A büntető készenlét-séma 20. - Mit tegyek, ha itt az idő a halaszthatatlan változásra?

2017.05.09.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Hogy vagyunk a már szükséges változásokkal? Úgy, hogy történjen meg. Az lenne a legjobb. A változást szeretjük, csak nekünk ne kelljen változni. Ez az alap vágyunk. Legyen változás anélkül, hogy nekünk kelljen változni. De most egy picit azért mégis csak megágyaznék ennek a témának. Mert hogy hogyan kerültünk, vagy keveredtünk ide? Úgy, hogy arról beszélünk, hogy létezik a büntető készenlét séma. A büntető készenlét séma alapvető logikája, hogy nincs irgalom, nincs megbocsájtás, nincs részvét, szolidaritás. Nincs, hanem mi van? Van kóla, van szeretet, összetartozás, jaj de jó! Mégis csak van! Ó, hát…! A Móniban bízhat az ember, én mondom ezt nektek, Lópici Gáspár. Szóval. (01:05)

Tehát az egyik oldalon, kiegészítő, kölcsönös igazságok vannak, az egyik oldalon (1) van az igazság, az igazságosság, ki, mikor, mit, hogyan, kivel, mit csinált. A „mit”, azt kétszer mondtam. Itt (2) pedig az igaz, hogy így van, de minél inkább igazabb ez (1), hozzá tartozik ehhez az igazsághoz az, hogy van részvét, vagy irgalom, vagy megbocsájtás. Vagy az igazság ebből itt (2) semmit nem tartalmaz? Ez egy nagyon izgalmas dolog, és ennek a dinamikája, és dilemmája, és egymást kölcsönösen kiegészítő igazság volta mentén kezdtünk el gondolkodni, és jutottunk el oda, hogy szeretnénk arról az együttérzésről, arról a megértésről, szolidaritásról, részvétről és megbocsájtásról beszélni, ami sosem téveszti szem elől az igazságot. Akkor így például, és fordítva is, hogy amikor az igazságról beszélünk, akkor nem akarjuk szem elől téveszteni azt, hogy létezik megbocsájtás, és irgalom. Ezeket egymást kölcsönösen kiegészítő igazságként és értékként fogjuk föl, és minden igazság és érték valamilyen belső szükségletben és mély vágyban gyökeredzik. Tehát nem valami elvi probléma ez itt, hanem éppen húsba vágó, hmm. Kérdezzük meg azokat, akik a börtönben ülnek. (02:30)

Miért is mondom ezt? Azért, mert hogyha ez (2) a szék nincsen, eltüntetjük az irgalmat, a megbocsájtást, és a többit, ami ebben a világban van, otthon, akkor az igazságnak azt a részét ismerjük, hogy „büntető igazság”, vagy igazságosztás, megtorló igazságosztás. Tulajdonképpen ebben, hogy nincs is más lehetőségünk, mint hogy a bűnöst megbüntessük, hogy bűnhődjön, tulajdonképpen bennfoglaltan a következőt állítjuk, hogy nem is gondoljuk, hogy ő bármiféle belátásra juthat, hogy együttérző lehet valaha is az áldozatával, hogy ezt megbánhatja, hogy szenvedhet a fölött, hogy ő mit követett el valakivel. Egy életen keresztül hordozhatja annak a fájdalmát, hogy a tettének milyen következményei vannak. Tulajdonképpen azt mondjuk, hogy ez nincs is, tehát hogy nekünk mindenképpen át kell életnünk vele ezt a büntetéssel. Addig nem is fordulunk hozzá, még egy nagyon szoros kapcsolatban sem, valódi kapcsolati minőségben, ameddig azt nem gondoljuk, hogy ő az utolsó milliméterig ezt át nem élte. (03:45)

Amikor kiterjesztjük az igazság, vagy igazságosság világát, akkor pedig arra jutunk, hogy jé, hát de milyen érdekes, hogy ha együtt látom ezt a kiegészítő párjával, hát akkor létezik olyan, hogy gyógyító igazság, vagy változást, fejlődést előidéző igazságosság vagy igazság szolgálatatás, hogy ez lehetséges. Tulajdonképpen lehet, hogy inkább vágyunk arra, nem csak arra, hogy a tettesnek fájjon, hanem hogy egy belátásra, együttérzésre jusson velünk kapcsolatban. Tulajdonképpen egy faramuci dolog ez, mert ha megbüntettük, már nem kérhetjük tőle, hogy legyen velünk együttérző. Akkor ezt milyen alapon kérem? Nem, akkor utolsó cseppig kiitta, ennyi. De mi van a kapcsolattal, hogy megy tovább az élet? Mi van a Föld nevű bolygóval? (04:45)

Nagyon izgalmas ez, hogy fölismerjük azt, hogy éppen az igazságot ahogy elkezdjük egyre mélyebben meglátni, egyre jobban kiterjeszteni, fölismerjük azt, hogy nagyon is reális azt mondani, hogy létezik ez a fejlődést hozó, gyógyító, gyógyulást hozó igazság vagy igazságosság, vagy igazságszolgáltatás. Azt nem mondom, hogy ez mindenkinél működne, ezt nem mondom, csak azt, hogy ez létezik. Ahh, hogy ez egy valóság, hogy ez egy érték, vagy ez egy kincs. Máris melegem van. Nektek? Jól vagytok? Most így lelazulok, értitek. Na! (05:25)

Innen indultunk el, és ugye ide ültünk le, és azt mondtuk, mi az, ami nagyon fontos nekünk? Hogy úgy mélyüljünk el, most a részvétnek, együttérzésnek, szolidaritásnak a világában, megbocsájtás és irgalom, hogy nem tévesztjük szem elől az igazságot, igazságosságot. Fölfedeztük ilyen értelemben a fejlődést hozó igazságot vagy igazságosságot, a változás reményében megnyilatkozó igazságot vagy igazságosságot. Az érzelmi intelligencia fejlesztésének a kibontásának láttunk neki, és így jutottunk el, hogy ez nem is olyan könnyű nekünk, mert például tíz apából egyetlen egy olyan valaki, aki a fiának, lányának az érzelmi intelligenciáját fejleszti. Hát az éppen változásra volna tér, bőven, nem ugrál ott senki. Így akkor egy lengyel pszichoterapeutához érkezünk el, aki izgalmasan mondja azt, hogy hogyan is zajlik ez a változás, amire oly nagy szükségünk van. A leírását szeretném mondani, és aztán még, még beljebb mennénk, hööö. Azt mondja. Mondom ezt a hat pontot. (06:40)

Dobrowolsky – Az érzelmi fejlődés – 6 pont

Így hívják, Dobrowolsky, dupla w. Az első pont így volt, mi a fejlődőképességünk kulcsa, ugye ez a cím. Ha valaki… cím. 5. hó… hányadika van? 05. hó 09. De ez az előző előadásnak volt a címe, csak most ismétlünk. Azt mondja. (07:10)

1. Az érzelmi zavar valamilyen lehetőség.

Mert az érzelmi zavar azt jelenti, hogy én valamilyen határomig jutottam el. Mert hiszen valami fölbosszantott, valami megijesztett, valami megrémített, valamitől kétségbe estem, valamitől elbizonytalanodtam, valamitől elkezdtem rettegni. Ez azt jelenti, hogy én valamilyen határomig jutottam el. Schoppenhauerre tekintünk föl, aki azt mondta, hogy a legtöbb ember a saját határait a világ korlátainak tekinti. Ezért azt mondjuk „Nem, nem, nem, nem, ezek csak az én határaim.” Ezek az érzések fölhívják a figyelmemet arra, hogy valamilyen határomig elérkeztem. Mint ahogy a családterápia szakirodalmából tudjuk, hogy a legtöbb konfliktus a határok mentén alakul ki. Hát hol máshol? Na most! (08:00)

2. A negatív érzelmek elviselése.

A negatív érzelmek elviselésének a képességére lesz szükségünk. Mert amikor jön az érzelmi zavar és a zavarodottság, akkor nagyon sokan úgy döntenek, mint a szenvedélybeteg, hogy azon nyomban a rossz érzéseinket tompítani kell, enyhíteni kell. „Nem akarom ilyen pocsékul érezni magam, jöjjön a feles!” Aztán az egyes, a másfeles, a kettes, két és feles… értitek, ahogy emelkedik az adag, ez már a szenvedélybetegség egyik ismérve, ahogy a WHO mondja. Ezért milyen izgalmas, ahogy a WHO mondja, hogy az egészség nem egyenlő a betegség hiányával. Ez mit jelent, hogy az egészség nem egyenlő a betegség hiányával? Ez azt jelenti, hogyha éppenséggel nem vagyok rosszul, ez nem jelenti azt, hogy jól vagyok. Emlékeztek, Seligman nagyon őszinte fölismerésére. Azt mondta, sok évtizedig foglalkoztam betegekkel, különböző pszichés zavarokkal élő személyekkel, főleg depressziósokkal, és föltettem a becsületes kérdést. „Jobban vannak-e?” Tudjátok a válaszát? Visszanézett az életére. Azt mondja „Meg kell állapítanom, hogy sok évtizedes munkám nyomán, főleg ha a depressziós klienseimre gondolok, ezek a depressziós kliensek nem lettek jobban, nem lettek boldogabbak, hanem kétség kívül kevésbé vannak rosszul. Szerintem ez nagyon értékes, ha valaki kevésbé van rosszul, ha valaki kevésbé szenved, és kevésbé fáj, szerintem az nagyon értékes. (09:45)

De nem biztos, hogy ettől ő jobban van, hogy jobb helyzetbe kerül, és képes fejlődni. Mikor az alkoholbeteg tompítja a fájdalmát, a függő a függőségnél a tárgyával tompítja a szenvedését, kétség kívül örülök neki, hogy neki ez most nem fáj annyira. Hosszú távon viszont nagyon sajnálom, hogy most teszi magát tönkre. Mhh. Tehát ezért a fejlődés első kulcsa, hogy az érzéseimet, az érzelmi zavaraimat lehetőségnek látom, és úgy értelmeztem, valamilyen határomig jutottam. (10:20)

Úgy érzem, hogy hosszan ismétlek, nem, gyerünk, gyerünk! Hát ezt már megértettük, ugye? De azt tudjátok, hogy az nem számít? Megértettétek, és akkor mi van? Akkor még semmi változás nem jött létre, csak buta rosszul lévő emberből okos rosszul lévő ember lett. Ez nem biztos, hogy akkora siker. Ezért visszatérnék ide, emlékeztek, a WHO azt mondja, és ez nagyon szép, mert ide majd akarok kanyarodni, hogy hát most már tudjátok, mit mond. Hogy a betegség nem egyenlő az egészség hiányával. De eddig csak az egyik részét emeltük ki. Ez pedig az, hogy tehát ha nem vagyok rosszul, ebből nem következik, hogy jól vagyok. Nem vagyok beteg… Kaptok egy leletet, mert nagyon kulturált cégnél vagytok, évente orvosi vizsgálat. Az milyen jó dolog! Nagyon jó dolog. Az urológust kivéve. Megnézitek, óh, nekem van élményem. Kegyednek is! Hát azt, azt nem tudom. Nem, ezt nem tudom összehasonlítani. Nem, hanem? Más fajta. Ez még nagyobb bizonytalanságba sodort most engem itt a színpadon, és ez kétség kívül kiszolgáltatott helyzetbe sodor. Nőgyógyász, értettem. De látjátok, hogy ez nem segített rajtam. Jó, na most, gyerünk! Jó, tehát… tényleg… nekünk az urológus. (11:55)

Jó, na jó, gyerünk, ebben most van egy pár történetem, amit most nem osztok meg, hiszen egy emelkedett témánál tartunk, és ez most nem az a helyezt. Azért jöttünk, hogy változást… segítsünk elő. Nem azt, hogy itt élvezkedjünk mindenféle nevetséges hülye történetekben. Na most! Igen, tehát, mrrr. Tényleg, most átélem, hogy nekem küldetésem van, valamiért jöttem. Szóval. Most még csak az egyik részét fejtettük ki, ez pedig az, hogy attól, hogy megvan a leleted, és negatív – ez mindig olyan furcsa nekem, hogy a negatív leletnek kell örülni. Ezt nem, ez nem, nem megy a fejembe, nem, nem és nem, és nem, és nem. De hát mindegy, tehát a leletünket… Látjátok, hogy ez az orvosi modell. Tessék? Igen? Ért… Bacilus: negatív – nincs baci. A sok milliárdon kívül, ami jó, hogy van. Jó, jó, értem én, hogy negatív, nincs, nincs, aminek nem kell lennie, az nincs. De ebből nem következik, hogy aminek kéne lennie, az van, vagy hogy jó, hogy van. Nincs félelem, nem biztos, hogy van öröm. Hát nem? Attól, hogy nem félek, még nem biztos, hogy örülök. Attól, hogy nem vagyok dühös, még nem biztos, hogy békesség jár át, hanem csak azt jelenti, hogy nem vagyok dühös. Oké, ezt a részt értjük. (13:20)

De a másik, ez is legalább olyan szép, hogy ez azt is jelenti, hogy ha az egészség nem egyenlő a betegség hiányával, akkor az is lehetséges, hogy én beteg vagyok, és köszönöm szépen, jól vagyok. Hogy beteg vagyok, és azt mondom, sosem fogok meggyógyulni. Például, háromszor műtötték a térdem. Azt mondta nekem a műtő orvos, hogy minden egyes műtét 10%-ot von le abból, hogy a térdednél a 100% körülbelül mit jelent, ahhoz képest, ha nem műtöttük volna meg. Háromszor műtötték a térdem, tehát akkor az 90-80-70. Tehát ez a térdem tökéletes, amilyen tökéletes lehet három műtét után. 70%-os, és sosem lesz jobb, csak rosszabb. De ha megkérdezitek, hogy egészséges vagyok-e, akkor teljesen egészséges vagyok, teljesen rendben vagyok. Nem azért, mert egy jó cégnél dolgozom, ahol minden évben elküldenek orvosi vizsgálatra, hanem mert megyek. Tényleg, na! Tehát amit a WHO mond, hogy az egészég nem egyenlő a betegség hiányával, annak két nagyon fontos üzenete van. Azért is hangsúlyozom ezt ki, mert ezt még majd bővebben ki szeretném fejteni. (14:35)

Tehát a második pont, ppp-pppp, a király da-da-dadog. 2. Negatív érzelmek elviselésének a képességére van szükség. Tele a gatya, mégsem rohanunk rögtön, na. Ide-oda-amoda, lábad ide, Laboda. De hogy? Hát de érted, nem szólhat az élet csak a kötelességteljesítésről, érted, az előadó előadást tart. Ezt, ezt akarjátok? Ennyi nektek elég? Eljövök, 15 perc, nyéé-nyéé-nyéé. Belepusztulok. Az élet több kell, hogy legyen, mint hogy az előadó csak előad. Milyen egy sekélyes vágy ez! Jó, gye… na, Feri, megyünk tovább. Legalábbis, legalább te menj tovább, mert a többiek már régen unszolnak erre. Jó. (15:35)

3. Az önreflexió képessége.

A harmadik pont így szól, az önreflexió képessége. Hogy tulajdonképpen mi is történik velem? Mi játszódik le bennem? Aha, hogy most ezek az érzések dúlnak bennem, ezek az érzések ezt csinálják velem, én ezekkel az érzésekkel ezeket szoktam csinálni. Ó, most valahogy látom ezeket, óó, óó. Most éppen hoztam egy döntést arra vonatkozóan, hogy nem tompítom a rosszullétemet, alkohollal mondjuk most nem enyhítek magamon. Egy egyéjszakás kalanddal nem enyhítek magamon, egy behúzok neki egy nagyot, hogy fájjon neki, nem enyhítek magamon. Elmegyek a plázába, hogy vegyek egy cuccot, amire semmi szükségem, nem enyhítek magamon. Mondjam ezeket tovább, hogy „nem enyhítek magamon”? Mert múltkor volt ez, tudjátok, hogy „Kukaaa!”, most meg „Nem enyhítek magamon. Nem enyhítek magamon.” És akkor töttörö… ú, ez mármost… érzitek a rimust? „Nem enyhítek magamon.” Ezt, ezt, hogy mondjam, közkinccsé tettem. Tehát ha ebből születik egy jó szám, akkor én nagyon fogom rajta… tolni. Gyerünk! (16:35)

Hát…négyes pont. Látjátok, elég gyorsan, huszárosan megyünk. Nem? Hát huszárosan. Hát most ha ez egy támadás lenne, akkor még időben lennénk. Négy. Azt mondja, de egyébként tényleg, valakinek ez volt a gondolata, hogy miért van az, hogy a magyar ember halogat? Hát egyrészt Duna-Tisza, hal, tehát van egy affinitásunk erre, meg Balaton… Nehéz lesz nektek kipecázni az értékes mondatokat a mai előadásból. „Tulajdonképpen most mit akart mondani? Ez, ez lényegi, vagy nem?” Látjátok, ilyen kreativitásra buzdítalak benneteket. Ez nem, hogy „Ide ülök, oszt’ szórakoztasson!” Tudjátok mit! A hozzáadott érték nálatok van, én csak előadok ezt-azt. Tehát a negyedik pont így szól… (17:40)

4. Belátás.

Tessék? De most tényleg nem… „Valóban a magyar…” De ezt a hangsúlyt! Ki voltál te? Igazság őrzője! Ezt olyan szép… pont velem szemben vagy. Látjátok, ilyen ez a… az egymást kölcsönösen kiegészítő igazság. Ez pont így működik. Ilyen a kapcsolati egyensúly. Én éppen, értitek, úgy tenyészek el, és akkor egyszer csak valaki egyre inkább átáll a libikókának a másik részére, és ő őrzi, őrzi, őrzi, hogy téma van. Most ott tart, hogy… Ez olyannyira szép, ez a kiegészítő igazság, és a kapcsolati egyensúly formájában tört felszínre, és a tört… Ez volt benned? Jó, hát én nem t’om mi volt benned, de… ez. Tehát a… halogatás. Valaki azt mondta: „A magyar ember halogat, kulturális örökségünk. Ej, ráérünk arra még!” …alapon. Még pedig azért, mert a mi igazi magatartásformánk, amiben elevenek vagyunk, az a huszárvágás, az utolsó pillanatban megoldani egy huszárvágással. Kihúzni magunkat. „Hejjj!” és utána megint enni a pörköltöt. Nézzük a negyedik pontot. Fejlődőképesség, ez a cím. Belehúzok. 4. Belátás. Látjátok, ha nem mondok semmit, akkor most mi van? Milyen belátás, belátás? Hova, hova belátás? Mondjuk ez érdekes. Jól van, gyerünk! Belátás. Tehát! (19:40)

Azt emeltük itt ki, hogy az igazság rám vonatkozó részét belátom, és magamra veszem. Miközben ugye ha eljutottam a határomig, rossz érzéseim támadtak, elkezdtem reflektálni magamra, fölismertem akkor az egyoldalúságaimat, esetleg a sebzettségeimet, esetleg a rossz rutinjaimat. Kezdtem krrr, és egyszer csak így, az igazság rám eső részét magamra venni. Na ez már például kifejezetten fájdalmas tud lenni. Még egy ok, hogy tompítsuk a rossz érzéseinket. Kifejezetten fájni tud az igazság személyesen ránk vonatkozó részét magunkra vonatkoztatni. Hát kinek ne volna erről élménye? Mennyit tudunk nyűglődni, míg egy, egy „Jól van, na!”, egy idáig eljutunk? „Jó!” Tudjátok, ha valaki azt mondja, hogy „Jól van, tudom, kettőn áll a vásár!”, ez még semmi, kuka, ez semmi, mert nincs benne belátás, ez egy ilyen szöveg. Tehát az igazság magunkra vétele. (20:50)

Jó esetben tovább motivál bennünket a megismerés utáni vágy, hogy tulajdonképpen ez hogyan is van. A gyermeki részünk sokat tud nekünk segíteni, mert a gyerek kíváncsi. „Tulajdonképpen hogyan van ez?” Valahogy a félelmemet lekörözi a kíváncsiságom. A gyerekben ez sokszor van így. Ismerős ez? „Félek, félek, de… üüüü, csak előre megyek.” Példul most eszembe jut a karácsonyi ajándékok kikutatása december hónapban. Ti csináltatok ilyet, vagy ti…? Csináltátok? De jó! Nem, jó kislányok nem. Óh, és akkor neked minden meglepetés volt? Nagyon jó volt? Sose éltem át. Jó, óh, tehát amikor a félelmet fölülmúlja a vágy a fölfedezés után. Most az igazság… inkább a fölfedezés, hogy valamit meglássak, a több fény után, hogy legyen valahogy több fény. (22:05)

5. Ellehetetlenülés.

Itt ezt, itt tapicskoltunk, nem véletlenül. Ellehetetlenülés. Mondhatjuk azt, hogy krízis, ellehetetlenülés, halálfélelem. Ez az, amire a cím is vonatkozik, hogy na itt vagy van egy belátás, vagy nem, de belül átéljük azt, hogy most tényleg vagy történik változás, vagy ebbe már csak beledögleni lehet. A következő rész, amikor már bele is döglöttünk. Jó, most beledöglök, most ezután mi van? Hogy így maradok, vagy van tovább? Ezért mondhatjuk ezt, hogy… a lengyel terapeuta azt mondta… Most fordítom inkább, hogy… lengyelből. De tényleg, most ezt… nincs kedvem idegen szavakat használni, ezért… tessék. Úgy fordíthatnánk le, hogy értékes szétesés. Szép! Ugye, a szétesés, ú, szétesett. Értékes szétesés. Hiszen tulajdonképpen egy olyan rend, vagy olyan rendszer, vagy egy olyan egyensúly esett szét, amit már a hátunk mögött érdemes hagynunk. Hát a szétesés ezzel együtt nagyon tud fájni, az egy reális veszteségünk lesz, de mégis ez egy nagyon értékes, bizonyos szempontból kihagyhatatlan végre való szétesés. (23:30)

Olyan szép Hermann Hessének van egy novellája, olyan szépen írja le. Két gyóntatópap, találkoznak egymással. Mindenki, mármint évtizedek óta gyóntat, és mind a kettő elbizonytalanodik. Van egy, a lágy szívű gyóntató, és van a szigorú gyóntató. A lágy szívű gyóntató sok évtized után arra gondol, hogy talán neki szigorúbbnak kellett volna lennie. Később kiderül, hogy a szigorúbb gyóntató pedig arra jutott, hogy neki talán lágyszívűbbnek kellett volna lennie. Mind a ketten arra jutnak, hogy fölkeresik a másikat, akit hírből ismernek. Ez gyönyörű szép, most na, és ezzel kicsit olyan tantörténetes. De most nem ez, na. Akkor, és akkor… elvileg gyónásra megy oda egy férfi a gyóntatóhoz, és a bűnbánattartásnak semmilyen jelét nem mutatja. A gyóntató meghallgatja őt, nagyon kedvesen, és egyszerűen útra bocsájtja. A másik zavarodottan áll, és azt mondja, hogy „De hát ez mi volt? Hogyhogy egy mondatot se mondtál neki arról, hogy az igazság rá eső részét már vegye magára? Hogy fényévekre van attól, hogy az igazság magára eső részét magára vonatkoztassa. Hát hogyhogy nem ráztad őt meg, nem döbbentetted meg, nem szembesítetted őt ezzel?” Akkor azt mondja ez a másik gyóntató. „Nézd, megtehetném ezt, de ez nem így működik, hanem úgy, hogy az élet előbb-utóbb meg fogja cincálni, és nagyon rosszul lesz. Amikor az élet ezt csinálja vele, és nagyon rosszul lesz, akkor jó eséllyel vissza fog jönni. Mert ott egy belső késztetést fog átélni, hogy az igazság rá eső részével találkozzék.” Azt mondta ez a gyóntató ebben a novellában, azt mondja, hogy „Még nincsen elég rosszul. Bölcs dolog megvárnunk, míg rosszabbul lesz. Amikor már annyira-annyira rosszul van, akkor majd fölkeres.” Valószínű sokkal motiváltabb lesz, hogy az igazság rá eső részét fölismerje, és hogy egy már régen szükséges változást megtegyen. Addig pedig legföljebb csak vitatkozni tudnánk egymással. Ugye ez a mondat, hogy nincsen még elég rosszul. Oké. (26:20)

Tehát a, ez az ötödik pont, hogy szétesünk. Nevezhetjük krízisnek. A megoldási kísérleteink elégtelenségével találkozunk. Oké, értékes szétesés. Olyan szépet mondott egy valaki. Azt, azt, azzal kacérkodtam, hogy milyen izgalmas volna egyszer egy könyvnek ezt a címet adni, hogy olyan sokan fölteszik ezt a kérdést a segítőnek, hogy „Most akkor miért? Miért? Miért pont én, miért pont velem, miért…” Na, oké, oké, kiegészíthetitek. És erre a segítő a következővel válaszol. „MI-ért.” Ó, ez szép! Jól tudtam mondani? MI-ért. Ha valaki elkezdi azt kérdezni, hogy „Miért?”, akkor talán a legszebb kérdés azt kérdezni tőle, hogy „MI-ért, hogy ezt kérdezed, hogy miért.” Háá, szépnek látom. Az életben, naaa. Még ha én mondtam, akkor is jó, nem? (27:40)

6. Tudatosság.

A 6-os így szól, belső érzelmi tudatosságra jutni. Az derül ki, emlékeztek, amikor Kolbnak a tapasztalati tanulás modelljét néztük meg, azt minden évben valahogy idehozom, mert annyira hatékonyan, és nagyon jól használható, és jól ír je valamit, hogy mindig ez volt a kérdésünk, miért van az, hogy valaki az életből tud tanulni, és más valaki pedig nem tanul az életből. Hogy az élettapasztalataiból nem válik életbölcsesség. Miért van az, hogy Mari néni el se hagyja a falut, és az élettapasztalataiból életbölcsesség fakad, mi meg körbe repüljük 28-szor a Földet, három kontinensen élünk nyolc országban, elvégzünk kis millió képzést, és az élettapasztalataink nem sűrűsödnek össze bölcsességgé? Miért? (28:50)

Erre az a válasz, most nem A Válasz, nem nagybetűs A Válasz, hanem hogy itt, ebben a rendszerben ez a gondolat jön erre a kérdésre, hogy azért, mert nincsen meg a kellő tudatosság. Ez már nem egyenlő az önreflexióval, hanem végig tudok nézni folyamatokat, látom a rendszert, és valamit megőrzök, valamit kikristályosítok abból, abból a krízisből. Hogy megértem a krízisemnek a természetét, hogy fölfogom, hogy tulajdonképpen hogyan játszódott le ez a folyamat. Hogy elkezdek rutinos lenni a bajban. (29:25)

A krízis átélése

Felejthetetlen, hogy volt egy riporter, az idős házaspárral készítette az interjút. Tudjátok, assz’em talán múltkor ezt mondtam. Idős házaspárral, és akkor az idős házaspár elmondta, hogy tulajdonképpen az életútjuk során négyszer kezdtek nulláról, de négyszer. Akkor úgy eldöbbent… Nem eldöbbent, megdöbbent és elámult. Ez annyira jó, mikor szavakat összesűrítek. Tehát eldöbbent a riporter, és azt kérdezte tőle, hogy… tőlük. „Hát de hogy volt maguknak ehhez lelki erejük?” Erre a férfi azt mondja. „Hát tudja, a negyediknél már volt rutin.” Nulláról kezdeni, hát már háromszor megcsináltuk. Látjátok, hogy milyen izgalmas, valaki azt mondja, háromszor kezdtem, vagy négyszer nulláról, átéltem már nyolc krízist életemben. Nyolc krízist átéltem, mikor jön a kilencedik, azt mondom „Áh!” A másik meg azt mondja „Megint egy krízis!!! Végem van! Miért pont velem? Miért pont most? Négy éve is krízisem volt, megint egy krízis. Nem igaz!” Oké ez? Az egyik tanul a kríziseiből, egyre járatosabb lesz benne, egyre inkább kiismeri a saját, és az emberi természet kríziseit, a másik meg csak egyre, egyre rosszabbul van tőle, hogy „Miért pont megint, miért pont én?” (31:00)

Ez olyan, olyan kedvesek tudtok lenni, ez engem mindig meghat, hogy… Életközepi válság, van ilyen téma. Tudjátok, hogy az életközepi válság mikor érhet el bennünket? A szakirodalom szerint az életközepi válság 35 és 65 között bármikor. Egy kis, egy kis világosság. Mikor ezt el szoktam mondani, főleg egy csoportban ülünk, és akkor beszélgetünk a témáról, akkor szinte majdnem mindig van valaki, aki ilyen lelkesen, hogy valahogy egyensúlyozza ezt a drámai kutatási eredményt, akkor azt mondja „Ah, én már túl vagyok!” És erre tudjátok, hogy mi a válasz? „Kétszer is lehet.” Hát értitek. 35 évesen kidolgozol valamit, az 65 évesen jó lesz? Hogy lenne már jó? 30 évig kitartana? Ez a gonosz segítő öröme. Nem tart ki. De mi az, ami kitart? Hogyha tudatosítottam magammal, hogy mit csináltam 35 évesen, hogy hogyan éltem meg, hogy amikor fölismerem… „Áh, ez egy krízis. Ja, hát ez egy krízis. Hát ez ismerős. Óh, most még rosszabbul is leszek. Akkor nem fogok beijedni. Haa, most még rosszabbul lettem. Hát, ezen nem érdemes siránkozni. Gyerünk, tartsd fönn az emberi kapcsolataidat, dolgozz, ha tudj.” Tudj. Hát tudj. Ha tudsz. Ha nem tudsz dolgozni, akkor emiatt se aggódjál. Egy mély krízisben lehet, hogy nem tudsz dolgozni. Akkor tartsd fönn a kapcsolataidat. Lehet, hogy semmihez sincs kedved. Nem baj, akkor is. Nem kell ezt agyon gondolni. Te csak találkozzál. Nincs benne örömed? Igen, ez így szokott lenni. Nyugi, csak csináld. (33:05)

Hát 25-ször rosszabbul lehetnék, ha nem ismerem ki magam a kríziseim természetében, amiben egy csomó egyetemes vonás lesz. Ahh! Tehát ezt, ezt mondja ez a terapeuta, hogy ezért lehetséges, hogy mindannyian átélünk kismillió krízist. Főleg, ugye az is lehetséges, átélem az egyéni krízist, a személyiségfejlődésem krízisét. Na, én egy társkapcsolatban élek, akkor társkapcsolati krízist is át fogok élni. Családban vagyok – családi kríziseket át fogok élni. Vagyok egy cégnél – cég kríziseit is át fogom élni. A világ egy kicsit tíí-tíí-tíí, azt is át fogom élni. Az a normális, hogy kiismerjük magunkat a krízisnek a természetében. És ez egy lényegi dolog, mert most akkor elmondtam a hat pontot, ezt most nem, nem is akarom, hogy például milyen kevesen vannak olyanok, most nem t’om, na. Milyen kevesen vannak azok, akiket ha megkérdezünk, hogy „Le tudod-e írni pontról pontra, hogy mitől és hogyan lettél jobban? – Gőzöm sincs. – Mit csináltál magadért?” (34:20)

Önismereti csoportban annyira szép ez. Van egy csoportvezető társam, nagyon szereti ezt a kérdést. Ülünk a csoportban, azt mondja „Az a kérdésem, egy hónappal ezelőtt találkoztunk, az előző hónapban mit tettél magadért?” S akkor… „Nem t’om, magamért? Ki?” Hogy egészen váratlanul tud bennünket érni egy ilyen kérdés. Mit tettem magamért? „Mit tettél akkor, amikor jobban lettél? Hogyan csináltad? Mibe kapaszkodtál?” Hahh! Oké, gyerünk! Mert most jön az igazi mai törzsanyag. Hát törzsanyag, lassan ZH, és akkor… Azt mondja… Hát az élet, majd az élet, ah, lesz olyan ZH! Ez… hát nem t’om, magam… na, gyerünk! Azt mondja. (35:30)

Paul Watzlawick: Változás

Hallottatok-e egy nagyon érdekes nevű, Watzlawick nevű pasiról? Hogy? Hogyne. „Waszlavik Gazember László.” Jaj, nem…! Megjelent a Változás című könyve, nagyon sok évtizeddel ezelőtt, alap mű. Tessék? Nem éltetek akkor? Erre nem gondoltam, ez egy perdöntő érv, hogy… Ez jó, jó, ez jó, ez egy izgalmas leszűkítése a valóságnak. Azokkal nem törődünk, akik előbb születtek, mint mi. Na, hülyéskedek, ne, na, na, gyerünk! Ez egy nagy… de tényleg, olyan komoly téma, hogy ezt nem lehet így. Hát azt hiszitek, hogy itt hülyéskedek. Watzlavick, hát ilyen ember nincs is, Watzlawick, most már azért, na. Azt mondja. Mutatok egy modellt. Hmm-hmm. Három szék kell hozzá. Azt mondja. Hogy van a szükséges változás? Élet-halál változása, muszáj már a változás, mert beledöglöttem, már a krízisben vagyok. (36:45)

Probléma – Megoldás – Jobban vagyok.

(1) Első, a probléma, a nehézség, a krízis. Sok féleképen mondhatjuk. Mi a második lépés? (2) Megoldás. Megoldást találok rá. (3) Harmadik lépés: jobban leszek. Ez a naiv modell, és a… a kisebb problémáinkkal egyébként elég jól elboldogulunk ezzel a naiv modellel. Tehát: probléma, éééé-áááá, megoldás, tűűű-űűűű, jobban vagyok. Ez a naiv modell. (37:30)

Hogy néz ki, amikor a problémáink igazán, igazán mmm. (1) Probléma. (Odébb teszi a széket – szerk.) Ezt most csak így, hogy le tudjak rendesen ülni. Probléma, nehézség khhhh, megoldás, megoldás 1, megoldás 2, a 2 még egyszer, 1 még egyszer, 1-2 együtt, 2-1 együtt, megoldás 3, 3x3, megoldás 1-2-3, megoldás 2-1-3, megoldás 3-1-2. Harmadik szék: na most lettem igazán rosszul. De most… tényleg így van. Most tényleg, mintha hülyéskednék, vagy nem t’om, valami… önmagam paródiája lennék. Ja, hát egy kicsit persze igen, de… (38:35)

Amikor igazán nagy nehézségeink vannak, a következő történik. Van a probléma, a naiv modellben keressük a megoldást, abban a reményben és abban a tudatban, hogy nyilvánvaló, ez az az út, amin aztán a megoldáson keresztül eljutunk oda, hogy jobban lettünk. Nem? Hát a megoldáson keresztül. Azért megoldás, akkor… Az igazi komoly problémáinkban, amikor eljutunk nagyon komolyan a saját határainkig, amikor krízisekig, szétesésekig jutunk el, akkor ez a modell egyszerűen nem, nincs így. (Egészségedre! Igen, benned van életerő. Jó.) Hanem az történik, hogy van egy probléma. Erre vagy egy megoldási kísérletet a végtelenségig erőltetünk, például a feleség a férjének azt mondja, hogy „Változz már meg, és megint jó lenne az élet.” Ilyen feleségekkel találkoztam már. És vannak férjek, akik ezt még csak nem is mondják, de ugyanezt gondolják. A végtelenségig erőltetnek egy megoldási kísérletet, vagy lehetőséget, vagy egy csomót kipróbálok, ez már gusztus kérdése. De ezek nem vezetnek eredményre. És miután a megoldási kísérleteim nem vezetnek eredményre, ezért leszek igazán rosszul. Az igazi nagy válságainknak, nehézségeinknek, vagy problémáinknak ez a természetrajza. Hogy igazán rosszul, most jön egy…, igazán rosszul, nem is a probléma miatt vagyok, hanem a megoldási kísérleteim elégtelensége miatt. És ez azt jelenti, hogy igazán rosszul azért vagyok, amilyen megoldási kísérleteim vannak, és nem is a probléma miatt. Egy pont után az ellehetetlenülés nem a probléma miatt történik meg, hanem az elégtelen megoldási kísérleteim nyomán. Ezt most történetekbe szeretném ágyazni. Nagyon, ez nagyon világos lesz. (40:55)

Képzeljétek el, na most… (Megigazítja a ruháját – szerk.) Azt a…, milyen… Mim ez nekem, valami kinézetem, vagy mit próbálok most orvosolni? Most ezt behúzom… ezt begombolom, csodás átváltozás. Ugye, ezt így kellett volna. (41:20)

Reinhard Krüger: „A szenvedélybeteg problémája a szenvedélybetegsége.”

Egy Reinhard Krüger, tudjátok, tehát ővele cseréltem le a répa, retek, mogyoró nyelvtörőt. Hát mert ebben 4 R van. Reinhard Krüger, ez sokkal gazdaságosabb, ezt elég háromszor mondani. Répa, retek, mogyoróból többet kéne. De nagyon tisztelem, mint Watzlawickot, meg Virginia Satirt, vannak… tehát na, az ember ne a név alapján. Hogy… igen, azért az egy szép kiegészítő igazság nem, hogy Virginia Satir? Volt érzék a szülőkben, tágítani a valóság terét. Erről tudjátok, hogy van egy jó élményem? Hát nem t’om, hogy jó-e, de most már jó, hogy így el fogom nektek mondani. Amikor az önbecsülésről beszéltem régebben, akkor mindig Virginia Satirnak a nem t’om, Virginia Satir… na mindegy. De hát többször kimondtam ezt a nevet, hogy Virginia Satir. Egyébként a Nobel-díj bizottságnak tagja volt, a családterápiás mozgalom, USA-ban az anyamestere. Tehát nem, azért nem egy kis szatírocska, hanem… Mondtam többször, hogy Virginia Satir. Egyszer csak az történt, hogy becsapva az ajtót, két hölgy pfff, távozott az előadásról. De olyan, hogy mondjam, látványosan. Tehát mintha üzenni akartak volna nekem. Később kérdeztem „Te, hall… mondtak nektek valamit?” Kinn, ott vannak a szervezők, a rendezők, árulják a könyvet. Hát mondták, olyan hangosan. Az egyik azt mondja „Azt hittük, ez egy pap. Már tíz perce szatírokról beszél.” Hát… ez ékes bizonyítéka annak, hogy a kommunikáció tartalmát a befogadó fél határozza meg. Mindent lehet a tudás bővítésére használni. (43:35)

De most ott tartunk, hogy Reinhard Krüger. Azért mondom, hátha ráklikkeltek, tudjátok, így hülyéskedek, de hazamentek, és az igazán kényszeresek tukk-tukk-tukk. „Ki ez?” És máris jó irodalomhoz juttok. Tehát, na most. Reinhard Krüger a következő kérdést tette föl, miután körülbelül 50 éve minden egyes, hetente egy estét egy szenvedélybetegekkel foglalkozó csoportban tölt. Nem ő vezeti, hanem ott van. Évtizedek óta. Azt kérdezte tőlünk, ahogy a tojáshéj a fenekünkön, segítőktől, hogy „Mondják meg, legyenek kedvesek, hogy egy szenvedélybetegnek, egy alkoholbetegnek mi az igazi problémája!” Az igazi, A Problémája. Önértékelési probléma, akaratgyengeség, önbecsülési prrr probléma, értékes kapcsolatok hiánya, aha, hogy alkohollal akarja megoldani, motiváció hiánya. Áhh! De tényleg így van. Azt mondja Reinhard Krüger, mi pontosan ugyanezt csináltuk, csak több idegen szót használtunk. Erre ő azt mondta: „A szenvedélybeteg, az alkoholbeteg problémája a szenvedélybetegsége.” Erre mi azt gondoljuk, hogy ez egy ne… egy nevetséges, lehetetlen, primitív mondat, és közben ez a lényeg. (45:55)

Mert miről van szó? Arról, hogy amikor az alkoholbeteg, akinek a személyiségében zavar van, elkezd inni azért, mert a főnöke kiabált vele, aztán még iszik, mert a munkatársai nem segítettek neki, aztán még iszik, mert nem ültek oda az asztalhoz, ahol ő ült, aztán még iszik, mert kapott ennyi munkát, úgy érzi, hogy szorong, hogy nem bírja majd megcsinálni. Akkor még iszik, mert… utána hazamegy, és a felesége… „Látom, hogy ittál.” Akkor a mindent vagy semmit logika elborítja, akkor aztán jöjjön az Unicum. Erre mi azt mondjuk, amit az alkoholbeteg mond, úgy is gondolkozunk, mint az alkoholbeteg. Mert azt mondjuk, azért iszik, mert egy csomó problémája van. És amikor mi elhisszük azt, amit egy alkoholbeteg mond, akkor pontosan úgy gondolkodunk, mint egy szenvedélybeteg. (46:50)

Mindig megtörténik egy fordulat, amikor egy szenvedélybeteg valódi problémája nem az, amiért iszik, hanem maga a szenvedélybetegsége a problémája. Vagyis az, amivel a problémáit meg akarta oldani. A szenvedélybeteg az alkohollal, vagy a függőségének a tárgyával akarja megoldani a szorongását, a félelmét, az önbecsülés… törö-dömm-dömm. Egy pont után nem ezek a problémái, hanem a függősége. Ez annyira százalékosan így van, hogy arra voltak kíváncsiak, hogy amikor valaki alkoholbeteg függő életmódot él, és közben depressziós – ez egy német kutatás, ugye Reinhardt Krügertől. Nem ő végezte, hanem ő hozta. Arra voltak kíváncsiak, hogy mi történik akkor, amikor egy szenvedélybeteg azt mondja „Jól van, jól van, iszom én. Hát de közben nincs erőm fölkelni.” És elmondja a depressziós embernek az összes fájdalmát. Akkor a segítő azt mondja „Jól van, hát akkor két problémát látok. Ugye az egyik a depresszió, a másik a szenvedélybetegség. Hát gyógyítsuk ki a depresszióból, majd nem fog inni. Nem? Akkor jobb lesz az élet, és akkor nem lesz már annyi oka.” (48:25)

Mit gondoltok, hány százalék a gyógyulási eredménye annak, amikor egy szenvedélybeteg embernek, aki depressziós is, a depressziójával foglalkozunk? Nulla. És amikor egy szenvedélybeteg ember, aki depressziós is, foglalkozunk a szenvedélybetegségével, ami az ő igazi problémája, ami tulajdonképpen az ő megoldási kísérlete az élete nyomorúságaira. És ő leteszi az alkoholt, akkor a depresszió 30-40%-ban magától megszűnik. Mert megszüntette azt a – így mondom – megoldását, amitől elkezdett igazán, és egyre rosszabbul lenni. Hiszen amikor a szenvedélybeteg úgy érzi, hogy nem szeretik, hogy túl nagy a stressz, hogy egyedül van, ezek kétség kívül nehézségek. De amitől igazán rosszul lesz, a megoldási kísérletei. (49:30)

Amikor a férj és a feleség közt van egy konfliktus, és ez egy rendszerszintű problémává dagad, akkor egy pont után nem azért van annyira rosszul már a férj, meg a feleség, mert van egy problémájuk, hanem az, ahogyan egymáshoz viszonyulnak, ahogy azt meg akarják oldani, ahogy a másikat teszik felelőssé, ahogyan üvöltenek emiatt egymással, és mind a kettő mondja, hogy „Itt van ez a rohadt probléma, és…” Nem amiatt fáj az élet, ami a probléma, hanem amit csinálunk vele. Ezért leszünk egyre rosszabbul. (50:10)

Elégedetten élni megoldhatatlan problémákkal

Látjátok, ahogyan azt mondjuk, hogy a szenvedélybeteg embernek a problémája az, hogy tük-tük-tük-tük, ez azt jelenti, hogy a naiv modellben gondolkozunk. Abban, amiben van a probléma, jön a megoldás, és jobban leszek. A megoldási kísérleteink teljesen ellehetetlenítenek minket. Ott teljesen kész vagyunk. Hát közben, magunk között szólva, látjuk, hogy a problémákkal az emberek… Emlékeztek, hogy mit mondott John Gottman? John Gottman azt mondta: „14 évig kísértem 650 párt. 14 év alatt a 650 párnak 69%-a megoldhatatlan problémákat mutatott, krónikus megoldhatatlan problémákat. Akkor az volt a kérdésem, hogy kik lettek jól. Voltak, akik együtt maradtak, és elégedetten élnek megoldhatatlan problémákkal. Kik lettek jól? Mi a titka ennek? Itt egy megoldhatatlan probléma, egy olyan nézeteltérés, ami alapvető értékkülönbségből fakad, személyiségbeli különbségből fakad, alapvető szükségletek különbségéből fakad. És itt van, jól vannak. Akkor mi van a kettő között?” Igen, pontosan. Na, hát szakértő közönség, megyek is el. Igen, ő így mondta. (51:45)

John Gottman azt mondta „Azok lettek jól a megoldhatatlan problémáik kapcsán, akik megtanultak megoldhatatlan problémákkal együtt élni.” Ez nem változatlanság, mert ilyenkor tudom, mi van a fejetekben. Tudom, tudom, tudom, tudom. Tényleg, tudom. Legföljebb tévedek. Hát azt sosem zárhatjuk ki. A legtöbbeknek ilyenkor a következő gondolat. „Aaa, sz’al akkor bele kell törődni, aaa, jól van, akkor szenvedni kell. Aaa, egy ilyen papi szöveg, jól van, akkor jó, együtt élni vele. Jól van, büdös van, meleg van, jól van. Ismerjük ezt, régi nóta.” Azt tudjátok, hogy pont fordítva van? Mert a kettő között az van, hogy végül jobban legyek egy megoldhatatlan problémával, hogy én nem vagyok ugyanaz az ember, mint aki nekiláttam a probléma megoldásának. Éppen fordítva van, mint gondoljuk. Azt gondoljuk, hogy akkor a megoldhatatlan problémával úgy tudok együtt élni, hogy beletörődök, elviselem – épp fordítva. Hát ha megmaradok annak a valakinek, értitek, akinek valami probléma volt, akkor hogyan lennék már jobban? Hát csak úgy lehetek jobban, hogy megváltoztam, és ez a probléma másképp hat rám. Már mást gondolok róla, mást érzek, más jut eszembe, mást gondolok rólad. Hát különben hogy lennék jobban? (53:30)

Tehát aki egy megoldhatatlan problémával megtanult együtt élni, ő egy radikális változáson ment keresztül. Gyönyörűnek látom. Pont fordítva van. Ahh, na most, nézem az időt. Azt mondja. Tehát három szék, most hova üljek? Most hol ülök? Változás, megoldási kísérlet, jaj, nem esik jól, ott fogok ellehetetlenülni, inkább ide (3). Azt mondja. Jaa! Mhh. (54:10)

Történetek Watzlawicktól

Óvoda

Watzlawick ír egy pár történetet, ezeket csak úgy ide akarom, na, hogy csak úgy tííí-dííí-díí, hogy úgy elmélyíteni, vagy na, a forrást tisztogatni. Azt mondja, hogy volt egy anya, meg a gyereke. Ugye itt (1) vagyunk, a problémánál vagyunk, és a… de valahogy iszom egy picit, ezt nem t’om, hogy… Az történt, hogy mikor először elvitte óvodába az édesanya a gyermekét, akkor a gyermeke amikor azt tapasztalta, hogy az anya elköszön tőle, és távolodnak el, akkor sírógörcsöt kapott. Nagyon kapaszkodott, kapaszkodott az anyába. Az anya úgy élte meg, hogy ez egy nagyon nagy baj, nem teheti meg a kislányával, hogy így itt hagyja. Ettől kezdve ez minden nap megismétlődött, hogy a kislány nagyon keservesen zokogott, és nagyon tartott, és az „Anya, anya…!” (55:10)

Egyszer csak az történt, hogy volt egy nap, amikor az anya nem ért rá elvinni a gyereket, és az apa vitte. A kislány „Áááá!”, és az apa azt mondta „Szia Rozikám! Majd jövök.” Stty! A kislány soha többet nem sírt emiatt. De nem azért, mert egy életre megsérült. Úgy, mert persze, egy életre megsérült. Nem ezért. Hanem jobban lett, mert ez által létrejött benne egy változás. Amíg az anya a végtelenségig benn volt ebben, hhaaa, és közben együtt lehetetlenültek el. (56:00)

Utazási kényszerbetegség

A másik, hát ez szinte már mókás. Volt egy… ha nem volna benne szenvedés. De mindig van. Azt mondja. Volt egy férfi, aki nagyon kényszerbeteg volt. Annyira, hogy először nem mert utazni föld alatt, utána már nem mert utazni semmilyen járművel. Utána már nem mert utazni saját autóval. Szép lassan nem mert kimenni az utcára sem. Már nem tudott elmenni dolgozni, tehát egyre, egyre, egyre rosszabbul lett, ez komoly probléma. Ezért ő mindig egyre szűkítette a teret azért, hogy ne kelljen átélnie a szenvedést. Emlékeztek, 1. pont, 2., 3., érzelmi zavar, bírni az érzelmi zavart, reflektálni a zavaromra, megértésre jutni, oké. (56:50)

De ő szűkítette a kört, azt mondta, ez egyre elviselhetetlenebb. Akkor már nem járt ki, nem járt tzzz. Annyira tönkre ment ebben, de annyira tönkre ment, ugye most már itt (2) vagyok, voltak megoldási kísérletei. Ugye, hogy „Akkor nem ülök föl a metróra.” Ez egy megoldási kísérlet. Akkor nem… Ez egy megoldási kísérlet. „Akkor az autómat nem vezetem.” Ez egy megoldási kísérlet, hogy valahogyan jobban legyen, vagy valahogy egyensúlyra találjon. Végül ő maga úgy élte meg, hogy ellehetetlenült, hogy vége van, hát nem tudok dolgozni. Ha nem tudok dolgozni, végem van. Elhatározta, hogy öngyilkos lesz. Ez egy utolsó megoldási kísérlet. Hogy ezzel akkor véget vetek ennek a parttalan, egyre rosszabb helyzetnek, ennek a végtelennek tűnő szenvedésnek. Arra jutott, hogy a legbiztosabb az lenne, hogyha autóval elmenne, viszonylag messze, és szakadék, és pfff. Hát de a városban nincs szakadék. Ezért, ahogy úgy föl…, szinte ilyen megvilágosodott, hogy „Ez az! Hát megölöm magam, és akkor vége ennek a kálváriának.” Beült az autóba, ez az elhatározása, hogy „Megölöm magam.”, értitek, az autójában. És vezette, és ment, és ment. Mire elért a szakadékhoz, úgy hirtelen egy reflexió, hogy „De tulajdonképpen…? Hát de ez most micsoda?” (58:15)

Soha többet nem jött vissza a félelme. Visszament az autóval, és jól lett. Ez mit jelent? Hogy a megoldási kísérleteitől lett egyre rosszabbul, és ezekben lehetetlenült el. Hahh. Aaa, jó, nézem ezt, hogy igen… jaj, de ez jó. Hát ezt nem is… hát igen. Na jó. Második pont. (58:50)

Watzlawick – A váratlan.

Most egy picit megértettük ennek a természetét, a második pont. Hogyan jön létre itt az, ahogyan kezdünk ellehetetlenülni a megoldási kísérleteinkben, és tulajdonképpen már emiatt vagyunk rosszul, nem a probléma miatt, hanem a megoldási kísérleteink miatt vagyunk rosszul, amit ilyenkor csinálunk. Hogy a nő úgy akarja fölhívni magára a figyelmet, hogy ordít a férjével, ettől minden rosszabb lesz. A férfi úgy akarja megvédeni magát, hogy elmenekül a konfliktusból. Ettől minden rosszabb lesz. Mind a ketten azt akarják, hogy a másik értse már meg, amit ő képvisel, ezért már egyáltalán nem figyelnek egymásra, hanem minden erejüket arra fordítják, fordíttyák-csák-csák-tyák-tyúk, hogy átadják az üzenetet. De már semmit nem figyelnek a másikra, mert az a hipotézisük, hogy az a baj, hogy nem mondtam még eléggé. Ettől lesznek egészen borzasztóan pocsékul, rosszul. (59:45)

Ezért Watzlawick azt mondja, amikor látjuk, hogy hogyan leszünk ebben a folyamatban jól, akkor annak mindig van egy olyan fordulat jellege, de ő nem a fordulat szót használja. Azt mondja, történik valami váratlan. Miért izgalmas a váratlan? A váratlan azért izgalmas, mert a váratlan tulajdonképpen azt fejezi ki, hogy ugye én eljutottam a határomig, az érzelmi zavar létrejött, megoldások… és a váratlan tulajdonképpen, mint egy buborék, így szétdurrantja a meglévő kereteket. Attól váratlan, hogy én bent vagyok egy beszűkült világban, beleértve a megoldási kísérleteimet is. Ez egy beszűkült világ itt, és váratlanként élem azt meg, hogy a valóság több. Tehát az nekem váratlan, az nekem új, az nekem furcsa, az nekem meglepetés, az nekem röhejes, az nekem megdöbbentő, az nekem fölfoghatatlan. Pedig egyszerűen csak kidurrant ez a beszűkült világom. (60:55)

Azt tudjátok, ezt már évekkel ezelőtt, az egyik kedvenc történetem. A francia fff, XIX. század, utcai… hogy mondják ezt, hát utcai lázongások, tiltakozások, XIX. század, és a karhatalmi szerv – beleértve a kapitányt – áll szemben a tömeggel, mondhatjuk, hogy a néppel, vagy a tiltakozókkal. Hát ugye a forgatókönyveket szoktuk ismerni, hogy a megoldási kísérleteket, na. Ott áll a kapitány, és azt mondja „Hallgassanak ide! Azt a parancsot kaptam, hogy lövessek a csőcselékbe. De nem tudom, ki itt a csőcselék. Kérem, a rendes emberek távozzanak, hogy lövethessek a csőcselékbe!” Ennyi. Azon a napon nem dördült el fegyver. Ezt ugye váratlannak mondjuk, kreatívnak, vagy zseniálisnak. Valójában nem történt több, mint egy forgatókönyv szerűen beszűkült világ, amire, a problémára tudtuk, mi a megoldás, egyszerűen mint a buborék, szétdurrant. (62:30)

Képzeljétek, az történt két héttel ezelőtt, hogy mentem be a sekrestyébe, gyerekmise volt. Ezt nem t’om miért pakolgatom, ez, ez egy… (Megigazítja a székeket, hogy párhuzamosan álljanak – szerk.) „Most jó.” A zöld nem jó? Innen nézem meg. Ú, jaj, jaj, jaj! Látjátok, közelről az ember teljesen elveszti a fonalat. Ú, hát ez nem. Fontos az énstabilizálás, tudjátok, egész jó. Nem merek most fölmenni, nehogy elmozduljanak. Jött… én úgy élvezem. Ti egy kicsit legalább? Vagy ez… „Még öt perc! Ez volt az utolsó, az biztos. Hát nem normális.” Ez jó, ezt már mondták mások is, ezért nem szenteltek olyan gyorsan pappá. Tényleg így volt, hát nekem adtak türelmi időt. Csak az volt az érdekes, nekem adták a türelmi időt, de ők voltak türelmetlenek. Tényleg így volt, én iszonyat… hú, hát akkor kaptam, akkor ezt csinálom, azt csinálom, őket meg nyomasztotta, hogy vagyok. Nem, na jó, gyerünk! Haaa! Ott tartok, hogy egy kislány, de még ott nem tartok, mert most még ott tartok, hogy én. Szóval. (64:20)

Bementem a sekrestyébe. Egy perc volt a gyerekmise, pöttyös mise kezdetéig. Gyorsan magamra vettem a ruhát, hööö, néztem az időt, mondta „Harang!” Ugye, és nem azt értettem alatta, hogy az apa fogja a gyerek lábát, és akkor ezt csinálja. (Lóbálja – szerk.) Ténylegesen harangzúgás. Egyszer csak, ahogy már ott álltunk föl és mentünk, odapattant hozzám egy kislány. Hát, olyan 11 körüli. Azt mondja. „Feri atya! Van már a misének szándéka?” Ezt nem tudom, hogy tudjátok-e ezt, hogy ez egy ilyen kifejezés, hogy valamilyen jó szándékra imádkozunk, szóval nem csak úgy mondjuk, mondjuk, hanem hogy van egy, van egy vágyunk, Isten felé egy kérésünk, vagy egy hálaadásunk. Tehát hogy valami, na, ez nagyon szép, ez egy kicsit elmélyülünk, kapcsolat, és a többi. Na! Hát de már ott vonultunk ki, és ez volt a kérdés. Mondtam: Igen, már van. A lány megfordult, azt… láttam, hogy ez neki nem jó válasz, de attól még így volt. Képzeljétek el, az történt, hogy egyedül ültem a papi széken, ez a lány pedig ült ott, én láttam, hogy sápadt volt, és… (Lehajtja a fejét, ingázik, billeg – szerk.) Ezt nevezzük megoldási kísérletnek. Volt egy zavar, majd kiderül, hogy ez mi, ezek voltak a megoldási kísérletei. (Billeg a széken, eltolja a széket hátra – szerk.) Ú, most elmozdult. Egyszer csak tudjátok, a szentlecke után van egy ének, és ez a kislány, ministráns gyerek, tehát ez a mozgás nem létezik, fogta magát így, de most mutatom, tehát ő itt volt lent, én ott ülök, meg a zöld a papi szék. Egyszer csak fölállt, úgy mise közepén. (Megkerüli a székeket, odaül a „papi szék” mellé, közelebb húzza, és suttogva mondja – szerk.) „Feri atya! Meghalt a macskám. Lehetne érte imádkozni? De nem kell, hogy ők tudjanak róla.” Ugye ilyen se történt még velem. Közben ment a liturgia, értitek, tehát az, hogy ezt én vezettem, nem okozott problémát. Mondtam neki, hogy… „Mindenképpen a macsekért imádkozunk. Tudod, hogy a macskák is a menyországban vannak? – Azt tudom, de attól még fáj.” A kislány megelégedett, lement, most visszaülök. Ettől kezdve hehhh (Felszabadultan ül – szerk.) Néha rám nézett, a macsekért imádkozik, hehhh. Ezt nevezem váratlannak. (67:40)

Hát hogy azok a kisgyerek megoldások, tudjátok, hogy jó kislánynak kell lenni, nem szabad szólni. Liturgia van, beöltöztem, fehér ruha, bokámig ér, meg van mit kell csinálni, hova lehet menni, hova nem lehet menni. De hogy közben meg ott volt benne ez a vágy, meg az ő hite, hogy most, a misében most, mert legközelebb egy hét múlva lesz. Tehát most, és akkor Feri atya, és… értitek. Rászánta magát erre a váratlanságra. De ehhez el kellett lehetetlenülnie, mert először, na, most nem mondom végig a sort. Olyan szépnek látom. Hát szóval, tudjátok, az a mozdulat, ahogy odafordult hozzám, és közben ment… „Feri atya…!” Ajj, na! Váratlanság, és gyógyulás. Már, hú, hát értitek, hoppá, hoppá, hoppá! Ugye, nem bohóckodok, most pont el tudnám mondani a következő pontot, mert most akkor öt perccel még korábban lennénk. Hát így meg… „Megvárjuk, később is kezdtük.” Később is kezdtük. Ki a felelős? Kinek kéne bűnhődnie ezért? A macskának! Ne már! Kuka! Akkor mondom a második pontot, és egy picit úgy belenyalunk. Jó? Oké. Második pont, de ezt már elmondtam, váratlan, újszerű dolog. Akkor, megvagyunk. Jó, még egy történetet elmondok ide. (69:30)

Ez egy úgy régi történet, hogy akik voltatok hét évvel ezelőtt, ti hallottátok már. Volt egy jezsuita szerzetes, 1946-ban elmenekült az országból, mikor elkezdték már nagyon bántani a szerzeteseket. A jezsuitákat is feloszlatták. Ő mindenképpen jezsuita akart lenni, és tudta, hogy Magyarországon nem lehet, de ő érezte, hogy neki az a…, hogy ő jezsuita lesz. Elment, és végül is Japánban kötött ki, egy fiatal srác. Mondhatom, mert ő a történetét el szokta mondani, úgy hívják, hogy Nemes Ödön. Már nem él, de nagyszerű valaki volt. Élt 45 évet Japánban, ’89-ig, és utána azt mondta „Ödön, menj haza!”, mert így beszélt magával. Akkor Ödön hazajött. Képzeljétek el, hogy 20 évesen ment el, és 65 évesen jött vissza. Minden Japánhoz kötötte már, egyszer sem volt itthon. Hogy ez mekkora bátorság. Na, és azt mondja, hogy „Hát az történt, hogy egyszer csak ott találtam magamat Japánban, azt mondták az elöljáróim <<Akkor itt vagy Japánban, hát akkor te most készüljél, az legyen akkor a dolgot, tehát ne csak úgy lébecoljál, hogy tanítsál gyerekeket, japán gyerekeket angolra.>> Ezzel összesen két nehézségem volt, nem tudtam japánul, meg angolul.” Azt mondta, hogy… azért ezt, mondjuk ezt nevezhetjük problémának, nem? Azt mondja „Hogy én néhány hónap alatt úgy ellehetetlenültem, hogy teljesen végem volt. Hát a japán, úgy azt tudtam, hogy nincs is esélyem. Az angolnak láttam neki, és körülbelül egy leckével tartottam előrébb, mint a gyerekek, úgy, hogy japánul meg nem is tudtam egyáltalán.” (71:30)

Azt mondja, hogy na, ő eljutott az őrületig. Tehát arra gondolt, hogy mindent, amit majd akkor ezt csinálja, és az lesz, hát de… nem csodáljuk, hogy ellehetetlenült. De amit ő, mindent megpróbált. Akkor gyerünk, akkor tisztesség…! Azt mondta, hogy ő úgy érezte azt, egy fiatal srácként, kiszakadva, gyökér nélkül, barát nélkül, idegenben, egy lehetetlen feladattal, egy teljesíthetetlen valamivel, hogy meg fog őrülni. Nem csodálom. Attól, hogy tulajdonképpen a problémára, ez, meg fog őrülni, ettől még rosszabbul lett. „Te jó ég! Akkor most meg fogok őrülni!” Nincs, nincs, értitek, buborék. Meg fogok őrülni, ez van, ezt kell csinálni, ezt nem tudom, meg fogok őrülni. Egyszer csak jött egy váratlan gondolat, azt mondja. „Hmm. Hát lehet, hogy Istennek jól jön egy őrült pap. Nem tudom, ezt a feladatot kaptam, ez egy küldetést, vagy valami. Hát ki vagyok én, hogy meghatározzam Istennek, hogy ő kivel hogy tud dolgozni? Hát lehet, hogy kell neki itt Japánban egy őrült katolikus pap. Hát Uram, ha neked ez a terved, egész izgalmas, hogy én leszek az egyetlen őrült katolikus pap Japánban, és úgy fogom tudni az evangéliumot hirdetni, mint senki más.” Ezt, ezt mondta, huszonéves kölyök. Egyszer csak jól lett. Ez egy annyira váratlan gondolat, de ettől a váratlanságtól kipukkadt a szűk buborék. (73:15)

Hahh! Azért én örülök, hogy itt voltatok. Szerbusztok! (taps – szerk.) (73:25)