – Istennek a gyermeke vagyok, nem
t’om, Jézusnak a barátja, testvére, a Szentléleknek meg a temploma… – Most
átjövök ide (1). – Akkor nem tök mindegy, hogy tanító bácsi, meg mester, meg
atya, meg…” Értitek, sokkal kevesebb. Fölösleges is teljesen, semmi jelentősége
nincs. Hát mit számít ez? Ki akar ebből élni? Hát mi, mi értelme ennek, vagy
mit kell ezért veszkődni? El tudtam ezt mondani? Tehát nézhetjük innen, a
szabály felől, ezt ne mondd, azt ne mondd, hát csak a lényeget nem értettük
meg, a viszonyt. De hogyha megvan a viszony…(46:50)

Ezt sosem felejtem el, ahogy egy harmincvalahány éves
hölggyel beszélgettem, sok hónap, két éven keresztül majdnem. De annyi, annyi
fájdalom, bántalom volt az életében, hogy hallgatni rossz volt. Amikor már úgy mindent
elmondott, és mindent, akkor megkérdeztem tőle, úgy gondoltam, már mindent
elmondott. Hogy kicsit az, hogy összegezzük, hogy hol is tart, vagy mi van
vele, és megkérdeztem. „Tulajdonképpen most, hogy úgy visszanézel mind arra,
amit nekem elmondtál, és te közben visszanéztél az életutadra, hogy mi fáj
neked legjobban? Mi az, ami most, most ennyire eleven? Mivel kéne még
dolgoznunk, mi az, amivel…?” Erre azt mondja, ami sosem került így elő, azt
mondja. „Az fáj legjobban, hogy a szüleim nem látták meg bennem Isten
gyermekét.” Nem az fáj, hogy hogyan beszéltek velem, és nem az fáj, hogy mit
csináltak velem, mert ezekkel még mind lehetne valamit kezdeni. De az, hogy az
apám szemében sosem láttam, hogy ő úgy nézzen rám, hogy „A lányom!”, hogy az
apám úgy nézzen „A fiam! Te vagy az én fiam! Hát ha valakiért érdemes az
életemet odaadni, az te vagy. Hát kiért, ha nem érted?” Hogyha valakire nem
néztek így rá, akkor mm-gmm-gmm. (48:15)

Hát ezért, most megint visszatérek ide, gyereknevelés: nem
értek hozzá. Párkapcsolat: se nagyon. De annyi gógyim van, mikor ezt kérditek
„Jó, de akkor most mit csináljak?”, akkor elkezdek ideges lenni, tudjátok, megy
föl a pulzusom. Ilyenkor már 60-nál jár. Azt mondják „Hogyan…?” Mrrrhh! 72. „Hogyan
viszonyuljak hozzá?” És nem véletlen, hogy John Gottman, aki ezt a két könyvet
írta, a tudjátok, a mitt’om én milyen jól működő párkapcsolat 7…
megjegyezhetetlen címek. Hogy azt mondja, hogyha van valami, ami pusztító, az,
ha megvetjük egymást, ha lenézzük egymást, hogyha kíméletlenül tekintünk
egymásra. Ha bántani akarjuk egymást. Ha nem látjuk a másikban, hogy olyan
valaki, akinek álmai vannak az életről. Hogy megvannak az álmai, és valamikor
az álmai fontosak voltak nekem. Még amikor szerelmesek voltunk, akkor tudtam,
mi az álma, és most fogalmam sincs, mi az életről az álma. Elvesztettem ezt a
látásomat, hogy valaki, aki annyira fontos nekem, hogy fontos nekem, hogy mit
álmodik az életéről. Amikor ezt elvesztjük, utána aztán vacakolhatunk
énközlésekkel, meg elmehetsz 25 kommunikációs tréningre. Értitek, hát mi… jó,
de ezt… na, gyerünk, haladjunk! (49:50)

Szóval, mások hogyan fogják érezni magukat attól, ahogyan az
eseményre gyakorolt hatás után én válaszolok? És itt megint nem a pillanatnyi,
gyors, vagy rögtön való érzés az érdekes, hanem egy összefüggésben, már hiszen
egy folyamatban vagyunk, és rendszerszinten nézünk rá arra, ahogyan az érzés
is, a hatás is, a tett is, és a válasz is egy rendszernek a része. Ahh. 14.
pont… húú, húú! Hóó! (50:25)

14. A helyes megoldás kiválasztása.

Hmmmm! Itt vannak izgalmas dolgok, van legalább 6 alpont.
Igen. Gottman egy nagyon, egy olyan szépet mond, hát tulajdonképpen ilyenkor
úgy arra gondolunk, hogyhogy nem nekünk jutott eszünkbe. De nem? Ismeritek ezt,
nem? De milyen egyszerű! Hát miért nem így éltem eddig az életem? Fölrakom a
három széket. Azt mondja. (51:00)

1. Könnyebb az érzésekkel bánni, mint az érzésekre
adott válaszokkal.

(1) Engem, a feleségemet, a barátomat, a szerelmemet, a
gyerekemet, az anyámat éri valami, itt az esemény. Ez (2) hat rá valahogy. Az,
hogy hat rá valahogy, ugye érzéseket vált ki belőlem: érzéseket, indulatokat,
vágyakat, késztetéseket. Egyszerűbb, praktikusabb, eredményesebb az érzésekkel
elkezdeni valamit csinálni, mint azzal, amikor a gyerek már püföli azt osztálytársát.
Amikor a férj már megcsalja a feleségét, amikor a feleség már annak a
fájdalmában, hogy a férj sosem hallgatja meg, üvölt vele. A tettekkel nehezebb
bánni, mint érzésekkel. Mert hát még itt, tudjátok, hát amikor még, még kicsi.
Most egy nagy fát átültetni, úúú. Próbáltatok már meg…? Hú, a kertész, azt a
fát, azt már… Ha kivágja, megdeglik. Amikor valami egy pici, aaa, ide rakom,
oda rakom, az milyen jópofa. Még kicsi, hát még rakosgatom ide-oda, majd
magához tér, áhh. Ehh, jön már a tulipán nálatok? Hát csak jön. Hóvirág már…
tüüü, még nem hervad, még szép. Persze, attól függ, melyik oldalon van. (52:30)

Szóval, amikor a gyerekkel szeretnénk, hogy valahogy bármit
lehessen neki érezni, de nem lehet neki akármit tenni, akkor a legeredményesebb
stratégia az érzéseivel bánni, és nem az intőjét aláírogatni. Sőt, Gottman azt
mondja, hogy ezért egy érzelmi fejlesztő szülő a gyerekeinek, a férj a
feleségének, hahó!, a férj a feleségének nem csak a vezúv-szerű érzéseit
észleli. Tehát az milyen nagy dolog, hogy… De most én leszek a feleség, és hogy
„Á, nem t’om, olyan kényelmetlen, kellemetlen, nem t’om.” És a férfi ezt
észleli. „Na, mi van? – Ááá-ááá!” S 20 perc múlva boldogok. Már ahogy azt a pap
elképzeli, ugye. De most hogyha ezt a kis nyavalygást, nem t’om én, rossz
hangulatot nem veszem észre 2 hónapig, ami abból lesz, azzal már nehezebb
bánni. (53:51)

Tehát, ez volt az első pont, hogy ugye, hogy akkor a helyes
megoldás kiválasztása. A legpraktikusabb, bölcsebb, hogyha érzésekkel bánunk,
és nem már az érzésekre adott válaszokkal, mert ott már valami fölnőtt. A magam
esetében is, milyen… na, gyerünk már! Tehát, hogy milyen izgalmasan
összefüggésben van az érzelmi intelligencia a prevencióval. Hát ha az
érzéseimet kézbe tudom venni, egy csomó mindent eleve nem fogok megcsinálni.
Hát ez szép, gyerünk! Következő. (54:35)

2. Engedélyt adunk a próbálkozásra.

Nem kell rögtön a helyes megoldást tudni, hanem szabad
próbálkozni, a szó jó értelmében kísérletezni. Hát honnan tudnánk azt rögtön,
miért találnánk el biztosan? Miért lenne érzékünk mindig arra, hogy a másikban
mi hogy van? Hát ki, ki ilyen zseni? Szabad próbálkozni, szabad kísérletezni. (55:05)

Ezért is nagyon hálás vagyok nektek. Most oda hátra is
nézek. Jó ott még? Nem t’om. Szívem szerint azt mondanám, gyertek ide közel!
Azért is jó nekem veletek, mert itt szabad nekem kicsit kísérletezni. Azt
tudjátok, hogy én itt szoktam úgy, úgy kipróbálok valamit. De nem hogy, nem
ilyen manipali… Manipali, na? Mani-pula, de ez meg olyan hülyén hangzott volna.
Manipulatív módon, hogy most nem t’om, tesztelgetem őket. Nem, nem, nem, hanem
hogy valamit elmondok, vagy valami, és akkor rájövök, hogy hú, ez, ez jó, csak
még nem elég jó. Hogy hú, de izgalmas dolog jött ebből ki. Thúú, ezt, ezt ki
kéne kristályosítani, hogy ez hogyan lenne jó. Hogy itt megengedem magamnak,
hogy valamit csak úgy kipróbáljak. Még akkor is, ha nem tudom előre, hogy jó-e,
vagy nem. Ezt itt szoktam csinálni, és nem t’om, ez hogyan esik nektek. Ezért
például itt keddenként másféleképpen vagyok jelen, mint amikor egy kiforrott
előadást tartok Vonyarcvashegyen. Mert ott minden, megvan a Vonyarc is, meg a
Vas is, meg a Hegy is. De itt meg… mhhh. Ha ezt nem engedem meg magamnak, ahh,
nem tudok fejlődni. És az én fejlődésem nagyon fontos. Jó, gyerünk! Következő. (56:45)

3. Bízok abban, hogy a hibáimból tanulni fogok.

Dönthetünk a bizalom mellett, hogy miután próbálkozunk,
hibázni fogunk, és hogy a hibáinkból nagyon jól fogunk tudni tanulni. A hibáink
nem problémák a folyamatban, hanem éppen azt mutatják meg, hogy hogyan lehetne
jobban. (57:10)

Például, 3 órával ezelőtt jöttem rá valamire, hogy amit
mondjuk 4 éve mondok, azt lehetne jobban mondani. Ezt szeretném el is mondani
nektek. Ezt, most jöttem rá, hogy mostantól kezdve ezt így fogom mondani. Pár
évvel ezelőtt beszéltünk arról, hogy emlékeztek, másfél és három éves kor
közötti gyerekekkel mindenféle ilyen jópofa, ilyen kísérletek voltak, és az
derült ki, hogy az emberi természet alapjában az van, hogy együtt legyünk, az
együttlétért áhítozunk, és szomjazunk. Ott van az emberi természetben, és
tudjátok, ha valakit kirekesztünk, meghal. Egy… hát ezt elmondom nektek. (57:55)

Egy pap ismerősöm mondta azt el, hogy… Ez még a diktatúra
alatt volt, amikor tudjátok, a papokat, amikor elmentek papnövendékként
katonának, hát a „mentek” az erős túlzás. Akkor, hát mindig a legdurvább
helyekre vittek bennünket: Lenti, Nagykanizsa, nem sorolom. Tehát jó…, és akkor
ott aztán ment az adok… Hát a kapok az nem annyira, inkább az adok. Na, akkor
inkább a kapok, akkor az adok nem ment, a kapok ment. Azt mondja ez a pap, úgy
látszott, hogy… akkor 60 elmúlt már, amikor elmondta nekem. Azt mondja „Feri,
képzeld az történt, hogy – ’70-es évek – egyszer csak kiderült, miközben hát
ütöttek-vágtak bennünket, hogy ki a besúgó köztünk.” Tehát ott, a sorkatonák
között ki az, aki megy, és jelenti, hogy a többiek mit mondanak. „Mikor ez
kiderült, akkor leültünk, és azon kezdtünk el beszélgetni, hogy most mit
lehetne csinálni.” Azt mondja ez a pap, hogy „Hát Feri, én egy ilyen
szenvedélyes csávó voltam, tele izé, meg tele persze indulattal, jogos
bosszúszomjjal, és a többi.” Azt mondja, hogy „Én azt javasoltam, hogy egy
hétig ne szóljunk hozzá. Azt meg tudjuk tenni, az teljesen korrekt, a
laktanyában is kivitelezhetjük. Egy hétig senki ne szóljon hozzá. Ez a srác az
ötödik nap öngyilkos lett.” Ötödik nap, még egy hetet se bírt. (59:50)

A kirekesztés, hogy átnézünk valakin, semmibe vesszük, az a
legdurvább bántalmazásnak a tapasztalatát hozza. Azért, mert az emberi lélek
annyira abban a tapasztalatban, 5000-10000-20000-50000 éves élmény, hogyha
kirekesztenek bennünket a csoportból, a törzsből, akkor meg fogunk halni.
Egyedül az ember nem tud… szociális halál, ezt mondta Moreno. A szociális
halálba ténylegesen bele lehet halni. És… na. Hogy… mhhh… viszket itt nekem, ez
nem t’om miért… Hogy ezeket miért csinálom? Mert nincs rá logikus magyarázat,
hogy ezt miért kell, mikor… Na, most a viszketés elvette az eszem. De komolyan,
ezt tudom csak mondani, tényleg ez történt. Hol, hol tartok? Moreno, szociális…
Hogy? Kirekesztés? „Amit 4 évvel ezelőtt mondtál, másképp…” Ez az! Köszönöm!
Ajj, ez az! Köszönöm! Ó, de rendesek vagytok! Ó, hát tudtam, hogy érdemes
jönni. (61:15)

Ezzel azt akartam nektek mondani, nem akarok belebonyolódni
mert már megtettem, hogy az emberi
természet arra van kitalálva, hogy együtt legyünk egymással
. Hogy amikor
meghal egy szerettünk, akkor nem lesz kedvünk tovább élni, pedig mindenünk
megvan, ami az életben maradáshoz kell. De egy komoly gyásznál azt éljük meg,
hogy nem akarok reggel fölkelni, hogy nem t’om mi értelme van az életemnek.
Pedig mindenem megvan, ami az életem fönntartásához kell, csak elvesztettem egy
fontos kapcsolatot, és már kimegy belőle. (61:50)

Tehát, az emberi természet mélyén az van, hogy együtt lenni.
Nem mindig, értitek. Együtt lenni. Azután, az derült ki, hogy együtt működni,
hogy másfél-két-három éves gyerekek már keresik az együttműködést. Hogy már a
3. hónapos babák már a szemükkel nagyon jól tudnak fókuszálni, tik-tik-tik.
Képzeljétek el, most olvastam, egy kutatás. 3 hónapos gyerekeknél már azt lehet
látni, hogyha a szülő az ő ilyen kezdő, világos fókuszálására ha odanéz, hogy
keresi a kapcsolatot, az együttlétet. Ha a szülő erre nem válaszol, egy 3-4
hónapos gyerek négy féleképen próbálkozik. 4 féleképen próbálkozik egy 3
hónapos csecsemő, hogy együtt tudjon lenni egy felnőttel. Megrázó, tehát… erre
vagyunk kitalálva. Együtt lenni, nem mindig, most nem kezdek el minden izé,
fánál pisilni. Tehát, együtt lenni, együtt működni, együtt működni, kapcsolat,
együttműködés, tik-tik-tik. És ráadásul, egymást segíteni. Tudjátok a
kutatásokat. A legtöbb ember akkor van igazán a legjobban, amikor másoknak ad
valamit. Tehát tudjuk, ennek élettani hatása van, hormonális, bele se kezdek. (63:15)

Rájöttem, hogy ezt eddig nem mondtam jól. Nem mondtam
rosszul, csak nem mondtam jól. Azt tudjátok… nem volt hiba abban, amit mondtam,
csak lehetne jobban mondani. Mert rájöttem, hogy most már a sor nem így van.
Nem, ha jobban megértem az emberi természetet, akkor kell a negyedik szék. És
szerintetek ez mi? Na? „Együttérzés.” Hát az. Együtt lenni, együtt érezni, együtt működni, egymást segíteni. Hát
hiszen tudjuk, a tükörneurális hálózatunk, hát ahogy azt mondja Gottman. Az
együttérzésről azért beszélek úgy, mint hogyha egyszerű lenne, mert az is. Mert
élettanilag alkalmasak vagyunk arra, hogy megjelenjenek érzések bennünk, ami
benned. Hogy átvegyünk érzéseket, áááá, hát biológiailag alkalmasak vagyunk
erre. Ez nem egyszerűen most… valaki meg… na. Rengeteg kutatás, ezeket nincs is
kedvem most elkezdeni. Tehát akkor, hááá, hát amire ki vagyunk találva:
együttműködés, együttérzés… rosszul kezdtem. Hát ez a mai nap, tudjátok, sz’al
ez a rengeteg tévedés! Blama! Szóval. (64:40)

Együttlét, együttérzés, együttműködés, egymás segítése. Erre
vagyunk kitalálva. A szakirodalom azt mondja, és ez volt nekem… Nézem… jól van,
az agresszió akkor jelenik meg, amikor itt valamelyiknél elakadunk. Egy
ösztönös reakcióm az elakadásra. Egy segélykiáltás, hogy szeretnék hatékonyan együtt
lenni veled, nem tudok veled együtt érezni, nem találom az együttműködés útját,
és nem tudunk egymásnak kölcsönösen javára lenni. Olyan, mint egy kiáltás, mikor
valaki elakadt ebben a folyamatban. Jó, hát ez volt a… hogy bízok abban, hogy a
hibáimból tanulni fogok. (65:35)

Most látjátok, egy folyamatban az, hogy hibázni fogok, azt
megengedtem magamnak, tehát tuti biztos, hogy így lesz. Ha nem engedem meg
magamnak, akkor is tuti biztos, hogy így lesz, csak a viszonyom lesz sokkal
problémásabb hozzá. Tehát amikor megengedem magamnak, hogy hibázzak, és aztán
hibázok, akkor ezt egy lehetőségnek látom, hogy akkor ez az a pont, ahol most…
tidi-didi. Úgy megörültem délután ennek. De milyen érdekes, az együttérzésről
beszélek már egy hónapja, és egyszer csak rájöttem, hogy eddig ezt nem mondtam
elég jól. Most egész jó, ha van négy szék. Jó, következő. (66:20)

4. Konkrét terv kidolgozása.

Hogyha jártok mindenféle, ilyen céges tréningekre, szerintem
itt jön ki nektek. „Konkr… projekt… eee-khhh…” De most hadd egyszerűsítsem ezt.
Egy picit visszahozom a három széket, hogy emlékeztek, esemény, érzés… Esemény
(1), hatás (2), válasz (3). Esemény, hatás, válasz. Esemény, hatás, válasz.
(66:50)

Amikor valakit elborít egy érzelem, akkor a terv kidolgozása
életbe vágó, hiszen pontosan ezt nem hogy nem csináljuk, nem is látjuk, hogy
lépésről lépésre, amikor elönt az indulat. Mi a következő lépés? A következő, a
következő, aztán a következő, és akkor fogok tudni arról gondolkodni, hogy
hogyan érdemes válaszolnom, hogy van itt négy lépés. Csak úgy mondanám, amikor
úgy indulatból, akárhogy, beszűkülten, érzéstől vezérelten csinálunk valamit,
akkor tulajdonképpen pontosan az hiányzik, hogy nincsen tervünk. Hogy amikor
valami történik, és énvelem ez lejátszódik, ez lesz a hatása. (67:50)

Had mondjam, hát a legegyszerűbb. Vezetjük az autót, és
elönt az indulat. Olyan kedves volt valaki, azt mondja „Feri, az a baj, hogy
amikor én vezetem az autót, amikor a társaim nem tartják be a kötelező
sebességkorlátokat, vagy az indexelést, vagy nem t’om mit, és hogy én akkor
elkezdek káromkodni. Iszonyatosan kár… egyszerűen nem. Utólag mindig rájövök,
hogy ezt nem kellett volna. Mit lehet csinálni?” Stratégiát kell kidolgozni,
tervet, hogy amikor ez történik, azon nyomban egy másik mondatot fogok mondani.
Mert ha nincs egy másik mondatom, akkor azt mondom, amit begyakoroltam. Tehát
teneked most, hogy itt nem vagy indulati állapotban, most gondold ki, hogy mi
lenne az a mondat, amit hogyha mondasz akkor, amikor valaki bevág eléd, nem
tartod röhejesnek. Mert ha röhejes, akkor rögtön váltani fogsz. Csak nem fogom
azt mondani, hogy „Boszorkányos Varga János!”? Azért hülyét nem csinálok
magamból, tehát azért ütősnek kell lennie. Ezt egyébként gyerekkoromban, nekem
ezt mondták. „Feri, hogyha nagyon dühös vagy, mondd, hogy Boszorkányos Varga
János!” Hülyének nézel? Hát ezt tudod, ki eszi meg ezt? Hát legalább… „A jó
életbe!” vagy valami, sz’al valami úgy azért, valami jelenjen meg benne, ami…
tehát egy egészséges kompromisszum. Azt mondta ez az egyszeri ember, de olyan
kedves, mindig mondja „Feri, én nem vagyok ám tanult ember, én egyszerű ember
vagyok, én káromkodok. Úgyhogy nekem segítsél! De valahogy egyszerű módon, mert
én nem, nekem nincsen diplomám, hogy én tudjam, hogy mit csináljak, hogyha
bevágnak elém.” Hogy a… tehát előre gondolj ki egy mondatot. „Van a fejedben
valami? – Nincs.” Hát értitek, nincs a fejében egyetlen használható mondat sem,
és azt mondja, amikor bevágnak elém, káromkodok. Miért csinálná másképpen,
amikor az égvilágon semmilyen terve és stratégiája nincs ezekre a helyzetekre? (70:00)

Olyan egyszerű, hogy kicsit szégyellem is magam. Hát és ezeket
mondom nektek? Hát Feri, hát ez… nehogy úgy vegyétek, hogy nem t’om, mmm. Csak
úgy idehozom, hogy hát azért stratégia. Ezt a mondatot mondom. És akkor
elkezdem mondani… Nem, ez a mondat nem jó, hát ez annyira bárgyú, hogy azt nem
mondom. Most ezt a mondatot valaki hallaná, hát na ezt nem, nem, azért valami
kell, hogy éle legyen. „Azt a…!” Tessék? „Meg ne ismételd!” Mi fog történni?
Mikor bevágnak elém, akkor még rutinból a másikat mondom. Az történik, hogy
szép lassan az idő rövidül, amikor eszembe jut, hogy én már cseréltem mondatot.
Ezért az illető a következőt mondta. „Feri, rájöttem, hogy nem elég, hogy van
egy mondatom, ki kell írni.” Kiírta, ott van neki elöl. Kis tappanccsal a
műszer tetejére ráírta. Senki nem tudja, hogy mi az, értitek, oda van írva,
hogy „Azt a…!” Ez egy mondat, és amikor kell, akkor ott van neki szem előtt.
„Ja, ezt kell mondani.” Ezt nevezem tervnek, ez egy stratégia. (71:20)

Tudjátok, de direkt… nehogy úgy vegyétek, hogy lebecsüllek
benneteket! De mikor hallom 50 éves embertől „Jaj, tudja atya, ajj, most húsvét
előtt… most úgy… Hát elfelejtem mindig a reggeli imát. – Valami más van, vagy
ebből köll dolgozni?” Most… visszamehetnék a három székre, hogy kapcsolat,
hogyan, és mit. Tehát ha ott lenne egy élő kapcsolat, akkor ez eleve nem is
lenne probléma, mert hogyha szeretek valakit, és kinyílik a szemem az ágyban,
és „Hahh, na, Brünhilda, mi van veled?” Hát nem, ha szeretek valakit… most
fölébredek… „Nem t’om, most én egyedül élek…? Agglegény vagyok még, vagy mi
van? Ja, nem, már megházasodtam. Mikor is? 17 éve, ja, tényleg…” Értitek,
elfelejtem. Ez olyan, fölébredsz, elfelejtek hozzá szólni. Valami, érzékelem,
hogy van, tudom én, hogy van, tehát el tudom… „Hiszek egy Istenben, mindenható
Atyában, mennynek és földnek teremtőjében…” Hát tudom, hogy van, csak
elfelejtkezem róla. (72:45)

De most nem akarom ezt leírni, hogy kapcsolat, hogyan, és
mit. Tehát nem, nem a „mit” felől kell elkezdeni, hanem a kapcsolat felől. De
ezt most… törlés. Mit mond a bölcsesség? Ugye, hát hogy terv, terv kidolgozás.
Most mondhatod, ilyen hülyeséget, hát csak nem csináljuk. Érted, már le is
mondtál a reggeli imáról. Ne nagyképűsködjél itt, jó? Ugye, hogy milyen
hülyeségeket mond? Így szól a bölcsesség: van-e olyan a reggeli rutinodban,
amit mindenképpen meg szoktál csinálni? Igen, van, a fogmosás, vagy a protézis
fölhelyezése. Tehát azért olyat mondjunk, ami mindenkinek megvalósítható.
Akkor, vagy a fogmosás előtt, vagy a fogmosás után érdemes csinálni. Ez még nem
elég, mert ez még csak egy ötlet. Most vegyél egy papírt, és írd ki, hogy
„Feri! Ima!”, és tedd a tükör elé. Jobb is, hogyha mondjuk fölragasztod
körülbelül szem magasságba. Még akkor is lehet, hogy figyelmen kívül hagyod. És
amikor tukk-tu-tu-tu… Ima. Ja! Tulajdonképpen, azt tudjátok, hogy mondjuk hát
azért imádság közben nem ajánlom, hogy fogat mossatok. De fogmosás közben
imádkozni, minden további nélkül lehet. (74:25)

Vagyis a terv kidolgozása úgy néz ki, hogy valamit
szeretnénk, hogy legyen az életünkben, kapcsoljuk olyasmihez, ami a rutinban
mindenképpen lesz. De lehetőség szerint még így is emlékeztessük magunkat rá.
Ezekre szoktuk azt mondani, hogy „Most azonnal hagyd már abba! Ne nézz már
minket hülyének!” Csak leélünk egy életet úgy, hogy a haragunkkal ott és akkor
sosem bánunk hatékonyan, mert nincsen terv. (74:55)

Van, aki a félelmével nem bánik hatékonyan. Mikor az
alkoholbeteg, aki tudja, aki tudja, hogy lesz majd egy esemény, ami őt
kikészíti aznap, de brutálba’, és már mikor történik, mikor megy haza, tudja
azt, hogy „Hazamegyek, én hazamegyek, és bemegyek a spájzba, ezt kamrának
hívják, bemegyek, én azt… Letekerem azt az üveget, ahogy a kezembe fogom fogni,
az de jó lesz már! Ahogy a kezembe fogom.” S akkor megtanulja azt, hogy az az
esemény rá így hat. És mi a stratégia? Lehet, hogy hónapok munkája, vagy éveké,
míg azt mondja „Ezekben az esetekben azt kell nekem csinálni, hogy már nekem
előre kell, hogy legyen egy olyan emberem, akit ezekben az esetekben bármikor
fölhívhatok, akár hajnalban is, mert ő tudja, hogy én ha hajnalban hívom,
akkor, akkor nagy bajban vagyok. Akkor ő hajnalban hajlandó fölvenni, mert látja,
hogy én vagyok az, és addig beszél velem, míg én azt nem mondom neki, hogy most
már nem fogom kibontani az üveget. Ezt meg kell beszélni a feleségével, mert a
feleségének ez nyilván nagyon furcsa lesz. Én tudom, hogy ez ritkán fog
előfordulni. Lehet, hogy az első időszakban mondjuk havonta csak egyszer
történik majd meg, de ez akkor is be fog kerülni ott a férj-feleség
kapcsolatába. Tehát ezért ki kell gondolnom, hogy ki lehet ez az ember. Meg
kell őt keresnem, meg kell őt kérnem. Kell nekem mondani azt, hogy ő beszélje
meg a feleségével, különben elvesztem őt, hogyha ebből balhé lesz. Meg kell
beszélnem, hogy mikor találkozunk, és hogyan egyeztessünk. Meg kell adnom a
számát, hogy az egészen világos legyen, hogy én… Megígérem neki, hogy nem hívom
föl, csak akkor, amikor. És amikor benne vagyok, akkor fontos, hogy ez eszembe
jusson, és hogy a protokoll szerint járjak el. Mert ha nincsen terv, és nincsen
protokoll, akkor ki fogom nyitni azt a rohadt üveget, és két éve nem ittam, és
ha elkezdek inni… Mert úgy szoktam, 4-5 évig iszom, és utána próbálok leszokni.
Ha egyszer elkap, akkor megyek a lejtőn lefele. Hát az bennem akkor még le, és
le, és le, akkor zuhanás közben nem tudok megállni. Az alján tudok megállni.” (77:35)

Hogy az illető képes egy eseményre, ami ilyen hatást
gyakorolt rá, ezt a pofonegyszerű, primitív dolgot csinálni, most direkt
sarkítom ki, hogy fölhív valakit, ez egy stratégia, ez egy terv, amiben minden,
minden lépés mérnöki pontossággal ki van dolgozva. Nem egyszer hogy az
érzéseinkben ne vesszünk el, hogy ne csak a… szétcsapjunk magunk körül, hanem
meglegyen ez a megkülönböztetés. „Rendben van, ezt élem meg. És mi lesz a
válaszom?” Terv, illetve stratégia nélkül egyszerűen nem jutunk ötről a hatra. És
ha, most csak úgy mondom, hogy nem érdekes ez, hogy mondjuk dolgoztok cégeknél,
vállalatoknál, akárhol, és előbb-utóbb rá leszünk kényszerítve, hogy legyenek
terveink, és pontról pontra dolgokat le fog kelleni írni. Hát egyszerűen az
élet kikényszeríti. Meg kell csinálni, és a saját életünkre nézve, hogy
szeretnénk boldogok lenni, meg eredményesek, meg… Ez, hogy „Milyen terv? Milyen
stratégia? Ne szórakozzunk már! Most vagy megy magától, vagy nem?” Értitek,
mint egy csecsemő, aki éppen úgy fölsírt. (78:55)

De most.. hú! Megint… híjj, az időérzék! Teljesen a terv és
a stratégia elvette az időérzékem. Nagyon köszönöm a figyelmeteket! (taps –
szerk.) (79:10)

Lejegyezte: vinkozoli