Jézust megölték, de Isten harmadnapon feltámasztotta őt
Olvasmány (ApCsel 10,34a.37-43)
Abban az időben Péter szólásra nyitotta ajkát, és ezeket mondta: „Ti tudjátok, hogy mi minden történt Galileától egészen Júdeáig attól kezdve, hogy János hirdette a keresztséget: Hogyan kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. Ő pedig, ahol csak járt, jótetteket vitt végbe, és meggyógyított minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten. Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta Isten, és látható alakban megmutatta őt, ha nem is az egész népnek, de az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk. Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból. És ő megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek és tanúsítsuk, hogy ő az, akit Isten az élők és holtak bírájául rendelt. Minden próféta tanúságot tesz arról, hogy aki hisz benne, elnyeri bűnei bocsánatát.”
Szentlecke (Kol 3,1-4)
Testvéreim! Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve. Amikor azonban Krisztus, a mi életünk, újra megjelenik, vele együtt ti is megjelentek a dicsőségben.
Evangélium (Jn 20,1-9)
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Vasárnapi beszéd
Jézus nem egyszerűen áldozat lett. Szörnyű is lenne, ha ezt így látnánk. Még csak nem is áldozatul adta magát, mert ennél is több történt, miközben nyilvánvalóan mondhatjuk ezt így. Hanem az utolsó pillanatig, az utolsó leheletéig egy akart velünk lenni, egységben akart velünk lenni, meg akarta élni velünk a közösségét. Hiszen éppen ezért jött. Azt a közösséget, ami fölbonthatatlan, és megmásíthatatlan. Amikor föltámad a halálból, ezért érthető ez, hogy miért nem történik azt, hogy egyszer csak hadi angyalok megjelennek, és azt mondják „Csihi-puhi! Na most aztán kaptok a fejetekre. Hát ti mit csináltatok?” Nincsen „Irgum-burgum!”, nincsen leszámolás, nincsen válaszcsapás, nincsen semmi ilyesmi. Miért nincsen ez? Azért, mert teljességgel ellentmond mindannak, amiért Jézus jött. Mert azért jött, hogy Isten egy lehessen az emberrel, az ember közösségben lehessen Istennel, és ebből aztán legyen egy új világ, és mi egyek lehessünk egymással. Persze, hogy nem történik semmi ilyesmi.Ezért az első gondolatot, ha megragadjuk, így foghatnánk meg. Mi annyira begyakoroltuk magunkat az igazságnak abba a világába, amit így nevezhetnénk, hogy megtorló igazságosság, vagy bosszúálló igazság. „Ezt csináltad? Na, akkor én is! Ezt csináltad? Na, akkor így! Szemet szemért, fogat fogért!” És mindezt tulajdonképpen egy buborékba tesszük, és a buborékra ráírjuk: „Az igazság nevében.” Hát nem mondhatnánk, hogy Jézus nem az igazság nevében érkezett, amikor azt mondja „Én vagyok az Út, az Igazság, az Élet.” Hogy akkor itt ne az igazság föltárulásáról lenne szó. De éppen ez az, amit a húsvéti fénynél látunk nagyon világosan, hogy létezik az a fajta nagyon földhözragadt igazság, amit így nevezhetnénk, hogy bosszúálló igazság, vagy megtorló igazságosság. És létezik az az igazság, amivel amikor találkozunk, akkor egyszer csak az elkezd bennünket fölszólítani, elkezd bennünket átölelni, elkezd megvilágosítani minket, és egyszer csak valamilyen változás és gyógyulás indul el bennünk. Ez az igazsággal való találkozással történik. Egészen onnantól kezdve, hogy Jézus meghal, és egyszer csak azt mondja a pogány százados „Hát hiszen, tényleg Isten Fia volt.” Attól kezdve mindig, amikor valaki találkozik azzal az igazsággal, amit Isten hozott el a Fiában, ez az igazság sosem bosszú, sosem megtorlás, sosem válaszcsapás, hanem mindig valahogyan fölszólítás, valamiképpen egy megvilágosodás arra nézve, hogy „Áááhh, hát akkor tulajdonképpen, háhh, hogy én élhetnék másképpen. Hát hogy tulajdonképpen lehetnének a dolgok másképpen.”Akkor így eljutok a második gondolatig. Isten elhozta azt az igazságot, Húsvétnak azt az igazságát és igazságosságát, amivel egyszer csak meglátjuk a valóságot úgy, ahogy van, és ez a valóság nem elpusztítani akar bennünket, hanem meggyógyítani, fölemelni, és megváltoztatni, hogy meg tudjunk újulni. Nem véletlen, hogy Húsvétkor elkezdjük ünnepelni azt, hogy újjászületünk, és új emberré lehetünk.Ezért a második gondolat így szól. Amikor találkozunk Isten igazságával, ami nem megtorol és büntet, hanem gyógyít, fölemel, és valamit meglátunk, és valamire rácsodálkozunk. Mint ahogyan valaki, aki gyónt most itt Húsvét előtt, a következőt mondta. „Feri, most jöttem gyónni. De kicsit zavarban vagyok, mert olyan jó kedvem van.” Na, ez az a világosság. Na, aki így jön gyónni, ő belenézett abba az igazságba, elárasztotta az a fény, amit Húsvétkor meggyújtunk és szimbolikusan ide teszünk. Kicsit félek is, hogy karnyújtáson belül van a húsvéti gyertya, ez így nem biztonságos.Az első, akkor ez az igazság, annak a fénye. Semmi köze a bosszúhoz, hanem majd… Most a jobb kezemmel fogok így, a másikat itt hagyom. Hanem ahhoz, ami van, örömet kelt bennünk, és akármennyire is szembe nézünk a bűneinkkel, hát az már nem úgy történik, mint ahogy annak előtte bármikor történt, vagy történhetett volna. Mert egy gyógyító igazsággal találkozunk, és így fölismeréseink támadnak. Az igazság fényében ezek a fölismerések azok, hogy „Nahát, akkor ha Krisztus föltámadt a halálból, akkor itt nagyon sok minden örök érvényű lett, és végérvényes.” Például ettől kezdve maradandóan, visszavonhatatlanul mi Istenhez tartozunk. Mert sem a bűnünk, sem a halál, sem a sötétség, sem semmi, amit mi képesek vagyunk csinálni ezen a földön bárkivel, az tulajdonképpen ezt nem másította meg. Akkor tehát mindenképpen Isten gyermekei vagyunk, és ez mármost így van. Hogy ez az igazságnak és a valóságnak egy nagyon világos látása. Hogy akkor a Szentlélek templomai vagyunk, hogy akkor egymásnak testvérei vagyunk, hogy akkor az életünk örökké tartó ajándék az Isten jóvoltából. Ezek annyira világosak lesznek, és ezek a nagyon világos fölismerések, ezek a nagyon világos fölismerések tulajdonképpen elvezetnek bennünket saját magunk más fajta szemléletéhez. Ahhoz, hogy visszavonhatatlan az emberi méltóságom. Hogy Isten megajándékozott azzal az emberi méltósággal, ami kétség kívül egy Tőle kapott ajándék, de ami tönkretehetetlen, elpusztíthatatlan, végérvényes és maradandó. Háhh!Hát azért, aki ezt meglátja, egészen közel kerülünk oda, hogy tényleg elkezdjünk alakulni, valahogy változni és újjászületni, hogy ez az új ember, ez a húsvéti ember egyszer csak úgy elkezdjen nekünk integetni, hogy „Itt vagyok.” Igen ám, de azért itt van még egy nehéz lépésünk. Ez pedig az, hogy az igazság fénye, ami nem megtorol, hanem föltárja a valóságot, és gyógyít, és megváltoztatásra késztet, és közben a fölismert emberi méltóságunk, hogy kik is vagyunk. Ez a kettő azzal együtt, ahogyan fölismerjük a tökéletlenségünket, a gyarlóságunkat, az esendőségünket, feszültséget hoz létre, nem is kicsit.Hogy lehet, hogy elvehetetlen az emberi méltóságom, hogy Isten gyermeke vagyok, hogy… a Szentlélek temploma, hogy Jézus értem jött, hogy mindez egy valóság, és én meg… hát én meg… mhhh, hát annyira tökéletlen vagyok. Ez egy nagyon gyógyító és áldott, ez egy termékeny feszültség. Ez a termékeny és teremtő feszültség bennünket tud megteremteni. Bennünk egy újjászületés indulhat el akkor, ha ezt a feszültséget komolyan vesszük. Vannak nagyon sokan, akik azt mondják „Ó, hát jó, persze, persze, Isten gyermeke, persze. Persze, Szentlélek temploma, jól van, hagyjuk.”, és visszasüllyedünk a sötétségbe. Azt mondjuk „Persze, persze, ezek szép szavak, a teológusok okosat mondtak, levezették lépésről lépésre, tudjuk, hogy ez így van. Jó, csak mondjuk az élet nem ilyen, de én biztos nem.”Akkor bele tudunk zuhanni a sötétbe, miközben Isten elhozta a fényt. Elkezdünk meghasonlottan élni, mert hiszen hiába mondjuk azt, hogy „Jó, hát ez úgyse, úgyse olyan komoly valóság. A komolyabb valóság a gyöngeségem, a gyarlóságom, az esendőségem. Ez a realitás.” Amikor így visszahullhatunk a sötétbe, tulajdonképpen a realitást nem változtatjuk meg, a méltóságunk elvehetetlen, Isten gyermekei vagyunk, elkezdünk meghasonlani saját magunkkal. Húsvét arra az irányra mutatja nekünk a világosságot, hogy ne ezt csináljuk, hanem hogy éljünk ezzel a teremtő termékeny feszültséggel együtt, hogy gyarló vagyok, de közben Isten gyermeke, hogy esendő vagyok, de közben a Szentlélek temploma, és hogy a kettő között ezt a feszültséget bírjuk, és ebből a feszültségből szülessen meg egy új ember.A harmadik gondolat így szól, hogy ez a húsvéti ember tulajdonképpen nem tökéletes, nem kell annak lennie. Nem mentes a bűntől, úgysem lehetne az. Ez az új ember az, aki él abban a feszültségben, hogy tudom, már láttam, hogy ki is vagyok, hogy Isten hogyan néz rám, közben megláttam az igazság fényében magamat, de tudom, hogy Isten nem akarja a vesztem és nem áll bosszút. Na, hát akkor én se magamon, akkor hagyom a sötétséget, és létre jön a megújulásunk.Ha megkérdezik tőletek, mi a bizonyíték a föltámadásra, mit mondunk erre? Nyilván mondhatunk sok mindent, de most ezen az ünnepen hadd mondjak egyet. A bizonyíték a föltámadásra az, hogy volt már, hogy megújultunk. Az a bizonyíték, hogy egyszer csak elhagytunk valami sötétet, és belekapaszkodtunk a fénybe. Lehet, hogy nincs senki itt a templomban, aki ne tudna fölidézni egy pillanatot, amikor újjászülettél, amikor megújultál, hogy nem vagy már az az ember, aki voltál. Több emberré tudtál válni, ez a bizonyíték. Az a bizonyíték, hogy magunkra is tudunk mutatni. Nem túl nagy büszkeséggel, az Isten gyermekei méltóságával. És azt tudjuk mondani „Igen, legalább három esetet tudok mondani, legalább három helyzetet.” És már nem vagyok ugyanaz az ember, aki voltam. Ez a bizonyíték, hogy ez az erő, és ez a fény már hatott ránk, már munkált bennünk. Van fogalmunk, hogy ki is ez az új ember.Ezért a harmadik pont az, hogy eldöntjük, eldöntjük azt, hogy az új embert akarjuk magunkban táplálni. Hogy a régi embert sosem hagyjuk el teljesen, sosem vetkőzzük le teljesen, sosem gyógyul meg teljesen, de hogy az új embert akarjuk növeszteni. Olyan érdekes ez, ahogyan délelőtt minden szentmise után ételt szenteltünk. Úgy arra gondolok, hogy azért még biztos vár rátok egy jó vacsora máma, holnap egy jó reggeli, aztán egy jó ebéd, és aztán egy húsvéthétfői jó kis vacsora, a kettők közti nassolásról nem is beszélve. Egy kis szelet sonka itt, egy kis csoki ott. Tulajdonképpen az lenne a vágyam, ha már mondhatom nektek a vágyamat, és mindjárt befejezem, nehogy megijedjetek, hogy Húsvét, és elvette a józan eszét. Harangoznak, és még van egy pont.Ez az, hogy mi lenne, hogyha már ma este is minden egyes falat, amit éppen magunkba tömünk, hogy azt valahogy úgy ennénk, és úgy rágnánk, és úgy nyelnénk, hogy azt mondjuk „Az új embert akarom vele etetni. A húsvéti embert akarom vele táplálni. Hízzál! Mert még lehet, hogy kicsi vagy, neked még kell az a sonka.” Mi lenne, Húsvét, azt mondjuk „Na, gyere! Majd én jól megtáplállak téged, megitatlak téged. Erősödjél meg, te új ember!” De nagy dolog, hogy ez a lehetőségünk, hogy ezt a megváltozott, megújult, ebből a termékeny teremtő feszültségből megszülető új embert tápláljuk, aki tudja, hogy a föltámadás bizonyítékát nem odakint kell keresni, hanem idebent.Akkor így a záró gondolatom már csak az, és így létre tudjuk hozni a cselekvésnek a szabad terét. Jaj, de sokat hallom azt, hogy valaki a következő mondatot mondja, típus mondat. A mondat így szól: „Hát ha a gyerekemnek nem lesz diplomája, beleőrülök. Ha nem jön haza Angliából, kész vagyok. Hogyha a férjem megcsal, elpusztulok.” Hát de mondjuk nincs így. Mikor ezeket a mondatokat mondjuk, egy valamit a közepéről kifelejtünk. Ez pedig az: „Ha a gyerekem nem diplomázik le, attól félek, hogy nem bírom ki. Ha a lányom nem jön haza Angliából, attól félek, hogy nem tudom, hogy lesz később. Ha a férjem megcsal, attól félek, hogy nem tudom, azután hogyan fogok élni.”A húsvéti fénynél meglátjuk magunkat, a méltóságunkat, hogy Isten gyógyító igazságot küld, ami megváltoztat és új emberré tesz, fölfedezzük a félelmeinket. Hogy rendre, milyen gyakran irányítja a tetteinket a félelem. Ahogyan mondjuk a mondatainkat, és azt mondjuk ez lesz, és az lesz, és így és úgy, és egyszer csak megállunk a mondat közepén, és azt mondjuk. „Na, itt is a félelem.” És nem véletlen, hogy Jézus, amikor a föltámadás után elénk áll, azt mondja „Álljatok meg a mondataitok közepén, és ott halljátok ahogy mondom: ne féljetek. Ne féljetek, és fejezzétek be a mondatokat másképpen, és cselekedjetek másképpen. Mert ha én föltámadtam a halálból, akkor ezek a mondatok nem így futnak végig, hanem megállhatunk a kettő között, és szabadon eldönthetjük, hogy akarunk élni.
