Jn 10,1-10 – Húsvét 4. vasárnapja

2017.05.07.

Megosztom
Elküldöm
Elmélkedés a hivatásról.

Olvasmány (ApCsel 2,14a.36-41)

Pünkösd napján Péter a tizenegy (apostol) kíséretében előlépett és hangos szóval így beszélt: „Tudja meg Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Messiássá tette!” E szavak hallatára fájdalom járta át a szívüket, és megkérdezték Pétert meg a többi apostolt: „Mit tegyünk hát, emberek, testvérek?” Péter azt felelte: „Tartsatok bűnbánatot, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára. Akkor elnyeritek a Szentlélek ajándékát. Az ígéret ugyanis nektek és gyermekeiteknek szól, és mindazoknak, akik távol vannak ugyan, de a mi Urunk, Istenünk hívja őket.” Még más szavakkal is biztatta és buzdította őket: „Engedjétek, hogy kimentsünk benneteket ebből a romlott nemzedékből!” Erre azok, akik hajlottak szavára, megkeresztelkedtek. Aznap mintegy háromezer lélek tért meg.

Szentlecke (1Pét 2,20b-25)

Szeretteim! Ha a jót teszitek és türelmesen szenvedtek, az kedves az Isten előtt. Hiszen erre kaptatok meghívást, mert Krisztus is szenvedett értünk, példát hagyva nektek, hogy a nyomában járjatok: „Bűnt nem követett el, s hamisság nem volt a szájában.” Amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra. Vétkeinket saját testében fölvitte a keresztfára, hogy meghaljunk a bűnöknek, és az igazságnak éljünk. Az ő sebei szereztek számotokra gyógyulást. Olyanok voltatok ugyanis, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek Pásztorához és oltalmazójához.

Evangélium (Jn 10,1-10)

Abban az időben így szólt Jézus: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.” Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél. Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”

Vasárnapi beszéd

Papi- és szerzetesi hivatások napja van, ehhez kapcsolódóan szeretnék elmélkedni. Nem azt a részét ragadnám most meg, hogy papi- és szerzetesi, hanem azt, hogy hivatás. Már csak talán azért is, mert hiszen ez mindenképpen talán a legtöbb közös pontot teremti meg mi köztünk, és azért is, mert van annyi elmélkedni valónk, hogy már most érzem azt, hogy majd mikor a harang szól, akkor be kell fejeznem, és lesz egy vágyam, hogy tovább mondjam, de álljt fogok magamnak parancsolni. Azért az első gondolatban rögtön nekikezdenék. Amikor valamiféle hivatásra, küldetésre, valami életet átfogó feladatra… halljuk a szót, érezzük a késztetést, valamiféle indíttatás jelenik meg, akkor az első, és nagyon alapvető tapasztalásunk az, ami tulajdonképpen nem egyszer váratlanul ér bennünket, azért, mert annyira furcsa lehet, hiszen kevésbé gyakoroljuk ebbe be magunkat. Ez a hang, vagy késztetés, vagy szólás, vagy üzenet, ez nem ösztön-énszerű, nem valamilyen élvezetre, vagy valamilyen ösztön tevékenységre indít bennünket, nem is felettes-énszerű, „Így lenne a rendes, úgy lenne a jó.” Még csak nem is olyan jellegű, hogy így illik, úgy illik, ez a szabály, ez az elvárás, ennek kell megfelelned – nem felettes-énszerű. És nem is énszerű. Az, ahogyan a hivatás, a küldetés, a megérintettség, megszólítottság leírható, nem ösztön-énszerű, nem felettes-énszerű, és még csak nem is énszerű. Ezért mi, akik olyan szívesen helyezzük magunkat az életünk középpontjába, és azt mondjuk, az önmegvalósításunknak a része mondjuk egy hivatástudat, vagy egy küldetés. Ha az az önmegvalósításunk része, akkor nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, mert a hivatás az nem az önmegvalósításunk része, hanem az által valósulunk meg mi magunk. Éppenséggel minőségileg nagy különbség van. Azért, mert miközben annyira vágyjuk azt, hogy szeretnénk önfeledtek lenni, hát aközben éppen magunkról nem szívesen felejtkezünk meg. Tehát ilyen értelemben a hivatás vagy a küldetés… és akkor mondhatnám azt, valaki mondjuk tanár lesz, vagy orvos, valaki pap lesz, valaki édesanyává válik, valaki férj és feleség lesz, és azt mondja „Én ezt hivatásszerűen csinálom.” Hogy ez a szó legmélyebb értelmében nem az önmegvalósításának a része, hanem annál több. Ehhez olyan problémásan kapcsolódunk. „Hogyhogy?” Mert éppen attól válik küldetéssé vagy valamiféle hivatássá, hogy nem az önmegvalósításom része, hanem annál több. Aztán a következő gondolat így szól. Hát akkor meg vagyok érintve, meg vagyok szólítva, meg vagyok hívva, el vagyok küldve, valami nagyon mély késztetés átjár engem, vagy nem jár át engem semmiféle mély késztetés, egyszerűen csak nyitva van a szívem, és ahogy az életet élem, valami nagyon egyszerűen föltűnik nekem, és azt mondom „Nem hagyhatom úgy. Nekem azzal valami dolgom van, valamit csinálnom kell vele.” Így is ki tud bontakozni egy hivatás, vagy küldetés, a nélkül, hogy bármi rendkívüli dolog hangozna, vagy átélhetővé lenne, anélkül is. Ezért akkor azt mondjuk, van akkor ez a hang vagy ez a késztetés, és hogy hát persze, hát ha ő hív, meg ő küld, meg ő mondja meg, rögtön elénk kerül az alá-fölé rendelő helyzet. Mi az alá-fölé rendeltséghez mindig valamiféle hatalmat asszociálunk, és itt ez egyáltalán nem lényeges. Isten és ember közti viszonyban a hatalom egyáltalán nem lényeges, de egy kicsit sem lényeges. De mi rögtön hátra lépünk, mert a kultúránkban úgy van, hogy miután az életnek van mellérendelő és alá-fölé rendelő természete, mi most nagyon szeretjük az élet mellérendelő természetét, és nagyon ódzkodunk az alá-fölé rendelő természetétől. A hivatásnak mégis csak van egy olyan jellegzetessége, hogy abban megjelenik valamiféle alá-fölé rendelés, vagy rendeltség, vagy rendelődés, mindenféle hatalom és hatalmi visszaélés nélkül. Ez annyira, annyira ismeretlen világ számunkra, hogy mi eleve ezt a világot toljuk el magunktól. Vagy hogyha érezzük is, hogy létezik ez az alá-fölé rendeltség, hogy valaki küld, és valaki hív, és valaki szól, és akkor azt mondom: Igen. Hogy hát akkor lehetőség szerint mi parancsoljunk. „Rendben van, legyen ilyen világ, de én szeretnék a főnök lenni.” Ezért is nem olyan könnyű azt a bizonyos hivatás-személyiséget magunkból kimunkálni. Azért, mert van bennünk ez a természetes félelem, és tartózkodás afelé, hogy valaki fölöttem van. Pedig ez a „valaki fölöttem van”, nem hatalmat jelent, hanem hogy ő sokkal több, mint én. Ilyen értelemben van fölöttem, hogy sokkal több, mint én, és nem olyan értelemben, hogy hatalmat kívánna gyakorolni fölöttem. Hiszen a szabadságommal is ő ajándékozott meg engem. A következő gondolat így szól. Beszélek hivatásról, beszélünk küldetésről. Akkor itt megjelenik valami ilyesmi, ezt a szót hadd használjam, hogy engem ez a nálam több utasít valamire. Azért választottam ezt a szót, mert nagyon szép, hogy benne van az a kifejezés, hogy „út”. Azt mondja, mutatok neked egy utat. S az útnak akkor van egy iránya, akkor tudjuk, hogy az egy folyamat. Hogy az vezet, és visz bennünket valahova. Kapunk egy belső utasítást, és ez az utasítás, megint csak, hogy miért nem olyan könnyű hivatásszerűen élni az életet? Akár anyaként, akár feleségként, férjként, orvosként, és a többi. Azért, mert ahogy emlékszem, a teológián megtanultuk, a lelkiismeretnek – most párhuzamként mondom ezt – a lelkiismeretnek három hangja van: tilt, engedélyez és parancsol. Hát mi az „engedélyez”-t, azt nagyon szeretjük. Azt mondta valaki, egy nagyon éles eszű, éles szemű, filozófiára hajlamos ember a következőképp mondta: „A mi kultúránkat úgy jellemezhetjük, hogy tiltja a tiltást.” Ez nagyon eredeti. Tiltás? Azt semmiképp! Parancsolás? Semmiképp! Csak az engedélyezés, mi azt kérjük. Márpedig a hivatáshoz, a küldetéshez mégis csak nem alá-fölé rendelés értelemben vett parancsolás jelleggel, egyszer csak megjelenik az, hogy ez a nálam több engem utasít. Miközben megjelenik ez, hogy ez a nálam több engem utasít, ez az egész személyiségemet átfogja. Nem csak egy részemet, nem csak egy késztetésemet, az egész személyiségemet átjárja és átfogja, és ezért is mondhatjuk azt, hogy nem valamiféle részem bontakozik ki ilyenkor, hanem én magam valósulok meg általa, anélkül, hogy ez az én önmegvalósításom lenne, hanem én valósulok meg általa. A következő gondolat így szól, hogy ahogyan teljesen átjár… Miért olyan nehéz ez? Mert persze szeretnénk önfeledtek lenni, meg valami jó teljesen járjon át minket. De a kultúránk mégsem ezt erősíti, hanem azt, hogy mindig legyen egy saját részünk. A saját rész kell! Saját szoba, saját ágy, saját maci. Mindenképp kell, hogy legyen valami saját, és lehetőség szerint jó sok saját. Ezért egészen, nem t’om mióta, elkezdjük vinni ezt a kultúrát a születésünktől kezdve egész biztos. Az életben az az igazán jó, ami saját. Legföljebb ezt a sajátot megosztjuk nagy kegyesen. A hivatásban vagy a küldetésben pont ez nincs benne. Éppenséggel ott azért tud olyan idegen lenni tőlünk, mert már nagyon szeretnénk önfeledtek lenni, meg valami jó, tényleg, teljesen járjon át a körmöm végéig. Na de azért legyen egy kis saját rész! S a kettő nehezen barátkozik meg egymással, mert ahhoz, hogy valaki azt az utat akkor tudja járni, pont arra van őneki szüksége, hogy ezt a sajátot a háta mögött tudja hagyni. A következő gondolat így szól. Hát a küldetés, hivatás, minél lényegibben az, időben örökkévaló. Nem véletlen, mondják, valaki egyszer pap lesz, az marad. Ha valaki édesanya lesz, az marad. Valaki apa lesz, az marad. Ez az időben való végérvényesség, hát ezt se nagyon szeretjük. Nem, mi nagyon szeretjük azt, hogy egy ideig tart, és aztán lehet valami más, akkor valami új, lehet valami változatos. Tulajdonképpen nem szeretjük ezt az időben való végteleséget, nem szeretjük ennek odaadni magunkat. Úgy érezzük, hogy korlátozza önmagunk kibontakozását. Közben az időben végtelen, legalább annyira lehetővé teszi, hogy valami úgy bontakozzék ki belőlünk, ami sosem bontakozik ki, ha csak 20 évem van rá, vagy csak 10, vagy csak 5, vagy csak 1. Mert van, ami időben bontakozik ki, és van olyasmi, ami az által bontakozik ki, hogy egy életen keresztül csinálom. Nem bontakozik ki a maga teljességében, ha csak egy fél életig csinálom. Tulajdonképpen ezt általában nem szeretjük, és a kultúránktól is inkább idegen, mint hogy ismerős lenne. De nagy dolog tehát, amikor azt tudom mondani, hogy a változások kultúrájában valamire azt tudom mondani, ez lehet tulajdonképpen örök érvényű, vagy örökké való, amennyire én azt át tudom fogni. Így jön a következő gondolat. A hivatás vagy küldetés, van abban valami végérvényesség. Ez miért érdekes? Mert ahogy megint csak a kornak a gyermekei vagyunk, mi tulajdonképpen nem az örökkévalót akarjuk valahogyan tetten érni a mulandóban, a végesben, nem az örökkévelót valahogyan az esendőben. Már pedig benne van. Hanem pont fordítva: mi a mulandót, az esendőt akarjuk végérvényessé, és maradandóvá tenni. Például, nem akarunk megöregedni. Mi azt, ami mulandó, hogy fiatalok vagyunk, azt örökké akarjuk, az legyen végérvényes. Valami olyasmit akarunk végérvényessé tenni, ami természete szerint mulandó. Aztán az egészségünket akarjuk végérvényessé tenni, ami természete szerint mulandó. Az erőinket szeretnénk végérvényessé tenni, természete szerint mulandó. Aztán a szépségünket, már akinek van. Akinek nincs, hát na, persze hogy van, csak így szoktuk megélni, hogy tessék, én már akkor mit tegyek itt örök érvényűvé. Szóval a mi kultúránk mindenképpen a gyarlót, az esendőt, azt szeretné végérvényessé tenni, és így hívja, hogy ifjúság, meg így hívja, hogy egészség. Így hívja, hogy szépség. Hahh! A hivatás és a küldetés pont a másik irányban van. Fölfedezzük azt, hogy a mulandóban, az esendőben, abban hogyan van benne az örök érvényű, és a múlhatatlan, és a végérvényes. Aztán a záró gondolatom így szól, hogy és egyébként, a belső természete szerint minden hivatás, amikor azt valaki hivatásszerűen éli meg, egy hivatás személyiség részként, akkor abban van valami teljességre törekvés, hiszen a teljesség ragadott meg. Ez egészen nem ugyanaz, mint a maximalizmus vagy a perfekcionizmus. Mert mi a maximalizmust nagyon jól ismerjük, a perfekcionizmust nagyon jól ismerjük, meg is keseríti az életünket. Mert a maximalizmusban és a perfekcionizmusban mindig van valami, a szabadságom elvesztése, és valami belső kényszer, hogy „Muszáj, hogy ilyen legyen!”, és rögtön görcsössé válok, és azt gondolom „Ha nem lesz tökéletes, rossz vagyok. Nem számítok, nem lehet így!” És ezért a tökéletesség felé való irányultság a hivatásban vagy a küldetésben éppen a másik irányban van, mint a maximalizmus és perfekcionizmus. Mert éppen abból fakad, hogy belülről azt éljük át, hogy hát ezt vagy jól, vagy sehogy. De hát nyilvánvalóan akkor jól. Itt volt egy fiatal papnövendék, és türtőztettem magam, mert annyira mondtam volna valamit, de nem akartam megbántani. Itt volt délelőtt, nem akartam, hogy rossz érzései keltődjenek még, hát csibe állapotban van, hát akkor úgy kell vele bánni. Eszembe jutott, hát eszembe jutott a dalai láma, aki azt mondja „A világnak nincs szüksége több sikeres emberre, van már belőlük bőven.” Rendes emberekre volna szükség még, de sikeres ember már nem kell több. Úgy eszembe jutott, hogy van akkor ez mondjuk a papsággal. Úgy szívem szerint azt mondanám, hogy rossz papra már nincs több szükség. Nem, tehát rossz papokat már nem kérünk, beleértve magamat is. Nem, rossz papokat már nem, nem, már most csak jó papok legyenek. Nem kell, hogy tökéletesek legyenek, nem erről van szó, legyenek emberiek, legyenek normálisak, némi életszentségbe forgatva, kétség kívül az járja át őket, mint a vér. Szóval, rossz papokra már nincs szükség, nincs rá idő. De nagy dolog, hogy a hivatásnak, vagy a küldetésnek, ahogy a lélektan mondja, a hivatás személyiség kimunkálásának egy egészen izgalmas világa tárul föl, és ez a világ nagyon sok elemében nem hasonlít arra a kultúrára, amit ma olyan nagynak tartunk. Ezért is láthatjuk azt például, lehet, hogy már harangozni kellett volna… Ez a… de tényleg, szerintem már idő van. Most ugye, ugye? Már bólogattok, bólogattok, nagy baj van, a harangot várja. Akkor most csak záró két mondatot mondanék. Nem véletlen például az, hogy férjként, vagy feleségként is… (Telefoncsörgés – szerk.) Most… nem tudom, most ez egy olyan szép vasárnap. Eszembe jutott erről valami, ezt hadd osszam meg veletek. Képzeljétek el, néhány héttel ezelőtt egy apa fogta a gyerekének a lábát, és ezt csinálta így vele, de a láb után volt a gyerek. Kérdeztem tőle, hogy mit csinál, azt mondja „Harangozunk.” Kaptam egy kis csilingelő harangszót, és akkor a végső néhány gondolatom ez. Milyen nagy dolog például férjként, feleségként, akár fölismerjük azt, hogy mennyire távol tudtunk kerülni attól, hogy ez egy hivatás. Hogy lehet hivatás-szerűen, hivatás személyiségünkbe ágyazottan férjnek és feleségnek lenni. De nagy dolog, hogyha látjuk, hogy az életünknek, vagy a teljességünknek ez egy óriási, bizonyos szempontból a hivatás-szerűség, a küldetésben járás kihagyhatatlan része. (Telefoncsörgés újra – szerk.)