Hogyan lesz az ismeretlenből ismerős Isten?
Olvasmány (ApCsel 2,14.22-28)
Pünkösd napján Péter a tizenegy kíséretében előlépett, és hangos szóval így beszélt: „Zsidó férfiak és Jeruzsálem egész népe! Figyeljetek és hallgassátok meg szavamat! Izraelita férfiak, fontoljátok meg e dolgokat! A názáreti Jézust az Isten igazolta előttetek, amikor, mint tudjátok, általa hatalmas csodákat és jeleket vitt végbe köztetek. Ezt az embert ti az Isten előre elhatározott terve szerint kiszolgáltattátok, és gonosz kezek által keresztre feszítettétek, majd megöltétek. Isten azonban feloldotta a halál bilincseit és feltámasztotta őt. Lehetetlen is volt, hogy a halál fogva tartsa, hiszen Dávid így jövendölt róla: Szemem előtt az Úr mindenkoron, ő áll jobbomon, meg nem inoghatok. Örvend a szívem, az ajkam énekel, és testem is békében nyugszik el. Lelkemet a holtak honában nem hagyod, hogy Szented romlást lásson, nem akarod. Az élet útját mutatod meg nekem, színed előtt örülni gyönyörűségem.”
Szentlecke (1Pét 1,17-21)
Szeretteim! Szent félelemmel éljetek földi zarándoklástok idején, ha Atyának hívjátok őt, aki személyválogatás nélkül ítélkezik kinek-kinek tettei szerint. Hiszen tudjátok jól, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon váltottak meg titeket az atyáitok által rátok hagyott, értéktelen életformától, hanem Krisztusnak, a hibátlan és szeplőtelen báránynak drága vére árán. Őt Isten előre kiválasztotta már a világ teremtése előtt, de csak az utolsó időkben jelent meg, miattatok. Általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és megdicsőítette, hogy higgyetek és reméljetek Istenben.
Evangélium (Lk 24,13-35)
Amikor a kenyeret megtörte, felismerték. Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely ,Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagyhatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták. Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Vasárnapi beszéd
Elnézést, hogy később kezdődött a szentmise! Sikerült egy olyan utat választani, ami lassabbanhozott el ide. Arról szeretnék beszélni, ami tulajdonképpen a mai evangéliumnak akár azt is mondhatnám, egy íve, hogy azt gondolják ezek a tanítványok, ők ketten, hogy egy ismeretlen valaki csatlakozott hozzájuk, mert úgy beszélnek, hogy „Hát talán te vagy az egyetlen ismeretlen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban.” Hogyan lesz az ismeretlenből ismerős Isten? Erről szeretnék beszélni. Tulajdonképpen máris föllélegezhetünk. Van egy példánk, vagy egy mintánk, vagy egy élményünk arról, hogy ez egy nap alatt is megtörténhet. Hogy az ismeretlen és idegen Isten egyszer csak ismerős lesz, sőt, hát ő lesz az, aki… És egyszer csak közösségben leszünk vele, és egymással, és… nah, nem akarok elébe szaladni, meg nem akarok szószátyár módon se beszélni.Az első gondolat így szól. Milyen érdekes, szinte csak olyan szóhalmozásnak tűnik, ahogyan, mikor esteledik, azt mondják ott a tanítványok „Gyere kérlek, lemenőben van a nap, gyere velünk, maradj velünk, mert hát be fog esteledni! Ne bolyongjál kinn a sötétben.” Akkor egyszer csak elhangzik ez a mondat, mintha egy fölösleges valami lenne, hiszen már hallottuk ezt a dolgot, hogy „…és akkor Jézus velük maradt.” És hogy mindennek mi volt a célja? Hogy velük maradjon. Egyszerűen azt mondák „Gyere, maradj velünk! – Rendben van.” Azért, hogy velük tudjon maradni. Tulajdonképpen az első, ami ott kezdődik, hogy Jézus melléjük szegődik, és idegenként nem hajtják őt el, hogy „Ne is haragudj, te egy idegen vagy. Miért szegődnél te hozzánk?” Látni valóan fölkészültek arra, hogy akár egy napon keresztül egy idegennel együtt vándoroljanak az úton. De nagy dolog, hogy nem marják el maguktól ezt az idegent, sőt hogy egymással elkezdenek beszélgetni, sőt beavatják őt abba, ami őket foglalkoztatja. Aztán elkezdenek neki beszélni saját magukról.Volt egy férfi, néhány évvel ezelőtt, emailben megkapta a 10 éves munkája gyümölcseként azt, hogy fölmondtak neki. Az email hétvégén érkezett, és azt tartalmazta, hogy hétfőn már nem kell bemennie a munkahelyére, és a személyes dolgait majd postán el fogják neki küldeni. Ez a férfi olyan módon megrendült ettől, hogy hogyan lehet, hogy egy emailben rúgják ki 10 év után egy olyan helyről, ahol apait-anyait beleadott, hogy elment a boltba, és vásárolt egy fegyvert. Majd pedig hazament, és a munkával kapcsolatos összes iratait és dolgait elkezdte elégetni. Erre a feleség nagyon megijedt, azt mondta „Ez még csak a kezdet, úgy tűnik. A férjem, mint hogyha nem lenne magánál.” Ijedelmében, félelmében fölhívta a barátait, hogy elmondja nekik, hogy ez van, hogy „A férjem fegyvert vásárolt, most égeti el a munkahelyi dolgokat, és nem tudom, hogy fogja folytani.” Ennél többet nem tudott mondani, csak elmondta, hogy mennyire retteg. Erre a barátai a következőt csinálták. Egymásnak eltelefonálgattak ide-oda, néhány óra múlva megjelentek néhány sátorral, és sátrat vertek a barátjuk kertjében. Több napig ott sátraztak azért, hogy a barát észlelje azt, hogy nincsen barátok nélkül, hogy bármikor, amikor kinéz az ablakon, vagy kimegy a házból, akkor látja, hogy itt vannak a barátai, akik éppen sátorban töltenek itt annyi időt, amennyi szükséges. Hát persze nagyon éhesek voltak, ezért akkor sütögettek ott a kertben. Hívták a barátot is, hogy ő is egyen ebből a finom marhasültből, és ez három napig így tartott. Három nap után azt mondja ez a valaki „Most már elmehettek, lehiggadtam.”Ahogy kérdeztem a gyerekeket reggel erről a történetről, hogy szerintetek ezek a jó barátok, mit tettek a barátjukért? Akkor olyan érdekes volt, az egyik kislány azt mondja „Megnyugtatták a feleségét.” Hát ilyen rendszerszemléletű gondolkozásra van szükség. Az első gondolat az, hogy néha, ami egyáltalán képes valahogy elérni bennünket, az, hogy mellénk szegődik valaki azúton, hogy nem vagyunk egyedül, leveri ott a sátrát a mi kertünkben. Tudjátok azért is gondoltam, hogy elmondom ezt, mert amikor a szentírásban az van, hogy Isten emberré lett, és köztünk lakott, akkor képzeljétek el, hogy a görög nyelvű szentírásban tulajdonképpen az szerepel szó szerint, hogy eljött közénk, és köztünk verte le a sátrát. Isten az a valaki, aki jön, azt mondja „Hát sátrazok velük együtt, hogy vegyék már észre, hogy itt vagyok.” Ez az első gondolat, hogy hogyan lesz az ismeretlen Istenből ismerős Isten, hogy egyáltalán elviseljük a közelségét, hogy egyáltalán tűrjük, hogy legyen, tűrjük magunk mellett őt.Aztán a második pedig így szól, hogy képesek vagyunk egymást észlelni. Olyan érdekes, hogy ez már vagy 70 évvel ezelőtt megjelent lelki irodalom, és annyira szívbe markoló volt. Emlékszem, huszonéves koromban olvastam ezt. Azt mondja ez a lelki író: „A XX. század emberének az istenérzéke minimálisra apadt.” Nincs, nincs érzék, hogy nincs érzékenység. Szinte már csak a nagyon-nagyon erős dolgok ütik át az ingerküszöböt. Amikor Isten a maga sokféle módján szól hozzánk, egyszerűen nem is észleljük.A második gondolat, hogy az ismeretlen Istenből ismerős Isten legyen, az talán nem az, hogy Istennek mindig ordítania kelljen velünk. Mert mikor ordít, akkor meg azt mondjuk, miért ordítasz, azt hittem kedvesebb vagy. A második dolog, hogy egyáltalán a saját érzékünket és érzékenységünket finomítjuk, hogy egyáltalán képesek legyünk észlelni. Nem akarok már sokszor elmondott dolgokat mondani, hogy… és miután nem akarom elmondani, nem is mondom.A második pont után a harmadik, hogy az ismeretlen Istenből ismerős Isten legyen, hogy képesek vagyunk egymásra figyelni, mégpedig egy kölcsönös figyelemmel. Ez több, mint hogy egyáltalán észlellek téged, és észreveszlek. Milyen szép az, ahogyan Jézus figyeli a tanítványokat, hallgatja, hogy mi mindent mondanak, és ott van velük, és adja a figyelmét nekik. Azután pedig a tanítványok adják a figyelmüket Jézusnak, hogy az ismeretlenből valaki ismerős válhassék. Nem elég az, hogy észlellek téged, és nagyon toleráns vagyok veled, és felőlem azt csinálsz, amit akarsz. Megrendítő az, hogy sokszor, amit mi toleranciának hívunk, tulajdonképpen közömbösség, vagy közönyösség. Ha olyan nagylelkűnek tartjuk magunkat, hogy megengedjük a másiknak is, hogy legyen, de a harmadik lépés, hogy az ismeretlen Istenből ismerős Isten váljék, hogy egy kölcsönös figyelemben tudunk egymással lenni.De érdekes az, hogy például itt vagyunk egy vasárnapi misén, és ez is a kölcsönös figyelemnek valahogy a helye, vagy az ideje, vagy a tere. Milyen nagy dolog, ha képes vagyok nem mindig úgy idejönni, hogy van valami bajom, és akkor ezt én mondom, és mondom, és mondom, hanem valamiféle kölcsönös figyelemben vagyunk egymással.Aztán a negyedik. A kölcsönös figyelem megszül valamit, hogy az ismeretlen Istenből ismerős Isten legyen. Ez pedig az, hogy elkezdjük érezni egymást. Ez több, mint az együttérzés. Egyszerűen nem csak észleljük már egymást, hanem fölfedeztük és megengedjük, hogy legyen, elkezdjük érezni egymást, és ez egy döntő fordulat az ismeretlen Istenből az ismerős Isten felé.Olyan szépet láttam ma. Gyerekmise. A gyerekmisén úgy van, hogy a Miatyánknál kijövünk, itt az oltár körül alkotunk egy nagy kört. hogy Isten van a középpontban, és közben mi megéljük az egymással való egységünket, és megéljük azt is, hogy amikor mi egymáshoz közelebb megyünk, akkor valahogy Istenhez is közelebb kerülünk. Vagy ha Istentől elkezdünk távolodni, akkor könnyen egymástól is távolodunk. Szóval ez egy jó dolog. Igen ám, de hát nem minden 2-3-4 éves gyereknek van kedve egy másik gyerek kezét megfogni. Főleg, hogyha az a kisgyerek mondjuk itt, ahogy ez történt délelőtt, megállt itt egy kisfiú, olyan 3-4 éves, és mellé véletlenszerűen egy 6-7 éves kislány került. Látszott, hogy mindenki megfogta a mellette lévő két gyereknek a kezét, ez a kisfiú nem. Mellette egy kissrác volt, annak megfogta, a lányt azt nem. Pont velem szemben voltak, és most föltűröm az albámnak az ujját, hogy tudjam mutatni, hogy mi történt. A kisfiú érzékelte ezt, érezte ezt, mindenki megfogja mindenkinek a kezét, és pont ő egyedül nem. Ezért ezt csinálta, persze lógott a keze, képzeljétek úgy, hogy a kisujjával ezt csinálta. És a… tudjátok, mi volt a kislány válasza? Nagyon kíváncsi voltam erre, miközben a Miatyánkot mondtuk, a figyelmem ott volt. A kislány a következőt csinálta a kezével… (Tenyér összezár, kis ujj, eltartva. - szerk.) Szó szem volt arról, hogy akkor hrrrahh, hanem ő is… ezt nem is értettem, hogy ezt gyakorlás nélkül hogyan tudja csinálni, otthon egy kicsit gyakoroltam, hogy el tudjam mutatni nektek. Képzeljétek el, olyan szép volt, hogy a kisfiú, egy Miatyánk alatt addig jutott, hogy ezt csinálja, és a kislány sem merészkedett tovább. Ezért nem fogták meg a Miatyánk alatt a kezüket, de mind a ketten ugye így. Arra gondoltam, hogy nézzétek, hogy egy 7 éves kislánynak ez az érzékenysége, hát egyszerűen lenyűgöző! Nem arról van szó, hogy akkor rögtön át kell ölelni egymást, nem, akkor a kisujjunk.Ez az, amikor egy ismeretlen Istenből ismerős Isten lesz, hogy elkezdjük valahogy egymást érezni. Amikor elkezdjük valahogy egymást érezni, ott valahogy törvényszerűen elmélyül a kapcsolat. Amíg csak figyelünk, és észlelünk… az mindig felszínes marad.A következő, ez pedig, hej-haj. Mikor elkezdünk együtt cselekedni. De hát összehangolódva cselekedni, összehangoltan cselekedni, hát nyilván csak úgy tudunk, hogy arra az időt, energiát rá kell szánni. Tudjátok, éppen lesz majd egy esküvő, jött a fiatal jegyespár, és akkor azt mondják, jönne egy zenekar, négy darabból áll, és hogy ők szeretnének itt hangolni, legalább egy óra. Úgyhogy kellett szólnom Lalinak, hogy Lalikám, egy órával előbb itt kell lenned. Úgy az első gondolat mindig ez, hogy „Jaj, egy óra!” Hát de ahhoz, hogy összehangolódjanak, és összehangoltan zenéljenek, az az egy óra a minimum. Milyen izgalmas ez, szeretnénk összehangoltan cselekedni Istennel. Milyen sokat imádkozunk így, hogy az akaratunk váljék eggyé, és a szándékait értsük meg, a szerint cselekedjünk. Hát négy zenész minimum egy óra, hogy összehangoltan tudjon cselekedni. Hejj!Tehát a következő ez a gondolat, hogy az összehangolt cselekvés, hogy ez már akkor legalább négy dolgot feltételez. Micsoda egy komoly minősége az istenkapcsolatnak, és közben megvan benne az a szépség is, hogy ahhoz, hogy igazán megértsem Istent, nem csak együttérezni, vagy egymásra hangolódnunk szükséges, hanem együtt cselekedni. Sosem érti meg igazán Istent az a valaki, aki nem cselekszik vele együtt, egyszerűen nem érti meg, hogy ki ő. Megvannak azok az élményeitek…Olyan megrendítő azért azt nézni, mikor bokszolók bokszolnak. Nem is nagyon szeretem. Egy-egy menetet megnézek, de aztán sok nekem. De tulajdonképpen a bokszmeccsnek a legvégét szeretem a legjobban, amikor az a két ember, aki úgy jól agyonpüfölte egymást, úgy egymás nyakába borul. Nagyon ritkán marad ki ez a jelenet.Ahhoz, hogy összehangoltan tudjunk együttműködni Istennel, azért nem egyszer igen csak meg kell küzdenünk. Hát azt nem adják ingyen. Hát még egy másik emberrel is úgy összehangoltan cselekedjünk, miután végig mentünk már négy ponton, hajj, de tud az néha fájni. Olyan nagyra tartjuk azt, így mondjuk, hát az…Mi a föltétele annak, hogy összehangoltan tudjak valakivel cselekedni? Az, hogy akkor már biztos, hogy megküzdöttem azzal, hogy különbözőek vagyunk. Mert például itt van, lesz majd a négy zenész. Az egyik csellista, a másik hegedűs, az nem ugyanaz a hangszer. És hogy ők egymással összehangoltan tudjanak cselekedni, meg kell küzdenünk egymás különbözőségével. Milyen gyakran elakadunk ott, az Istennel való kapcsolatunkban, hogy azt akarjuk, hogy Isten pont olyan legyen, mint mi, értsen nagyon meg minket, szinte ne is legyen különbség. Vagy pedig azt mondjuk. „Hát Isten, Isten olyan távol van. Mi közünk is lehet egymáshoz? Érthetetlen Isten.”De nagy dolog, hogy azért vagyok képes összehangoltan cselekedni Istennel, mert a különbözőségünkkel megküzdöttem. Nem akartam őt a saját képemre és hasonlatosságomra formálni, ámde fölismertem azt, hogy Isten az ő képére és hasonlatosságára formált, ezért lehetséges az összehangoltságunk.Végül az utolsó gondolat az így szól. Ez teszi lehetővé azt, hogy végül milyen szép is ez, ahogy az apostolok este nekilátnak visszamenni. Nem tudom, hogy ez tudatosult már bennetek? Hogy azt mondják Jézusnak „Esteledik, lemenőben már a nap. Gyere, térj be velünk!” Majd pedig, amikor fölismerik a kenyértörésben, ez azt jelenti, hogy akkor már öreg éjszaka kell, hogy legyen, 11 óra, 12 óra, ki tudja, akkor indulnak el még egy 2-3 órányi útra vissza Jeruzsálembe.Ahhoz, hogy megértsük azt, hogy ahh, mi is Istennek a terve, szándéka, hogy ez hogyan is van, ahhoz ezen az öt lépésen, mint egy folyamaton de érdemes átmennünk. Nem tudom, hogy nektek fontos szó-e ez, hogy önismeret? Jaj, hát ezt nagyon szeretjük, önismeret. Amikor ezt mondjuk, hogy önismeret, akkor rögtön valami olyan kellemesen klassz dolgot gondolunk, mint mikor egy jó könyvnek a szagát is érezzük, elővesszük, és ajj, egyre okosabbak leszünk, ajj, egyre többet tudunk, hejj, egyre színesebb a világ.Tudjátok, eszembe jutott a nagymamám. A nagymamám, aki amióta én ismertem őt, mindig szemüveget hordott. Persze kisgyerekként érdekelt ez, hogy miért van valakinek szemüvege, és nekem miért nincs, és neki miért van, és ez hogy is van. A nagymamám olyan sokszor elmondta ezt a történetet. „Hát tudod, kisunokám, az úgy volt, benn voltunk a légópincében.” 1944-ben, ő így mondta, a légópincében. „Sok hétig, sok hónapig ott voltunk, nem merészkedtünk föl a bombázások miatt. Aztán amikor már lehetett fölmenni, hát persze, én gyerekként szaladtam előre, hogy lehet, lehet, anya-apa megengedte, hogy mehetünk. Ahogy fölmentem, havas volt a táj, és megsütötte a nap a havat, és én akkor már hetek óta a félhomályhoz szoktam, és egyszer csak ettől a fénytől megsérült a szemem. Tudod kisunokám – mondta – azóta szemüveget kell hordanom.”Nem egyszer úgy van az, hogy amikor meg akarjuk ismerni magunkat, az életet, Isten titkát, hát az nem egyszer fáj. Mert valami olyasmit látunk meg, ami addig a homályban volt, vagy a sötétben, és mi ahhoz szoktattuk a szemünket. Egyszer csak meglátni valamit úgy, ahogy van, legalábbis, legalább egy lépéssel tovább menve úgy, ahogy van, néha kifejezett fájdalmat jelent. Ezért néha azt mondjuk, ja, az önismeretet nagyon szeretjük – amíg nem fáj. Istent is szeretnénk sokkal jobban megismerni – amíg nem fáj. Ezért tulajdonképpen Istenben nagyon szeretjük, legyen ő egy lélekgyógyász Isten, de a lélekgyógyász Isten sose csináljon valami olyasmit, ami fáj. Ezért tulajdonképpen a ma embere nem lélekgyógyász és gyógyító Istent akar, hanem egy gyógymasszőr Istent, egy olyan masszírozós Istent, aki olyan kedvesen, finoman úgy átgyúrogat bennünket, olyan jól esik, és akkor azt mondjuk „Jaj, hát ez finom volt!”De nagy dolog, vállalni Istennel azt, hogy úgy néha ahh, ahh, hogy ez az igazság, ami most föltárult, hogy egy kicsit bele is vakultam, hóó, egy kicsit meg is zavarodott bennem minden. Azt hiszem, hogy most, mintha semmit nem is látnék. De nagy dolog
összeszedni a bátorságunkat, hogy ez megtörténjen. Nem véletlen, mikor befutjuk ezt az utat, sokszor nem a megvilágosodás történik, nem ez az első, inkább a megzavarodottságunk. Amikor megzavarodunk, és azt se tudjuk, hogy most tudjuk, vagy nem tudjuk, vagy hogy van, hogy akkor mennyire fontos, hogy egyszer csak elindulunk, és keressük a kapcsolatot egymással. Hogy elmondhassuk, hogy mi történt velünk, és hogy a másik is elmondhassa, hogy mi történt vele, és hogy ebben az egymásba kapaszkodásban valahogy szilárd talajt fogjunk. De szép is, hogy egy nap alatt bejárhatjuk azt, ahogyan egy ismeretlen Istenből ismerős Isten lesz, akármit is jelentsen ez, vagy akárhogy is kelljen megküzdenünk vele. De nagy dolog, hogy amikor Isten ismerőssé lesz, abban a pillanatban magától megtörténik valami. Ez pedig az, hogy egymásnak is ismerősei leszünk.
