A büntető készenlét-séma 19. - Hogyan váljak érzelmileg éretté? Lépések a fejlődéshez V. A fejlődésre való képesség feltételei – hogyan fejlődhetek?

A fejlődésre való képesség feltételei – hogyan fejlődhetek?

Ismétlés

Tulajdonképpen az utolsó hónapra fordultunk, hej-haj! Most már bizton ígérhetem, hogy ezt az évet a sémák témájával ki fogjuk tölteni, valami drámaian új témába nem fogunk belekezdeni. De azért van mondanivaló bőven. Tudjátok, miről beszélünk. Sémákról, ez most nem is érdekes, hanem arról beszélünk, sémák kapcsán, hogy létezhet bennünk az a feszültség, vagy szakítottság, hogy vagy az igazságot merjük, tudjuk, akarjuk képviselni, és akkor elveszítjük az együttérzésünket, vagy a megértésünket, vagy azt, hogy valakinek meg tudjunk, akarjunk bocsájtani. Vagy pedig tudjuk képviselni az irgalmat, a megbocsájtást, a részvétet, a szolidaritást, de valahogy az igazságot veszítjük el akkor szem elől. Ami nekünk nagyon-nagyon fontos, hogy úgy álljunk ki az igazság mellett, hogy közben készek legyünk megbocsájtani, irgalmas lenni, együttérzőnek, megértőnek, szolidárisnak, illetve hogy úgy tudjunk szolidárisak lenni, hogy sose fizessük meg azt az árat, hogy némák maradjunk akkor, amikor el kellene mondanunk, kiállni és megmondani, hogy ki, mikor, kivel, mit, hogyan csinált. Beleértve nekünk, vagy másoknak. Hahh! Ez máris tetszik. Énszerintem ez egy minőség, jaj, ezzel foglalkozni, nem mindig csak külön-külön egy-egy szeletét. Ezért, ezt bátran nevezhetjük egymást kölcsönösen kiegészítő igazságoknak, amelyek egymást átjárják, föltételezik, megalapozzák, és kiegészítik. Na de most! (01:45)

Hozom a három széket, ami még érdekes lehet. Mert mivel foglalkozunk? Ezzel a székkel foglalkozunk (A magasba lendít egy narancssárga széket – szerk.), és ezt most úgy neveztük meg, hogy az érzelmi intelligencia fejlesztésének lépései. Nem bíztok bennem, most ezt… Tessék? Van benne rágó? Láttátok? Hát egy narancs alatt? Naná, hogy van. Hát az tutiság. Tehát amikor az érzelmi intelligencia fejlesztésének a lépéseiről beszélünk, akkor például arra gondolunk, hogy miért van az, hogy rágógumik vannak itt, és ahogy megfogom ezt, belenyúlok valakinek az összenyáladzott, rágógumis valamijébe. Itt valami nem stimmel, hát mindenképpen fejlődnünk kell. Szóval. Ezzel foglalkozunk, az érzelmi intelligencia fejlesztése, hogyan tudunk fejlődni. (02:50)

Elutasító magatartás, helytelenítő szülő

Ha az érzelmi intelligencia, akkor emlékeztek, volt három székünk, három klasszikus magatartás. Most így mondom, az egyszerűség kedvéért, a saját érzésinkre vonatkozóan hogyan tudunk viszonyulni a saját érzéseinkhez. Az első: elutasító módon. Akár azt is mondhatnám, ő az, aki menekül az érzésektől. „Gyorsan alakítsuk át őket, gyorsan a figyelmünket tereljük el, gyorsan tűzzünk ki valami nemes célt!” Egyetemistákkal beszélgettem délután, és arról beszélgettünk, hogy mennyire más az, amikor valaki tudja, hogy ez egy nagyon fontos vizsga, vagy pedig van is kedve hozzá. Hogy a kettő hihetetlenül nem ugyanaz. Amikor valaki a gyereknek magyarázza „Érted, nagyon fontos, hogy időben odaérjünk. Ez nagyon fontos vizsga, ezt meg kell csinálnod. Értsd meg, hogy anyád nem lesz mindig melletted, a két lábadra kell állni, ha három volna, arra kellene állni. De hogy milyen könnyű a helyzeted, csak kettőre kell állni. Az nem is olyan sok.” Na most. (03:55)

Azzal dolgozunk, hogy mi helyes, meg mit kellene csinálni, mindig, mindig magunknak is ezt elmondjuk. Tudjátok, az egyik vesszőparipám, amitől gyóntatópapként némi rángás jön rám… Jó, ti ezt nem látjátok a gyóntatószék homályában. Ez az, amikor hosszan mondjátok azt, hogy „Tudom atya, többet kellene imádkoznom. Többet kellene a szentírást…” Na a kedvencem, mikor ez a mondat hangzik el, mert ebben sűrűsödik az őrületem. Látjátok, rögtön összemosom a három széket, hogy esemény – hatás – reakció. Ez az, amikor valaki azt mondja, hogy „Tudom atya, hogy többet kellene forgatnom a szentírást.” Értitek? (Megforgatja a mappáját – szerk.) Elégtétel, fogasd egy kicsit a szentírást. Akkor számolj be a következő gyónáskor, hányszor forgattad meg lapjáról a színére… Ez, ez a „forgatni a szentírást”, sz’al aki ezt bevéste a mi katolikus kultúránkba! A szentírást egyáltalán nem kell forgatni. Évente egyszer pucold le, meg port törölj, meg ennyi. Forgatni aztán végképp… Hát mit forgatsz rajta? Szóval, tehát ez a… így kellene, úgy kellene. (05:15)

Hogy mennyire döbbenetesen másik világ, amikor az érzésből indulok el, és azt mondom „Hát de sokkal jobb lenne, hogyha kedvem lenne a vizsgához.” Egyáltalán valahogy tudnám magamat motiválni. Nem lenne minden egyes vizsgaidőszakom egy őrület. Mert most tulajdonképpen mondjuk ez a 9. vizsgaidőszakom, tehát amikor a félidőnél járok csak, és… Hogyhogy ez nem okozott derültséget? Jó. Biztos előbb végeztetek, vagy szégyellitek magatokat, nem tudom, de na! Hogy… hogy van az, hogy mármost kilenc vizsgaidőszakon vagyok túl, és mind a kilenc vizsgaidőszak tulajdonképpen egy pusztulat volt. Nem lehetne ezzel valamit csinálni? Ennek így kell lennie? Tehát akkor vizsgázunk, akkor szorongunk, akkor izé… ezt muszáj így? Na jó. (06:10)

Tehát az első, mikor valaki menekül az érzések elől. Így is mondhatnám, ő az elutasító szülő, aki az érzéseket elutasítja. Én magamhoz viszonyulhatok ugyanígy. Elutasítom az érzéseimet, tulajdonképpen olyan ez, mint hogyha menekülnék előlük. De persze jó dolgokat szeretnék, csak elmenekülök mindig valamiből, valamitől, ami pedig hasznos volna. (06:30)

Helytelenítő, támadó magatartás

Második, mikor helytelenítek érzéseket. Úgy is nevezhetném, az egyszerűség kedvéért, ő a támadó, aki támadja a saját érzéseit. „Hogy lehet ilyet érezni? Ebből csak a baj van. Látod, éééé-tééé-dééé! Hadat visel az érzésekkel és érzelmekkel, és mint hogyha az lenne a hipotézise, vagy hiedelme, hogy az élet azért rossz, mert vannak ezek a fránya érzések. Sokkal jobb lenne, nem lennének. Egyszerűbb lenne minden.” Na, remélem, egyet értetek ezzel. Házasságkötés után például kifejezetten bizonyos érzések szűnjenek is meg. Na! Tehát ez volt, hogyan viszonyulhatok másképp, klasszikus módon az érzéseimhez. Itt (1) menekülök előlük, itt (2) támadom őket, hadat viselek egy életen át, a saját érzéseimmel küzdök és harcolok. (07:25)

Laissez-faire és az érzelmi fertőző

A harmadik, hát ez sokaknak nagyon kényelmes és tündi-bündi megoldás. Ez pedig az, amikor hagyom, hogy az érzések bekebelezzenek, és akkor ott vagyok, és vagyok, és érzek, és érzek. És megint, és még időt szánok rá, és… Akkor ennek van egy kiterjesztett lehetősége, az érzelmi fertőzés, ezt ide rakom. Tehát nem csak megengedem, hogy az érzések legyenek, hanem az egész környezetemnek ezt mindig adom, és mindig tudják, és akkor ehhez viszonyuljatok, most így vagyok, most úgy vagyok. Ez három klasszikus, nem annyira parádés megoldása annak, ahogyan a saját érzéseinkhez viszonyulhatunk. (08:10)

A fejlődőképesség feltételei – ismétlés

Ezért kezdtünk el beszélni arról, hogy az érzelmi intelligencia tulajdonképpen ennek az egymást kölcsönösen kiegészítő igazságpárnak nagyon hatékony, sokszínű megvalósulása az életünkben. Tudjátok, 24 pont, semmit nem akarok ide hozni, mert ezt befejeztük a múlt alkalommal, és oda jutottunk, ejjj, de izgalmas, hogy akkor hogyan tudnánk leírni a változást. Egy lengyel pszichiáternek a gondolatmenetét követem, aki olyan izgalmasan el-elpötyögtetett egy-egy izgalmas gondolatot arról, hogy a fejlődőképességnek milyen föltételei vannak. Ahogy a címben is ez benne volt. Ez egy annyira rendes dolog a részemről, arról beszélni, ami a cím, kifejezetten tisztességes. (09:00)

Most megszüntetem ezt (Elteszi a székeket – szerk.), mert hat pont van. De már háromról beszéltem, ezt most csak kényelmesen ülésre fogom használni. Ollé! Elmondanám, hogy mi ez a három, eddig fölvázolt föltétel, amit folyamatba ágyazottan mondok el nektek. De ha ti más lépéseket követtek, akkor csináljátok úgy, ahogy nektek jól esik. (1. szék: igazság széke. 2. szék: irgalom széke. – szerk.) (09:25)

1. Érzelmi zavar, mint lehetőség.

Az első így volt. Érzelmi zavar, mint lehetőség. Miért? Azért, mert mi mindannyian, nnnyany-nnnyany-nnnyanny, főnyeg ény. Állandóan küzdünk a saját érzelmi-, gondolati- és egyéb beszűkültségeinkkel, folyamatosan, mindannyian. Schopenhauer annyira zseniális. Ha valaki semmi mást nem tett a Földön, csak kimondta ezt a mondatot, már, már… nekem már… Azt mondta „A legtöbb ember a saját korlátait a világ határainak tartja.” Az érzéseink határolnak minket, a gondolataink, a hiedelmeink, az előítéleteink, a téveszméink, és be vagyunk ebbe zárva. Ezért, amikor negatív érzések kerülnek elő, az majdnem mindig valami olyasmit jelent, hogy én magamban valaminek a határáig elértem. „Hiszen bírtam, bírtam… most dühös lettem.” Az az én határom. Beszélhetünk persze arról, hogy az esemény, hogy mi történt, hogy történt, most ezt nem tagadom, de az nagyon is… Szomorú leszek? Eljutottam valamilyen határig idebent. Egyébként egész jól voltam, most ért egy veszteség, szomorú lettem, az a saját határom. Elkezdek félni? Látványosan eljutottam valamilyen határomig. (10:45)

Ezért főleg a negatív érzések, az indulatok… Ezek mind-mind nagyon nagy lehetőségei a fejlődésnek és a változásnak, pont azért, mert valamiképpen egy határig való elérkezésemről adnak hírt. Örültök ti ennek, hogy amikor rosszul vagytok, akkor az milyen jó? Jól van, gyerünk! Ez volt az első. (11:10)

2. Közelebb engedem a negatív érzéseket magamhoz.

Második. A negatív… most rendben van, ugye negatív érzés az, hogy igen, igen, most dühös lettem, most kiábrándult, most csalódott lettem. Például Viktor… ezt most… utána kéne néznem, mert valamikor elkezdtem nem tudni, hogy ezt ki mondta. Mindjárt… Mert vagy a Frankl, vagy a Fromm. És ez, értitek, F betűvel, ez lehetetlen dolog. Mindegy? Ti így vagytok itt, hogy mindegy? Sose bántódjatok meg, csak saját felelősségre. De tudom egyébként, tudom, Frankl mondta. Viktor Emmanuel. V.E.Frankl, vagy Viktor E. Frankl. Vagy Viktor Emmanuel Frankl. Vagy Viktor Emmanuel F. Ebben egy pici lehetőséget adtunk még a tévedésre. Na most! Tehát. (12:20)

Frankl azt mondja: „Minden kétségbeesés mögött… Valaki be tudja fejezni? Ott a lehetőség? Jó, jó, ötös. De tényleg, eddig erről beszéltem, tehát ez nagyon, pompás. Aha, igen, igen, még ennél, még ennél durvábbat mondott. Azt mondja „Minden kétségbeesés mögött valaminek az istenítése…” Az mit jelent, hogy valamit idealizálok, és amikor már végképp idealizáltam, istenítettem azt, hogy ejj, valamit a végtelenségig kiterjesztettem. Na aztán, és ebbe a határba egyszer csak beleütközöm. Valamit illegitim módon teljesen kiterjesztettem, ugye. „Nem tudok nélküled élni. Hát persze, hogy rosszul vagyok, ha elmész pisilni.” Az maga a bizonytalanság, értitek. Van egy kis fantáziám, a WC-ből rengeteg lehetőség nyílik arra, hogy egyszer csak prrrk. A föloldódástól kezdve… Hát ha istenítelek, és nélküled nincs élet, akkor persze, hogy egy csomószor nagyon rosszul leszek, és eljutok a saját határaimig. Miért? Mert kétségbe esem mindig, amikor távol leszel. (13:35)

Lamantin

Felejthetetlen, de ez egyáltalán nem tartozik a témához, csak én… Volt egy pszichotikus beteg, járt minden vasárnap a misére. Ezt annyira na… mindig hátul megállt, és mise után megvárt, odajött. De ezt szertartásosan csinálta. Elég sok kényszer dolgot csinált önmaga stabilizálására. Tudjátok, ez gyakran van így, hogy önmagunk stabilizálására kényszercselekvéseket csinálunk, és akkor valami rendet tartunk magunk körül, meg magunkban. Akkor azt, mindig azt csinálta, vége volt a misének, már állt ott a sekrestye ajtóban, ilyen nagyon dohányszagos bőrkabátja volt. Ezt onnan tudom, hogy szertartásosan levette magáról, és tök mindegy, hogy tél volt, mínusz 20, vagy nyár, plusz 30, ő mindig bőrkabátban volt, és ezt mindig rám terítette, és azt mondta „Nehogy megfázz idekint.” Tök mindegy volt, hogy nyár volt, vagy tél, fogta a kabátját, és rám terítette. Tulajdonképpen ez egy ilyen nagyon szép volt, olyan, mint valami mesei motívum, hogy addig, addig beszélgettünk, amíg a kabátja rajtam volt. Lehetett tudni „Most már fölveszem a kabátom…”, hogy akkor őneki ez elég, ez segített. (14:55)

(Bejött néhány segítő a terembe – szerk.) Gyertek! Hát a kerítés, ugye? Jól mondom? A kerítés. „A kerítés, igen.” Ugye, ugye? Háhh! Előbb kellett volna indulni. Nem, de ezeket nem bírom ki, érted. Hát nehogy belefulladjunk itt a nagy egymás szeretésbe. Hát azért van igazság is, nem? Cupp! Na! Sz’al hol tartok? (15:15)

Ott tartok, ez a férfi, aki mindig rám tette a bőrkabátot, pszichotikus beteg volt, éveket élt pszichiátrián. Őhozzá kapcsolódik ez az eset, most nem t’om, melyik széket használjam. Talán legyen inkább a fekete, a történet mondanivalóját leginkább talán ez festi. Vége volt az ünnepi szagos misének. Szagos misének hívják, szagos mise. Ezt a vallásosak úgy nevezik, hogy azért szagos mise, mert a legelegánsabb, előkelőbb misén tömjéneznek, és attól szagos. Mások egy kissé, hogy mondjam, polgáriasabban ragadják meg a szagos mise kifejezés mögötti valóságtartalmat, arra utalván, hogy a dámák jártak különböző tsz-tsz-tsz, mindenféle illatfelhőben ezekre a misékre. Na most. Szóval. A szagos misének vége volt, és az egyik hölgy a mellékhelyiségbe távozott, innen volt az asszociáció. Egyszer csak, most ez a kifejezés, velőt rázó sikoly. Át tudjátok ezt érezni? Tehát hogy ez nem csak valami csip-csup, velőt rázó sikoly. Vuáááá! Hát nem, ez semmi nem volt, csak nem merem. És hát értitek, ha ez a WC-ből van, akkor azért az ajtó megálljt parancsol. Ez egy komoly dilemma: a sikítás elég indok-e arra, hogy föltépd az ajtót, amikor te férfiként egy női sikolyt hallasz a WC-ben? Komoly dilemma. De nem kellett ezzel a dilemmával megküzdenem, mert nem én értem oda először. (16:55)

Az derült ki, képzeljétek el, hogy ezen a szép, ámde hűvös tavaszi napon, a patkány a WC-ben úszkált. Nem mondom, hogy nagy volt az uszoda, de mondjuk arra, hogy a kapus tempót azt gyakorolja, az teljesen elég volt. Képzeljétek el, hogy a hölgy ráült a WC-re, és így találkozott az ott úszkáló patkány nózijával. Ezért volt a sikítás. Hát mi mindannyian azt gondoltuk, hogy beszorult egy bálna, egy lamantin, egy cápa, vagy valamilyen óvatosan közelítettük a helyet. Ez a pszichotikus beteg, aki már sok mindent látott, és éveket élt pszichiátrián, a legnagyobb nyugalommal, de nulla stressz. Értitek, sok év pszichiátria után, egy női sikoly? Hát most a patkányról ne is beszéljünk, ez neki nulla, az ingerküszöbét éppen csak hogy simogatta. Odajön, azt mondja. „Volna Feri egy nejlon zacskód? – Igen kérem, nejlon zacskó!” Adtam neki egy nejlon zacskót. Tudjátok, szóval olyan, mintha egész életében ezt csinálta volna. (Előveszi a pulóverét – szerk.) Most mondjuk képzeljük el, hogy ez a nejlon zacskó, így van a külseje-belseje stimmel. Ő fogta, berakta így a kezét, megsodorta, benyúlt, stty. Fogta így, látszott, hogy mindenki boldog, mert a patkány kicsit pihent, ő megszerezte a patkányt, és azt mondja. „Hova tegyem?” Erre is rögtön volt tippje, mert hogy az analitikus gondolkozási képessége nem veszett el a stressz hatására. Mi gondoltuk csak, hogy fogalmunk sincs, hogy mit csináljon vele. Ezért rögtön mondott is egy tanácsot. „Kirakjam a kertbe? – Guszti, édes Guszti drága! Azonnal vidd át a szigetre!” Ugye ez Óbudán volt. „Nehogy a kertbe… hát visszajön.” És akkor tényleg, fogta zacskóstul, a patkányt kivitte a szigetre, és ennyi. (19:30)

Ez onnan jutott eszembe, hogy Viktor Emmanuel Ffff azt mondta, hogy valaminek az istenítése rejlik minden kétségbeesés mögött. Amikor tehát kétségbe esem, az kétségbe ejtő, kétség kívül. Eddd, ez egy ilyen nap, ma sokat kell tűrnötök. Tudjátok, ez egy valós történet, hogy szavamat ne akasszam. Tényleg, a néptánc mozgalom hajnalán Erdélyből érkezett egy busznyi igazi, igazi székely emberes csíki néptáncos. Volt 40 fok, s a 40 fokban ott ropták. Volt ott a Guszti bácsi. Na, a Guszti bácsi kalapban, 40 fok volt, csak úgy még egyszer, kalapban, zakóban, de még a mellény is rajta volt. De hát Guszti bácsi volt ott, hát na, ő volt a tótum-faktum, hogy ezt így fejezzem ki. Jó. Odament hozzá egy fiatal néptáncos, és azt mondta „Guszti bácsi! Legalább a mellényt, vedd már le!” Csurgott róla a víz. Hát mi rosszul vagyunk, ahogy téged nézünk. Hát mi, egy szál rövid ingben, így, de hát… pusztulat. Kihúzta magát az öreg Guszti bácsi, azt mondja „Fiacskáim, tanuljátok meg, a magyar embernek sokat kell tűrni.” És tovább táncolt kalapban, zakó, 40 fokban. Na most. (21:10)

Mikor eljutunk a kétségbeesésig, mögötte valami istenítés zajlik. Tulajdonképpen a saját határainkig jutunk el, amely határral már régen érdemes lett volna valamit kezdenünk, már régen. Ezért nagyon izgalmas ez a gondolat, hogy minden negatív érzés, és érzelem, beleértve minél hevesebb, minél pusztítóbb, minél elviselhetetlenebb, annál inkább a saját határainkra hívja föl a figyelmet. Ilyeténképpen pedig azt fejezi ki, hogy valamilyen beszűkültségünkhöz érkeztünk el. Mert általában sokan, vagy a többség, vagy legalábbis egy jelentős kisebbség ugyanebben a helyzetben nem úgy van, mint mi, de mi úgy vagyunk vele. Tehát hogy lehetne másképpen is viszonyulni valakihez, valamihez. azzal, hogy mi így vagyunk, ez a saját beszűkültségünk… Jó, gyerünk! Megyek tovább. Olyan sok izgalmas dolog van, csak…(22:15)

3. Az önreflexió képessége.

Anélkül nem jutunk ötről hatra, hogy meg ne lenne bennünk ez a képesség, hogy föltegyük ezt a kérdést, hogy „Mit csinál velem egy érzés? Honnan jön ez az érzés? Mióta tudom, hogy van? Most, most hogyan alakult ez ki? De mit tudok én erről? Mit akarok ezzel az érzéssel? Emlékeztek, érzelmi intelligencia, mikor a 10. lépénél elkezdünk megkülönböztetni. Az önreflexió nélkül, aki ott marad, azt mondja „Kétségbe ejtő! Őrjítő! Változz meg. Ne menj pisilni, mert akkor félek!” Nincs önreflexió, ezért a végtelenségig görcsös kézzel akarhatunk, hogy a feleségünk, a férjünk, mindenki maradjon úgy, vagy változzon meg, vagy legyen ilyen, vagy legyen olyan. Nincs önreflexió. Én hogyan veszek részt ebben a nehézségben? John Gottman nem véletlenül mondja azt „A lélekharang szól minden olyan kapcsolat fölött, ahol egyik, vagy mindkét fél azt gondolja, hogy ő nem felelős a fönnálló helyzetért.” (23:35)

Tudjátok, most átülök egy másik székre (2). Némi indulat van bennem, mert ilyenkor szoktátok azt mondani „Jó, jó! Tudom én, kettőn áll a vásár.” Nem veszitek komolyan, ez a tapasztalatom. Ez egy szlogen, ezt mindig odatesszük azért, hogy a hallgató, aki esetleg egy segítő ne gondolja azt, hogy mi gyagyák vagyunk. Ezt odatesszük, ez pontosan az a mondat, hogy „Többet kellene forgatnom a szentírást.” Mikor valaki… „Jó, jó, tudom, persze, kettőn áll a vásár!”, és utána visszaülsz erre a székre (1), és elkezded tolni 20 évig, hogy hogyan változ…, hogy tesz boldogtalanná, gggegggáhh. Egy-egy 10 másodpercre ide (1) ülsz. „Tudom én, kettőn áll a vásár.” Oké ez? Ez az élményem. „Fontos lenne levizsgázni. – Hogy lesz kedved hozzá, mi ad hozzá erőt?” Különben 18 vizsgaidőszakod lesz. Hát az már nem annyira örömteli. Óh, tehát ez a mondat, csak mikor mondom, mikor elkezditek mondani „Tudom én, kettőn áll a vásár. – Kuka! – Óh, tudom, többet kellene forgatni a szentírást. – Kuka! – Többet kéne imádkoznom. – Kuka!” Na jó, nem t’om, most olyan jó kedvem lett ettől, tényleg, olyan jó ez. „Kifele vele!” Na most. Ez a harmadik, az önreflexió képessége. (25:15)

Így, itt, emlékszem, ez a hátrahagyni, valamit hátrahagyni. Eljutottam a határaimig. Az most milyen izgalmas lenne, hogy eljutottam a határaimig, hogy tudnám átlépni a határaimat? Úgy, hogy hátrahagyom őket. Ezeket a határaimat kinőttem, hátra kéne őket hagynom. Itt kiegészíteném ezt a szempontot, amit sokkal szebbnek érzek, kifejezőbbnek, mint hogy elengedni. Most elengedtem, puff, azt’ leesett. Most mi van? Abban semmi nincs, csak úgy elengedni. Hátrahagyni, ez valahogy egy olyan nemes dolog, nem? Hátrahagyni. Hogy tudom, hogy az valameddig fontos volt, idáig kísérte az életemet, ezzel nem megtagadtam, nem azt mondtam, hogy rossz. Odáig talán hasznom is volt belőle. Mostanra valahogy kinőttem, ezért most hátrahagyom. Nagyon szépnek tartom, ez valahogy benne van az addigiaknak a megbecsülése is. Tehát az egyik, hogy hátrahagyom. (26:20)

A következő pontnál miért kezdek el akkor már valamit tenni? Hogy megpróbálok teret adni valami újnak. Tehát hátrahagyok valami régit, a fejlődés érdekében, növekedés érdekében, és helyet csinálok valami újnak. Ezt is szép képnek látom. Ebben benne van az, ez nem az egyik pillanatról a másikra megy. Sokszor hogy úgy pakolgatunk egy kicsit, na úgy rendezgetjük, bútorokat tologatunk, jön a baba, vagy nem t’om, jön egy vendég, és akkor úgy még nincs itt, még nem is vagyunk készek, de úgy kezdünk helyet csinálni valami újnak, valaminek a befogadására kezdjük magunkat is alkalmassá tenni. Ezt nagyon szépnek látom. Hátrahagyni valamit, és helyet csinálni valami újnak. Így akkor most mondom a negyedik pontot. Azt mondja. A negyedik pont így szól. (27:20)

4. Belátás, az igazság rám eső részét magamra veszem.

Az önreflexió révén belátásokig jutunk el. Itt szoktam nagyon-nagyon hangsúlyozni, hogy nem elég, hogy gondolkodtam rajta. Megint ide (1) ülök, ez, amikor ez a, tudjátok, itt van az, hogy „forgatni a szentírást”, meg „kettőn áll a vásár”. „Annyit agyaltam már rajta. – Kuka!” Ez az „annyit agyaltam”, mikor már annyit agyaltál rajta, akkor már régen világos, hogy a határaiddal, már régen abba kellene hagynod, már régen valami mást kéne csinálnod. Pont… „Már annyit agyaltam.” A másik, ez annyira jó, most ezt mind kikukázzuk. Mikor ezt mondjátok, és ezt tényleg, az összes indulatomat, amit a megértésbe kell fordítanom, vagy beszélgetésbe, most rátok öntöm. Mikor úgy sóhajtasz, és azt mondod „De ez annyira bonyolult. – Kuka! Kuka!” Mikor idáig jutsz, hogy „annyira bonyolult”, meg „annyit agyaltam már rajta”, kukaaa! Már régen eljutottál a határig, már régen, már 25-ször, 225-ször beleverted az orrod. Hát ezek a mondatok tünetei annak, hogy már régen itt az idő. Ahogy egy teológus mondta, amikor a többség az egyházban azt mondja „Várjunk még!”, akkor már elkéstünk. Hogy ez mennyire így van, ordítani tudnék. Rettenet! Na, gyerünk tovább! Szóval. (29:00)

Tehát a negyedik: belátás. Hát igen. Hehh. Ezt most tudom még kicsit olyan fájóbban mondani. Az igazság önmagunkra való, vagy önmagunkra vonatkozó részét magunkra vesszük. Az igazság ránk vonatkozó részét magunkra alkalmazzuk. Az igazság ránk vonatkozó részét magunkra vonatkoztatjuk. Na itt, ez egy olyan fájdalom, amit nem egyszer inkább akarunk elkerülni, mint a régi, megszokott fájdalmat. Az igazság ránk vonatkozó részével való találkozás fájdalma nem egyszer kerülendőbbnek tűnik föl számunkra, mint az, hogy csalódottak vagyunk, vagy kiábrándultak, vagy szomorúak, igeeen. (30:00)

Megint csak egy gyónási élményem. De mindig van bennem együttérzés, csak most a másik részét fejezem ki. Igen, most az igazság részét mondom, nem, az együttérzés, mindig két szék van, nem raktam le, látjátok, itt van, bármikor átülök. De most nem akarok. Az, megvan, ez egy meghatározó élmény, valaki jön, és belép, és sír. Ugye a bűnbánat tartás nála az, hogy neki nagy a bánata azok fölött a bűnök fölött, amit vele szemben követtek el. S akkor azt mondja „Egy éve nem gyóntam, nagy az én bánatom.” Mikor ezt hallom, már tudom, hogy öt verzióból az egyik. Ezt tényleg, ezt lehetne robotosítani. „Kettőn áll a vásár. Annyit agyaltam már rajta. Óh, annyira bonyolult. Többet kéne forgatnom a szentírást. – Két Miatyánk… pfff!” Vagy pedig, de most erről beszéljünk, hogy valahogy ne ez legyen, mert ez maga a pusztulat. Hogy… hol tartok? Belevesztem a gyóntatószék homályába. Igen, „Nagy az én bánatom. Meghalt az uram.” Gyanús, hogy itt valami tételvesztés van. Azt mondja. „Hát igen…” És tudjátok, volt egy ilyen, és persze, hogy az együttérzésemet veszem elő. Hát ezt mondja, hogy meghalt a férje, hát őrá gondolt. Hát persze, hogy együttérzés. Úgy próbáltam, hogy tulajdonképpen mivel, és hogyan legyek együttérző, azt kérdeztem tőle: „Hát mikor…?” De ilyen kedvesen, értitek, szoktam ezt így. „Mikor…?” De tényleg, hát nekem is haltak már meg szeretteim, tudom, hogy az fáj. „Mikor…? – Áh, atya, ne is kérdezze! 26 éve már. – Kuka!!!” Nem, hát, egghhh! (32:25)

Mit érzékeltettem ezzel? Azt, hogy valaki jobban ragaszkodik ehhez a 26 év szenvedéshez, mint hogy az igazsággal való szembenézésnek a fájdalmát vállalja. Mert amíg azt mondom „De hát hogy történhetett ez? Hát hogy történhetett ez énvelem? Hát hogy lehetek én ilyen szerencsétlen? Hát erre mondjon valamit, atya!” És még 25-en állnak kinn, és én most oldjam meg a halál misztériumát 20 másodpercben. Ez azt jelenti, hogy ő a veszteségébe bezártan él. Át tudok ülni az együttérzés székébe, és akkor beszélgetünk most egy órát a gyászról, a kísérésről. Na, de most itt (1) ülök, nem veszítve el ezt (2). És ez mit fog jelenteni? Hogy őneki akármilyen furcsa is, ragaszkodik a fájdalmához, a gyászához, mert azzal még mindig jobban elvan, mint hogy egyszer csak azt kelljen mondania, hogy a halál természetes. És ha a halál természetes, és én is meg fogok halni, és mindenki meghal, akkor ezzel nekem most kéne valamit csinálni. Abban a pillanatban valamit kellene vele csinálnom. Hát most ezt meg nem akarom. Sokkal jobb itt szenvednem, ezt sokkal, ezt begyakoroltam, ezt tudom milyen. Most magunk között szólva, azért a Ferin kívül egyetlen bárdolatlan pap sincs, aki erre azt mondja „Kuka!”, hanem azt, hogy „Óh, óh, a gyász, a gyász, óh, akkor, tényleg, akkor kevesebb elégtételt is adok. Hát egy fájdalmas asszonynak? Fél üdvözlégy. Tényleg, a másik felét, hát ha van még ereje, akkor azt tedd, de ha nincs, akkor azt nem, nem.” Hogyan lövöm ki magam a katolikus egyház berkeiből, ugye… címmel tartott előadás május 2-án. (34:45)

Most csak leültem erre (1) a székre, hogy valamit mondjak. De most visszaültem ide (2). De inkább itt (1), ez jó. „Kukaaa!” Ezt majd próbáljátok ki, annyira jó. Értitek, az együttérzés, meg az igazság. Nagyon jó. Hát nem véletlenül csinálom. Ha nem volna jó, nem csinálnám. Tehát, most ide (2) ülök, tehát a negyedik pont mi volt? A negyedik pont az, hogy az igazság rám eső részét magamra veszem. Ez lehet valami egyetemes igazság is. Ugye, hogy például a halál. Nem kell, hogy senki bármit is elrontson. Ugye milyen érdekes, van egy egyetemes realitás, így szoktam ezt hívni, egyetemes realitás. „Meg fogok halni.” Az egyetemes realitással nem akarok szembenézni, mert akkor úgy érzem, hogy… ezek a hiedelmeink. „Akkor elpusztulok, végem lesz, akkor nincsen megoldás.” Ezért inkább úgy teszek, hogy ezért valaki felelős. Nem? Sokkal egyszerűbb. Át is ülök ide (1). Valaki felelős kell, hogy legyen. És ha a pap se tud rá mit mondani, akkor nem csoda, hogy rosszul vagyok. Hát nem tudott rá mit mondani. (36:00)

Van a következő klasszikus mondatom. „Akkor atya, erre mondjon valamit!” és utána azt mondja, hogy „Jó, jó, tudom, hogy most nem fér bele…” Ugye, tehát énnekem akkor most már végem is van. Ugye, mert úgy kell majd elbocsájtanom, hogy tudom, hogy nem segítettem neki semmit se. „Ezt, ez egy pap. Jövök a mély fájdalmammal, és ennyi. Ennyi. Mert hogy ez… kinövi a gyónás kereteit. Hát, köszönöm szépen.” Értitek? Szóval. (36:40)

Van, hogy okkal egyszerűbb egy egyetemes realitással szemben küzdeni. Emlékeztek, a három szék. Ez, aki harcol az egyetemes realitásokkal szemben. Nem elkerüli őket, harcol velük, felelősöket keres. Ki a felelős? És nyilván a pap Istennek a nem t’om kicsodája, akkor ő ezt most válaszolja meg. És mert nem tudja, értitek, ettől záródik be egy rendszer, hogy nem tudok neki olyat mondani. Ja, tényleg. Hát ilyen válasz nincsen, ahogy múltkor erről beszéltünk. Akkor maradhatok így, és ez azt jelenti, hogy konzerválom magamban a pusztulatot. Most megint hadd, még kritikusabb vagyok. Ez nem magánügyem, mert az egész környezetemnek már nincs kedve velem találkozni. Elindul egy rettenetesen negatív rendszer, mert a Mari nénihez már senki nem megy látogatni. Mire a Mari néni azt mondja „Hát ha még valaki jön, akkor gyorsan mondom neki, milyen nehéz az élet. Hogy már nem is látogatnak.” Ettől még kevesebben fognak menni. Erre azt mondja „Ú, akkor még gyorsabban kell. Másom sincs, mint hogy másokat teszek felelőssé, és azt mondom, milyen szörnyű az élet.” Végül egy magányos ember, aki bezáródik a nagyon-nagyon szűkös fájdalmaiba. (38:10)

Nem kicsinyítem a szenvedésnek a súlyát, az, az… Ha olyan könnyű lenne ezzel valamit kezdeni, akkor nem szenvednénk olyan sokat. Az élet nehéz, és drámai, és néha piszkosul szenvedünk, és nem lehet olcsóbban csinálni. Szó sincs róla, hogy ilyen könnyű és gyors megoldások léteznének. Mire, életre? Életre egy gyors megoldás, instant megoldás, életre-halálra. Gyerünk! Tehát belátás. Az igazság magamra eső részét magamra veszem. (38:45)

Olyan, ez a kép jutott eszembe. Ha valaki volt vasárnap, akkor nézzétek ezt el nekem. A nagymamám olyan gyakran eszembe jut. Mert a nagymamám szemüveges volt. 1905-ben született, és a Halley-üstököst következetesen Halej-nek mondta. A Halej-üstökösről ő nagyon izgalmas beszámolókat tudott tartani, de ennek most semmi köze a mai előadáshoz. Hanem ahhoz igen, hogy ’44-ben, ’45-ben sok időt töltöttek a légoltalmi pincében, légópince, hmm. Sok hét, sok hónap. Igen ám, de a ’44 az egy kemény tél volt, hó. És a nagymamám fiatal nő volt, és amikor följött, mondták, hogy most már lehet menni, följött, é ahogy kinyitották az ajtót, havas táj, sütött a nap, és tulajdonképpen ő, most így mondom, egy kicsit megvakult. Attól kezdve egész életén keresztül szemüveget kellett hordania. Abban a pillanatban tönkrement a látása, sose javult meg. Ez a kép van bennem mindig, hogy miért értem meg, amikor valaki az igazsággal való szembenézésnek a fájdalmát el akarja kerülni. Mert sokszor ilyen. Vagy a félelmem olyan, hogy belevakulok, hogy megsemmisülök, hogy gőzöm sincs, hogy megy majd az élet utána. Minden kapaszkodómat, mindent, ahogy kiegyensúlyoztam eddig magam, azt el kell veszteni. Én a nagymamám miatt nagyon megértem, amikor valaki egy életen keresztül totojázik. Van jogunk totojázni, szabad nem fejlődni. Szabad stagnálni, szabad nem változni. Ezt mind szabad nekünk, ezt jól esik kimondani. Azt kukázok ki az életemben, amit akarok, és ha nem gyógyulok, nem gyógyulok. Hogy ez reális. (41:05)

Tehát a negyedik pont, hogy az igazság rám eső részét magamra veszem. Amit nem egyszer azért nagyon nehéz, mert olyan, hogy ebben a pillanatban visszanézek a múltamra, és azt kell mondanom, hogy téveszmében éltem le 20 évet, 40-et, 60-at, vagy 80-at. Az egész múltamat meg kell kérdőjeleznem, ezzel együtt magamat egy kicsit meg kell kérdőjeleznem, vagy nagyon. Onnantól, az egészet úgy ahogy van. Az egész alatt nem azt értem, az egész életemet, hanem ott, azon a vonalon keresztül azt kell mondanom, hogy téveszme, téveszme, tévedés, tévedés, vakság, vakság, tévedés, tévedés, tévedés. Hát kinek van ehhez kedve? Ezt utáljuk. Mert ilyenkor nem csak az történik, hogy azt mondom „Óh, ezt elszúrtam. – Az egész életemet eddig így éltem le. Nem vagyok normális. Hát ezt…” (42:00)

Nekem ilyenkor ez a gondolatom szokott lenni, ez egy hiedelem, nagyon jól mutatja a félelem természetét. Nem az igazság, egy félelem, és a félelem mögött egy hiedelem. Az én mondatom így szól. Jó, ha tudjátok a saját mondataitokat, amit spontán mondotok magatoknak, akkor tudhatjátok, hogy a határokig eljutottatok, és az igazsággal való szembenézés fájdalma következik. „Na, akkor én elszúrtam az életem.” Nekem ez a mondatom. Amikor valamivel szembe kéne néznem, amit ha meglátok, az lenne a gondolatom rögtön, hogy „Ha ez így van – már pedig egyébként így van – akkor én elszúrtam az életem.” Most csoda, hogyha ilyenkor azt mondjuk „Na ezt nincs kedvem belátni. Nem akarok úgy élni – most a gatyám – nem akarok úgy élni, nem akarok egy olyan ember lenni, aki azt mondja, hogy elszúrtam az életem.” Hát ki akar így élni, ki tud így élni? De ebben tudjátok, mi a szép? Hogy ez a mondat, hogy „Na, akkor elszúrtam az életem.”, egy hiedelem. Emlékeztek… megőrülök. Most le kell raknom, rendesen be kell tűrnöm. Ezt… slankított, meg longított. Ezt… mindent tudok. (Az ingét betűri, az övét kicsatolja, és vissza – szerk.) Láttátok, ugyanott hagytam. Szóval. (43:30)

Azt mondják a bölcs terapeuták, hogy azért érdemes kimondani azt a belső monológot, ami itt megy, amikor a beszűkültségeinkben vagyunk, mert ilyenkor a téveszméinket kristálytisztán fogalmazzuk meg. Ezért érdemes ezeket kirakni. Tehát amikor azt mondod, hogy „Na…!” Onnan jön az élmény, most 20 éve vagyok pap, vagy 21, és négyszer jutottam el ehhez a mondathoz a papságomra vonatkozóan, hogy „Pap lettem. Na, akkor én elszúrtam az életem.” Ez négyszer történt meg 20 év alatt, szerintem ez nem is olyan rossz. Öt évenként… Hmm. De ez egy félelem, és a gondolat egy téveszmét fejez ki. Egyszer csak másnap fölkel a nap, és „Hát miért szúrtam volna el? Most akkor hogy van tovább? Vagy most akkor mit akarok ezzel kezdeni?” És reee-reee-reemm. Oké. (44:40)

Tehát amikor a negyedik pontot, hogy az igazság ránk eső részét nem akarjuk magunkra vonatkoztatni, azt nagyon-nagyon meg lehet érteni. Főleg annak fényében, hogy az érzéseinkben hogyha – tudjátok – 10 apából 1 érzelmi fejlesztő van. Mikor erőt vesz rajtam a halálfélelem, és azt gondolom, ezt be kell látnom, akkor az derül majd ki, hogy elszúrtam az életem. Ami nem így van, ez egy hiedelem, a félelem iszonyatosan erős. És engem a szüleim mire tanítottak meg? Az első, hogy „Gyorsan menekülj el ettől a félelemtől! Nehogy tovább menj ebbe az irányba, semmiképp, ezt ne!” Vagy azt, hogy „A félelemmel csak a baj van.” Vagy azt, hogy „Óh, Feri, vessz el a félelemben! Óh, itt vagyok, veled együtt félek. Tényleg, de megértem!” Hát ezeket tanultam meg ipari módon. Akkor, amikor eljutok a halálfélelemig, olyan eszköztelen vagyok, mint egy csecsemő. Hát persze, hogy ragaszkodom a régi dolgaimhoz. Hát mi, megtanítottatok a halálfélelemmel valamit kezdeni? Anya jött, megtanított rá? Mondtam „Anya, félek, rettenetes! Apa! – Nem szabad félni.” (46:05)

Éppen egy nagyszerű, ma is élő pszichoterapeuta mesélte, az ő gyerekkorában egy keresztény háttérben szocializálódott, vagyis nevelkedett, vagy nevelődött, vagy neveletlenődött. Azt mondja, hogy valahogy a kereszténységből fakadt az ő családjukban egy ideológia. Ez pedig az, hogy az ő családjukban tilos volt félni. Tilos, mert a keresztény ember nem fél. Jézus azt mondta „Ne féljetek!”, akkor mi nem félünk, ennyi. Tilos volt félni. Azt mondja, hogy… hát ez régi idők, nem egyszer szólt az édesanyja neki, hogy menjen ki, már sötét volt, és húzzon vizet a kútból. Azt mondta, mindig rettegett. De nem az volt az igazán nagy probléma, hogy rettegett, hanem hogy ezt nem lehetett mondani. Vagyis, a félelemmel nem lehetett megtanulni valamit bánni, vagy kezdeni, csak azt, hogy még beszélni sem lehet róla. Azt mondta, egy nagyon szép, ilyen önélet visszaemlékezésében. Talán a legerősebb félelme akkor volt, amikor meghalt a nagymamája, és falusi szokás szerint a nagymamát fölravatalozták a szépszobában. De őneki a szépszobán keresztül kellett mennie a saját szobájába, és nem volt szabad félni, és ezt egyedül kellett csinálnia. Nem volt senki, akihez oda tudott volna menni, hogy „Halálfélelmem van, mert a halott nagymama van itt.” (47:40)

Tehát amikor szoktak minket bántani, hogy „Miért nem változtok? Miért nem… Fejlődjetek már! Mit stagnáltok, zságg-zságg, zságg?” Hát most az együttérzés székében vagyok. Hát persze, hogy azt csináljuk. hát senki nem fogta meg a kezünket halálfélelemkor, nem vitt át rajta minket. Azt sem tudjuk, mit kell csinálni. Hát harcolni tudunk a halálfélelemmel, meg menekülni tudunk, meg elveszni benne. Hát ezeket tanították meg. 10 apából 9 ezt tanítja, tya-tya-tya. Kukaaa! Na jól van, jó, tehát ez volt a negyedik, blölölöm, ötödik. Mrrhhh. Na, ez, ez nem fog nektek tetszeni. De én erre iszom egy kicsit. Az ötödik pont így szól. Mmm. Ilyenkor mindig olyan izgalmas. (Iszik -szerk.) Ez nagyon finom! A hőfok tökéletes, akárki is hozta. Hát ez…! Jajj! (48:55)

Mikor iszom, eszembe szokott jutni valaki, aki 12 évvel ezelőtt járt közénk, és azt mondja, mert egyszer tavasz volt, és a cseresznyefán történő cseresznye evésről beszéltem 20 percet. Biztos valami nagyon fontos témánk volt. Olyan érdekes dolog történt, hogy annyira jól esett beszélni arról, hogy gyerekkorban degeszre tömni magunkat a cseresznyével, le nem jönni, csak akkor, amikor már annyira fáj a hasad, hogy már azért jössz le, mert félsz, hogy már nem fogsz tudni lejönni. És enni egyesével a cseresznyét, és kettesével, és négyesével. Megvannak ezek? Akkor variálod őket, akkor kimagozni, úgy enni. Akkor a magot benn tartani, hátra, hány, hogy tud… Megvan neked? Megvan! Úgy enni a cseresznyét, hogy a magot nem rögtön kiköpni, enni, egy mag, két mag, négy mag. Annyira! Egyet lenyelni, rettegni, újra csinálni. Megvan ez? Értitek, hát e nélkül milyen ifjúság? Tavasszal másszatok a fára máris! Csak akkor még ne egyetek, mert még zöld. Annyira emlékszem, 20 percig beszéltem, valami élet-halál témánk volt, és akkor odajött, és azt mondja. „Figyelj Feri! Én egy művész ember vagyok, és most akarom neked mondani, ez volt életed legjobb előadása, mert szerintem 20 percet beszélni a cseresznye evésről, semmivel sem alávalóbb dolog, mint a halállal küzdeni.” És ez olyan szép. (50:45)

Amikor a nagymamám meghalt, a nagymamám úgy halt meg, hogy az volt az utolsó mondata… Nem az volt, hogy „Hahh… vigyétek az örökségemet tovább!” Nem is volt mit. De nem…! Mert elkártyázta. Nem, dehogy! De most… most erről eszembe jutott egy történet, ezt muszáj, ezt muszáj. Képzeljétek el, Erdélyben jártam. Hát ez! Erdély, és akkor tartottam előadást valahol Csík-, vagy Székelyudvarhely, valahol ott a… na. Akkor utána leültünk, valami igazi magyaros… ettük a uuuáááá, lecsót, vagy valami jó ettünk, és közben ilyen jó történetek jöttek. Ottani emberektől hallottam ezt. Mikor vége volt a háborúnak, durva téeszesítés kezdődött. Ugye, és akkor tűzzel-vassal-bottal, mindennel verték be az embereket a téeszbe, most magyarul, meg egyszerűen mondom. Volt az agit.prop., tudjátok, na. Tapasztaltaknak nem mondom, a fiataloknak meg „Ugyan már, mi az, hogy agit.prop.?” Tehát agitációs propagandista. Ő állt, és a következőt mondta. „Mindenképpen a jó megoldás a téesz! Akkor kikerülhettek a földesúr markából. Hát milyen ember az ilyen? Egy éjszaka alatt a birtokai háromnegyedét elkártyázta!” És ez, állt ott az öreg parasztember. Hatalmas csönd lett, mert hát erre mit lehet mondani, értitek, egy éjszaka alatt a birtokai háromnegyedét, ez tényleg durva, igen, a téesz. Az öreg parasztember a következőt mondja „Hahh, van úgy, hogy nem mén a lap.” Hát ez egy durva nyílt állásfoglalás volt a gaz földesúr mellett. Ez egy szólás lett, hogy „Van úgy, hogy nem mén a lap.” (53:10)

Tehát a nagymamámnak nem mént a lap, nem volt örökség. De volt, na, de azt… Tehát a nagymamám utolsó mondatánál tartok. Mert a nagymamám, nem úgy szenderült, hogy „Több fényt!”, meg értitek, hát ez a szép lelkeknek való. Azt mondta. „Kis unokám, abból a finom eperből adj még egy kicsit!” Cupp-cupp-cupp-cupp. Huhh! Hát eperrel, a szája ízével, úgy távozott. Hát ha lehetne, én is, vagy cseresznye, vagy eper, a többit… Csak magozzátok ki, mert értitek, már ahogy az öreg ott… nehogy maggal a számban távozzak. Ne legyetek embertelenek. Jó, tehát úgy volt az ötödik pont, még nem mondtam, még csak itt kerülgetem, kerülgetem. (54:00)

5. Ellehetetlenülés.

Ellehetetlenülünk. A félelmünk, hogy szembe nézünk az igazsággal, végünk lesz, hogy elpusztulunk, hogy megsemmisülünk, hogy tönkrement az életünk, hogy mindent elrontottunk, hogy innen már nem lehet fölállni, hogy innen már nincs tovább. A hölgy, aki 26 éve szenved úgy, mint ha ma történt volna, nem tudja, hogy van tovább. Ezért szorult meg. Nincs semmi benne, amihez tudna valahogy kapaszkodni. Nem tud az újnak helyet csinálni, nem látja, hogyan kellene az életnek magában helyet csinálni. Ezért a halálnak csinál helyet magában, 26 éve. Tehát a néni nem rossz, és buta, és… nem tudja, hogy hogyan csinálhatna az életnek magában helyet. Ezért van olyan rosszul, és a környezete is, hiszen a halálnak csinált helyet. Mert neki ott egyszer csak lement a sorompó, és nem tudja, hogy hogyan van tovább. (55:10)

Ezért az ellehetetlenülésre, valamiféle áldott, vagy pozitív, vagy kreatív, vagy gyógyító ellehetetlenülésre van szükségünk. De mind a kettő fontos. Hogy nem az ellehetetlenüléssel van vége a folyamatnak, de az ellehetetlenülésünket nem tudjuk megúszni. Azért nem tudjuk megúszni, hiszen eljutottunk a saját határunkig. Tehát ahhoz, hogy egyszer csak új határaink legyenek, hogy az a változás, fejlődés létre tudjon jönni, valamiképpen kimondva-kimondatlanul, élményszinten be kell ismernünk, hogy ellehetetlenültünk, hogy ez egy határ volt, és ezt így most magunk mögött kell hagyni, ezt hátra kell hagynom, hogy ennek mármost itt vége van. Fogom, ittam a kulacsot, és ittam, és ittam. (56:00)

Tudjátok, olyan zseniális az arab mondás. Azt mondja „A sivatagban a legnagyobb kincs a víz, ezért a legnagyobb értéke a kulacsnak van.” Ezekben a helyzetekben ez történik velünk. Kettő, az egyik, hogy elfogy a vizünk, és a kulacsot hátrahagyjuk, kinőttük, hátrahagyjuk. De azt gondoljuk, hogyha elfogyott a víz, vége az életnek. De nincs vége, csak az a félelmünk. Megnézem, megrázom a kulacsot, semmi. Akkor végem van. (56:45)

Tudjátok, hogy háborúban a katonáknak 30-35%-a nem is halálos sebekben hal meg? Nem abban hal meg, hogy halálos sebet kapott, hanem abban, hogy azt gondolja, hogy vége van. És mert azt gondolja, hogy vége van, ezért az erei kitágulnak, ez egy nagyon erőteljes stressz lesz, hiszen retteg attól, hogy meg fog halni, ezért a szíve még erősebben ver, és olyan sebekben vérzik el, és hal meg, amely sebekben nem kéne meghalni. Minden három katonából egy, a szó szoros értelmében meghalunk olyan sebekben, amelyekben nem kellene, mert annyira rettegünk, hogy most meg fogunk halni. Ebben nincs semmi átok, meg nem t’om mi, ilyen egyszerű a magyarázata. Ha ő tudja, kaptam egy lövést, és a stresszel tud valamit kezdeni, és ott van az, hogy majd lesz tovább, kinek szólok, ki segít, kire hagyatkozom rá, hogyan kötöm be, hogyan mondom én, hogy szorítsátok el, hogyan veszem le az első mozdulattal az övemet, és fogom itt, és elkötöm. (58:10)

A néni, aki azt mondja, hogy „26 éve halt meg a férjem”, egy nem halálos sebben hal meg. Az nem az ő halálos sebe, az a férjéé. A férje halálos sebében vérzik ki. Tehát ezért is van az, a szó szoros és fizikai értelmében, három katonából egy olyasmibe hal bele, amibe egyáltalán nem kell. De a halálának az egyik lényeges része, az a félelme, hogy vége van. Ezért is mondhatjuk ezt, mondja ez a lengyel terapeuta, hogy az ellehetetlenülésig fontos, hogy eljussunk, tudva, hogy ez még csak az ellehetetlenülés. Most lehetetlenülök el, most van vége. Ja, ha kimondtam ezt a mondatot, hogy elszúrtam az életem? Hát ez ismerős, jaj, ezt ismerem, ismerem. Most elég pocsék lesz egy ideig. (59:15)

Az ellehetetlenülés, például a lelki irodalomban, hát ez mindig is így volt, 1000 éve, meg 2000 éve, vesszük az irodalmat, mindenhol erről olvashatunk, csak így-úgy-amúgy, meg nem tudom én hogy. Valamiképpen az én halálaként is meg szokták fogalmazni, hogy a meglévő én valahogyan elpusztul, mert egy új én fontos, hogy szülessen. A régit hátrahagyom, nem azért, mert rossz, hanem kinőttem. Nem tudja megoldani azt a veszteséget, hogy meghalt egy szerettem. Ez az én erre nem képes, szükségem van egy újra. De az újhoz akkor jutok el, van egy pont, tudjátok, amikor a régit el kell engednem, az új meg még nincs meg. Na ez nem könnyű, ez, három lépés. Egy ideig addig kapaszkodunk a régibe, amíg csak lehet. „Régi, régi, régi, régi (Egyre távolodik a „régi” székétől – szerk.), és akkor így nyúlnánk az új felé, az meg itt (Messze – szerk.) van, és a kettő között lehetetlenülünk el. (60:25)

Van úgy, hogy egy igazságot nem beengedünk az életünkbe, hanem bejön. Ismerős ez? Hívta a csuda! Egyszer csak agghhhh! Egyetemes realitásoknál így van. Egyszer csak kiderült, hogy én is tudok beteg lenni. Egyszer csak kiderül, hogy én is öreg tudok lenni, egyszer csak kiderül, hogy műteni kell, egyszer csak… Hát hívta a csuda! Hát csak így van. Ettől a pillanattól kezdve nem tudok már magamra úgy nézni, mint eddig. „Haa, te fiatalember!” Na de úgy, mint aki… Most ez… úgy meg még nem tudok, a kettő között ellehetetlenülök. Tehát az ellehetetlenülés. (61:10)

Olyan érdekes, emlékeztek, Kim John Payne: Egyszerűbb gyermekkor. Azt mondja, a gyerekeknek valamennyi unalomra szükségük van. Ha rengeteget unatkoznak, az nem jó. De ha a szülők azt gondolják, hogy az a dolguk, hogy a gyerekeiket kell szórakoztatni, ezért csak felet vállalnak, az a másik véglet. A gyerek unatkozik. Még nem tudja, mit kéne csinálni, hogy valami értelmes, vagy kreatív, vagy érdekes, vagy szórakoztató, ezt még nem tudja, hogy kell csinálni. Néha már tudta, de most megint nem tudja, mert most nagyon esik az eső, és annyira szívesen kerékpározott volna, ez volt a feladat, de most nem lehet kerékpározni, és beszorult ebbe, hogy ő kerékpározni akar. De közben esik az eső, nem engedik úgy. A kettő között van a döglesztő unalom, pusztulat és halál. Kinn esik az eső, takk-takk-takk. Apa nincs, és anya nincs, és zzz. De nagy dolog, mikor egy unatkozó gyerek egyszer csak valahogy ezen a pusztulaton átverekszi magát, és kitalál valamit. Nagy dolog, hogyha ez a gyerek ilyenkor nem bekapcsol valamit, hanem kitalál valamit. Nem bekapcsol, hanem kitalál. Nem ugyanaz lesz. Gyerünk, visszajövök ide (2). (63:05)

Ötödik pont tehát, az ellehetetlenülés. Igen, hát… hát igen. Nem tudom, mikor mondtam el utoljára ezt a történetet. Annyira, annyira emblematikusan valahogy ide hűű, a mai anyagot még el se tudtam mondani. Azt gondoltam, gyorsan végzek ezzel. Hogy… hogy… Mondjátok, légy szíves, nem akarom elmondani. Azt tudom már, hogy mondtam, de hogyha mostanában mondtam, akikor nem mondom. Hogy a szenvedélybeteg srác, aki az utcáról szerzi a kábítószert, és mondja, hogy „Apa, kell nekem 200 ezer forint, mert ha nem adsz pénzt, akkor elvágják a torkom.” Nem meséltem el ezt mostanában? Mostanában nem. Akkor ezt most bátorkodom elmondani, mert hát nem jártok, csak így hébe-hóba. Valós történet, ezt a történetet magától az apától tudom. (64:10)

Azt mondja, hogy volt a fiú, az egyik fia, mert több gyereke volt. De ez a fia 16 évesen elkezdett… picit iszogatott, akkor azt hagyta, akkor füvezett, akkor azt is hagyta, végül 19 évesen már heroinista volt. Hát nyilván az utcáról szerezte be az anyagot, és volt egy alkalom, hát nyilván valahonnan kellett rá a pénz, és ment, és ment az apjához, és mondja azt, hogy „Apa, kell nekem 200 ezer, mert tudod, az utcán… – most mondhatnám, a kínaiaktól, ukrán, tök mindegy – kapom az anyagot, és ha ma éjfélig nem adom meg, elvágják a torkom.” Hát persze, értitek, egy apa, meghallja ezt. Azonnal ment, szedte ki, a 200 ezret adta a gyerekének. „Vigyázz magadra!” Ettől kezdve ez egy rendszer lett, a fiú ment az apához, „Apa, apa…! Elvágják a torkomat, nem viccelnek. Nem móka, kacagás, az utca.” Most fölgyorsítom a történetet. Az történt, hogy az apa eladta a nyaralót, eladta az autót, kiárusították az összes örökséget, egy-két ékszert, ezt-azt, és kisebb lakásba költöztek. Ez néhány év alatt megtörtént. A srácnak a testvérei, amikor az egész család kisebb lakásba költözött, akkor föllázadtak az apjuk ellen. Odaálltak az apjukhoz, és azt mondták „Ide figyelj apa! Az, hogy te most a fiaddal így, vagy úgy, vagy egy csomó mindent úgy csinálsz, ahogy azt te akarod. De ahova most eljutottunk, ez azt jelenti, hogy te minket már az örökségünkből kiforgattál. Hogy te mindent, ami nekünk segítség lehetett volna, ebből a szempontból az életben, ennek a gyereknek odaadtad, aki heroint vett belőle. Ha még egyszer pénzt adsz a bátyánknak, öcsénknek, húgunknak, akkor mi nem állunk veled szóba.” Az apa ellehetetlenült, ez egy ellehetetlenülés. „Hát, ha mentem a fiam, adok neki pénzt, kitagadnak a többiek. Ha nem adok pénzt, elvágják a torkát.” (66:50)

Ezekben a helyzetekben szoktunk vergődni, ilyenkor mondjuk azt, hogy nincs megoldás. „Annyit agyaltam már rajta, hogy már iszonyú sokat gondolkoztam. Annyira bonyolult.” Haaa, ezek a helyzetek. És elmondom, hogy történt. A fiú jött, kisvártatva. „Apa, legalább 300 ezer kell, már adós vagyok, már most pörög az uzsora. 300 ezer. Elvágják a torkomat, most már nem lehet, már késtem, ez nem…” Erre az apa ránézett a fiára, és azt mondja. „Fiam, akkor vágják.” A fiú a következőt gondolta ez után a mondat után. „Na, most már tényleg nekem kell valamit csinálnom.” Ezt a fiú elmondta az apjának. A fiú ott eldöntötte, hogy nem használ több szert, mert rájött, hogy itt most vége van. Tulajdonképpen ez a változás hogy jött létre? Az apának el kellett lehetetlenülnie. És hogyan lehetetlenült el az apa? Hogy a fiú testvéreinek is el kellett lehetetlenülnie. A testvérek is bírták, sokáig bírták, bírták, és elnézték, és hagyták. Először ellehetetlenültek a testvérek, utána ellehetetlenült az apa. Majd amikor a fiú azt mondta „Most már tényleg nekem kell valamit csinálni.”, akkor a fiú is ellehetetlenült. Azt mondta „Többet nem tudom úgy csinálni, mint eddig. Csak gőzöm sincs, hogy akkor ezután hogy van. Gőzöm sincs, 15 éves korom óta valamilyen szenvedélybetegséggel élek. Gőzöm sincs, hogy lesz ezután.” (68:50)

Ezért mondhatjuk azt, hogy vannak ezek a kreatív, vagy áldott, vagy gyógyító, vagy fejlesztő ellehetetlenüléseink. Amikor bárki nem t’om, a pozitív pszichológiát, vagy a lélek… mit tudom én, a vallást arra próbálja használni, hogy azt gondolja, hogy az semmi másra nem jó, mint hogy fölvértez bennünket ellehetetlenülés ellen, akkor alapvetően nem értette meg, hogy mire való a hit, vagy az istenkapcsolat. Az egész Húsvétnak ez az értelme, hogy az ellehetetlenülés bizonyos pontokon nem kerülhető el, át lehet rajta menni. az átmenet mindig két dolgot jelent. Az egyik, hogy hátrahagyom a régi önmagam. A másik, hogy helyet csinálok az új önmagamnak. De a kettő közti ellehetetlenülés nem kerülhető el. Sokszor elkerülhető, sokszor nem kell eddig menni, sokszor nincs, értitek. Pont úgy, mint a gyerekeknél. Emlékeztek, azt mondja, hogy ha egy bölcs szülő a gyerekének az érzéseivel tud foglalkozni, akkor nem kell a problémás magatartásával foglalkoznia. Ezzel együtt minden gyerek előbb eljut problémás magatartásformákig, az lehetetlen, hogy ne jusson el. (70:20)

Oké, ezt se akarom már… te jó ég! Fél van, most ez drámai. Hát miről beszéltem én? Hát legalább a hatodikat elmondom, mert akkor nem kell jönni legközelebb, és akkor… igen, akkor jóllakottan dáridózhattok. Ezt nem fogom most kifejteni, mert hát idő van, értitek. Idő van, akkor idő van, tehát akkor ellehetetlenültünk most. Határ, eljutottunk a határig, ennyi, most ez, ennyi, most szenvedek. A hatodik pont az így szól, hogy…(70:55)

6. Tudatosság.

Sokan voltak már a világtörténelemben, akik valamennyire bejárták ezt az öt lépést, de az ellehetetlenülésről tudnának beszélni. De van egy következő lépés. Akárhány krízisen átment valaki, akárhányszor lehetetlenült is el, ha ebből nem fakad valami tudatosság, valami belátása és megértése az életnek, beleértve azt, hogy mit csináljak magammal, akkor egyetlen krízis sem fejleszt bennünket. Akkor húztatok egy strigulát a börtönötök falán. „24. krízis. Hát, aki ezt kitalálta…!” Na most az életre gondolok. Tehát a hatodik pont óriási jelentőségű. Tudatosság. Valami belátásra eljutni, egy fölismerésre, azt akkor megfogalmazni. (72:00)

Erről szeretnék beszélni, és utána tulajdonképpen ezt csak úgy, ez egy bevezetője volt annak, hogy ajj, de izgalmas, hogy… Aztán még beljebb szeretnék menni. Akkor azt leírni, hogy most a változás folyamatát lépésről lépésre, de hogy ennek mi a kulcsa. Thííí, de izgalmas! De ti csak menjetek akárhova…! Jól van, örülök nektek, szerbusztok! (taps – szerk.) (72:30)