Mt 28, 8-15 – Húsvéthétfő

2017.04.17. Húsvéthétfő

Jézust feltámasztotta Isten, aminek mi tanúi vagyunk

Olvasmány (ApCsel 2,14.22-33)

Pünkösd napján Péter a tizenegy kíséretében előlépett, és hangos szóval így beszélt: „Zsidó férfiak és Jeruzsálem egész népe! Vegyétek tudomásul és figyelemmel hallgassátok meg szavamat! Izraelita férfiak, hallgassátok meg szavaimat! A názáreti Jézust az Isten igazolta előttetek, amikor, mint tudjátok, általa hatalmas csodákat és jeleket vitt végbe köztetek. Ezt az embert ti az Isten előre elhatározott terve szerint kiszolgáltattátok, gonosz kezek által keresztre feszítettétek, és megöltétek. Isten azonban feloldotta a halál bilincseit és feltámasztotta őt. Lehetetlen is volt, hogy a halál fogva tartsa, hiszen Dávid így jövendölt róla:Szemem előtt az Úr mindenkoron,ő áll jobbomon, meg nem inoghatok.Örvend a szívem, az ajkam énekel,sőt reménységben nyugszik testem is.Lelkemet a holtak honában nem hagyod,hogy Szented romlást lásson, nem akarod.Az élet útját mutatod meg nekem,színed előtt örülni gyönyörűségem.Férfiak, testvérek! Ősatyánkról, Dávidról, nyíltan beszélhetek előttetek. Ő meghalt. Eltemették, és sírja mind a mai napig itt van közöttünk. De mivel próféta volt, tudta, hogy Isten esküvel erősített ígéretet tett neki; utódai közül ültet majd valakit trónjára. Ezért jövendölte Krisztus feltámadásáról, hogy nem marad az alvilágban, és testét nem éri enyészet. Ezt a Jézust támasztotta fel Isten, Ennek mi mindannyian tanúi vagyunk. Miután, Isten jobbja felmagasztalta őt, elnyerte az Atyától a megígért Szentlelket, és kiárasztotta, ahogyan látjátok és halljátok.”

Evangélium (Mt 28,8-15)

Húsvétvasárnap reggel az asszonyok sietve távoztak el Jézus sírjától. Félelemmel, de még nagyobb örömmel eltelve futottak, hogy értesítsék a tanítványokat. Egyszerre csak Jézus jött szembe velük, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Az asszonyok odafutottak, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, és vigyétek hírül a tanítványoknak, hogy menjenek Galileába! Ott majd viszontlátnak engem.” Az asszonyok még úton voltak, amikor néhány őr a városba ment, és jelentette a főpapoknak mindazt, ami történt. Ezek összehívták a nép vezetőit, és tanácsot tartottak. Azután sok pénzt adtak a katonáknak, és meghagyták nekik: „Mondjátok, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, eljöttek Jézus tanítványai, és ellopták őt. Ha a helytartó tudomást szerez a dologról, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk titeket.” A katonák elfogadták a pénzt, és úgy tettek, amint kioktatták őket. Ez a beszéd a zsidóknál a mai napig el van terjedve.

Vasárnapi beszéd

Hitünk alap öröme és kijelentése, „Jézus meghalt DE föltámadt.”, hogy ez a kettő így összekapaszkodik bennünk. Nagyon fontos, hogy nem egyszerűen csak annak a szomorúságát éljük át, hogy „Hát ilyen a világ, megölték Jézust. Jó, hát föltámadt, de hát akkor is, hogy tehették ezt?” És nem is csak az örömöt mondjuk újból és újból, hogy „De hát föltámadt, föltámadt!”, mert a halálból támadt föl. Ez az egy mondat „meghalt de föltámadt”, milyen sajátosan visszhangzik abban, ahogy az evangélista azt mondja „Az asszonyok félve, remegve, de örömmel mentek.” Félve, de örömmel. Ugyanaz az esemény, hogy Jézus meghalt, de föltámadt, hogy nem találják ott a sírnál, nincs ott, pedig azt gondolták, hogy ott van, és akkor most talán mégse csak annyi történt… Hogy ez egyszerre egy bizonytalanság, és egyszerre egy bizonyosság. Egyszerre félelem, és egyszerre öröm.Azért akarok erről beszélni, mert hiszen ez, ahogyan ez a két szó megjelent, hogy félve de örömmel, rettegve de ujjongva, hogy ez mennyire jól kifejezi azt az utat, amit hívő emberként bejárunk, nem egyszer életünk során, hanem tulajdonképpen újból és újból, és újból. Mennyire természetes, hogy ezt az utat annyiszor bejárjuk, és tulajdonképpen mindig valami félelemmel, és szomorúsággal kezdünk, és aztán az fordul át valamiféle örömbe és ujjongásba.Például, amit hányszor és hányszor mondunk, vagy hallunk, amikor emblematikus kérdés megfogalmazódik: Miért? Miért pont velem? Miért pont én? Miért kell szenvednem? Miért pont most? Miért pont ez a betegség? Miért pont így?” Nem is akarom tovább mondani. Ott van a kétely, és ott van a szomorúság, és a fájdalom, és az értetlenség, és a félelem, és az aggodalom, és a bizonytalanság, hogy akkor aztán nem tudom, hogy ezután hogyan lesz. Miért?Mondhatnánk azt, hogy amióta Jézus meghalt, azóta talán azzal a mély sötétséggel ezt a kérdést már nem tudjuk föltenni. Mert azt mondjuk „Miért pont én? – És miért pont Ő? – Miért pont velem? – Miért pont Vele? – Miért pont így? – Hát de miért pont úgy?” Tulajdonképpen azzal, hogy az Isten sorsközösséget vállalt velünk, bármelyik kérdésünk, ami annyira arról szól, hogy van egy sebem, vagy arról szól, hogy valahogyan beszűkültem abba a világba, ahol a mondat úgy kezdődik, hogy „Én…”, hogy énvelem miért így van, most én, én… Hogy ez a mondat talán soha többé már azzal a mélységes feketeséggel nem kérdezhető meg. Mert mikor valamelyikünk is elmondja azt „De miért pont velem történik ez?”, hát abban a pillanatban eszembe jut Jézus, már nem tudom csak azt mondani, hogy „Miért pont én? Miért pont velem? Miért pont ilyen csúnyaság, és miért pont ilyen igazságtalanság? Miért pont ez a fájdalom? Miért végül a halál?”, mert legalábbis azt kell mondanom, hát nem csak énvelem. Akkor már legalábbis úgy kell föltennem a kérdést, hogy „Miért pont mivelünk? Mondd meg Jézusom, hogy miért pont Veled meg velem? Miért pont velem, meg Veled történt ez a nehézség?”Ebben a pillanatban, ahogyan Jézus előttem áll, és azt tudom mondani, hogy ez a kérdés többé már nem tehető fel ezzel a sötétséggel, hogy „Miért pont én?”, mert hogy Jézussal is, egyszer csak valahogy lehet, hogy fölemelem a tekintetem, és azt mondom „Hát de veletek is. Egyáltalán nem csak velem, hanem veled is. Tehát nem csak velem történt meg, hát veletek is így volt. Hát hiszen ezt Te is átélted, a tied még komolyabb is volt, mint az enyém. A Tied jobban is fájt, mint az enyém. A Tied hosszabb ideig is tartott, mint az enyém.” Egyszer csak történik, ahogy az ív fut, először föltesszük ezt abban a sötétségben, hogy „Miért pont én?”, s akkor ez valahogy alakul, és azt mondjuk „Miért pont én meg Te?”, és aztán „Miért pont mi?” Valahogy kitágul ez a megfontolásunk arra, hogy azt akartuk, mikor föltettük ezt a kérdést, hogy „Miért pont én, meg velem?”, hogy változzon meg a világ. Nem akarjuk ezt a világot, ahol ez megtörténhet velem. Aztán nem akarjuk azt a világot, amiben megtörténhet ez velünk, nem akarjuk. És válaszokat követelünk.Végül is föltekintünk az égre, és azt mondjuk. „Na, ha valakitől kérem a választ, legyen Isten.” Amikor Istenig kiáltok, és azt mondom „Istenem, válaszolj!”, akkor tulajdonképpen majdnem biztos egy olyan helyzetbe kerültem, hogy nem válaszra van szükségem, hanem változásra. Azért vagyok annyira rosszul, mert azt gondolom, a helyzetem akkor lesz jobb, ha Isten majd válaszol valamit. De nem válaszra van szükségem, hanem változásra. Arra a sokszor fölkavaró, és mélységes, és az emberi szívnek és léleknek a legmélyét átformáló változásra, amit leginkább úgy tudunk megragadni hogy a halálból Krisztus föltámadt. Valami ilyen fölforgató változásra van szükségünk, és a változás végén egyszer csak visszanézünk és azt mondjuk. „Ó, hát most ezt a kérdést már nem teszem föl.” A fájdalom fájdalom, a halál az halál, az igazságtalanság igazságtalanság – ez mind így van, csak én megváltoztam. Azzal, hogy én megváltoztam, és nem választ követelek Istentől, hanem itt belül megváltoztam, egyszer csak tulajdonképpen megtörtént az, amire vágytam, hogy változzon meg az egész világ. És tényleg megváltozik az egész világ.Azért változik meg az egész világ, és megváltozik Isten is benne, és megváltozik az üdvtörténet, mert én már nem vagyok ugyanaz az ember. Már mindent másképpen látok, Istent is, a saját kérdéseimet is, a saját fájdalmamat, a saját szenvedésem és a saját halálom – másképpen látom már. Milyen érdekes, hogy kiindultunk ebből, hogy „Változzon meg minden!”, és ez tényleg megtörténik. Milyen nagy dolog, hogy van egy nagyon-nagyon nehéz, de áldott pillanat, amikor fölismerem azt, hogy nem válaszra van szükségem, hanem a megváltozásomra.Sokszor egy olyan hatalmas és radikális változásra, mint amikor valaki a halálból föltámad. Ezért merjük azt ünnepelni, hogy Jézus nem végül Húsvétkor elmondott nekünk három nagyon komoly választ az élet problémáira, hanem meghalt, de föltámadt, és ezzel tulajdonképpen föltárta számunkra azt, hogy az emberi lélek mélyén hogyan alakul és formálódik Húsvét, és az új ember. Akár ezt is mondhatnám, onnan indultunk el, hogy félelem és aggodalom, és az ember föltette ezt a kérdést „Miért pont én?”, és végül eljutottam oda azon, azzal, hogy nem is csak én, hanem Te meg én, és aztán, hogy Mi, és eljutottam oda, hogy „Hát miért pont ne én? Nagyon is én, nagyon is.” Ami sorscsapás volt, így tűnt föl Nagypénteken, az Húsvétvasárnap valaki sorsának a beteljesedése, és ugyanarról beszélünk. Ezt a változást vágyjuk, hogy a sorscsapásból az életünk és sorsunk beteljesedése legyen. Nem úgy, hogy valami egészen másképpen történik, hanem úgy, hogy mi megváltoztunk közben.