A büntető készenlét-séma 13. - Az érzelmi intelligencia fejlesztése.

2017.03.21.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Büntető készenlét séma – Az érzelmi intelligencia
fejlesztése

Ismétlés

Belecsapunk. Semmiképp sem teszek ígéretet, hogy ezt a sémát
a mai alkalommal befejeznénk, ez lehetetlen. Büntető készenlét sémánál vagyunk,
és ha valaki most jöttél először, akkor itt nem valami sématerápiás
továbbképzés zajlik, szó sincs róla, hanem a sématerápia szakirodalma nagyon jó
lehetőséget ad nekünk arra, hogy izgalmas témákról beszéljünk, és szakmailag
korrekt anyagokat halmozzunk itt föl, ami reményünk szerint aztán használható.
Úgyhogy ezért használjuk tulajdonképpen, amolyan sorvezetőként ezt a
szakirodalmat, és hozzáteszünk nagyon sokfelől, innen-onnan, ezt-azt. (00:45)

Így jutottunk el oda, hogy büntető készenlét. A büntető
készenlétnél tulajdonképpen egy krónikus egyensúlyvesztésről van szó. Mert a
büntető készenlét sémánál valaki hogyha azt érzékeli, hogy valami helytelen
dolog történt, akkor ítéletet mond. Az ítélet mindenképpen az, hogy bűnös. A
bűnösnek bűnhődnie kell, ezért ő azt megbünteti. Ennyi. Gyertek! Épp a bűnösök
büntetésénél tartok, és erre megjelentetek, miközben ti rendesek vagytok. Na,
tehát! (01:20)

Úgy is mondhatnám, hogyha most egymást kölcsönösen kiegészítő
értékként tekintek erre, ami itt megjelenik már torzult formában, hogy ez (1.
szék – szerk.) itt az igazság. És mi az, ami kiegészíti ezt az érzéket? Az
irgalom (2. szék – szerk.). Együttérzés, részvét, szolidaritás, megbocsájtás.
Itt (2) van ez a szék, és arról beszéltünk, hogy ez számunkra az izgalmas, mert
így akkor rendszerszemléletben gondolkodunk már, hogy a kettő nincs meg egymás
nélkül. Az igazság és az irgalom, vagy az igazság és az együttérzés egymást
kölcsönösen átjárják, kiegészítik, föltételezik és megalapozzák. Ezért ha
valaki igazán el akar mélyülni az érzelmi intelligenciában, ami hát értelem
szerűen kapcsolódik az együttérzéshez, akkor előbb-utóbb az igazság
mérlegelésére lesz szüksége. Aztán itt egészen finom megkülönböztetésekre. Hogy
más az, hogy jogom van a bosszúra, de lehet, hogyha megcsinálom, az már nem
annyira igazságos, mert félig igazságos, félig nem, de mondjuk egyáltalán nem
méltányos. Ahhoz, hogy az együttérzésben elmélyüljek, előbb-utóbb az igazsággal
való szembenézésre van szükségem, és ennek az értéknek a behozatalára. Itt (1)
is pedig rádöbbenek arra, hogyha valóban méltányos igazságosságra törekszem,
akkor előbb-utóbb az együttérzésre, az irgalomra nagyon nagy szükségem lesz,
különben igazságtalanná válok. Erről beszéltünk. (02:55)

Mi az, ami – megint csak itt most – nagyon segít bennünket?
John Gottman-nek a ki… megnevezhetetlen, megjegyezhetetlen című könyvének a
címe, neve, címe… Mi a címe? Érzelmileg intelligens gyerekek fejlesztésének…
Hát ennél lehetetlenebb címeket csak a Böszörményi-Nagy Iván adott a
könyveinek. „Kapcsolatok kiegyensúlyozásának dialógusa”, meg ilyenek. Hát
értitek, sz’al vannak, vannak… Na, tehát mindennek van határa. Szóval, nem
tudom, mi a címe, de megtaláljátok, tehát érzelmileg intelligens… na. Ezt
használjuk sorvezetőnek. De nem azért, hogy valami gyereknevelési
továbbképzésre kerültünk volna. Hát nem értek a gyerekekhez. Hát akkor hogy?
Dehogy! Én arról nem beszélek egy percet se. Tényleg nem, nem, nem értek, a
gyerekneveléshez nem értek, nem értek, de a személyiségfejlődés az már más.
Úúú, egy kicsit ilyen komplexebben látjuk a kérdést, mert ez nagyon izgalmas,
és közben azt is látjuk, hogy amikor az érzelmi intelligenciánkban elakadunk,
vagyis fölidézünk egy olyan helyzetet, ami érzelmileg nagyon fogós volt nekünk,
és szinte kezelhetetlen, és nem tudtuk, hogy mit csináljunk jól, és utólag azt
mondjuk, hogy „Ééééjjj!”, hogy ott, ezekben a helyzetekben tulajdonképpen egy
nagyon bölcs, érzelmileg intelligens szülőre lett volna szükségünk, akik mi
magunk lehetnénk, annak a gyereknek a számára, aki ilyenkor eluralkodik
bennünk. (04:30)

Tehát a gyerekneveléssel kapcsolatos megfontolások John
Gottman könyvében nem a gyereknevelés szempontjából érdekesek nekünk, hanem a
saját felnőtt létezésünk szempontjából, a kapcsolataink szempontjából. Mert
mindig, amikor az érzéseinkben, vagy érzéseinkkel kapcsolatban, egy esemény
révén ellehetetlenülünk, akkor ott egyszer csak egy kisgyerkőc megjelenik,
akivel az érzelmi fejlesztő szülők nem csinálták végig azokat a folyamatokat,
amiből kiindulva ő tudná, hogy mit volna érdemes csinálni. Áááá, és ezért az a
nagyszerű felnőttként… Én semmi pénzért nem lennék gyerek még egyszer, és nem,
nincs az a pénz! „De-dö-dööö! Izé, lehetne annyit fizetni. – Énnekem nem, az
biztos. Nincs az a pénz, hogy még egyszer a gyerekkornak azt az… Azt nem!” Én
úgy örülök annak, hogy felnőtt vagyok. Néha. Hát legalább néha elérhető bennem
egy felnőtt, és ezt annyira tudom élvezni. Semmi pénzért! Ugye, ez a „semmi
pénz…”. Most eszembe jutott, azt mondja valaki, hogy „Ide figyelj Feri, engem a
pénz nem izgat. Nyugtat.” „Ez jó!” Tehát akkor úgy is mondhatnánk, nincs az a
pénz, ami megérné azt a nyugalmat. Nem, nem, nem! Nagyon szeretek felnőttnek
lenni, és talán éppen azért, mert már kezdek egészen jóban lenni ezzel a
gyerekkel, és közben meg kidolgozódik bennem egy szülő. tehát valami egészen jó
egyensúly ki tud alakulni. (05:55)

John Gottman – szülői magatartásminták

Így, John Gottman nyomán neveztünk meg ugye három szülői
magatartást. Ezt már régóta nemismételtük, de nagyon jó, hogyha a fejünkben
van. Ugye az egyik, és itt jön be megint a rendszerszemlélet. Ugye, szó sincs
arról, hogy most ide jövök, és akkor most szidjuk a szülőket, szidjuk a szülői
magatartást. (Lemászik a színpad elé – szerk.) Akkor mit csinálunk? Pontosan
azt csináljuk, amit a mondanivalónkban pedig fogunk mondani, hogy ne szidjuk a
gyereket. Ugye? Kicsit gázos. Tehát amikor beszélünk… (Próbál visszalépni a
színpadra – szerk.) Ú, de magas ez! Amikor… de tényleg, jó… Jó a térdem. Azt
nem mondom, hogy 100%-os, mert háromszor műtötték, de működik. Szóval. Mindig
innen kezdtem, most akkor nem zavarlak össze benneteket. (06:40)

1. Az elutasító szülő.

Nem a gyereket utasítja el. A gyerek tombol, a gyerek
éééé-éééé! Fetreng, a nyála sugárként khhh, lebeg. Ismeritek ezt? Csak így
kssggg-zzssss! Ezt, de tényleg, ez egy természetes dolog. Valakinek nincs
nyála, annak nem jó. De tényleg így van, próbálj meg hosszan beszélni nyál
nélkül. Vannak olyan ismerőseim, nincs elég nyáluk, de közben sokat kell
beszélniük. Az komoly probléma, tényleg, tényleg, a nyál az kell. Ezért
mondjuk, csak úgy mondom, hogy például a zsiráftól mindannyian sokat
tanulhatunk, mert őneki nagyon-nagyon bőséges nyálkészlete van. Hát rengeteg
növényt eszik, ahhoz kell, hát prrr-prrr, na. Szóval. Itt vagyunk az elutasító
szülőnél. Az elutasító szülő nem föltétlenül a gyereket utasítja el. Az is
lehetséges, de a mi szempontunkból az érzéseit utasítja el. (07:45)

Mi az, amit ez a szülő nagyon jól tud csinálni, amit
tulajdonképpen az elutasítással ő hangsúlyoz? Őbenne van egy szándék, van
valami okosság, van valami, amit ő képvisel, csak nem csinálja elég jól,
rendszerszemléletben. Egy dolgot képvisel nagyon jól, a többit figyelmen kívül
hagyja. Ez pedig az, hát ne ragadjunk bele érzésekbe. Hát hogy tudjunk túlmenni
érzéseken, hogy hát az érzésekkel valami folyamatot csináljunk, hogy valahova
elérkezzünk, hogy ne teljesen az érzés irányítson bennünket, hogy vegyük kézbe
az érzést, hogy tudjuk a figyelmünket elterelni, tudjunk mással foglalkozni.
Hahh, tudjunk hatékonyan élni, ne teljesen az érzések uralkodjanak rajtunk. Ezt
nagyon jól látja az elutasító szülő. A probléma az, hogy nem látja eléggé
folyamatban. A gyerek nem élheti meg az érzéseit. Rögtön elutasítjuk az
érzéseit, és máris „Figyelj másra! Aaa! Mi ez az örökkévalósághoz képest?”
Mondta egy kedves ismerősöm, mindig valaki szenvedett, őneki mindig ez volt a
mondata: „Mi ez az örökkévalósághoz képest?” És ez igaz, csak nem segít.
Tényleg nagyon sok minden van, amit mi papok mondunk, igaz, és nem segít. Tehát
érdemes akkor, legyen igaz is, meg segítsen. Na, ennyi. Szóval az elutasító
szülő nem a gyereket utasítja el, az érzését. Egészen onnan, hogy nem is fedezi
föl az érzést, egészen odáig, lehet, hogy nagyon érzékeny az érzésre, és ő maga
is szenved a saját érzéseitől, és azt mondja „Én már annyira szenvedtem az
érzésektől, én tudom, az milyen szörnyű, mikor úgy belezuhansz, és belemész.
Nem, nem, nem, nem! Majd én megóvlak téged, kicsi kis pöttyöm.” Mhh, de így,
nincsenek kézbe véve az érzések, nincs a folyamat, nincs tanulási folyamat,
nincs, az intelligencia nem tud fejlődni. (09:30)

2. Helytelenítő szülő.

Második, mondjátok! Helytelenítő szülő. A helytelenítő szülő
ööö!, még drasztikusabban áll neki. Azt mondja: „Az érzések nem vezetnek jóra.
Ebből semmi jó nem fog születni. Ííí!” A helytelenítő szülő magát az érzést is
már helyteleníti. Esetleg nagyon fenyegetőnek tartja, nagyon veszélyesnek
látja. Mert őneki megvan az élménye, ahogy apja dühöng otthon, szétzúzza a
sarokgarnitúrát, az IKEA állólámpát, vagy a Kika szekrényt, és azt mondja.
„Nem, nem, én láttam, én tudom milyen az. Tudom, hogy a harag az semmire nem
jó. Láttam apámat féltékenynek, láttam anyámat depressziósnak, nem, nem, az
érzések nem jók. Nem, az érzés nem jó. Hagyjuk az érzéseket! Az érzésekkel csak
a baj van. Hahh! Most, a legjobb barátom most csalta meg a feleségét. Hagyjuk
az érzéseket! Ahh!” (10:30)

Ezért ő az érzéseket helyteleníti. Mi az ő okossága? Az,
hogy nagyon látja azt, hogy amikor valaki egy érzés befolyásoltsága alatt van,
akkor megvannak azok a pillanatok, amikor nagyon nehezen képes együttműködni. Ő
nagyon szeretné az együttműködést, és úgy látja, hogy az érzések nem egyszer
akadályozzák az együttműködést. Mert ő most dühöng, de én azt akarom, hogy
induljunk már el az iskolába. Ő most fetreng, de én azt akarom, hogy tanuljon.
És úgy látja az érzéseket, hogy azok az együttműködést és a haladást, a jó irányba
való növekedést akadályozzák. Ezt krrr-krrr, szeretnék leradírozni. Hahh! (11:20)

3. Laissez-faire szülő.

H-h-hmm! Hát, ő mi az, amit nagyon jól tud? Ő aztán
engedélyezi az érzéseket. Engedélyezi az érzéseket, együttérez, meleg szívű,
ott van, öntyöm-pöntyöm, 5 perc, 10 perc, 15, 20, leugrik a gyerekkel a
szakadékba is. „Látom, most érzem csak milyen szörnyű!” Együtt placcsannak a
végén. Nincs folyamat. Ő nagyon érzi, hogy ez egy értékes dolog, engedélyt ad
rá, meg is becsüli, fontosnak is tartja, érzékesnek is. Nem következik belőle
semmiféle érdemleges cselekvés. Ugye odáig megy, hogy engedem, hogy az érzés
kezdjen velem valamit, de én nem kezdek semmit se az érzéssel. A második rész
teljesen hiányzik. (12:15)

Az érzelmi intelligencia fejlesztése

Mi akkor elkezdtünk erről beszélni, hogy hogyan van akkor
lépésről lépésre az érzelmi intelligencia fejlesztése. Még egyszerűbben: hogyan
tudjuk az együttérzésnek a kultúráját úgy kidolgozni magunkban, hogy közben az
igazságot, az igazságosságot, a tényszerűséget, kivel, mikor, mi, hogyan
történt, ezt nem veszítjük szem elől. Tehát hogy a megbocsájtásnak, az
irgalomnak, a részvétnek nem lehet ára az igazság eltüntetése. Hahh! Nah!
Szóval így. Most lehet, hogy gyorsan fölolvasom ezeket a pontokat, csak azért, hogy
bennetek legyen. Meg nem állnék, semmi pénzért. Nem t’om, ez ma, ez lesz a
szólásom, hogy semmi pénzért. (12:55)

1. Fölismerem mások érzéseit. 2. Megértem az érzelmeit. 3.
Elfogadom őt az érzéseivel együtt. 4. Engedélyezem az érzéseket. 5. Együttérző vagyok.
6. Az érzéseket lehetőségnek tekintem a közelebbi kapcsolatra. 7. Meghallgatom
az érzéseket, és meghallom a ki nem mondott érzelmeket. 8. Elismerem az érzések
jogosságát, és hitelesítem is azokat. Hú, de szeretnék most megállni, de nem
lehet. Azután! 9. Megnevezem az érzéseket, miután azonosítottam őket. 10.
Határokat elkezdek kijelölni, vagyis bármit szabad érezni, de nem szabad bármit
csinálni. Szabadni szabad, de úgy döntök, hogy akármit nem csinálok. Bármit
érezhetek, de akármit nem fogok csinálni. 11. Meghatározom a céljaim. 12. A
lehetséges megoldásokat kigondolom, kidolgozom. (14:00)

13. A megoldási javaslatokat értékelem. És ennek volt 5
pontja. Mmmm! Vissza tudná valaki mondani az eddig elhangzottakat? Hát akkor
most kiderült, hogy értelmetlen volt az előző 3 perc. Azt mondja, az értékelésnél.
1. Igazságos-e? 2. Működőképes-e? 3. Biztonságos-e? 4. Hogyan fogom magam
érezni tőle, ha így csinálok. 5. Mások hogyan fogják érezni magukat attól, ha
én úgy csinálom. Így eljutottunk a 14. pont, ez az utolsó. De itt is vannak
alpontok. (14:35)

14. Helyes megoldás kiválasztása.

Itt! Engedély a próbálkozásra. nem kell tudni rögtön, szabad
hibázni, szabad kísérletezni, szabad még nem érteni hozzá, szabad még nem
tudni, hogy lenne igazán a jó. Ez annyira jól hangzik, de annyira. Emlékeztek,
emlegettem egy pár évvel ezelőtt egy pedagógust, aki… Annyira tetszett, ahogy
ezt mondta. Mindig, mikor megtanított valamit, egy új anyagot, akkor azt
mondta. „No, de hát persze ezt még most nem kell tudnotok. Még csak most
tanultuk meg. Most csak elkezdjük gyakorolni, megnézzük, hogy van. Adok házi
feladatot, majd visszajöttök, akkor megint megnézzük, hogy lesz.” Egyszerűen
bátorított arra, hogy tényleg elkezdjünk kísérletezni, meg foglalkozni vele,
mert hogy azt mondta, hogy nem kell még tudni. Egy gyöngéje volt ennek a
hozzáállásnak, hogy én általában úgy maradtam, de ez már azt hiszem az én
gyöngeségem. Következő. Bizalom a hibából való tanulásra. Nem akarom ezeket
most már ragozni. Itt álltunk meg. (15:45)

14/c. Konkrét terv kidolgozása.

Ajj, de fontos ez! És hogyha most kihalásznék egy könyvet,
egy olyan igazi szakirodalmi könyvet, ahol leírják lépésről lépésre, hogy a
célodat hogyan valósítsad meg… Én ebbe belepusztulok. Nem t’om, ti hogy vagytok
ezekkel a könyvekkel. Amikor leírnak ott 8 pontot, hogy azt csináljam végig, ez
elviselhetetlen nekem. Nem, ez szinte kezelhetetlen, ezeket mindig ki szoktam
hagyni. Úgyhogy ezért most megcsináltam. Tényleg arra jutottam, hogy… Majd
mindjárt elmondanám nektek, hogy… (16:20)

Emlékeztek, például a bántalmazásnál, hogy azt mondja John
Gottman, kétféle bántalmazás van. Öt fajtája van, de kétféle. Az egyik… Tessék?
„Túl sok, vagy túl kevés.” De az nem, az más, az más, az más. Van az a fajta
bántalmazás, ami, most… Kár volt belekezdenem. Na, igen! Az egyik fajta
bántalmazás, ez nagyon, nagyon szörnyű. A szerepek rögzültek, mindig van a
bántalmazó, és ő mindig ugyanaz a személy. És mindig van a bántalmazott, aki
szintén mindig ugyanaz a személy. A bántalmazó nem vállal felelősséget a
bántalmazásért. A bántalmazó a bántalmazott felett, mondjuk így, az áldozatot
teszi felelőssé azért, ami történik. Ez a bántalmazás rendszeresen
megismétlődik. A bántalmazó fél nem érez bűntudatot, nem is akar változtatni a
magatartásán, és általában valamilyen fizikai, vagy más jellegű, akár komoly
sérüléssel együtt jár. Szörnyű, úgy, ahogy van. Ahh! Azt mondja John Gottman,
hogyha ilyen jellegű bántalmazást tapasztalunk, akkor nem kezdhetünk bele
párterápiába, mert nem tartanak ott. Hát egy súlyos, súlyos, újból és újból
visszatérő eseménysor van itt. Hát milyen, értitek, milyen érzelmi munkát
fognak elvégezni, amikor az egyik retteg, a másik meg üti? Hát hogy, mit? És
hogy ilyenkor, mikor ilyen jellegű bántalmazásról van szó, ő úgy, ezt mondja,
ezt a számot mondja, hogy a tapasztalatai szerint a családon belüli erőszaknak
ez csak 10%-a. De ez a 10%, ez szörnyű. Akkor azt mondja, ezekben az esetekben
mi az, amit fontos volna megtennünk? (18:20)

Emlékeztek, most a 14. pont 3. részénél vagyunk, a c)-nél.
Ugye, hogy a terv kidolgozása. A bántalmazott félt… Vagy felet? Bántalmazott
egészet, de hát ő egy egész, ne felezzük őt meg szegényt! Nem elég, hogy
bántalmazzák, még most… Tehát hogy a bántalmazott személyt abban segíteni, és
ez egy kifejezett lépésről-lépésre való stratégiát fog jelenteni, egy nagyon
konkrét tervnek a kidolgozását, amit a bántalmazott félnek meg kell tanulnia.
Ez az, hogyan ismeri föl, hogy most egy olyan helyzet közeledik? Mik ennek a
jelei? Mikor tud még cselekedni magáért? Mit fog magáért cselekedni? Az
pontosan mi lesz? Kell-e valamilyen segítséget kérnie? Hogy lesznek annak a
lépései? Hova fog menni, kit fog fölhívni, mit fog csinálni? Lépésről-lépésre,
különben ebből nem lesz semmi. Lehet, hogy míg a bántalmazott féllel megszerkesztjük
ezt a stratégiát, a menekülési tervet, maga a terv elkészítése sok hónapot
igényelhet. Hát mikor… a terv készítése, az egy nagyon komoly, nagyon komoly
érzelmi munka is. Mit fontos volna megtanulni a bántalmazó félnek? Hát az
érzelmi intelligenciát, impulzus-kontroll, érzelmi önszabályozás. Itt is
pontosan erről van szó, lépésről-lépésre. (20:00)

Esemény, hatás, válasz.

Mert, ugye emlékeztek, ez volt a múlt alkalom legfontosabb
része számomra, hogy egy egyszerű mintát tudtam adni. Hogy amikor nincsen
érzelmi önkontroll, vagy amikor csak elönti az agyunkat valami, hogy akkor
három részt teljesen egyben látunk. Az egyik az esemény. Ugye mit mond a
bántalmazó fél? A bántalmazó azt mondja „Hát amikor nem csinálsz meg valamit
rendesen, nem takarítasz ki, hát persze, hogy dühös leszek. Nem csoda, hogy
odacsapok.” De őneki ez egy. „Amikor te nem takarítasz rendesen, akkor haragos
leszek, és persze, hogy odacsapok.” Hát ez, ilyen, hogy mondjam?
Megkülönböztetés nélküli szörnyűség ez itt. Ezért a folyamat, amit tanulunk,
hogy van az esemény, valami történik. Ezt nagyon fontos megkülönböztetnünk
attól, hogy ez hogyan hat rám, és milyen érzéseket kelt bennem. Ezt nagyon
világosan megkülönböztetjük attól, hogy hogyan válaszolok, reagálok az
eseményre, és az általa bennem kiváltott érzésekre. Ez a reakció, vagy válasz.
Tehát esemény, hatás, és válasz. Ez a folyamat nagyon egyszerűen leírva. Amikor
szükségünk van az érzelmi intelligencia fejlesztésére, együttérzésben való
elmélyülésre, akkor tulajdonképpen ezt a folyamatot dolgozzuk ki, hogy ez (1)
különbözik ettől (2), ez meg ez, ez meg ettől (3). Háhh! (21:50)

Egy terv kidolgozásának lépései

Most jutottam el oda, áhh, szeretnék nektek egy terv
kidolgozását részletesen ismertetni. Mert egyszer, csak egyszer, egyszer
lássuk, azért, mert amikor ellehetetlenülünk érzelmileg, akkor tulajdonképpen
idebent egy káosz lesz, egy összevisszaság, egy totális zűrzavar. Nem látunk rá
erre a belső káoszra, és elveszítjük a rendszerszemléletet, a folyamat
jelleget, a kapcsolatiságot, mindent elvesztünk, brrrkkk. A terv kidolgozásának
a kulcsa, hogy nem csak itt bent, bent agyalok, tudjátok, kérődzök, agyalok,
agyalok. Ha itt bent maradok egyszerűen nem tudok változni, ha csak itt bent
maradok. Valamit elkezdek kirakosgatni. Lépésekre van szükség, ahh. (22:45)

Nagyon, tudjátok, életem egyik nagy élménye, mikor
traumatizáltak segítését tanultam. Egy traumatizált személy, amikor a trauma
élménye fölelevenedik benne, akkor ez a belső folyamat, ahogyan magát
szabályozza, teljesen leáll. Történik egy lefagyás, nincs belső önszabályozás,
nem megy a folyamat, nincs, a belső folyamat egyszerűen nem működik. Ezért nem
tudja megvédeni magát, nem tud kiabálni, nem tud menekülni, nem jut eszébe
egyetlen gondolat sem, nem tud az érzéseivel mit kezdeni, nincs egyetlen ötlete
sem, nem érhető el a kreativitása, semmi. Lefagyás van, nincs, a belső folyamat
nem működik. (23:35)

Ezért, annyira érdekes volt, csináltuk olyat, párban
dolgoztunk, hogy mind a ketten szántunk egy-egy órát rá, elmondhattunk egy
érzelmileg annyira fölkavaró eseményt, ami most is, hogyha visszagondolok rá,
akkor áááeeee! És a partnerem is, akivel csináltuk a gyakorlatot. A következőt
kellett csinálni, hogy ő elmondta ezt az eseményt, ott amikor nagyon átélte azt
a rossz érzést, elmondta, hogy mire vágyik, és utána segítettünk neki egy mesét
írni, egy mesét. Mert amikor bizonyos folyamatok elakadnak, most hátralépek
abból, hogy most a személy traumatizált, most akkor kinyitom a kört, és
bármikor, amikor elakadunk, annak majdnem mindig gyerekkori gyökerei vannak. A
mese pedig zseniális lehetőség, hogy beindítsuk a folyamatot. Érthető ennek a
jelentősége? Először azt… „Mi, egy majd, pont egy mese fog segíteni?” Igen, a
mese fog segíteni azért, mert amikor egy érzés totálisan eluralkodik rajtunk,
nincs önszabályozás, nincs folyamat, nem, egyszerűen nem működik ez Hiába
mondjuk neki, hogy „Csináld ezt! Miért nem jutott eszedbe, miért nem
menekültél, miért nem kiabáltál? Miért nem álltál ki magadért? Miért nem
szóltál?” Hát mert le volt állva az egész rendszer. Akkor hogy? Hiába mondjuk
kívülről. (25:05)

Megvertek az iskolában – éjjeli karateedzések

Tehát az első, hogy egyáltalán a rendszert elkezdjük
működtetni, hogy itt belül valami tudjon menni, és az első lépés, hogy a mesén
keresztül tulajdonképpen ezt a belső, háhh, a belső folyamatiságot el tudjuk
kezdeni, elindítjuk. Tudjátok, milyen nehéz? Most körülbelül, most persze nem
mondom el a másik ember történetét, csak részletezem, hogy… Mondjuk megverték
az iskolában. „Mire vágysz? – Hát, hogy ez soha többet ne fordulhasson elő. –
Jó, de ezt értem, de hogyan kellene ezt csinálni? – Hát mondjuk úgy kellene,
úgy kellene csinálni, hogy én meg tudjam magam védeni. – Ó, hát ez egy remek
ötlet. De ez hogyan fog menni, hogyan fogod tudni magadat megvédeni? – Hát úgy
fogom tudni magamat megvédeni, hogy erősebb leszek, mint azok, akik engem
bántanak. – Ó, ez remek, de hogyan leszel te erősebb?” Halljátok ezt? Olyan,
mint hogyha egy ilyen nevetséges… mint mikor a gyerek kérdezget. „De hogy, de
hogy, de hogy, de miért, de miért, de miért?” De közben pont erre van szükség,
mert egy folyamatban nem hagyhatunk ki lépéseket, mert akkor a folyamat megáll.
(26:25)

S akkor azt mondja „Hát úgy, úgy, hogy mondjuk én találkozom
egy karatemesterrel, és ő tanít meg engem, hogy erősebb legyek, mint azok, akik
engem bántanak. – Na hát ez remek, de hogyan találkozol a karatemesterrel? – Ó,
hát a karatemesterrel úgy találkozom, hogy éjszaka nem bírok aludni, mert
sírok, és ugye hát anyának nem mondom, mégis csak egy férfi vagyok, apa meg
nincs, és akkor…” Hát van, csak nem érhető el érzelmileg. Akkor, ezt persze nem
így mondom gyerekként, csak azt, hogy nem, apa nem. „Akkor ahogy ott sírok, és
akkor ott nem tudok aludni, és akkor kinézek az ablakon. Kinézek az ablakon,
elhúzom a függönyt, és akkor látom, hogy a parkban, ott a lámpáknak a fényénél
valaki egy fekete ruhában gyakorlatozik, éjszaka a parkban. És én tőle tanulom
ezt meg. – Ú, ez remek! Hát de hogyan kerülsz vele kapcsolatba? – Na, hát
kapcsolatba meg úgy…” Az az érdekes, hogy ahogy egyszer csak elindul egy
lelkesültség. Valami, egyre izgalmasabb lesz, egyre inkább érzem azt, hogy ez a
dolog működik, hogy kezd beindulni a folyamat. (27:35)

„Úgy, hogy hát tulajdonképpen, kicsi vagyok, nekem
lakáskulcsom nincsen, tehát ezt valahogy meg kell szerveznem. Azt csinálom,
hogy kell egy kulcsot másoltatni. Igen, tehát el kell csórnom anyámnak a
kulcsát, ezt. Tehát akkor az lesz, hogy anyámtól elcsórom a kulcsot, megkérek
egy nagyobb srácot, van egy ismerősöm a suliban, majd mégis csak azt nekem nem
fogják… ő fogja a kulcsot lemásoltatni. Odaadja nekem, ezért lesz nálam egy
kulcs, és én éjszaka, amikor a szüleim már alszanak, na akkor kimegyek a
parkba. – Ez remek, kinn vagy a parkban. Na de hogyan kerültök kapcsolatba? –
Hát úgy, hogy odamegyek, és én elmondom neki, hogy ez történt. – Ó, ez remek.
És de mit fog ő erre válaszolni? – Hát azt fogja válaszolni, hogy <<Na
majd én akkor megtanítalak téged magadat megvédeni.>> – Fú, ez remek
nagyon örülök, hogy ezt válaszolja, ez tényleg, ez egy igaz, igazi mester.
Hogyan kezdtek el gyakorolni? – Hát úgy kezdünk majd el gyakorolni, hogy ott
akkor éjszaka megbeszéljük azt, hogy én hétfő-szerda-péntek lemegyek éjszaka,
mert ezt éjszaka kell, különben hát nem is… Éjszaka megyek le, és akkor azt is
megbeszéljük, hogy mikor. – Áhá, de hogyan fogsz fölébredni? – Na, hát azért
van nekem mobiltelefonom, és akkor abban van ébresztő, és azt mindig beállítom,
de úgy, hogy csak rezgésre. És akkor úgy csinálom, hogy a párnám alá teszem,
hogy nehogy… akkor a szüleim nem ébredhetnek föl.” (29:00)

Halljátok, amit mondok? Ha valamire nem tudok válaszolni, a
folyamat elakadt. Ezért bármikor, „Aaa, káromkodni szoktam, pedig nem akarok.
Képtelen vagyok ellenállni a rántotthúsnak pénteken. Nem t’om, szép nők vannak
az irodában, hát nekem a nyálam csorog.” Az a kérdés, hogy itt bent elérhető
egy folyamat lépésről-lépésre, amit csinálni fogok, de lépésről-lépésre. Most
föl is állok, nekem ez egy kicsit veszélyes a műtött térdemmel. De értetek
mindent. (Föláll a szélső székre – szerk.) Ez egy folyamat, és itt állok. Nem
tudok, tudnom kell, hogy mi a következő lépés, áhh, ez. (Lépeget a székeken –
szerk.) Hú! Egy kicsit veszélyes. Innen elérhető ez a lépés. Áhh, hú, de hát
nincs kidolgozva. (Elérte a széksor végét – szerk.) A nemjóját! Hát itt akadtam
el. Na most. (30:00)

„Hétfő-szerda-péntek edzek, ez idáig megvan. Hát de még
fényévekre van az, hogy hogyan védem meg magam, értitek, még csak az edzésnél
tartok, hú, a nemjóját. Hát és én azért annyira nem vagyok erős, tehát
valószínű nekem sokat kell majd edzenem, sokat, sokat. Viszont így, hogy van
már, aki segít az edzésben, azért ez így már más. Hát így azért már más, a
suliban is már más, mert tudom, rendben van, de tulajdonképpen így nem is
szégyen, ha elfutok. Most jut eszembe. Mert tudom, hogy nem egy gyáva kukac
vagyok, hiszen hétfő-szerda-péntek már edzek, értitek. Egészen más érzés akkor,
háháá! Egész kezdek jól lenni.” (30:45)

Most le kell szállnom, ez rettenetesen ijesztő. (Lelép az
utolsó székről – szerk.) Most arra gondoltam, na lehet, hogy így is sok nektek,
nem tudom, nem tudom, majd nézlek benneteket, és ha úgy érzem, hogy sok, akkor
folytatom, mert hát ezt gondoltam ki, és… nincsen B terv. Szóval. Arra
gondoltam, hogy ide… na, gyerünk. (31:05)

Imre Géza párbajtőröző elveszti az olimpiát. –
Feldolgozás 28 lépésben.

Idehoznám nektek egy olyan élményemet, ide (1) ülök, most
ráülök. Jól összekoszoltam, most ráülök, szegény. Hogy egy olyan élményemet,
ami érzelmileg, most visszagondoltam, hogy az utóbbi időszakban mi volt az,
amikor az érzelmeimben a legjobban ellehetetlenültem. Mhh. Egyszer már
elmondtam magát a helyzetet, nem bírtam ki. De úgy ellehetetlenültem, hogy úgy
padlót fogtam… (31:40)

Mondom az eseményt. Ugye esemény, hatás, válasz. Az esemény:
olimpia, párbajtőr egyéni férfi döntő. Imre Géza sok tussal vezet, már csak
hárommal, kettővel, egyel, döntetlen… és amikor kikapott, ezt, én nem tudom
elmondani nektek, hogy én… „Megőrülök, megőrülök! Szétesek, atomjaimra hullok,
kész vagyok, kicsinálódok.” Ezt lehet, hogy valakinek nehéz elhinni, de hát én
sportoló voltam. Tudjátok, nézték a kutatók, hogy amikor egy sportoló néz egy
sporteseményt, egészen más agyi tevékenység zajlik, de teljesen más. Hát én a
szívemet-lelkemet abba beleraktam, hogy néztem őt. Hát ezt… muszáj volt neki
nyerni, én már elképzeltem, hogyan fogok ordítani, ujjongani. Megengedtem
magamnak, hogy akármikor is nyer egy magyar, én ordítok. Nem baj, csak hallják
a szomszédok, hallják csak a győzelem hírét. Tényleg, ezért akármilyen
konfliktust vállalok. Na, és akkor kikapott, én a pusztulat… de fizikailag
olyan rosszul lettem, hahh. Lehet, hogy ezt valakinek nehéz elhinni, de hát
értitek, most tök mindegy, hogy mi az esemény, meg kívülről, ha nekem nem
olyan. Most valaki azt mondja „Nem bírom lerakni a poharat.”, hát szinte meg
sem értem. Hát mi az? Ennyit kell csinálni. (Lerak egy képzeletbeli poharat –
szerk.) „Nem bírom ki, hogy ne, nem tudom én, feküdjek le azzal a titkárnővel.”
Hát… hát azért az… hát azért odáig van egy pár lépés. Tehát úgy… Az az érdekes,
John Gottman azt mondja, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy „Hunnye!”,
addig, hogy mmm, az 24 lépés. Hát azért valahol csak meg lehet állni. De úgy
tűnik, hogy nem. Na most. (34:00)

El szeretném nektek mondani azt, amit én megéltem, és hogy
hogyan jöttem ki belőle. Hát mégis csak, legyen egy sikertörténet. De, na most,
ehh, na, nem az az érdekes, hogy velem történt, hanem így akkor nagyon
részeletesen vissza tudtam idézni, hogy hol voltak a pontok, és talán egyszer
ezt érdemes. Mert itt egy folyamatról van szó. Na, és még mielőtt belekezdek,
annyira szépet hallottam egy színésznőtől. Most megint az ingem! (Megigazítja –
szerk.) Annyira… hogy… azt mondja. Tulajdonképpen színésznőként meg kellett
tanulnom a testemmel gondolkozni. Hát ez gyönyörű. A testemmel gondolkozni. Az
érzelmi intelligenciához szívesen kapcsolom ezt, hogy ugyanis a testemmel, ha
csinálok egy folyamatot, nem lehet kihagyni egy lépést. Nem tudsz kihagyni egy
lépést, innen oda el akarok jutni, mit tudsz ebből kihagyni? Nem, nem lehet
kihagyni egy lépést. Ha képes vagyok a testemre hagyatkozni, előbb-utóbb
meglesz a következő lépés, és az is világos lesz, hogy ez egy folyamat. Hahh!
Elég volna tudnunk a testünkre hagyatkozni. És ez mit jelent? Hát például, ez nem
azt jelenti, hogy akkor minden férfivel, nővel nem t’om mit kell csinálni, most
ezt kicsit olyan slendriánul mondtam. Hanem az, hogy megvan bennem az érzelmi
intelligencia, és azt mondom „Hoppá, hoppá! Már most látom, hogy ő az esetem.
Ó, hát énnekem van egy egész stratégia folyamom, hogy mit kell ilyenkor
csinálni.” Na most, mondom nektek lépésről lépésre. (35:45)

1.      
Tehát Imre Géza elbukja a döntőt. Ez nekem, el
se tudom mondani.

2.      
Egyáltalán tudatosult bennem az, hogy
iszonyatosan rosszul érzem magam. Itt érzések vannak, érzelmek kavarognak
bennem, és hogy ez nagyon-nagyon rossz nekem. Nem gondoltam volna még, még egy
perce, hogy ilyen pocsékul leszek, de iszonyatosan pocsékul vagyok. Ez egészen
meg is lepett engem, hogy ilyen, ennyire rosszul vagyok. (36:20)

3.      
Kimondtam azt, hogy kiszolgáltatott vagyok, és
elkezdtem az érzéseket mondani. „Tudom, hogy tehetetlen vagyok, tehetetlen
vagyok, hát megőrülök!” Én ezt szoktam mondani. „Megőrülök! Hát megőrülök!”
Nna. (36:35)

4.      
Az jutott eszembe, hogy most vagy csinálok
valamit, vagy nem. Ugye, ez elég primitív dolog, de mégis kulcs dolog. Mert
van, aki már itt elakad a folyamatban. Azt mondja „Ebben az esetben semmit nem
lehet csinálni.” Ugye, most akkor szenvedünk, most zuhanunk, most probléma van.
Most vagy beleszerettem, vagy megutáltam, vagy bosszút állok most, vagy nem
t’om mit csinálok, de hát ez már… a folyamat megy, értitek, mint… „Nem
takarítottál ki, fölidegeltem magam, aztán odacsapok.” Tehát fölmerült ez
bennem, hogy most vagy hagyom ezt, és akkor a dolgok jóra fordulnak, vagy
valamit csinálok. Arra jutottam, hogyha hagyom, a dolgok nem fognak jóra
fordulni. Hogy egyszerűen annyira földúlt vagyok, hogy se aludni nem fogok
tudni, semmit nem fogok tudni csinálni. Megőrjít ez, ha órákig ebben kell
lennem. (37:25)

5.      
Tehát akkor eldöntöttem, hogy inkább csinálok
valamit. Ez egy döntés, ez az 5. pont, döntés. Csinálni fogok valamit azért,
mert különben nem fogok tudni kellőképpen megnyugodni. Nem, magamtól nem fogok
tudni megnyugodni, tehát ha úgy hagyom, hogy menjenek a dolgok. (37:45)

6.      
Jó, de akkor mit tegyek azért, hogy képes legyek
megnyugodni? Azért már ez egy jó kérdés, már tudom, hogy… Jó, de mit kéne
csinálnom ahhoz, hogy meg tudjam magamat nyugtatni? Vagy tulajdonképpen most
itt vagyok. Tehát már nem az olimpiáról van szó, már nem Imre Gézáról van szó,
nem a sorsról, az univerzumról, nem t’om micsodáról, hanem arról, hogy mit
tudok csinálni azért, hogy magamat megnyugtassam. Ez még csak a 6. pont, lesz
vagy 25. De talán már érzékelhető az, hogy már legalább 3 helyen el lehetett
volna akadni. Oké. De most nehogy félre értsétek, ez… na, jól van. Gyerünk! (38:30)

7.      
Föltettem magamnak azt a kérdést, hogy mi a
célom. Tulajdonképpen mi a célom? Tudjátok, hogy mi volt a nagyon érdekes? Hogy
arra jutottam, hogy tulajdonképpen a célom az, hogy én az olimpiát élvezzem.
Tulajdonképpen hát azért ültem le, hát az egész azért van, hogy ujjongjak, meg
tapsoljak, meg átéljem, meg gyönyörködjek. És ha magyar nyer, akkor 25-szörös
öröm, ha nem, akkor meg csak az élvezet, hogy hú, de jól csinálta, ájj, de
profi, de odarakta, micsoda küzdelem volt, micsoda… Hát az egész arról szól, az
élményről szól, az élvezetről szól, a kikapcsolódásról. Nyár van, szabadságon
vagyok, értitek. Nincs kedd. Hát akkor? Az a célom, ezt élvezni akarom.
Különben az egésznek semmi értelme nincs, hát semmi, akkor abba kell hagyni az
egészet. Kikapcsolni, a tévét kikukázni, ennyi. Na most. Jó. (39:30)

8.      
A következő dolog jutott eszembe: „Feri, te
hülye vagy.” Erre nagyon világosan emlékszem. „Feri, te hülye vagy!” Megszólal
ilyenkor bennünk egy hang, valamikor előbb-utóbb meg szokott szólalni. „Na,
hogy te egy milyen hülye vagy!” Most itt ülsz, nem t’om, éjfél volt, vagy fél
egy volt, vagy sz’al emlékszem, ilyen éjszaka kellős közepe. „Itt ülsz egy
lakásban, szabadnapod van. Most megbolondultál? Vagy te mit csinálsz itt? Mi
az, hogy megőrülök, meg kell valamit csinálni, meg az a célom, hogy élvezzem az
olimpiát? Ennyire gyagya vagy, tényleg?” (Mutat az 1. székre – szerk.) Tudjátok,
kire mutogatok? Helytelenítő szülő, aki eljutott oda, hogy „Micsoda
hülyeségeket érzel te? Hát normális vagy te? Szedd már össze magad? Milyen
stratégia, meg terv? Hát ha egy kicsit normálisabb lennél, az egész nem is
lenne. Hány éves vagy? 50? Gratulálok! És mi a foglalkozásod? Mentálhigiénés
szakember, meg pap. Nagyszerű, jól van, jó. És valaki nem nyerte meg az
olimpiát, és te ezt csinálod. Jó, na, szép, szép! Hány évesen leszel normális?
Hülye gyerek!” Hát ez a hang megszólalt bennem. Akkor inkább elmenekülök,
tényleg, hagyjuk az egészet! Nem tennék magammal jót. Oké. Hallottam ezt a
hangot, hogy „Hülye vagy.” (41:10)

9.      
Hoztam egy elhatározást, hogy nem fogom magamat
bántani. Hogy azért, mert most ezt érzem, meg ez történt velem, hogy én nagyon
szerettem volna, hogy győzzön Imre Géza, és most is szeretném. Ha vissza
lehetne fordítani, még egyszer a döntőt, légy szíves. Most is arra vágyom, hogy
ő nyerjen. Hogy de most megnéztem az életrajzát, két olimpiai ezüst, két
olimpiai bronz. Háá-háá-háá! Nekem fáj. Jó, tehát itt elhatároztam, hogy nem
fogom magamat bántani azért, ami velem most itt éjszaka lejátszódik. Tudjátok,
ilyenkor ilyen gondolatfoszlányok jelennek meg, hogy mondjuk nem tudom én, ti
látnátok, hogy én itt mit csinálok háromnegyed egykor, micsoda egy röhejes
dolog lenne ez, hogy itt ezt biztos nem néznétek ki belőlem, hogy éppen most
zuhanok lefelé egy fekete lyukba. Soha többet nem jönnétek előadásra, ha azt
látnátok, hogy kicsinál engem egy ezüstérem. Hát… Na, tehát akkor ezt a
gondolatsort abbahagyom. Tudjátok, őt hívom násznagynak, tudjátok, úgy
kipenderül, és elkezdi mondani, hogy „Áááájj!” Na, tehát hogy fogd be szád, nem
segít ez. Következő. Igen. Haha! (42:35)

10.  
Egyszer csak eszembe jutott, amikor
engedélyeztem, hogy szabad, hogy ez legyen, és valamit fogok csinálni, mégpedig
azért, hogy az olimpiát tudjam élvezni, akkor eszembe jutott, hogy négy évvel
ezelőtt egy hasonló helyzetben voltam, és akkor hoztam egy döntést, ami
tulajdonképpen idén jól működik. Ez pedig az, hogyha a férfi vagy a női
vízilabda csapat játszik, nem nézhetem élőben. Erre jutottam négy évvel
ezelőtt, mert rájöttem, hogy egyszerűen ott is az őrület vett rajtam erőt. Hát
amikor valami győztes állásból kikaptak, vagy már volt 8:3, hát én ezt nem,
egyszerűen nem bírom ki. Nem t’om, ti ennél biztos, hogy egészségesebbek
vagytok, én nem bírom elviselni. Nem bírom magamat összeszedni, kontrollálni,
nem, megőrülök. Tehát elhatároztam, Feri, a cél az, te élvezd az olimpiát. Hát
azért csinálják, érted. Ülök, és az egészet azért találták ki, hogy én jól
érezzem magam nyáron. Hát akkor, hát csak ne rontsam már el. Ennyi ember
mennyit dolgozik azért, hogy én élvezzem, és akkor egy ilyen hülyeség miatt
pont én elszúrom, értitek, négy éveket edzenek, én meg elszúrom ezzel. Arra jutottam,
hogyha a férfiak vagy a nők játszanak, akkor azt én sose nézem. Mindig néztem
mondjuk, mondjatok egy másik sportágat, mondjuk cselgáncs. Egy dél-koreai
versenyző egy finn atlétával birkózott, és ezt én néztem. Dobálták egymást,
közben bennem volt, hogy „Most, most mi lehet? Most mi? Nem, Feri, nem, te már
rájöttél négy évvel ezelőtt, hogy te ezt nem bírod ki. Gondolj Odüsszeuszra.
Odüsszeusz okos ember volt, oda kötöztette magát a hajó árbócához. „Kell a
szirén, akkor kötéllel együtt megy. Se kötél, csak a szirén, beledöglés van.
Tehát nem, szirén hangok, most nem, s én inkább kötözöm magam.” Akkor gyorsan,
mert 5 percenként nézem, hogy mennyi az állás, mert azt el tudom viselni, hogy
nézem, hogy mennyi az eredmény. Majd, ha győzött a csapat, azon nyomban nézem,
hol ismétlik, eszegetek. „Három gólos hátrány? Hahha-hahha! Még a kis hülyék
nem tudják, mi lesz a vége. Hahaa, jöhet egy karalábé is.” Ha meg megyünk, mint
a spicc, „Hahaajj, ez az, még, még! Még felénél se vagyunk. Háhá-háá! Ez az
olimpia, ezt lehet élvezni!” Na, de ez csak, miután már mindez megtörtént.
Élőben elviselhetetlen. Aztán. Egyébként engedélyezem magamnak a csalást, be
kell ismernem, tehát hogyha például mondjuk a negyedik negyedben vezetünk öt
góllal, akkor nézhetem. Jó. Lehet, hogy Imre Gézánál is ez volt a baj. Ott is.
Na, tehát arról akartam beszélni, hogy rájöttem, hogy négy évvel ezelőtt is
valami hasonló történt velem, és én ezzel a hasonlóval kapcsolatban valahova eljutottam,
megtanultam valamit, másképp csinálom, és az működik is. Ez nagyon sokat
segített. Rájöttem, hogy nem hülyeség kitalálni valamit. Hogy… na. Azt mondja.
(45:55)

11.  
Azt a kérdést tettem föl magamnak, hogy mit
szoktam ilyen helyzetekben csinálni, úgy általában, amikor érzelmileg ennyire
kiszolgáltatottnak érzem magam? (46:10)

12.  
Négy dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy
elmegyek mozogni valamit, a másik, hogy fölhívok valakit, a harmadik, hogy
eszek, és a negyedik, hogy beülök a kádba, de van benne víz. Tehát azért, ha
már kád, akkor legyen víz benne. Akkor végig ment, hogy melyiket kellene, ilyen
gyors segélyként, melyiket kellene csinálnom. Arra jutottam, hogy ez annyira
szörnyű, hogy a legdurvábbat. Az a kád, az a kád, nekem a kád, a kád, mert
akkor magzat póz, melegség, kilövöm magam az univerzumból, a kád. (46:50)

13.  
Ara jutottam, hogy annyira rosszul vagyok,
rajtam csak a kád segít. Tehát akkor eldöntöttem, hogy be fogok ülni… Hát az
ülni? Tehát befetrengek, berogyok, beájulni fogok a melegvizes kádba. (47:05)

14.  
Ezután az jutott eszembe, hogy „Feri, ez
nevetséges.” Tehát még egyszer megjelent, megjelent itt az elutasító, meg a
helytelenítő szülő. „Feri, ez nevetséges. Hát most éjjel 1 óra van, te továbbra
is 50 éves vagy, fölszentelt katolikus pap. Te misézni szoktál, gyóntatsz,
esketsz, előadásokat tartsz messze földön itt meg ott. Hát hülye vagy? Hát ne
legyél már ilyen nevetséges, hogy most tényleg be fogsz feküdni a kádba. Na
rendben van, feküdj be a kádba, de sohase áruld el senkinek.” (47:40)

15.  
Akkor eszembe jutott, hogy ezt már egyszer
elárultam nektek, hogy mennyire szeretek fürdeni. Akkor rájöttem, hogy
tulajdonképpen nem akkora szégyen, tehát már hogy ezt biztos el fogom mondani.
Na, tehát. Igen, igen, tehát, igen. (48:00)

16.  
Fürdeni fogok, azért, mert jobban leszek tőle.
Ettől egy kicsit megnyugodtam. Arra gondoltam, ez nevetséges. Hoztam egy
döntést, hogy nem fogok magamra hallgatni. Igen, tehát ez a belső hangom ez nem
segít nekem. Ismerem ezt a belső hangomat, ez mindig el akar terelni engem
attól, hogy hatékonyan cselekedjek magamért, mert csak szid engem, meg bánt,
hogy nem figyelek rá. Következő. (48:30)

17.  
Megengedtem a vizet. Ugye, ez jó, ez külön pont,
hülye vagy? De látjátok, hogy ez… mert eddig, hogyha kívülről néztek, én nem
csináltam mást, csak ültem, meg ilyen veszett oroszlánként rohangásztam a
lakásban úgy, hogy akkor volt 3 hetes műtött a lábam, tehát azt jelenti, hogy
mankóval. Értitek, mert nem léphettem a lábamra. Értitek ezt a kínlódást? Hogy
egyszerűen muszáj. Hát azzal, hogy elkezdtem cselekedni, ez elmondhatatlanul
fontos dolog, hogy nem beszéltem le magam róla. Tehát, megengedtem a vizet.
Következő pont. Nem t’om, hogy valaki ezt jegyzeteli-e, nem úgy látom. Jó. A
következő kérdés merült föl bennem. (49:15)

18.  
Rendben van, de mit csinálok addig, ameddig tele
nem lesz a kád? Mert addig azért legalább 10 perc, addig még megőrülök. Tehát
ezzel a 10 perccel kell most már valamit kezdenem, utána már jobb lesz. Akkor
rájöttem, hogy nem fogok senkit se fölhívni, mert ha elkezdek róla beszélni,
még rosszabb lesz. Nem akarok, meg 1 óra is van, meg egyébként is. Meg arra
gondoltam, hogy bárki, akit föl tudnék hívni ezzel, ugyanolyan ideges, mint én.
És hallottam ezt a kifejezést, hogy interferencia, és arra gondoltam, hogy ezt
talán akkor nem. Úgyhogy két dolgot csináltam. Mankóval járkáltam a lakásban,
és amikor megálltam, akkor ettem. Ezt, csokit. A típusát nem mondom. Jó. Azt
mondja. Ja, és egy harmadik dolgot csináltam, megengedtem magamnak, hogy
hangosan beszéljek. „Ez nem lehet igaz! Megőrülök! Megőrülök!” Egészen, akkor
hallottam a hangomat, kicsit úgy valahogy jobban a realitásban voltam. (50:15)

19.  
Ezután beültem a kádba. Ugye ezt se érdemes
kihagyni. (50:25)

20.  
Adtam magamnak egy engedélyt, hogy addig fogok a
kádban ülni, ameddig jobban nem leszek. Hogy akkor ezt most végig csinálom, ez
egy folyamat. Egészen addig, míg teljesen jól nem leszek. És hogy a „teljesen
jól nem leszek”, ezt én majd el fogom tudni dönteni. Megvan a jó érzékem ahhoz,
hogy tudjam, hogy meddig kell a kádban lennem. Ez megint egy ilyen nyugalommal
meg örömmel töltött el, hogy én ezt fogom tudni. Háhh, hát akkor egészen, már a
kezemben vannak a dolgok. Következő. (50:55)

21.  
Azt a kérdést tettem föl magamnak:
„Tulajdonképpen rendben van, de mi fog jól esni nekem abban, hogy a meleg
vízben ülök, a kádban?” Hiszen a gondolataimban még Imre Gézánál voltam, annál
az őrületnél, hogy elvesztette, és ez már így van, megmásíthatatlan. Arra
jutottam, hogy az segít nekem, hogyha a testi érzetekre figyelek. Tehát a
melegre, a vízre, ahogyan az hat rám. Erre érdemes gondolnom. (51:30)

22.  
Itt a következő jutott… Igen ám, de annyira
erősen jöttek a gondolatok, akkor meg megengedtem magamnak, hogy ez egy
hullámzás legyen. Tehát hogy néha úgy tudjak a testemre figyelni, néha meg
megint az őrületnél legyek. Akkor megint a testem, akkor megint az őrület.
Akkor megint a testem, megint a pusztulat. Nem ijedek meg ettől a hullámzástól.
Hogy hát nem tudok egy csapásra csak úgy jól lenni, hanem hogy ez így hadd
menjen nyugodtan. Következő. Hogy… na most. Igen. (52:05)

23.  
Akkor itt hoztam még egy döntést, hogy… mert a
hullámzástól egy picit megijedtem. Jó, most itt ülök, lehet, hogy nem fog
működni? Eddig működött, de honnan tudjam, még ilyen helyzetben nem ültem be a
kádba. Lehet, hogy nem fog működni? Akkor megint hoztam egy döntést. „Nyugalom
Feri, működni fog. Ha nem, akkor majd lesz valahogy, de egyszerűen csak hagyj
időt ennek a folyamatnak.” Következő. Igen. Igen, igen, igen. Ehh. (52:35)

24.  
Kezdtem jobban lenni, de hirtelen elkezdtem
megijedni. Ez pedig az, hogy persze azért vagyok jól, mert itt fekszem a
kádban. De kijövök, akkor mi lesz? Mit fogok csinálni, ha kijöttem? Ez nem úgy
van, hogy kijövök, és minden jó. Nem tudom, hogy mit fogok csinálni, miután
kijöttem. (52:55)

25.  
Akkor rájöttem, hogy tényleg nem tudom, hogy mi
lenne a jó, ezt nem tudom most eldönteni. Vonzott az olimpia, hogy nézzem
tovább az olimpiát, de nem tudtam, hogy kibírom-e egyáltalán, hogy olimpiát
nézzek. A másik az volt, hogy valami teljesen más filmet meg fogok nézni. Egy
romantikus filmet. Az elvon engem ettől az őrülettől. (53:15)

26.  
De ezt nem tudtam fejben eldönteni, akkor
megengedtem, hogy ez derüljön ki. Akkor leültem, elkezdtem olimpiát nézni, és
kezdtem visszacsúszni az őrületbe. Ezért elkapcsoltam az olimpiát, és jöhetett
a romantikus film. (53:30)

27.  
Ahogy néztem a romantikus filmet, rájöttem, hogy
tulajdonképpen most tényleg jól leszek, és akkor azt döntöttem, hogy addig
fogom a romantikus filmet nézni, ameddig azt nem élem meg, hogy vagyok annyira
fáradt, hogyha lefekszem, el fogok tudni aludni. (53:45)

28.  
Ez azt mondja, hogy 27 pont, és ott, ahogy néztem
a romantikus filmet, eszembe jutott az, hogy holnap viszont fölhívom egy atléta
barátomat, és holnap azért ezt jó lesz megtárgyalni, mert erről muszáj
beszélni, mert ez még csak a tűzoltás volt. Ez a 28. pont. (54:10)

Ez 28 pont volt. Szerintem tinektek megvan ez az
érzékenységetek, intelligenciátok, hogy hallottátok, mondjuk 2-3 pontonként,
hogy ott mennyire el lehetne akadni. Legalább 2-3 pontonként voltak olyan kulcs
helyzetek, ahol pff, ott szokott, ott szoktak sokan megállni. A fejében tudja,
nem csinálja meg. Csinálja, de akkor elbizonytalanodik. Nem tervezi meg, hogy
amikor kijött belőle, utána mi lesz. Ha az érzelmi intelligencia arról szól,
ugye visszajövök a c) ponthoz, hogy tervet dolgozunk ki, részletes tervet, egy
stratégiát. Nem biztos, hogy az egész stratégiát előre ki tudom gondolni. Hát
itt hogyan tudtam volna előre kigondolni? De tudom azt, hogy ez egy folyamat,
és tudom, hogy lépésről-lépésre egy csomó dolgom lesz vele, és nem vagyok
hülye, hogyha ezt csinálom. Áhh, ez 28 lépés. (55:10)

Az volt az érdekes, most megnéztem, ez nekem 28 lépés volt,
hogy Gottman meg ezt mondta, hogy a hűtlenségig 24 lépés van. Érdekes volt ezt
látni, hogy 20 lépésnél több, míg egy, az első érzésből valami aztán lesz.
Tehát innen, hogy az esemény, egészen odáig, hogy valami alapvető cselekvés.
Hahh! Hahh! Jah, akkor, hú, most még 15 perc. Gyerünk! Gyerünk! nem t’om,
sietünk, vagy nem? Nem? Azt mondja. Tehát ez volt a c) pont, a helyes megoldás
kiválasztásának a c) pontja, vagyis hogy konkrét tervet dolgozok ki. Negyedik,
tehát ez a d)… (56:00)

14/d. A megoldást javítgatom.

A jó megoldásaink is újból meg újból valami fejlesztésre
szorulhatnak. Rájövök, hogy tulajdonképpen ez már működik, hogy a férfi meg a
női vízilabda csapattal ezt csinálom, de párbajtőr ezüstéremre még nincsen
stratégiám. Itt valamit hozzá kell tennem, valamit még tovább kell dolgoznom.
Egyébként azért is megint kifejezem a köszönetemet felétek, hogy azért is
szeretek veletek lenni, mert ugye ahogy múltkor mondtam, itt megengedem
magamnak a kísérletezést. És hogy tulajdonképpen itt újból meg újból olyan
dolgokra tudok rájönni, amire addig nem, egyszerűen nem állt össze. (56:50)

Például, most… ebbe csak egy picit akarom ezt mondani.
Milyen klasszikus kérdés ez, hogy „Most a nők a karriert válasszák-e, vagy a
családot?” Ez egy őrületes kérdés, erre szoktam mondani, hogy a kérdés a
probléma része. Aki ezt a kérdést teszi föl, nem rendszerszemléletben kérdez.
Nem rendszerszemléletben kérdez, a válasza akármi is lesz, rossz lesz.
Akármilyen választ adok egy nem rendszerszintű kérdésre egy rendszerszintű
problémánál, az nem tud jó lenni. Mmm. Ezért a helyzetet úgy kellene inkább
elképzelnünk, hogy egyáltalán valami épeszű dologig jussak, hogy…(57:40)

(Három széket rak ki, kettőt egymással szemben, egy harmadikat
meg középre, mögéjük. – szerk.) Itt van egy apuci, itt van egy anyuci, meg itt
van egy gyerkőc. Tehát van három szereplőnk. Nem az a kérdés, hogy most ez
legyen, vagy az. Hogyan lehetséges az, hogy rendszer szinten a következő
történjen? Az apuci jól legyen magával, jól legyen a feleségével, a gyerekével,
és az egész rendszerrel. A gyerek jól legyen, jól legyen magával, jól legyen
apucival, jól legyen anyucival, meg az egész rendszerrel. Hogy a feleség jóban
legyen magával, de jóban legyen a férjével, és a gyerekével, és ezzel az egész
rendszerrel. Tulajdonképpen ez a kérdésünk. Ez 10 dolog, vagy 12, vagy mit
tudom én mennyi. Igen, mert… hogy…(58:35)

Az a kérdés, hogy hogyan tudunk ebben a nagyon árnyalt
rendszerben egy olyan egyensúlyt létrehozni, ami tulajdonképpen rendszerszinten
a lehető legjobb? Nem tökéletes, mert tökéletes nincsen, de a lehető legjobb.
Hogy ezt egy jó kérdésnek tartom. Az, hogy most az anya mikor menjen vissza
dolgozni? Visszamenjen-e? Hány éves kor…? Mhh. Ezeket mind szétosztogathatjuk,
ezeket a témákat. Az anya például akkor tud jóban lenni magával, hogyha nagyon
világosan látja, hogy a gyereke szükségleteit többé-kevésbé kielégítette, ahogy
azt ő, amennyire képes. Tehát akkor azt tudja mondjuk, hogy az első három
életév, annak tényleg nagyon nagy jelentősége van. Valószínű akkor úgy tudok
jóban lenni magammal, hogy ezt én nagyon fontosnak tudom tartani. Ahh, akkor ez
mondjuk itt szerepel. De hát közben azért a férjemmel való kapcsolat sem, azért
az sem mindegy. Ebből a kérdésből például, hogy most az anyák visszamenjenek-e
dolgozni, vagy a gyerekeikkel maradjanak, a férfi mindig ki is kerül. Nem
föltűnő? Mintha nem lenne része a rendszernek. Hát ez hogy van? (60:00)

Az apa szerepe a családban

Nagyon izgalmas kutatásai vannak John Gottmannek az apa
szerepéről a családban. Az derült ki, hogy az érzelmi fejlesztés szempontjából
az apának olyan kulcs jelentősége van, hogyha az apa egy – ahogy ezt Gottman
mondja – érzelmi fejlesztő apa, az olyan pozitív hatással van a fiú és a lány
gyerekekre egyaránt, amilyen hatással az anya nem tud lenni. Ám ha az apa
elutasító, főleg, ha helytelenítő, akkor viszont nagyon negatív hatással tud
lenni. Annyira negatív hatással, amilyen negatív hatással talán az anyja nem
tud lenni. Tehát hogy az apa szerepe úú-mm-úú-mm, nagyon nagy jelentőségű.
Akkor elkezdték ezt kutatni, hogy vajon miért van az, hogy az érzelmi
intelligencia szempontjából az apának ekkora a jelentősége. Nagyon sokat tud
ártani, és nagyon sokat tud segíteni. (61:05)

Megvannak a kutatási eredmények, most a társkapcsolat jól
működik… 30 éves utánkövetéses kutatások vannak, 30 év. Tehát kisgyerekként
kezdték el nézni, most 40 évesek. Hát azért ez izgalmas, látni összefüggéseket.
Az derült ki, és ezek persze még 30 év után is hipotézisek, nagyon izgalmas ez.
Például az egyik hipotézis így szól: nagy valószínűséggel az apának azért van
ekkora szerepe a gyerekek érzelmi intelligenciájának a fejlesztésében, és ennek
mi az egyik kulcsa? Hogy a gyerek képes megnyugtatni magát, képes jól lenni, az
érzéseit képes kézben tartani, hatékonyan tudja az érzéseit kontrollálni. (61:55)

Miért van ekkora szerepe az apának? Az derült ki, hogy
amikor az apa, vagy az anya játszik a gyerekkel, akármilyen furcsa is, de az
anyák többet beszélnek, az apák többet érintenek. Mert az apa csiklandoz, meg
bunyóz, meg földobál, meg röptet, meg pffhh. Az anya társasozik, Scrabble,
véletlenül hozzáért a kisujjához. Egyébként persze, hogy puszilgatja, meg nem
t’om micsoda. De játék közben, az apák többet érintenek, mint beszélnek. Az
érintés, ez a fizikai kapcsolat mélyebben hoz elő érzéseket és érzelmeket.
Elemibb módon indítja meg az érzelmi életünket. Ráadásul az apával való játék
általában veszélyesebb. Hát az édesanyák sokkal inkább tartják a határokat,
ezért az érzések sem vagy nem annyira hevesek, vagy nem annyira hahhhh. Hát de
nem úgy szokott lenni, hogy fogja az apa, thíí, így a lábánál fogva pörgeti,
sikongat a gyerek, és az anya meg kggg-rrhhhh „Azonnal rakd le, te… bolond!” S
a gyerek…, és amikor lerakja az apa, akkor aztán „Még, még, még, még!
Gyorsabban!” Hogy a gyerekek az apjukkal való együttlét során, ami nagyon
gyakran játék, ez megint izgalmas. Mert a gyerekek az anyjukkal sokkal több
féle minőségben vannak együtt. De a gyerekek az apjukkal általában akkor vannak
együtt fizikailag, érzelmileg közös cselekvésben, ha játszanak. Ott heves
érzések fognak kialakulni, és testi kapcsolódás van. Ezért a gyerek azt éli meg
az apjával, amit az anyjával való játék során nem. Tehát az őrületet, az
ijedelmet, a rettenetet, a vágyat, a hhaaaa. Hát érted, Scrabble, hogy most
KOCSI, vagy KOCSIK, hát… Most az I betű 6 pont vagy 8? Ez annyira nem dúl föl
bennünket. Bár engem ez is földúlt annak idején. (64:20)

Amikor megy az őrület, ezért a gyerek nagyon heves érzéseket
él át az apjával, és ezért, ha az apa képes kapcsolódni a gyerekhez, és az apa
biztonságot ad a gyereknek, és a gyerek érez valamit… Az apa azt tudja például
hatékonyan mondani, tehát nem csak ilyen Laissez-faire módon megőrjíti a
gyereket. Nagyon érdekes volt, egyszer ment… szerettem gyerekekkel játszani.
Inkább még szerettem… na. Olyankor a barátaimnak a kisgyerekei kicsik voltak,
az összes barátom ilyen öreg, mint én, és akkor már nem kicsik. Emlékszem, azt
mondta egyszer valamelyik apa, mindig ment az őrület, hát értitek, na. Akkor
mondta, hogy „Te, Feri! Azért azt tudd, hogy te elmész, és nekünk két óra, míg
lenyugtatjuk a gyerekeket. Valahogy kontrolláld magad, légy szíves! Te is
szabályozd a saját érzéseidet!” Szóval. (65:15)

Egy olyan apa, aki megengedi az érzéseket, és ott vannak az
érzések, és tükröződik a gyerekben, és az apában tükröződik a gyerek érzése, és
az apa azt tudja mondani, hogy „Állj! Jó, egy utolsó, és ennyi.” De utána
„Akkor most menj be! Menj anyádhoz!” értitek? Hanem akkor, a gyerek izzad, és tööö,
de az apa ott van vele, és ő is le tudja állítani magát, és segít a gyereknek
leállítani ezt az hrrrr őrületet, ami éppen benne kavarog. Mert ez egy
folyamat. És ha az apa képes saját magánál ezt, ezt… Tudjátok, milyen érdekes,
volt egy… Valaki ilyen kritikusan mondta nekem „Feri, te minden alkalommal a
szenvedélyről beszélsz, vagy tudsz valami másról is beszélni?” Ugye régóta nem
beszéltem róla, hogy az de nagy dolog, megtanítani a gyerekemet arra, hogy
lehet valamit iszonyatos szenvedéllyel, és utána az ember meg tud állni, s
akkor ennyi, akkor lehet hallgatni. Hogy ezt lehet szabályozni, hogy a
szenvedélyesség az nem, nem az őrület. (66:25)

Mikor tudjátok, ha tényleg, ha van valami, ami bosszant,
akkor mikor egy színész nekem azt mondja „Ide figyelj Feri, hát színészek
vagyunk.” Már nem mi, hanem ők. „Hát érted, akkor úgy tudom a szerepet jól
eljátszani, ha mindenbe bele kell menni.” Persze! Ne mondd már! Ez egy
(suttogva mondja – szerk.) marhaság. Nem kell mindenbe belemenni. Annyira, csak
a történetet mondom, ezt szoktam mondani a színész ismerőseimnek, vagy
barátaimnak, hogy én értem ezt, hogy a kultúrának ez a tévedése nálatok, hogy
ha az őrületet nem csinálod, akkor nem leszel jó színész. Én ezt értem. Mikor
Robert de Niro eljátszotta a Taxisofőr című filmet, tudjátok, kopasz fej,
elment taxizni New Yorkba, hogy megtanulja, hogy milyen. Na most, rendben van,
és akkor tényleg egy izgalmas film, nézz… biztos láttátok. Megkérdezték
Laurence Oliviert, hogy hát az USA-ban úgy készülnek a színészek, hogy hát
például Robert de Niro egy nagyszerű alakítás előtt elment, fél évig taxizott,
és beleélte magát, és lefogyott, és gyúrt, és minden, hogy hát ő ezt hogyan
csinálja. Laurence Olivier kihúzta magát, azt mondja „Én színész vagyok.” Na,
jól van, most ezt biztos, hogy nem fogom elmagyarázni, hát már úgyis tudjuk. (67:50)

Szóval az derült ki, hogy az az édesapa, aki fizikailag,
érzelmileg elérhető a gyereke számára, és érzelmileg fejlesztő apa, a hatása
életre szóló a kislánya, vagy a kisfia számára. Mégpedig olyan hatást gyakorol
a gyerekére, amit az anya nem tud rá gyakorolni. Nem azért, értitek, most
nehogy valaki, most rendszerszemléletben gondolkozom. Nyilván az anya meg tud
olyat, amit az apa nem tud. Jó? Jó? És… megint Gottmannek a száma, azt mondja,
hogy körülbelül az apáknak olyan 10%-át láthatjuk ilyennek, és lehet, hogy ez
még túlzás is. De mondjuk az arány, az arányok. (68:45)

Ez milyen érdekes, fölnő egy nemzedék, aki az érzelmi
önszabályozásában hát egyszerűen drámai módon van. Hát most… nem t’om,
vagytok-e itt Y…? Érzelmi önszabályozás drámaisága. Egészen máshonnan Zimbardo
azt mondja, hogy a fiúknak a függőségei, a világháló, a net, az online játék, a
pornó és az összes többi, annak az egyik gyökere a fiúk magánya és apátlansága.
Nincs elérhető apa, olyan apa, aki a saját érzéseit tudja szabályozni, és ezzel
az érzelmi érettséggel kapcsolódik a fiához. Fölnő egy nemzedék, aki döbbenetes
módon kiszolgáltatottja lesz a saját függőségeinek, és ehhez mármost nem fog
kelleni alkoholt inni. Elég egy okostelefon. Hej-haj! Erre néztem, egy nagyon
izgalmas valaki, aki ezzel a nemzedékkel foglalkozik, és azt mondja, hogy… „Hát
igen, igen, de hát azt szokták nekem mondani, hogy hát jó, hát nem tudom
lerakni az okostelefont, meg minden, hát az ott kell, hogy éjszaka a fejemnél
legyen, hát arra ébredek.” Erre azt mondja „Vegyél ébresztőórát!” Na, de most
ezt nem, nem kárálni akartam, csak akkor picit összekötögetni dolgokat. (70:30)

15. Kudarcaink is lesznek, a folyamat a lényeg

Most nézem, ezt még be akarnám fejezni, mert aztán egy pont
van, és akkor tulajdonképpen a folyamatot… s akkor, na… Örülök, hogy árnyaltan
tudok beszélni, ez, ez… mondjuk azért hozzátartozik a szakmai kompetenciáimhoz.
Mert az utolsó pont, hogy miközben csináljuk ezt a sok-sok-sok lépést…
természetesen kudarcaink is lesznek. Az érzelmi intelligenciánk, az együttérzés
fejlesztésének ez a pontja arról szól, hogy ne csak azért csináljam, mert hogy
sikeres akarok lenni, hanem értékesnek tartom azt a folyamatot, amiben szabad kudarcokat
is szenvednem, mert maga a folyamat az, ami által éppen növekszem. Nem az
eredmény által növekszem, a folyamat által. Sokat csinálom a folyamatot, egyre
jobban fogom csinálni. Ezért nem a siker, még csak nem is elsősorban az
eredmény, hanem egyfajta folyamatközpontúan csinálni. (71:30)

Akkor, amivel le szeretném zárni, hmm. Visszahoznám a három
széket. Az esemény (1), a hatás (2), és a válasz (3). Az esemény az mindig egy
folyamat része. nem csak úgy ez történik, vagy… az egy folyamat része. Tehát az
eseményre úgy tekintek, hogy az egy folyamat része. Itt van a hatás, az érzés,
amit keltett bennem. Az mindig egy rendszernek a része. Ha az érzéseimet képes
vagyok egy rendszer részeként látni, már kinn van a fejem a vízből, már kapok
levegőt. Egy esemény mindig egy folyamat része. „Miért büntet Isten? Miért…?”
Egyszeri helyzetek, és azon nyomban kell valami csoda, és az ember beledöglik.
Az egy folyamat része. Minden esemény
egy folyamat része, minden érzés egy rendszer része, és minden válasz egy
kapcsolat része.
Nem egyszerűen csak reagálok, hanem kapcsolatban vagyok,
kapcsolatokban élek, és mindig egy kapcsolat részeként fogok bármit is
csinálni. (72:55)

Tehát ezt szépnek látom, valahogy megragadhatónak. Tehát
minden esemény egy folyamat része, minden érzés és hatás rendszer része, és
minden válasz egy kapcsolat része. Hogyha ez a három megvan, ezzel a
körítéssel, ó, hát akkor már kapunk levegőt. Úgyhogy nem maradt más hátra, mint
hogy drukkoljunk Imre Gézának. (taps – szerk.) (73:25)

Lejegyezte: vinkozoli