A büntető készenlét-séma 18. - Hogyan váljak érzelmileg éretté? Lépések a fejlődéshez IV. Autonómia vagy individualitás? Út az érzelmi érettséghez.

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Autonómia vagy individualitás? Út az érzelmi érettséghez.

Belecsapok. Tudjátok, hogy sémákon keresztül beszélgetünk számunkra fontos témákról. Éppen most a büntető készenlét című, nevű séma kapcsán beszélgetünk az érzelmi intelligenciáról. Ráadásul az érzelmi intelligenciáról abban az összefüggésben szeretnénk beszélni, miután hát mi már egy haladó csoport vagyunk, hogy ne mindig egy oldalról, mindig csak egy téma, egy téma, egy téma, egy téma, hanem hogy a rendszerszemléletet használjuk, hogy a folyamatokat képesek legyünk érzékeltetni. Magunkat – és itt egy utalás a címre – autonóm és individuumként lássuk, akiknek nincs szüksége arra, hogy mindig individuálisak legyenek. Hiszen eléggé individuum vagyok ahhoz, hogy nem kell mindig individuálisnak lennem.

Hogyha hoztatok valamit, tudjátok, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, nyolcszor jönnek hozzám, hogy „Feri, te egyáltalán nem vagy papos.” Ezt kritikaként szokták megfogalmazni, és nagyon csúnyán néznek rám, és olyan kihívóan, provokatívan tudnak (…) (Egészségedre!) Mert erre semmit nem lehet mondani, mert ez így van. Rájöttem, hogy tulajdonképpen erre az a válaszom, hogy miután én pap vagyok, nekem nem kell okosnak lenni. Legyen okos az, aki nem pap, próbálja magát kiegészíteni ezzel a dologgal. Tehát ha valaki individuális, akkor…

(Feljön egy pincér a színpadra, hoz két kólát, csokit és sütit. Majdnem leborítja.– szerk.) Új vagy a szakmában? (Hellyel kínálja Ferit – szerk.) Igen, igen, köszönöm. (Feri leül, a pincér egy szalvétát terít az ölébe, és kínálja a kólát, mint a bort szokás – szerk.) Én a nem sütisből kérek. Én ebbe nem vagyok beavatva, csak úgy mondom nektek. Ha láttok rajtam csodálkozást, az valódi. (Kitölti a kólát a pincér, kínálja kóstolásra. Feri megissza, mutatja, hogy elég. – szerk.) 2017-es… (A pincér lemegy a színpadról – szerk.) (taps – szerk.) (Feri elrendezi a terepet – szerk.) Köszönöm a csokit is, meg a sütit. Szóval, na!

(Innen kezdődik a letölthető, meghallgatható MP3 – szerk.)

Ott tartok, ott tartok, hogy úgy szeretnénk… Köszönöm szépen, tényleg, köszönöm. Úgy beszél… szeretnénk beszélni az érzelmi intelligenciáról, éppen úgy, hogy annak a velejét meg tudjuk ragadni. Márpedig ha a velejét megragadjuk, akkor az mindenképp rendszerszemléletben tud történni, lényeget látóan, összefüggések, folyamatok, és a többi. Ezért használunk folyton-folyvást két széket, ami elég jól föltárja, megmutatja, segítségünkre van abban, hogy rendszerszemléletben gondolkozzunk az érzelmeinkről is. Hogy az érzelmeink, azok mindig egy rendszernek a részeiként jelennek meg. Pont ez… (Egészségedre! Ahh, köhögtök, trüsszögtök. Az élet jelei.) Tényleg, ez… nagyon örülök, hogy éltek. Tényleg, ez víggá tesz engem. Hajj! Mennyire más egy depresszió. Most nem t’om miért az jutott eszembe, de… tudjátok, így április végén már fogytán az emberbarátság. Iskolaév szerűen élek, ezért a kiégési folyamatnak mindenképpen van egy időarányos része is. Ez azt jelenti, hogy április-májusban már kevésbé vagyok fogékony a… Most mindenki pont-pont-pont, oké. Szóval. Tessék? „Én megértelek.” Te megértesz? Pedagógus? Nem, nem. „Anya, de kétszer.” Anya, az rosszabb. Értem, értem. Ó, te akkor duplán meg vagy ezzel, sz’al a tapasztalat bőséges tárháza nyílt ki számodra. Igen. Szóval. Na, visszatérek ide. (02:00)

Minden érzés, vagy érzelem egy rendszernek a része. De nem mindegy, hogy mikor valaki fölfedezi magán mondjuk a lehangoltságnak, a fásultságnak, és egyébnek a tüneteit, hogy akkor azt tudom mondani, hogy hát egyszerűen arról van szó, hogy a kiégésnek ehhez a fázisához értem. Ez egész másképpen tudok magamhoz viszonyulni, ha így vagyok képes érzelmi, hangulati állapotaimat látni, vagy amikor azt mondom például, hogy 3 hónapos a pici babám, nincs kedvem fölkelni, nem vagyok jó anya, nem bírom ellátni. „Gyere haza Dezső, hamar! Csinálj te mindent!” Hogy akkor is tudom, hogy miről van szó. Hogy ez az érzés, vagy érzelem, vagy hangulat egy rendszernek a része. Hogy a pici baba születése körüli depressziómról van szó. (03:00)

Mononukleózis és depresszió.

Vag, ahh, hát ez örök élményem. Hát most nem is akartam erről beszélni, de hát most már… na. Mononukleózist kaptam. Ti is? Nem? Mondjad? „A kisebbik fiam.” A kisebbik fiad. Akkor lehet, hogy milyen jó, hogy eljöttél, mondok neked valami értékeset. Mononukleózist kaptam, mégpedig akkor voltam talán 3 vagy 4 éve pap. Az azért… (Nevetés – szerk.) Igen, igen, látszik, itt az orvosi ihletettség. Igen, ez azért jópofa, mert a köznyelv úgy hívja, hogy csókbetegség. Én akkor 3-4 éve fölszentelt papként feküdtem az István, vagy László, vagy nem t’om melyik kórházban. Lászlóban, hát de hogy tudod. Jó, hiszen doktornő. Ott feküdtem, és akkor hát ott történt velem az a nagyon érdekes esemény, amikor megérkezett körülbelül 3 főorvos, 2 orvos és 15… Tessék? Medikusok voltak, édesek. Akkor rám mutatott a főorvos, de azzal az egészen személytelen mutatással, ahogyan tudják csinálni, és mondja. „Ott egy mononukleózisos. Tapintsák meg a duzzadt lépét!” És tudjátok, én ott feküdtem, de addig még ember számban éreztem magam, és ebben a pillanatban hirtelen csak egy monoukleózis esete lettem, akinek a duzzadt lépét a medikusok most meg fogják tapintani. Olyan magától értetődő volt ott a szakmának, kivéve nekem, hogy most akkor föl kell húznom az ingemet, egy kissé le kell tolnom a gatyámat, hogy az egész lényem nagyon nyilvánvalóan tapintható legyen. (04:55)

Akkor a főorvos kezdte, azt mondta „Ah, tipikus.” Utána egymás utána a többi orvos nem tapogatta meg a lépem, mert ők tudták. De az összes medikusok pedig ott tapogattak engem, és közben pedig a fölkent orvosok nézték, hogy jól tapogatnak-e engem. A főorvos úr egyáltalán nem volt megelégedve a medikusok tapogatásával, és azt mondta „Nem jó helyen tapint. Nem ott kell tapintani. Tudja maga, hol a lép?” És aztán azzal a, hogy is mondjam, azzal a szakmai fennsőbbségességgel, ahogy engedélyt adott az én lépem bárkinek való tapogatására. (05:35)

A kezében volt egy alkoholos filctoll. Így, ahogy mondom, az a jó vastag fajta. „Látom, most ennek a 20 percnek itt semmi értelme nem lesz, ha maguk össze-vissza tapogatják a gyomrát, a veséjét, meg a derekát.” Ezért fogta, én ott feküdtem, fogta, és máig emlékszem, hogy szaggatott vörös vonallal körbe rajzolta a lépemet. „Tapintsák!” És akkor 15-en… és az volt az érdekes, tudjátok, azzal, hogy hát mindenki számára érzékelhető volt, hogy mégis csak egy ember is van a léphez, és hogy ezt az érdekes helyzetet ki hogy oldotta meg. Volt, aki annyira zavarban volt, hogy ő megpróbált csak a lépre koncentrálni. Voltak hölgyek, akik először a lépre koncentráltak, és utána szemkontaktust vettek föl, és (Bólogat – szerk.) Mégis csak. De nem ez az érdekes, hogy egyszer csak egy ilyen próba-lép lettem. Napokig, tudjátok, napokig ott le se lehetett mosni. Hát azért van, ugye, nyilván, hogy bármikor ezen túl… na jó. (06:55)

Végül, mikor kiengedtek a kórházból, tödödö-dödödö, és hát akkor jött a jegyes csoport. „Mit akarnak itt? Jegyesek, te jó ég! Jegyesek. Hát nem volt jobb dolguk, mint ez a… jegyesek.” Akkor lement a jegyes csoport, azon kezdtem el csodálkozni, én nagyon szeretem a jegyes csoportot. Igen, jó, színes, meg minden. Akkor jött a vasárnapi mise, készülni rá. „Óh, vasárnapi mise! Már megint vasárnap! Gyerek mise, na ne már!” Kihívtak beteghez. „Na ne már, megint egy beteg!” Körülbelül ez eltelt egy olyan két hétig, nem történt benne változás. Föltűnt nekem, hogy minden, amit annyira élvezek és szeretek, és motivált vagyok, semmi nem okozott örömöt. Akkor ezt fölismertem. Jó, hát én egy lassú ember vagyok, kellett vagy két hét. Fölismertem, hogy semmi nem okoz örömöt. Arra gondoltam, hogy valami a vérképemmel van. Bejelentkeztem az orvosnál. Mentem vissza, László, és mondtam „Kérem szépen, szeretnék egy vérvizsgálatot. Én itt feküdtem, meg minden, azért mert hogy itt nekem valami, valami nem stimmel, és én itt feküdtem két héttel ezelőtt.” Úgy rám nézett „Mivel feküdt? – Én vagyok a duzzadt lépű mononukleózisos.” Erre olyan csuklóból azt mondja „Bizonyos százaléknál depresszió a következménye, egy évig is eltarthat.” Így ennyi. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy inkább rajzolta volna körbe a lépemet. (08:45)

Képzeljétek el, hogy tényleg, körülbelül egy évig szinte semmilyen papi munka nem okozott örömöt. Nem okozott, nem, és akkor… De az volt az óriási, de ez annyira hálás vagyok ezért a szakmai megjegyzésért, hogy nem estem kétségbe. Tudtam valahogy viszonyulni a saját egy évig tartó hangulatomhoz, ahhoz, hogy nem okoz örömet, hogy fásult vagyok, hogy kedvetlen vagyok, motiválatlan vagyok. Az, ahogyan másképpen tudtam ehhez az érzéshez viszonyulni, vagy hangulathoz, lelki állapothoz, teljesen mássá tette ezt az egy évemet, elviselhetővé. Tudtam, hogy körülbelül egy év, hogy minden rendben van, nincs velem semmi baj, nem valami hivatás krízisben vagyok, hogy oké minden, csak depressziós vagyok, ennyi. Ezért egy évig, megvan a saját élményem, hogy az milyen. Tényleg úgy volt, hogy körülbelül 11 hónap után, huhh, egyszer csak… elkezdtem jól lenni. (09:50)

A fejlődés lépései

Ezért, mikor az érzelmi intelligenciáról beszélünk, akkor azért nagyon fontos nekünk, hogy ne önmagában beszéljünk róla, hanem az igazság, és az igazságosság, mint kiegészítő igazság együttes látásával. Tehát hogy úgy fejlesszük magunkban az érzelmi intelligenciánkat, egyébként lényegileg csakis így fejleszthető egy pont után, hogy közben sose fizessük meg azt az árat, hogy ez egy realitásvesztéshez vezessen. Szó sincs róla, tudjátok, a pozitív pszichológia, sokan azt gondolták: „Ja, a pozitív pszichológia azt jelenti, hogy mindig jól érezzük magunkat.” Ki? Hát ahhoz nagyon sokat kell inni. Kedves ismerősöm mondta erre „Ide figyelj, Feri! Négy sör után már szeretem az embereket.” Hát az lehetetlen, hogy a pozitív pszichológia arról szóljon, hogy hány sört kelljen meginnom ahhoz, hogy ne fájjon annyira az élet. Nem, a pozitív… két nagyon izgalmas mondatot mondanak azok, akik… Az egyik, a pozitív pszichológia arról szól, hogy hogyan tudjuk elhordozni a negatív érzéseket és az élet drámaiságát úgy, hogy abban nem megyünk tönkre. Ettől pozitív. Hogy tudunk valami jót kihozni akkor is, hogyha egy évig depressziósak vagyunk, és nagyon fáj az élet, és az élet drámai. Hogy jön abból ki valami pozitív? (11:10)

A másik, megkérdezték az egyik atya mesterét. „Egy mondatban foglalja össze a pozitív pszichológia miről szól!” Azt mondta: „Másokról.” Ugye ez egy hatalmas nagy dolog volt az USA-ban, hogy egyszer csak valakik azt mondták: „Másokról.” Szálljunk már le erről, hogy mindig az individualitás! Hogy az két külön dolog, hogy én individuum vagyok, és ennek hihetetlenül tudok örülni, vagy hogy individuális vagyok, vagyis mindig énközpontúan működök. Most egyszerűen mondva. Ahh, na most. (11:50)

Tehát két széket használunk. Nem is tudom, most mondjam végig ezt a 20 pontot? Hát, nem tudom. Ne már, ugye? „De.” De? Ne. Hagyok időt arra, hogy egy konszenzusra jussatok. Jó, akkor csak tik-tik-tik-tik. Jó, úgy beavatódunk ebbe a világba. Azt mondja. Midig kiegészítő igazságokról van szó, az érzelmileg intelligens személy leírása. Azt mondja. (12:20)

1. Mély érzések és reflexió, rálátás az érzésekre.

2. Vágyak, érzések szabad kifejezése, és nem használja a szabad kifejezést manipulálásra, vagy a másik tárgyiasítására.

3. Kötődik a szüleihez és érzelmileg levált róluk.

4. Fejlett identitás tudat, és kifejezi, hogy mások is fontosak neki.

5. Határozott értékrenddel rendelkezik, és nyitott, befogadóképes.

6. Szabad az önkifejezésben, és fejlett érzelmi önszabályozás.

7. Jóban van magával, és érdeklődik mások iránt.

8. Felvállalja a konfliktusokat, és együttműködő.

9. Hatékony stresszkezelő, és biztonságot ad.

10. Együttérző, és jó a realitásérzéke.

11. Spontán, és tudatos, képes az önkontrollra.

12. Önbecsüléssel él, és a gyöngeségeit szabadon beismeri.

13. Rugalmas, és stabil.

14. Megbízható, és mély érzéseket képes megélni, megrendülni, összetörni, és a többi.

15. Tud közel lenni, és távol is tud lenni, és mind a kettőben egyensúlyban van.

16. Önálló és életképes, és tud kötődni valakihez, valakikhez tartozni.

17. Képes magát motiválni, és kreatívan változtatni helyzeteken.

18. (Ambivalens érzések átélése és az irányultság megtartása.)

19. Van önbecsülése, és reális önértékelése, amiben meglátja a saját gyöngeségeit.

20. Tisztában van a szükségleteivel, és azokat képes késleltetni.

Ez volt a 20. Egészségedre! Ó, azért mégis csak, olyan jó, jó, milyen sokat dolgoztunk már itt az elmúlt hetekben. Most már csak hármat mondanék hozzá, azt mondja. (14:25)

21. Érzékeny és nagyvonalú.

Érzékeny, a szónak jó értelmében, tehát tud érezni, érzékeny, képes fölvenni a kapcsolatot, érzéseket képes észlelni, hangulatokat, változásokat. Egy csoportban leülök és érzékelni tudom, hogy ott nagyjából mi van, mihez van kedvük, mihez nincs kedvük, hogy mi esne jól, hogy mi nem. Tehát képes vagyok nem csak egy emberre hangolódni, képes vagyok egy csoportra hangolódni. Hááá! Ez az egyik, érzékenység, a szónak jó értelmében. És a másik, hogy képes vagyok nagyvonalúnak lenni. (15:00)

Ez mit jelent? Hogy miközben nagyon is egy csomó mindent érzek idebent, nagyon is érzékelem, hogy most valaki nem figyel rám, most valaki dühös rám, most valaki leértékel, most valaki nem becsül, valaki éppen próbál manipulálni. Most valaki éppen mit t’om én, kifejezetten bántani akar, vagy kitölti a dühét rajtam. Tehát mindezt érzékelem nagyon is, de ez van az egyik oldalon, és az érzelmi intelligenciához az tartozik, hogy miközben ez van az egyik oldalon, és ezt mind képes vagyok érzékelni, és egy-két másodpercre mind képes bennem tudatosulni, hogy tulajdonképpen most mi is történik, és te hogy is vagy. Még azt is, hogy ez hogyan hat rám, vagy hogyan esik nekem. A nagyvonalúság pedig azt jelenti, hogy egyáltalán nem engedem azt meg, hogy ez állandóan, mindig, minden rólam szóljon. Nem kell, hogy akkor most mindenre reagáljak, mindent kikérjek magamnak, mindenre akkor dühös legyek, hogy mindennel szemben védekeznem kelljen. (16:00)

Ez a nagyvonalúság. Megengedem neked egy beszélgetésben… Jó, akkor most kicsit bántottál. Na, és akkor… ez van. Most miért ne bánthatnál egy kicsit? Szó sincs róla, hogy az jó, hogy bántasz engem, de nem kell rögtön minden bántalomhoz, most értitek, egyszerű dolgokról beszélek. „Miért így csináltad?” Sokkal jobban esett volna, ha azt mondod „Hó, ez nekem nem esett jól.” Ahhoz könnyebb viszonyulni, mint hogy rám förmedtél, hogy miért így csináltam. De ezzel együtt nem kell állandóan valami fegyvert előrángatnunk minden egyes mondatra, ami egyébként érzékenyen hat rám. (16:40)

Hogy az érzelmi intelligencia tehát nem az, hogy akkor milyen érzékeny vagyok, és mindent, és mindent, és akkor… Igen, én is egy csomó mindent… olyan szép ez a kifejezés, úgy megtetszett ez nekem, most két napja ezt mondogatom magamban, annyira jó ez. Ugye, mert az elengedést ragoztuk itt múltkor, és már úgy belefáradtam ebbe a szóba, már elegem van az elengedésből. Most ezt „elengedtem”, és találtam egy sokkal jobb kifejezést, ami képileg is olyan szép. Azt mondja, hogy „hátrahagyom”. Mert abban az is benne van, hogy valamerre meg megyek. Úgy, hogy valamilyen irányban élem az életemet. Tehát most ért engem valami, ezt érzékenyen fölismertem, hogy itt most miről is van szó, és hogy, és hátra tudom hagyni a fájdalmamat, hátra tudom hagyni azt, hogy most pattogjak, hogy most állandóan… Hahh! (17:30)

Ez nagyon érdekes, hogy John Gottman azt mondja, hogy az egyik legpusztítóbb kommunikációs stílus a támadás mellett a védekezés. Ez elsőre olyan egészen fölfoghatatlan. Miért olyan probléma a védekezés? Nem arról van szó, hogy nem védhetem meg magam. Értitek, nagyon is meg tudom magam védeni, érzékeny vagyok, érzékelem a határokat, tudom… bármikor meg tudom magam védeni. De amikor belecsúszok abba „Jó, jó, de nem ezt akartam… blölölö…” Tulajdonképpen az együttműködésnek a világa, az, hogy szabadon egymással valamilyen irányba megyünk, és nézünk, ez szűnik meg. A védekezéssel nem tudunk a jelenben lenni, nem tudunk a témánál lenni, nem, hanem khhh, kialakul egy nagyon pusztító, hosszú távon romboló kapcsolati dinamika. Mikor valaki mindig meg akarja magát védeni, és mindig akkor magyaráz, és mindig értem… „Hidd el, hogy nem akartam, és tudod, hogy nem volt szándékos…” Nem, nem építi a kapcsolatot. A támadásnál nagyon értjük ezt, a védekezésnél pedig hahh. Ezért John Gottmannak a kutatásai nagyon izgalmasak ebből a szempontból. Az örökös védekezés nem segíti az életet, és a kapcsolatot. (18:55)

Mert hogyha én azt tudom mondani, hogy „Pontosan tudom, hogy énbennem nem az a szándék volt, amit te tulajdonítottál nekem. Tudom, hogy nem az volt, az… - Miért, mert sose törődsz velem? – Én meg tudom, hogy nem erről van szó.” Nem érzem azt a görcsös késztetést, hogy meg kelljen magam mindig és mindig magyarázni, és indokolni, és védeni. Egyszerűen nem érzem, hogy erre szükség van. Ez nagyobb vonalúvá tesz, vagy nagyvonalúvá, és egyszer csak ahogy megvan ez, jó, és mit mond a másik? „Jó, tudom, hogy nem, tudom, hogy igazságtalan vagyok. Jó, tudom, hogy túloztam. Ennyi.” Ha belemegyek a védekezésbe, egy lehetetlen kommunikáció történik. Hahh! De nagy dolog, úgy érzékeljük itt a rendszerszemléletben, de nagy dolog, hogy nagyon hatékonyan meg tudom magam védeni, és nagyon ritkán védekezem. Támadni meg szinte egyáltalán nem, mert minek. De hogy a védekezésre sincs szükségem. (19:50)

Tudjátok, de ezt múltkor mondtam, csak… Annyira szép az, amit nekem az az öreg jezsuita mondott, mikor kérdeztem, hogy voltak-e konfliktusai az elöljáróival. Emlékeztek erre? „Konfliktusok az elöljárókkal? Nem emlékszem ilyenre. Mert ő is elmondta, mit gondol, meg én is. Mi ebben a konfliktus? Hát egy csomószor nem értettünk egyet, de mi ebben a konfliktus?” Ezt nevezem autonómiának. Amikor valaki individuálisan áll ehhez a kérdéshez, akkor mindig megvédi magát, mindig kifejezi, „Nem is ezt akartam, nem így akartam, bölölölö…” Ezért mondják azt, az érett személyiség ismeri a csatavesztés szépségét. Ez gyönyörűséges. Nem kell minden beszélgetést megnyerni, nem kell midig, hogy nekem van igazam, nem kell mindig bebizonyítani. Nem kell mindig… nem kell, hogy mindig enyém legyen az utolsó szó. (20:50)

Mint ahogy a kedves ismerőseimmel, utaztunk a vonaton, hárman voltunk. Én voltam a megfigyelő, ők meg a fiatal pár. Ez egy természetes helyzet volt, csak most strukturálom az elbeszélést. És akkor tudjátok, vitatkoztak egymással, de nagyon. Olyan januári hideg volt, és akkor így. Döö-dööö! Így pingpongoztak, nagyon érdekes volt. Egyszer csak kifakadt a nő, azt mondja „Azt mondd meg már, Dezső! Miért kell, hogy mindig tied legyen az utolsó szó? Hogy egyszer már ne…!” Erre a férfi, végig várta, azt mondja. „Nem kell, hogy enyém legyen az utolsó szó.” Az volt a legszebb, hogy nem reflektált magára, nem tűnt föl neki, hogy éppen mit csinál. Ajj, na jó, erről majd még lesz szó. Tehát. (21:40)

Ezt értjük akkor érzelmi intelligencia alatt, hogy képesek vagyunk nagyon is érzékenynek lenni, megvédeni magunkat, határokat érzékelni, érzéseket, hatsz rám, tiririri, és közben nem akarok állandóan védekezni, nagyvonalú tudok lenni. Ahh, oké. Gyerünk! Azt mondja, következő. (22:05)

22. Tapintatosság, és őszinteség.

Ez az. Hát, ezt már sokszor mondtam, de tudjátok, van valahogy ez a némi kis teljességre törekvés bennem. Ezt így fogalmazhatjuk meg, hogy tapintatosak tudunk lenni, hiszen hát megvan bennünk az érzékenység, tudjuk, ha mondunk valamit, az majd érzéseket fog kiváltani. Aztán abból reakciók fognak következni, és mindez egy kapcsolat keretén belül történik. Nem egyszerűen csak oda pörköljük a nem t’om, az igazságot a másiknak, hanem kapcsolatunk van vele, és ezen a kapcsolaton belül mondok valamit. Tehát van bennem egy tapintatosság, és közben pedig tudok őszinte lenni, és a kettőt egyaránt tudom csinálni, az őszinteséget, és a tapintatosságot. (22:55)

Ez nem azt jelenti, hogy minden helyzetben lehetőségünk van arra, hogy úgy nagyon megágyazzunk, és mindig olyan nagyon, nagyon… De ez a kettő egy érzelmileg intelligens személy pontosan tudja, hogy amikor valamit nagyon őszintén mond, és előre tudom azt, hogy az neki fájni fog, attól még úgy van, de tudom, hogy fájni fog, és azt meg tudom érteni, hogy az fájni fog neki. Ezért akkor tapintatosan is tudom mondani, és a tapintatosság nem egyenlő, hogy agyon udvariaskodok valamit. Mert néha, ugye, akkor átjövök ide, az őszinteséghez, hogy valamit kifejezzek magamból, néha nagyon határozottan kell fogalmaznom. De az lehet tapintatos olyan értelemben, hogy például mondhatom azt, hogy „Várjál, most hetek óta nyűglődök, problémázok valamin, egyszerűen muszáj valamit mondanom.” Hát valami, valami közeget, értitek, hogy ami itt történt, hogy nem csak egy kólát láttam itt, hanem volt egy közege a kóla ivásnak. Meg is kóstolom. (24:05)

Ezért, nem akarom ezt hosszabban mondani, ez a vesszőparipám, mikor valaki kihúzza magát, és azt mondja „Én őszinte ember vagyok, és sírtam, toportzékoltam…” Nem. „Őszinte ember vagyok, ami a szívemen, az a számon.” Aha, tehát akkor egy kíméletlen, bárdolatlan bunkó módon viselkedsz. Tapintatos is voltam? Nem annyira, viszont a témának megágyaztam, kétség kívül, mire eljutottam ehhez a mondathoz. Szóval, mikor valaki az őszinteség alatt azt érti, hogy az őszinteség egyenlő azzal, hogy mindenféle tapintatosságról lemondunk, és kizárólag machetével közlekedünk, az nekem nem őszinteség; kíméletlenség, bárdolatlanság. (24:55)

Tudjátok, a kutatások szerint, nagyon szépek a kutatások. Azt mondják, hogy 5:1 arányban szükséges a pozitív közléseknek és a negatív közléseknek az arányát biztosítani akkor, hogyha jól akarunk lenni tartósan egy társkapcsolatban. 5 pozitív közlésre, ez lehet szó, de lehet érintés, valamilyen kommunikációs jel, 5 pozitívra jöhet csak egyetlen negatív. Mert ha az arány ennél rosszabbá válik, akkor ott már azt éljük meg, hogy valahogy nem vagyunk egymásnak fontosak, vagy hogy nem szeretsz engem. „Miért bánsz velem így? Hát akkor talán nem is vagyok neked fontos. Most akkor minek tartasz te engem. Hát mi még összetartozunk egymással? Mi számíthatunk még egymásra?” Ebben az a döbbenetes, hogyha 3 pozitívra 1 jut, már akkor elkezdjük nem jól érezni magunkat. Sokaknak a fejében az van, hogy „Mondok jót, rosszat.” Értitek, erre John Gottman azt mondja, meghúzták a lélekharangot a kapcsolat fölött. Azt mondja, hogyha ugyanannyi pozitív és negatív jelzés érkezik, abban a kapcsolatban illik pocsékul érezni magunkat. (26:15)

Akkor ehhez képest hozzávesszük nem egyszer a mi társkapcsolati kultúránkat, ahol a negatív dolgok többségben tudnak lenni, mint a pozitívak. Most nem mondtam rendkívüli dolgot. Elkezdenénk húzogatni a strigulákat, aaaa…. Azt tudjátok, hogy a munkahelyen hogy van az arány? Otthon 5:1. Mert otthon kitárjuk magunkat, ott ilyen értelemben érzékenyebbek is vagyunk, többet is várunk a társunktól, többet is adunk. Van az intimitás, tehát ott mélyebbre tud menni egy-egy ugyanolyan mondat. Mit gondoltok, hogy egy munkahelyen, hogy a munkahelyi légkör olyan legyen, hogy mi azt éljük meg, hogy itt jó lennünk? 3:1. Ez majdnem az El Clásico. Néztétek? Barcelona – Real Madrid? Hát szóval… na, hát ennél jobb érv nem kell a sport mellett. Nagyon jól látjátok, 2,9:1, 3:1. A munkahelyen többet bírunk, de erősebb szerepekben is vagyunk, ugye jobban is védjük magunkat. Nincs az a meghittség, amiben úgy érezzük, hogy… nem adunk annyi bizalmat sem, mint egy társkapcsolatban, vagy szülő-gyerek viszonyban. Ott 3:1-et is el tudunk viselni, 3 pozitív, 1 negatív. Ahh! Nem ragozom ezt tovább. Tehát, így szól, hogy képes vagyok tapintatosnak lenni, és őszintének. Oké. És akkor az utolsó. Hát, ezt csak így, na, gyerünk! (28:10)

23. Képes vagyok játékosnak lenni, és komolyan venni a másikat.

Képes vagyok játékosnak lenni. Ugye, spontaneitás, játékosság. Ááááh! Hogy valamit… jaj, gyerekek, tűrürűrü-rű! Olyan, olyan édes volt egy kislány, most vasárnap, vége lett a misének, odajött, azt mondja „Dobjál föl!” Micsoda papi munka ez, nem is gondoltam. Földobtam, de látszott, tudjátok, az a határeset élmény. Tehát hogy úgy maga se tudja, hogy ezt most ő élvezi-e, vagy nem. Nagyon izgalmas volt az arckifejezés, mert se a félelmet, se az ujjongást nem tükrözte igazán, hanem azt a bizonytalanságot, hogy azt se tudom, ez most hogyan hat rám. S akkor kétszer megcsináltam, apukája úgy azért nézett, nézett, de volt nekem fölhatalmazásom, ugye. Magam se tudtam, hogy ebből most majd mi lesz, mert akkor úgy nem fejezett ki semmit. Akkor még beszélgettem, 1 ember, 2-3-4 ember, 5, egyszer csak jön, hozott nekem egy pilóta kekszet. Eldöntötte, hogy inkább élvezte. Ahh, szóval a játékosság, a játékosság. Az érzelmi intelligencia, képes vagyok rögtön valami… (29:30)

És mi az, ami ezt nagyon jól kiegészíti? Hogy az érzelmileg intelligens személyek tudnak kifejezetten komolyak lenni, és komolyan venni dolgokat, és komolyan venni a másik embert, és komolyan venni érzéseket, komolyan vennem téged. Nem mindent elütni, meg elpoénkodni, meg el…, meg elterelni. S a kettő tik-tik-tik, gyönyörűen kiegészítik egymást. Na, jól van, ennyi. Ú, most már annyi mindent tudunk, most mit akarunk még? E, most már Húsvét is volt, minden, most már menjetek haza. Oké. (30:00)

A változás útja

Belekezdenék akkor most valamibe. Egy lengyel pszichoterapeutának izgalmas gondolata. Jó, most akkor meghallottuk ezt, hogy akkor ez hogy van, hogy van, akkor ilyennek, ilyennek, ez most a leírás, hogy akkor ezt is tudja, meg azt is, és akkor így is, úgy is, egyaránt ez is, meg az is. Jó, de hogyan tudnánk akkor fejlődni, hogy tudnánk változni? Őneki van néhány nagyon izgalmas megfigyelése, gondolata, hogy mi az, ami segít bennünket abban, hogy tudjunk változni. Most hadd kezdjem ezt onnan, hogy mondanék három mondatot. Nem t’om, csak hogy… azt mondja. Ránézek itt, hogy melyikkel akartam kezdeni. Aha, az első. (30:45)

1. Nem minden változás fejlődés.

Azt mondhatnám, hogy… szoktuk ezeket a kifejezéseket használni, hogy változás, fejlődés, növekedés, gyarapodás. Az első mondatom így szól: Nem minden változás fejlődés. Lehet, hogy ez nagyon evidencia, meg jó, most már ne okoskodj… De legalább egyszer az életben érdemes ezt kimondani, hogy nem minden változás fejlődés. Vannak, akik állandóan, mindig változnak, az érzelmi világukban csaponganak, hogy parttalanul össze-vissza, ez is van, meg az is van, meg így is vagyok, meg úgy is vagyok. Mindig valami változás van, azt se tudja, hogy hol áll a feje. Ott állandó változás van, és semmi fejlődés nincs. (31:35)

Nem csak az a… nem csak úgy érdemes, hogy „Változás!” Rögtön azt gondoljuk, hogy az fejlődés. Vagy fejlődés, vagy nem. Nagyszerű, hogy képesek vagyunk változásokat létrehozni. Néha például, mikor egy-egy dolgunkat megváltoztatjuk, az nagyon segítheti a kreativitásunkat. Még úgy önmagáért is érdemes változtatni ezen-azon. De nem minden változás fejlődés. Mi tulajdonképpen, elsősorban fejlődni szeretnénk, mert ez volt a témánk, hogy az érzelmi intelligencia fejlesztése, hogyan tudunk abban fejlődni, vagy hogyan tudunk másokkal úgy lenni, hogy az tudjon fejlődni. Akkor nem csak változásokat szeretnénk, hanem fejlődést. (32:25)

2. Nem minden fejlődés gyarapodás.

Nem minden fejlődés gyarapodás. Egyáltalán nem. Egy olyan zseniálisat hallottam. Buda Laci, aki itt volt velünk, hallgattam egy előadását, idézett egy pszichoterapeutát. A pszichoterapeuta a következőt mondta. „Most az életutamat, most már az életem vége felé vagyok, a következőképpen tudnám leírni, egyetlen mondatban, hogy honnan hova jutottam. Egy ideges valaki voltam, egy olyan feszült valaki, olyan dühödt valaki, tele voltam elvárásokkal az élet felé, tehát egy ilyen ideges valaki voltam, és aztán valahogy, ahogy csengett az élet, hát tulajdonképpen egy derűs senki lettem.” Ez olyan zseniális, de olyan zseniális, hogy hát ezt még egyszer el kell mondanom. Tehát. Tessék? Ja, ja, ja. Igen, persze. Hogy egy ideges valaki voltam, ideges valaki, nagy V-vel, értitek, Valaki, individuum, egy ideges Valaki voltam, és most egy derűs Senki vagyok. (33:55)

Azt gyanítom, és ezért nehéz, hogy vagytok mondjuk 18-tól 88-ig, hogy… Egész délelőtt egyetemisták között voltam, és hát az egyetemistáknál ez a mondat egészen másképp hangzik. Mert a pszichoterapeuta azt mondta. „Az életutamon így tudom leírni a fejlődésemet…” Onnan nem tudjuk kezdeni, hogy senkik vagyunk, onnan kell kezdeni, hogy rátalálunk magunkra, hogy először kidolgozzuk magunkat, először valakivé leszünk. Nagyon nagy dolog, egyáltalán, hogy valaki vagyok, erre rácsodálkozom. Valaki vagyok. És utána tudunk, akkor áthajlunk, és akkor delelőn a nap, és túdu-túdu-dú. Jól esik egy csomó mindent hátra hagyni abból, ami annyira fontos volt még 20-30-40 évesen. De aki kihagyja azt a részt, hogy Valakivé vált, akkor nem lesz egy derűs Senki, hanem egy csalódott senki lesz, ugye, egy szomorú senki, egy depressziós senki. Azért nagyszerű, hogy… de annak az ára, hogy valaki akarok lenni, egy csomó feszültség, egy csomó konfliktus, egy csomó, csomó, csomó… De nagy dolog aztán 40-50 évesen, mert így gondolom, körülbelül 40-45 éves kor fölött, akik vagytok, nektek tetszik ez a mondat. Nem t’om, hogy így van-e. Hát ezt úgy, cuppantom ezt a mondatot, hogy de nagy dolog ez, derűs senkinek lenni. (35:35)

Itt még valamit hadd, hadd… hogy hahh, individualitás, autonómia. Hát azt már mondjuk, hogy az, hogy individuum vagyok, az nem egyenlő azzal, hogy individuális vagyok. Ugye nagyszerű, hogy individuum vagyok, és nagyszerű, hogy ezt meg tudom élni, tudok valakivé válni. De amikor valaki 40-50-70-80-90 évesen is a fejlődést kizárólag gyarapodásként tudja elképzelni, akkor ő tulajdonképpen elakadt a személyiségfejlődésben. Ezt merhetem így mondani, mert olyan nagy a szakirodalma, hogy úgy nagyjából látjuk. Ezt így mondják a hozzáértők, hogy 40-50-60 évesen azok az életcélok, amelyek 20-30-40 évesen nagyon fontosak voltak, kívánatosak, és követtük őket, 50-60-70 évesen egyszerűen nem fontosak már. Ezért, ha valaki úgy marad 60 évesen, ezt… nagyobb ház, nagyobb autó, nagyobb kutya, nagyobb feleség… Aki így marad, nagy valószínűséggel az élete második felén egyáltalán nem lesz jól. Ebben az az érdekes, hogy 30-40 évesen megvetjük a lábunkat, és megvalósítjuk magunkat, és ezt, hogy Valaki vagyok, ezt kidolgozzuk, ez tök jó, és izgalmas, és érdekes, és színes, és na. És 60-70 évesen ha ugyanígy járok el, elkezdek pocsékul lenni. (37:20)

Ezért, mikor valaki beszorul abba, ugye ezt így neveztük meg, nem akarom hosszan, csak hozzátennék valamit. Beszorul abba, hogy énközpontúan lát. Tehát nem hogy individuum, hanem individuális, beleszorul ebbe az énközpontú látásmódba, életmódba. Tudjátok, ezt meséltem nektek, hogy ott történik az… hát meséltem? Hát csak beszélgettünk erről, csak kicsit egyoldalú. Ott történik az, hogy valakinek nagyon-nagyon megszaporodnak a „Miért?” kérdései. „Miért pont velem történik ez? Miért pont most? Miért pont így? Miért pont ez?” Ez a rengeteg miért kérdés, haa-haa, tulajdonképpen nem tudunk rá válaszolni. „Miért szenvedek így? Miért nem vagyok ebben tehetséges? Miért nem találtam munkát három évig? Miért nem találom meg a nagy Ő-t? Miért vagyok ilyen peches? Miért rúgtak pont engem ki? Miért pont nekem nem adnak fizetésemelés, már mindenkinek adnak, nekem nem, miért nekem nem adnak?” Egy csomó ilyen kérdésre egy pont után az a reális, hogy nem találunk választ. Mikor nem találunk választ, ez egy idő után kezd kellemetlen érzelmi állapotokkal összekapcsolódni. Ilyenkor jövünk el Pálferire. „Ez már annyira kényelmetlen, hogy nem igaz, már annyit őrlődtem, meg agyaltam, meg rágódtam. Most már valaki, most már valaki mondjon valamit!” (39:05)

És akkor utána mentek Buda Lacira, Bagdy Emőkére, Csernus dokira. Mondjatok még! Almási Kittire, mondjatok, nehogy kihagyjak valakit. Vekerdy Tamásra! És azt mondjátok „Tényleg, most már itt az ideje, hogy valaki megmondja, hogy miért. Nem, hát ők a szakértők? Tehát én már azért annyit agyaltam, meg rágódtam, ez rágógumiból is sok lenni. Mondja meg!” És ültök, és éveket ültök már itt. „Mondja már, mondja már…! Hát nem igaz, most már május lesz, és akkor 3 hónap nulla. Tehát most legalább, most van 1 hónap, most ez alatt mondja! Vagy úgy menjek bele a nyárba, hogy nem tudom, hogy miért kellett szenvednem? Hogy miért nem találom meg a párom? Hogy miért halt meg pont nekem fiatalon az apám? Most már 1 hónap van, szedje össze magát! Azért volt a Húsvét, csak átjárta őt ennek a misztériuma, azért valami mélységet most toljon ide! Nem? Hát mert még ha ingyen lenne, érted, de még… Te, hülyéskednek ilyen kólákkal, meg ilyen májusfával, mikor én jövök ide az életem drámájával. Ne szórakozzanak már! Mondja, válaszolja már meg, miért volt a gyerekkorom, miért volt ilyen? Az apám miért csinálta ezt? Hogy anyám miért nem csinálta azt? A keresztapám miért nem volt? Mert nem voltam megkeresztelve, azért nem volt. Jó, legalább ezt tudom.” Most… nem szabadna ilyennek lennem, ugye? Jó, de 50 fölött már nem, ugye? Ez nem a derűs senki felé vezető út, azt mondjátok? „Ez nem.” Ez nem, milyen kemény vagy velem, mindjárt hozok egy széket. Szóval. (41:05)

Mi történik ilyenkor? Azért nem találunk válaszokat ezekre a kínzó kérdéseinkre, mert tulajdonképpen azt a trükköt szeretnénk megcsinálni, okosba szeretnénk, hogy mi maradjunk abban az énközpontú rendszerben, amiben vagyunk, arra ne is kelljen rálátni, azon semmit ne kelljen alakítani, és ezen a rendszeren belül, amiben most vagyunk, valaki mondja meg a tutit, és akkor az egy csapásra, ez az egész rendszer legyen jó. És ez nem reális, ugyanis azért vagyok már hosszabb ideje rosszul, és azért szaporodtak föl ezek a miért kérdéseim, és a negatív érzelmi állapotaim már ledöntenek, és már hangulatokká jegesedtek, mert bezáródtam, például egy sebzettség, vagy énközpontú rendszerbe, idebent. Ezt akarnám kiegészíteni azzal, hogy ezért van az, hogy tudjátok ez, hogy tanácsokkal, okos könyvekkel, praktikákkal, megoldásokkal egy pont után semmire sem megyünk. Azért, mert ezekkel szeretnénk kicselezni azt, hogy itt minden maradjon ugyanúgy, csak legyen minden jó. Értitek! Csoda, hogy rosszul vagyunk? (42:40)

Ezért van az, most ugrok egyet, ezért van az, hogy… Most egy picit papként is mondom ezt. Mikor Jézus jött, akkor nem válaszokat hozott, és nem megoldásokat. Képzeljük el, hogy Jézus nem t’om, most már Húsvét előtt azt mondja „Összehívom a 12 tanítványt, üljetek le, és akkor diktálok. Tulajdonképpen az életnek hat igazán nagy kérdése van. Miért van a halál? Írjátok, mondom. Miért a betegség? Most jön a válasz, ezt nagyon őrizzétek meg. Legyen legalább 12 példány, mert hát 2-3 eltűnik, egyet megesz az egér, értitek, azért legalább még hat maradjon.” Tehát ez így teljesen abszurd lenne, nem, nem véletlen, hogy Jézus nem válaszokat hozott. Hogy végül… nem, ezt, ezt nem. Tehát, nem, igen. Tehát hogy… Jól van, hülyéskedek, na. Tehát hogy nem válaszokat mond. Hanem mi történik? Csak utalok arra, amit lehet, hogy sokan tudtok, de olyan jól esik nekem ezt elmondani. Az élet igazán nagy kérdéseire szavakban nincs válasz. Ugyanis azért nincs válasz, mert valójában ebben a rendszerben próbálom azt, hogy semmi se változzon, de én tök jól legyek, hát egy lehetetlent akarok, nincsen, nem tudsz olyat mondani, mert lehetetlen. Ezért miben adatik válasz? Visszajövök ide. Tettekben, és kapcsolatokban. Tettek, és kapcsolatok. (44:25)

Tettek, és kapcsolatok. Ez mit fog jelenteni? Azt, hogy – most megint papként is beszélek – Jézus nem válaszokat ad, hanem megváltozik. Meghal, és föltámad. Ez valóságosan és szimbolikusan a leggyönyörűbb kifejtése annak, hogy amikor fejlődnünk szükséges, akkor tulajdonképpen mi történik. Ameddig válaszokat akarunk, megoldásokat, praktikákat, okos… mi történik? Addig tulajdonképpen ellenállunk annak a változásnak, ami ha létrejön, akkor leszünk jól. Nem a választól leszek jól, hanem attól, hogy én megváltozom. Tehát nem, egy pont után semmiféle válaszra nincs szükségünk, már csak azért is, mert nincs is, és azért is, mert a válasz éppen maradna ebben a rendszerben. Nem véletlen, hogy nincs válasz. Azért nincs válasz, mert kinőttünk egy rendszert, kinőttünk egy sebzettségközpontú rendszert, egy önámító rendszert, egy énközpontú rendszert, egy élethazugsággal teli rendszert, egy másokat hibáztató rendszert. Hahh, rengeteg rendszer! Az összes kérdésem tulajdonképpen arra irányul, hogy hogyan lehetnék jól. De csak változással… Tehát nem válaszokra van szükségem, hanem változásra. (46:10)

Látjátok, hogy ennek a súlypontja is máshol van, mert a válasznál én azzal az eleganciával vagyok, hogy én vagyok, aki vagyok, és kérem, most már végre ezt valaki mondja meg. Ne haragudjatok, ha Vekerdy Tamás se tudja megmondani, akkor ki? Hova menjek még? Jó, hát mehetek a pápához. Jó, akkor elmegyek a pápához. De most ebben az a gyönyörűség, tényleg van, aki elmegy. „Tényleg, hát ugye, hogy nem sokkal egyszerűbb venni Vatikánba egy jegyet? Sokkal egyszerűbb. Elmegyek a pápához, mondja meg, hogy miért fogok meghalni 20 év múlva. Hát ő a szakértő, nem? Akkor elmegyek, és… De már gyűjtöm a pénzt a Dalai lámához. Egy válasz nem válasz, azért annyi rutin már van. Azt majd én szépen összerakom.” Úgy szeretném, ha át tudnám adni, ami itt van benn! (47:20)

Most ilyen derűsen mondjuk ezt, de nem t’om, én úgy élem meg, hogy ez fontos, hogy szóval valami lényegi dologról beszélünk. Hát hogy nem válasz, hanem változás, és a válasz nem találása az érzelmi állapotainknak ez a kínzó, kínlódó volta, az ellehetetlenülésünk tulajdonképpen egy nagyon áldott dolog. (47:45)

Lengyel terapeuta az érzelmi fejlődésről

Így most el is jutottam ehhez a lengyel terapeutához, és mondok, ő hat pontot mondott. Azt mondja, az első gondolat, most én sorrendben írtam, ő nem föltétlen ezt a sorrendet követi, de nekem valahogy ez jól esik. Azt mondja, hogy… kik azok, akik fejlődőképesek, tudnak nem csak változni, hanem fejlődni, ami nem egyenlő a gyarapodással. Az nem egy gyarapodás, ha feszült Valakiből lettem egy derűs Senki. Az nem egy gyarapodás, de egy nagyszerű fejlődés, miután bejártam a magam útját, a Valakiig, és akkor a Valakitől. Oké. 30 évesen nem kell, hogy ez tetszen neked, fölmentelek ez alól a mondat alól. Tényleg így van, tényleg így, így van, így van. Na most. (48:45)

1. Az érzelmi zavaraink nagyszerű lehetőségek.

Az első, hogy azt mondja, milyen izgalmas, hogy aztán meg 20 évvel később a John Gottman mond valami nagyon-nagyon hasonlót, azt mondja, hogy. Az érzelmi zavaraink nem is csak, hogy egy-egy negatív érzés, egyáltalán mikor érzelmileg már azt sem tudjuk, mi van, ezek nagyszerű lehetőségek. Az érzelmi összezavarodottságaink, ezek azt fejezik ki, hogy most már valami változásra van szükség. Nagyon-nagyon jó dolog, hogyha az érzelmi zavaroknál kapcsolunk, és azt mondjuk. Hát ezek annyira, annyira világos már ez az érzelmi zavar, társkapcsolati ellehetetlenüléseink, mikor megőrülünk a társunktól, azok az egyéni személyiségfejlődés elakadásait hozzák a fölszínre. Tehát az egyéni elakadásaink kapcsolati zavarok formájában jelentkeznek. Ezért óriási dolog, itt már annyi váéééé, azt mondom, hogy megpróbálok most változni, és fejlődni addig, ameddig az érzelmi zavaroknál tartok. (50:00)

Mert ha az érzelmi zavaroknál, negatív érzéseknél, ellehetetlenülésnél ha nem ennek nyomán változok, akkor nagy valószínűséggel, előbb-utóbb valamilyen testi zavar nyomán kell változnom, mert az a következő lépés. Az a bölcsesség, amikor valaki érzi az érzelmi zavarait, és azt mondja, nem akarom, hogy ez átforduljon már testi tünetekbe. Mert átfordul. Ugye tudjuk, hogy a testi jelzéseink a védőbástyáink utolsó elemei. Amikor a testünk jelez, azt jelenti, hogy az érzéseinket nem értettük meg, vagy nem vagyunk velük kapcsolatban, vagy nem észleltük őket, vagy nem engedtük, hogy valamilyen változást hozzanak létre. Ha az érzelmi intelligenciában hatékonyan tudnánk az érzéseinkkel és a testi állapotainkkal lenni, akkor tulajdonképpen egy csomó fizikai problémánk nem lenne. Persze bizonyosak meg lennének, akármilyen jól is csináljuk. Oké. (51:15)

Ugye, emlékeztek, John Gottman ezt úgy mondta, hogy az érzelmi fejlesztő szülő amikor látja, hogy a gyereke éppen visít, vagy ordít, vagy zokog, vagy magát a padlóhoz csapkodja, akkor az egy jó lehetőség a kapcsolat fejlesztésére. Ezt mondta. Ugye, most itt ülünk, és azt mondjuk, hogy most a mi fejlődésünkről van szó. Amikor az érzelmi zavaraink súlyossá válnak, remek lehetőség a magunkkal való szorosabb kapcsolat kialakítására. Ez olyan, mintha az érzéseink így összeállnának egy csokorba, és azt kiáltanák, hogy „Háhhh! Törődj velem! Érts meg, légy szíves! Kezdj velem valamit!” Óh, ez szép! (52:10)

Olyan érdekes ez, tudjátok a pici gyerekek mikor megtanulnak beszélni, nagyon gyakran melyik az első szavuk? Az, óh, hát egy szakavatott anya, aki kiszabadult a hat fal közül. A NEM. És tudjátok-e, hogy miért? Tessék? „Nem!” Ez jó, jó, ez a jó válasz. Na, hát ó, hát te szakértő vagy. Hogy egy pici baba azért mond mindenre nemet, arra is, ami a kedvence, amire vágyik, azért, mert a NEM-ek által mond IGEN-t magára. A NEM-ek által mondok IGEN-t magamra. Vagyis amikor azt mondom, hogy „Nem!”, ezzel kifejezek valamit abból, hogy „Én nem vagyok te. Te nem vagy én. Én vagyok valaki, én egy különálló valaki vagyok. Én én vagyok, és te te vagy, és te vagy, és én. Igaz, hogy kedvem lenne, de akkor már, akkor megint ez a MI lenne, ez nem t’om, ez az összeolvadottság lenne ez a NEM.” Ha NEM-et mondok, egyszer csak tényleg, izgalmasan a NEM-mel, mint hogyha húznék egy határt, ugye. Ahogy te mondtad, hogy egy énhatárt is ki tudok ezzel fejezni. Amikor kezdünk magunkra eszmélni, hogy van olyan, hogy ÉN, meg van olyan, hogy TE, ezt úgy szoktuk csinálni, hogy azt mondjuk, hogy NEM. „Nem! Nem!” És biztos van ilyen élményetek, szülőként, akkor már direkt kérdezitek, hogy „De van kedved…? – Nem!” S akkor elkezdesz sírni. „De mi a baj? – Hogy nem kapok kakaót. – Kérsz kakaót? – Nem!” Milyen izgalmas, nehéz különbséget tenni, hogy magamat állítsam, és közben meg arra azt mondjam, hogy IGEN. Egy pici baba ahogy mondja, hogy „Nem, nem, nem, nem!”, és… Hmm. (54:20)

„Magyar anyák, ne vasaljatok!”

Ezért is lehetséges az, hogy például társkapcsolatban éltek, és a társkapcsolati zavarok nem egyszer az egyéni fejlődésünk elakadásait tükrözik. Egyszer csak egy jókislány, vagy jókisfiú. A jókisfiúkról sosem beszélünk, pedig vannak. Ugye ők például otthon mosogatnak, ti itt élvezkedtek, és ők most… Hát ők az El Clásico-t nem nézték, hát hogy? Vasaltak, ne szórakozz! Erről jut eszembe, hogy ez a fejlődés, meg a zavarok. Képzeljétek el, hogy mi történt. (54:55)

Néhány nappal ezelőtt vacsoráztam egy kedves ismerősöméknél, és a következő történt. Azt mondja az édesanya „Te, Feri! Hát szóval olyan érdekes dolog történt.” Az óvodában az óvónő azt mondta, hogy na, gyerekek, rajzoljátok le a családot. Ó, hát ez remek, ugye a gyerek nekiállt, az ő kislánya, fogta, öt éves, tű-tűű-tűű, rajzolt egy házat, benne a családtagokat. Nem házban élnek, egyébként jópofa, mert lakásban, de nem baj, őneki ez a képe. Tű-tűű-tűű, és az egész… vitte haza nagy büszkén. „Képzeld, az óvónéni azt mondta, hogy rajzoljunk családot, és nagyon megdicsérte, hogy milyen szépen rajzoltam.” Na, és akkor nézi az anya, hát persze egy kicsit pszichóval meg van áldva, és akkor rögtön „Hol vagyok én? Hol a férjem? Ki mekkora? Ki van kidolgozva?” Jó, most ezt nem is ragozom. Nézi a képet, és tulajdonképpen minden klassz, de a hát közepén van egy hatalmas X. „Most ez mi?” Ugye most nem volt ideje 2000 oldal gyerekrajz szakirodalmat elolvasni, tulajdonképp az egyszerűbb választ, sz’al megoldást választotta, hogy megkérdezi a gyerekét. Ez egy bonyolult, bonyolult, sokkal bonyolultabb, mint 2000 oldalt elolvasni. Azt kérdezte „Te Panni, hát itt látom, itt van apa, itt van anya, és akkor itt vannak a testvéreid, a ház. De mi ez az X?” A Panni azt mondja „Hogyhogy mi? A vasalódeszka.” (56:35)

Az anya meghallván eme szavakat, ahogy mint a méz csordogált a kislánya ajkairól, padlót fogott. „Te jó ég! Az ötéves kislányom így lát minket, engem, a családot, hogy az a rohadt vasalódeszka van a család középpontjában?” Azt mondta, soha többet egy oldalt nem olvas el gyerekrajz szakirodalmat. Milyen zseniális ez, ugye hogy most mondhatta volna, hogy „Hát az tényleg, az anya… annyira döbbenetesen hatott rám, most muszáj valami változásnak létrejönni.”, ezért megveri a lányát, ugye, hogy ilyeneket ne rajzoljon. Nem, ő inkább arra gondolt, hogy mi lenne, hogyha fejlődnék. Nem minden változás fejlődés, de mi lenne, ha fejlődnék. Azt mondta „Az volt az a pillanat, ott néztem a rajzot, és elhatároztam, hogy a vasalást befejezem.” Nem kellett más hátra, megjött a férjem, megbeszéltem vele. „Nézd meg ezt a rajzot, hogy a gyerekünk így lát minket. Én ennek véget akarok vetni. Mit szólsz ehhez?” És a férjnek a rugalmassága, nagyon jó fej volt, azt mondta. „Hát figyelj, hát nekem is, saját cég, saját izé… tök mindegy. Ha meg néha nagyon, majd én kivasalom a sajátomat.” Az édesanya azóta nem vasal. (58:15)

Ez egy mekkora fejlődés! Ténylegesen. Aztán belementünk ebbe, hogy micsoda nagy dolog, hogy ez nem egy változás, hanem ez egy fejlődés. Akkor kihúzta magát, és azt gondolta, hogy most minden maradék szégyenét is levetkőzi, és elárulta nekem, hogy évente már csak egyszer pucol ablakot, és hogy ezt kifejezetten fejlődésnek éli meg azért, mert van három gyereke. Mert egy gyerek mellett lehet Karácsonykor, Húsvétkor és Pünkösdkor ablakot pucolni, két gyerek mellett Karácsony és Húsvét, három gyerek mellett: valamikor. Jól mondom? Ez jó, óh, ahh, na, na, látod, érzem én ezt. Az érzékenység. Tehát az első, hogy szeretnénk fejlődni, akkor az első gondolatunk így szól, hogy a negatív érzéseinket, amelyek mármost fölhalmozódnak, már állandósulnak, tididi-dididi, egyszer csak úgy fogjuk föl, hogy nem válaszokra van szükségünk, hanem változásra. Ez a változás azt jelenti, hogy tulajdonképpen tehetnék, vagy most már itt az utolsó pillanat, mielőtt fizikai tüneteim lesznek, hogy valahogy változtassak magamon. (59:45)

2. Közelebb engedem a negatív érzéseket magamhoz

A második gondolat így szól. Igen ám, de most ahhoz, hogy rájöjjek, hogy mit is kellene, tulajdonképpen lehet, hogy – most kisarkítom – életemben először a negatív érzéseim okán nem csak szenvedne kéne, vagy panaszkodnom, vagy nyűglődnöm, vagy rágódnom, hanem ezeket a negatív érzéseimet még közelebb kéne engednem magamhoz, hogy megértsem, hogy tulajdonképpen mik ezek. Hogy honnan jönnek, hogy hova tartanak, hogy mit akarnak kifejezni? (60:30)

Tulajdonképpen akármennyire is már állandósult valami negatív közérzetem, egy negatív érzelmi világ sokkal inkább jellemző rám, de tulajdonképpen amit most csinálhatnék, lehet hogy életemben először, hogy fölhagynék azzal az egyébként nagyon-nagyon bejáratott stratégiával, hogy… „Persze, pocsékul érzem magam, de nem baj, azért esténként megiszom három sört. Nagyon pocsékul érzem magam, ezért aztán este már csak a sportcsatornán nyomogatom. Milyen jó, hogy van Eurosport1, Eurosport2, Sport1, Sport2, Sport3, M4 Sport. Mert ez azt jelenti, hogy legalább hat csatorna van.” DigiSport. „1 – 2!” Haaaj, egy függő! Hogy ez milyen jó! És akkor ághhh! (61:25)

Rendben van, itt van, állandósulnak a negatív érzések és érzelmek. Igen ám, na de hát így nem lehet élni, ezért általában megpróbálunk egy egyensúlyt kialakítani, és az egyensúly elkezd egyre inkább a kárunkra lenni. Mert amivel egyensúlyozzuk azt, hogy tulajdonképpen pocsékul érezzük magunkat, azok általában előbb-utóbb függőséggé válnak. Hát ez egy ilyen Húsvét utáni, kis, egy ilyen laza, könnyed, tudjátok. És utána megvacsizunk, kicsit játszunk a gyerekkel, és ennyi. Persze, hogy azzá válik, hiszen görcsösen próbáljuk. Annyira pocsék, akkor legalább a csoki. Annyira pocsék, akkor legalább a pörkölt. Hát kinek mi? Annyira pocsék, akkor legalább a szex. Annyira pocsék, akkor legalább a világháló. Annyira pocsék, akkor legalább a böngészés. Annyira pocsék, akkor… Hmm? (62:20)

Így szép lassan kialakul egy rendszer, amiben tulajdonképpen mind a két oldalon, valami már nem igazán jó van. Ezért kezdünk el ellehetetlenülni. Ugye ebben az az érdekes, hogy nem csak arról van szó, hogy akkor a negatív érzéseimmel, hangulataimmal, nem t’om mivel kezdek, más szemmel kezdek el nézni rájuk. Egy ilyen gyermeki kíváncsisággal. „Te tulajdonképpen mit keresel itt? Mi dolgom veled? Mit akarsz már mondani? Mióta, vagy mi a történeted?” De ami a nehéz, mit jelent ez, hogy közel engedem ezeket, hogy megbarátkozom velük, vagy képes vagyok hordozni, viselni ezeket? Hogy föladom egyiket-másikat innen (2). „Az lehetetlen, hogy ezekből föladjak valamit. Hát lehetetlen, hogy ne igyak, lehetetlen, hogy ne netezzek, lehetetlen, hogy ne tévézzek. Lehetetlen, hogy ne edzek heti 8-szor.” Az legalább egy egészséges függőség, az nagyon nagy dolog. „Lehetetlen, hogy… most lehetnék Insta-sztár, és most adjam föl?” Nagyon megvetően tudtok rám nézni. Most ez olyan nagy bűn? Szóval ebben az a cifra, hogy nem elég, hogy a negatív érzéseimmel még, még közelebb, hanem azt, amivel a… mert ez is a rendszer része. „Jó, most akkor hagyjuk ezt. Most akkor tessék…!” (64:00)

Olyan gyönyörűen mondta, egyszer egy csoportban mondta ezt valaki, azóta ezt megjegyeztem, azóta itt van bennem, nincs olyan nap szinte, hogy ne jutna eszembe. „Tudjátok, úgy félek – mondta – szorongok, oda vagyok, nyűglődök, végem van.” De ahhoz, hogy valami változás jöjjön létre, mindazt, amivel kiegyensúlyozta magát, azt is el kell engedni, heee, hátra kell hagyni. Akkor kérdeztem tőle, hogy „Na, Laci, csináljuk?” Úgy rám nézett, tudjátok, ajjj, rám nézett, azt mondja „Feri, egy életem, egy halálom!” Ezt nem tudom jobban mondani. Hát amíg toldozzuk-foltozzuk, meg még egy sör, meg még egy nő, meg még egy pasi, meg még egy kaland, meg még egy nem t’om mi, hátvakarás. Hát addig… Hogy nem történik meg a kívánt változás, és fejlődés, ha nem jutok el ahhoz, amit így lehet mondani, hogy „Na, egy életem, egy halálom!” Ezt nem tudom jobban elmondani. Amikor valaki ezt ki tudja mondani, hogy „Egy életem, egy halálom!”, na ott létrejön az a változás, amire szüksége van. Nem az, hogy kell, meg muszáj, amire ő vágyik. (65:25)

Hahh! Megyek tovább. Hű, de ennyi az idő? Én azt hittem, hogy még van. Nem történt itt…? Elloptak tőlünk időt? Nem vetem észre. Látlak! (A pincér! – szerk.) Ez most tényleg, időt lopott tőlünk, kedvesen. Azt mondja. De most akkor… de hát három perc. Mindegy, belekezdek, legföljebb nem mondok róla semmit, és ez egy… hogy mondjam, ez egy termékeny feszültséggé válik bennetek egy hét alatt. Na, mit szóltok? Harmadik pont, hát igen. (66:10)

3. Növelem az önreflexió képességét.

Azt mondta, hogy most rendben van, akkor mikor belekezdünk egy ilyen folyamatba, elkezdjük tudatosítani, hogy ezt akkor most elengedem, nem fogom magamat úgy egyensúlyba hozni, ahogy eddig csináltam, mert az is a rosszullétemnek a része. De most akkor ezt meg még közelebb engedem magamhoz, hogy tulajdonképpen mi is, mi ez a félelem, mi ez az indulat, mi ez a bosszúvágy, mi ez a harag, mi ez a vágy? És közben pedig itt – megint ez egy kulcs dolog – közben pedig növelem az önreflexió képességét. Azt, hogy közben rá is lássak arra, hogy mit csinálok, és mi történik. (67:00)

Nagyon sokan vannak olyanok, akik nagyon sok krízist éltek át. Ugye, mikor azt mondom „Egy életem, egy halálom!”, ott azért valami krízisről van szó, valami, valaminek nagyon nagy tétje van. Valami ne megy majd pont úgy tovább, ahogy eddig. Mégis vannak, akik az életnek a drámai fordulataiból szinte semmit nem tanulnak. Egyszerűen nem tanulnak belőle. Ez engem mindig megrendít, ugye így tettem föl a kérdést sok-sok évvel ezelőtt. Miért van az, hogy a kicsi faluban a Piroska néni, aki el se hagyta a falu határát, többet tud az életről, mint ti, akik éltetek már 4 országban, meg 2 kontinensen? Hogy a kettő között nincs nyilvánvaló összefüggés. Élhetsz akárhol, akárhány ország, akárhány nyelv, változtathatsz, nyolc munkaköröd lehet, és nem tanulok semmit az életből. És a néni ott ül, és mindenki hozzá jár tanácsért. De joggal, mert minden egyes krízisére képes volt „Áh, hogy ez történt velem?” Ez egy gyönyörű kérdés, hogy mi történt velem, hogy erre tudok valamit mondani. Most egyre gazdagabban megértem, hogy mi történt velem. (68:40)

Ez tudjátok, miért érdekes? Mert azt mondják, a terapeuták zöme, most merem ezt így mondani, azt mondják, hogy valójában az életminőségünk kevésbé múlik azon, hogy mi történt velünk, hogy mi a múltunk. Az életminőségünk jobban múlik azon, hogy mit csináltunk a múltunkkal. Ezért lehetséges az, hogy valakinek tulajdonképpen nem is volt annyira tragikus a gyerekkora, és mégis vesztegel, nem fejlődik. Egy másik embernek olyan múltja volt, hogy mikor a felét elmondja, elkezdünk fizikailag rosszul lenni. „Ezt ne mondd, mert énnekem sok! Látom, hogy neked jól esik, hogy ezt valakinek mondhatod, de gyere el egy hét múlva, mert nem, nekem ezt valahova raknom kell.” És ez az ember azt mondja „Meg kell értenem, hogy mi történt velem. Mi történt velem?” Kidolgozza az önmagára való reflexió képességét, és kétszer olyan nehéz élete volt, és jobban van. (69:55)

Tehát az életminőségünk, csak ezt még egyszer megerősítem, és ezzel hagynám abba, hogy az életminőségünk jobban múlik azon, hogy mit kezdtünk a múltunkkal, mint azon, hogy mi történt velünk a múltban. Ahh! Ez volt három pont, és ahogy Pünkösd felé haladunk, lenne még három. Szerbusztok! (taps – szerk.) (70:20)