Jn 14,1-12 – Húsvét 5. vasárnapja
2017.05.14.
Én vagyok az út, az igazság és az élet.
Olvasmány (ApCsel 6,1-7)
Azokban a napokban, amikor a tanítványok száma már megnövekedett, zúgolódás támadt a görögök közt a zsidók ellen, hogy a mindennapi alamizsnaosztáskor az ő özvegyeiket háttérbe szorítják. Ezért a Tizenkettő összehívta a tanítványokat, és így szóltak hozzájuk: „Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk Isten igéjét, s az asztal szolgálatát lássuk el. Szemeljetek hát ki magatok közül, testvérek, hét jó hírben álló, Lélekkel eltelt bölcs férfit, akiket megbízhatunk ezzel a feladattal. Mi pedig majd az imádságnak és az ige szolgálatának szenteljük magunkat.” Tetszett a javaslat az egész közösségnek, és kiválasztották Istvánt, ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit, aztán Fülöpöt és Prohóruszt, Nikánort és Timont, Parmenászt és Miklóst, az antióchiai prozelitát. Az apostolok elé állították őket, azok pedig imádkoztak felettük, és rájuk tették kezüket. És az Isten igéje tovább terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megnőtt Jeruzsálemben. Még a papok közül is tömegesen hódoltak meg a hitnek.
Szentlecke (1Pét 2,4-9)
Szeretteim! Menjetek az Úrhoz, az élő sziklához, amelyet az emberek ugyan elvetettek, de Isten kiválasztott, és felmagasztalt. Mint élő kövek, épüljetek fel rá lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat hozzatok Jézus Krisztus által. Ezért mondja az Írás: Íme, Sionban kiválasztott, becses szegletkövet helyezek el, és nem vall szégyent, aki hisz benne. Nektek tehát ő, mivel hisztek benne, a dicsőségetekre válik. A hitetlenekre azonban ez vonatkozik: A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; a botlás köve és a botrány sziklája. Elbotlanak benne, mert nem fogadták el hittel a tanítást, amelyre meghívást kaptak. Ti azonban választott nép, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket az ő csodálatos világosságára.
Evangélium (Jn 14,1-12)
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: Elmegyek és helyet készítek nektek? Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek!” Ekkor Tamás így szólt: „Uram, mi nem tudjuk, hogy hova mégy; hogyan ismerhetnénk hát az utat?” Jézus ezt felelte: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.” Fülöp megjegyezte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk!” Jézus így válaszolt: „Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok s az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek! Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek.”
Vasárnapi beszéd
Olyan elgondolkodtató, talán még izgalmas is számunkra, ahogyan Jézus azt mondja „Én vagyok az út.” Mégpedig azért, mert sosem mondja azt, hogy „Én vagyok a cél.”, hanem azt mondja „Az út vagyok.” Ilyen értelemben most nem kizárni akarok itt bármit, de nem azt mondja, hogy „Én vagyok a cél.” Ennek mi az üzenete? Mi ennek az értelme? Főleg egy olyan világban és kultúrában, ahol állandóan megtanítanak bennünket célokat kitűzni. Elmondják, nagyon fontos a célkitűzés, és aztán stratégiát kell készíteni, és a céljainkat el kell érni.
Tulajdonképpen ez a kultúra, amiben vagyunk, és amit mi magunk álmodunk és találunk ki, még aztán nem is csak azt hangsúlyozza, hogy a céljaidat meg kell nevezned, azt el kell őket érni, meg kell őket valósítanod, hanem tulajdonképpen még az anya-csecsemő kapcsolatot is idealizálja. Ez alatt azt értem, hogy a kultúrának van egy nagy sodra, és ez a következőt közvetíti felénk: el ne felejtkezzetek az álmaitokról, a vágyaitokról, valósítsatok meg mindent, és hogyha igazán álmodod és akarod, akkor nincsen lehetetlen. Ezt nevezem az anya-csecsemő kapcsolat idealizálásának. Egyrészt a szerelemben és a társkapcsolatban is idealizáljuk az anya-csecsemő kapcsolatot, és azt mondjuk, hát persze, magától meg kell történnie mindennek, és én elég, hogy vagyok. Tulajdonképpen a céljainkkal, az élet megvalósulásával kapcsolatban is visszanyúltunk ide. Mindezt persze nem tudatos, és ezért mondjuk azt, hogy tulajdonképpen a dolgok akkor mennek jól, ha úgy mennek, mint ahogy a csecsemő éli át, hogy elég vágyakozni, elég álmodni, elég nyújtani a kezet, és gőgicsélni, és a dolgok megtörténnek, és minden elérhető, és nincs lehetetlen, és az álmok megvalósulnak.
Ti ezt hiszitek? Oly döbbenetesen naivnak látom, miközben muszáj néhány mondatot mondanom arról, hogy persze, mikor picik vagyunk, nincsenek és céljaink, vágyaink vannak. Mert céljaink nincsenek, szükségleteink vannak, és szükségünk van egy csomó mindenre, és szükségünk van egy-két emberre. Tehát tulajdonképpen ahogy az életutunkat nézzük, azt lehet mondani, hogy amikor azt mondjuk, de nagy dolog, hogy célokat tudunk megnevezni, célokat tűzünk ki, eszközöket rendelünk hozzá, stratégiák, és küzdünk, és csináljuk, és valósítjuk, és elérünk, és siker és boldogság. Már amennyi. Hogy tulajdonképpen ez nagyon nagy előrelépés ahhoz képest, hogy csak a szükségleteink voltak, és tehetetlenek voltunk, és kiszolgáltatottak, és nagyon-nagyon rászorultunk egy-két felnőttre.
Igen ám, de ez a folyamat, ez az út van tovább is, és erről a továbbról szeretnék beszélni. Mert úgy tűnik, hogy az anya-csecsemő kapcsolat idealizálása, és aztán az, hogy „Ajj, de hát csak célok, kitűzzük, boldogság, siker.” Hogy néha úgy jól esne kiáltani egyet-egyet, és azt mondani, hogy „A király meztelen!” Nem tudom, hogy, hogy ti hogy vagytok tulajdonképpen azzal, hogy ti elhiszitek ezt, hogy tényleg elég álmodni, és vágyakozni, és az ember ha nagyon akarja, mindent el tud érni? Hát egészen képtelen dolognak látom. Valamit elérünk, valamit nem. Valami álmunk megvalósul, nagyon sok meg sosem valósul meg. Aztán mikor a kultúránk ezt mondja, hogy mi kinevezzük az álmaink nyomán a céljainkat, és akkor elértük a céljainkat, és akkor nagyon-nagyon boldogok leszünk. Veletek ez így szokott történni? Hogyha egy kicsit úgy megülünk, vagy megállunk, és azt mondjuk: Rendben van, de tulajdonképpen mit szoktam megélni, hogy szokott ez lenni?
Egy kedves ismerősöm azt mondja, egy hatalmas cégnek a vezetője. Azt mondja, egy éves, két éves hatalmas projekteket csinálunk, sikeresek vagyunk. Akkor egyszer úgy megállunk, 2 év hatalmas melónak vége, 4 év melónak vége, egyszer csak elértük. Azt mondja: „A legnagyobb üresség szokott ilyenkor rám támadni.” Azt mondja, mikor egyszer csak megvan, és úgy lerakjuk a tollat, és kikapcsoljuk a számítógépet, és elvileg örülnünk kellene, és most értük el a célt, és most kéne olyan nagyon boldognak lenni, azt mondja olyan üres, hogy csak ténfereg, csak vánszorog, és azt se tudja, hogy most mi van.
Még tulajdonképpen a vezető – szeretném kapcsolni ezt – hogy ahogy az álmaink, vágyaink elérhetők, egy valami teljesen irreális világban tartjuk magunkat, azt is elhisszük, hogy igen, tényleg, hogyha azt elértük, akkor egy végérvényes boldogságban lesz részünk, és a siker boldoggá tesz. Miközben azt is tudjuk, hogy a siker nem tesz boldoggá. A sikertől sikerélményünk lesz, ahogy ezt szoktam hangsúlyozni. Arról nem is beszélve, hogy aztán persze vannak olyanok, ott van az a fél nap üresség, vagy ki tudja mennyi üresség, és akkor azt mondjuk „Hát, lehet, hogy tulajdonképpen nincs is több. Hogy ennyi az élet. Újabb és újabb célokat kell kitűzni, és akkor megint úgy törekedni kell, és akkor valahogy ha elértünk valamit, akkor minden jó lesz. Akkor némi feszültséggel, idegességgel éljük az életet, mert úgy vesszük észre, hogy a nagyon részletes boldogság terveink csak nem valósulnak meg, túl részletesek. A céljainkat meg általában nem érjük el, mert valahogy a világ mindig belerakja a lábát. Ha meg elértük, jön az üresség.
Hasonló élményeink vannak? De nem akarom most ezt nagyon komorra festeni, csak tulajdonképpen az életünknek egy részét kimondani. Hogy milyen érdekes, amikor Jézus azt mondja „Tudjátok mit? Higgyetek bennem! Higgyetek az Atyában, és bennem! Hogy aki engem lát, látja az atyát.” Erre mi picit hátra szoktunk lépni, és azt mondjuk „Na, na, na, na! Bizonytalan talaj, hinni Jézusban, meg hinni Istenben. Na, na, na, na, na!” És közben, a kultúra fölkínálja azt, amiben azt mondja, hogy na, higgyünk csak benne, az úgy pont jó lesz. Tulajdonképpen abban minden távolságtartás nélkül hiszünk, és még a saját tapasztalataink sem győznek meg bennünket arról, hogy tulajdonképpen nem is úgy van. Már 20-30-40-60 éve ezt csináljuk, és nincs is úgy.
Ezért szeretnék arról beszélni, ahogyan abbahagytuk a múlt vasárnapon, hogy egyszer csak zárójelbe tudjuk tenni azt, amit így neveztünk, hogy önmegvalósítás. Azt mondjuk, lehet hogy van egy következő lépésünk, amit úgy neveztünk meg múlt vasárnap, hogy megengedjük, hogy Isten valósítson meg minket. Valami alapvető és gyökeres fordulatot hozhatunk az életünkben, aminek a természete egészen más lesz, mint az első lépésé, a gyerekkoré, és a másodiké, a felnőtt koré.
Ennek aztán, ennek a váltásnak tulajdonképpen lesz négy ismérve, ezeket szeretném mondani a mai evangélium tükrében. Hogy is van ez a harmadik lépés? Miért is mondja Jézus azt, hogy „Én vagyok az út.”? Miért mondja azt, hogy „Ide figyeljetek! Hát ha engem láttok, már látjátok is Istent.” Azt mondja „Fülöp! Hát már olyan régóta veletek vagyok.” Múlt időben mondja, azt mondja „Te azt kéred tőlem, hogy valamikor esetleg még a kereszthalálod előtt megmutathatnád Istent.” Mire Jézus azt mondja „Hát amióta itt vagyok a Földön, ezt csinálom, és ezt csináltam. Már eddig ezt csináltam, ez már végérvényes már. Tulajdonképpen ez a legzseniálisabb képe annak, hogy mi azt gondoljuk, hogy amire vágyunk, és ezért aztán célokat kell kitűzni. Vannak szükségleteink, ezek nagyon messze vannak, nagyon távol vannak. Időben elérhetetlenek, majd valamikor, majd valahol. Jézus pedig körbejár, jön, és azt mondja „Itt van. Elérkezett az idő. Beteljesedett az idő. Isten országa itt van, látsz engem, látod az Istent. Hogyha bennem hiszel, Istenben hiszel. Mindez már megvalósult, mindez már megtörtént.
Az a kérdés, hogy mi mennyire lépünk bele abba a világba, amiben Jézus azt mondja „Itt vagyok. Már megtörtént. Ez már megvalósult. Ha rám nézel, látod az Istent.” Ezt a négy pontot így szeretném megnevezni.
Az egyik, hogy amit keresünk, az már nálunk van. Az első gondolat így szól, a harmadik lépés az úton, hogy ami után vágyakozom, és az szükséglet, és ahogy indulok, és célokat tűzök ki, mindaz tulajdonképpen már nálam van. Azt is mondhatnám nagyon egyszerűen, ahogyan Jézus ezt mondja, hát mi a legtöbb, amit keresünk? Isten. A legtöbb. Szeretnénk megragadni Istent, és erre Isten azt mondja „Hiszen én már régen megragadtalak. Hát csak te mindig kicsúszol a kezemből, te mindig elszaladsz tőlem.” Amire igazán vágyunk, hogy Isten és az ember találkozzon, és egy legyen, erre Jézus azt mondja, ez már régen megtörtént, és ez folyamatosan történik. Tehát az első, hogy amire annyira, a leginkább vágyunk, amit annyira keresünk, tulajdonképpen már itt van, már megtörtént, ez már maga a valóság és a realitás.
Aztán a második, ezt így mondhatnánk, hogy már a célban állunk. Mégpedig abban az értelemben, hogy amikor valaki járja az utat az Istennel, egyszer csak újból és újból arra csodálkozik rá, hogy a cél elérkezett hozzá. Nem is mi érkezünk meg a célba, hanem a cél elérkezik hozzánk. Mert amikor azt tudatosítjuk magunkkal, hogy Isten velünk van, hogy „Én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha látsz engem, látod az Atyát.” Hogy tulajdonképpen már a célban állunk. Hogy tulajdonképpen nem csak egyes emberek, hanem az emberiség már elérkezett oda, ahova mindig is törekedett, hogy Isten és ember eggyé vált. Ha Jézusra nézünk, akkor ez nagyon világosan így van.
Ezért a második gondolat így szól, hogy hát hiszen, a megváltás már megtörtént. A Miatyánk előtt olyan érdekes, szoktam nézni az arcotokat. Ilyenkor a húsvéti időben azt mondja a liturgikus szöveg: „Ha föltámadtunk Krisztussal, akkor tudjuk, hogy Isten gyermekei vagyunk, és így imádkozhatunk…” Szoktam látni egyeseknek az arcát, aki figyeli a szöveget. Mi az, hogy föltámadtunk? Hát ki támadt föl? Jézus föltámadt, mi meg még előtte vagyunk. És mégsem véletlen, hogy múlt időben van. Hogy aki tudja, hogy az élete már a megkezdett örök élet, hogy mi, amikor megkeresztelkedtünk, akkor Krisztus halálára és föltámadására keresztelkedtünk meg. Már föltámadtunk, hahh, hogy ez múlt időben van. Ezért elengedhetünk rengeteg görcsöt, hogy mit kell elérnünk, hogy mit kell megvalósítani, hogy hova kell eljutni, hogy mivé kell válni, hogy milyen siker, és… hogy ezt mind el lehet engedni. Azt lehet látni, hogy az ember egészen görcsössé, idegessé, feszültté válik attól, ha elveszíti ezt a harmadik lépést, hogy „Hiszen az már megtörtént. Hiszen az már megvan.” Hiszen a cél újból és újból elérkezik hozzám. Hiszen ez már sokkal inkább múlt idő, mint jövő idő. Ez tehát a második, már a célban állok, és arra van szükségem, hogy fölismerjem, hogy már a célban állok.
Azután a harmadik így szól, hogy amire várok, az már megtörtént. Hogy az is múlt időben van. Milyen érdekes, ahogyan a szentírásban is ugyanezt olvassuk. „Még mielőtt valami megtörténne, adjatok hálát az Atyának!” Ez teljesen fölfoghatatlan. Hát az után adok hálát, hogy megtörtént. Mégis azt mondja a szent író: „Ti adjatok hálát mindenért, még mielőtt megtörtént volna.” Ott van elevenen ez a gondolat, ez a harmadik lépésnek a világa, hogy hiszen az már megtörtént. Hogy a föltámadás megtörtént, a megváltás megtörtént, a mennyország ajtaja nyitva van. Nem véletlen, hogy Jézus ez így mondja, hogy „Ezért majd eljövök hozzátok, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” Nem mi fogjuk csinálni, nem, azt mondja „Én előre megyek, helyet készítek, visszajövök, elviszlek magammal titeket.” Nem én megyek el oda, nem én csinálom a helyet, nem én érem el, nem én valósítom meg. Mindez már megtörtént. A harmadik gondolat tehát így szól, hogy amire várok, az már megtörtént.
A negyedik, a záró gondolat pedig, hogy amivé szeretnék válni, már az vagyok. Kereszteléskor olyan jól esik nekem megkérdezni azt, hogy „Isten szereti-e a gyermekeiteket most, hogy megkereszteltük volna, még előtte? – Hát persze, hogy szereti. – Akkor szereti azokat, akik nincsenek megkeresztelve? – Szereti. – Isten gyermeke mindaz, aki nincs megkeresztelve? – Hát persze, hogy az.” Hát ha Isten nem ilyen lenne, akkor nem lennék a papja. Isten ránk néz, és azt mondja, hogy ez már régen megtörtént. A kérdés, hogy ti tudjátok-e, hogy mi tudjuk-e, ez a kérdés. Az már régen megtörtént. Tulajdonképpen arra csodálkozunk rá, és azt fedezzük föl, ami már régen úgy van, hogy Isten gyermeke vagyok.
Milyen, hogy ez mit jelent? Mennyi görcs van bennünk, hogy elérkezhessünk egy reális önbecsülésig. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy amióta tudjuk, hogy Isten mennyire becsül bennünket, hogy tudjuk mennyire, a Fiát elküldte értünk, odaadta az életét. Tulajdonképpen az önbecsülésünknek már régen megvan az alapja, és ez is múlt időben van. A kérdés megint ennek a fölismerése, hogy én az önbecsülésem alapjára rátalálok-e, hogy ez már régen megtörtént. Valami olyasmit keresek, valami olyasmiért küzdök, ami már régen van.
El tudom képzelni, hogy sokan azt mondjátok, már legalább 5 perce jó lett volna, ha befejezi, mert a semmit kavarta itt 15 percig, ennek nem sok teteje volt, okoskodás. Ezt el tudom képzelni. De tulajdonképpen nem tudtam nem erről beszélni, mert arra gondolok, hogy itt vagyunk, és hogy nehogy megtörténjen velünk az, mint Fülöppel meg Jézussal, meg a többiekkel, hogy azt mondjuk „Mutasd meg nekünk az Atyát! Hogy fog ez történni? Nem ismerjük az utat, nem látjuk az Atyát.” Hogy mi így együtt, ezt ne csináljuk meg még egyszer. Hogy milyen nagyszerű lenne, hogy itt ülünk, és azt mondjuk „Látjuk az Atyát.” Mindjárt egyek leszünk vele, Ő ismer engem, mi Őt. Az önbecsülésünk alapja megvan, az örök életet éljük, a megváltásból táplálkozunk. Hogy mindez már megvan, és ez, ahogyan a könyörgés elhangzott: „Vezess el bennünket, Istenem, légy szíves, az igazi szabadságra!”
A harmadik lépés, ahol már nem mi tűzzük ki a célokat, hanem Isten valósít meg minket, az igazi szabadság abból fakad, hogy már nem vagyunk tele görccsel, akarhatnékkal, meg az összes többit nem is akarom mondani. De nagy dolog, hogy fölemeljük a tekintetünket, és azt mondjuk „Hahh, már a helyünket is látjuk Isten mellett.” És az nem odaát van.