Nem hagylak árván titeket.
Olvasmány (ApCsel 8,5-8.14-17)
Abban az időben: Fülöp elment Szamaria városába, és hirdetni kezdte Krisztust. A nép, hallva és látva a csodákat, amelyeket végbevitt, feszült figyelemmel hallgatta. A tisztátalan lelkek ugyanis nagy kiáltással eltávoztak sok megszállottból, és sok béna meg sánta meggyógyult. Nagy lett az öröm abban a városban. Amikor a Jeruzsálemben maradt apostolok meghallották, hogy Szamaria befogadta az Isten szavát, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost. Mikor megérkeztek, imádkoztak értük, hogy szálljon le rájuk a Szentlélek. Mert addig még nem szállt le rájuk, csak meg voltak keresztelve Urunk Jézus nevében. Rájuk tették tehát a kezüket, és azok megkapták a Szentlelket.
Szentlecke (1Pét 3,15-18)
Szeretteim! Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben! Legyetek mindig készen arra, hogy mindenkinek válaszolni tudjatok, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek. De ezt szelíden, tiszteletteljesen és jó lelkiismerettel tegyétek, hogy akik Krisztusban való szép életetek miatt gyaláznak titeket, szégyenben maradjanak rágalmaikkal. Jobb ugyanis, ha inkább jótetteitekért szenvedtek, mikor ez az Isten akarata, mintsem gonoszságaitokért. Mert Krisztus is meghalt egykor a bűnök miatt, az Igaz a bűnösökért, hogy Istenhez vezessen minket. Test szerint ugyan megölték őt, de a Lélek szerint életre kelt.
Evangélium (Jn 14,15-21)
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat. Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek: az Igazság Lelkét, aki örökre veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek őt, mert veletek marad és bennetek lakik. Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok. Rövid idő, és már nem lát engem a világ. Ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok majd, hogy én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom, és én megmutatom neki magamat.
Vasárnapi beszéd
Azzal kezdődött a mai evangélium, hogy „Abban az időben…” Az kérdés, hogy mi az, hogy abban az időben? Ez az abban az időben, éppenséggel Jézus búcsúbeszédénél tartunk, az utolsó néhány óra, néhány nap, amikor még a tanítványaival tud beszélni. Amikor tulajdonképpen ő maga nagyon egyértelműen átéli már a küszöbön álló veszteséget és fájdalmat, mindannak a keserűségét, ami majd vár rá, és tulajdonképpen ennek a gondolatában, és ennek a megelőlegezett tapasztalatában is mondja azt a tanítványainak, amit mond. Tehát a halála előtt néhány nappal vagyunk, és akkor mondja el mindezt.Azért akartam ezt bevezetőként elmondani, mert általában ezek a beszédek, amik innen elhangoznak, műfaját tekintve elmélkedések, de most nem ezt szeretném csinálni. Ha lehetséges, vegyétek úgy, hogy ami most elhangzik, nem elsősorban és alapvetően elmélkedés, hanem inkább szemlélődés. Hogy szemlélődni szeretnék most, majd hangosan teszem, és ha akartok gyertek velem, és legyetek ott, amit éppen ti láttok, és ti éreztek, és ti szemléltek. Mégpedig azért, mert amikor Jézus néhány nappal a halála előtt elmondja ezeket a szavakat, nem tudom megérint-e titeket, ahogy azt mondja, hogy „Nem sokáig leszek már veletek, de elküldöm nektek a Vigasztalót.” Milyen érdekes, hát a tanítványok nem is értik, miért kell őket vigasztalni. De az nem… „A Vigasztalót küldöm el nektek, mert lesz okotok a veszteségre, a fájdalomra, a szenvedésre és a gyászra. Ezért Vigasztalót küldök majd nektek. És amikor a Vigasztalót elküldöm, akkor majd nagyon világos lesz nektek, hogy nem hagylak titeket egyedül, hogy veletek vagyok, és hogyha ti megtartjátok a parancsaimat, akkor láttok engem, és én bennetek leszek a Szentlélek által, és köztetek leszek.”Olyan érdekes ez, hogy Jézus készül a halálára, és tulajdonképpen azzal foglalkozik, hogy velünk mi lesz. Hogy „Nem hagylak el titeket.” És most jutok el a fontos mondatig, amiből a szemlélődés fakad számomra. Ez pedig az, hogy Jézus azt mondja „Nem hagylak árván titeket. Nem akarom, hogy árván éljetek.” Hogy úgy lát bennünket Jézus, mielőtt elmenne, hogy amikor el fog menni, mi tulajdonképpen árvák leszünk. S hogy a Szentlélek nélkül az ember árvaságban él, hogy olyanná válunk, mint egy árva kiskölyök. Ezt szeretném szemlélni, hogy mit jelent, ha magunkra így tudunk tekinteni: a Szentlélek nélkül árvák vagyunk. Hogy akiket a világban ismerünk, kimegyünk és találkozunk bárkivel, és van mindenféle ítéletünk, és gondolatunk, és megjegyzésünk, és véleményünk, hogy ők árvák. Nagyon sok mindent jobban fogunk érteni a többiekből, ha látjuk, hogy a Szentlélek nélkül árvák, és árvaként tájékozódnak, bolyonganak, keresnek, kapkodnak, csinálják amit csinálnak. Közben pedig hogy mi lenne, hogyha fölfedeznénk azt a pillantást, azt a látásmódot, ahogyan Jézus néz ránk, és azt mondja „Ó, hát nélkülem, vagy Isten nélkül… tele leszek együttérzéssel irántatok.” Mondja ezt: „Tele leszek részvéttel. Hát lehetetlen, hogy egy árva valakivel találkozva ne indulnék könyörületre, vagy együttérzésre.” Mit jelenthet az, hogy könyörülettel, vagy együttérzően tekintünk magunkra, Isten hiányainkban, vagy egymásra. Erről szeretnék nem elmélkedni, hanem inkább szemlélődni.Megnéztem a szöveget, hogy ez a kifejezés, ez a görög szó, hogy „Nem akarom, hogy árvák legyetek.”, hogy milyen jelentéstartalommal bír. Öt jelentésárnyalata van ennek, ahogyan Jézus ránk néz, és azt mondja, a Szentlélek nélkül így látlak titeket.Az első ezt jelenti, hogy szülője vesztett. Olyan apátlan-anyátlan, szülője vesztett. Biztos vannak érzéseink, képeink, élményeink, akár magunkról, amikor a szüleink meghaltak, ha valakivel ez megtörtént, vagy valakivel, aki elmondta, hogy „Már nem él apukám.”, vagy „Már nem él az anyukám.” Milyen másképpen van jelen a világban valaki, aki tudja, hogy akármilyen nehézség is van, és ha megadatott ez nekem az életben, azért az anyámat föl tudom hívni. Azért ha más nem, beülök az autóba, apámhoz elmegyek. Hogy amíg a szüleink élnek, és csak úgy nagyjából valahogy úgy rendben mentek a dolgok, jó esetben ott van bennünk annak a kikezdhetetlen biztonságérzete, hogy hát végül is azért az anyámnak el tudom mondani. Azért ha nagy baj van, az apám biztos segít.Az első gondolat így szól, hogy Jézus ránk néz, és azt mondja, hogy a Szentlélek nélkül olyannak látom, akik azt mondják, hogy „Végül is nekem nincs kihez fordulnom.” Hogy kivel fogom megbeszélni? Kit fogok tudni fölhívni? Kihez tudok beülni az autóba, fölülni a metróra, hogy elmenjek, és tudjam, hogyha én kopogok és csöngetek, akkor engem biztos, hogy be fog engedni? Jézus ránk néz, és azt mondja, hogy a Szentlélek nélkül ilyennek lát minket.Eszembe jutott egy kedves ismerősöm, aki azt mondta, hogy az apukájával, anyukájával nem tudott ilyen viszonyban lenni, és ezért kislányként amikor nagyon elárvult, olyan apukája-anyukája vesztetten élte meg magát, akkor kiment az istállóba, és volt neki egy kedvenc tehénkéje. Az ő kedvenc tehenének, meg pici borjú volt, azt mondja nagyjából együtt születtek. S akkor ő ölelgette azt a pici borjút, és annak a kicsi borjúnak mondta el a szívfájdalmát. Annak a kis borjúnak a szőrére hullatta a könnyeit. Úgy megnézem magunkat, a Szentlélek nélkül, és olyannak látom, hogy úgy keresünk magunknak egy-egy olyan puha meleg szőrös borjút. Ki tudja, hogy az kinek mi? Lehet, hogy nem is annyira puha, nem is annyira meleg, nem is annyira ilyen-olyan, de hogy úgy valakibe megpróbálunk kapaszkodni. Isten mennyire megérti azt, ahogyan az elárvult, apja-anyja vesztett ember valamibe próbál megkapaszkodni. Ez az első.Aztán a második, ez, hogy árva, azt is jelenti, hogy olyan „magára maradt”. Úgy elgondolkozom ezen a kifejezésen, de inkább talán csak úgy ízlelgetem, ahogy a jezsuiták mondják, hogy ízlelgetjük, hogy úgy magára marad. Tulajdonképpen egyikünk se elég önmagunknak, és mikor magunkra maradunk, akkor tulajdonképpen látni való, hogy valaki olyan nagyon egyedül lett. Tulajdonképpen egymás nélkül azt se tudjuk, hogy kik vagyunk. Egészen pici korunktól kezdve, hogy egyáltalán tudjuk, hogy én szerethető vagyok, vagy értékes, vagy egyáltalán valaki, ahhoz szükségem van legalább egy emberre, kettőre, háromra, négyre, hogy egymás tekintetében megfürödjünk, és általatok tudjam, hogy én ki vagyok. Hogy egyáltalán emberszámba tudjam venni magam, ezt egyedül senki nem tudja. Mindegyikünknek szükségünk van valakikre, hogy másokon keresztül csodálkozhassunk magunkra, hogy egyáltalán ki vagyok.Ezért a második, Isten ránk néz, és azt mondja „Hejj, az ember! Hát a Szentlélek nélkül egészen magára marad.” A Szentlélek nélkül egy pont után nem fogja még azt se tudni megmondani, hogy kicsoda. A legalapvetőbb dolgokat nem fogja tudni magáról, a Szentlélek nélkül. Ez a második gondolat.Akkor eszembe jutottak élmények, amiket tőletek hallottam, hogy milyen sokunkban van az, hogyha nem úgy mentek a dolgok, ahogy jó lett volna, apu vagy anyu nem volt elérhető, és hiába volt apukánk és anyukánk, mégis valahogyan magunkra tudtunk maradni, például érzelmileg, sokan magukra maradnak, hiába van apa, és hiába van anya, hogy akkor milyen sokat számít a nagyi. Úgy el tudom képzelni, ahogy így körbenéznék, meg most látom az arcotokat, hogy kinek volt egy olyan igazi nagyija. Micsoda kincs az, mikor azt mondom „Hát, talán apukám nem, anyukám, hát csak néha… De a nagyi!” Akkor a nagyinak van valami jelzője, és a nagyinak van illata, és a nagyinak a ruhája, és a nagyinak a testalkata és a haja színe, meg a szeme, meg az ölelése, meg a kedvenc étel, amit csinált. Hát szóval a nagyi.Úgy arra gondoltam, milyen izgalmas volna a Szentlelket úgy látni, mondjuk első megközelítésben, hogy olyan nagyis. Amikor valaki rátalál a Szentlélekre, elég sok nagymamai vonás lesz benne. Azt mondja, hogy „Hát édesem, pöttyöm, drágám, kincsem! Azonnal gyere ide, megszeretgetlek. Hát ettél-e már gyöngyöm? Hát jól esne-e az a palacsinta?” Jézus ránk néz, és azt mondja, hogy a Szentlélek nélkül olyan palacsintátlanok vagyunk, olyan pitétlenek, olyan madártejetlenek – szóval nem jó az élet. Akkor a második gondolat így szól, hogy olyan nagyon magunkra maradtak tudunk lenni a Szentlélek nélkül, és Jézus ránk néz, és azt mondja, hogy „Hejj, de kéne nekik egy kis kenyérszaporítás! Lehet palacsinta is.”Aztán a harmadik, ez a kifejezés hogy árva azt is jelenti, hogy elhanyagolt. Talán emlegettem ezt nektek, egy német kisvárosban néhány évvel ezelőtt történt, hogy egy év alatt, egy éven belül öngyilkos lett négy gimnazista, és egyszerűen nem értették, hogy hát ez hogyan lehet. Megnézték a családi állapotukat, és volt apukájuk, és volt anyukájuk, és anyagi jólétben éltek, mind a négy család. Ahogy tovább nézték, hogy mi is van ezekkel a családokkal, kiderült, hogy a gyerekek úgy élték meg, serdülők, hogy a szüleik érzelmileg elérhetetlenek. Van mit enni, van mit inni, van hova hazamenni, csak ami igazán fáj, nincs kinek mondanom. Hogyha úgy igazán valaki mellé de jó lenne lerogyni, akkor nincs ki mellé lerogyni. Hogy az élt bennük, hogy amikor igazi nagy bajban vagyok, nem tudom kinek mondani. Ezért a harmadik gondolat így szól, hogy Jézus úgy néz ránk, és úgy néz magára és a Szentlélekre, akit el akar küldeni, hogy „Hát de fontos, hogy ezek az emberek, hát hogy tudják valakinek mondani.” Hogy az érzéseiket ki tudják fejezni valakinek, tudjanak valakinek panaszkodni.Olyan érdekes, egy amerikai családterapeuta John Gottman azt mondja, mikor a férj és a feleség ott ülnek, és elkezdik szidni egymást, akkor ő fölteszi a kezét, és azt mondja „Álljatok meg! Szidni ne szidjátok egymást, mert nem lesz tőle jobb az élet. Panaszkodjatok!” Hogy milyen jól esik, hogy ott ülök a férjem, vagy a feleségem mellett, és átélhetem, nem kritizál, nem szid, hanem meghallgat, amikor panaszkodok. S amikor elmondta, én is mondhatom. A harmadik gondolat így szól, milyen nagy dolog, Isten adja magát arra, hogyha úgy esik nekünk jól, panaszkodhatunk. Mondhatjuk, mi fáj. Aztán utána majd lesz belőle még valami.Aztán a negyedik így szól, az árva az az ember, aki valami nagyon fontostól megfosztott. A megfosztott ember. Úgy magunkra tekintünk, hogy nyilván valami olyasmitől vagyunk megfosztottak a Szentlélek nélkül, ami vagy aki nélkül, hát alapvetően nem tudunk úgy élni, ahogy az emberhez méltó lenne. Hogy mikor valakit megfosztanak a méltóságától, legalábbis ezt akarják, Jézust megfosztották a ruháitól, ahogy szoktunk imádkozni a keresztúton. Hogy azt érezzük, hogy ez semmiképp sem volna szabad. Hogy az embert néhány dologtól, vagy alapvető… nem szabad megfosztani, nem szabad megengedni, hogy ez megtörténjen. Az ember ha a Szentlélektől megfosztottan él, akkor úgy csaphatnánk egyet az asztalra, hogy az tűrhetetlen. Az egyetlen emberrel sem szabad, hogy megtörténjen, hogy ő Istentől megfosztottan éljen.Többször hallottam már ezt, hogy olyanok, akik a szó szoros értelmében pici korukban árvaságra jutottak, amikor ők emberek közé kerültek, és már voltak 2 évesek, 4-6-8, akkor ha egy picit is hosszabb ideig voltak egy valakivel, akkor elkezdték mondani neki, hogy „Anya”. Hogy micsoda elképesztően mély vágy van bennünk, hogy még csak két órája vagyok veled, de valakinek muszáj mondanom, hogy Anya, valakinek muszáj mondanom, hogy Apa. Egyszerűen muszáj. Akkor is, ha én magam is tudom, hogy nem így van. De valakinek mondani kell. Milyen érdekes, a ma embere, ahogy ebben a megfosztottságában, Istentől való megfosztottságában milyen sok felé mondja ezt, hogy „Anya, apa, igazi, ő…!” Még akkor is, ha az nem úgy van.Aztán az utolsó gondolat, hogy az árva, ez a jelentés árnyalata van még a szónak, hogy nélkülöző. Tulajdonképpen valamiféle nyomorúságban élő. Eszembe jutott ez a cím, amit ti is ismertek: Cifra nyomorúság. Valahogy a mi világunkban az ember egy relatív jóléti társadalomban egy olyan cifra nyomorúságban él. Tényleg, sok cifraságunk van, de attól még a nyomor nyomor a Szentlélek nélkül. Hogy egyfajta spirituális nyomorúságba vettettünk itt az utóbbi időben.Most visszatérnék a beszéd elejéhez, ami nem egy elmélkedés akart lenni, inkább csak úgy szemlélni magunkat, vagy megpróbálni Isten szemével nézni magunkat, vagy úgy látni magunkat akkor, hogy milyenek is vagyunk, hogyha Isten részvéttel tekint ránk. Vagy látni Istent, hogy hogyan is lát ő minket. Milyen nagy dolog, hogy képesek vagyunk egy mély együttérzéssel fordulni saját magunkhoz is, vagy egymáshoz. Azt mondja Jézus „Elküldöm nektek a Vigasztalót, az Igazság Lelkét.” Milyen érdekes ebben az összefüggésben, hogy a Vigasztaló, az Igazság Lelke nem valami vádló igazság lelke, hanem a helyzetünket magunk számára is föltáró igazság lelke.Aztán ahogyan a Szentlélek elküld bennünket a világba, de nagy dolog, hogyha nem az ítélkezés, vagy a vádolás az, amivel fordulunk bárki felé, hanem sokkal inkább az, hogy a mi érzékeny szívünkkel és lelkünkkel, cselekvésre képes kezünkkel azt látjuk, hogy „Hát, hát hiszen árva.” Ti láttátok az Árvácska című filmet? Hát megnézni is rossz. Egyszerűen én még végig sose tudtam nézni. Hát egyszerűen sok. A felénél azt mondom, hogy ez sok. Milyen nagy dolog, mikor találkozunk egymással, hogy ezzel a pillantással tudunk nézni, hogy „Hajj, hát a Szentlelket kéne őnekik elküldeni. Annyira árvák, hogy már így is sok, ami velük történt. Meg így is sok, amit ők másokkal csináltak, már bőven sok.”Ezért Istennek ezzel a tekintetével, ahogyan ránk néz Jézusban, és azt mondja, hogy „Ne féljetek! Nem hagylak árván titeket. Azt akarom, hogy együtt legyünk, hogy veletek legyek, és hogy ez mindig így maradhasson.” Ezért ezt a szemlélődést befejezve, most le fogok ülni, és hagyom egy kicsit, hogy szemléljük magunkat, vagy másokat, vagy egymást, hogy most ne idegenkedjünk attól, hogy fölismerjük magunkat árvaként, aki rászorul a Szentlélekre.
