Jn 9, 1-41 – Nagyböjt 4. vasárnapja

2017.03.26.

Megosztom
Elküldöm
Elment megmosakodni, és amikor visszatért, már látott.

Olvasmány (1Sám 16,1b.6-7.10-13a)

Az Úr így szólt Sámuelhez: „Töltsd meg szarudat olajjal és kelj útra. Menj el Izájhoz Betlehembe, mert fiai közül szemeltem ki a királyt.” Amikor megérkezett, s meglátta Eliábot, azt gondolta: „Nos, itt áll az Úr előtt az ő fölkentje.” Az Úr azonban ezt mondta Sámuelnek: „Ne a külsejét és magas termetét nézd, mert hisz elvetettem. Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.” Izáj így bemutatta Sámuelnek hét fiát, de Sámuel így szólt Izájhoz: „Ezeket nem választotta ki az Úr.” Aztán Sámuel megkérdezte Izájt: „Mind itt vannak fiaid?” „A legkisebb nincs itt – válaszolta –, a nyájat őrzi.” Sámuel erre meghagyta Izájnak: „Küldj el valakit, keresse meg, mert addig nem ülünk az áldozati lakomához, amíg nincs itt.” Izáj elküldött érte. Vörös volt, nyílt tekintetű és szép termetű. Az Úr így szólt: „Rajta, kend föl, mert ő azt” Erre Sámuel fogta az olajosszarut, és fölkente testvérei körében. Attól a naptól eltöltötte Dávidot az Úr lelke.

Szentlecke (Ef 5,8-14)

Testvéreim! Ti, akik egykor sötétség voltatok, most világosság vagytok az Úrban. Éljetek hát úgy, mint a fény fiai! A világosság gyümölcse csupa jóság, igazság, egyenesség. Azt keressétek, ami kedves az Úr szemében. Ne legyen részetek a sötétség meddő cselekedeteiben, inkább ítéljétek el azokat. Amit ugyanis a bűnösök titokban tesznek, azt még kimondani is szégyen. Amit feltárunk, arra fény derül, és amire fény derült, az maga is fény. Ezért mondják: Ébredj, ki alszol, támadj fel holtodból, és Krisztus rád ragyog!

Evangélium (Jn 9,1-41)

Abban az időben: Jézus útközben látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus ezt felelte: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei. Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei. Amíg nappal van, nekünk annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött. Eljön ugyanis az éjszaka, amikor senki sem cselekedhet. Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak.”E szavak után a földre köpött, sarat csinált a nyállal, a sarat a vak szemeire kente, és így szólt hozzá: „Menj, mosakodj meg a Siloe tavában.” Siloe annyit jelent, mint Küldött. Ő elment, megmosdott, és amikor visszatért, már látott. A szomszédok, és akik azelőtt koldusként ismerték, így szóltak: „Nem ez az, aki itt ült és koldult?” Egyesek azt mondták, hogy: „Ez az!” Mások pedig: „Nem, csak hasonlít rá.” Ő azonban kijelentette: „Én vagyok az!” Erre megkérdezték tőle: „Hogyan nyíltak meg a szemeid?” Ő azt felelte: „Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, megkente vele a szemeimet, és azt mondta: »Menj el a Siloe tóhoz és mosakodj meg!« El is mentem, megmosdottam, és most látok.” Ekkor megkérdezték tőle: „Hol van az az ember?” Ő azt felelte: „Nem tudom.” Erre az embert, aki nemrég még vak volt, odavitték a farizeusokhoz. Aznap ugyanis, amikor Jézus sarat csinált és megnyitotta a vak szemét, szombat volt. Ezért a farizeusok is megkérdezték tőle, hogy hogyan kezdett látni. Ezt válaszolta: „Sarat tett a szememre, megmosdottam, és most látok.” A farizeusok közül egyesek megjegyezték: „Nem Istentől való az az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azonban így szóltak: „Bűnös ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni?” És szakadás támadt köztük. Azután újból faggatni kezdték a vakot: „Te mit gondolsz arról, aki megnyitotta szemeidet?” Ő azt felelte: „Hogy próféta!” A zsidók ekkor már nem is hitték el neki, hogy vak volt és újra lát, olyannyira, hogy előhívatták a szüleit, és megkérdezték tőlük: „Ez a ti fiatok, akiről azt állítjátok, hogy vakon született? Hogyan lehet, hogy most lát?” Azok ezt válaszolták: „Azt tudjuk, hogy ez a mi fiúnk, és hogy vakon született. De hogy most miért lát, vagy ki nyitotta meg a szemeit, azt nem tudjuk. Kérdezzétek meg tőle magától, hisz megvan a kora, hogy magáról beszéljen!” A szülők azért mondták ezt, mert féltek a zsidóktól. A zsidók ugyanis ekkor már elhatározták, hogy aki Jézust Messiásnak meri vallani, azt kizárják a zsinagógából. Ezért mondták a szülei, hogy megvan a kora, kérdezzék meg őt. Másodszor is hívták tehát a vakon született embert, és figyelmeztették: „Dicsőítsd meg az Istent! Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös!” Ő így felelt: „Hogy bűnös-e, vagy sem, azt nem tudom. Egyet tudok: hogy vak voltam, és most látok!” Erre ismét megkérdezték „Mit csinált veled? Hogyan nyitotta meg a szemeidet?” Ő ezt felelte: „Miért akarjátok újra hallani? Csak nem akartok ti is a tanítványai lenni?” Erre megátkozták, és azt mondták: „Te magad vagy az ő tanítványa! Mi Mózes tanítványai vagyunk! Azt tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de hogy ez honnét jött, azt nem tudjuk!” Az ember azonban ezt felelte nekik: „Éppen az a különös, hogy ti nem tudjátok, honnan van ő, és ő mégis megnyitotta a szemeimet. Jól tudjuk, hogy a bűnösöket nem hallgatja meg az Isten, de aki istenfélő és teljesíti Isten akaratát, azt meghallgatja. Mióta a világ világ, sohasem lehetett hallani, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született szemeit. Ha ő nem Istentől volna, nem tehetett volna semmit.” A zsidók ezt felelték neki: „Te oktatsz minket, aki mindenestül bűnben születtél?” És kitaszították őt. Jézus meghallotta, hogy kitaszították. Amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Emberfiában?” Ő így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus ezt felelte: „Látod őt, aki veled beszél: ő az!” Mire az ember így szólt: „Hiszek, Uram!” És leborult előtte. Azután Jézus ezt mondta: „Ítélkezni jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, megvakuljanak.” Meghallotta ezt néhány körülötte álló farizeus, és megkérdezte: „Csak nem vagyunk mi is vakok?” Jézus így felelt: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.”

Vasárnapi beszéd

Megvannak a reggeli miséről az élményeim, az óraátállítás hatásairól. Ezért most azzal szeretném kezdeni, hogy nagy megértéssel vagyok a fáradt orcátok iránt, az üveges tekinteteteket látom, és együttérző vagyok veletek. De ez csak olyan nulladik pont, mert amiről beszélni szeretnék, az az, és rögtön hadd kezdjem úgy, ahogy az evangélium is kezdődik. Mégpedig azzal, hogy mielőtt bármiféle kérdéseket, meg gondolatokat, bármit megfogalmaznánk, és föltennénk, és a többi… Hogy kezdődik az evangélium? Hogy van egy beteg ember, ráadásul születésétől kezdve az, nem tudjuk miért beteg, nem tudjuk, kinek a bűne, egyáltalán bűne ez valakinek, vagy nem bűne? Nem tudjuk, hogy tehet-e róla, vagy nem tehet róla. Semmit nem tudunk, hogy felelős, vagy oka, vagy miért volt, vagy hogy. Azt látjuk, hogy Jézus odamegy hozzá, ha szombat, ha nem, és meggyógyítja.Ez az alap. Innen szeretnék indulni. Tehát minden gondolat, ami majd most elhangzik, azután hangzik el, hogy odamentem az embertársamhoz, és anélkül hogy megkérdeztem volna, hogy miért, és felelős-e, és mit tett ezért, és hogy… részvéttel vagyok iránta. Ez nem csak érzés, hanem cselekvés. Tehát ez lenne az alap, és az összes többi gondolat ez után jön csak, és erre épül.De mégis csak, miután Jézus meggyógyította az embert, ezután egyszer csak fölrobbantak a kérdések. Most ki bűnös, egyáltalán bűnös-e valaki, ki tehet róla, ki a felelős? Akkor most egyszerűsítsük a helyzetet odáig, hogy itt vagyunk mi, akik az istenkapcsolatunkat sokra tartjuk, és hallunk valakiről, aki születésétől kezdve hátrányos helyzetű. Na, akkor ki a felelős? Na akkor most Istenem, hogy vagyunk mi ezzel? Miért van az, hogy valaki úgy születik, hogy nem lát? Nyilván a sort hosszan folytathatnánk. Tulajdonképpen, tulajdonképpen az, ahogyan elkezdünk kérdezni Istennek, Istenre, vagy Istenhez, hogy hát az élet drámaiságában eléggé benne vagyunk. Képzeljük el, hogy itt állunk Isten előtt, és elkezdjük firtatni ezt, és kérdezzük tőle. Őtőle kérdezzük, hát kitől kérdezzük? Hát születésétől kezdve így van. Uram, mondd meg akkor, hogy miért van, hogy én így… vagy miért van, hogy valaki úgy…? Ez miért van?Nem tudom, hogy ti ősszel ültettetek-e? Esetleg van-e valami kis kert, vagy valami, haj de jó az! Mikor elültetünk valamit, akkor fél évet várunk rá, hogy aztán abból valami, valami szárba szökkenjen, hogy megjelenjen a kis levélkezdemény, a kis száracska. Miért hozom ezt ide? Mert valahogy az Istent kérdezzük, a számunkra fontos emberi kapcsolatunkban fölteszünk egy-egy kérdést, akkor ez egy kissé olyan, mint amikor elvetünk egy magot, és szeretnénk, hogy a válasz abból a kérdésből, vagy abból a kapcsolatból kibontakozzék, és egyszer csak megjelenjen. Igen ám, de ahhoz, hogy mondjuk az a tulipánhagyma, amit elültettünk, az fél év múlva hrrrr, hááá, és már lehet látni, hogy már hahó, nem csak levele lesz, lesz neki gyönyörű virága. Vannak olyan kérdések, amelyeknek a válasza nem terem meg, csak ha van hozzá termőtalaj, meg eleget öntöztük, vagy esett az eső, és sütött a nap rá, és van hozzá mindenféle éltető anyag, ásványok, hogy egyáltalán egy válasz meg tudjon születni.Az első gondolatom ez, hogy nem egyszer, ahogy Istent kérdezzük, a kérdést nem öntözzük, nem gondozzuk, nem volt elég jó a talaj, ahogyan azt kérdeztük, nem adtuk meg a módját annak, hogy abból valami valódi válasz születhessék. Ez alatt azt értem, ahogyan múlt vasárnap befejeztük, hogy a lelki élet, ahogy mondja a hagyomány, a lelki élet alapvető művelete nem az összeadás, hanem a kivonás. Amikor odaállok a férjem elé, a feleségem elé, az édesanyám elé, az Isten elé, és egy számon kérő módon azt mondom „Na, akkor most válaszolj, ez hogy lehetett így?!”, akkor elültettem azt a hagymát, nem öntöztem, nem pátyolgattam, nem sütött rá a nap, nincsen semmi ásványi anyag hozzá, és azt várom, hogy az kikeljen, és legyen belőle valami válasz. Nem lesz belőle.Hogy a legfontosabb emberi kapcsolatainkban aztán igazán, a legmélyebb kérdéseinkre akkor kapunk valódi válaszokat, hogyha annak a világát mi megteremtjük. Van élményetek arról, hogy úgy ha számon kérően rádörrentetek a gyereketekre, az édesanyátokra, párotokra, Istenre… hát a válasz olyan is lett. Általában nem ezekre a válaszokra vágyunk. Ezek a válaszok, amik a mi számon kérő mentalitásunkra érkeznek, tulajdonképpen nem is a lényegi válaszok. Vannak azok a válaszok, a legmélyebb emberi kapcsolatainkban, a legfontosabb személyes viszonyainkban, azok a valódi válaszok, amihez a föltételeket nagyon fontos, hogy megteremtsük.Amikor számon kérő módon fordulunk valakihez, és firtatjuk, hogy ez hogyan lehet, akkor tulajdonképpen valami olyasmit teszünk, hogy azt mondjuk „A múltnak másnak kellett volna lennie, és te vagy a felelős azért, hogy a múlt nem jobb. Lehetett volna jobb, és te vagy ezért a felelős.” Tulajdonképpen ezért van bennünk általában nem sok nyitottság, hogy meghalljuk, hogy a másik mit mond, de sok ítélet, és nagyon sok elvárás van bennünk. Az emberi kapcsolatainkban, mikor valakihez odalépek, és azt akarnám, hogy köztünk valami valódi történés legyen, de én az elvárásomat mondom, a kritikámat mondom, és az ítéletemet, tulajdonképpen tönkretettem azt a helyzetet, amiben valódi válaszokat kaphatnék. Nem fognak tudni valódi válaszok érkezni, és nem azért, mert ezek a válaszok bizonyos értelemben ne lehetnének. Nincsen közegük. Mikor elültettük azt a hagymát, minden benne volt, ami ahhoz kell, hogy néhány hét múlva legyen egy gyönyörű tulipánunk, minden ott van. De ha nem kap vizet, nem kap napot, nem kap tápanyagot, nem fog kikelni.Az első gondolat, akármilyen furcsán is hangozhat, és nem magunkat akarom rögtön bántani, de ahogyan odaállunk egymás elé, vagy akár Isten elé, hogy „Na, akkor ez hogy lehet így?!”, tönkretettük annak a közegét, hogy egy számunkra fontos válasz meg tudjon születni. Mert az igazán fontos válaszok nem úgy születnek, hogy rád nézek, és már emelem is a kezem, hanem hogy biztosítalak téged arról, hogy szeretlek, hogy te nekem nagyon fontos vagy. Hogy tulajdonképpen azért kérdezlek, mert veled akarok élni. Hogy hát énnekem nem mindegy, hogy köztünk mi van. Annyira szeretnék bízni benned, de most bizonytalan lettem. Ahogyan megteremtjük egy válasznak a közegét, abból a közegből születik meg az a válasz, amivel tudhatunk valamit kezdeni.Nem tudom, ti hogy jöttetek ma a templomba. Általában a ma embere, mint egyébként minden nap, úgy ébred, és aztán úgy fekszik, hogy van egy elég jól kimondott, vagy ki nem mondott boldogságterve. Van nektek boldogságtervetek? Mindenkinek van nagyon részletes boldogságterve, s a boldogságterveinkkel odaállunk Isten elé, a férjünk elé, a gyerekünk elé, az anyánk elé, mindenki elé, és azokat elkezdjük úgy bevasalni. Mert ezek nagyon jó tervek, és elég sok időt töltöttünk a kimunkálásukkal. Tele vagyunk boldogságtervekkel, hogy annak hogyan és miként kell lennie. Ezért nem véletlen, hogy azt mondják a lélek szakértői, azt mondják, a kezdetek kezdetén nem arra van szükségünk, hogy na, akkor még kapjunk valamit, hanem hogy el tudjunk engedni valamit. Hogy egyáltalán lássak és halljak, hogy valamit megláthassak és valamit meghallhassak. Ezért tulajdonképpen mikor odaállunk egymás elé, és azt mondjuk „Na, ez hogy képzelted?! Na, ez egyáltalán hogy lehet, ez miért?” Rengeteg mindent kellene elengednünk, beleértve a boldogságterveinket is. Nem azért, mert baj, hogy boldogok szeretnénk lenni, hanem azért, mert ha nem engedjük el, nem leszünk boldogok. Pont annak a közegét nem teremtjük meg, amire annyira vágyunk.Nem akarom ezt mármost hosszabban mondani, hanem csak egy férfit szeretnék idézni. A férfi és a nő, már több, mint 10 éve házasok. A nő azt mondja „Most ahhoz, hogy a kapcsolatunk még jobban elmélyüljön a meghittségben, nekem több szabadságra lesz szükségem.” A férfi ösztönös válasza, hogy „Az én boldogságtervemben ez nem így szerepel. Nem, az én boldogságtervemben ez úgy szerepel, hogy te legyél ilyen, és legyél olyan, és csináld ezt, és csináld azt, és úgy, ahogy én akarom.” Ezért mi fog történni? A nő eltávolodik a férfitől, pedig az egy nagyon jó boldogságterv volt egyébként. Amikor a nő már annyira eltávolodott a férfitől, hogy ez már egyikőjüknek sem volt egyáltalán jó, akkor a férfi a következőt fogalmazta meg. „Most rájöttem, vagy akkor engedlek el, amikor még velem vagy, vagy akkor kell elengednem téged, amikor már elváltál tőlem. Ezért most úgy döntök, hogy inkább most engedlek el, amíg még a feleségem vagy. Mert ha most el tudlak engedni, és ez egyet jelent azzal, hogy a zseniális boldogságtervemet lerakom, akkor megteremtettem a közegét annak, hogy fölébredj következő reggel, és azt mondd <<Szeretlek, nem akarok nélküled élni.>> Érdekes módon most már órák óta sokkal több a levegő a szobában. A szabadság levegőjében tulajdonképpen egyre inkább van kedvem veled élni. De jól esett ez a szellőztetés.”Az első gondolat, hogy amikor éppen az élet drámaiságából fakadó kérdéseinket föltesszük, akkor annak van egy közege. Az nem úgy van, hogy… (Csettint egyet – szerk.) S hogy először, hogy ezt a közeget megteremtsük, hogy Isten válaszát meghalljuk és meglássuk, akármi is legyen az, nem még valamire van szükségünk, hanem rengeteg mindennek az elengedésére.A második gondolat tehát így szól aztán, és így tesszük alkalmassá magunkat arra, hogy meghalljuk és meglássuk, és elfogadjuk azt, amit az a valaki mond, aki egyébként nekünk nagyon fontos. Ismerős az nektek az emberi kapcsolatokban, hogy a boldogságterveinket el nem eresztve, mondjuk és mondjuk, és a másik mond nekünk valamit, és semmit nem hallunk meg belőle. Megkérdezi tőlünk, hogy „Vissza tudnád mondani, hogy mit mondtam? – Nem, nem tudom visszamondani. Azon gondolkoztam, hogy hogyan mondjam el a saját érveimet egy kicsit másképpen, hogy megértsd.” Áhh! Hát ahhoz, hogy elérkezhessék hozzám az, amire egyébként vágyom, a második gondolat így szól, hogy az elfogadásnak a világát kell saját magamban megteremteni. Hogy egyáltalán befogadhassam azt, amit majd mondasz, és ne legyen az, hogy amikor a mondat felét elmondtad, már azt mondom, hogy „Jaj, hát ez nem igaz. Az nem is úgy van. Ó, hát ezzel semmit nem tudok kezdeni.”A második gondolat, ha nem az elfogadás felé indulok el, és a befogadóképesség felé, akkor az agresszióm fog egyre inkább elhatalmasodni rajtam. Kontrollálni akarok majd, és birtokolni, beleértve Istent is. Egyre erőteljesebben fogom átélni azt, hogy meg akarom mondani Istennek, hogy hogyan kellett volna csinálnia. Most is nagyon világosan meg tudnám neki mondani, hogyha az lenne, akinek mondja magát, mit kéne csinálnia. Ha nagyon élesen akarom mondani, vagy az elfogadás és a befogadás felé indulok el az elengedés után, vagy elhatalmasodik rajtam az agresszió, a birtoklási vágy, és az, hogy kontrolláljam a helyzetet, beleértve Istent is. Ez még inkább el fogja lehetetleníteni azt, hogy bármit fölfogjak abból, ami Istennek a terve, vagy szándéka velem. Ez tehát a második gondolat.Azt is mondhatnám, hogy ebben az elfogadásban vagy kimunkálódik bennem a hálának a lelkülete, vagy örökké keserű lesz a szám íze. Megint hadd sarkítsam ezt ki. Vagy hálásan élek, vagy megkeseredetten. Szinte mintha ezt el kellene döntenünk. Aki nem tud hálásan élni, minden nap azért, amit csak úgy adott neki az élet, keserűen fog élni azért, amit nem adott. Azért, ami hiányzik, amit nem kaptam meg, ami elvétetett, ami a többieknek van, de nekem nincs, lehetne de még nincsen, túl későn lett az enyém. Tulajdonképpen eldönthetjük, hogy jó szájízzel éljük-e az életet, vagy keserű szájízzel, és ezt tényleg eldönthetjük. Ennek a kulcsa, hogy nyitottá teszem magam az elfogadásra.Így jöhetek el a harmadik pontig. Annyira szeretnénk megtapasztalni, hogy Isten szeret, nagyon, nagyon. De tulajdonképpen már most csinálhatná. Az lenne a legjobb, most Feri te leülnél, és akkor ez most úgy áradna. Akkor egy kicsit megmelegednénk ebben… Igen, hát nem csodálom, hogy ezt nagyon szeretnénk, de akkor ehhez egy következő lépést kellene tennünk. Elengedés, elfogadás-befogadás, és a harmadik lépés önmagunk átadása. A szeretet tapasztalatának a föltétele, hogy átadom magamat annak, akinek a szeretetére vágyom. Ha nem ebbe az irányba megyek, akkor tiltakozás, és panaszkodás lesz az osztályrészem. Tiltakozom mindaz ellen, amit nem úgy csinálsz, ahogy szeretnék, és panaszkodom mind amiatt, ami nem úgy történt meg, ahogy vágytam rá. Tulajdonképpen hogy Isten szeretete befogadható és tapasztalható legyen számunkra, nem kevesebb a küldetésünk, mint hogy átadjuk magunkat neki. Azonban, ha a kritikánkkal, az ítéletünkkel, vagy az elvárásainkkal fordulunk felé, teljesen ellehetetlenítettük a boldogság-tapasztalatainkat, hogy mit jelent az, hogy Isten szeret bennünket. Ehhez arra van szükségünk, hogy lemondjunk arról, hogy Istent kontrollálni akarjuk, és meghatározni, hogy mikor és mitől lenne jó Isten. Amikor valaki ezt elengedi a kezéből, akkor lehetőséget teremt magának arra, hogy Istennek a jóságáról élményei és tapasztalatai támadjanak.Itt még egy dolgot hangsúlyoznék. Ez a fajta önátadás egyáltalán nem jelenti azt, amit az önfeláldozásról nagyon gyakran mondunk. Mert az önfeláldozásunkban gyakran tulajdonképpen az énünknek a diadalát üljük. Önmagamat föláldoztam. És ebben olyan messze tudunk lenni Istentől, mert egészen magunkkal foglalkozunk, a saját önfeláldozásunk egészen be tud bennünket tölteni. Mikor Jézus önmagát odaadja, akkor abban nincsen semmi énközpontúság. A mi önfeláldozásunk nagyon gyakran azonban olyan „akarnok” fajta. Amikor megtettük a magunk önfeláldozó dolgait, utána rögtön valahogy, valamiféle számonkérés villan a szemünkben, hogy ennek ára lesz nálad. Hogy majd ennek az árát neked meg fog kelleni fizetni, mert ez bizony nagyon nagy önfeláldozás volt, remélem tudod. Ahogyan megpróbáljuk föltenni a magunk számára fontos kérdéseket, ennek semmi köze ehhez a fajta önfeláldozáshoz, énközpontú önmagunk dicsőítéséhez.Végül, aztán ahova eljuthatunk, az az, nem oda jutunk el, hogy Isten válaszol, hanem oda, hogy egységben leszünk vele. Ha nem egységben vagyunk vele, akkor milyen érdekes ez a szó, ahogy elmélkedtem, jutott ez eszembe. Lehet, hogy ti nagyon bárgyúnak tartjátok, akkor marad a kétely. Vagy Egy-ség, vagy Két-ely. És a kételyben nagyon magányossá válunk. Tulajdonképpen ahogy elkezdtük megteremteni annak a közegét, hogy Istent tudjuk kérdezni, és végig megyünk ezen a folyamaton, egyszer csak a válasz nem is az lesz, hogy mond nekünk valamit, hanem hogy egyek leszünk egymással, és ez az a válasz, amire igazán vágyunk. Amikor a férj el tud jutni oda, hogy egy lesz a feleségével, aki tökéletlen, a feleség egy lesz a férjével, akivel szemben nagyon sok sérelme és panasza van, hát tulajdonképpen nem erre vágytunk? Nem a válaszai kellettek, hanem hogy egyek tudjunk lenni, és hogy meg tudjunk birkózni azzal, hogy a múlt olyan, amilyen, hogy az életnek drámai természete van. Hogy mi ki tudtunk volna találni egy sokkal jobb múltat, de az már sosem lesz így. És hogy ezzel egyszer csak tudjunk, tudjunk élni. Tulajdonképpen arra az egységre vágyunk, amiben a válasz már nem is fontos.